2023. május 5., péntek

RECANATI* BOLDOG BENVENUTUSZ (XIII. sz.)
Marche tartomány Umbria szomszédságában a 13. században szentek földje, elsosorban ferences szentek földje volt. Benvenutusz is itt született, Recanatiban, közel Anconához*. Keveset tudunk róla, még azt se, hogy hány évet élt. Csak a halála évét (1289) jegyezték fel. A zsolozsma olvasmánya közli, hogy sokféle erénnyel ékeskedett, mindenekelott az alázatossággal. Mint dolgozó testvér eloszeretettel végezte a legalacsonyabbrendu munkákat. Ebben is az Üdvözíto példáját követte, aki tanítványai lábát megmosta. Másik erénye imádságos lelkülete volt. Szabad idejében legtöbbször a templomban, a szentségház elott imádkozott. Ezzel kapcsolatos az a csodás esemény, melyet a zsolozsmáskönyv megörökít: Egyik napon a szentmise után imába merülten ott maradt a szentségház elott. Közben mint szakácsnak, neki kellett volna ebédet készíteni. Csak délben vette észre, hogy itt az ebédido, o pedig nem készített semmit. Riadtan szaladt a konyhába, ahol angyal köszöntötte és mutatta: minden el van készítve, méghozzá - amint kiderült - sokkal ízletesebb ételek kerültek az asztalra, mint amilyent eddig a testvér szokott feltálalni. - Olyan csoda ez, mely nem ritka más ferences szenteknél sem. Megjegyzendo, hogy a testvér nem kifogásolható feledékenységbol maradt a templomban, hanem az Úr szeretete miatt. S ez különbség. Másik csodás esemény, melyet a legendák közt szoktunk számon tartani: a testvér több alkalommal karjába vehette az isteni Kisdedet. Nagyon sok 13. századbeli ferencesnél (még nem kanonizáltaknál is) tudunk errol a legendáról, melyet a szentek életírói „vándorlegendának” tartanak. Emlegették róla egyesek, majd írásba foglalták, de történelmi hitelességét bizonyítani nem lehet. Így Benvenutusz testvér „csodákkal ékesen” fejezte be életét, s tiszteletét századokkal késobb VI. Piusz hagyta jóvá.
„A szentek legendái mindig példázatok, és úgy kell néznünk, mint jeleket, melyeknek jelentésük van. Ehhez szükséges, hogy legyen érzékünk a jelképek, szimbólumok iránt. A szentek élete jelentést hordozó képekben íródott. Legendák és történetek a szentek életében egymásba fonódnak, egymással szoros kapcsolatban vannak. Ha szétválasztjuk oket, a kép szétesik.”
Walter Nigg

Imádság:

Irgalmas Istenünk, add, hogy mi, akik Boldog Benvenutusz emlékét ünnepeljük, kövessük alázatos és buzgó életét itt a földön, és közbenjárására nyerjünk nálad örök hajlékot a mennyben. Krisztus, a mi Urunk által.


HILDESHEIMI SZENT GOTTHÁRD püspök

*Reichersdorf, 960. +Sankt Moritz kolostor, Hildesheim mellett, 1038. május 5.
A késő középkor két nagy szerzetesi reformmozgalmat ismer, melyek együttesen azt a célt szolgálták, hogy a kolostori életet az egyházi fegyelem általános hanyatlása után a késői karoling időkben megújítsák, és a bencés szerzetesség szigorú hagyománya alapján megreformálják. Franciaországra, Itáliára, Spanyolországra és Angliára vonatkozóan a szerzetesmozgalom a burgundiai Cluny kolostorából indult ki, a német területen viszont a lotharingiai Gorze reformja vált uralkodóvá. A gorzei mozgalom elsősorban a püspökség és a lotharingiai nemesség támogatásával a 10. század utolsó negyedében gyorsan elterjedt, számos kolostori közösség csatlakozott hozzá német területen, közöttük a trieri Szent Emmeram, továbbá Reichenau, Sankt Gallen, Niederaltaich és Fulda híres apátsága. Elnyerte a szász házból való német uralkodók támogatását, akik a német egyház átfogó reformjára törekedtek.

Gotthárd (Godehard) 960-ban született a Niederaltaich melletti Reichersdorfban. Apja, Ratmund az egykor jómódú kolostor szolgái közé tartozott; a kolostor a magyarokkal való hadakozás következtében szegényedett el, és ekkor már csak néhány kanonok lakott benne. Gotthárd korán kapott tudományos és teológiai képzést a kolostori iskolában. Tanítójának, Udalgiusnak feltűnt kiemelkedő tehetsége, s az ő közbenjárására a salzburgi Frigyes érsek magához vette a fiút, és biztosította számára a továbbtanulás lehetőségét. Salzburgból való visszatérése után Gotthárd 990-ben belépett a niederaltaichi kolostorba. 993-ban pappá szentelték, majd 996-ban a kolostor apátja lett.

A passaui Szent Pilgrim (lásd: A szentek élete, 879. o.) püspök és regensburgi Szent Wolfgang (lásd: 567. o.) ösztönzésére Niederaltaich elfogadta a gorzei reformot, és Erkanbert apát vezetésével ismét kötelezte magát Szent Benedek regulájának szigorú megtartására. Gotthárd következetesen folytatta elődjének művét. Rövid idő alatt elérte, hogy Niederaltaich a salzburgi érsekség egyik legjelentősebb kolostorává lett, ezenfelül olyan helyzetbe került, hogy nagy konventjéből szerzeteseket küldhetett más kolostorokba, hogy a lotharingiai reformot bevezessék. Niederaltaich gazdasági jóléte is emelkedett Gotthárd gondoskodása következtében. Vezetése alatt a kolostorépületeket alapjuktól kezdve átépítették. Az emberek okos és határozott vezetésének képessége Gotthárdban a gazdasági kérdések iránti nagy körültekintéssel és tapasztalattal, továbbá alapos tanultsággal és klasszikus műveltséggel kapcsolódott egybe, amely nem korlátozódott csupán teológiai írások olvasására. Gotthárd alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a reformokat más kolostorokban is bevezesse. 1005-ben Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) császár és mainzi Szent Willigis (+1011) érsek kívánságára átvette a thüringiai Hersfeld apátságának vezetését. A bajor Tegernsee, amelyet hasonlóképpen rábíztak, az ő vezetése alatt élte át első nagy virágkora kezdetét.

Az, hogy nagy egyházi méltóságokra törekedjék, távol állt Gotthárdtól. Az aszketikus szerzetesi életmódot saját ösztönzésére és mély belső hajlamából választotta, és csak engedelmességből állt a reform szolgálatába. Amikor 1013-ban úgy látta, hogy Hersfeldben és Tegernseeben megbízatásának eleget tett, visszatért Niederaltaichba. Kilenc éven át kizárólag kolostora vezetésének szentelte magát. Amikor a hildesheimi káptalan 1022-ben II. Henrik császár javaslatára egyhangúan megválasztotta Szent Bernward (960 körül--1022) püspök utódául, Gotthárd -- bármennyire szerette is a magányosságot és a szerzetességet -- a püspökségben olyan hivatást látott, amely alól nem vonhatta ki magát. 1022. december 2-án a mainzi Aribo (990 körül--1031) érsek szentelte püspökké.

Életmódjában alig változott valami, jóllehet Gotthárd Hildesheim püspökeként egyben birodalmi fejedelem is volt, és eleget kellett tennie világi kötelezettségeinek is. A fejedelmi gyűlésektől lehetőleg távol tartotta magát, politikai tevékenységéről is alig lehet hallani. A gandersheimi kolostor régi vitás ügyében okosan és ügyesen járt el; Aribónak 1030-ban le kellett mondania jogigényéről, s Gandersheim csorbítatlanul Hildesheim püspökségéé maradt. Amint itt, úgy valamennyi más dologban is Gotthárd minden gondja a rábízott püspökség vezetésére, lelki, szellemi és gazdasági jólétének emelésére irányult.

Elődjétől, a szász nemes Bernwardtól eltérően Gotthárd a népből jött, és rendelkezett azzal az adománnyal, hogy teljes közvetlenséggel tudjon szólni a néphez. Rendszeresen prédikált; elment a szegények és betegek házaiba, hogy ápolja és támogassa őket, s minden elképzelhető módon a segítségükre sietett. Rezidenciájában személyesen fogadott minden kérelmezőt, meggyóntatta a töredelmes bűnbánókat, gyakorlati érzékétől vezetve azonban sohasem felejtette el, hogy földi szükségleteikről is gondoskodjék, hogy megőrizze őket a bűnbe való visszaeséstől. A város falain kívül kórházat és zarándokházat emelt Szent Bertalan tiszteletére, amely sok betegnek nyújtott menedéket és ellátást, az átutazó zarándokoknak pedig ruhát és ételt adott. Hildesheim püspökségének számos temploma köszönheti létrejöttét Gotthárd püspöknek. Számukat nem becsüljük túl sokra a harminccal. A Hildesheimtől délre levő Wrisbergholzenben bencés kolostort építtetett hogy új működési körzetében is bevezesse Szent Benedek reguláját. Életének utolsó éveiben gyakran vonult vissza, hogy teljesen a szemlélődésnek és az imádságnak éljen, amely ifjúságától fogva eszményként lebegett előtte, amelytől azonban olyan messzire eltávolította Isten hívása. Wrisbergholzenben tartózkodott 1038 húsvétján is, amikor érezte, hogy elhagyja az ereje. A hildesheimi Móric-kolostorba vitette magát. Itt halt meg 1038. május 5-én. Egyházmegyéje, amely igazi atyját vesztette el benne, mélyen meggyászolta. A dóm püspöki sírboltjában temették el.

Szentté avatását II. Ince pápa hirdette ki 1131-ben, I. Bernhard hildesheimi püspök ösztönzésére. Gotthárd tisztelete rövidesen átlépte püspöksége határait; eljutott egészen Svéd- és Finnországig, a déli szláv területekre és Svájcba is. Róla kapta nevét a Szent Gotthárd- hágó. III. Béla király 1183-ban az ő oltalma alá helyezte a mai Szentgotthárdon alapított ciszterci kolostort.


Szent Irén vértanúnő

Szentünk a Makedoniai Mageddon városában született pogány szülőktől. Eredetileg szülei Pénelopénak nevezték, hatéves korára feltűnő szépségül leány lett belőle. Fiatal korától körülvette őt Krisztus szeretete, megvetette a pogány bálványokat. Timót apostol keresztelte meg. A házasságra jelentkezőket visszautasította, és kezdte rábeszélni szüleit, hogy ők is legyenek Krisztus hitének követői. A vértanúnő atyja Likiniosz, először jóakarattal fogadta leánya beszédeit. Aztán megharagudott rá, különösen akkor, amikor nem akart a bálványoknak áldozatot bematatni. Vad lovakat vezetett leányához, de azok nem bántva őt, atyját ölték meg. Amikor leánya imájára újra életre kelt, hitt Krisztusban egész családjával együtt, és velük még háromezer ember. Irén, aki már régen ezt a nevet viselte, ezután bátran hirdette Krisztust, Szedekiás kormányzó kígyókkal tele barlangba dobatta, hol fűrésszel fűrészelte, hol malomkőhöz köttette, Kínzásait csodás jelek kisérték, amelyek sok embert vezettek el a hitre. Maga a hóhér is megkeresztelkedett. Több mint 10.000 pogány lett kereszténnyé. Amikor Istentől megtudta halála idejét, Efezusba távozott, elvonult egy barlangba amelynek bejáratát kérésére befalazták. Meghalt az I. század végén vagy a II. század elején.


SZENT V. PIUSZ pápa 1504-ben az itáliai Alessandria közelében született egy elszegényedett családból. Eredeti neve: Antonio Michele Ghislieri.

Domonkos szerzetes lett 1518-ban. Magával szemben is, de környezetével szemben is szigorú valláserkölcsi követelményeket támasztott. Már életében szentként tisztelték, sugárzott róla az életszentség.

Teológiai tanár, majd 1556-ban püspök és a következő évben bíboros lett. Az inkvizíciót irányító Szent Officium vezetője volt. 1566-ban pápává választották.

Küzdött az Egyház megújulásáért, a tridenti zsinat (1545-1563) szellemében, segítette a hit terjesztését, és megújította az istentiszteletet. Küzdött az egyház állami ellenőrzése ellen. Kiadta 1566-ban a római katekizmust, 1568-ban a breviáriumot és 1570-ben a misekönyvet. Aquinói Szent Tamást (1226-1274) egyházdoktorrá nyilvánította. Az 1571. október 7-i Lepantónál aratott török elleni flottagyőzelmet V. Piusznak tulajdonítják, aki szövetséget hozott létre Spanyolországgal és Velencével, de a csata időpontjában udvartartásával a Szentolvasót imádkozva is segítette a harcolókat.

1572. május 1-én halt meg. 1712-ben avatták szentté.

Példája:
    Vigyázz arra, hogy elveid és gyakorlatod teljes összhangban legyenek!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése