BOLDOG CHIAVASSO*-i ANGELUSZ (1411-1495)A Torino melletti Chiavasso városban született nemesi családból. Édesanyja a szenvedo Úr Jézus iránti szeretetet már gyermekkorában szívébe csöpögtette. Éjszakánként fiát a feszület elott térdelve találta. Ifjúkorában a bolognai egyetemen a polgári és egyházjogi doktorátust szerezte meg; a montserrati hercegségben szenátori rangot nyert. De ot magasabb eszmék vonzották. Talán a környéken nagy hatással muködo ferences népmiszszionáriusok (Sienai Bernardin) hatására kb. 30 éves korában letette összes hivatalát és Genuában* ferences lett. Az alázatosság, engedelmesség, szegénység és szívtisztaság erényein kívül égo buzgóság töltötte el a lelkek üdve iránt, s természetesen megmaradt benne szenvedo Úr Jézus iránti és a Mária iránti tisztelet. Mint igehirdeto nagy hatással volt mindazokra, akik hallgatták. Károly savoyai* herceg gyóntatójának választotta. A gyóntatók számára nagyon hasznos könyvet adott ki Lelkiismereti esetek címen, mely 45 év alatt 31 kiadást ért el. Apostoli útjain gondja volt a szegényekre is, számukra gyujtést rendezett s támogatta a Montes Pietatis intézményt. Kiváló érdemei és erényei miatt megválasztották a genuai tartományban provinciálisnak, majd négyízben obszerváns vikárius generálisnak (1470-1493-ig). A pápák is megbecsülték s több esetben megbízást adtak neki, így IV. Szixtus 1480-ban a törökveszély elhárítására pápai követnek nevezte ki. 1480-ban ugyanis a törökök elfoglalták Itália déli részén Otrantót s a 24 ezernyi lakosságból 12 ezret hánytak kardélre, a többit elhurcolták rabszolgának. A pápa felhívásának a fejedelmek nem tettek eleget, csak a ferencesek álltak a pápa mellé. Bejárták egész Itáliát, kereszteseket toboroztak, könyörgo körmeneteket rendeztek. 1481. jún. elején hír jött II. Mohamed szultán haláláról. Erre jún. végén a pápa költségén felszerelt 34 hajó, katonákkal elindult Otrantó felé s szept. 10-én azt visszafoglalta. Így a veszély egyenlore elhárult. 1291-ben VIII. Ince pápa a már 80 éves Angeluszt bízta meg, hogy apostoli nunciusként a Piemont és Savoya hegyei közé fészkelodött valdi eretnekeket megtérítse. Az idos atya a küldetést eredménnyel teljesítette. 82 évesen lemondott összes hivataláról és a csendes cuneoi* kolostorba (Torinotól délre) vonult vissza, ott is halt meg 84 éves korában. Teste a cuneoi ferences templomban épségben megmaradt és nagy tiszteletnek örvend. Tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá.

Halála elott mondta: „Hálát adok neked, Istenem, hogy alattvalóimmal sohasem bántam keményen, hanem türelemmel viseltem el hibáikat: így sokkal több jót tudtam tenni, mintha türelmetlen szigorúsággal léptem volna fel.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Angeluszt lelki erovel ruháztad fel, hogy megküzdjön az Egyház ellenségeivel. Érdemeiért és közbenjárására add meg nekünk, hogy minden ellenséges cselvetést kivédjünk és tartós békének örvendjünk. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Antipás püspök

Antipás szent János apostol tanítványa volt. Ő tette a pergamoni egyház püspökévé. Patmosz szigetén lévén száműzetésben, szent János levelet irt a 7 egyházközség elöljárójának, közöttük Intipásznak is említi a nevét. (Jel,2,12-) Ő már akkorára halott volt. Jó pásztora volt az egyházközségnek. A pogányságból sokat térített meg Krisztus hitére. Ezért az ördög, a bálványpapokat felingerelve, megharagudtak Antipászra, megkötözték és a helytartó elé vitték. A szent főpap semmilyen fenyegetésre nem volt hajlandó megváltoztatni keresztény magatartását, ezért bevitték Artemisz pogány templomába. Ott egy megtüzesített ércből való bikába dobták. Imádkozva ellenségeiért és az egész világért, adta vissza lelkét Istennek 92 éves korában. Életében de halála után is csodákat tett, különösen a fogfájósokat gyógyította meg.

Szent Domniusz     püspök és vértanú, † ~100       


GALGANI SZENT GEMMA szűz

*Borgo Nuovo (Lucca mellett) 1878. márc. 12. +Lucca, 1903. ápr. 11.

A jámbor és jómódú szülők, Enrico Galgani gyógyszerész és Aurelia Landi házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a negyedik volt a sorban, már a születését követő napon megkeresztelték; neve drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és az Egyház drágaköve lett.

Gemma kétéves volt, amikor Luccában először vitték Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni, kézimunkázni tanult. Nevelőnői visszaemlékezései szerint akár becézték, akár korholták, nyugodt mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülről a mintegy félórányi imádságokat, és ötéves korában a Szent Szűz officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy olvasta, mint bármelyik felnőtt.

Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire: édesapja kényeztetése nemegyszer terhes volt már Gemma számára, édesanyja viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat kapott, attól sokat is követelnek vissza''. Mint lánya első lelkivezetője szigorúságával egy életre meghatározta annak lelki életét. Gemma tőle tanult istenismeretet, édesanyja szerettette meg vele az első erénygyakorlatokat és a gyakori gyónást, együtt imádkoztak, s fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb volt Gemma számára a tüdővészben szenvedő anya korai halála (1886), de a keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából, jól vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással fogadta el azt a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb öccse és nővére elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitől el akarja választani őt, hogy lelke egészen megtisztuljon minden földi ragaszkodástól, és alkalmassá váljék annak a Szeretetnek befogadására, amely erősebb a halálnál és ezért örökre egyesít Istennel és Benne mindenkivel, akit szeretünk.

A bérmálását és anyja halálát követő évben kezdett felébredni benne a vágy a szentáldozás után. Gyakran kérte könnyes szemekkel gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem Jézust!'' Kilencéves volt, amikor -- a kor szokásaitól eltérően -- 1887. június 17-én első szentáldozásához járulhatott. Jézus Szentséges Szívének ünnepe volt az a nap. ,,Vágy szállta meg lelkemet, hogy ezt az Istenemmel való egyesítést tartóssá tegyem'' -- emlékezett vissza Gemma arra a napra, melynek évfordulóját egész életében áhítattal megünnepelte.

Ettől kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga elé: hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben teljesítse. 1886-tól a Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt. Természete szerint élénk, heves vérmérsékletű volt, gyors és éles eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna összes tanulótársait, és eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben ismerősei zárkózott, hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid, szókimondó stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte, hogy a tanárnő a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte -- saját bevallása szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára azonban saját életének tapasztalatai siettették az értést.

Szinte egész életét végigkísérték a betegségek. Először öccse, Luigino halála törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s mély lelki rokonság fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig kitartott a tüdőbeteg ápolásában, majd három hónapra ő maga is súlyosan megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére tekintett: ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért. Hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések támadtak. Ekkor ismerte meg Possenti Gábor[8] életét, s vált az ő lelki testvérévé. Egy este ugyanis a másnapi szentáldozásra készülve a Boldogságos Szűz biztatására végképp elhatározta, hogy szerzetes lesz. Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így szólt hozzá: ,,Gemma! Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de mást ne mondj!'' -- Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti Gábor szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet, miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította őt.

Betegsége súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak életéről, családja csodáért esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent Margit (lásd: A szentek élete, 602. o.) tiszteletére. A novénát Possenti Gáborral imádkozta végig. Az utolsó napon -- március első péntekje volt -- gyónt és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából. Örvendező családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a szentáldozásban maga az Úr Jézus Krisztus fogadta őt leányává, és a Fájdalmas Szüzet adta édesanyjául.

Ezek után Gemma életében -- miközben tizenkét éves kora óta egész családja háztartását a legnagyobb gondossággal vezette -- szinte állandósultak a természetfölötti kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül kapcsolata volt a mennyországgal, látta Őrangyalát, s tőle tanulta a tökéletesség útján oly fontos ,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját vélemény kerülése, őszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek fékezése, minden finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen, magasan gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben látható.)

1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján az Úr megajándékozta őt szent sebeinek stigmáival. Ettől kezdve minden csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az Úr Krisztus vérző sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig hatoló ostorcsapások nyomait, fejét elborította a vér a töviskoronától, vállán látható volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésőbb vasárnapra eltűntek e stigmák, sebei tökéletesen begyógyultak.

Nagy kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli kegyelmek eltitkolása. Hogy környezete kíváncsisága elől elrejtőzhessék, gyóntatója tanácsára a tizenegy-gyermekes Giannini családhoz költözött, akik gyermekükként fogadták be őt nevelőanyjával együtt, akit szintén gyóntatója adott neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott gyóntatójának (P. Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek) és nevelőanyjának, Ceciliának is.

Gemma napjai munkával és imádsággal teltek. Reggel két szentmisét hallgatott, naponta áldozott, este egyórás szentségimádást tartott. Napközben mindenféle szolgai munkát megtalált magának. Idegenek részéről sok megszólás, meg nem értés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal fogadta, s minél inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb szeretettel akart részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de folyamatos önmegtagadások útját: keveset evett (az Úr saját kérésére megfosztotta őt az ízek érzékelésének képességétől), általában lesütött szemmel járt, noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett feltűnést; még sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait. Nevelőanyja kézmozdulata szerint térdelt vagy ült le a szentáldozás után, majd vele távozott a templomból. Gyóntatója sok más módon is próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi vezeklésektől (ostorozás) tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen tartózkodóbb a természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy amikor stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos letörölte a vért a kezéről, a seb eltűnt, nem jelentkezett friss vér, s ezzel stigmáinak és életszentségének hitelessége erősen megkérdőjeleződött. Gemma nem tiltakozott és nem védekezett, amikor a hír hallatára többen szemfényvesztőnek, hisztérikának tartották. Mindent Istenre bízott, akitől mindent alázattal akart elfogadni.

Amint gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk, nagy lelki szárazságai voltak és sok kísértést szenvedett. Súlyos tisztaságellenes kísértései egyikén jéghideg vízbe vetette magát. A sátán többször megkörnyékezte a kétségbeeséssel is.

A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt számára, hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A szaléziánusok egészségi állapota miatt nem engedélyezték belépését. Az Úr sugallatára nagyon sokat fáradt azért, hogy Luccában passzionista zárdát alapítsanak, ami azonban csak Gemma halála után következett be. Szinte az ő élete volt az az áldozat, amit az Úr elfogadott és felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön. Gemma pedig -- a zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti Gábor szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb Istenre- hagyatkozást várja tőle az ég, a minden feltétel nélküli szent vágyat, melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi beteljesedése vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét. Vágyai egy pontra zsugorodtak össze: ,,Jézusom! -- kérte -- tégy magadhoz egészen hasonlóvá!... Te vagy a fájdalmak férfia, add, hogy én a fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a misztikus eljegyzés kegyelmével felelt imájára.

Ahogy közelgett élete vége, úgy lettek áldozatai mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd hallatára vér borította el testét, sokszor sírt véres könnyeket a bűnösökért.

1902 pünkösdjén kezdődött meg az a keresztút, mely a következő év nagyszombatján elvitte őt élete egyetlen Céljába, az Isteni Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott magához venni. Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája volt: ,,Jézusom, irgalom!'' A halál beállta előtt mély elragadtatásba esett, karjai ki voltak feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Most már való igaz, hogy többet nem bírok el. Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet! Jézus!''

Passzionista szerzetesi ruhában temették el. Amikor a temetés után két héttel exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel, mint életében.

1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott.

Égi segítségét számos csodás imameghallgatás bizonyította és bizonyítja ma is. Életrajzát lelkivezetője írta meg. 1933-ban boldoggá, 1938-ban szentté avatták. [8] Possenti Szent Gábor (Assisi, 1838. -- Isola del Gran Sasso, 1862.): passzionista szerzetes. Kitűnt a Boldogságos Szűz iránti nagy szeretetével. Tisztasága és életszentsége miatt X. Pius ,,korunk Szent Alajosának'' nevezte. Gemma korában folyt a boldoggá avatási pere. 1920-ban avatták szentté.

NAGY SZENT I. LEÓ PÁPA

+Róma, 461. november 10.

Szent Leó, aki az Egyházban a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt kapta, már jóval pápasága előtt jelentős hivatalokat töltött be a római klérusban. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már I. Celesztin és III. Sixtus fődiákonusaként kibontakoztak benne: alapos teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség, érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez józan tekintélytudat. Egyszóval belső dinamizmussal teljes jellem volt, ugyanakkor mély hivatástudat hatotta át egész személyiségét.

Johannes Cassianus egy levelében ,,a római szentszék és az istenszolgálat ékességének'' nevezte. Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg levelével, hogy járjon közbe I. Celesztin pápánál, és kérjen számára védelmet Juvenalis jeruzsálemi püspök hatalmi túlkapásaival szemben. Később a császári udvar küldte a fődiákonust Galliába, hogy közvetítsen békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között. S míg e küldetésben távol volt Rómától, megválasztották pápának.

440. szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Gyakran beszélt a római püspök feladatáról és helyzetéről az Egyházban. Ezek a beszédek világosan kifejezik, hogy mennyire tudatában volt: mint pápa Péter hivatalát viseli. A püspökök között, akikre Krisztus, az örök Főpap és legfőbb püspök mint pásztorokra bízta a nyáj gondját, van egy, aki kiemelkedik, mert benne Péter apostol él tovább: ,,Miként mindig érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt mindig, amit Krisztus Péterben alapított''. Szinte új idők szavaként hangoztatja, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között. Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja: Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy méltatlan utód sem csorbítja''.

A többi püspökkel való kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.''

Az Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes tekintélyhajhászásban kell keresnünk motívumait, amikor az Egyházon belüli szervezeti kérdésekben olyan határozottnak bizonyult.

A keleti egyházzal való egység megőrzése érdekében a tesszaloniki püspököt már I. Damazusz pápa apostoli vikáriussá nevezte ki Görögország és Dácia egyházai felett. A mindenkori tesszaloniki püspöknek az lett volna a feladata, hogy a pápa megbízásából felügyeletet gyakoroljon az említett egyházak fölött. Anasztáz, az akkori vikárius, III. Sixtus halála után Leó pápához fordult és kérte, erősítse meg apostoli vikáriusi tisztségében. Leó készségesen teljesítette a kérést, s egyidejűleg intette Illyria püspökeit, hogy egyházfegyelmi kérdésekben tanúsítsanak engedelmességet Anasztáz iránt. Mikor azonban Anasztáz túlkapásokra ragadtatta magát, és saját joghatóságát a többi püspök rovására akarta kiterjeszteni, Leó figyelmeztette hivatalának határaira, ,,hogy az egész Egyház mindenütt összeköttetésben maradjon a Fejével''.

Arles-ban Leó hivatalba lépésekor Hilarius volt az apostoli vikárius. Nagyon határozottan törekedett arra, hogy püspöki székét, hasonlóan az aquilejai patriarkátushoz, független patriarkátussá fejlessze. Egy vizitációs útja alkalmával az egyik püspököt minden vizsgálat nélkül elmozdította; egy másik beteg helyére még annak életében utódot állított. A panaszosok Rómához fordultak, és Leó elnökletével zsinat gyűlt össze, ahová Hilariust is meghívták és kötelezték, hogy vonja vissza elhamarkodott intézkedéseit. Sőt, megfosztották vikáriusi hivatalától is. Ez a Leó-féle zsinat különös jelentőséget nyert azáltal, hogy ezzel kapcsolatban III. Valentinianus császár rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa jurisdictiós elsőbbsége.

Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett, amelyet akkoriban több szekta is nagyon veszélyeztetett: a manicheusok Rómában és Itáliában, a priszcilliánusok Hispániában, a monofiziták Egyiptomban.

Pápaságának első teendői között természetesen Róma gondja állt, azé a városé, amelyben Péter ,,ugyanabban a testben, amelyben főpásztorunk volt, a szent halál álmába merült''. Rómában igen erős befolyásra tettek szert az Észak-Afrikából beszivárgott manicheusok, akik mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos. Amikor a császár rendeletet bocsátott ki, hogy azok a manicheusok, akik nem tartanak bűnbánatot, elveszítik polgári jogaikat, Leó üdvözölte, mert az állam kötelességének tartotta, hogy a veszedelmes tévtanítókkal szemben büntetést alkalmazzon. Magatartását azért is megérthetjük, mert a manicheusok üzelmei minden erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagytak. Leó arról tudósít, hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs, ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat''.

Egy évvel a manicheusok Rómából történt kiűzése után a hispániai Astorga püspöke, Turibius segítséget kért a pápától a priszcilliánusokkal szemben, akik megjelentek Hispániában. Válaszában Leó tizenhat fejezetben pontról pontra cáfolta a priszcilliánusok tanítását, amely megítélése szerint pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény elemekből álló eretnekség, és megfelelő büntetéseket helyezett kilátásba számukra.

A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita Eutükhésszel kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember. Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és fölkavarta a keleti egyházat. Külön kiélezte a monofizitizmus veszélyét az a körülmény, hogy Eutükhész, aki kolostori elöljáró volt, az intrikus természetű kamarás, Krüszaphiosz révén jelentős befolyással bírt a császár, II. Theodosius udvarában.

A szabályos időközökben tartott konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448 novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a pápához és a császárhoz. Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Mesteri pontossággal fejti ki a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit.

Eutükhész és barátja, Dioszkurosz alexandriai pátriárka válasza nem sokáig váratott magára. A császár segítségével Dioszkurosz zsinatot hirdetett 449-ben Efezusba, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozását jelentette be a császárnál az általa ,,rablózsinat''-nak nevezett gyülekezeten elhangzottak miatt.

Ám egy szerencsétlenség következtében II. Theodosius császár 450. július 28-án meghalt. Nővére, Pulcheria a hadsereg támogatásával maga mellé császárrá emelte Markiánosz tábornokot, akihez feleségül ment. Az új császár a birodalom egységének biztosítását látta abban, ha a hitegység szilárd. Ezért föltárta Leó előtt azt a tervét, hogy Niceába új zsinatot akar összehívni. Leó, akinek korábban szintén az volt a szándéka, hogy zsinatot hirdet, de a körülmények kedvező alakulása után elállt tervétől, csak nehezen adta beleegyezését a zsinathoz.

Végül mégiscsak összehívták, és az első ülést 451. október 8-án tartották Kalkedonban. Leó pápát egy küldöttség képviselte: Paschasius lilybeumi püspök, továbbá Lucentius és Julianus püspökök, valamint két pap, Bonifacius és Basilius. A császári biztosok kemény kézzel gondoskodtak a zsinat lefolyásáról. Amikor Eutükhész és Dioszkurosz ügyére került a sor, e hivatalnokok teremtettek rendet a hangosan kiabálók között.

Leó életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű lelkesedéssel kiáltották: ,,Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!''

A továbbiakban azonban nem mindenben a pápa kedve szerint folytatta munkáját a zsinat. Huszonnyolc résztvevő ugyanis megszavazta, hogy Anatoliosz konstantinápolyi pátriárkának az Egyházban a római püspök után különleges rangja legyen. A pápai küldöttek azonnal tiltakozást jelentettek be, Leó pedig ezt írta a császárnak: ,,Személyes bűnömnek tartanám, ha az Atyák rendelkezéseit az én hozzájárulásommal sértenék meg, és ha egy testvér kívánsága többet jelentene számomra, mint az Úr egész házának java.''

Anatoliosz pátriárka azonban elég okos volt ahhoz, hogy elálljon a kéréstől, amikor Leó megszakította vele a kapcsolatot. Talán egy császári intelem is segített, Leó ugyanis egy nuncius révén közvetlen kapcsolatban állt a császári udvarral.

451--460 között újabb veszedelmek tűntek föl. Palesztinában szabályos lázadás tört ki a monofizita szerzetesek körében, akik továbbra is a kiközösített Eutükhész és Dioszkurosz hívei voltak. Egyiptomban, közelebbről Alexandriában mindaddig nem állt helyre a nyugalom, amíg Aelurus Timoteust, Dioszkurosz egyik barátját, aki elfoglalta a pátriárkai széket, véglegesen ki nem utasították. Csak a pápa ismételt fölszólítására volt hajlandó a császár rendőri erőkkel oltalmába venni az igaz hívőket és helyreállítani a város rendjét.

452-ben Leó a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé vonult, és visszafordulásra bírta. De 455-ben már nem tudta megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai be ne törjenek a városba, csak annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották föl az épületeket.

Minden sikeres politikai tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.

Levelezése úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően mindenkinek mindene volt.

A régi liturgikus források 461. november 10-re teszik Nagy Szent Leó pápa temetését. Rómában június 28-án, Péter-Pál vigíliáján ünnepelték, mert I. Sergius pápa (687--701) ezen a napon vitette át ereklyéit a Vatikáni bazilikába. Később a galliai egyház április 11-i dátumát követték, 1969-ben az ünnepet a szent pápa halála napjára helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

A Newman kardinális által ,,Fenséges Leó''-nak nevezett pápa életéből, aki a pápaságot mint az Egyház egységének biztosítékát szilárdította meg, és bizonyságát adta annak, hogy az Egyház mennyire javára szolgál a világnak, a hagyomány sokat elmond az utókornak.

440-ben Placidia császárnő Leó fődiákonust Galliába küldte, hogy nagy tekintélyével és diplomáciai érzékével teremtsen békét. Miközben úton volt, meghalt III. Sixtus. Leót távollétében megválasztották, s azonnal küldöttség indult utána, hogy megvigyék a hírt, és amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza.

Amikor Leó hivatalába lépett, így prédikált: ,,Reszketnem kell a felelősség miatt, de a hitem vigasztal a kegyelem ajándékával, mert az Úr, aki e hivatal terhét reám rótta, segít majd viselni is. Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem, megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban, aki bennem működik! Minden, amit hivatalomban helyesen teszek, Krisztus műve!''

452 tavaszán a rémülettől falfehér hírnök érkezett és jelentette a pápának: Attila, akit mindenki csak ,,Isten ostora''-ként emleget, hunjaival betört Itáliába, és úton van Róma felé. Valentinianus császár félelmében Ravenna falai mögé menekült. Van még idő, hogy a pápa is kövesse őt! -- Amikor a követ elhallgatott, a pápa egy csodálatosan megmunkált arany karperecet emelt föl az asztalról, ami egy ritka formájú állatot ábrázolt, amilyet Rómában még soha nem láttak. ,,Látod ezt? -- kérdezte a hírhozótól, és odatartotta eléje az ékszert. Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Lehet, hogy Isten színe előtt máris bűnösök vagyunk, mert még nem tettünk kísérletet arra, hogy Krisztus keresztjét e nomádok sátrai közt is fölállítsuk. Eddig mi azon a véleményen voltunk, hogy csak a mi birodalmunk létezik és semmi más a világon, most pedig félünk. Nem, én nem menekülök; megvédem Rómát, és elmegyek a hunok táborába!''

Útra is kelt észak felé, és Mantova közelében találkozott a félelmetes lovasok királyával, akitől egész Itália reszketett. Valóban sikerült Attilát rávennie a visszafordulásra, aki arra is ígéretet tett, hogy békét köt a birodalommal. Kétségtelen, a körülmények is Leó javára fordultak -- a hunok seregében járvány tört ki, e sztyeppei lovasok nem voltak hozzászokva a hegyvidékekhez, és Markianosz császár fölmentő hadműveleteket kezdett a hunok saját területén --, mindazonáltal a pápa bátor föllépésének volt köszönhető, hogy a hun támadás így végződött.

A legenda szerint maga Attila így mondta el a találkozást: ,,Leó mellett láttam egy másik valakit, aki papi ruhába volt öltözve, tekintélyes öreg volt, és az arca tiszteletet parancsolt (ez Szent Péter volt), és kivont karddal szörnyű fenyegetések közepette a halált helyezte nekem kilátásba, ha nem teljesítem kívánságát.'' Raffaello egyik híres képe a vatikáni stanzákban ezt a pillanatot ábrázolja: Péter a levegőben szállva jelenik meg Attilának Leó feje fölött, és Attila halálra rémül.

Egy másik alkalommal is megmutatkozott, hogy abban a zűrzavaros időben csak a pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. Amikor a nyugatrómai császár, Valentinianus esztelen dühében tőrrel leszúrta Aetius hadvezért, és maga is hamarosan meghalt, Geiserich, a vandálok királya, aki ekkor már egész Észak-Afrikát a kezében tartotta, elérkezettnek látta a percet, hogy Róma ellen vonuljon. Flottája Ostiában kötött ki. Aki csak tudott, menekült, annál is inkább, mert az új császárt, Petroniust megölték a katonái. Ismét csak Leó állt egy küldöttség élére, és szembenézett a hódítóval. Az azonnali elvonulást nem tudta elérni, de a vandálok megígérték, hogy nem égetik föl Rómát, és nem ölik le a lakosságot. Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó pápának köszönhetik.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki soha nem engeded, hogy sziklára épült Egyházadon a pokol kapui erőt vegyenek, kérünk, segíts minket, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására igazságodban szüntelenül megmaradjunk, és híveid szerte a földön békességben éljenek!

Szent Parmutiosz atya

Parmutiosz Egyiptomban élt szerzetesi éleletet a IV. században. Abban a pusztában élt, ahol a március 29-én említett János atya vezekelt egy kútban.

Szent Process és Martinián vértanúk

Mindkét szent eredetileg pogány volt. A Rómában levő mamertini börtönben voltak a foglyok felügyelői. Ebben a börtönben őrizték Péter és Pál apostolokat is. Amikor a két őr látta, hogy az apostolok által, mennyi csoda történik, mindketten hittek. Krisztusban és megkeresztelkedtek, velük együtt még 47 ember is. Keresztségük után elengedték, a börtönből az apostolokat. Ezt jelentették róluk Paulin parancsnoknak, aki rá akarta venni őket, hitük megtagadására. Mivel eredményt nem ért el a város falain kívül lefejeztette őket. Ez, az X. század második, felében történt.

SZENT SZANISZLÓ

*Szczepanowo, 1030/1035. +Krakkó, 1079. április 11 .

A hagyomány szerint Szent Szaniszló püspök és vértanú a krakkói egyházmegye területén fekvő Szczepanowóban született. Családja a lovagok közé tartozott, de nem voltak gazdagok. Születésének pontos dátumát nem tudjuk.

Gyermekkorát szülőföldjén töltötte, iskoláit valószínűleg a krakkói bencéseknél kezdte. Nevelői észrevették képességeit, ezért az akkori Európa egyik szellemi központjába, Ličge-be küldték. Itt végezte a teológiát.

Hazatérve rövidesen kitűnt szellemi és lelki kiválósága, ezért a krakkói püspök, Lamberto Zula székesegyházi kanonokká nevezte ki. 1070- ben, amikor a püspök meghalt, a klérus, a nép, sőt maga a fejedelem, II. Bátor Boleszláv (1058--1080) is őt kívánta utódnak. II. Sándor pápa ki is nevezte Krakkó püspökévé, és 1072-ben fölszentelték. Szaniszló volt a második olyan krakkói püspök, aki nem a bencés szerzetesek közül, hanem a világi klérusból került ki. Ez pedig annak a folyamatnak volt része, amellyel a bencés szerzeteseket lassan- lassan visszaszorították a lengyel egyház kormányzásából.

Püspöksége nagyon kedvező körülmények között indult. A király támogatta, s így Szaniszló az egyházmegye térítését véghez tudta vinni. A reformszellemet, amelyet Ličge-ből, azaz a nyugati egyházból hozott magával, a papság körében meg tudta szerettetni, és ennek megfelelően sikerült megújítania a klérust.

Az évek múlásával azonban a király és a püspök közötti barátság egyre inkább elhidegült, majd ellenségeskedéssé fajult, míg a király meggyűlölte a püspököt. Nemsokára nyílt összeütközésre került sor, és Szaniszló püspök kiközösítette Boleszlávot. A király válaszul megölette embereivel a Szent Mihály-templom oltáránál Szaniszlót. Sőt, nemcsak meggyilkolták, hanem meg is csonkították, miként a felségárulókat szokták, azaz levágták kezét, lábát.

A templom melletti temetőben temették el, de már 1088-ban kiemelték, és átvitték a krakkói Wawel-székesegyházba. A sírjánál azonnal megnyilvánult a hívők tisztelete, főleg a szegények részéről, akiknek atyja volt életében.

Szentté avatását 1229-ben indították el és 1253-ban zárult le. IV. Ince pápa Assisiben hirdette ki. Ünnepét május 7-i dátummal 1594-ben vették föl a Római Kalendáriumba. 1969-ben áthelyezték április 11-re, amely napon a krakkói káptalan halottaskönyve szerint vértanúságot szenvedett.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kinek tiszteletéért Szent Szaniszló püspököt az üldözők kardja halálra sújtotta, kérünk, segíts, hogy vértanúd példája szerint mindhalálig megvalljuk a hitünket!

Névtelen Római     vértanúk, † 116       


Szent Ezekiel     próféta, † Kr. e. 572       


Szent Jakab és vértanútársai

Szent Jakab áldozópap volt. Azadán és Audikiosz szent Jakab diakónusai voltak. II. Szápor perzsa király alatt szenvedtek hitükért. Miután a börtönben éheztették őket, orrlyukaikba mustárt és ecetet öntöttek, aztán, ruhájukat levetve egész éjszakán a fagyban kellett felfüggesztve lenni. Utána újra a börtönbe vetették, majd végül lefejezték őket. Ez 380-ban történt.


Szent Makáriusz     püspök és hitvalló, † 1012       


BOLOGNAI* BOLDOG MÁRK (1416-1497)Bologna egyik legszebb palotájában jött a világra Márk, mint a nemes szenátornak, Fantuzzinak* fia. A tehetséges ifjú kituno eredménnyel elvégezte szülovárosában az egyetemet, filozófiai és jogi doktorátussal. Ekkor, 26 évesen azonban belépett a Ferenc-rendbe. A szerzetesi életbe szentéletu bolognai rendtársa, Primadozzi Jakab vezette be, a teológiát pedig Sienai Szent Bernardintól tanulta. Így természetes, hogy az obszerváns mozgalom lelkes hívévé vált. Kiváló képességei és erényei miatt csakhamar házfonök, majd a bolognai rendtartomány provinciálisa lett. Ezután háromízben (1452, 1464 és 1472-ben) három-három évre megválasztották az itáliai obszervánsok vikárius generálisává, azaz rendfonökévé. Szorgalmasan orködött a szabályok betartásán, kerülte a túlzást és az indokolatlan szigort. Egyik káptalanon valaki javasolta a rendben a hústilalom bevezetését. Márk ellenállt: ez ellenkezik az evangéliummal is, és Szent Ferenc rendelkezésével is. Tudással és ékesszólással felvértezve bejárta szinte egész Itáliát, aztán Apuliát, Dalmáciát, Isztriát, mindenhol küzdve a tévtanok és vétkek ellen; saját példáján igyekezett megmutatni az igazi szeretetet és a béketurést. III. Kalliszt pápa felhívására szívvellélekkel részt vett a törökök elleni keresztes hadak toborzásában (1455). II. Pál pápa bíborossá akarta kinevezni, de o állhatatosan elhárította magától a nagy rangot. Hivatalának lejártakor nagy alázattal könnyek közt vallotta be rendtársai elott azokat a hibáit, melyeket mások ugyan nem vettek észre, o azonban igen. Még 74 évesen is megtartotta a nagyböjti beszédeket Piacenzában*. Ekkor belázasodott. Kérte a Piacenza közelében lévo, Názáret nevu kolostor gvárdiánját, méltatlansága ellenére engedje, hogy kolostorában halhasson meg. Itt halt meg szent halállal. Évszázados tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
1472-ben IV. Szixtusz megpróbálta egyesíteni az obszervánsokat a konventuálisokkal, de úgy, hogy az obszervánsok a konventuális miniszterek fennhatósága alá kerültek volna és a konventuálisok megtartották volna eddigi kedvezményeiket. Mikor Márk látta, hogy szavai eredménytelenek, a pápa elé vetette a Regulát e szavakkal: „Szent Ferenc Atyánk! Te magad védd meg Reguládat, mert én szerencsétlen, nem megyek semmire!” És sírva elhagyta az üléstermet. A pápát annyira meghatotta a jelenet, hogy elállt egyesítési szándékától, és attól kezdve sokkal megértobb volt az obszervánsokkal.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Márkot az igehirdetésben kiválóvá s Szent Ferenc rendje fegyelmének buzgó orévé tetted. Add, hogy hitünk megvallásában mi is állhatatosak legyünk mindhalálig, s a mennyei koronát elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Maxim és vértanútársai

Décius császár (249-51) mindenkit a bálványimádó hitre akart vezetni országában. Amikor erről a császári rendelet megérkezett Afrikába, Portunatus helytartó mindenkit áldozat bemutatására hívott fel. 40 férfi, erősen elhatározta, hogy hitében állhatatosán kitart. Először Terentiosz beszélt a helytartóval. Őt, Áfrikánt, Makszimot és Pompejuszt börtönbe zárták, Zenont, Sándort, Teodort és másokat, összesen 36 embert pedig külön hallgatta ki. Mivel ők is állhatatosnak mutatkoztak a hitben, ütötték, vagdalták őket, tüzes vasakkal szurkálták, sebeikbe maró folyadékot öntöttek. Mindezeket megingathatatlan bátorsággal és erővel viselték el. A börtönben mérges kígyókat, áspisokat és más mérges állatokat engedtek be hozzájuk, de nem bántották a vértanúkat, hanem a lábukhoz csúsztak. Isten angyala őrizte meg ezektől őket. Végül lefejezésre ítélték őket, amit a hóhérok végre is hajtottak.

Szent Mechtildisz     szűz, † 1299       

Szent Diszán és vértanútársai

Szent Diszán püspök volt, Máriát áldozópap, Audiesz és velük 270 keresztény II. Szápor perzsa király alatt lettek elfogva 362, vagy 364-ben. A király arra akarta kényszeríteni őket, hogy tagadják meg Krisztust. Hitükben való állhatatosságukért mindnyájukat megölték.


Szent Dömötör     vértanú, † ~300       


Szent Eupszich vértanú

Szentünk a kappadókiai Cezareában született nemes szülőktől. Fiatal korában tiszta és szeplőtelen életet élt, A hitehagyott Julián császár idején törvényes házasságra lépett. Még nem fejeződtek be a lakodalmi ünnepségek, és szentünk nagy bátorságot mutatott Krisztusért, a városban egy bálványtemplom, amit a császár is tiszteletben tartott. A bálvány ünnepe és a vértanú házassága egy időre esett, Eupszich magához vévén egy csapat keresztényt, ledöntötte a bálványszobrot és elrombolta a templomot. Ezért feljelentették a császárnak. A vértanú készülve a kínzásokra, elosztotta vagyonát, böjtben és imádságban várta a szenvedéseket. A császár szörnyű kínok alá vetette. Lenyúzatta bőrét, sütögette és marcangoltatta testét egész bennső részéig, Isten angyala azonban a börtönben meggyógyította őt. Végül karddal lefejezték, Sebeiből tej és víz folyt ki. A keresztények kegyelettel temették el a testet. Ez 362-ben történt.


Boldog Krescencia (Crescencia)     szűz, † 1744       


Szent Mária
           

Szent Prochor     püspök és hitvalló       


TOLENTINÓI BOLDOG TAMÁS vértanú (1260-1321)Az Umbriával határos Marche tartomány Tolentino nevu városában nemes szüloktol született kb. 1260-ban. (Ebben a városban apostolkodott abban az idoben Tolentinói Szent Miklós 1276-1306-ig.) Fiatalon lépett a Ferenc-rendbe. A zsolozsmáskönyv különösen két erényét emeli ki: a szegénység szeretetét és apostoli buzgóságát. 1287-ben Ayton örmény fejedelem azzal a kérelemmel fordult a ferences generálishoz, küldjön ferences papokat országába. Tamás nagy lelkesedéssel vállalkozott a missziós útra, s négy társával elindult Örményországba. A nép barátságosan fogadta oket; szép eredményt is értek el, sokakat megkereszteltek, sok nesztoriánus szakadárt visszafogadtak az Egyház keblébe. Az örmény fejedelem fenyegetve érezte magát a törököktol, ezért megbízta Tamást, járuljon segítség iránti kérelmével a pápa, valamint a francia és angol király elé. Tamás tehát két társával visszaindult s beszélt a pápával. IV. Miklós (1288-1292) érdemleges anyagi vagy katonai segítséget ugyan nem tudott küldeni, de Tamással útnak indított még 12 ferencest az örmény misszióba. Tamás velük együtt muködött elobb Örményországban, majd átment Perzsiába. Ott rendtársakra talált, akik a nagy kínai misszionáriusnak, Montecorvinói Jánosnak izenetét hozták: beszámolóját a mongolok és kínaiak között végzett tevékenységérol és terveirol, kérve a pápa segítségét. Tamás újra vállalkozott a követségre. El is jutott V. Kelemen pápához 1308- ban, s beszámolt János atya izenetérol. A pápa és a bíborosok nagy érdeklodéssel hallgatták szavait s kinevezték János atyát Kambalek (azaz Peking) érsekévé, s segítségére hét, újonnan fölszentelt ferences püspököt küldtek. Ezek 1309-10-ben utaztak Kínába, sok viszontagság közepette. Tamás pedig harmadszor is visszautazott Keletre. Az indusok közé akart menni, de hajója máshol, Thanaban kötött ki (a mai Bombay közelében). A városban a mohamedánok feje, a kádi vallásuk felol faggatta Tamást és 3 társát, s azt is kérdezte, mit tartanak Mohamedrol. Ok oszintén megmondták, hogy Mohamed csaló, hamis próféta. Ez a vallomás életükbe került. Miután nem voltak hajlandók hitüket megtagadni, lefejezték oket. Tamás a kivégzés elott térdenállva imádkozott. Ez 1321. ápr. 21-én történt. Holttestüket késobb elvitték Kínába (Zaytunba), Tamás fejét pedig Tolentinóba vitték és a székesegyházban orzik. Tamást XIII. Leó pápa 1894-ben avatta boldoggá.
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni... Két verebet ugye egy fillérért adnak? De Atyátok nélkül, egy sem esik a földre. Nektek viszont minden szál hajatok számon van tartva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti a verebeknél.” (Mt 10,28 sk.)

Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Tamás vértanúnak, hogy mindhalálig küzdjön az igazságért. Közbenjárására segíts minket, hogy szeretettel és türelemmel viseljünk érted minden megpróbáltatást és teljes eronkbol törekedünk hozzád. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Vádim szerzetesvértanú

Vadim Perzsiában, Vithlapeta városában élt szerzetesként 7 tanítványával együtt, ö alapította a kolostort, II. Szápor király alatt 367-ban, több kereszténnyel együtt börtönbe vetették. Négy hónapon keresztül sínylődött benne, aztán lefejezték mind a 7 tanítványával együtt.

Szent Valdetrud özvegy, † 686   

Szent Dénes     püspök és hitvalló, † ~170       


Szent Gelesztin pápa

Arról ismeretes, hogy buzgó elitélője volt Nesztoriosz tévtanításának. Meghalt 432 április 6-án.

Szent Herodion és apostoltársai

Herodion a ciliciai Tarzusból származott, szent Pál rokona volt. Szent Pál tette őt Patrász püspökévé, ahol sokat szenvedett a pogányoktól és zsidóktól Krisztus hitének terjesztéséért. Szent Péter apostolt Rómába követve, az apostol vértanúságának napján őt is lefejezték. Szent Agabus próféta volt és megjövendölte a nagy éhínséget, ami Klaudius császár idején bekövetkezett, és szent Pál szenvedéseit Jeruzsálemben. Szent Rufuszt az apostol a rómaiakhoz irt levelében üdvözli (l6f 13.) Ő Théba városának volt püspöke, Görögországban. Aszynkrit apostol neve ugyanabban az üdvözletben fordul elő, ő a kisázsiai Hirkániában sasi volt püspök. Flegon apostol a thrákiai Maratonban volt püspök, ^ermiász pedig Dalmáciában. Mindnyájan sokat fáradtak az evangélium hirdetésében. Különféle helyeken sok pogányt térítettek meg a keresztény hitre. Majdnem mindnyájan kínzásokat szenvedtek el a pogányoktól és zsidóktól és így nyerték el a vértanúi koronát.

BILLIART SZENT JÚLIA apáca, rendalapító

*Cuvilly, 1751. július 12. +Namur, 1816. április 8.
Marie-Rose-Julie Billiart 1751. július 12-én született Cuvillyben, Beauvais egyházmegyében. Bár szülei szerény kisparasztok voltak, az egyik nagybátyja által fenntartott elemi iskolában bizonyos műveltségre tehetett szert. Kiemelkedő jámborsága miatt -- abban az időben nagyon jelentős kivételként -- megkapta az engedélyt, hogy már kilencévesen az első áldozáshoz járulhasson. Ezután csakhamar hosszú és fájdalmas próbatételek korszaka kezdődött számára. Tizenhat éves volt, amikor családja súlyos anyagi nehézségei miatt mezei munkára kényszerült. Huszonkét éves korában mindkét lába megbénult. Rendkívüli türelemmel viselte szörnyű betegségét, s eközben vallási élete elmélyült. Megkapta az akkoriban teljesen szokatlan engedélyt, hogy naponta áldozhasson. Bénasága ellenére mégsem maradt tétlen: nemcsak a kezeivel dolgozott, hanem ágya köré gyűjtötte a környék gyermekeit, hogy a katekizmusra oktassa őket.

Amikor kitört a forradalom, Júlia okosabbnak tartotta, hogy elhagyja Cuvillyt, ahol túlságosan is ismerték, és Amiens-ben húzódjék meg. Ez a lakóhelyváltoztatás alkalmul szolgált neki arra, hogy új lendületet nyerjen. Jámborságának és türelmének kisugárzása Amiens-ben valójában még erősebb volt, mint Cuvillyben. Kényszerű mozdulatlansága ellenére figyelemmel kísérte azoknak a papoknak a sorsát, akik megtagadták az eskü letételét az új alkotmányra, és ezért ide-oda bolyongtak, vagy foglyok voltak, és ismételten sikerült számukra menedéket vagy segítséget nyújtania. Néhány hűséges barátnője szegődött melléje, nagy tisztelettel vették körül, ő pedig erős hatást gyakorolt rájuk. Különösen kitűnt közülük a köznemességből származó jámbor özvegy szomszédnője: Françoise Blin de Bourdon. Rendkívüli bizalommal kötődött Júliához, és későbbi alapításainak munkálataiban is a legszorosabban együttműködött vele.

Júlia hitoktatónőként akart tevékenykedni. Lassanként kibontakozott körükben az az eszme, hogy a szegények és nincstelenek oktatására kongregációt alapítsanak. Kísérletet tettek a közösségi életre is, ez azonban, mivel túlságosan nehéz feltételek között vállalkoztak rá, balul ütött ki. Júliát az egyházmegye egy papja, Lamarche abbé vezette és látta el tanáccsal. 1801-ben azonban Amiens-be érkezett Joseph- Désiré Varin (1769--1850), hogy Barat Szent Magdolna-Zsófiának (lásd: 285. o.) és a Szent Szív Intézet első nővéreinek, valamint A hit atyáinak segítsen az alapításban.

1803-ban Júlia alárendelte magát Varin vezetésének, aki felismerte, hogy kegyelemmel elhalmozott lélek áll előtte; hasonlóképpen felismerte azonban azt is, hogy Júlia személyes küldetése nem kapcsolódik Barat anyáéhoz, de nemegyszer megkísérelte, hogy kapcsolatba hozza őket egymással. Az amiens-i püspök beleegyezésével meg akarta nyerni őket a Miasszonyunk nővérei kongregáció alapításának, amely árva gyermekek oktatásának szenteli magát. Júliát és madame Blin de Bourdont megragadták e tervek, ám a Júliát mozdulatlanságra ítélő betegség nagy akadályt gördített a megvalósítás útjába. 1804. június 1-én, a Szent Szív ünnepén Júlia csodás módon meggyógyult bénaságából. Október 15-én Júlia, madame Blin de Bourdon és még két nővér letette fogadalmát, s ezzel megvetették egy új rendi közösség alapjait. Haladéktalanul hozzákezdtek a munkához: iskolákat szerveztek ingyenes oktatással, valamint árvaházakat, továbbá tanítónőképzőt tanerőik kiképzésére. A Varin által szerkesztett szabályok különböztek a Szent Szív Intézetéitől. Vallási magatartásuk a jezsuitákéhoz hasonló jámborságra nevelt, Jézus és Mária Szívének tiszteletére irányult, célként azonban a nép közötti apostolkodás követelményeihez alkalmazkodott. Billiart Júliát választották általános elöljárónőnek. Okos vezetése alatt gyorsan fejlődött az intézet, és tekintélyes számú alapítást tudott létrehozni.

Egy nehéz válság azonban őt sem kímélte meg. Egy amiens-i pap, Sambucy de Saint-Estčve abbé 1808-ban Varin szabályzatát meg akarta változtatni. Az általa felvázolt szabályok megtámadhatóságuk mellett a kongregáció szellemét és célját teljesen megváltoztatták volna. Billiart anya egyértelműen elutasította a javaslatot. Saint-Estčve abbénak azonban sikerült Amiens püspökét saját oldalára állítania, és Billiart anya ellen hangolnia. A helyzet végül tarthatatlanná vált, és az alapítónő 1809. január 15-én nővérei többségével elhagyta az egyházmegyét, Namurban találtak menedéket. Az amiens-i árvaházat ideiglenesen rábízták a Szent Szív Intézet nővéreire.

Billiart anya élete végéig dolgozott. 1816. április 8-án szentül halt meg a Magnificat szavaival az ajkán. 1906-ban boldoggá, 1969. június 22- én szentté avatták.

Szt. Ágostonról nev. BOLDOG JULIÁN (1553-1606)

A Zaragozától nyugatra eso Medinaceli városban született jámbor és jóhíru szüloktol. Apja francia emigráns volt. Kora ifjúságától az életszentség jelei jelentkeztek nála. Nagy örömmel ministrált naponta a templomban. Minthogy szerzetesi hivatást érzett, jelentkezett egy közeli ferences kolostorba, ahol megkezdte az újoncévet. Túlzott önmegtagadásaival azonban annyira elütött a többiektol, hogy elküldték. Hasonló eset elofordul a szentek életében. Szent Benedeket (480-547) pl. a vicovari szerzetesek, akiket mint elöljáró, meg akart reformálni, meg akarták mérgezni. A mérgezett bort tartalmazó kancsó azonban a szent áldására összetörött. Julián rendtársát, Hortai Szent Szalvátort (1520-1567) életében valósággal üldözték elöljárói, mivel szent életével nehéz próbák elé állította oket. Julián azonban nem hagyott föl törekvésével. A kolostorhoz közel egy hegyen faágakból remetekunyhót csinált magának, ott imádkozott, gyakorolta önmegtagadásait, idonként pedig lement a kolostorba s a többi szegénnyel együtt némi élelmet kapott. Egyszer a kolostorba menet egy ruhátlan koldussal találkozott, akin megkönyörült s minden ruháját neki adta. (Vessük össze cselekedetét Szent Mártonéval, aki katonaköpenye felét adja a szegénynek. Julián tette sokkal hosiesebb Mártonénál.) Tettének híre eljutott a kolostorba is, erre újra felvették. Letette az örökfogadalmat is, önmegtagadásait nem mérsékelte. Eledele kenyér, víz, néha kevés fozelék, hal. Rövid alvás a földön vagy rozsekötegen. 24 évig vasvezekloövet hordott. Az engedelmességet annyira komolyan vette, hogy gyakran hangoztatta: inkább meghalni, mint nem engedelmeskedni. Saját cellája legtöbbször nem volt. A tisztaság fogadalmát sértetlenül megorizte, a lelki tisztaságot másokban is hatékonyan elomozdította. Imái isten elott oly kedvesek voltak, hogy ima közben az Úr Jézus és szent Anyja többször is megörvendeztették megjelenésükkel. A jövendobe látott, a szívekben olvasott. Alázatában a neki juttatott kegyelmeket amennyire csak tudta, igyekezett elrejteni, s magát a legnagyobb bunösnek vallotta. Alcalában, Szent Didák kolostorában halt meg 1606. ápr. 8-án. Holtteste csodás illatot árasztott, hajlítható és ép maradt, ezért, hogy az oda áradó hívo sereg leróhassa elotte tiszteletét, 18 napig nem temették el. Halála után Isten sok csodával dicsoítette meg szolgáját, mígnem XII. Leó (1826 körül) boldoggá avatta. „Törd meg az éhezonek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elol! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged.” (Iz 58.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Juliánt az alzatosság és az egyszeruség útján a tökéletességre vezetted. Add, hogy nyomdokain járva, s a kevélység zátonyát elkerülve, tiszta lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Egyiptomi Szent Mária     bűnbánó, † 431       


Szent Pauszilipp vértanú

Hadrián császár idején élt a II. században. Hosszas kínzások után lefedezésre Ítélték. Amikor a vesztőhelyre vitték, leestek róla a bilincsek. Csodásán elrejtezve a hóhérok elől, rövidesen meghalt utána.

Szent Perpetuusz     püspök és hitvalló, † 491       


Szent Valér


Szent Valter

Szent Afrátés     hitvalló, † 367       


Szent Albert     hitvalló, † 1140  
   

BOLDOG PALLOTTA MÁRIA ASSUNTA ferences Mária missziós nővér (1878-1905)
Marchia tartomány (Olaszarszág) Force helységében született vallásos földmuves szüloktol. Öt gyermek közül o volt a legidosebb. Mindössze két iskolai osztályt végzett. Munkája mellett naponta látogatta a templomot. 20 éves korában belépett a Ferences Mária Missziós novérek római kolostorába. Grottaferrátában végezte az újoncévet, 1900. dec. 8-án tett fogadalmat. A családi ház vallásos légkörébol hozta magával a gyermeki ártatlanságot, a munkaszeretetet és kedvességet; a szerzetben magáévá tette a hosies szellemet, hogy életét áldozatul ajánlja Istennek. Nagy hatással volt rá az alapító anya, Szenvedésrol nev. Mária anya példája. Imádságos lélekkel végezte a rá osztott munkákat: a mezon, konyhán vagy a kolostorban. 1904- ben jelentkezett, hogy misszióba megy. Ápr. közepén érkezett meg Tong-eulkeu- ba, ahol a novérek árvaházat tartottak fönn. Elöljárója tanúsítja, hogy az életszentség magas fokára jutott, de közben kétségek, aggályok szorongatták, végigment a „lélek sötét éjszakáján.” Egy év múlva tífuszjárvány lépett fel a környéken, mely a kínaiak és európaiak közül sokakat elragadott. Assunta is megbetegedett, s kész volt életét áldozatul hozni Istenért. Példás módon vette fel az utolsó szentségeket s novéreitol körülvéve ápr. 7-én fejezte be életét. Halálakor és utána három napig sokan rendkívül kellemes illatot éreztek ravatala körül, a vidék kínai lakossága tömegével zarándokolt sírjához. Csodás gyógyulások (foleg gyermekek körében) és megtérések történtek Kínában, Európában egyaránt. 1913-ban felnyitották sírját, ekkor testét épségben találták. Újra eltemették Tayuanfu-ban, a 7 vértanú ferences missziós novér mellé. Miután Isten a csodák által bizonyságot tett életszentségérol, XII. Piusz 1954-ben avatta boldoggá.
Részlet Assunta novér „Vérszerzodésébol”, melyet örök fogadalma után tett (Berchmans Szt. János nyomán):
„Isten kegyelmével, a Bold. Szuz közbenjárásával... ígérem: Azért jöttem a kolostorba, hogy szentté legyek. Mi hasznát veszem, ha soká élek és nem érem el a célt? Az egész világegyetem árán sem szabad a legkisebb lelki hasznot sem feláldoznom... Mindent Isten iránti szeretetbol fogok cselekedni... és e szerzodést véremmel szeretném aláírni.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Assunta novért a kötelességteljesítésben példaképpé tetted s arra indítottad, hogy a kínai misszióban életét áldozza érted. Add, hogy az örök élet felé vezeto utunkon botladozás nélkül járjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent György püspök

György már ifjú korától megszerette Krisztust és érette szerzetessé lett. Harcolt testi szenvedélyei ellen, kitűnt a tisztaságban és főleg alázatosságban. Alázatossága mellett feltűnő képességei, a szegények iránti szeretete Bíborban született Konstantin császár figyelmét feléje fordította. Kívánságára Györgyöt megtették a Leszbosz szigetén levő Mitiléne város püspökének. Szép életéért Isten a gyógyítás kegyelmével ajándékozta meg, Gyógyította a gyógyíthatatlan betegeket, kiűzte a gonosz lelkeket. Örmény Leó császár idején újból fellángolt a szentképek elleni harc. A képek tisztelete miatt a már nagyon idős főpapot, és, hogy szemrehányást tett neki tévelygése miatt, a császár Kherszonba száműzte, ahol 816 körül meghalt.


Szent Hegezippusz     hitvalló, †180       


SZENT HERMANN-JÓZSEF premontrei, pap
*Köln, 1150--1160 között. +Hoven, 1241 vagy 1252. április 7.
A középkori Németország legjelentősebb városából, a ,,szent'' Kölnből származik. Családja a polgársághoz tartozott, de elszegényedett. Tizenkét éves korában a steinfeldi premontreiekhez került, ahonnan Boldog Frigyes apát híres frízföldi (mariengaardei) iskolájába küldték. Papként tért vissza Steinfeldbe, és rábízták a rendi templom irányítását; ehhez hozzátartozott az éjszakai őrködés szolgálata is. Amint a premontreieknél szokásos volt, gyakran látott el lelkipásztori teendőket a kolostoron kívül. Lelkivezetőként különösen nagyra becsülték az apácakolostorokban; a Zülpich melletti Hovenben levő ciszterci nővérek kolostorában tartózkodása alkalmával halt meg.

A szent sok tekintetben igazi Rajna-vidéki ember volt: élénk szellemű, vidám lelkületű, tréfától sem idegenkedő, az emberekkel szívélyes és együttérző. Nemcsak kézművesként volt ügyes, hanem művészi adottságokkal is rendelkezett: egyházi énekszövegeket és dallamokat költött. Olyannyira tisztelte az Úr Krisztust, a Szűzanyát, Szent Orsolyát és vértanú társnőit, hogy rendtestvére és életrajzírója ezt sok csoda felsorolásával akarja kiemelni. Az a hír járta, hogy már tanulóként egy kölni Mária-templomban a gyermek Jézussal játszott. Híressé vált az a jelenet, mikor Mária-szobornak odakínálta almáját, az pedig megelevenedett, odanyúlt érte és magához vette. Még ma is mutatják a kölni Sankt Maria am Kapitol templomban a szobrot, amelyhez ez a legenda fűződik. A kolostorban Krisztus követésére és a Boldogságos Szűz szolgálatára törekedett. Úgy tűnt, minden világi érdeklődését teljesen legyőzte a földöntúli világ.

Hogy Krisztushoz külsőleg is hasonlóvá legyen, nagy vezekléseket vállalt magára: böjtölt, kemény fekhelyen aludt, minden kellemetlenséget és betegséget türelmesen elviselt. Az utóbbiak főként önmagával szemben gyakorolt nagy kíméletlenségének következményei voltak. Szerette, ha Jézus követése miatt az emberek félreismerik és kevésre becsülik. Egykori játéka a gyermek Jézussal most a pap vágyává változott, hogy karjára vehesse az isteni Gyermeket. Egy látomásában ez be is teljesedett: úgy érezte, hogy az Eucharisztiában a szenvedő, vérző Urat tartja kezében. Ebből fakadt aggódó óvatossága a szent színek érintésekor.

Hermann különös szeretettel tisztelte a Boldogságos Szűz Máriát. A lovagi költészetből kölcsönözve a szót Máriát Úrnőjének és Rózsájának nevezte. Szeretete viszonzásaként csodás látomásokban volt része éjszakai őrszolgálata idején. Egyik ilyen látomásában kezét egy angyal a Boldogságos Szűz kezébe helyezte, és eközben az új ,,József'' nevet kapta. Szerzetestestvérei valóban Mária vőlegényének, Józsefnek és Steinfeld liliomának nevezték őt. ,,Mária káplánja''-ként is ismertté vált.

Ápolta továbbá Szent Orsolyának és társnőinek tiszteletét is. Ezek a Kölnben és a Rajna vidékén olyannyira kedvelt vértanúk éppen akkoriban kerültek a jámbor érdeklődés középpontjába, miután megtalálták az ereklyéiknek tartott csontokat. Elsőként énekelt egy himnuszában Jézus Szívéről; Mária öt örömét versben ünnepelte, és az Üdvözlégyek hozzácsatolásával a rózsafüzér-imádság előfutárai közé számítjuk. Szent Orsolya és szűz társai tiszteletére is költött szövegeket, amelyeket emléknapjaikra dallamokkal látott el.

Hermann szeretetből szenvedett, de szenvedésében ismét csak mélységes vigasztalást talált: méltó lett boldogító dolgok látására. Élettörténete szerint egy éjszaka, amikor a sekrestye ablakán át a csillagos égre nézett, megsejtette a teremtés lényegét. Csodás illatot érzett Mária nevének kimondásakor. Az Eucharisztia ünneplése alkalmával is kellemes illat áradt ki néha kelyhéből.

Hermannt életében is nagyon szerették, és tisztelete halála után elterjedt az Eifel táján és a Rajna vidékén, sőt egész Németországban, a premontreiek által pedig más országokban is. A gyermek Jézussal és Édesanyjával megélt bizalmas kapcsolata miatt az anyák és gyermekek védőszentje. Halála óta a nép körében tanúsított tiszteletét a Szentszék 1958-ban erősítette meg.


DE LA SALLE SZENT JÁNOS
*Reims, 1651. április 30. +Saint-Yon (Rouen), 1719. április 7.
De la Salle János XIV. Lajos, a ,,Napkirály'' idejében élt, amikor az abszolutizmus a delelőjén volt Franciaországban. A kora társadalmának rendjei között tátongó szakadék arra késztette a szentet, hogy a jogtalanok és kiszolgáltatottak lelki és gyakorlati megsegítésén fáradozzon.

János 1651. április 30-án Reimsben született, gazdag nemesi család tagjaként. Ő volt a legidősebb, s volt még kilenc testvére. Szüleitől alapos keresztény nevelést kapott, Reimsben tanult.

Úgy látszik, már korán a papi pályát választotta. Tizenegy éves korában fölvette a tonzúrát, és 1667-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett. Szülővárosában kezdte hittudományi tanulmányait, és 1670 októberétől a párizsi Saint-Sulpice szemináriumban folytatta. Szülei fiatalon meghaltak. Kénytelen volt tanulmányait megszakítani, s 1672 tavaszán visszatért Reimsbe. Bár a szülői vagyon kezelése sok gondot okozott neki, folytatni tudta a tanulást. 1678. április 9-én pappá szentelték, 1680-ban pedig teológiai doktorátust szerzett.

Akkoriban már szakított a nemesi rend egyoldalú gondolkodásával, és egyre többet törődött a tanulatlan és szegény néprétegek gyermekeivel. 1679 márciusában egy unokahúgával iskolát alapított a szegényeknek. Nemsokára egy kis csapatot gyűjtött maga mellé tanítókból. Házába fogadta őket, bár ezzel magára zúdította családja haragját. Lemondott kanonoki stallumáról, örökségét szétosztotta a szegények közt, és teljesen az új kongregációnak szentelte magát, amely a Keresztény Iskolatestvérek nevet vette föl. Nemsokára néhány újabb iskolát nyitottak Champagne-ban. János szabályokat fogalmazott a társulat számára, és 1684 májusában az első tizenkét társ letette az ideiglenes fogadalmat. Ugyanakkor nagy pedagógiai érzékkel tanítókat képzett a falusi iskolák számára.

A fejlődés szükségessé tette, hogy művét Párizsba is elvigye. A Saint-Sulpice plébánosának hívására János két iskolatestvérrel Párizsba utazott, hogy ott átvegye a plébánia szegényiskoláját, amely siralmas állapotban volt.

Jánosnak hamarosan komoly nehézségei támadtak: a többi iskola tanítói sok-sok bosszúságot okoztak, a Saint-Sulpice egymást követő plébánosai alig támogatták. Néhányan közülük többé-kevésbé nyíltan áskálódtak ellene. Az 1690. és 1691. év különösen nehéz volt. Egy súlyos betegség szinte a sír szélére sodorta, kevéssel később pedig meghalt legjobb munkatársa, L'Heureux testvér. A plébánia papságának közönye miatt úgy döntött, hogy a novíciátust másutt állítja föl. Vaugirard-ban sikerült erre a célra egy szerény házat bérelnie. Mivel több tagja elment, társulata ekkoriban igen meggyengült. Ennek ellenére 1691. november 21-én Vuyart és Drolin testvérekkel együtt fogadalmat tett, hogy egészen és visszavonhatatlanul művének szenteli magát.

A következő évek viszonylagos nyugalomban teltek. Némi támogatást tudott szerezni a plébániától, 1692. november 1-én pedig hat új tag lépett be a kongregációba. 1693 és 1694 éhínséges évei arra kényszerítették a testvéreket, hogy Vaugirard-t egy időre adják föl, és Párizsban keressenek menedéket. 1694. június 6-án az első tagok letették örök fogadalmukat, s János átvette az intézmény vezetését. Ügyelt rá, hogy a társaság laikus jellege megmaradjon. 1696-ban megfelelőbb helyen tudta berendezni a novíciátust.

Nem sokáig örülhetett azonban ennek, mert hamarosan új nehézségek támadtak. A dokumentumokat még nem dolgozták föl annyira, hogy minden részletet tisztán lássunk, de annyi bizonyos, hogy a Saint-Sulpice plébánosának része volt a dologban: el akarta ugyanis távolítani az alapítót, s a testvérek vezetését magának igényelte. Sikerült megtévesztenie a párizsi érseket, mire az letette Jánost, és más vezetőt nevezett ki. A testvérek azonban ellenálltak, mire a kardinális kénytelen volt Jánost visszahelyezni. Ez 1702 decemberében történt. Valamivel később a testvéreknek el kellett hagyniuk a Grand Maisont, ahol a novíciátus volt, s Faubourg Saint-Antoine-ba költöztek át. János tanítóképzőt akart alapítani, de terve egykori társa, Vuyart szégyenletes árulása következtében meghiúsult. 1706-ban még csak egyetlen kicsiny iskolája volt a testvéreknek Párizsban, 1711-ig azonban vidéken 17 iskolát sikerült alapítaniuk, Rómában pedig egyet. Ezek irányítása nem kis gonddal járt.

A gyakorlat arra késztette Jánost, hogy pedagógiai és vallásos műveket írjon a tanítóknak és a növendékeknek. 1708-ban két testvért választott maga mellé, hogy segítségére legyenek a közösségek rendszeres ellenőrzésében. Egy roueni alapítás lehetővé tette, hogy megvegye Saint-Yon kastélyát, s ott végre állandó jellegű novíciátust rendezzen be.

1712-ben ismét egy kellemetlen esemény történt. Egy bizonyos Clément nevű abbé Jánost megbízta, hogy tanítóképzőt létesítsen Saint-Denis- ben. Rágalmak alapján Jánost elítélték azon a címen, hogy megrontott egy kiskorút!

Túlterheltsége miatt elhagyta Párizs környékét, és a vezetést átadta Barthélemy testvérnek. Végiglátogatta az intézmény házait, eljutott egészen Provence-ig, aztán hosszabb időre visszavonult. Közben Párizsban egyre rosszabbodott a helyzet, úgyhogy a testvérek kérték, sürgősen jöjjön oda. Így hát visszatért Párizsba, és elintézett néhány kellemetlen ügyet. Végül teljesen lelkivezetői feladatokra korlátozta tevékenységét. 1715-től szinte állandóan Saint-Yonban élt. Rendfőnöki hivatalát azonban csak 1717-ben tudta letenni. Szabad idejében számos vallásos munkát írt a testvérek részére, melyek nagyobb részét csak halála után nyomtatták ki. 1718 folyamán megromlott hosszú időn át ellenálló egészsége. 1719 nagypéntekén halt meg.

XIII. Leó pápa 1900-ban avatta szentté. Ünnepét 1904-ben vették föl a római naptárba, május 15-re. 1969-ben április 7-re, halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A pappá szentelését megelőző ideig szentünk pályafutása semmi rendkívülit sem mutatott föl. Egy volt az előkelő születésű prelátusok közül, akikből oly sok volt az akkori Franciaország egyházában. Egy haldokló különös végrendelkezése azonban arra bírta, hogy vállalja a korlátokat áttörő ifjúsági lelkipásztorkodás munkáját hazájában. Egy Roland nevű, tüzes lelkű kanonok, aki harmincöt éves korára már fölőrölte magát a szegények szolgálatában és a halálán volt, utolsó órájában Jánosra bízta egy árvaház és egy leányiskola gondjait. Az iskolát a ,,Szent Gyermek Jézus'' nővérei vezették. János elfogadta a feladatot, és itt, a szegények gyermekei között fedezte föl azt az égbekiáltó testi és lelki nyomorúságot, amelyet nemesi származású társai mindig és szándékosan agyonhallgattak.

Amikor János iskolájának fiatal tanítóit társulattá akarta összefogni, azzal tiltakoztak, hogy szegénységük miatt a jövőjük bizonytalan. Hiába hivatkozott előttük János az isteni gondviselésre, azt válaszolták neki, hogy könnyen beszél, hiszen nem lát hiányt semmiben, nagy és jövedelmező vagyona van, amely minden szükségtől megóvja. Jánosra ez kinyilatkoztatásszerűen hatott: ha tanítványaitól elvárja a szegénységet, akkor neki is szegénnyé kell lennie. Egy ismerős páter biztatta: ,,Az iskolák csak akkor fognak megmaradni, ha csakis és kizárólag az isteni gondviselésre alapulnak. Ezért nemcsak személyes vagyonáról kell lemondania, hanem egyházi javadalmáról is. Akkor majd Isten gondoskodik.'' Jánosnak volt bátorsága ezt a tanácsot követni. Azonnal lemondott jövedelmező kanonoki székéről, és a következő őszön a város szegényeinek kiosztotta egész örökségét, mintegy 40.000 frankot. Most már egyenlő volt a tanítóival.

1687-ben iskolatestvéreivel együtt Párizsba hívták, hogy megmentsen a pusztulástól egy szánalmas állapotban lévő szegényiskolát. A papok - - az ilyen iskolát akkoriban a plébániák tartották fent -- a rendet és a nevelést elhanyagolták. Az iskolának kétszáz beírt tanulója volt, de csak kevesen kaptak oktatást, helyette inkább egy harisnyakötödében dolgoztatták őket. Házuk egy kis Babilonhoz hasonlított: szüntelen volt a jövés-menés, állandóan nyitva volt, semminek sem volt meghatározott kezdete, sem vége. A tanítás hol ekkor, hol akkor kezdődött és végződött. Az iskolai vagy a munkaidőn kívül a gyerekek az udvaron vagy az utcákon kószáltak, és alig jelentek meg istentiszteleten. Az akkori szokás szerint minden gyermek egyetlen tanteremben ült, s a tanítók egyenként foglalkoztak velük, mialatt a többieket magukra hagyták.

János fölismerte a helyzet tarthatatlanságát. Tudásuk alapján több terembe osztotta szét a tanulókat. Az egyedi foglalkozás helyébe a közös oktatás lépett. Meghatározott tantervet és órarendet vezetett be, csökkentette a kézi munkát, szaporította a tantárgyakat, és hangsúlyt adott a hitoktatásnak. Szorgalmazta, hogy a latin tanítás helyett olyan készségeket fejlesszenek ki, amelyekre a gyermekeknek szükségük van: nyomtatott vagy írott szövegek olvasását, számolást, a mértékek, pénzek és súlyok használatát, helyesírást, üzleti levelek készítését, rajzolást és éneket.

Azok az iskolák, amelyek csatlakoztak reformjához, hamarosan túlzsúfoltak lettek, mert az egyszerű nép fiai megérezték, hogy valódi segítőjük támadt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki De la Salle Szent Jánost arra választottad, hogy a keresztény ifjúságot nevelje, kérünk, támassz Egyházadban olyan tanítókat, akik teljes szívvel annak szentelik magukat, hogy az ifjúságot az emberség és a kereszténység törvényeire tanítsák.


Szent Kallióp vértanú

Kallióp a pamfiliai Pergéből származott. Szüleinek__egy ideig nem született gyermeke. Atyja hamar meghalt, anyja: Theoklia Isten félelmében nevelte. Ebben az időben nagyon erőltették az emberek között a bálványimádást. Az emberek nagy része áldozatokat mutatott be nekik. Kallióp idejét az imádság és böjtölés töltötte ki. Amikor a bírónak jelentették, hogy Kallióp keresztény, anyja gondoskodott róla. Ellátta a szükséges ruhákkal, pénzzel, és néhány szolga kíséretében hajóta ültette más vidékre küldte, hogy a gyermek elkerülje az üldözés szenvedéseit. A kilikiai Pompeopoliszba hajóztak. Meglátva ott egy pogány ünnepre való készülődést, nyíltan megvallotta, hogy keresztény és nem vesz részt a bálványünnepen. Ezért elfogták, és a szokásos módokon megkínozták: ütlegelték, vasakkal szaggatták, sütögették és végül börtönbe vetették.

A börtönben meglátogatta édesanyja és bátorította a vértanúhalál elviselésére Krisztusért. Látva a helytartó hitének állhatatosságát, keresztre feszítésre ítélte. Anyja azt kérte a hóhéroktól, hogy fiát fejjel lefelé feszítsék meg. Fia halála után az anya átölelte vértanú fiát és ott meghalt 304-ben.


Szent Rutfinusz és vértanútársai

Rufinusz diakónus és Aquilina vértanúnő, a fekete tenger melletti Szinopéban szenvedtek 310 körül, kínzások után karddal lefejezték őket. Szent Aquilina azért szenvedett, mert segített Rufinusznak a-mikor vasra verve a börtönben volt. A 200 katona akkor tért Krisztus hitére, amikor az előbbi két vértanú hitben való állhatatosságát látta.


Szent Szerápion szerzetes

Szerápion Egyiptomban született és az V. században élt. Az Isten kedvéért önkéntes szegénységet vállalt, és ritka önfeláldozást gyakorolt a rászorulók javára. Csak egy ruhája volt és az evangéliumos könyve. Ezt a drága kincsét is eladta, hogy segítsen a rászorulókon. Kívánva megtéríteni egy manicheus eretnekségbe került embert, feláldozta saját szabadságát is. Eladta magát rabnak ehhez az úrhoz, így teljesen elérte célját.

Szent Boldog Urzulina     szűz, † 1400   

120 szent vértanú

Szápor perzsa király ejtette őket fogságba. Mivel hitükben állhatatosak voltak, a király lefejeztette őket 344-47 körül.


Szent Celesztin
           

Szent Dénes     püspök és hitvalló, † ~170       


Szent Eutiches érsek

Szentünk Frigiából származott. 12 éves korában szülei Konstantinápolyba küldték magasabb tanulmányokra. Társai közül kitűnt a tudományokban való haladásban, de gondolt a magasból származó bölcsességre is. Szándékában volt a szerzetesi életbe lépés is. Először megkeresztelkedett, aztán végigjárva az előirt, egyházi fokozatokat, áldozópappá szentelték. Az amasziai kolostorok egyikében felvette a szerzetesi rendet is. A kolostor főnökévé is választották. Részt vett az V. egyetemes zsinaton 553-ban Konstantinápolyban. A megbetegedett sinasziai metropolita helyett ő elnökölt. Amikor az idős Méruász konstantinápolyi pátriárka érezte halálát, őt ajánlotta utódául. Életének 40-ik évében valóban megválasztották, Eutiches jól kormányozta lelki nyáját és erős védelmezője és oszlopa volt az igazhitű tanításnak a tévtanítók ellen. Néhány év múlva, Jusztinián császár, elvakítva a dokéta tévtanítás követőitől, a pátriárka ellen fordult, új pátriárkát választatott helyette, őt pedig számkivetésbe küldte. Egy kolostorban 13 évet töltött el így, élete szigorú aszketikus volt. Istentől a gyógyítás és jövőbelátás adományait kapta meg. Jusztinián császár halála után, Jusztin császár uralkodása alatt visszatérhetett lelki nyájához. Még 5 éven át kormányozta híveit, és 582-ben fejezte be szent életét.


Szent Jeremiás és Archelausz vértanúk

Mindketten áldozópapok voltak. A III. században szenvedtek hitükért vértanúságot. Szent Gergely pápa említést tesz róluk.


Szent Márk     hitvalló, † 400       


SZENT NOTKER bencés szerzetes
*Sankt Gallen kanton, 840 körül. +Sankt Gallen, 912. április 6.
Beszédhibája és foghíja miatt ő maga Balbulus, azaz Hebegő Notkernek nevezte magát. Ám a kortársaitól ,,a Szentlélek edénye'', az utókortól ,,a költő'' nevet kapta.

Notker élete a politikai és kulturális hanyatlás idejére esik. Nagy Károly hatalmas műve: a keresztény Nyugat népeinek egyesítése a római hagyomány, a keresztény hit és a frank állam jegyében, epigonszerű utódai alatt széttöredezett. A verduni szerződés (843) megpecsételte az egység széthullását, és olyan történelmi folyamat kezdetét jelzi, amelynek jelentőségét a kortársak nem láthatták előre. Ez a szerződés nem hozott sem nyugalmat, sem békét, hanem sokkal inkább állandó új viszálykodásokat, örökségfelosztó terveket és háborúkat. A külső ellenségek: normannok és szaracénok tartós fenyegetése jelentősen meggyengítette a karoling utódállamokat, olykor azonban felkeltette a keresztény összetartozás érzését is. A III. (Vastag) Károly (+888) alatt újból elért birodalmi egység csak mellékes epizód maradt; a 9. század baljós jelekkel végződött.

A politikai hanyatlásnak megfelelt a szellemi-kulturális süllyedés. Az a nagyszabású fáradozás a művelődés érdekében, amelyet ,,karoling reneszánsz'' néven szoktak jelölni, a 9. század harmadik negyedében a nyugati frankok birodalmában még egyszer a tetőpontjára jutott, majd hamarosan kihunyt. Sok iskola elsorvadt, kéziratok hevertek feldolgozatlanul, krónikák szakadtak félbe.

A keleti frankok birodalmának kulturális központjai közé tartozott Sankt Gallen is, amely ezekben az egyébként olyan kevéssé szerencsés években virágkorát élte. Eredetileg az ír Szent Gallusnak (lásd: 533. o.), Szent Kolumbán (lásd: A szentek élete, 679. o.) tanítványának az alapítása volt, ám Gallus halála után csakhamar visszafejlődött. Szent Otmár (689 körül--759) a bencés regula alapjain új életre keltette az alapítást. A kolostor elkeseredett küzdelmet vívott a területileg illetékes konstanzi püspöktől való függetlenségéért. Jámbor Lajos 816- ban a kolostornak a szabad apátválasztás kiváltságát adományozta.

Notker 840 körül született Thurgau tartományban, valószínűleg Jonschwilben (Sankt Gallen kanton). Mivel apja korán meghalt, Adalbert, Nagy Károly régi hű harcosa vette magához, és azon fáradozott, hogy neveltjét megismertesse a császár nagy tetteivel. A fiú talán öt-hat évesen bencés kolostorba került, ahogy ez akkoriban gyakran megtörtént. A kolostorban Adalbert fia, Werinbert, aki Fuldában tanult, fogta pártját a gyermeknek, és gyakori elbeszéléseivel közel hozta hozzá Nagy Károly jámborságát és egyházi tevékenységét.

A kolostori iskola képzésének a célja az volt, hogy Isten szolgálatára neveljen. A latin zsoltárok gyakori imádkozása azzal az előnnyel járt, hogy idővel megérezték valódi, eleven, életközlő lüktetésüket. Az a virtuóz mesterség, amellyel Notker később himnuszaiban a gyakran merev nyelvi anyagot összefűzte és elrendezte, bizonyára itt nyerte el az alapját. A tanításban ezután következett az olvasás, a művészi írás, a himnuszéneklés és a nyelvtan oktatása. Mindezeket klasszikus és keresztény költők, különösen Vergilius és Prudentius segítségével tanulták. Notker görögül is tanult valamennyit; ez nem volt bevett szokás az ő korában. A Biblia a latin nyelvi köntösben is annyira elemi módon hatott, és olyan mélyen megragadta a kora középkori embert, hogy az ősszöveg filológiai kutatását nem érezték szükségesnek. A tanulónak végül a versírást kellett megkísérelnie, és Notker ekkor tanulta meg a költészet mesterségbeli fogásait.

Később gyakran kisebb utazásokat tett kolostori ügyekben; egyszer Zürich vidékére, máskor Allgäuba, leggyakrabban pedig a Thur és Töss közti szülőföldjére. Néha okmányokat írt a kolostor számára, egypár évig betegápolóként, alkalomszerűen pedig könyvtárosként is működött. Már ifjúkorában megbarátkozott két jól képzett társával, Ratperttel (+884) és Tutilóval (850 körül--913). A szelíd és félénk Notker a barátai között tisztánlátó, tudós, bölcs és költő volt egyben. Éjfél után két órakor, amikor elhangzott a laudes, mindhárman összejöttek a scriptoriumban, és a reggelig terjedő órákat közös munkával és elmélkedéssel töltötték el. Egy ilyen alkalommal fogant meg a terv Notkerben, hogy a Walafrid (808/09--849) által negyven évvel azelőtt összeállított művet, Szent Gallus életét újból megírja. -- Minden félénksége és érzékenysége mellett Notkert mélységes belső nyugalom töltötte el. III. Károly egy büszke udvari emberének, aki csodálkozott az egyszerű szerzetes tudós tekintélyén, és azzal a gúnyos kérdéssel akarta őt nevetségessé tenni, hogy mit tesz Isten ebben a pillanatban, nyugodtan válaszolta: ,,Azt teszi, amit mindenkor tesz: felemeli az alázatosakat, és megalázza a gőgösöket''.

Notker különböző jellegű műveket hagyott hátra. Egykori tanítványának, III. Salamon (859--919) konstanzi püspöknek ajánlott műve, a Formulák könyve különféle jellegű levelek gyűjteményét tartalmazza: személyes megnyilatkozásokat, versleveleket, tanító leveleket, hivatalos iratokat, jogi okiratba foglalásokat, királyi okleveleket.

870-ben az idősebb nemzedék legtekintélyesebb egyháztörténésze, Szent Ado (+875) vienne-i érsek saját Martirológiumát küldte el Sankt Gallenbe. Notker tanulmányozta a kéziratot, és néhány javítást vezetett bele. Később az általa összeállított Martirológium alapjává tette, összevetette Hrabanus Maurus (lásd: 83. o.) megfelelő művével, és szakaszok százait fűzte hozzá. Ez a túlságosan terjedelmes megfogalmazás Ado megrövidített Martirológiumával szemben nem terjedt el.

Amikor III. Károly Sankt Gallenben tartózkodott, Notker beszélt neki Nagy Károly tetteiről. Rögtön felhívást kapott, hogy írja le őket. Ahogy a Himnuszok és a Formulák könyvében, valamint Szent Gallus életrajzában, a Gesta Caroliban is olyan jellegű művet alkotott, amilyennel egyhamar senki sem próbálkozott. A szerző nem a történelemhez, hanem a történetekhez fordult. A műben főleg a nagy uralkodó misztikus képe rajzolódik ki, de kiolvashatjuk belőle Notker nézeteit is a papi fejedelmek helyes és hamis magatartásáról, a bűnről és a vezeklésről, az ördögről és a csodáról, a császár és a püspökök kölcsönös viszonyáról. Különleges tetszéssel rajzolta meg Károlynak a szent dolgok és az Egyház iránti gondoskodását.

Notker halhatatlan műve a Liber hymnorumban összegyűjtött szekvenciái. Nyugati frank minták alapján alkotta meg s vitte formai és tartalmi szempontból egyaránt a legnagyobb tökéletességre.

Himnuszaiban Notker nemcsak zseniális költőnek mutatkozik, hanem mélységesen jámbor férfinak is, aki határtalanul tiszteli Krisztust, Máriát és a szenteket.

Húsvét ünnepi szentmiséjében, amikor a Victimae paschali laudes kezdetű szekvenciát énekeljük, Húsvét áldott áldozatját Notker szavaival áldjuk.

912. április 6-án halt meg Notker, amikor már Sankt Gallenben is megkezdődött a lelki hanyatlás. 1513-ban pápai megbízás alapján konstanzi Hugó püspök avatta szentté; 1624-ben megerősítették kultuszát.

Szent Platonida anya

Platonida először az egyház diakonisszája volt. Aztán, magányos életre vágyva, eltávozott a niszibei pusztába és ott női kolostort alapított. Társainak élete példájával mutatta meg a szerzetesi élet szépségét. Az ő és társnői élete imádságban, szabadidőben kézimunkában telt el. Istenfélő életének 308 körül lett vége.

Szent Vilmos hitvalló, †1203       

Afrikai vértanúk,     † 459       


BOLDOG GANDULFUSZ (kb. 1200-1260)

Milánótól délre, Binasco* városkában született nemesi és vallásos szülőktől. Apja szorgalmazására hitbeli és egyéb ismeretekben jó előmenetelre tett szert. Majd a világ hiúságától elfordult s a tökéletesség útjára lépett. Miután mindenét elosztotta a szegényeknek, ferences lett. Mindenben törekedett követni szeráfi atyjának példáját: imádságban, virrasztásban s mindenféle önmegtagadásban. Amikor pappá szentelték, a lelkek üdvét igyekezett hatékonyan előmozdítani: Itália nagy részét bejárta mint igehirdető. Egy alkalommal, amikor egy templomban hirdette az igét, egy csapat fecske repült be a templomba s csivitelésükkel akadályozták a szentbeszédet. Gandulfusz rájuk parancsolt, hogy addig hallgassanak, míg ő  beszél. S a fecskék szót fogadtak: csendben voltak egészen a beszéd végéig. Apostoli útja Palermoban ért véget. Itt is működött egy ideig, de amikor az emberek mint szentet kezdték tisztelni, elmenekült a tisztelet elől s egy Polizzi nevu községben folytatta az igehirdetést, amit csodák is kísértek. Miután halála idejét előre megmondta, itt halt meg az 1260. évben ápr. 3-án. A város ot nemsokára patrónusaként tisztelte. Évszázadok óta fennálló tiszteletét XIII. Leó pápa erősítette meg.
„Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élok és holtak fölött, az o eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj elo vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön ido, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat... Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4, 1-4)

Imádság:

Istenünk, te híveid szívét egyakaratúvá teszed. Add nekünk, hogy azt szeressük, amit parancsolsz s kívánjuk, amit ígérsz, hogy földi ügyeink intézése közepette oda törekedjünk, ahol az igazi örömöket megtaláljuk. Krisztus, a mi Urunk által.

Boldog Juliána     szűz, †1258       


SZENT HÖSS KRESZCENCIA apáca

*Kaufbeuren, 1682. október 20. +Kaufbeuren, 1744. április 5.
Kaufbeuren protestáns polgármesterének köszönhette Anna Höss, hogy felvették a ferences nővérek ottani konventjébe. Származása szerint szegény volt ahhoz, hogy előteremthesse a szerzetben megkívánt hozományt, ezért két éven át hiába kérte felvételét. Ekkor a polgármester -- a reformáció óta érvényes határozatok ellenére -- földbirtokot bocsátott a nővérek rendelkezésére, és ellenszolgáltatásul azt kívánta, hogy a katolikusok és protestánsok körében egyaránt ,,angyalként'' szeretett Annát vegyék fel a kolostorba.

A húszéves Anna másfajta hozományt vitt magával a nővérek közösségébe. Apjától megtanulta a szövés mesterségét, anyjától, egy füsseni borbély lányától a gyógyítás művészetét. Ezenkívül mély jámborság jellemezte, s ez a megfeszített Krisztus és testvérei, a szegények iránti áldozatos szeretetben jutott kifejezésre. Ezt a ,,hozományát'' Isten egyre gyarapította. Későbbi, engedelmességből leírt emlékezései szerint életének harmadik évétől kezdve misztikus élményekben részesült.

A tizennégy éves Annának megjelent az őrangyala. Egyik kezében piros keresztet tartott, a másikban Assisi szentjének ruházatát. Így szólt hozzá:

,,Nézd, gyermekem, ilyen ruha készült számodra.'' Amikor szerzetesi életének megkezdésével már hordta a neki készített ruhát, megvilágosodott számára a látott kereszt értelme is. Amint Krisztus szenvedésében az emberek gonoszsága és a sötétség hatalma űzte játékát, hasonlóképpen Anna is alá volt vetve ezeknek. Mint betolakodó szálka volt a főnöknő szemében, aki mindenáron a kolostor elhagyására akarta rábírni az alázatos Annát. A legnehezebb munkákat rótta ki rá, megvonta tőle mindennapi kenyerét, egy kamrát jelölt ki néki cellaként, és a legesztelenebb parancsokat osztogatta neki, s végrehajtásuk után számon kérte őket tőle, és megbüntette értük. Az ördög belső kísértésekkel és külső bántalmazásokkal támadt rá olyképpen, hogy a meg nem értés és rosszakarat közepette boszorkány hírébe került.

Reménysugár támadt ebben a sötétségben Anna számára 1704. június 18- án. Közvetlenül a fogadalomtétele előtt egy látomásában Krisztus eljegyezte magával. Fogadalomtétele után rendi neve Kreszcencia lett. Még mintegy három évig maradt kiszolgáltatva a sötét hatalmaknak, és el kellett viselnie a főnöknőt. Utóda alatt is magára kellett még vállalnia némely vizsgálatot és egyházi inkvizíciót is, de ,,a háló szétszakadt''. A korábban porig alázott Anna kivirágzott Isten kegyelmének hatására. A szokásosat messze felülmúlta benne Isten kegyelmi vezetése. Kreszcencia kapus lett, majd nemsokára újoncmesternő, végül pedig főnöknő. Isten elárasztotta a fény teljességével, ő pedig sugározta ezt a fényt mindazok szívébe, akik a közelébe kerültek. Rejtett dolgok tárultak fel előtte, és belelátott a jövőbe. Amit vízióiban látott és hallott, pazarló bőségben tudta szétosztani.

Kreszcencia híre túljutott a kolostor falain és Kaufbeuren határán, és csakhamar özönlöttek hozzá az emberek. Bűnösök, lelkiismereti aggályokkal viaskodó gyóntatóatyák, teológusok, püspökök és bíborosok, fejedelmek és fejedelemnők, akiknek azokban az években rangjuk és nevük volt és Isten előtti felelősséggel gyakorolták hivatalukat, megtalálták a Kaufbeurenbe vivő utat. A szívek ismeretének kegyelmével megáldott egykori takácslány olyan fénnyel teli útmutatásokat közölt látogatóival, hogy mindegyikük világos célokkal hagyta el, s annyira lángra lobbant az ő szeretetétől, hogy amit felismert, végre is tudta hajtani. Kreszcencia a levelek ezreit kapta és írta. Szakadatlanul szorgoskodott a hitbeli újraegyesülésért, a hit terjesztéséért. Isten megengedte, hogy elhunytak jelenjenek meg neki, és kikönyörögjék, hogy engeszteljen érettük.

Egyszer bevallotta: ,,Úgy tűnik nekem, mintha csak Isten és én lennénk a világon, mert felebarátomban Istent hiszem jelenlevőnek. Ezért úgy gondolom, hogy Istennel beszélek, nem az emberekkel.''

Amint Assisi Szent Ferencnek (lásd: A szentek élete, 566. o.), Kreszcenciának is volt szeme ahhoz, hogy fellelje Isten nyomait a teremtésben. Az égitestek, a növények és állatok Isten titkaira és üdvözítő tevékenységére emlékeztették. Énekeket költött és komponált, s nővéreivel együtt énekelte őket.

Mélységesen meg volt győződve arról, hogy a kegyelemmel való rendkívüli felruházottsága Isten ajándéka, nem saját érdeme.

Isten előtt nem a jámborok, hanem a bűnösök közé sorolta magát. Önmagát is bűnösnek látta Isten Fiának halálában, és mégis annyira tudott vele szeretetben egyesülni, hogy arra érzett késztetést: vele együtt hordozza az emberek bűnét, és engeszteljen értük. Krisztus bevonta szenvedése titkába: minden pénteken látta és vele együtt szenvedte el passióját. Gyakran hirtelenül napokig vagy hetekig tartó, meg nem határozható betegségekbe esett. Alighogy meggyógyult, napról napra súlyos vezeklő gyakorlatokat végzett, de minden csekélynek tűnt számára Isten Fiának szenvedése mellett: ,,Ha Üdvözítőmmel együtt a keresztre szegezve láthatnám magam, beteljesedne minden kívánságom!''

Kreszcencia ismerte a szeretet mindenen győzedelmeskedő erejét. Mint a szeretetről szóló Énekek éneke, úgy hangzanak szavai: ,,A szeretet szárnyakat ad nekem, hogy felemelkedhessek a Szentháromság trónusáig, és előadhassam ott a katolikus Egyház és a kereszténység ügyeit, a hitetlenek, a bűnösök és a szegény lelkek helyzetét. A szeretet szárnyait öltöm fel, hogy mint valami kis galamb, lebeghessek közeli és távoli országok felett, és Isten ereje által hirdethessem mindenütt a hitetleneknek az igaz tanítást és az Evangéliumot. A szeretet szárnyakat ad nekem, hogy méhecskeként szálljak minden teremtményre, és kiszívhassam belőlük a mézet. A szeretettel, ó, Istenem, a mennyből a szívembe vonhatlak Téged, és Veled áthatolhatok a falakon. A szeretettel meglágyíthatom a bűnösök kőkemény szívét, széttéphetem a bűnök kötelékeit. A szeretettel kiválthatom a tisztítótűz foglyait. A szeretettel legyőzhetem minden gonosz vágyamat, rosszra hajló természetemet, helytelen önakaratomat. A szeretettel kivédhetem a pokol minden támadását. Szeretettel el tudok viselni minden kellemetlenséget. A szeretettel mindig jobban és jobban szerethetem Istent.''

Kreszcencia mint újoncmesternő és főnöknő új szellemet vitt kolostorába. 1744 nagyböjtjében a nővérek úgy vették körül halálos ágyát, mint anyjukét, aki utoljára még kimondhatatlan fájdalmakban szenvedett. Még egyszer látta és átélte nagypénteken Jézus passióját. Húsvétvasárnap késő estéjén halt meg Kreszcencia.

1900. július 27-én az Egyház felvette a boldogok jegyzékébe.

Szent Márk atya

Márk Athénból származott. Szülei halála után, nagy vágyat érezve a szerzetesi élet iránt, elment Etiópiába, a pusztába, és a Thrák hegység alján egy barlangban telepedett le. 95 éven keresztül élte a pusztai remeték nem könnyű életét. A teljes magányosságban élt, nem látott sem embert, sem állatot, sem madarat. Nem volt sem ruhája, sem saruja, azért sokat szenvedett az időjárástól. Isten megdicsőítette szolgáját a csodatevés adományával, életének utolsó napján meglátogatta őt felsőbb kinyilatkoztatás alapján az idős Szerápion atya. Jelen volt Márk boldog halálánál, ami 400 körul következett be.


Szent Piatón atya

Platón nemes és istenfélő keresztény szülők gyermeke volt. Kezdettől fogva jó nevelésben részesült. Hamar árvaságra jutva, rokonai nevelték, náluk jő előhaladást tett a tudományokban is, az erényes életben is. Miután elérte a felnőtt kort, felszabadította szolgáit, vagyonát szétosztotta, és az Olimposz hegyére menvén szigorú életet élt. Különös örömét találta a könyvek írásában, és abban, hogy az atyák írásaiból lelkileg hasznos könyveket állított össze. 35 éves korában a kolostorfőnök halála után egyhangúlag őt választották meg a szerzetesek elöljárójuknak. Egy idő után Konstantinápoly költözve, ott nagy hasznára volt az Egyháznak abban, hogy a képüldözések idején szóval és élettel buzdította a keresztényeket. Alázatosságból visszautasította a nikomédiai érseki széket. Eltávozott a pusztába, és az Olimposzon, Szimboliban kolostort alapított. Törvénytelen tetteik leleplezése miatt sokat szenvedett az uralkodóktól. Börtönt és száműzetést is szenvedett. Szabadulásai után részt vett a VII. egyetemes zsinaton 737-ban. Utolsó éveit a konstantinápolyi Stúdión kolostorban élte. Ott halt meg 814-ben 79 éves korában.


Szent Puplíosz szerzetes

A hitehagyott Julián császár idejében volt Egyiptomban szerzetes. A császár egy csata megkezdése előtt megígérte, hogy megöli őt. Terve nem sikerült. Ezután a császár hadvezéreinek egyike, szétosztva minden vagyonát, Puplioszhoz ment, vele élt szerzetesi életet és nagy haladást tett abban. Erényes életének vége a IV. században következett be.


Szent Teodóra anya

Teodóra istenfélő szülőktől származott, Egina szigetéről. Amikor elérte a felnőttkort, házasságra lépett és egy leánya született. Mivel az ellenség rátámadt a szigetre, a fiatal házasok Szalonikibe költöztek. Teodóra leánya, elérve a felnőttkort egy szaloniki kolostorba lépett, aztán pedig, férje halála után Teodóra is abba a kolostorba lépett be. Isten kegyelmétől erősítve nagy lelki haladást tett a szerzetesi életben. Életében is halála után is sok csodát művelt. 879-ben hunyt el.


Szent Teodul és vértanútársai

Teodul jámbor keresztény szülők gyermeke volt, Fiatal volt, ékes tekintetű és szeplőtelen életet élt. A tesszalonikai egyházban volt felolvasó. Három fiútestvére szintén hasonló szép életet élt. Teodul egy álombéli látomás után reggel egy szent kereszt jelét viselő gyűrűt látott a kezén. Ezzel a gyűrűvel minden beteget meggyógyított, akivel csak találkozott.

Agatopod szintén a szaloniki egyházban szolgált, mint diakónus. Idős ember volt és tiszta életet élt.

Amikor, a császárok keresztényüldöző rendelete eljutott Szalonikibe, a hívek egy része elmenekült, mert gyengének érezte magát, más része visszatért a pogányságba, de a hűséges keresztények kitartottak. Köztük volt a két egyházi szolga is. Sem rejtőztek el, hanem állandóan a templomban voltak, imádkoztak és várták saját szenvedéseik kezdetét. A katonák, mihelyt tudomást szereztek róluk, Pausztin városparancsnok elé vitték őket. Először Teodult hallgatta ki, de nem tudta hitehagyásra rávenni. Azután az idős Agatopód következett, de ő is csak az igaz Istennek akart áldozatot bemutatni. Mindketten, a börtönbe kerültek, ott isteni látomás erősítette meg őket a rájuk váró kínzásokra. A börtönben imádkozókat hallgatták azok a rabtársak, akik valódi bűnökért várták büntetésüket vagy halálukat. Megbánták bűneiket és bocsánatot kértek Isten szentjeitől bűneikéit. Mivel félő volt, hogy sok pogány kereszténnyé lesz, a városparancsnok elrendelte, hogy Teodult fejezzék le. Ez nem történt meg. Újra börtönbe kerülve Agatopoddal együtt, másnap mindkettőjüket arra ítélték, hogy a tengerbe dobják. Követ kötve nyakukra a hajóról a tengerbe fullasztották őket. A tenger hullámai a partra vetették szent testüket, a keresztények pedig tisztelettel temették el őket 303 körül.

Szent Teóna, Simeon és Forbin atyák

Mindnyájan a IV. században éltek szerzetesként. Többet életükről nem tudunk.


FERRERI SZENT VINCE

*Valencia, 1350 körül +Vannes (Bretagne), 1419. április 5.
Vince 1350 táján született Valenciában. 1367-ben belépett a domonkos rendbe. Leridában és Barcelonában tanult, aztán Valenciában tanított. A káptalan prépostja, Luna Péter megismerte és nagyra értékelte, később pappá is szentelte. Vincét nagyra becsülték tudománya, a betegek iránti részvéte, okos tanácsai és példás életmódja miatt. Irodalmi tevékenységet is kifejtett: prédikációkat, néhány értekezést meg egy lelkiéletről szóló tanulmányt tulajdonítanak neki. Amikor Luna Péter 1390-ben az avignoni pápa legátusaként járt Valenciában, sikerült a római pápa ellenében VII. Kelemen pápa hívének megnyernie Vincét, ki közben már megbecsült szónok lett. A legátus kíséretében Vince közelebbről megismerhette számos vidék lelkiállapotát és erkölcsi viszonyait. Lelke mélyéig átérezte, hogy mekkora szükség van az Egyház egységére és az erkölcsök javulására. Amikor Luna Péter XIII. Benedek néven avignoni pápa lett, udvarába hívta és rábízta a kúria gyóntatását. Vince vállalta a munkát, de a fölkínált egyházi méltóságokat visszautasította.

1399-ben úgy érezte Vince, hogy egy súlyos betegségéből csodálatosan gyógyult föl. Annak jelét látta ebben, hogy ezután kizárólag az igehirdetésnek kell élnie. 1399. november 22-én elhagyta Avignont. Első prédikációs útja Marseilles-en keresztül, a Riviera mentén Lombardiába vezetett, azután 1403-ban Savoyába, Genfbe, Lausanne-ba, Fribourgba és Lyonba. 1408-ban Montpellier-ben, 1409-ben Barcelonában prédikált.

Mint szónok a szó, az imádság és a példa minden eszközével igyekezett az embereket megragadni. Életmódjának szigorúsága minden vitán fölül álló tekintélyt szerzett neki. Erkölcsi követelményei tudatosan magasak voltak. A hit dolgában kérlelhetetlen volt. Mégis számos hálás híve követte hűségesen egyik helyről a másikra. Azokat a túlkapásokat és veszélyeket, amelyek az ilyen közösségekben támadni szoktak, Vince céltudatos és keménykezű vezetéssel távol tartotta.

Tartósan hatott a lelkekre az Antikrisztus és a világ vége jöveteléről szóló prédikálása. Prófétának tartották. Egyszer Valenciában Borja Alfonznak megjósolta, hogy el fogja nyerni a tiarát. A jóslat teljesedett, amikor III. Callistus néven pápa lett belőle. Itáliában előre megmondta Sziénai Bernardin működését és szentté avatását. Nagy témája azonban a világ vége volt. Az istenfélelem, amely őt teljesen átjárta, átragadt hallgatóira. De nem a félelemkeltés volt számára a végcél: tudta, hogy a félelemnek a szeretetben kell föloldódnia és szeretetté kell válnia. Ezért Vincének nem volt kizárólagos témája a végső idők rettenetessége. Kézzel leírt prédikációiban fölvetette a kérdést, hogy mikor jön el az Antikrisztus. Nagyon józan volt a válasza: senki sem ismeri azt a napot és órát. Bűnbánó lélekkel kell tehát rá várakozni. Az a döntő, hogy megtartsuk az Úr intelmét: ,,Virrasszatok és imádkozzatok!'' Mindazonáltal kora zűrzavaros viszonyai hatására Vince hajlott arra a véleményre, hogy a végső nap közel van.

Tortosában és más spanyol városokban Vince ismételten fölszólalt a zsidókkal folytatott vallási párbeszédekben. Olykor keresztény szempontból nem igazolható módszereket is alkalmazott: nem rettent vissza attól, hogy a világi hatóságokkal nyomást gyakoroltasson a zsidókra, s így kényszerítse őket beszédeinek meghallgatására. Akik a zsidóságból megkeresztelkedtek, tekintélyes emberek voltak, ezért megtérésük nagy hatást váltott ki a nép körében. Még mohamedánokat is sikerült az Egyházba vezetnie.

A spanyol királyságok uralkodói jó viszonyt tartottak fenn az aszkéta szónokkal, és támogatták fáradozásait. XIII. Benedek már 1413- ban békeközvetítőnek akarta fölhasználni. Vince fáradhatatlanul hirdette Isten igéjét. 1415-ben nyíltan legatus a latere Christinek (Krisztus személyes követének) nevezte magát annak mintájára, ahogy a pápák ,,a latere'' (szó szerint: ,,oldaluk mellől'' küldött) legátusokat szoktak küldeni személyes képviseletükre. Az ibériai királyok véget akartak vetni annak az áldatlan állapotnak, amely a ,,nyugati egyházszakadásból'' következett (a keresztények évtizedeken át két, illetve három pápa közötti szakadásban éltek), és amelyet XIII. Benedek álnoksága egyre csak tovább nyújtott. Vincét is bevonták a tárgyalásokba. Áldozatos belső elszántsággal Vince elszakadt ugyan az avignoni pápa iránti engedelmességtől, de a rómainak még nem vetette alá magát. 1416. január 6-án ő hirdette ki Perpignanban, hogy Aragónia, Kasztília és Navarra királyai megtagadják az engedelmességet XIII. Benedektől. Ezzel spanyol oldalról megnyílt az út a konstanzi zsinat egységpápája előtt. Noha biztosan nehezére esett Vincének az elfordulás XIII. Benedektől, az egész egyház javát előbbre helyezte, mint az avignoni pápához való ragaszkodást.

Ezek után Vince elhagyta spanyol hazáját, és észak felé indult. De nem Konstanzba ment, ahova meghívta Johannes Gerson, a nagy befolyású teológus és egyházpolitikus, hanem meglátogatta Colettát, a klarisszák bátor megreformálóját, aztán továbbvándorolt Normandiába és Bretagne- ba. Kemény talajon dolgozott, most főként mint népmisszionárius. Ezzel megkezdődött prédikációs útjainak harmadik és egyben utolsó szakasza. Most már nem nyúlt korábbi kedvelt témáihoz, az Antikrisztus közeli jöveteléhez és a világ végéhez. A vallási reform építő munkáját végezte. Franciaország akkoriban az Angliával vívott százéves háború megpróbáltatásai alatt szenvedett. Vince kevesebbet gondolt a világ, mint saját életének végére. Szigorú életmódja mellett kitartott. Amikor a toulouse-i érsek azt tanácsolta neki, hogy mérsékelje önmegtagadásait, azt válaszolta, hogy nem könnyű abbahagyni egy hosszan gyakorolt szokást.

Képes volt az embereket beszédeivel órákon át lekötni. Fáradhatatlanul folytatta apostoli útjait, gyakran szamáron ülve. Valenciai nyelvét a latin nyelvű országokban mindenütt megértették. Élete utolsó éveiben a francia nyelvet is használta. Amikor megérkezett egy településbe vagy városba, ünnepélyes fogadtatást rendeztek számára.

Működése a bretagne-i Vannes-ban ért véget. 1419-ben még megtartotta a nagyböjti beszédeket. Amikor testi erejének hanyatlását érezte, elbúcsúzott a burgundi hercegnőtől, aki őt mélységesen tisztelte. Még egyszer megáldotta szeretett betegeit, nagy áhítattal fogadta a végső szentségeket, és hálásan vette az V. Márton pápa által neki küldött teljes búcsút. Fölolvastatta az Üdvözítő szenvedésének történetét, összekulcsolta kezét és megcsókolta a feszületet, azután meghalt. Szent boldogság ömlött el arcán. 1419. április 5-e volt. Holttestét a vannes-i püspöki templomba vitték és ott temették el. 1455-ben III. Callistus pápa Ferreri Vince prédikáló testvért fölvette a szentek sorába.

Ferreri Vince mint a 15. század egyik leghatalmasabb -- bűnbánatot hirdető -- prédikátora vonult be az Egyház történetébe.

Ünnepét 1667-ben vették föl a római naptárba, április 5-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről a rendkívüli emberről, a késő középkor oly nagyhatású bűnbánati szónokáról kortársainak vallomásai megragadó, eleven képet hagytak ránk.

1399-ben Vince súlyosan megbetegedett. Gyógyulásért imádkozott, és megjelent neki az Üdvözítő Szent Domonkos és Szent Ferenc társaságában, megérintette az arcát, és megbízta, hogy menjen prédikálni és nyerjen meg sok lelket.

Az emberek lesték a szavát. Toulouse-ban az ő kedvéért három héten át szünetelt az egyetemen az előadás és minden más prédikáció. Vince keserű igazságokat mondott fejedelmeknek és prelátusoknak, parasztoknak és kalmároknak egyaránt. Olyan dolgokról is szólt, amelyek egyébként érinthetetleneknek számítottak. Őszinte kritikát mondott a fennálló viszonyokról. Nagy aszkéta és vezeklő híre előtte járt. De e nélkül is elég volt egy tekintet csont-bőr alakjára, és mindenki meggyőződhetett róla, hogy ez az ember semmi olyant nem követel mástól, amit maga már régen ne teljesített volna. Hús sohasem került asztalára, a vasárnapok kivételével negyven éven át naponta csak egyszer étkezett. Ágya szalma volt és szőlőlevél. Mint egy második Keresztelő János állt az emberek előtt.

A későbbi években szamáron szokott utazni. Imádkozók és bűnbánók, szerzetesek és laikusok követték. Egészen haláláig vezetett ilyen vezeklő meneteket országszerte. Csapata előtt keresztet vittek. Kora reggel misézett, azután prédikált, gyakran három órán át. Utána harangszó hirdette, hogy elérkezett a betegek megáldásának az ideje. A betegek megáldása után evett valamit, azután gyóntatott és azokkal az emberekkel foglalkozott, akik valamilyen ügyben jöttek hozzá.

Amikor már legyengülve és ősz fejjel járta végig Bretagne-t, hatalmas hangja még mindig túlzengte a tenger harsogását. Személyiségének bűvkörében tanítványok csoportja követte, akik bűneikért korbácsolták magukat és egyéb vezeklést vállaltak. Hosszú, keresztvégű botjára támaszkodva Istenhez szólította a népet, és szavát újra meg újra a megtérés csodája követte.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Vince áldozópapot az evangélium buzgó hirdetőjévé tetted, kérünk, add, hogy Fiad, akiről szented azt hirdette, hogy Bíróként jön el újra, a boldogok közé juttasson minket a mennyben!