Szent Mihály     arkangyal megjelenése


Szent Arzén atya

Arzén gazdag római szülőknek jól képzett gyermeke volt. Még diakónus volt, de Teodozius császár meghívta őt, és rábízta két fia gyermekének nevelését. Nevelői feladatát buzgón végezte, azonban az udvarnál kapott megtiszteltetés nagyon zavarta. Magányos életre vágyott. Ezért elhagyta a császári udvart, Alexandriába ment, szerzetessé lett és a Szkétisz pusztában élt. Az ottani atyák vezetése alatt lett tökéletes szerzetes. Minden munkát alázatosan végzett el. 50 évi szerzetesi élet után, 95 éves korában hunyt el Memphis közelében. Isten a csodatevés adományával tüntette ki. Meghalt 449, vagy 450-ben.


Szent Bernát     hitvalló, † 1265.          


Szent Győző


Szent János apostol és evangélista

A szent apostol életéről szeptember 26-án emlékezünk meg. A mai napon a sírjánál történt csodákról történik említés. A hagyomány szerint, a legutoljára meghaló, hosszú életű apostol, halálát közeledni érezve, megparancsolta, hogy ássanak neki sírt. Abba még élve belefeküdt és csendben elhunyt. Halála után a keresztények felásták sírját, de testét Nem találták meg benne. Halála évfordulóján évente felkeresték sírját, hogy imádkozzanak. Ezen a napon vékony por keletkezett sírján, amely gyógyításokat művelt a betegek között.


BOLDOG MOLDVAI (Valahai) JEREMIÁS kapucinus testvér (1556-1625)
Moldvában született, ma már nehezen azonosítható községben. Külföldön inkább Valahiai Jeremiás néven szerepel. Moldva teljes neve ugyanis Moldva- Valahia. Anyját Margitnak hívták. Azon a vidéken (Tatros völgye) még a múlt század végén is magyarul beszéltek. Így nem alaptalan a feltevés, hogy Jeremiás testvér csángó magyar volt. Heten voltak testvérek. Ifjúkorában lelke üdvössége gondja foglalkoztatta. Anyja többször beszélt neki Itáliáról, ahol sok jó keresztény és szent szerzetes él, s ott van Krisztus földi helyettese, a pápa is. 18 éves korában el is hagyta hazáját. Erdélyben, Gyulafehérváron találkozott egy olasz orvossal. Szolgálataba állt, s vele együtt ment el Itáliába. Hajóval Bariba érkeztek, ott elszakadtak egymástól. Elzarándokolt Rómába, majd visszafelé Nápolyban megismerkedett a kapucinusokkal, s 1578-ban közéjük lépett. Ekkor kapta a Jeremiás nevet. Fogadalma letétele után különbözo kolostorokban többféle beosztásban tevékenykedett, 1585-ben ismét visszatért Nápolyba, s ott maradt mint alamizsnagyujto, kapus és betegápoló negyven évig. Elve volt: Nappal dolgozni, éjjel imádkozni. A legalantasabb munkákat is mosolygó arccal végezte, hosi fokon gyakorolta a szeretetet és az engedelmességet. Egyik beteg rendtársa azt állította, hogy anyjától sem kapott annyi jóságot, mint Jerémiás testvértol. 1608-ban, nagyboldogasszony ünnepének eloestéjén látomása volt: megjelent neki Szuz Mária karján a kis Jézussal. Amikor közeledni érezte földi élete végét, azt mondta, számára meghalni annyi, mint viszontlátni az égben azokat, akiket annyit gondozott. 1625. márc. 5-én halt meg szentség hírében Nápolyban 69 évesen. Temetése valóságos diadalmenet volt. II. János Pál avatta boldoggá 1983-ban. Rómában ez alkalommal sok csángó zarándok ünnepelte földijét. Katolikusok és ortodoxok egyaránt tisztelik.
Részlet XXIII. János pápa egyik beszédébol:
„Az egyszeruség nyújtja a legvonzóbb képet az alázatos kapucinus testvérrol, Moldvai Jeremiásról. Az egyszeruség a megfelelo ruházat annak számára, aki Betlehemhez közelítve biztos akar lenni arról, hogy otthon találja magát a Szent Családnál, hogy megérti Mária és József nyelvezetét és felfogja Jézus isteni hallgatását.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jeremiást a betegek szolgálatában és a kötelességteljesítésben kiválóvá tetted. Közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Tarantáziai Szent Péter     hitvalló, † 1174.        

Szent kereszt megjelenése az égen

Nagy Konstantin császár halála után fia Konstanciusz foglalta el a császári trónt. Az igaz hittől elhajolva, az arianizmus tévtanítását követte. Hogy Isten megszégyenítte a tévtanítókat és megerősítse az igazhitűeket, csoda történt Jeruzsálemben. 351 május 7-én, Pünkösd ünnepén délelőtt 9 óra tájban az égen fényes kereszt jelent meg. A Golgota hegyénél kezdődött és az Olajfák hegyéig tartott, széle és hossza egyforma volt. Az emberek mindnyájan félelembe estek, és elhagyva minden munkájukat, a templomokba siettek Istent dicsérni. Híre hamar elterjedt, hiszen akkor Jeruzsálemben sok zarándok tartózkodott, akik hazatérve mindent elmondtak mindenütt arról, aminek ők szemtanúi voltak. A látvány hatására a pogányok és zsidók közül sokan a keresztény hitre tértek. Kirill pátriárka a jelenségről levélben értesítette a császárt.


Szent Ákos vértanú

Ákos a kisázsiai Kappadókiából származott. Hivatására nézve katona volt Firmusz hadvezér alatt. Makszimián császár rendeletet adott ki, hogy a keresztényeket mindenütt fel kell kutatni, a hadseregben is. Ezt tette Firmusz is. Kérdezősködéseire sok gyengehitű katona a pogányságra tért vissza. Ákos, aki jóságos, tiszta életű és szelíd ember volt, készen állt a testi kínzások elviselésére is hitéért. Először a thrákiai Pirintben szenvedett, aztán, bilincsbe verve Konstantinapolyba vitték, ahol újabb kínzások után 303-ban karddal fejezték le.


Szent Albert     hitvalló, † 1190.       


Szent Domitilla (Domicilla)     szűz és vértanú, † 100.       


BOLDOG GIZELLA
*980 körül +Passau, 1059.
A magyarok első koronás uralkodónője, Gizella bajor hercegnő Henrik bajor herceg és Gizella burgundiai hercegnő leánya volt. 980 körül született, és Szent Wolfgang bencés szerzetes gondos nevelésében részesült. Születésének évét többen 985-re teszik. 996-ban eskették azonban össze Istvánnal Scheyernben (Bajorország), s több forrás szerint ekkor már fejlett hajadon volt. Regensburgban az Aite Kapelle nevű, volt hercegi udvartemplom egy falfestménye ezt az eljegyzést ábrázolja; Gizella leendő férjénél csaknem egy fejjel magasabb. Eredetileg kolostorba akart lépni: szemlélődő hajlamú, vallásos lélek volt.

Amikor Géza fejedelem fia számára megkérte kezét, mégis beleegyezett a házasságba. Erre elsősorban Szent Adalbert püspök bírta rá. Értésére adta, hogy jobban tetszik Istennek, ha közreműködik egy nép megtérésében, mint ha kolostori elvonultságban él. Így Gizella lemondott a szemlélődő életről, és erős hitű hittérítőnő lett. A tervezett házasságot leghatározottabban nagynénje, Gerberga apácafőnöknő ellenezte. Helytelenítette, hogy törékeny unokahúgát politikai okok miatt veszélynek tegyék ki a ,,barbár herceg'' oldalán. Hiába utaltak arra, hogy István már jó keresztény, és ígéretet tett egész népe megtérésére. Végül Henrik -- hogy megismerjék -- meghívta Istvánt Bajorországba, aki már az első találkozásnál lefegyverezte az apátnőt előkelő, udvarias és őszinte viselkedésével. De Gerberga -- a krónikás szerint -- még egy utolsó próba elé állította őt. Hosszú ideig halogatta a találkozást István és Gizella között. Azután úgy rendezte a dolgot, hogy István a kolostorkertben lássa meg először Gizellát, aki éppen térden állva imádkozott egy szobor előtt. Fölhívta rá István figyelmét, és kíváncsi volt, hogyan viselkedik a ,,barbár''. István félretette fegyverét, észrevétlenül Gizella mögé lopózott, meghajolt a szobor előtt, és mozdulatlan maradt, míg Gizella be nem fejezte ájtatosságát. Önuralmával Gerberga utolsó ellenállását is megtörte.

Új hazájában Gizella azoknak a nagy európai nőknek a nyomdokába lépett, akik előmozdították a nyugat kereszténnyé tételét. Városa Veszprém volt. A veszprémi püspök ettől kezdve a mindenkori magyar királyné gyóntatóatyja, és a koronázás alkalmával koronázó főpapja is volt. István a pápától kapta a koronát, a királynénak a magyarok készítettek. Gizella elsősorban városát igyekezett megszépíteni. Fölépítette a székesegyházat és alapított egy apácazárdát. Az esztergomi és somlyóvásárhelyi zárda alapításában is közreműködött.

Neki kellett az ország templomait egyházi felszerelésekkel ellátnia, Gizella nagyon szépen varrt és hímzett. Már a Koppány elleni csatához is készített két zászlót Istvánnak, Szent György és Szent Márton képeivel; a magyar koronázó palást is az ő keze munkája. István törvénye szerint a templomok liturgikus könyveit és kelyheit a püspököknek kellett beszerezniök, de a miseruhákat és más fölszerelési tárgyakat a királyi udvar volt köteles rendelkezésükre bocsátani. Ennek gondját bízta a király Gizellára. A királynő valóságos ,,paramentumgyárat'' alapított városában, Veszprémben. Munkatársnői magyar és bajor udvarhölgyei, valamint a veszprémi zárda apácái voltak. Maga is részt vett a munkában. Ha egy-egy templomnak az öt liturgikus színben csak egy-egy rend öltözetet juttatott is, az már 1500--2000 miseruhát jelentett. Nagyobb templomok azonban jóval többet is kaptak. Akkoriban minden varrást, kötést, hímzést, horgolást kézzel végeztek. Negyven éven át milyen óriási munkát végzett a királyné munkatársaival együtt! Utódainak is nyomdokába kellett lépniök. A magyar királynéknak, annak bizonyítékául, hogy háziasszonyi erényekkel rendelkeznek, a koronázási szertartás alatt néhány varró és hímző öltést kellett a koronázó paláston végezniök.

Gizella példás feleség volt. Kölcsönös nagyrabecsülés, gyengéd megértés és finom tapintat jellemezte a házastársak egymáshoz való viszonyát. Sokszor elkísérte férjét nehéz ellenőrző útjaira is az országban. Fáradhatatlan volt a jótettek gyakorlásában. Megnyitotta szívét és kezét a szegények előtt, segítő kezet nyújtott minden szükséget szenvedőnek, aki útjába került. Természetesen vallásgyakorlat terén is példaadó volt. A krónikás magasztalja ártatlanságát, vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendégszeretetét. Fiának, Imrének halála után mindinkább visszavonult, István halála után pedig már csakis Istennek élt. Anyai és hitvestársi fájdalmát hősiesen viselte.

Egyes későbbi krónikások és ezekre támaszkodva néhány újabb magyar történész is Gizella szemére vetik, hogy fia halála után részt vett a trón körüli cselszövésekben, sőt Vazul megvakíttatásában is. Ez a vád azonban tévedésen alapszik. Amit ebből az időből név említése nélkül ,,a királynőről'' állítanak, nem szabad mind Bajor Gizellára vonatkoztatni. István udvarában tartózkodott ugyanis a későbbi király, Péter anyja is, aki mindent megmozgatott, hogy fia király legyen, s akit még István életében királynénak neveztek hívei. Egyes történészek szerint őt ugyancsak Gizellának hívták, csak pogány néven (Gesia = Géza leánya; a keresztségben az Ilona nevet kapta). Így még jobban érthető a tévedés.

A szentek rendkívüli jellemének kialakulásában nagy szerepet játszanak a szenvedések. A szent királynénak bőven volt része bennük. Kezdetben az új hazában honvágy gyötörhette, később gyermekei halálába kellett belenyugodnia. Férje halála után pedig utódaitól sok méltánytalanságot viselt el. A szomorúság és üldöztetés évei következtek. Péter is, Aba Sámuel is méltatlan és igazságtalan bánásmódban részesítette a királyi özvegyet. Nemcsak bevételeit csökkentették lényegesen, hanem fogságba is vetették. Mint később Erzsébettől, tőle is beszámíthatatlanság ürügyével vették el javait. Özvegysége alatt ugyanis még pazarlóbban gyakorolta a jótékonyságot, mint azelőtt. Ezért gondnokság alá helyezték. (Ez is bizonyítja, hogy Gizella nem segítette elő Péter trónra jutását.) Péter fogságából azok a magyar rendek szabadították ki, akik Pétert elűzték, Aba Sámueléből pedig azok a bajor lovagok, akik Pétert másodszor trónra segítették. Gizella türelmesen viselte a sérelmeket. Végül 48 év múltán visszatért hazájába a bajor lovagokkal. Itt megvalósította fiatalkori tervét: Passauban belépett a bencés nővérek kolostorába, amelyet bátyja, a megboldogult Szent Henrik alapított. Két év múlva apátnő lett.

Egyes magyar történészek azt a fölfogást képviselik, hogy Gizella haláláig Magyarországon maradt, és még 1050 előtt, Veszprémben halt meg. Ezek kétségbe vonják passaui sírjának valódiságát is. A történészek nagy része azonban, főleg a németek, elfogadják, hogy élete végén a passaui kolostorban élt és ott is halt meg. Sírfelirata 1095-öt jelöli meg halála éveként. A kőlapot csak néhány évszázaddal később tehették sírjára, és a kőfaragó nyilván összecserélte a két utolsó számát. Annál is inkább, mert 1083-ban avatták szentté férjét és fiát. Ha még életben van, elképzelhetetlen, hogy ne vett volna részt ezen, ha másképpen nem, képviselő által. Napjainkban egy müncheni egyetemi tanár anatómiailag megvizsgálta földi maradványait, és megállapította, hogy a csontváz 75 év körüli magas termetű nőé lehetett.

Szerzetesnői életéről alig maradt följegyzés. De még a gyér források is kiemelik, milyen részvéttel volt mindenki iránt, aki bajba jutott. A zárda vezetésében szerény volt, nővértársait minden fennhéjázás nélkül, szeretettel kormányozta. Nehézséget, szomorúságot türelemmel viselt, s idős kora ellenére komoly önmegtartóztatásban és böjtölésben élt. A rendi iskolában gondoskodott több előkelő bajor lány hívő neveléséről, s nővértársait is szeretettel oktatta szóval és főleg példával.

Passauban a niedernburgi templomban helyezték örök nyugalomra. Hamvai még ma is itt nyugszanak. Halálától kezdve sokan övezték személyét tisztelettel. Sajnos, a liturgia sajátos magyar részébe, a magyar propriumba ünnepe még nem került be. 1975 áprilisában a passaui püspökség beadványban kérte a Szentszéket, hogy ünnepére engedélyezzék saját könyörgés használatát. Ez meg is történt. A válaszban a rítuskongregáció elnöke ,,Sancta Gisela'' néven említi. Kívánatos lenne, hogy hivatalos szentté nyilvánítása érdekében lépések történjenek. 200 évvel ezelőtt Firmianus passaui püspök hajlandó lett volna veszprémi kollégájának a királyné hamvait teljesen átengedni, de a kedvezőtlen politikai események s a két püspök halála megakadályozták a terv keresztülvitelét. Talán még ma sem késő. Ideje, hogy a magyar nép első, szent életű királynénkat sajátjának tekintse. Hiszen negyvenkét éven át élt közöttünk, s a magyar történelemnek egyetlen nőalakja sem tett annyit népünkért, mint ő.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki első királynőnkül adtad Boldog Gizellát, és ő önfeláldozó buzgósággal fáradozott népünk megtéréséért, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy e nép, mint egykor, az igaz hitben eggyé váljon!

   
Szent Leonidász     vértanú, † 203.           


Szent Szaniszló     püspök és vértanú, † 1079.            


BOLDOG ULRIKA NISCH szűz, keresztes nővér (1882-1913)

Németországban, Württberg tartomány egyik községében született. A keresztségben a Franciska nevet kapta. Szülei 13 gyermeküket nagy szegénységben, nehezen tudták nevelni. Franciska is inkább nagyanyjánál lakott. 1901- ben elszegodött cselédnek. Három év múlva súlyos betegen kórházba került, itt ismerte meg az ingebohli keresztes novéreket. Felvételét kérte a rendbe, ahol az Ulrika nevet kapta. 1907-ben, fogadalomtétele alkalmával azt tuzte ki célul, hogy egészen a Keresztre feszített Úrnak és a felebaráti szeretetnek akar élni. Buhlben, majd a baden-badeni Szent Vince ház konyhájában szakácsnoként dolgozott. Sok megaláztatásban volt része, miket csendes békével viselt el. Minden alkalmat felhasznált, hogy novértársainak és másoknak titokban szeretetszolgálatot tegyen. Az Úr Jézus rendkívüli misztikus kegyelmekkel ajándékozta meg, de megismerte a lelki sötétség, a hitbeli kétségek, lelki elhagyatottság és kísértések kínzó próbatételeit is. Homloküreggyulladást kapott, és meg kellett operálni. Késobb tüdogyulladást állapított meg nála az orvos. Ekkor, 1912. júl 15-én Hegnébe, a novérek betegházába vitték. Közvetlenül halála elott a szomszédos szobában fekvo novér köhögési rohamot kapott. Ulrika novér ekkor kérte betegápolóját, hogy menjen át hozzá. Mikorra a betegápoló visszajött, akkorra már visszaadta szép lelkét Teremtojének 1913. május 8-án. Az alázatnak, a feltunés nélküli és néha sikertelen munkának, a szeretetnek és a türelemnek a szentje lett. II. János Pál 1987-ben avatta boldoggá.
„Hiszünk Isten országának eljövetelében, amely Jézus Krisztussal megkezdodött. Az Egyház tagjaiként, részt veszünk annak üdvözíto feladatában a szeretet tanúságtétele, a Krisztussal egyesült élet, az ima, a munka és a szenvedés által.”

A Keresztes Novérek Életrendje. Részlet.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Ulrikát példaképpé tetted az alázatban és a türelemmel viselt szenvedésben. Add, hogy példáját követve hu követoi legyünk a keresztet hordózó Krisztusnak s így elnyerjük a mennyei dicsoséget. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Barbarosz és vértanútársai

Szent Barbarosz a hitehagyott Julián császár hadseregében harcolt, Baohosz vezér alatt. Barbarosz titkos keresztény volt. A görögök és thrákok közötti harcban Bachosz párviadalban győzelmet aratott egy óriás fölött, ezzel megkönnyítette a csatát honfitársainál. A csata után hálát adva az isteneknek, felajánlotta az első áldozatbemutatást Barbarosznak. Mivel ezt visszautasította, Julián parancsára kínzások alá vetették, látva a kínzások közt megmutatkozó csodajeleket, keresztény hitre tért Bachosz és két társa Kallimachosz és Dénes. Mindnyájukat lefejezték utána. Barbaroszt még tovább kínozták, megtüzesített kemencébe dobták, a börtönbe mérges állatok közé vetették, de sértetlen maradt. Végül, 362-ben lefejezték.


Szent Barbarosz rabló

Szentünk Észak Görögországban élt. Rablással foglalkozott. Egy alkalommal, amikor magányosan ült barlangjában, megpillantotta az összerabolt kincseket. Lelkiismerete vádolta mindazért az embertelenségekért, amelyekkel összerabolta kincseit. Bűnbánatot, tartott, vétkeit meggyónta egy papnak, és nála 3 évet töltött. Bűnei alól feloldozást nyerve elment egy erdőbe, és ott szigorú életet élt. Nem volt ruhája csupán füvekkel táplálkozott. Életét úgy fejezte be, hogy a kereskedők, akik arra vadásztak, vadállatnak nézték és lenyilazták.

BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ

*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.

Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?

Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.

E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a számkivetés volt.

A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.

A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.

Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor ,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.

A domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet -- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából következnek részletek.


--------------------------------------------------------------------------------

Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.

Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.

A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.

Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett elszenvednie.

Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.

Szavaiban és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.

Történt egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt. (Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.

Ez a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.

Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.

Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.

Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.

A nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.

Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.

Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki szenvedés nélkül.

A sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni''.

Mielőtt azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.

Ettől kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.

Ezek a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való szerelmedben''.

Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.''

Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''

Nemcsak a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.

Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.

Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták, és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.

Íme ez a sírjának fölirata:

Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.

(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)

Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és meghallgatja imáinkat.''

Szent Evódiusz     püspök és hitvalló, † ~60.          


Szent Frida


Szent Jacobus

              
Szent Janka (Johanna)     szűz, † 1490.          


Olajbafőtt Szent János     apostol, † ~100.           


A sokat szenvedett Jób

Jób, a nagy szenvedő, a hagyomány szerint kb. 2000 évvel élt Krisztus előtt, Húsz földjén. Isten hű szolgája volt, aki gazdagon és boldogan élt. Isten 10 gyermekkel áldotta meg életét. Isten megengedte a sátánnak, hogy próbára tegye, vajon hű marad-e Istenhez a megpróbáltatásokban. Először javait vesztette el egy napon. Aztán gyermekei haltak meg egy szerencsétlenségben szintén egy napon. Jób mindenben belenyugodott Isten rendelkezésébe, hogy visszavette azt, amit egykor neki adott. Aztán testét érte fájdalmas és utálatos betegség. A szemétdombon ülve vakargatta cserépdarabbal sebeit. Jób kitartott hűségében. Visszautasította felesége tanácsát, hogy átkozza meg Istent és haljon meg. Szerencsétlenségében felkeresték barátai, akik bűnökről vádolták és a bűnök büntetéséül tudtak be mindent, ami Jobbal történt. Jób védekezett és igazságát emlegette. Végül, a förgetegben Isten jelent meg. Aki Jób szolgáját gazdagon megjutalmazta hűségéért. Újra gyermekekkel áldotta meg, és jószágállományában is gazdaggá tette. Ezután még 140 esztendeig élt. Öregen és élettel telve halt meg. A szenvedő Megváltó előképének is tekinthetjük.

Szent Judit


BOLDOG TROIANI MÁRIA KATALIN szűz, III. r., rendalapító (1813-1887)

Apja:Troiani Tamás, születési helye: Giuliano* di Roma. Keresztneve: Konstancia. Anyját 5 éves korában elvesztette. Ekkor Ferentinoba került a Szent Kláráról nevezett novérekhez. Az itt kapott nevelés hatására 15 éves korában a novérek közé lépett. Itt kapta a Mária Katalin nevet. O hozzá szokta tenni: a „Viterboi Szent Rózáról nevezett” jelzot. 1830-ban tett fogadalmat. Kitunt erényeivel, sokoldalú tehetségével: minden feladatot, mellyel megbízták, kitunoen látott el. Közben egyre jobban erosödött benne a missziós hivatás. Amikor egy ferences missziós atya 1852-ben a zárdába jött, hogy novéreket kérjen a kairói apostoli vikárius nevében az ottani misszióba, leányok nevelésére, Katalin az elsok között volt, akik erre jelentkeztek. Még több évnek kellett eltelnie, amikor 1859-ben hat klarissza novér apátnojükkel és Katalin útrakeltek. Még ez év oszén Kairó egyik negyedében (Clot-Bey) iskolát nyitottak. (Jellemzo Katalin akaraterejére, hogy amikor megérkeztek s megtudták, hogy az apostoli vikárius, aki oket meghívta, közben meghalt, a többi novér vissza akart fordulni, mégis Katalin lelkesíto szavaira maradtak). Hamarosan nagy feladatok elott álltak: Újabb iskolákat kellene megnyitni; (mohamedán szülok is kérték); néger rabszolga lányokat kellene kiváltani, kitett újszülötteket megmenteni. Mindehhez kevesen vannak. Hiába kértek novéreket a ferentinoi házból, azok ezt nem vállalták, sot jobbnak látták, ha elszakadnak a missziós háztól. Ezek után Katalin megtette a szükséges lépéseket, hogy új kongregációvá alakuljanak a ferences III. rend szabályai alapján. Ez lett a Ferences Misszionáriusnok Kongregációja (Congregatio Sororum Franciscalium Missionarium a Corde Immaculata B.M.V.), melyet hivatalosan 1868-ban erosítettek meg. Az alapító és az elso általános fonökno: Troiani Katalin lett. Tíz év alatt 9 házat nyitottak, 59 kairói novíciát vettek fel, iskoláikban 1350 leányt oktattak, kik közül 460 árvát kollégiumban neveltek, 450 néger rabszolgát kiváltottak, 100 kitett gyermeket megmentettek és neveltek. 1885-ben Jeruzsálemben is letelepedtek. Katalin 28 évi missziós tevékenység után 1887. máj. 6-án súlyos betegségben halt meg „a szentség hírében”. A nép a szegények anyjaként emlegette. Boldoggá avatása 1988-ban történt.
Katalin „különösen is tisztelte élo hittel az Eucharisztia titkát; engedélyt nyert a mindennapi szentáldozásra, ami akkoriban a szerzetesek közt sem volt szokásos; nagy volt benne a buzgóság Isten országa terjesztésén. Egyik novértársa mondta róla: Sohasem láttam nyugtalannak vagy türelmetlennek: mindig vidám, kedvesen mosolygó volt még akkor is, ha hibázókat kellett megintenie.”
(A Szentté Av. Kongreg. dekrétumából.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Katalint arra választottad ki, hogy új missziós kongregációt alapítson leányok oktatására és árvák felkarolására. Közbenjárására add, hogy Egyházad sohase nélkülözze a hozzá hasonló buzgó apostolokat és novéreket, különösen a missziókban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

              
Szent Marianus

RECANATI* BOLDOG BENVENUTUSZ (XIII. sz.)

Marche tartomány Umbria szomszédságában a 13. században szentek földje, elsosorban ferences szentek földje volt. Benvenutusz is itt született, Recanatiban, közel Anconához*. Keveset tudunk róla, még azt se, hogy hány évet élt. Csak a halála évét (1289) jegyezték fel. A zsolozsma olvasmánya közli, hogy sokféle erénnyel ékeskedett, mindenekelott az alázatossággal. Mint dolgozó testvér eloszeretettel végezte a legalacsonyabbrendu munkákat. Ebben is az Üdvözíto példáját követte, aki tanítványai lábát megmosta. Másik erénye imádságos lelkülete volt. Szabad idejében legtöbbször a templomban, a szentségház elott imádkozott. Ezzel kapcsolatos az a csodás esemény, melyet a zsolozsmáskönyv megörökít: Egyik napon a szentmise után imába merülten ott maradt a szentségház elott. Közben mint szakácsnak, neki kellett volna ebédet készíteni. Csak délben vette észre, hogy itt az ebédido, o pedig nem készített semmit. Riadtan szaladt a konyhába, ahol angyal köszöntötte és mutatta: minden el van készítve, méghozzá - amint kiderült - sokkal ízletesebb ételek kerültek az asztalra, mint amilyent eddig a testvér szokott feltálalni. - Olyan csoda ez, mely nem ritka más ferences szenteknél sem. Megjegyzendo, hogy a testvér nem kifogásolható feledékenységbol maradt a templomban, hanem az Úr szeretete miatt. S ez különbség. Másik csodás esemény, melyet a legendák közt szoktunk számon tartani: a testvér több alkalommal karjába vehette az isteni Kisdedet. Nagyon sok 13. századbeli ferencesnél (még nem kanonizáltaknál is) tudunk errol a legendáról, melyet a szentek életírói „vándorlegendának” tartanak. Emlegették róla egyesek, majd írásba foglalták, de történelmi hitelességét bizonyítani nem lehet. Így Benvenutusz testvér „csodákkal ékesen” fejezte be életét, s tiszteletét századokkal késobb VI. Piusz hagyta jóvá.
„A szentek legendái mindig példázatok, és úgy kell néznünk, mint jeleket, melyeknek jelentésük van. Ehhez szükséges, hogy legyen érzékünk a jelképek, szimbólumok iránt. A szentek élete jelentést hordozó képekben íródott. Legendák és történetek a szentek életében egymásba fonódnak, egymással szoros kapcsolatban vannak. Ha szétválasztjuk oket, a kép szétesik.”
Walter Nigg

Imádság:

Irgalmas Istenünk, add, hogy mi, akik Boldog Benvenutusz emlékét ünnepeljük, kövessük alázatos és buzgó életét itt a földön, és közbenjárására nyerjünk nálad örök hajlékot a mennyben. Krisztus, a mi Urunk által.

HILDESHEIMI SZENT GOTTHÁRD püspök
*Reichersdorf, 960. +Sankt Moritz kolostor, Hildesheim mellett, 1038. május 5.
A késő középkor két nagy szerzetesi reformmozgalmat ismer, melyek együttesen azt a célt szolgálták, hogy a kolostori életet az egyházi fegyelem általános hanyatlása után a késői karoling időkben megújítsák, és a bencés szerzetesség szigorú hagyománya alapján megreformálják. Franciaországra, Itáliára, Spanyolországra és Angliára vonatkozóan a szerzetesmozgalom a burgundiai Cluny kolostorából indult ki, a német területen viszont a lotharingiai Gorze reformja vált uralkodóvá. A gorzei mozgalom elsősorban a püspökség és a lotharingiai nemesség támogatásával a 10. század utolsó negyedében gyorsan elterjedt, számos kolostori közösség csatlakozott hozzá német területen, közöttük a trieri Szent Emmeram, továbbá Reichenau, Sankt Gallen, Niederaltaich és Fulda híres apátsága. Elnyerte a szász házból való német uralkodók támogatását, akik a német egyház átfogó reformjára törekedtek.

Gotthárd (Godehard) 960-ban született a Niederaltaich melletti Reichersdorfban. Apja, Ratmund az egykor jómódú kolostor szolgái közé tartozott; a kolostor a magyarokkal való hadakozás következtében szegényedett el, és ekkor már csak néhány kanonok lakott benne. Gotthárd korán kapott tudományos és teológiai képzést a kolostori iskolában. Tanítójának, Udalgiusnak feltűnt kiemelkedő tehetsége, s az ő közbenjárására a salzburgi Frigyes érsek magához vette a fiút, és biztosította számára a továbbtanulás lehetőségét. Salzburgból való visszatérése után Gotthárd 990-ben belépett a niederaltaichi kolostorba. 993-ban pappá szentelték, majd 996-ban a kolostor apátja lett.

A passaui Szent Pilgrim (lásd: A szentek élete, 879. o.) püspök és regensburgi Szent Wolfgang (lásd: 567. o.) ösztönzésére Niederaltaich elfogadta a gorzei reformot, és Erkanbert apát vezetésével ismét kötelezte magát Szent Benedek regulájának szigorú megtartására. Gotthárd következetesen folytatta elődjének művét. Rövid idő alatt elérte, hogy Niederaltaich a salzburgi érsekség egyik legjelentősebb kolostorává lett, ezenfelül olyan helyzetbe került, hogy nagy konventjéből szerzeteseket küldhetett más kolostorokba, hogy a lotharingiai reformot bevezessék. Niederaltaich gazdasági jóléte is emelkedett Gotthárd gondoskodása következtében. Vezetése alatt a kolostorépületeket alapjuktól kezdve átépítették. Az emberek okos és határozott vezetésének képessége Gotthárdban a gazdasági kérdések iránti nagy körültekintéssel és tapasztalattal, továbbá alapos tanultsággal és klasszikus műveltséggel kapcsolódott egybe, amely nem korlátozódott csupán teológiai írások olvasására. Gotthárd alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a reformokat más kolostorokban is bevezesse. 1005-ben Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) császár és mainzi Szent Willigis (+1011) érsek kívánságára átvette a thüringiai Hersfeld apátságának vezetését. A bajor Tegernsee, amelyet hasonlóképpen rábíztak, az ő vezetése alatt élte át első nagy virágkora kezdetét.

Az, hogy nagy egyházi méltóságokra törekedjék, távol állt Gotthárdtól. Az aszketikus szerzetesi életmódot saját ösztönzésére és mély belső hajlamából választotta, és csak engedelmességből állt a reform szolgálatába. Amikor 1013-ban úgy látta, hogy Hersfeldben és Tegernseeben megbízatásának eleget tett, visszatért Niederaltaichba. Kilenc éven át kizárólag kolostora vezetésének szentelte magát. Amikor a hildesheimi káptalan 1022-ben II. Henrik császár javaslatára egyhangúan megválasztotta Szent Bernward (960 körül--1022) püspök utódául, Gotthárd -- bármennyire szerette is a magányosságot és a szerzetességet -- a püspökségben olyan hivatást látott, amely alól nem vonhatta ki magát. 1022. december 2-án a mainzi Aribo (990 körül--1031) érsek szentelte püspökké.

Életmódjában alig változott valami, jóllehet Gotthárd Hildesheim püspökeként egyben birodalmi fejedelem is volt, és eleget kellett tennie világi kötelezettségeinek is. A fejedelmi gyűlésektől lehetőleg távol tartotta magát, politikai tevékenységéről is alig lehet hallani. A gandersheimi kolostor régi vitás ügyében okosan és ügyesen járt el; Aribónak 1030-ban le kellett mondania jogigényéről, s Gandersheim csorbítatlanul Hildesheim püspökségéé maradt. Amint itt, úgy valamennyi más dologban is Gotthárd minden gondja a rábízott püspökség vezetésére, lelki, szellemi és gazdasági jólétének emelésére irányult.

Elődjétől, a szász nemes Bernwardtól eltérően Gotthárd a népből jött, és rendelkezett azzal az adománnyal, hogy teljes közvetlenséggel tudjon szólni a néphez. Rendszeresen prédikált; elment a szegények és betegek házaiba, hogy ápolja és támogassa őket, s minden elképzelhető módon a segítségükre sietett. Rezidenciájában személyesen fogadott minden kérelmezőt, meggyóntatta a töredelmes bűnbánókat, gyakorlati érzékétől vezetve azonban sohasem felejtette el, hogy földi szükségleteikről is gondoskodjék, hogy megőrizze őket a bűnbe való visszaeséstől. A város falain kívül kórházat és zarándokházat emelt Szent Bertalan tiszteletére, amely sok betegnek nyújtott menedéket és ellátást, az átutazó zarándokoknak pedig ruhát és ételt adott. Hildesheim püspökségének számos temploma köszönheti létrejöttét Gotthárd püspöknek. Számukat nem becsüljük túl sokra a harminccal. A Hildesheimtől délre levő Wrisbergholzenben bencés kolostort építtetett hogy új működési körzetében is bevezesse Szent Benedek reguláját. Életének utolsó éveiben gyakran vonult vissza, hogy teljesen a szemlélődésnek és az imádságnak éljen, amely ifjúságától fogva eszményként lebegett előtte, amelytől azonban olyan messzire eltávolította Isten hívása. Wrisbergholzenben tartózkodott 1038 húsvétján is, amikor érezte, hogy elhagyja az ereje. A hildesheimi Móric-kolostorba vitette magát. Itt halt meg 1038. május 5-én. Egyházmegyéje, amely igazi atyját vesztette el benne, mélyen meggyászolta. A dóm püspöki sírboltjában temették el.

Szentté avatását II. Ince pápa hirdette ki 1131-ben, I. Bernhard hildesheimi püspök ösztönzésére. Gotthárd tisztelete rövidesen átlépte püspöksége határait; eljutott egészen Svéd- és Finnországig, a déli szláv területekre és Svájcba is. Róla kapta nevét a Szent Gotthárd- hágó. III. Béla király 1183-ban az ő oltalma alá helyezte a mai Szentgotthárdon alapított ciszterci kolostort.

Szent Irén vértanúnő

Szentünk a Makedoniai Mageddon városában született pogány szülőktől. Eredetileg szülei Pénelopénak nevezték, hatéves korára feltűnő szépségül leány lett belőle. Fiatal korától körülvette őt Krisztus szeretete, megvetette a pogány bálványokat. Timót apostol keresztelte meg. A házasságra jelentkezőket visszautasította, és kezdte rábeszélni szüleit, hogy ők is legyenek Krisztus hitének követői. A vértanúnő atyja Likiniosz, először jóakarattal fogadta leánya beszédeit. Aztán megharagudott rá, különösen akkor, amikor nem akart a bálványoknak áldozatot bematatni. Vad lovakat vezetett leányához, de azok nem bántva őt, atyját ölték meg. Amikor leánya imájára újra életre kelt, hitt Krisztusban egész családjával együtt, és velük még háromezer ember. Irén, aki már régen ezt a nevet viselte, ezután bátran hirdette Krisztust, Szedekiás kormányzó kígyókkal tele barlangba dobatta, hol fűrésszel fűrészelte, hol malomkőhöz köttette, Kínzásait csodás jelek kisérték, amelyek sok embert vezettek el a hitre. Maga a hóhér is megkeresztelkedett. Több mint 10.000 pogány lett kereszténnyé. Amikor Istentől megtudta halála idejét, Efezusba távozott, elvonult egy barlangba amelynek bejáratát kérésére befalazták. Meghalt az I. század végén vagy a II. század elején.

SZENT V. PIUSZ pápa 1504-ben az itáliai Alessandria közelében született egy elszegényedett családból. Eredeti neve: Antonio Michele Ghislieri.

Domonkos szerzetes lett 1518-ban. Magával szemben is, de környezetével szemben is szigorú valláserkölcsi követelményeket támasztott. Már életében szentként tisztelték, sugárzott róla az életszentség.

Teológiai tanár, majd 1556-ban püspök és a következő évben bíboros lett. Az inkvizíciót irányító Szent Officium vezetője volt. 1566-ban pápává választották.

Küzdött az Egyház megújulásáért, a tridenti zsinat (1545-1563) szellemében, segítette a hit terjesztését, és megújította az istentiszteletet. Küzdött az egyház állami ellenőrzése ellen. Kiadta 1566-ban a római katekizmust, 1568-ban a breviáriumot és 1570-ben a misekönyvet. Aquinói Szent Tamást (1226-1274) egyházdoktorrá nyilvánította. Az 1571. október 7-i Lepantónál aratott török elleni flottagyőzelmet V. Piusznak tulajdonítják, aki szövetséget hozott létre Spanyolországgal és Velencével, de a csata időpontjában udvartartásával a Szentolvasót imádkozva is segítette a harcolókat.

1572. május 1-én halt meg. 1712-ben avatták szentté.

Példája:

    Vigyázz arra, hogy elveid és gyakorlatod teljes összhangban legyenek!

Szent Albián felszentelt vértanú

Albián, Makszimián császár alatt szenvedett 304—ben. Akkor fogták el, amikor egy pogány pap áldozatot mutatott be. Őt is erre akarták kényszeríteni, de ő visszautasította a bálványoknak való áldozást. Kínzásokkal akarták más belátásra bírni, de sem ő, sem vele megkínzott tanítványa nem lettek hittagadók, végül tüzes kemencébe dobták mindkettőjüket, amelyben meg is haltak. Ez 304-ben történt.


Szent Erazmus vértanú

Erazmus fiatal korától megszerette Krisztust, buzgón szolgált neki, teljesítve parancsait. Formia város püspökévé szentelték a szíriai Antiochiából származó embert. Amikor Dioklécián császár üldözése kitört, Erazmus a Libanon hegyére futott és ott 7 évig rejtőzött. Angyali intelemre visszaindult, az úton katonák elfogták és Antiochiába vitték. A különféle kínzások között is állhatatos maradt, Isten megőrizte épségben a kínzások között. Az angyal megnyitotta börtönét, és más városba küldte őt. Erazmus ott is sok pogányt nyert meg a keresztény hit számára. Makszimián császár erről hallva, Itáliába hozatta, de az útón sok kínzást szenvedett. Végül Kampániába került, ahol Formia városában meghalt 303 június 10-én.


SZENT FLÓRIÁN
+Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.
Magas rangú katonatiszti családból származott, s maga is a császári hadsereg tisztje lett. A 3. sz. második felében szolgált, s mint sok más katona, ő is keresztény lett. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodalmasok voltak az Egyház számára, így Flórián kitöltvén a szolgálat éveit, békességben vehetett búcsút a hadseregtől, s mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban (Krems mellett) telepedett le.

Diocletianus császár alatt, 303-ban ismét kitört az egyházüldözés. Amikor Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt, útra kelt, hogy amiben csak tud, segítségére legyen a foglyoknak. Mielőtt még beért volna a városba, önként föltárta keresztény voltát. Elfogták és Aquilinus bíró elé vitték, aki megbotoztatta, és arra ítélte, hogy nyakában kővel vessék a folyóba. Az ítéletet 304. május 4-én hajtották végre: az Enns hídjáról taszították le Flóriánt.

Holttestét egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé később templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a mai híres kegyhely, St. Florian (Linztől délre). Tisztelete főként Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon terjedt el. Árvizek és tűzvészek ellen védő szent.


--------------------------------------------------------------------------------

A 17. sz. óta alig van olyan magyar helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. Katonaruhában, égő házzal ábrázolják, melyre dézsából vizet önt. Erre az ábrázolásmódra legendája két magyarázatot is kínál. Az egyik szerint Flórián még gyermek volt, amikor imádságára csodálatos módon kialudtak egy égő ház lángjai. A másik magyarázat szerint egyszer egy szénégető nagy máglyát rakott, melyet annak rendje-módja szerint portakaróval fedett be. Amikor a farakás belseje már izzott, egy nagy szélvihar megbontotta a portakarót, és az egész lángba borult. A szénégető próbálta újra befödni a máglyát, de eközben ő maga is a lángok közé esett. Nagy veszedelmében így fohászkodott: ,,Szent Flórián, aki vízben lettél vértanú, küldj vizet segítségemre, és mentsd meg az életemet!'' Azonnal víz öntötte el a máglyát, és a szénégető megmenekült.

Legendája szerint amikor Lorchba indult, a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: ,,Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak.''

Aquilinus először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: ,,Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét''. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: ,,Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották szent nevedet.''

Aquilinus ennek hallatára rákiáltott: ,,Micsoda badarságot beszélsz, hogy dacolni akarsz a császár parancsával!'' Mire Flórián: ,,Míg földi fegyvert hordtam, titkon szolgáltam Istenemet, és a sátán soha nem bírt elidegeníteni tőle. Most a testem ugyan hatalmadban van, de a lelkemnek nem árthatsz, mert az egyedül Istené. Engedelmeskedem parancsaidnak, amennyiben mint katona ezzel tartozom, de arra senki nem kényszeríthet, hogy bálványokat imádjak!'' Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''

Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Urunk, Szent Flórián érdemeiért és könyörgésére oltalmazz bennünket minden lelki és testi veszedelem, főként a tűz pusztításai és gonosz vágyaink lelket emésztőlángjai ellen!


BOLDOG MOYË JÁNOS-MÁRTON misszionárius
*Cutting, 1730. január 27. +Trier, 1793. május 4.
A lotharingiai papnak és hithirdetőnek, a ,,Gondviselés nővérei'' alapítójának életében szinte megfogható az isteni gondviselés. Francia hazájában és az idegen német földön, s még inkább a távoli Kínában eltöltött évek során egyik-másik munkáját siker koronázta, ő maga azonban végigszenvedte mindezek nehézségeit. Szentségének forrásait és mindazt, ami ezt az életet látszólagos sikertelenségei ellenére is naggyá és termékennyé tette, csak írásainak nyilvánosságra hozatala és boldoggá avatási pere tárta fel.

Jean-Martin Moyë 1730. január 27-én született Cutting lotharingiai faluban, az akkori metzi (ma nancyi) egyházmegyében. Mélységesen vallásos és rendkívül kemény neveltetését a pont-ŕ-moussoni és strasbourgi jezsuita kollégiumban kapta; tanulmányait a metzi szemináriumban fejezte be. Itt szentelték pappá 1754. március 9-én, s ugyanitt lett káplán.

A buzgó lelkű papnak, aki a város különböző templomaiban és később vidéken is lelkipásztorkodott, nagy gondot okozott a vallási közömbösség. Különösen azoknak a fiataloknak a sorsa aggasztotta, akik sehonnan sem kapták meg a vallás alapigazságait. Végül abban látta a megoldást, hogy fogadalmakkal Istenhez kapcsolt, egyszerű tanítónőket küldött hozzájuk. Egyedül és jövedelem nélkül kellett élniök a távoli vidékeken, hogy oktassanak és tanítsák a katekizmust. 1762-ben küldte ki első nővéreit. Nem volt sem különleges viseletük, sem nevük. Moyë először ,,Szegény nővérek''-nek, majd ,,A gyermek Jézusról elnevezett leányok''-nak, a nép pedig a ,,Gondviselés nővérei''-nek nevezte őket, és az utóbbi néven váltak ismertté. Nővéreket egyedül küldeni el vidékre -- kortársai szemében alig elviselhető; túlzott követelménynek tűnt. Nem meglepő, hogy az első, bár sikerekben gazdag kísérletek után a püspök megtiltott minden további iskolaalapítást. Moyë alávetette magát a döntésnek, de a püspök hamarosan belátta, hogy mekkora értéket jelent az új alapítás. Az iskolanővérek első kongregációja az idők folyamán nagyot fejlődött. (Az 1954. évi boldoggá avatáskor 8.000 nővér dolgozott 2.000 intézetben.)

Az alapító két munkatársára bízta az akkor még fiatal alapítást, majd 1769-ben felvételét kérte Párizsban a külföldi missziók szemináriumába, mert Kínába akart menni hithirdetőként. Sok nehézség után 1771. december 30-án végül elhagyhatta Franciaországot. A dél-kínai Szecsuán tartományban jelölték ki munkaterületét. 1773. március 28-án megérkezett Csengtu fővárosba. Negyvenhárom éves volt, amikor kijelölt helyén hozzákezdett a kínai nyelv tanulásához. Mindenki legnagyobb meglepetésére viszonylag gyorsan elsajátította, és egyébként is olyan fiatalos hajlékonyságot mutatott, hogy jól be tudott illeszkedni a kínai erkölcsökbe és szokásokba.

Már megérkezése után néhány hónappal François Pottier püspök rábízta Szecsuán tartomány keleti részét, továbbá Kveicsu és Jünnan tartományt is. Kezdettől fogva izzó buzgóság hevítette, és nem rettent vissza semmiféle veszélytől, hogy a rábízott nyájat növelje, és mélyebben bevezesse a keresztény igazságba. Már egy év múlva kipróbálhatta a kínai fogság keménységét és nehézségeit. 1774-ben, amikor meglátogatta Kveicsu tartományt, egy hitoktatójával együtt elfogták. A mandarin szerencsére félt a külföldi letartóztatásának bonyodalmaitól, ezért titokban visszaengedte Szecsuán tartományba. Mivel a keresztény közösség a párizsi misszionáriusok területén még nagyon kicsiny volt, az a veszély állt fenn, hogy a környező pogányság ismét magába szívja őket. Moyë kezdettől fogva arra törekedett, hogy mély és szilárd hitalapon nyugvó kereszténységet hozzon létre.

Első tette a kínai viszonyokhoz képest valósággal forradalmi volt. Szecsuánban is bevezették a Kína többi részén használt imakönyvet, amely a régi jezsuita hithirdetők munkájára vezethető vissza. Dallamos és szép nyelven írt nagyszerű imádságokat tartalmazott, de az egyszerű nép sajnos nem értette meg. Moyë volt annyira lelkipásztor, hogy az érthetetlen imák használatát tiltsa. Keresztényei számára, akiknek a vasár- és ünnepnapokat többnyire pap nélkül kellett megünnepelniük, kínai munkatársai segítségével olyan imákat szerkesztett, amelyeket mindenki megértett. Az imák egy része kínai hittestvérének, Ly Szent Andrásnak (lásd: 61. o.) volt köszönhető, nagyobbik részét viszont maga Moyë állította össze. 1780-ban lett készen a munkával. A következő időkben is többször kinyomtatták, és Szecsuán, valamint a szomszédos tartományok keresztényei számára valamiféle breviárium és misekönyv, sőt vallási kézikönyv lett minden élethelyzetben. Még ma is használják csekély, többnyire nyelvi változatokkal ezekben a tartományokban és a diaszporában élő kínaiak körében. Moyë ezzel az egyes keresztényeknek és a közösségeknek pótolhatatlan szolgálatot tett.

A kereszténység elmélyítésének célját szolgálta az iskolanővérek intézményének Kínában történt megalapítása is. Moyë a ,,Gondviselés nővérei''-vel olyan jó tapasztalatokat szerzett Lotharingiában, hogy Kínában is létre akart hozni hasonló alapítást. Már a korábbi időben voltak ún. ,,kínai szüzek'', akik a családjukban éltek, és fogadalommal kötelezték magukat a keresztény tökéletességre való törekvésre. A csupán saját üdvükért élő ,,keresztény szüzek''-et akarta Moyë belevonni az Egyház építésébe. A régi Kína voltaképpen nem ismerte a tanult nőt, és valójában a nő tevékenységét sem családjának és otthonának körén kívül. Moyë az általa és segítői által kiképzett hajadonokat elküldte a keresztény közösségekhez; nemcsak a gyermekeket kellett oktatniuk, hanem elsősorban a felnőtt nőket is. Abból a meggyőződésből indult ki, hogy nem alakulhat ki igazi keresztény élet, ha a közösség fele vallásilag tudatlan marad. Miközben azonban a testvérek egy része dicsérte az újítást, mások szemében túlságosan kockázatosnak tűnt az üldözés ideje alatt olyan próbálkozásba fogni, amely a kínai szokásoknak ellentmond, és ezért nem is maradhat elrejtve. Mindezekhez járultak melléfogások és visszás helyzetek is, amint például kiderül a Propaganda Kongregáció egy határozatából, mely megtiltotta, hogy keresztény hajadonok pap nélküli istentiszteleteket tartsanak a közösségekben, hogy huszonötödik életévük előtt szüzességi fogadalmat tegyenek, és hogy házról házra járva koldulják össze az életfenntartásukhoz szükségeseket.

Moyë egy harmadik törekvése is kifejezetten forradalmi jellegű, és a kínai papság Kínában történő képzésére irányult. Korábban minden kínai papjelöltet külföldön képeztek ki. Bár M. Ripa, a Propaganda Kongregáció misszionáriusa Pekingben megkezdte a papképzést, a nagy nehézségek miatt 1725-ben szeminaristáival Európába utazott, majd Nápolyban kollégiumot alapított a kínai papjelöltek számára. A párizsi misszionáriusok jelöltjeiket addig az általános szemináriumba küldték Sziámba, később pedig Pondicherrybe. Moyë világosan felismerte, hogy a kínai papok külföldi képzése nagy hátrányokkal jár, ezért sürgette Kínában való képzésüket. Első kísérletei után, hogy maga vegye kezébe az ügyet, belátta, hogy egyéb feladatai mellett nem vállalhatja ezt is. Odaadó segítőre talált azonban munkatársában, Hamelben. Pottier püspökkel végül szemináriumot alapított Szecsuan és Jünnan határvidékén; ezt Hamel harmincöt éven át önfeláldozó hűséggel vezette.

Moyë szorgalmazta a beteg és haldokló gyermekek megkeresztelését. Ez a lelkes buzgóságból fakadó munka azonban némely visszaélések és az üldöztetés veszélyei miatt nem keltett osztatlan egyetértést apostoli társai körében. A keresztényekkel szemben olykor túlzott szigorúságot tanúsított: így például böjti napokon önmegtartóztatást kívánt a házaséletben, a nagy ünnepeket éjszakai vigiliával akarta előkészíteni, pénteken pedig bevezette a megostorozást.

Jóllehet hívei és munkatársai nagyon tisztelték, módszereit illetően egyre erősebbé vált az ellenállás más misszionáriusok részéről. Az apostoli vikárius, Pottier már eddig is előterjesztett a Propaganda Kongregációnak néhány módszerbeli kérdést, amely általában a püspök értelmezése szerint, Moyë álláspontjával szemben foglalt állást. Moyë ugyan minden esetben engedelmeskedett, de így is maradtak feszültségek. Ezek erősebbé váltak, amikor Pottier nem az idős, akkor már helyettes vikárius Moyët, hanem a fiatalabb Jean-Didier de Saint-Martint nevezte ki utódlási jogú püspökké. Saint-Martin megfontolt teológus volt, azért helyezte Pottier a túlzásokra hajlamos Moyë elé. Amikor a hivatalos római kinevezés ismeretessé vált Szecsuánban, Moyë megkérte püspökét, engedje meg, hogy tízéves missziós tevékenysége után Franciaországban szolgálhassa a társaságot.

1783-ban elhagyta Kínát, a párizsi külföldi misszió szemináriumának vezetése pedig lemondott további szolgálatairól. Úgy tűnt, hogy missziós tevékenysége kudarccal végződött. Visszatért Metzbe. Első alapításának, a ,,Gondviselés Nővérei''-nek sorsát Kínából is nagy érdeklődéssel kísérte. Már hatvan nővér tevékenykedett negyven iskolában. Most újból a külső és belső szervezésnek szentelte magát. Látszólag ezt az alapítást is tönkretette a francia forradalom: a nővéreket elűzték és szétszórták. Alapítójuk csak néhányukkal tudta elérni Trier városát. Itt tífuszos osztrák katonákat gondozott, s a fertőző betegség 1793. május 4-én őt is elragadta. Tömegsírba temették.

1954. november 21-én avatták boldoggá.


GIELNIOWI* BOLDOG LÁSZLÓ (1447-1505)
Amikor II. János Pál Lengyelországban 1997-ben szentté avatta Boldog Duklai Jánost, mondta, hogy a 14. és 15. században több szent és boldog élt ott. Ezek közé tartozott Boldog László is. A gnieznói* egyházmegye területén született. A krakkói foiskolán végzett tanulmányai után 1464-ben belépett Varsóban abba az obszerváns ferences kolostorba, melyet pár évvel azelott Kapisztrán Szent János alapított. Pappá szentelése után néhány társával a kalmük tatárok közé szándékozott menni misszióba, de az orosz nagyherceg tilalma miatt vissza kellett fordulniuk. Hazájába visszatérve nagy buzgósággal járta a falvakat, városokat, mindenütt hirdette Isten igéjét. Legtöbbször Urunk szenvedésérol és a Boldogságos Szuzrol beszélt. Beszéde hatását növelte életszentsége és a csodák, melyek szavait kísérték. Nagy sokaság sereglett szószéke köré, számos bunös tért jó útra. Több ízben volt a varsói ház fonöke és tartományfonök a varsói tartományban, ezalatt többször küldött misszionáriusokat Litvániába, Oroszországba a szakadárokhoz. Amikor idos korában rábízták, válasszon a kolostorok közül, hova akar menni, azt mondta: „Atyáim, azt akarjátok, hogy életem végén a saját akaratom és óhajom szerint éljek? Ezt soha nem tettem, és távol legyen tolem most is, hogy saját akaratomat tegyem”. A varsói kolostorba helyezték. Itt történt, hogy 1505. nagypéntekén Krisztus szenvedésérol prédikált s közben elragadtatásba esett. Lebegett egy ideig a szószék felett az egész hallgatóság szeme láttára. Aztán magához tért, de attól kezdve magas láza lett, s 45 nap múlva, máj. 4-én bevégezte életét. XIV. Benedek (1750 körül) hagyta jóvá évszázados tiszteletét.
„Apostoli küldetésem bizonyítékai voltak nálatok a nagy türelem, a jelek, a csodák és eromegnyilvánulások... Isten színe elott beszélünk, mégpedig mindent a ti épüléstekre.” (2 Kor, 12.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lászlót Urunk szenvedése tisztelojévé és hirdetojévé tetted és csodákkal kituntetted. Közbenjárására segíts bennünket, hogy erényekben napról napra elobbre haladjunk, s a mennyei hazába jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Mónika     özvegy, † 386.           


Szent Pelágia vértanúnő

Pelágia a kisázsiai Tarzusban született előkelő pogány családban. Feltűnő szépségű volt és ragyogóan képzett. Amikor a keresztényektől hallott Jézusról, szíve szeretetre gyulladt Iránta, hitt Benne és szüzességet fogadott Neki. Dioklécián császár elhatározta, hogy összeházasítja utódának kiszemelt emberével, de Pelágia nem akart földi ember felesége lenni. Kereszténnyé lévén, elutasította a királyi kérőt. Krisztus jegyese akart maradni. Elhatározta, hogy pogány anyját is kereszténnyé teszi. Az anya azonban haragjában elvitte leányát a visszautasított kérőhöz és kezei közé adta. A kérő sajnálta Pelágiat kínzásokra adni, inkább önmagát akarta megölni. Az anya erre elvitte Pelágiat Diokléciánhoz. A császárnak annyira megtetszett Pelágia, hogy ő maga akart vele házasságra lépni. Pelágia őt is visszautasította, mivel Krisztus jegyesének tartotta magát. A császár először kínzásokra ítélte, végül egy megtüzesített ércbikába dobatta, ahol elnyerte a vértanúságot. Ez 287-ben történt.


Szent Szilván felszentelt vértanú

Szilván Gáza környékén született és először katona volt. Egy idő után felhagyott a katonáskodással, hogy Krisztus katonája lehessen. Először pappá, majd püspökké szentelték. Tanító szavaival sok pogányt térített a keresztény hitre és megkeresztelte őket. Ezért a bálványimádók megkötözték és Cezárea városába vitték. Először verték, testét égették, és végül bányamunkára ítélték. Nehéz munkát végezve a teljes elgyengülésre jutott, de szorgalmasan hirdette tovább az evangéliumot. A pogányok karddal lefejezték őt, úgyszintén azt a 40 vértanút is, akiket Szilván térített a keresztény hitre. Ez 311-ben történt.

  

PECSERSZKI SZENT ANTAL és SZENT TEODÓZ szerzetesek

 *Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10

*Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.

Antal, az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak, gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) nyomába léphessen.

Nagy buzgósággal szentelte magát az imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván: ,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad majd.''

Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték: imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá Barlaam és Teodóz.

A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást, Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba. Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme, Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt visszatérhetett eredeti cellájába.

Tanítványát, Szent Teodózt néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát, és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról: ,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra, a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve éltek a barlangban, és Isten velük volt.''

Teodóz gazdag családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került. Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.

Teodóz ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó (lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja, születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és virrasztásainak'' köszönheti.

A közösség vezetésének átvétele után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos, liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli életformához.

A regula szerint a kolostori közösséget az igumen iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így, amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.

Antal felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát. Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19. században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.

,,Szelíd és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen. Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.

Bensőségesen tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.

Erejét a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.

,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította Konstantinápolyban egy

Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület  mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.

Szent Eventius     vértanú, † 116.           


SZENT FÜLÖP és SZENT JAKAB APOSTOLOK

Mint a többi apostol esetében, az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei csak szűkösen beszélnek Fülöpről és Jakabról is. Mind a négy apostolnévsor (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) megnevezi mindkettőjüket, Fülöpöt az ötödik, Jakabot, Alfeus fiát a kilencedik helyen.

Szent János evangéliuma szerint (1,44; 12,21) Fülöp a két apostoltestvérhez, Andráshoz és Péterhez hasonlóan a Galileai-tó mellől, Betszaidából származott. A meghívás elbeszélésén kívül Szent János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál (6,5 sk.), Jeruzsálemben, amikor a pogányok látni akarták Jézust (12,21), és az utolsó vacsora történetében (14,8).

Későbbi hagyomány szerint Fülöp három, prófétai tehetséggel megáldott lányával együtt a kisázsiai Hierapoliszban élt, ott is halt meg. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése szerint Pál Cézáreában vendége volt Fülöp evangelizáló diákonusnak, akinek volt négy prófétáló leánya. Ha ez a hír megbízható, akkor Fülöp apostolt korán összetévesztették a hasonló nevű diákonussal. Az apostol egyébként a posztó és kalapkészítők védőszentje. Ereklyéi Konstantinápolyon át Rómába kerültek. A Tizenkét apostol bazilikájában tisztelik.

Jakabot, Alfeus fiát az apostolok névsorán kívül sehol sem említi meg az Újszövetség. Kérdéses, hogy azonosítható-e a ,,kisebb Jakabbal'', akinek anyját Márk Jézus kereszthalálának tanúi között megnevezi (15,40). Az újabb katolikus szentírástudomány nincs meggyőződve arról, hogy azonos az Újszövetségben többször (Mk 6,3; ApCsel 1,14 stb.) említett Jakabbal, az ,,Úr testvérével''.

Ünnepnapjuk a római Tizenkét Apostol-templom fölszenteléséhez kapcsolódik. Ezt a templomot 570-ben, május 1-én szentelték föl, s ekkor ünnepelték a két apostolt, akinek ereklyéi ide kerültek. Mivel 1955-ben május elseje Szent József ünnepnapja lett, a legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték ünnepüket. 1969-ben ugyanilyen meggondolásból május 3-ra kerültek.

--------------------------------------------------------------------------------

Mivel a Biblia mindkét apostolról nagyon keveset mond, Jakabbal kapcsolatban pedig a végsőkig tartózkodó, vessen rájuk némi fényt a szűkszavú evangéliumi tudósítást kiegészítő elbeszélő képzelet.

Fülöp, ez a betszaidai halász jóságos és vidám ember volt. Akinek dolga akadt vele, jól érezte magát a közelében. Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából. A legvadabb viharban is valami nótát fütyürészett. Szívesen tréfált az asszonyokkal, amikor halat vettek tőle. És amikor gyermekek lesték, hogyan foltozza hálóját, egész tengerészhistóriákat kerekített nekik.

Amikor az Úr követői sorába hívta, Fülöp lelkesen követte őt. Már az első napon azon volt, hogy toborozzon a nagy mesternek. A vonakodó Natánaelt kézen fogva vezette Krisztushoz: ,,Jöjj és lásd!'' Az Úr őhozzá fordult annak a napnak estéjén, amikor a hegyen a népnek beszélt. Valószínűleg Fülöp jóságos tekintetéből kiolvashatta csendes töprengését: hogyan lehetne jóltartani ezt a sokezres hallgatóságot? ,,Fülöp, honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek?'' -- kérdi az Úr. Fülöp rögtön válaszolt: ,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég ahhoz, hogy mindenkinek csak egy kevés is jusson!''

Jó Fülöp! Dénárral tudsz számolni, de nem Mestered mindenhatóságával és jóságával. Mélységes csodálkozás ragadta meg szívét, amikor tanúja lett a kenyérszaporításnak. Csendesen így fohászkodhatott magában: ,,Mindig másképpen kell számítanom. Úgy látszik, hogy az Úr esetében nem érvényes az egyszeregy.''

A szeretetreméltó Fülöpnek adják elő a görög ünnepi zarándokok szerény kérésüket: ,,Uram, szeretnénk Jézust látni.'' Fülöp bizonytalan, hiszen a Jézust keresők nem zsidók. Először barátjával, Andrással együtt megfontolja a dolgot. Aztán együtt mennek Jézushoz. És ő örül a legjobban, hogy az Úr nem tagadta meg a kérést.

Nem könnyű az Urat igazán megismerni. Fülöpnek újból meg kellett ezt tapasztalnia, amikor azt kérte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.'' Jézus ezt válaszolta: ,,Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látta!''

Jakab, aki hajójával ugyanazt a tavat járta, más volt: csendes, befelé forduló ember. Már ifjú korában letette a nazireus-fogadalmat, amely megtiltotta a bor és a hús élvezetét. Alfeus fia csöndesen, hallgatagon járt Krisztus kíséretében. A komoly férfinak gyakran különösnek tetszhetett Mestere. A szigorú vezeklőnek minden bizonnyal el kellett gondolkoznia, amikor az Úr a többiekkel együtt a kánai menyegzős házba vitte, s az ünneplőket jó néhány korsó borral meg is ajándékozta. De engedte magát vezetni, és az Úr a komoly férfi akaratát nagy feladatok felé tudta irányítani.

Mindezt természetesen a liturgiában ünnepelt Jakabról mondtuk. A liturgia ugyanis a hagyomány nyomán Alfeus fiát ,,ifjabb Jakabnak'' nevezte, és tévesen az Úr (unoka)testvérével azonosította. Jakab pedig, a szent a maga mennyei távlataival bizonyosan jóságosan mosolyog azon, hogy mi nem igazodunk el nevének sok viselője között, s az egyik szent cselekedeteit összetévesztjük a másikéval.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki minden évben megadod nekünk Szent Fülöp és Szent Jakab apostol ünnepének örömét, kérünk, segíts, hogy Egyszülötted szenvedésében és feltámadásában részesülve eljussunk szent színed látására!

Szent Juvenálisz püspök, † 376.           


Bolognai Szent Katalin     szűz, † 1463.                  


Szent Péter püspök

Péter Konstantinápolyban született istenfélő szülőktől. Amikor szülei szerzetesekké lettest nemsokára utánuk két bátyja is, Péter is követte őket testvérével Platónnál együtt és szerzetes lett. Szigorú életű szerzetes volt. Miklós pátriárka először öccsét, Pált szentelte fel Korintus püspökévé, aztán a messze földről jövő hívek kérésére Pétert Argosz város püspökévé szentelte fel. Mint püspöknek nagy gondja volt a tanításra, de a szegények árvák ügyét is szívén viselte. Sok jótett után 70 éves korában békén hunyt el a X. században.

BOLDOG PETRONELLA szűz, II. r. (kb. 1290-1355) A Ferences Martyrologium máj. 1-i dátummal ezeket írja Boldog Petronelláról: „Monte Coeli-ben, a Beauvais*-i egyházmegyében Troyes-i Boldog Petronella szuz a II. rendbol, aki ennek a rendháznak elso megválasztott apátnoje volt és csodálatos erényekkel tünt ki.” A latinnyelvu breviárium Petronella Trecentis-t ír, a Trecentis Troyes* város latin neve. Ebben a városban volt a grófi család székhelye, amelybol Petronella származott. Birtokuk, Champagne* tartomány, kb. három vármegye nagyságú volt Párizstól keletre. A család rokonságban volt Szép Fülöp királlyal (1285-1314), kinek felesége Jeanne (Janka) Petronella nagynénje volt. Így értheto, hagy amikor Petronella kb. 18 éves korában belépett a klarissza rendbe, a király, aki egyébként nem vallásosságáról volt híres, klarissza rendházat alapított. A hely: Monte Coeli (latinul), franciául: Moncel*, Párizstól északra kb. 100 km-re van. Minthogy az építkezés lassan folyt, azt csak az egyik utód, VI. Fülöp fejezte be 1336-ban. Addig Petronella a Provins*-i zárdában élt (Párizstól keletre kb. 80 km-re), s amikor a monceli zárda készen volt, és több helyrol érkeztek novérek, Petronellát választották meg apátnonek - részint elokeko származása, de még inkább alkalmassága miatt. 1337-ben, mikor a kápolnát a Boulogne-i* bíboros felszentelte, jelen volt a király, a királyno és sok más elokeloség is. Az új apátno idejében a zárda felvirágzott, sok leányt - foleg elokelo családból valót vonzott részben a szerzetesi élet, részben az apátno személye. A monceli zárda a IV. Orbán pápa által adott enyhébb regulát követte, javakat birtokolhatott, így a Szent Klára által megvalósított szegénység eszménye elhomályosult. VI. Fülöp felesége, Johanna gyakran felkereste a kolostort, szívesen idozött ott, s oda kívánt temetkezni. Nyolc évi elöljáróság után Petronella lemondott, utána 11 évig elvonultan élt, „készült a Jegyesével való találkozásra”, mely 1355-ben következett be. Tisztelete a monceli zárdában megmaradt, ezt hivatalosan IX. Piusz erosítette meg. A zárdában a francia forradalomig éltek klarisszák.

„Jöjj, Krisztus jegyese, vedd a koronát, amelyet az Úr készített neked mindörökre.” A szüzek zsolozsmájából.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Petronellát segítetted abban, hogy az önmegtagadó, alázatos Istennek szentelt életet elébe helyezze a világ pompájának és kényelmének. Közbenjárására add, hogy az élet kísértéseit legyozzük s a kereszt elvállalásában örök dicsoségre leljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent I. Sándor   pápa és vértanú, † 116.  

        
Szent Theodosius (Theodulus)     vértanú, † 116.           
       

Szent Timót és Maura vértanúk

Timoteus atyja falusi pap volt Antinoé város közelében. Fia gyermekkorától fogva atyja mellett szolgált a templomban, mint felolvasó és a szent könyvek őrzője. Nemcsak felolvasta, de írta is a szent iratokat. A keresztények előtt nagy tiszteletben állott. Házasságra lépett a 17-éves Maurával, akiben méltó társat talált. Házasságuk után 20 nap telt el, amikor kitört Dioklécián császár üldözése. Az egyiptomi helytartó Timótot maga elé idézte és a szent könyvek kiadására, és hittagadásra akarta rávenni. Timót egyiket sem tette meg, azért kínok alá vetettek. A helytartó azzal idézte maga elé a fiatal feleséget, hogy vegye rá férjét a hittagadásra. A legszebb ruhában jelent meg férje előtt a börtönben, és kérte, hogy változtassa meg véleményét. Timót olyan szépen beszélt neki a vértanúi halálról, hogy kész volt vállalnia ezt. Félt azonban attól, hogy fiatal kora miatt gyenge lesz. Férje imáira Istentől erőt kapott és nyíltan kijelentette, hogy ezután ő is kész meghalni hitéért. Ezért őt is nagyon megkínozták, végül, állhatatosságuk miatt mindkettőjüket kereszthalálra ítélték. A kereszten Maura bátorította férjét a kitartásra. A legenda szerint mindketten ugyanabban a pillanatban adták vissza lelkűket Istennek. Ez 303 körül történt.