Szent Adelhaid (Etelka)     szűz és szerzetes  


Szent Ágota vértanúnő

Ágota a keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik. Vincéhez és Balázshoz hasonlóan az ő élete és halála felől is csak a számos változatban ránk maradt, legendásan fölékesített szenvedéstörténet tájékoztat.

A szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Ouintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Ouintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetőnőjének kellett volna a leány átneveléséről gondoskodnia. De az Afroditéről elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. A legendás szenvedéstörténetnek ez a lényegi tartalma.

Tiszteletét az indította el, hogy szülővárosa, Katánia, a szent vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban. A római misekánon megemlékezik róla, s ugyanazt teszi a karthagói kalendárium és minden régi vértanújegyzék is. Rómában Symmachus pápa egy régi templomot szentelt neki a Via Aurelián, Nagy Szent Gergely pedig az egykori ariánus templomot szentelte a tiszteletére. Ereklyéinek fölemelésén és elosztásán kívül tiszteletének elterjedését szolgálta a 10. század óta saját ünnepi officiuma is.

Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul (a lávafolyam megállítása miatt). Hasonló okból ő az ércöntők, a kohászok és a bányászok védőszentje. A középkorban a tizennégy segítőszent között találjuk. Főleg a mellbetegek fordulnak hozzá. Az a gazdag szokás és hagyományvilág, amely nevéhez és ünnepéhez elsősorban Katániában fűződik, bizonyos vonásaiban a kereszténységen kívüli elképzelésekre is emlékeztet. Mégis teljesen tarthatatlan az a fölfogás, amely az Ágota-tiszteletet az antik Izisz- vagy Koré-kultusz egyszerű folytatásaként akarja értelmezni.

A 6. századi Jeromos-féle martirológium február 5-re teszi Szent Ágota temetését. Ünnepét Rómában a 6. század óta ülik.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda megőrizte Szent Ágotának azokat a szavait, amelyeket bírája szemébe vágott, miután az szörnyű indulatában megcsonkíttatta: ,,Embertelen zsarnok! Nem szégyenled, hogy egy nő testéről azt vágatod le, amiből mint gyermeket anyád téged is táplált? Tudd meg, hogy lelkemben továbbra is épek melleim, melyeket Istennek szenteltem. Belőlük merítek erőt magamnak.''

Ezek a szavak elevenen megőrizték a fiatal vértanú nő képét a kereszténység egész története folyamán.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki mindenható erőddel a gyengébb nemnek is megadtad a vértanúság győzelmét, kérünk, engedd jóságosan, hogy akik Szent Ágota szűz és vértanú égi születésnapját üljük, az ő példája szerint eljuthassunk Hozzád!

SZENT EGYED MÁRIA testvér (1729-1812)
Tarantoban, Dél-Olaszországban született: Pontillo Ferenc volt a neve. Szegény szülei fiatalon iparra taníttatták. Vallásosságával, ártatlanságával társaira jó hatással volt. Reggelente szentmisén vett részt, este szentséglátogatást végzett. Szabadidejét imával töltötte. Belépett a Rózsafüzér Társulatba. Apja halála után o lett a családfenntartó: édesanyjáról és testvéreirol nagy szeretettel gondoskodott. Amit munkájával keresett, rájuk áldozta, és még jutott a szegényeknek is. Amikor e kötelességétol felszabadult, buzgón kérte Istent, adja tudtára, hogyan szolgálja ot tökéletesebben. Álmában megjelent neki Alkantarai Szent Péter és Szent Paszkál, az o intésükre a Lecce*-i rendtartomány Galatone kolostorában jelentkezett, az alkantarínus ferencesekhez 1754-ben laikus testvérnek. A fogadalmak letétele után pár évre, 1759-ben Nápolyba helyezték a Szent Paszkál kolostorba, ott is maradt élete végéig. Zurzavaros politikai helyzetben, egyházellenes légkörben, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nápolyiak megerosödjenek a katolikus hitben. Élete szeretetszolgálat volt, elsosorban a legszegényebbek közt. 1888-ban boldoggá, 1996-ban szentté avatták.
II. János Pál szenttéavatási homiliájából:
“Az Egyház ma hirdeti Isten dicsoségét, mely megnyilvánul Egyed Mária életszentségében. Mint Szent Ferenc igazi fia, befogadta a Krisztus misztériumai szemlélésébol fakadó határtalan szeretet tüzét... Figyelemmel volt mások szüksége iránt, amikor vállalta a legegyszerubb munkát vagy a szegények szolgálatát. Nápoly utcáin hordozta a kiengesztelodés és a béke evangéliumi igéit, olyan légkörben, melyet a társadalmi feszültség és a testi-lelki nyomor jellemzett. Gondoskodó szeretetét mindenki kiérezte szavaiból, gyakran mondta: Emberek, szeressétek Istent! Mindenkit megtérésre hívott fel az Istenhez, aki „irgalmas és kegyes, késedelmes a haragra, ellenben gazdag kegyelemben és husében” (Kiv 34,6). Ez az izenet mai világunknak különösen idoszeru; sürgosen szüksége van arra, hogy higgyen Isten szeretetében, Szent Egyed a maga alázatos és vidám magatartásával kiérdemelte a „Nápoly Vigasztalója” elnevezést. Emléke ma is eleven, és példája arra hívja ma is a keresztényeket, hogy az evangéliumi nyolc boldogság szellemében éljenek és Isten szeretetére életszentséggel válaszoljanak, melyre a Szentlélek kegyelme segít el bennünket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Egyed Máriát a szegények javára segítonek és vigasztalónak adtad. Add, hogy erényeit követve mi is igyekezzünk másokkal sok jót tenni. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


JAPÁN VÉRTANÚK: MIKI SZENT PÁL és TÁRSAI
+Nagasaki, 1597. február 5.
Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendőben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582--1598), aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.

1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az előttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték őket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték őket.

Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.

Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.

Szemtanúk beszámolói alapján a következőket tudjuk még e vértanúkról:

Hatan közülük spanyol származású ferencesek voltak:

Aguierrei Márton, aki a rendben a Mennybemenetelről nevezett Márton volt, 1567-ben született a spanyolországi Vergarában. Tizenhét évesen mint egyetemista lépett az obszerváns ferences rendbe. Fölszentelése után, 1590-ben Mexikóba küldték, innen a Fülöp-szigetekre került, majd 1596-ban egyik tanítványával, Blanco Ferenccel Japánba ment. Meakóban, később Osakában tevékenykedett (itt guárdián volt), s Ferenccel együtt lettek vértanúk.

Blázquez Péter Battista 1542-ben született Avila közelében, San Estebanban. 1566-ban ferences lett, s mint tanár és szónok dolgozott. 1580-ban Mexikóba, három évvel később a Fülöp-szigetekre küldték. 1593- tól a Japánban működő ferences misszió vezetője. Három kolostort és két kórházat alapított. 1596. december 9-én tartóztatták le öt ferences társával és három jezsuita novíciussal együtt.

De Las Casas Fülöp Mexikó városában született spanyol szülőktől. Fölvételét kérte a ferencesekhez, de a novíciátust rövid időn belül elhagyta, s visszatért a világba. 1589-ben Manilában telepedett meg mint kereskedő, és könnyelmű életet kezdett. 1590-ben ismét belépett a rendbe, s ekkor már kitartott. Mint katolikust 1596-ban útnak indították Mexikó felé, hogy ott pappá szenteljék, de egy vihar a hajót Japán partjaira sodorta. Osakában és Meakóban készült a papságra. Blázquez Péterrel együtt fogták el és ítélték halálra.

Garcia González a kelet-indiai Bazainban született 1562 körül. Apja portugál, anyja indiai volt. A jezsuiták nevelték. Huszonöt évesen Japánba indult kereskedőnek, de végül a ferencesekhez csatlakozott, akik hitoktatást bíztak rá. Eredményes működés után Manilába ment, s ott belépett a harmadrendbe. Amikor Blázquez atya Japánba indult, melléje rendelték tolmácsnak és segítőtársnak. Vele együtt fogták el.

San Michelei Ferenc Spanyolországban született. Az obszerváns ferencesek közé lépett be, mivel azonban nem érezte elég szigorúnak a szerzetet, átment Alcantarai Szent Péter rendtartományába. Missziósnak a Fülöp-szigetekre küldték, s Blázquez Péterrel együtt Japánba ment.

E hat ferences közül az első három, Aguierrei Márton, Blanco Ferenc és Blázquez Péter fölszentelt papok, De Las Casas Fülöp akolitus, a másik kettő laikus fráter volt.

A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita:

Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitől megtanulta a szépírást. Később megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ősei vallására. Jakab ezért elvált tőle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ő maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.

Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidő után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.

Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.

A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Némelyiknek csak a nevét tudjuk:

Duiszko Gábriel és Garasuma Leó hitoktatók voltak.

Ibarki Pál a ferences harmadrend tagja, a külföldi misszionáriusok tolmácsa volt, és Meako környékén oktatta a hitet.

Idauki Tamásnak és Kionia Jánosnak csak a nevét tudjuk.

Kozaki Mihály tizenöt éves fiával, Tamással együtt lett vértanú.

A 11 éves Lajos Garasuma Leó és Ibarki Pál unokaöccse volt, akit Blázquez Péterre bíztak, hogy hitoktatót neveljen belőle.

Mátyás önként jelentkezett Meakóban, amikor hét ferencest akartak letartóztatni és csak hatot találtak. Ő lett a hetedik.

Meakói Bonaventura keresztény apa és pogány édesanya gyermeke volt. Korán megkeresztelték, de anyja hatására ismét pogány és bonc lett. Húsz évig élt így, majd megtért és belépett a ferences harmadrendbe. Hitoktatóként munkálkodott.

Meakói Ferenc orvosként dolgozott Meakóban, amikor a ferencesek hatására megtért, és munkatársként csatlakozott hozzájuk.

A tizenhárom éves Antal Nagasakiban született. Apja kínai, anyja japán volt, de mindketten keresztények. Kicsi korától a ferencesek nevelték, és lelkiatyját annyira megkedvelte, hogy amikor elhelyezték, követte Meakóba és Osakába. Amikor a ferenceseket letartóztatták, önként maradt velük egész a kereszthalálig.

Szakkakibara Joachim Osakában született 1557-ben. Keresztény nőt vett feleségül, s mielőtt megkeresztelkedett volna, már a ferencesek kórházának gondnoka volt. A kereszténység felvétele után közös megegyezéssel elhagyta a feleségét, és belépett a ferences harmadrendbe, hogy egészen a térítés munkájának szentelhesse magát.

Szuzuki Pál keményen vezeklő életét élt, s mint hitoktató és betegápoló volt Meakó környékén a ferencesek segítségére.

Takeya Cosimo családja elszegényedett, ő maga fegyverkovácsként kereste kenyerét. A jezsuiták térítették meg. Amikor családjával Meakóba települtek át, a ferencesek munkatársa lett: tolmács, építész, majd hitoktató.

Külön érdemel említést két hős keresztény: Fahelante Ferenc és Sukejiro Péter. Útjukon szolgálták a huszonnégy halálraítélt keresztényt. Az őrség parancsnoka először elcsodálkozott a bátorságukon, s mivel semmi áron nem tágítottak, a halálraítéltek közé sorolta mindkettőjüket.

Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet első kanonizált szentjei 1862- ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következő napon, február 6-án ünnepeljük őket.


--------------------------------------------------------------------------------

A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata:

Nagasaki felé vivő útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezőleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: ,,Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!''

Akkor az egyik katona maga mellé vette és hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ő híres lovagot nevel belőle. Erre a gyermek így válaszolt: ,,Őrültség lenne a vértanúság dicsőségét földi javakért elcserélni!''

A kivégzés előtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielőtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a kereszten kérte, intonálja a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsőséget befejezték, megölték.

A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: ,,Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!'' Apja így válaszolt neki: ,,Fiam, köszönöm a buzdítást. És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.'' Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, minden szentek erőssége, aki Miki Szent Pált és társait a kereszthalál által hívtad meg az örök életre, kérünk, add, hogy az ő közbenjárásukra a hithez, amelyet vallunk, mindhalálig erősen ragaszkodjunk!

Szent Theodulia vértanúnő

Theodulia Dioklécián császár üldözése alatt szenvedett vértanúságot a kisázsiai Anazárvban. A város parancsnoka Pelágius volt, a keresztények kegyetlen üldözője. Kihallgatása és állhatatos hitvallása után megkínozták a vértanúnőt. A kínzásokat csodajelek követték, ennek hatására a foglyokat számbavevő hivatalnok a keresztény hitre tért. Ezért őt lefejezték. Tbeoduliát tovább gyötörték és végül tüzes kemencébe dobták. Szintén bele vetették az általa megtérített Makárioszt és Evagrioszt és még más keresztény hivőt.

Szent Abramiosz püspök

Szentünk a perzsiai Avrila püspöke volt. II. Szápor király alatt a mágusok feje feljelentette keresztény hite miatt. Mivel nem tudták hittagadásra bírni, először a földre fektetve ütötték, aztán lefejezték karddal Telmánban 344-, vagy 347-ben.

Corsini Szent András     püspök és hitvalló, † 1373           


Szent Gilbert     áldozópap és hitvalló, † 1189       


Szent Hiador vértanú

Szentünk Décius császár keresztényüldözése idején nyerte el a vértanúságot 249-51 között.


BOLDOG HRABANUS MAURUS bencés apát
*Mainz, 780 körül. +Mainz, 856. február 4

A Karolingok korában ért véget a korai kereszténység patrisztikus virágzását követő kulturális hanyatlás. A válság, illetve átmenet időszaka 500-tól 700-ig tartott. A frankok nemcsak új politikai rendet alkottak meg, hanem egy új lelki rend határköveit is lerakták. Azok a régi szellemi értékek tették ezt lehetővé, amelyeket a 8. században utolérhetetlen érzékenységgel fogadtak be és hagyományoztak át. Saját teljesítményekre még nem volt érett e kor; hagyományok befogadása a jellemzője. E befogadás és közvetítés hordozója a korai középkorban csak az Egyház lehetett. A 8--9. században, tehát Hrabanus idejében valósult meg kultúránk döntő összetevőinek, az ókori, az ókeresztény és a germán szellemi örökség szintézise. Egyetemes történeti szempontból nem vitatható a keresztény népek Nagy Károly által megvalósított politikai egységesítésének továbbható ereje; megteremtette az európai kultúra fogalmának feltételét. Károly halála (814) után azonban kortársai az új birodalomból kinőtt nagy problémákkal találták szemközt magukat. A birodalom egysége Jámbor Lajos és fiai, valamint ezek egymás közti kíméletlen hatalmi harcaiban megszűnt. A verduni szerződés (843) megpecsételte a politikai egység szétesését.

A befogadás jegyében megvalósult lelki fejlődés adja a feltételeket ahhoz, hogy megérthessük a ,,tanító'' Hrabanust, akit Praeceptor Germaniae, ,,Németország tanítómestere'' névvel tiszteltek meg. Elkülönülése a 9. század élénk politikai fejlődésétől támpontokat ad ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük személyiségét, közelebb kerülhessünk szentségének lényegéhez.

Hrabanus 780 körül született Mainzban. Kb. tízéves korában adták be a fuldai kolostorba. Baugulf apát vezetése alatt nőtt fel, és megkapta a szerzetesi ruhát. Korán otthonos lett a bencések regulája szerinti kolostori életben. Törekvései (világmegvetés és tanulmányok) Szent Bonifácra (lásd: A szentek élete, 247. o.) vezethetők vissza, de maradandó hatást gyakorolt rá egy másik nagy angolszász is: diákonussá szentelése (801) után apátja Toursba küldte, hogy tanulmányait Alkuinnál (730 körül--804) fejezze be. Az Alkuin és Hrabanus közti levélváltás megsejteti, hogy csakhamar nagyon szívélyes barátság alakult ki köztük. Alkuin adta neki a Maurus melléknevet is, Szent Benedek kedvelt tanítványáról, Szent Maurusról.

Nem sokkal ezután Hrabanust visszahívták Fuldába, hogy a kolostori iskolát vezesse. Ekkor (legkésőbb 804-ben) kezdődik életműve Németország tanítómestereként. Az uralomra vágyó Ratgar apát okozott ugyan némi kellemetlenséget életében, mégis a következő két évtizedben élhette a szemlélődő tudományosság életét.

814-ben pappá szentelték. Feltehetően egy szentföldi utazása után, 822-ben Eigil apát utódja lett, aki a 817-ben letett Ratgart váltotta fel. A híres kolostor vezetőjeként Hrabanus arra törekedett, hogy a liturgiát tökéletesítse, a tiszta tanítást megőrizze, maga pedig belemerüljön a Szentírás tanulmányozásába. Az ő idejében fejeződött be a kolostor újjáépítése; a Fuldához tartozó helyeken harminc templomot és kápolnát építtetett.

Apátságának húsz évét drámai politikai események jellemzik. Ő teljességgel tudós alkat volt, nem vett részt a politikai sürgés- forgásban. Amikor Jámbor Lajos fiai 833-ban felkeltek apjuk ellen, az ellentétnek kiváltságképpen emberi-erkölcsi oldalát látta, és Lajos érdekében beavatkozott egy írásával: A fiak tisztelete apjuk iránt. 840- ben, a császár halála után a fiúk közt kitört háború idején a legidősebb fiú, Lothár mellé állt, aki az egész birodalmat magának igényelte. A 843. évi verduni szerződés után Fulda és Mainz a keleti birodalomhoz, Német Lajos birodalomrészéhez került. A politikai fordulat hatására a Lothár udvarában tartózkodó apát nem tért vissza Fuldába, lemondott a kolostor vezetéséről. Visszavonult a Fulda közelében fekvő Petersbergre (Péter-hegyre), és megkezdődött irodalmi tevékenységének ideje. A birodalom megosztása után Fulda kolostora szellemi, Mainz érseksége egyházkormányzati központ, Hrabanus Maurus pedig a keleti frank birodalom szellemi tekintélye lett. A polgárháborúban való pártállását nem tekintve, Német Lajos meghívta birodalmának legnagyobb egyházi méltóságába, Mainz érsekévé. Mint Szent Bonifác ötödik utódját 847. június 24-én szentelték fel. Érsekként főleg a 850. évi éhínség idején tanúsított segítőkész magatartásával hagyott hátra jó emléket. Három zsinatot (847, 848, 852) tartott. A 848. évi zsinat egy olyan dogmatörténeti kérdéshez nyúlt hozzá, amely a 9. századot nagyon felkavarta: Fuldai Gottschalk (803 körül--867/69) szerzetes kettős predestinációról szóló tanítását ekkor ítélték el.

A 856. év elején Hrabanus megbetegedett, majd február 4-én meghalt. A Szent Albán-kolostorban temették el, 1515-ben pedig maradványait Halléba szállították át.

Hrabanus jellemző emberi vonásaként egyszerűsége tűnik fel. Egy olyan korban, amelyben Jónás (780 előtt-843) Orléans-i püspök úttörőként működött közre egy új államelmélet megfogalmazásában, amikor Agobard (769--840) lyoni püspök vallási-filozófiai megalapozású egyéni gondolkodásától késztetve, vitázó éllel avatkozott bele a Jámbor Lajos és fiai közti küzdelembe, Hrabanus a fiaknak apjuk iránti bibliai engedelmesség-parancsához nyúlt vissza. A csendben beteljesedett átfogó irodalmi munkálkodása is. Joggal írhatta neki Lothár császár: ,,A városok királyi pompájánál jobban megörvendezteti a belső embert a hegyvidék magányossága, ahol a nyugodt szívet semmiféle irigy nem csalja meg hízelkedésével''. Hrabanus emellett a keleti frankok birodalmában átvette azt a szerepet, amelyet Alkuin játszott az egész birodalomban: a korai keresztény idők gondolatkincsének nagy közvetítője lett. Úgy fogta fel irodalmi tevékenységét, mint a Krisztus iránti szolgálattételnek az ő számára rendelt különleges formáját, amint ezt Német Lajoshoz írt egyik levelében ki is emeli. Szerkesztett prédikációkat és kézikönyveket a jövendő papság oktatására. A fuldai Petersbergre történt visszavonulása idején írta huszonkét könyvből álló hatalmas művét, kora enciklopedikus ismeretanyagának áttekintését, De Universo címmel. Terjedelmes levélváltásban állt jelentős kortársaival, és különösen örült a Jámbor Lajossal és hasonló nevű fiával, a keleti birodalom uralkodójával való szoros kapcsolatának. Mint költő is kiváló; neki tulajdonítják a Veni Creator Spiritus pünkösdi himnuszt. Írásainak legnagyobb és legjellegzetesebb részét exegetikai művei alkotják: átfogó magyarázatok a Szentírás nagy részéhez, a Máté- evangéliumhoz, a Pentateuchushoz és az Ószövetség sok más könyvéhez. Ha a kor hagyományos alapvonásának megfelel is, hogy a Biblia magyarázata alkalmával saját gondolatainak hozzáadása nélkül, csaknem teljesen az egyházatyákból merített, ez lényének alapvonásából, az alázatosságból is következett. Kritikusaival vitatkozva, akik szemére vetették előadásainak önállótlanságát, világosan leszögezte: ,,Üdvösebbnek tűnik számomra az alázatosság megőrzése és az atyák tanításának követése, mint hogy önteltséggel fűzzem hozzá saját magyarázataimat... Azok, akik az emberek dicséretét és figyelmét keresik, azt írhatnak, amit akarnak, és úgy kereshetik a dicséretüket és hízelgésüket, ahogy csak tudják. Számomra az a legfontosabb, hogy életem minden idejében Istent kövessem, és belé vessem reményemet.''

Keserű harca a fuldai Gottschalk szerzetes ellen, akinek kérlelhetetlensége és keménysége idegen volt számára, azzal magyarázható, hogy úgy tűnt neki: Gottschalkot az elbizakodottság bűne jellemzi, amellyel fel mert kelni az Egyház régi, megszentelt tanítása ellen.

Hrabanus sírfelirata életeszményét örökíti meg: csendes, az isteni tudománynak szentelt élet a kolostor cellájában, távol a világ minden hatalmától és dicsőségétől.

Peluziumi Szent Izidor atya

Izidor Alexandriából származott, gazdag és előkelő szülőktől. Fényes képzést kapott. Isten szolgálatára kívánta szentelni magát, azért elhagyta szülei házát‚ Alsó-Egyiptom északi részén szerzetessé lett. Egy hegyen lakott Feluza közelében, szigorú életet élve. Innen felkereste Aranyszájú Szent Jánost, aki mély benyomást tett rá. Visszatérve Konstantinápolyból, szigorú élete és lelki bölcsessége miatt sokan gyűltek köréje. Főnökükké választották és az áldozópapság kegyelmét is elnyerte. Egyszerűség a ruházatban, a hallgatagság őrzése, jótékonyság a szegények iránt: ez volt Izidor szabályzata, erre buzdította a vele élő szerzeteseket is. Olyan nagy híre lett, hogy világi és egyházi vezető emberek fordultak hozzá tanácsért és oktatásért. Mint a hit tapasztalt embere részt vállalt az igaz hit védelmében Nesztoriosz tévtanításai ellen. Sok írásmű maradt utána. Ezekben a hitet védelmezte, bölcsen értelmezte a Szentírás szövegét, és erősen védelmezte a keresztény hitet a zsidók és pogányokkal szemben. Késő öregségben halt meg 436-ban.

LEONISSZAI SZENT JÓZSEF kapucinus (1556-1612)

Assisitol délre nem messze van Leonissa (Leonessa) község; itt látta meg szeretünk, keresztnevén Eufránio a napvilágot. Már csecsemo korában csodás dolog történt vele: Isten megmentette a megfulladástól. Gyermekkorában buzgó volt az imában, önmegtagadásban. Szüleit korán elvesztette. Egy tanár nagybátyja vette gondjaiba, taníttatta, sot, amikor házasulandó korba ért, gazdag menyasszonyról is gondoskodott. Az ifjú azonban minden nyomásnak, rábeszélésnek ellenállt. Felhasználva nagybátyja távollétét, kapucinusnak jelentkezett. Fel is vették s Assisibe küldték. Ekkor kapta a József nevet. Rokonai utánamentek s eronek erejével haza akarták vinni: Szándékuk azonban meghiúsult József ellenállásán és a kapucinusok határozott fellépésén. Pappá szentelése után, elöljárói engedélyével, hamarosan Konstantinápolyba ment néhány rendtársával, hogy a fogságban lévo keresztényeknek lelki segítséget nyújtson. Már két évig muködött itt eredményesen, amikor vakmero vállalkozásra szánta el magát: belopakodott a szultán palotájába, hogy ot megtérítse. Elfogták, egyik kezébe és lábába vaskampót szúrtak, s egy gerendára felakasztották. Itt szenvedett három napon át, imádkozva s Istent dicsoítve. Szabadulása - ahogy o maga elbeszélte - úgy történt; hogy egy csodaszép kisfiú jelent meg a börtönben, megszabadította a vaskampóktól, megérintette, s ezzel meggyógyította sebeit. Kenyeret s bort hozott neki; hogy erore kapjon. Közölte vele, Isten akarata, hogy hazájába visszatérjen, mert ott jobban tudja szolgálni a lelkek üdvösségét. Haza is jutott, s ettol kezdve mint népmisszionárius járta a falvakat Umbriában és másutt. Naponta 6-8 szentbeszédet is mondott. Szavait feltuno csodák, gyógyulások, kenyérszaporítás, megtérések kísérték. Kibékített viszálykodó családokat, községeket. Sokat betegeskedett, de közben szigorú önmegtagadó életet élt. 56 éves korában halt meg Amatrice-ben, amikor a zsolozsmában ezt imádkozták mellette: „Drágalátos az Úr szemében szentjeinek halála.” Halála után eltunt minden sebe, teste a megdicsoültek szépségébe öltözött. Közbenjárására csodák történtek. XIV. Benedek avatta szentté 1746-ban. Amikor rákbetegsége igen gyötörte, az orvosok mutétet javasoltak. Akkor még nem ismerték az érzéstelenítést s le akarták kötözni. O kezébe vette keresztjét: „Látjátok - mondta. -, ez a legerosebb kötelék, mely megköt engem.” Így szenvedett a mutét alatt s közben ismételgette: „Sancta Maria, succurre miseris!” (Szuz Mária; jöjj segítségére a szerencsétleneknek!)

Imádság:

Istenünk, te Leonisszai Szent Józsefet az evangélium kiváló hirdetojévé tetted.
Közbenjárására add meg, hogy ugyanazon szeretet tüzétol lángolva tudjuk
keresni a lelkeket, és egyedül neked szolgáljunk. A mi Urunk Jézus Krisztus
által.

Szent Miklós hitvalló

Ciprus szigetén Kidonia nevű faluban született. Tíz éves korában Konstantinápolyba küldték a Sztudion kolostorba, ahol nagybátyja, Teofán szerzetes élt. A kolostori iskolában 16 éves korában fejezte be tanulmányait, és a szerzetesek közé lépett. Néhány év múlva pappá szentelték. Örmény Leó császár idején Sztudita Teodor atyával együtt a szentképek tisztelete miatt száműzetésbe küldték. Ott kínozták és éheztették. Az istenfélő Teodor császárnő alatt visszatérhetett kolostorába, amelynek elöljárója lett. III. Mihály császár alatt elment kolostorából, ahova hét év múlva tért vissza, és két évre a kolostor börtönébe zárták. I. Bazil császár uralkodásakor újra elöljáró lett, de nemsokára, 75 éves korában meghalt 868-ban.

  
Szent Veronika

Az Igazéletű Simeon és Anna ünnepe

Mivel a tegnap ünnepelt nagy ünnep eseményében ők is szerepet játszottak, Egyházunk szokása szerint, a mai napon róluk emlékezik meg. Életét Szent Lukács evangéliumából ismerjük csak. Jeruzsálemi Szent Timót püspök ezt írja róla: „Volt egy ember Jeruzsálemben, a neve Simeon, igaz ember, várva Izrael vigasztalását és a Szentlélek volt benne. Ő utolsó és első: utolsó, mint a Törvény alá vetett, első, mint kegyelmes. Áldozathozó zsidó, hálát adó keresztény, olvasó törvénytudó. tudós angyal. Simeon, akiről most olvasunk, a farizeus nemzetségből lett kiválasztva (mint rózsa a tövisből), és ő az első akit az isteni kegyelem pártfogolt, hiszen annyira kitűnt az igazságban, hogy testben isteni ígéretet kapott, hogy nem távozik ebből a földi életből addig, amíg testi karján nem hordja az Örök Életet, a mi Urunk Jézus Krisztust ...” Amint a szent evangélium leírta, karjaiba vette az isteni Gyermeket, megáldotta, jövendölt róla és anyjáról Máriáról. Énekét Egyházunk minden nap elénekli az esti istentisztelet (vecsernye) végén. Utána nemsokára boldogan adta vissza lelkét Istennek.

Szent Anna prófétaasszony életét is szent Lukács evangéliumából ismerjük valamennyire. Simeonnal együtt ő is meglátta a világ Megváltóját testben. A hagyomány szerint ő volt a templomba bevezetett 3 éves Mária gondozója és nevelője. Szent Amfilokhissz püspök így ír róla, magyarázva Anna ottlétét: „… ezek az özvegy jócselekedetei, azé az igaz özvegyé, aki helyesen változtatta meg életmódját: előre küldte férjét, és az Urat fogadta. Két évig élt együtt férjével lánysága óta, a hetedik évben szűnt meg a házastársi köteléke. Nagyon szépen töltötte el a hetet, nagyon jól tartotta meg a szombatot, igen helyesen ragadta meg a kegyelem vasárnapját. A gerlice rendjét követte Anna: nem felejtette el a hitvest, nem tagadta meg az első hűséget…” Valószínű, hogy Simeon után ő is rövidesen átköltözött az Istenhez.

Szent Adorján és Eubulosz

Mindketten Banniából származtak. Krisztus hitvallói iránti szeretetből a palesztinai Cezareába mentek, hogy őket meglátogassák. Szavaik és tiszta életük alapján felismerték az emberek, hogy ők keresztények. Ezért elfogták őket és Firmilián parancsnok elé állították. Mivel keresztény hitükben állhatatosak maradtak, kínzások után Adorjánt oroszlán elé dobták, és amikor az nem bántotta, lefejezték. Eubulát vadállatok tépték szét 308-09-ben.

Szent Azariás próféta

Azsriás, Oded fia Ásza júdeai király napjaiban jövendölt, Krisztus előtt a X. században. A királyt és a népet rábeszélte, hogy hagyjanak fel a bálványimádással, és szolgáljanak hűségesen az egy igaz Istennek. A próféta szavain felbátorodva, mindent úgy tettek, amint ő kérte. Isten tartós békével áldotta meg őket.

SZENT BALÁZS

+316 táján
Vincéhez, a vértanú diákonushoz hasonlóan Balázs is a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akiknek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemreméltó elevenséggel maradt meg, életükre vonatkozóan azonban alig rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek történetinek tekinthetők.

Többféle változatban tudósít a legendás Szent Balázs szenvedéstörténete arról, hogy szentünk örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, jóllehet tette nem éppen egyezett a kor püspök-eszményével. Innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki.

Sajnos azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is, aki 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. Az oroszlánokból, tigrisekből, medvékből és farkasokból álló derék testőrség nem tudott segíteni a remete- püspökön, mert ő ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják és Agricola bírói széke elé hurcolják. Mivel Balázst nem bírták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok-sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de végül is lefejezték.

Hogy a történelmi tények talaján maradjunk, a szentnek széles körben elterjedt kultuszából kell kiindulnunk. Kezdetben hallgatnak róla az egyébként annyira beszédes görög atyák. Eszerint a Balázs-tisztelet nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték.

Elterjedt ereklyéinek kultusza is. Így hamarosan föltűnnek Szent Balázs maradványai Tarantóban, St. Blasienben, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában, ahol a város védőszentjévé is lett. Számos templomot szenteltek neki Konstantinápolyban és Rómában egyaránt.

Annak alapján, hogy egy kínzó torokfájás esetén segített, a késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták. Ezek ismeretében meglepő, hogy a Balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a 16. században keletkezett és a 17. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében.

A Balázs-legenda első, a 9. századból származó képi ábrázolása a római Szent Kelemen-bazilika altemplomában található. Egyes jeleneteket ábrázol a Paderbornban lévő abdinghfi hordozható oltár az 1100 körüli időkből.

Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták; pásztorbottal (15. század) és keresztbe illesztett gyertyákkal; sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték); ritkábban egy fiúval.

Tisztelete a latin egyházban a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Később vérzések, hólyagbetegségek (a német név alapján: Blasius -- Biase = hólyag), továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. Részben érthető kapcsolat révén aztán védőszentje lett az orvosoknak, a takácsoknak (gereben!), valamint a szélmolnároknak és a fúvós muzsikusoknak (blasen = fújni). Mint az állatok barátja oltalmazza a háziállatokat és a nyájakat a farkasoktól. Vincéhez hasonlóan időjelző szentként is tiszteletik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi.

A hívő nép még ma is szívesen fogadja a szent áldását a Gyertyaszentelő gyertyáinak szelíd fényében. Ünnepét Rómában a 12. század óta ülik február 3-án.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Balázsra csodás fényt vet a legenda.

Egy napon rémült anya sietett hozzá, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút -- egy másik változat szerint eltávolította a szálkát --, és így megmentette a haláltól.

Egy másik alkalommal, amikor a bíró elől visszakísérték cellájába, úgy segített egy asszonyon, hogy visszaadta sertését, amelyet farkas rabolt el. Az asszony hálából ajándékot hozott neki, húst, kenyeret és gyertyát. Balázs nem maradt adós: a gyertya-fölajánlás évenkénti megismétlését különleges áldásával kötötte össze.

A szent csodáiból nem hiányzik annak a magatartásnak a megnyilvánulása sem, amelyet humornak vagy paraszti huncutságnak lehetne nevezni. A helytartó először vízbefojtás általi halálra ítélte. Abba a tóba kellett vetni őt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneit a tóba. A bölcs csodatévő akkor a következőt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentő tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék őt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Balázs püspököt oltalmazó segítségül adtad népednek, kérünk, közbenjárására engedd, hogy földi életünkhöz egészséget és békét, örök életünkhöz pedig irgalmat nyerjünk Tőled!

Szent Bukol vértanú

Bukol a kappadókiai Kaiszareából származott, eredetileg pásztor volt. Nevezik őt Blasziosznak, ami görögül pásztort jelent. A gazdag pásztor szétosztotta minden vagyonát a szűkölködők között és önként átadta magát a kínzók kezébe, állhatatosan megvallva keresztény hitét. A kínzások között sértetlen maradt. Ezután forró vizes üstbe dobták, de abban is sértetlen maradt. A katonák, akiket azért küldtek, hogy kihozzák az üstből, a csoda láttára Krisztusban hivők lettek. Még másokat is a keresztény hitre térítve hunyt el a III. században.

Szent Celerina


SZENT KLAUDINA THEVENET szűz, III. r., rendalapító (1774-1837)
Hétgyermekes lyoni családból származott. 15. évében járt, amikor kitört a francia forradalom. Átélte a város megszállását, két fivére kivégzését. Hallotta egyikük búcsúszavát: „Glady, bocsáss meg nekik, amint mi is megbocsátunk.” Ettol kezdve a forradalom okozta sebek gyógyítására szentelte életét. Az erkölcsi nyomor legfobb okát a tudatlanságban ismerte fel. Gyermekeknek beszélt Jézusról, Máriáról. Egy alkalommal egy abbé két elhagyott, agyonfázott kislányt vitt hozzá. Habozás nélkül befogadta oket. Ez lett a kezdete a lyoni „Gondviselés” intézménynek (1815). Társai is akadtak, ezekkel ferences III. rendi reguláris közösséget alapított, a Jézus-Mária közösséget, kongregációt. Az egyházmegyei jóváhagyást 1823-ban nyerték el. A kongregáció apostoli célja: gyermekek, köztük elsosorban a szegény gyermekek oktatása, nevelése. A Konstitúciók szövegén dolgozva érte a halál 1837. febr. 3-án. Utolsó szavai ezek voltak: „Milyen jóságos is a jó Isten!” Novéreire ezt a jelmondatot hagyta: „Tegyünk mindent Isten tetszésére!” Öt évvel halála után a Szentszék véglegesen jóváhagyta szabályzatukat, ettol kezdve a novérek Indiában, Spanyolországban, Kanadában, az USA-ban, Afrika számos országában telepedtek le. Az 1990-es években az öt világrész 16 tartományában közel 2000 novér szolgálja a fiatal nemzedéket. Az alapító Klaudina novért II. János Pál pápa 1993. márc. 21-én avatta szentté
A II. Vatikáni Zsinat tanításából:
„A laikális szerzetesi élet, férfiaké és noké egyképpen, az evangéliumi tanácsoknak elkötelezett, önmagában teljes értéku állapot. Ezért a zsinat nagyra becsüli azt: oly hasznos gyümölcsöket terem az egyház jópásztori munkája számára, az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban.”
Zsinati határozat a szerzetesi életrol

Imádság:

Istenünk, te Szent Klaudina által Egyházadat új szerzetes kongregációval gyarapítottad. Szítsd fel szívünkben az istenszeretet lángját, hogy Egyházad javára sok gyümölcsöt teremjünk. Krisztus, a mi Urunk által.



SZENT OSZKÁR
*Corbie mellett (Picardia), 801. +Bréma, 865. február 3.
Oszkár 801-ben született a frank birodalom északi tartományában, Picardiában, a Somme-folyó mellett, Amiens közelében. Mivel korán árvaságra jutott, a corbie-i bencések nevelték. Eleinte nem akart szerzetes lenni, csak életének egy nagy élménye indította erre: a mindenki által dicsőített és hatalmas Nagy Károly császár halála (814). Olyan megrendítő volt számára a világi hatalom elenyészése, hogy elhatározta: szerzetes lesz.

Nemsokára tanítani kezdett a kolostori iskolában, majd 823-tól a Korvey-ben alapított új kolostor tanára és prédikátora lett. Itt érte különleges hivatása, amely az északi misszióra rendelte.

Már a 8. század folyamán többször is fölmerült Dánia és Svédország misszionálása, el is indultak néhányan, de sikert nem értek el. Szent Willibrordnak dolgavégezetlenül kellett elhagynia Dániát; a fríz származású Luidgert pedig a császártól kapott sorozatos megbízatások miatt nem tudta terveit végrehajtani a misszióban. Jámbor Lajos uralkodása alatt azonban kedvezőbb helyzet kínálkozott: 826-ban Harald dán király frank segítséget kért trónja megszerzéséhez, majd ugyanezen év júliusában a Mainz melletti St. Albánban négyszáz férfi társaságában megkeresztelkedett. Az esemény nagy föltűnést keltett, és világosan látszott, hogy talán soha vissza nem térő alkalom kínálkozik Dánia megtérítésére. S erre a műre rendelte az Úr Szent Oszkárt.

Oszkár huszonöt éves volt, amikor apátja, Wala, a császár kérésére, aki szerzeteseket kért a dán király mellé, őt jelölte ki. Teljes szívével igent mondott, pedig veszedelmes feladatra vállalkozott, úgyhogy szerzetestársai közül csak egyetlenegy, Autbert csatlakozott hozzá.

Végighajóztak a Rajnán, majd elhaladva a fríz partok előtt megérkeztek Dániába, ahol Oszkár azonnal hirdetni kezdte az evangéliumot. Ám a következő esztendőben már elűzték őket.

829-ben újabb lehetőség nyílt a misszió előtt: Björn, svéd király meghívta Oszkárt, aki az időközben meghalt Autbert helyett Witmárral indult útnak, és 830 tavaszán kötöttek ki a Stockholmtól nyugatra lévő Birkában. Itt épült az ország első keresztény temploma.

Másfél év múlva jelentést küldtek a császári udvarba, s ennek alapján Lajos császár úgy látta jónak, hogy birodalma északi határán alakítson ki missziós központot, mégpedig Hamburgban. Oszkárt kinevezték missziós püspöknek, a püspökséget a 831. évi diedenhofeni birodalmi gyűlésen alapították meg, és Oszkárt 832-ben szentelte föl a metzi püspök, Drogo. IV. Gergely pápa érseki címet adott Oszkárnak, és kinevezte egész Skandinávia pápai legátusává, ami azt jelentette, hogy az egész északi terület misszionálását rábízta.

Oszkár ezután egyik munkatársát, Gautbertet püspökké szentelte, és Svédország térítésére küldte, maga pedig Dániában maradt, és Hamburgból intézte az ország térítését. Tizenhárom évig dolgozott, közben sok kudarcban és csalódásban volt része. Élete nagy megpróbáltatása azonban 845-ben érte, amikor egész addigi munkáját megsemmisítették: a normannok lerombolták Hamburgot, a dánok föllázadtak a kereszténység ellen, a svédek pedig elűzték Gautbertet. Oszkárnak is futnia kellett, s maga mögött hagyva földúlt székhelyét, Brémába menekült.

Ugyanennek az évnek augusztusában meghalt a brémai püspök. Magától értetődőnek látszott, hogy Oszkár vegye át az üres püspöki széket és a hamburgival együtt kormányozza tovább, ám ez ellen a kölni érsek hosszasan tiltakozott. Így Oszkár csak 858-ban lehetett brémai püspök, s a hamburg-brémai egyesített püspökség csak 864-ben jöhetett létre. És eközben -- a teljes összeomlás ellenére -- Oszkár újrakezdte Dánia és Svédország térítését. 852-ben Sigtunába ment, ahol Olaf svéd király népével együtt megkeresztelkedett. A püspök elszánt bátorsága, a király jóakarata és egy népszavazás -- melyen a kereszténységet választották --jelentette azt a kedvező helyzetet, amelyből a kegyelem az országra áradhatott. Oszkár hamarosan egyik tanítványára, Rimbertre bízta a svéd misszió folytatását.

Amikor 864. február 3-án Oszkár Brémában meghalt, ez a Rimbert vette át a püspökségét.

Ünnepét 1969-ben vették föl a római kalendáriumba azzal a meggondolással, hogy a nagy térítők között Észak Apostola is helyet kapjon.


--------------------------------------------------------------------------------

Oszkár püspök életét tanítványa és utóda, Rimbert írta meg, aki nélkül alig tudhatnánk róla valamit, mert saját írásos hagyatéka jelentéktelen. Rimbert azonban sok mindent följegyzett, egész a szerzetesi évekig visszamenőleg. Tőle tudjuk a következőket:

Oszkár szerzetességének évei alatt az erények megszerzésével Isten igaz harcosává lett, aki egészen ráhagyatkozott a kegyelem vezetésére. Egyszer pünkösd vigiliájának éjszakáján látomása volt, amelyben hangot hallott, és az ezt mondta neki: ,,Indulj és menj, és a vértanúság koronájával fogsz megtérni hozzám!''

A szent ,,izzott Isten ügyének szeretetétől''. Csodálatos volt benne, hogy sem testi alkata, sem egyéni vágyai nem missziósnak rendelték, Krisztus mégis a küzdelmekkel teli apostoli élettel ajándékozta meg. Külsőleg mindhalálig apostol volt, de belül a szívében nem szűnt meg szerzetes lenni. Amikor Isten igéjét hirdette, csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy embertársain segíthessen. Amint azonban alkalma adódott, azonnal visszavonult és az imádság csendjében és a magányban tanulta az isteni Bölcsességtől, hogyan kell az üdvösségre segítenie felebarátait. A vakoknak szeme, a sántáknak lába, a szegényeknek és árváknak atyja akart lenni.

Életrajzírója külön kiemeli, hogy soha semmit nem hamarkodott el, és egy megfontolatlan döntést sem hozott. A nehezebb kérdésekre hosszabb időt szánt, s csak a kegyelem világosságának elnyerése után döntött. De amit így elhatározott, ahhoz tiltakozások ellenére is ragaszkodott. A kegyelem pedig gyakran látomások formájában jelentkezett a lelkében. És ez nem jámbor középkori állítás, mely szerint szentet nem lehet elképzelni látomás nélkül, hanem az eleven hitre kapott isteni válasz, amellyel Oszkár bizonyságot kapott arra, hogy szívének Istenre hallgatása nem süket csendre, hanem az élő Istenre való figyelés.

Szíve nagy vágya volt a vértanúság. Meghívásának látomásában erre ígéretet kapott, és Rimbert úgy ítéli, hogy ez az ígéret -- bár Oszkár nem ontotta vérét Krisztusért -- beteljesedett: ,,A vértanúságnak ugyanis két fajtája van: a rejtett, amely az Egyház békés korszakaiban valósul meg; és a nyilvános, amely az üldözések idején látható. Ámbár a szívében mindkettőre kész volt, Oszkárnak csak az első adatott meg. Mert egy olyan embernél, aki annyi testi szenvedést és lelki próbatételt állt ki az Úrért, nem lehet kétségbevonni a vértanúságot.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki szent Oszkár püspököt arra választottad, hogy Észak népeinek megvigye a hit világát, kérünk, közbenjárására engedd, hogy szüntelenül igazságod fényében járjunk!

Szent Pápiász és vértanútársai

Pápiász, Diodor és Klaudián vértenúk Dioklécián császár üldözése alatt szenvedtek hit a pamfiliai Attáliában. Nyájaikat őrizték, és közben terjesztették a keresztény hitet a pogányok között. Ezért feljelentették őket és a kerület parancsnoka Paulin megkötöztetve maga elé hivatta. A parancsnok előtt is keresztényeknek vallották magukat. Különféle kínzások után 250-ben lefejezték őket. Van olyan hagyomány, hogy mindhárman édestestvérek voltak.

URUNK BEMUTATÁSA (GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY)


A liturgiában több neve is van, mivel az Úr ünnepe is, de Szűz Máriáé is.

Jézust születése után a negyvenedik napon bemutatták a templomban és ott Simeon világosságnak magasztalta, ki megvilágosítja a pogányokat.

Már a 4. században Jeruzsálemben ünnepelték, csakhamar nyugaton is elterjedt. A Karácsony rendszeresítésével vált Mária-ünneppé (Rómában a Sancta Maria Major bazilika stációs ünnepe).

Az ünnepet a gyertyaszentelés (a megszentelt világosság) és a körmenet teszi különösen ünnepélyessé. A gyertyák megáldása a 10. században, Galliában kezdődött. A körmenetnek bűnbánati jellege van.


Jézus Krisztus találkozása Simeonnal

Hogy a választott népet emlékeztesse az Egyiptomban történt 10. csapásra, amelynél Isten angyala megölt minden elsőszülött fiúgyermeket, Isten úgy rendelkezett Mózes törvényében, hogy minden elsőszülött fiút lefoglalt a Maga számára. (Szám. 8,16) A szülőasszonyról és gyermekéről, a tisztulási szertartásról Isten a Leviták könyvében rendelkezett. (12. fej.) Bár sem az Istenszülő Máriának, sem a tőle született isteni Gyermeknek erre a szertartásra nem volt szükségük, mégis, hogy Isten még érvényben levő törvényén csorba ne essen, mindketten felmentek a 40. napon Jeruzsálembe, és ott alávetették magukat a Törvény előírásainak. Erre is emlékeztet elsősorban a mai ünnep.

Egyházunk a mai ünnepet „Jézus Krisztus találkozása Simeonnal” címen ünnepli. Az istenfélő öreg Simeon személyében mintegy az Ószövetségi ember jön Jézus elé, fogadja Őt abból az alkalomból, hogy mint elsőszülöttet bemutatják Isten templománál. Jézus Krisztus az Újszövetség szerzője találkozik tehát az Ószövetség utolsó embereinek egyikével. Jézus még gyermek, mert az Általa megkötendő szövetség is most kezdődik. Simeon már napjaiban előrehaladott ember, mert az Ószövetség, amelyben napjait leélte, elavult, és közel van az elmúláshoz.


BOLDOG FERRARI ANDRÁS bíboros, III. r. (1850-1921)
1850-ben született egy Parma melletti helységben szegény cipész gyermekeként. Szülei mélyen vallásosak voltak. 11 éves korában belépett a parmai kisszemináriumba. 1873-ban lett pap. Utána a szemináriumban rektorhelyettes, majd teológiai tanár, 1885-ben általános helynök. XIII. Leó 1890-ben püspökké, négy év múlva bíborossá és milánói érsekké nevezi ki. Ekkor Borromeo Szent Károly iránti tiszteletbol felveszi a Károly nevet. Itt az észak-olasz metropolisban fejti ki apostoli tevékenységét egészen haláláig. Papi és fopásztori tevékenysége arra az idoszakra esik, amikor a politikai és a közéletben az egyházellenes törekvések igen megerosödtek. Ferrari bíboros az evangélium bátor hirdetoje, a munkások és a fiatalok apostola, a vallásos képzés, katekézis újjászervezoje volt. Híres mondása: „Aki cselekszik, tévedhet, de aki nem cselekszik, mindig téved.” Felvilágosult, muvelt pap volt, a lelkipásztorkodás minden területén okosan valósította meg az evangélium hirdetésének korszeru módjait. Háromszor tartott egyházmegyei szinódust, modern katekizmust szerkesztett, a fiatalok számára hat kollégiumot alapított. Papokat küldött a munkások közé, törodött az elvándorlás problémájával. A világiak apostolságának nagy propagálója volt. Tevékenységének korlátot szabott rákbetegsége. De nem tudta letörni, mert ágyban fekve is körleveleivel és leveleivel irányította egyházmegyéjét. Mindenkit megáldott és mosolyogva fogadott fájdalmai közepette is. Az örökkévalóság hírnökét látták benne még azok is, akik a hittol távol álltak. És ez volt hitvalló, meggyozodéses életének legnagyobb csodája. Szent Ferenc III. rendjének nagy képviseloje és terjesztoje volt, két pápának, XIII. Leónak és X. Piusznak jó barátja. II. János Pál avatta boldoggá 1987-ben. Ferrari érseket jellemezte: fáradhatatlan buzgóság, meleg szívélyes bánásmód, ami kiérdemelte az emberek megbecsülését és barátságát. Szeretettol futött szentbeszédeivel tuzbe tudta hozni hallgatóit. Magánkihallgatáson mindenkit fogadott, ugyanígy lelkipásztori látogatásai alatt. Négyszer látogatta végig egyházmegyéje plébániáit.

Imádság:
Istenünk, te Boldog András érseket néped gondos és áldozatos lelku pásztorává rendelted. Kérünk, hogy érdemeire tekintve áraszd ránk boséges áldásodat. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Kornél     hitvalló, † ~60           


BOLDOG VÉNARD JÁNOS-TEOFÁN misszionárius, vértanú
*St.-Loup-sur-Thouet, 1829. november 21. +Hanoi, 1861. február 2.
Vietnam az Egyház missziós történetében Tonkin, Annam és Kokinkína néven jelentős szerepet játszott a 16. század közepe óta. Ázsia legtöbb más országával ellentétben itt a népesség nagy részét sikerült megnyerni a katolikus kereszténység számára. Különösen fontos az a tény, hogy sokan megértették és követték a papi és szerzetesi hivatást. Csak így tudta túlélni a keresztény hit azt a számos üldözést, amely ismételten fellángolt ellene. Annam birodalmát ugyanis, amelyben a három részbirodalom a 19. században egyesült, a Föld egyik legtürelmetlenebb államának kell neveznünk. Uralkodói és tisztségviselői az elnyomás hosszú évszázadai alatt az idegenek gyűlöletét is átvették Kínától a kultúrával és a konfuciánus államvallással együtt. A császárok a külföldi hithirdetőket fajuk megvetőinek és ellenségeinek tekintették, az általuk megtérítettekben pedig árulókat és lázadókat láttak.

Európának a tengerentúlra irányuló gyarmatosítási törekvése különösen jó alkalmat kínált arra, hogy a misszionáriusokat külföldi hatalmak küldötteinek tekintsék. Hátsó-India iránt különösen Franciaország érdeklődött. A francia hithirdetők ezért még inkább gyanúba keveredtek, és nagy bizalmatlansággal találkoztak. 1824-ben kitiltották őket Annamból.

1833-ban és 1836-ban a császár halálbüntetést rendelt el mindenféle missziós munkára; a kereszténység tiltottá vált. Ennek az üldözésnek a során hét francia hithirdető halt vértanúhalált Krisztusért.

E papok egyikének vértanúságáról szóló hírt 1839-ben meghallotta egy kilencéves fiú, s annyira fellelkesült, hogy így kiáltott: ,,Én is Tonkinba akarok menni; én is vértanú akarok lenni!'' Ez a fiú Jean- Théophane Vénard volt, aki 1829-ben született az egyik francia tartomány félreeső szögletében.

Teofán nem talált ellenállásra, amikor tizenkét évesen kinyilvánította azt a kívánságát, hogy tanulhasson, mert pap akar lenni. Apja egy kollégiumba adta. Az a vágya, hogy hithirdető legyen, csakhamar szilárd elhatározássá érett. 1851-ben belépett a párizsi Külföldi Missziók Világi Papi Közösségébe, és már egy év múlva útnak indult a Távol-Keletre. Első állomáshelyén, Hongkongban akarta megtanulni a kínai nyelvet. Tanulmánya fárasztó volt, és huszonhárom évének lelkesedésével kívánkozott már a könyvek mellől azokhoz az emberekhez, akikért elhagyta hazáját. Vágyálmai Tonkinba vitték, ahol 1848 óta új keresztényüldözés dühöngött. Tu-Duc császár különösen a külföldi misszionáriusok ellen hirdette meg a harcot: ,,Ennek a vallásnak Európából származó tanítóit mint a legbűnösebbeket kővel a nyakukon kell a tengerbe vetni.'' A tonkini papokra és a 400.000 hívőre is teljes dühével tört az üldözés. Amikor a császár fivére 1851-ben felkelt Tu-Duc ellen, azzal vádolták a keresztényeket, hogy az ő pártját támogatták. Amikor a császár úrrá lett a helyzeten, eltökélte, hogy kiirtja a keresztény hitet, s a legsúlyosabb és legkegyetlenebb büntetéseket helyezte kilátásba ellenük. A külföldi misszionáriusok fejére nagy vérdíjat tűztek ki: a hazai papokat és mindazokat, akik menedéket nyújtottak nekik, kettéfűrészelve a folyóba kellett vetni. Rövid időn belül 90.000 lett az áldozatok száma, köztük száznál több volt pap.

Teofán fenntartotta Tonkinra szóló elhatározását, és Makaón át igyekezett bejutni az országba. Rendkívül nehéz vállalkozás volt ez. A határokat elzárták minden külföldi elől és szigorúan őrizték. Teofánt kínai csempészek úgy vitték be az országba a dzsunkák belsejében, mint valami tiltott árut. Rejtekutakon, állandóan abban a veszélyben utaztak, hogy meglepik őket Tu-Duc pribékjei.

1854. július 13-án reggel három óra felé kötött ki egy folyami bárkával Vinh-Triben, amely 1650 óta a nyugat-tonkini apostoli vikárius székhelye volt. Itt töltötte első misszionáriusi évét. Bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ország nyelvét, és már néhány hét múlva prédikált és gyóntatott. Buzgóságát és derűs lelkületét csakhamar megkedvelték a keresztények, elöljárói nagyra becsülték és bíztak benne. Püspöke csakhamar felelősségteljes feladatot bízott rá: még három éve sem volt az országban, amikor a ,,Sárga forrás'' körzetének lelkipásztora lett.

A körzet 12.000 hívét 30.000 nem keresztény vette körül. A nagy kiterjedésű, részben hegyes, részben mocsaras vidék közlekedőútjai dzsungelösvények vagy náddal benőtt folyóágak voltak. Segítőként hét bennszülött pap állt Vénárd mellett. A lelkipásztorkodást és a missziós munkát nagyon megnehezítette az üldözés. A keresztények gyakran a legnagyobb nélkülözések közepette éltek, s ezt Teofán csaknem határtalan segítőkészsége sem tudta megszüntetni. Nemsokára ő maga is szegény hívei segítségére szorult. A ,,Sárga forrás'' missziót ugyanis elérték az üldözők, és csak fáradságos meneküléssel tudta elkerülni az elfogatást. Ezután a hegyekben élt, úttalan bozótokban vagy földvermekben rejtőzködött, de mindig előmerészkedett, valahányszor híveinek szüksége volt rá. Végül a bennszülött nővérek egy félreeső kolostorában talált menedéket. Rákényszerített pihenője idején lefordította az Újszövetséget, hogy hívei szorongattatásukban Isten igéjéből meríthessenek erőt és vigasztalást.

Tevékenységéről üldözői is tudomást szereztek, és mindent megtettek, hogy elfogják. Teofánnak ismételten változtatnia kellett tartózkodási helyét. Testvérei hozzá hasonlóan bujdostak az országban, alig látott közülük valakit. Magányossága egyre nőtt. Még az általa hűnek tartott keresztények sem merték már rejtegetni. 1860. november 30-án munkatársával, Khang Péter hitoktatóval együtt elfogták, majd Hanoiba hurcolták.

Ott kihallgatták és elítélték őket. A halálbüntetést azonban csak akkor lehetett végrehajtani, ha a császár megerősítette az ítéletet. Így Teofán 1861. február 2-ig fogoly maradt. Egy ketrecben, megláncolva, katonák őrizték. Ebben a helyzetben tizenegy levelet írt családjának és barátainak; ezek az úgynevezett ketreclevelek a keresztény hitvalló bátorság legszebb tanúságai közé tartoznak.

Kivégzéséről szemtanúk tanúsága maradt ránk. Nyugodtan várta a halált, kivégzésének napja ünnepnap volt számára. Utolsó ételét és még meglévő holmiját elajándékozta. Szeretett volna még egyszer áldozni kivégzése előtt. Az a kísérlete azonban, hogy egy ápolónő átnyújthassa neki a konszekrált ostyát, meghiúsult. Amikor kinyílt ketrecének ajtaja, egyenesen, ingadozás nélkül ment a vesztőhelyre, nem félt a haláltól. Az úton még elbúcsúzott az őt kísérő néptől, végül pedig határozott hangon énekelni kezdte a Magnificatot. Így ért a Vörös-folyó partjára. Letérdelt, egy karóhoz kötözték, és lefejezték. Holttestét ott helyben elföldelték, fejét három napon át közszemlére tették ki a karón, majd az éj sötétjében a folyóba dobták. Két héttel később egy keresztény megtalálta, beemelte a csónakjába, és elvitte a legközelebbi misszionáriushoz. Az ereklyét ma a párizsi missziós szeminárium mártírkápolnájában tisztelik.

Talán Lisieux-i Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 559. o.) beszélt a legtalálóbban Vénard Teofánról. Ő, aki maga is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Kokinkínába megy, kedvenc szentjeként tisztelte, és társának tekintette a ,,kis úton'', a lelki gyermekség útján. Három héttel a halála előtt, 1897 szeptemberének első napjaiban Teréz azt mondta nővértársainak: ,,Teofán kis szent. Élete csaknem mindennapi. Nagy szeretetet tanúsított a Szeplőtelen Szűz iránt és hozzátartozói iránt. Én is nagyon szeretem a hozzám tartozókat. Búcsúköszöntésül kiírtam számotokra néhány mondatot utolsó leveleiből. Lelkem az övéhez hasonlít.'' Hogy ez mennyire igaz, tanúsíthatják Vénárd Teofán ,,Ketrecleveleinek'' itt következő mondatai. Maga Teréz is írhatta volna őket:

,,Mégiscsak nagyon igaz, hogy az Úr a kicsiket választotta ki, hogy megszégyenítse e világ nagyjait. Nem saját erőmre hagyatkozom, hanem annak erejében bizakodom, aki a kereszten legyőzte a pokol hatalmát. Tavaszi virág vagyok, amelyet a kert ura a saját örömére szakít le. Virágok vagyunk mindnyájan, beleültetve ebbe a földbe, Isten pedig leszakít minden virágot a maga idejében, az egyiket valamivel korábban, a másikat egy kissé későbben. Engem legelőször. Egy napon viszontlátjuk majd egymást a paradicsomban, és élvezni fogjuk az igazi boldogságot.''

Vénard Teofánt 1909. április 11-én avatta boldoggá X. Pius pápa.

Szent Brigida     szűz, † 528        


Antiochiai Szent Ignác     püspök és vértanú, † 107       


Szent Perpétua és vértanútársai

Perpétua patrícius családból származott és Kartagenában élt. Pogány atyja tudta nélkül, titokban felvette a keresztény hitet. 22 éves fiatal özvegy volt és fiatal csecsemőjével együtt került a börtönbe. Nem tekintve családját, gyermekét, bátran megvallotta keresztény hitét. Atyja kéréseire és könnyeire való tekintettel sem lett hittagadóvá. Perpétuával szenvedett a börtönben még testvére Szatir, Felicitás szolgálója, Revokát, Szaturnil és Secundus ifjak. Mindnyájan várták a vértanúi halált. Secundus meghalt a börtönben, a többieket pedig vadállatok elé dobták. Akiket a vadállatok nem bántottak, azokat lándzsával szúrták át. Perpétuát is.

Felicitás fiatal rabszolganő volt. Mivel szülés előtt állt, félt, hogy emiatt elhalasztják kivégzését. Vértanútársai imáira korábban megszülte kis leányát. Életét úgy fejezte be, mint Perpétua. Mindezek 202-03-ban történtek Afrikában.


Szent Péter atya

Szentünk Galáciából származott. Még fiatal korában megvetett minden földi dolgot, és arra törekedett, hogyan élhet Istennek kedvére. Elhagyva szülői házát Jeruzsálembe ment, onnan pedig Antiochiába. Ott egy barlangban élt szigorú önmegtagadásban és szüntelen imádságban. Istentől a csodatevés ajándékát kapta meg, és azt, hogy minden betegséget meggyógyítson. 429 körül halt meg 99 éves korában.


SZENT PIONIOSZ vértanú
+Szmirna, 250. március 12.
Életével és halálával példát adott a hithirdetőknek, hogy amit másoknak hirdetnek, maguk is váltsák tettekre.

Körülbelül egy évszázaddal később született, mint Szmirna szent vértanú püspöke, Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.), akinek a szelleme élt benne. Szmirnában működött papként, és nemcsak tanultsága, hanem szerénysége és életmódja miatt is nagy tekintélyben állt a hitetlenek előtt. A keresztények pedig apostolukként szerették, mert példamutató buzgósággal fáradozott azon, hogy a lelkeket megnyerje Krisztusnak. Vértanúságáról a közösségének egy tagja által szerkesztett tudósításában ez áll: ,,Pioniosz vértanút mindenki másnál jobban megilleti maradandó emlékezésünk. Amíg élt ugyanis, sokakat megtérített a tévutaikról. Úgy tevékenykedett közöttünk, mint egy apostol. Amikor végül magához hívta az Úr, vértanúságában hagyta nekünk hátra a végrendeletét folytonos oktatásunkra, és ebben őrizzük meg most is tanításának emlékezetét.''

Decius császár uralkodása alatt, a 3. század közepén éhínség uralkodott Szmirnában; az okát nem ismerjük. Pioniosz más hívőkkel együtt Istenbe vetett bizalommal viselte el, a pogány lakosság azonban nyíltan zúgolódni kezdett, és kenyérért kiáltozott. Ebben a hatóságok számára is nehéz helyzetben a város elöljárósága megkezdte a keresztényüldözés színjátékát. Jó alkalmat szolgáltatott hozzá Decius császárnak a keresztények ellen kiadott, hírhedt dekrétuma. Eszerint minden polgárnak azzal kellett bebizonyítania az állam iránti hűségét, hogy egy meghatározott órában megjelenik a templomban, és áldozatot mutat be az állam isteneinek. Aki ellenszegült, azt megbüntették.

Pioniosz álmában előre látta, hogy rá és néhány bizalmasára letartóztatás vár. Valami hasonlót cselekedett tehát, mint egykor Agábusz próféta Cézáreában, amikor Pál apostol elfogatását megjövendölte (ApCsel 21,10): Pioniosz fogott három kötetet, az egyiket a nyakára tette megkötözésének jeleként, a másik két kötéllel jelezte a nála tartózkodó két keresztény, a jámbor Szabina asszony és egy bizonyos Aszklepiádész megkötözését. Azt akarta ezzel kinyilvánítani, hogy elhatározták: inkább mennek megkötözötten a börtönbe, mint hogy áldozzanak a bálványoknak. Egész éjszaka közösen imádkoztak, másnap reggel, február 23-án pedig megünnepelték Szent Polikárp emléknapját. Mialatt magukhoz vették a ,,szent kenyeret'', embereivel együtt hirtelen előttük termett a pogány templom századosa, Polemon. ,,Természetesen ismeritek a császár dekrétumát -- mondta nyersen --, amely megparancsolja, hogy áldozzatok az isteneknek.'' Pioniosz lakonikusan válaszolt rá: ,,Ismerjük Isten parancsait, amelyek arra köteleznek minket, hogy egyedül őt imádjuk.'' Polemon: ,,Gyertek hát velem az agorára! Ott majd más belátásra juttok.''

A templomok és kormányzósági épületek által körülvett agora, a piactér volt minden polgár, nem utolsósorban minden naplopó találkozási helye. Eredetileg az agora a népgyűlések, és különösen a független polgárság ítélkezéseinek a helye volt. Ha Polemon Pionioszt és társait az agorára vezette, és ott valamiféle törvénykezési gyűlést rendezett, az nyilván annak emlékezetéül történt, hogy a nép eredetileg részt vett az igazságszolgáltatásban. Polemon meg akarta félemlíteni foglyait a kíváncsi tömeg könnyen kihívóvá váló tüntetésével. A helyet csakhamar meg is töltötte a semmittevők sokasága.

Polemon középre állította a három foglyot, és szenvedélyes hangon szólt hozzájuk: ,,Jó lenne, Pioniosz, ha ti is -- mint annyian mások -- engedelmeskednétek és áldoznátok, hogy megmeneküljetek a büntetéstől.'' Pioniosz, a nép igehirdetője megragadta ezt az egyedülálló alkalmat, hogy betöltse feladatát; kitárta kezét annak jeléül, hogy beszédet akar tartani, és sugárzó arccal szólt hallgatói lelkiismeretéhez. Rámutatott, hogy ők is ítélet alatt állnak, Isten ítélete alatt, amely alól egyetlen ember sem vonhatja ki magát. A tömeg meghallgatta intelmeit. ,,Nézzétek -- mondta --, itt ugyanaz valósul meg, mint a paraszt szérűjén, aki gabonáját lapátolja. Ha a magot lapáttal megforgatja, a könnyű pelyvát a leggyengébb szellő is tovasodorja, és egyedül a mag marad vissza.'' A kíváncsi bámészkodók bizonyára megértették, hogy őket gondolja eme értéktelen pelyvának. Ilyen és más hasonlatokkal akarta Pioniosz -- mint egykor Jézus -- ráébreszteni a közömbös tömeget arra, hogy ők azok, akiknek félniök kell az ítéleten az elvettetéstől. Arról, aki eljön majd, hogy megítéljen eleveneket és holtakat, ezt közölte:

,,Hűséges maradok Mesteremhez, és inkább meg akarok halni, mint hogy a szava ellen szóljak; életre-halálra harcolok azért, hogy meg ne hamisítsam azt, amit tanultam és amire másokat is tanítottam.''

Mialatt Pioniosz ilyeneket és még sok egyebet is mondott, feszült csend uralkodott hallgatói között. Nyilván mindnyájukra nagy hatást gyakorolt, alapjában véve azonban mégsem adott hitelt senki a szavainak. Sokan úgy érezték, hogy megragadja őket ennek a hitvallónak a személyisége, és így beszéltek hozzá: ,,Higgy nekünk, Pioniosz, mi szeretünk téged. Már csak nagy érdemeid, a szíved jósága miatt is életben kell maradnod. Olyan szép élni, és nézni a fényt!'' Pioniosz pedig így válaszolt nekik: ,,Bizonyos, hogy ez az élet szép, de még szebb az az élet, amely után mi, keresztények vágyakozunk. A fény is szép, de annak a fénynek van csak igazi ősszépsége, amelyre nekünk kilátásunk van! Bizonyos, hogy szép az egész világ, és mi valóban nem azért vagyunk, hogy menekülő ellenségekként, vagy Isten műveinek a megvetőiként haljunk meg; vannak azonban magasabb rendű javak is, amelyekkel szemben mindez csak csekélység.''

Amikor a némán mellette álló Szabinának a kihallgatás alatt egyszer mosolyognia kellett, Polemon megbotránkozva késztette szólásra: ,,Nevetsz?'' -- ,,Igen -- válaszolta amaz elfogulatlanul --, Istennek így tetszik. Keresztények vagyunk, és akik Krisztusban hisznek, bizakodóan tudnak nevetni, és vég nélkül örvendeznek.'' Erre megfenyegették: ,,Olyan dolgokat kell még vállalnod, amik aligha lesznek kellemesek számodra; azokat a nőket, akik nem akarnak áldozni, nyilvánosházba viszik.'' -- Nem tudjuk, mi történt vele; az akták nem közölnek többet róla.

A per befejezetlen maradt, a három foglyot pedig börtönbe vetették, ahol a börtönőrök súlyos zaklatásait kellett kiállniok. Pár nappal később ismét megjelent Polemon néhány kísérőjével együtt, és közölte a foglyokkal, hogy püspökük, Euktemon mégiscsak áldozott az állam isteneinek. ,,Térjetek végre észre!'' -- kiáltott követelően az erőszakos százados.

Pioniosz most is szilárd maradt, és tiltakozott Polemon önkényessége ellen, mivel nem lett volna szabad neki a már letartóztatott foglyokkal szemben semmiféle kényszert alkalmaznia. Ennek ellenére Polemon erőszakkal a templomba vitette Krisztus hitvallóit. A piactérre érve Pioniosz és társai a földre vetették magukat, így akarták megakadályozni, hogy behurcolják őket a templomba. Egyesült erővel mégis bevonszolták őket az oltár elé; ott koszorút tettek a fejükre, amilyent az áldozatot bemutatók szoktak hordani, ők azonban ledobták koszorúikat. A végrehajtó hivatalnok, aki készenlétben állt az áldozati hússal, ezután nem is mert hozzájuk közeledni, és mindenki szeme láttára egyedül ette meg a húst. Ők pedig hangosan kiáltották:

,,Keresztények vagyunk.'' Kegyetlen bántalmazások közepette visszavitték őket a tömlöcbe, s ott együttesen adtak hálát Istennek, amiért mellettük állott kegyelmével, és további állhatatosságra buzdították egymást.

Időközben Szmirnába érkezett a prokonzul, és megkezdte a hivatalos kihallgatást. Amikor Pioniosz most is megtagadta, hogy áldozatot mutasson be az állam isteneinek, megkínozták és vaskarmokkal tépdesték. A kegyetlen bántalmazás alatt még egyszer megkérdezte a prokonzul: ,,Áldozol?'' Pioniosz válasza: ,,Nem.'' A prokonzul: ,,Fontold meg, mielőtt válaszolsz! Vond vissza.'' Pioniosz: ,,Nem.'' -- ,,Miért rohansz a halálba?'' -- ,,Nem a halálba, hanem az életbe.'' Erre a prokonzul kihirdette az ítéletet: ,,Mivel Pioniosz bevallotta, hogy keresztény, elevenen el kell égetni.''

A stadionban Pioniosz kinyújtózkodott a cölöpön, és engedte, hogy odaszegezzék. Utoljára szólította fel a végrehajtó hivatalnok: ,,Vond vissza! Akkor eltávolítjuk a szögeket.'' Ő azonban hálatelten mondta: ,,Ideszegeztek, érzem.'' Majd hozzáfűzte: ,,Gyorsan meg akarok halni, hogy annál hamarabb feltámadhassak.''

Az ókeresztény tudósítás magyarázóan teszi hozzá: ,,Ezekkel a szavakkal tanúságot tett a holtak feltámadásáról.'' A feltámadás volt ugyanis az ókeresztény örömhír egyik fő tárgya; és így Pioniosz utolsó szava is igehirdetés volt. Miután hittel kimondta, máris átölelte az örök üdvösség.


Szent Szevér
       

Szent Trifon vértenú

Trifon a frigiai Kampszadában született szegény szülőktől. Eleinte libák őrzésével foglalkozott. Még fiatal korában megkapta Istentől a csodatevés és az ördögűzés ajándékát. Egy hagyomány szerint megmentette helységének lakóit a kártékony férgektől, amelyek lerágták a fák leveleit és veszélyeztették a kenyérnekvalót is. Trifon megsajnálta az embereket és kitárt kezekkel kérte Istent, hogy küldje el angyalát a baj elűzésére. Trifon csodáinak híre messzire elterjedt. Ezeket látva a pogányok sokan lettek keresztényekké, felvéve a keresztséget. Décius császár üldözése alatt kelet kormányzójának Aquilinnek jelentették, hogy Trifon keresztény és téríti a pogányokat. A kormányzó maga elé hozatta kihallgatásra. Mivel sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta eltéríteni a keresztény hittől, megparancsolta, hogy kínozzák meg. Fára függesztették, verték, sütögették, szaggatták, lábaiba szeget vertek és úgy hurcolták a városokon át a nagy hidegben. A szent vértanú hősiesen tűrte el a kínzásokat. Végül fejvesztésre ítélték. Mielőtt azonban a hóhér levágta volna fejét, Trifon imádság közben visszaadta lelkét Istennek Nikaiában, 250-ben.


Szent Vendemián atya

Kis-Ázsia északnyugati részén Mysiában született. Fiatal korában Szent Aukszent atyához ment és az általa alapított kolostorban az atya tanítványa lett. Mestere halála után az ő cellájában lakott és 42 évet töltött abban böjtben, virrasztásban imádságban, sokat szenvedve a gonoszlelkek kísértéseitől. Kimagasló élete miatt Isten a gyógyítás adományával ajándékozta meg. Meghalt 512 körül.



BOLDOG VERIDIANA szűz, III. r. (1182-1242)
Kb. Szent Ferenccel egyidoben született az idoközben leszegényedett Attavanti nemesi családból. Életírói kiemelik, hogy nagyon korán, 12 éves korában megkedvelte az önmegtagadó életet. Buzgó asszonyok társaságában elzarándokolt Compostellába, majd Rómába. Éhínség idején egyik rokonánál lakott. Ekkor történt, hogy a szegényeknek nagymennyiségu babot osztott szét, s késobb tudta meg, hogy a bab már el volt adva. Erre egész éjjel imádkozott, kérve Isten segítségét nagy bajában, s íme reggelre a tartály ismét tele volt babbal. A csoda híre elterjedt, ami Veridiánát bántotta, s sokáig töprengett, hogyan tudná elkerülni az emberek tiszteletnyilvánításait. 26 éves korában Firenze közelében egy remetelakot építtetett, amely még ma is áll: 3m hosszú és 1 m széles, közelében egy kápolna állt. Ide falaztatta be magát s 34 évig élt itt a legszigorúbb lemondásban és bunbánatban. Legfobb vigasza a szentségi Jézus közelléte volt, kunyhójából szentmisét is tudott hallgatni. (A középkorban hasonló remeteéletet többen is vállaltak, ezeket befalazottaknak, reklúzáknak nevezték. Késobb a pápák ezt az életmódot betiltották.) A hagyomány szerint 1221-ben (vagy 1222-ben) itt meglátogatta Szent Ferenc, és o öltöztette be a bunbánó III. rend ruhájába. Késobb is felkereste, hogy szavaival erosítse, vigasztalja. Veridiána életét még két kígyó is nehezebbé tette, amelyek állandóan kínozták, míg végre az emberek megszabadították tolük. Ágya a csupasz föld volt, étele, amit jólelku emberek az ablaknyíláson át adtak neki. Kb. 60 évesen fejezte be életét, halála elott a bunbánati zsoltárokat imádkozta. Életében és halála után Isten csodákkal tuntette ki. Fönnmaradt a legenda, hogy halálakor Castelfiorentino templomának harangjai maguktól megszólaltak. VI. Kelemen pápa avatta boldoggá. Veridiána lakóhelyétol nem messze egy asszony gyakran szórta az átkokat. Gyermekét sem kímélte. „Bár vinne el az ördög - mondta neki egyszer -, hogy ne lássalak többé!” A gyermek azon nyomban el is tunt az asszony szeme elol. Akkor jajgatni kezdett, s a szomszédokkal együtt Veridiánához ment, kérve segítségét. Amíg imádkoztak Veridiánával, megjött a gyerek épen, egészségesen. Elmondta, hogy az ördög cipelte ot egy félelmetes mélységbe lépcsokön lefelé. Egyszer csak Veridiána állta el útját. Amikor az keresztet vetett feléje, ot elengedte, s így megmenekült. Anyja megtanulta az esetbol, hogy ne átkozódjék.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Veridiánát az imádságos és önmegtagadó élet útjára vezetted, és égi kegyelmekkel elhalmoztad. Add, hogy az örök élet elnyeréséért minden áldozatra készek legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Cirusz Alexsndriából származott. Fiatal korában kitanulta az orvosi mesterséget. Ingyenesen gyógyította a betegeket. Egyrészt orvosi tudományát használta erre, másrészt főleg a hit erejét és az imádságot alkalmazta. így sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Dioklécián császár üldözése idején elkerült Arábiába, ott felvette a szerzetesi rendet és folytatta gyógyító tevékenységét.

Hallva gyógyító tevékenységéről, János az edesszai katona, aki Jeruzsálemben élt, felkereste Ciruszt Arábiában és tanítványa lett. Követte az ő szent életét, gyógyította ő is a betegeket és terjesztette a keresztény vallást a pogányok között.

Abban az időben Krisztus megvallásáért elfogtak és megkötöztek egy istenszerető asszonyt Athanáziát három leányával és Kanopé városába vitték őket Alsó-Egyiptomba. A két szent gyógyító, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, elmentek Kanopéba, hogy hitükkel megerősítsék a szent vértanúnőket a hitben és a türelemben. Elhatározásukat végrehajtották. Erről jelentést tettek a városparancsnoknak, aki elfogatta a két szent gyógyítót. Súlyos kínzások alá vetette őket a vértanúnők szeme láttára. Mindketten állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Ekkor a kínzók a szent nőket kezdték kínozni. Mivel náluk sem értek el semmi eredményt látva állhatatosságukat, fejvesztésre ítélte mindhármójukat. Utánuk azonnal ugyanilyen vértanúi halállal adták vissza Istennek lelküket a szent ingyenesek. Ez 311-ben történt.


BOSCO SZENT JÁNOS
*Becchi tanya (Torinó mellett), 1815. augusztus 16. +Torinó, 1888. január 31.
XI. Pius pápa, aki szentté avatta Bosco János áldozópapot, így nyilatkozott róla: ,,Az ő életében természetesek voltak a természetfeletti dolgok, s ami másnál szokatlan, az nála megszokott volt.'' Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendőt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki.

Ez a rendkívüli ember, akit Isten a múlt század forradalmainak időszakában ajándékozott az Egyháznak, Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Apja, Bosco Ferenc másodszor nősült, mert első felesége Antal nevű fiúk születése után hamarosan meghalt. Második feleségétől, Occhiena Margit asszonytól két fia született: József és János. A fiúkat édesanyjuknak kellett fölnevelnie, mert apjuk 1817-ben meghalt.

Margit mama mélyen vallásos, dolgos, jámbor asszony és nagyszerű édesanya volt. Nevelési módszerének igen nagy szerepe volt abban, hogy János később sokak atyja lehetett. Gyermekeit kicsi koruktól arra nevelte, hogy Isten jelenlétében járjanak, mert ,,Isten mindenütt jelen van, mindent lát, a legtitkosabb gondolataitokat is.'' Ugyanakkor állandóan a jótettekre sürgette őket. Azt szokta mondogatni: ,,Aki alszik, nem fog halat!'' János pedig különösen megszívlelte egy másik intését: ,,Lásd csak, oly rövid az életünk, hogy nagyon kevés időnk van jót tenni. Minden óra, amit felesleges alvással töltünk, elveszett idő a mennyország számára. S minden perc, amit elveszünk a nélkülözhető éjszakai nyugalomtól, meghosszabbítja az életünket.'' Don Bosco ezért aludt oly keveset.

Amikor János hat éves lett, nagyon szeretett volna tanulni, Isten ugyanis rendkívüli képességekkel áldotta meg: ha valamit figyelmesen elolvasott, megmaradt az emlékezetében. Testi ügyessége és ereje is átlagon felüli volt, kézügyessége pedig olyan fokot ért el, hogy könnyedén elleste a vásári bűvészek fogásait. Ennek ellenére a bátyja, Antal, aki nála tizenkét évvel volt idősebb és a tanulást naplopásnak tartotta, hallani sem akart a taníttatásáról. Számára csak a munka létezett, a földdel és az állatokkal való törődés. Így Jánosnak csak este volt módja arra, hogy az egyik szomszéd parasztbácsitól olvasni tanuljon.

Kilenc éves korában álmot látott, amely meghívásának első jele volt. Ebben az álomban parancsot kapott: ,,Állj a fiúk élére!'' Szó szerint véve a parancsot, kezdte maga köré gyűjteni a környékbeli fiúkat. Tanította őket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt. Amikor pedig látta, hogy hallgatói fáradnak vagy unatkozni kezdenek, egy anyjától tanult történettel vagy bűvészmutatvánnyal szórakoztatta őket. Nem egyszer versenyre is kiállt -- hallgatósága nagy tetszésére -- a mutatványosokkal, és mindig ő nyert.

Mindezt már tíz éves korában gyakorolta! Ekkor járulhatott először szentáldozáshoz, és hitoktatójának is föltűnt értelmességével és jámborságával, de a bátyja csak nem akart hallani a tanulásról. Sőt addig gúnyolódott vele, míg 1828-ban édesanyja is jobbnak látta, ha János elmegy otthonról: elindult, hogy szolgagyereknek szegődjék egy tanyára.

Két év múlva végre megkezdhette a rendszeres iskolába járást Castelnuovóba. Eleinte naponta járt be az iskolába, később különböző házaknál kapott szállást házimunkák elvégzése fejében. Így alkalma nyílt sorban megismerkedni a szabó, lakatos, asztalos mesterséggel. Egy kávéháztulajdonos mellett főzni tanult, egy kántortól megtanult zenélni. Mindezeknek később, amikor már fiúk serege vette körül, igen nagy hasznát látta.

Tizenhat évesen, némi gondolkodás után, hogy ferences legyen-e, vagy világi pap, -- jólelkű papok pártfogásával -- beléphetett a chieti szemináriumba. Olyan szegények voltak, hogy minden ruhadarabot mástól kapott ajándékba. Társai hamarosan fölfigyeltek képességeire, ő pedig olyan szorgalommal tanult, hogy minden évben elnyerte az évfolyam számára kitűzött tanulmányi jutalmat.

1841-ben szentelték pappá. Utána még két évig továbbtanult egy torinói konviktusban, amelyet 1820-ban alapítottak fiatal papok számára, hogy erkölcstani és szónoki tudásukat elmélyíthessék. Miközben ezt a konviktust látogatta, rabok, betegek, szegények lelkipásztori gondozásában vett részt. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok fiú csatangol szerte a városban. Torinó ugyanis tele volt otthontalan és család nélkül élő fiúkkal, akik vidékről jöttek, hogy munkát találjanak, de csak keveseknek sikerült elhelyezkedniük.

1841. december 8-án Don Bosco éppen misézéshez öltözött, amikor a sekrestyében föltűnt egy ilyen fiú. Kiderült, hogy nemcsak ministrálni nem tud, hanem vallásilag is teljesen tudatlan. A sekrestyés ki akarta kergetni, de Don Bosco visszahívta, s mise után megtanította a keresztvetésre és beszélt neki a Teremtőről, aki életünk végső célja is. Ezzel a fiúval kezdődött az ,,oratorium'', Don Bosco műve. A fiú ugyanis egy hét múlva öt társát hozta magával; február másodikán már húszan, március huszonötödikén már harmincan voltak, akik mise után hallgatták Don Bosco tanítását, s utána is vele maradtak. Öt évvel később négyszáz lett a fiúk száma!

Eleinte különböző templomokban vettek részt a szentmisén, s jó időben kinn a szabadban, rossz időben valahol tető alatt töltötték a napot. A szentmisét katekizmus-oktatás követte, majd játékok, versenyek, éneklés. Don Bosco 1843-ban elvállalta a leánynevelő intézet mellett működő Szent Filoména kórház lelki irányítását, s a kórház mellett ki tudott alakítani egy kis kápolnát, amelyet 1844. december 8-án Szalézi Szent Ferenc tiszteletére szenteltek. A fiúk száma azonban oly mértékben sokasodott, hogy nem fértek el, és zajongásukat a környék sem tűrte.

Ezért 1835 júliusában áttelepültek a Szent Márton-templomba, de fél év múlva itt sem volt maradásuk. Ekkor egy pap kínálta föl a télre való tekintettel három szobáját, hogy fedél alatt lehessenek. Tavasszal azonban a szomszédok közölték, hogy tovább nem tűrik a ,,rendetlenkedést'', ezért Don Bosco kibérelt egy rétet, ahol szentmise után az oktatást tartotta és felügyelete alatt szabadon játszhattak a fiúk.

1846-ot írtak, s a politikai légkör egyre feszültebbé vált. A nemzeti eszme és a szabadságvágy Torinóban is éreztette hatását. Don Bosco pedig angyali egyszerűséggel távol tartotta magát és a fiait is minden politikai nyilatkozattól és megnyilvánulástól. Ennek ellenére följelentették őket. Don Boscót ismételten beidézték kihallgatásokra, egy ideig rendőri felügyelet alá is helyezték, sőt, előadásaira rendőröket küldtek ki, nehogy valami rendbontást készíthessenek elő. Emellett a papok között is voltak olyanok, akik nem jó szemmel nézték az oratóriumot. Féltek ugyanis attól, hogy Don Bosco, aki nem tartozott plébániai kötelékbe, elvonja a híveket a plébániáktól. Hiába magyarázta a plébánosoknak, hogy ezek a fiúk vagy nála vannak, vagy az utcán, hiszen nincs családjuk, amely szerint bármelyik plébániához tartozhatnának. Nem hallgattak rá, sőt két pap összefogott, hogy mint bolondot, elmegyógyintézetbe juttassák.

Egy hónap elteltével a gazda fölmondta a rét bérletét, s ekkor égi ajándékként egy Pinardi nevű háztulajdonos fölajánlotta házának fészerét. Don Bosco csak arra kérte, hogy kicsit magasítsa meg a helyiséget, hogy kápolnának használhassák. Mikor ez egy héten belül megtörtént, bérbe vette a fészert abban a reményben, hogy majd az egész házat is bérelheti, ha a lakók elhagyják. Májusban viszont Barolo őrgrófné, aki a Szent Filoména kórházat fenntartotta, választás elé állította: vagy a kórház alkalmazottja marad, de akkor hagyja abba a fiúkkal való felesleges vesződést, vagy azonnal elbocsátja. És Don Bosco a fiait választotta. Utána hamarosan súlyos beteg lett, úgyhogy egy időre haza kellett menni Becchibe. Amikor már elég erősnek érezte magát, novemberben édesanyját is magával hozta, és együtt költöztek be a Pinardi-házba. Margit mama ettől fogva haláláig (1857. november 25.) az összes fiú édesanyja is lett.

A következő évben némi könnyebbséget hozott az érsek rendelkezése amellyel az oratóriumot az elhagyott gyermekek plébániájává tette. Ezáltal legalább a plébánosok zaklatásai ellen védve voltak. Az oratóriumból, amely a mi fogalmaink szerint napközi otthon volt, lassan éjszakai menedékhely is lett, mert egyre több olyan fiú jelentkezett, akiknek semmifajta szállása sem volt. Don Bosco megosztotta velük a házat.

A város vezetősége szünet nélkül kapta a följelentéseket. 1848-ban fegyveres merényletet követtek el ellene: valaki rálőtt, miközben a kápolnában magyarázott a fiúknak, de csak a reverenda ujját találta el a merénylő.

1850-ben két magas rangú tisztviselő jelent meg, hogy ellenőrzést tartson és véget vessen ennek a kényelmetlen ügynek. De teljesen megváltozott véleménnyel tértek vissza a városi tanácsba, és sikerült elérniük, hogy a fiúk a kormánytól támogatást kapjanak.

Don Boscónak ugyanis semmiféle jövedelme nem volt. Övéivel együtt élt, mint az ég madarai: alamizsnából. Ismételten sorsjátékot rendezett, amelynek bevétele segített rajtuk. Nincstelenségük ellenére 1851-ben megvásárolhatta a teljes Pinardi-házat, és letették a Szalézi Szent Ferenc-templom alapkövét. A templom egy év múlva teljesen készen állt.

Közben nagyon kemény támadások érték Bon Boscót, főleg a protestánsok részéről. Igaz, írt egy szókimondó könyvecskét, amely sok ezer példányban forgott a katolikusok kezén, s amelyre az volt a válasz, hogy ismételten az életére törtek. Ezért ha olyan útjai voltak, amelyeken veszélyben érezte magát, mindig vitt magával néhány erős fiút, akik megvédték.

Az 1854. évi kolerajárványban először ő maga tűnt ki helytállásával, majd a fiai is egymás után bátorságot kaptak, és segítettek a város betegeinek ápolásában.

1859-ben Don Bosco elérkezettnek látta az időt, hogy munkatársait társulatban fogja össze, és megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét. Közben az oratóriumból iskola, majd iskolarendszer fejlődött ki. Már nem csak hitoktatás folyt Don Bosco iskolájában, hanem egyik műhelyt a másik után állította föl, hogy a növendékek mesterséget is tanulhassanak, s ha az ő keze alól kikerülnek, becsületes munkásemberként élhessenek. 1872-ben megalapította a rend női ágát, amelyet a Segítő Szűzanyáról nevezett el. A pápai jóváhagyást 1874-ben kapták meg. Egy év múlva már olyan híre volt a rendnek, hogy Dél- Amerikából kaptak meghívást, és Don Bosco el is indította az első missziós csoportot.

Életének utolsó éveiben sokat szenvedett. Állandóan fájt a háta, a szeme és a feje, s mindehhez krónikus álmatlanság társult. Tevékeny életét, amelyben oly kevés időt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért, 1888. január 31-én fejezte be itt a földön.

XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta. A római kalendáriumba 1936-ban vették föl ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

Don Bosco a rendalapítás és a nevelés mellett harminc kisebb nagyobb könyvet is írt, elsősorban fiai épülésére és oktatására. IX. Pius pápa, aki nagyon kedvelte őt, megparancsolta, hogy belső tapasztalatait is foglalja írásba. Megtette, de ezt a naplót csak halála után találták meg, s ezt a címet viseli: ,,Oratóriumbeli emlékek 1825--1855. Csak a szalézi tagoknak. A Szalézi Társaságnak.'' Életrajzát húsz nagy kötetben Lemoyne szalézi atya dolgozta föl. Néhány morzsa a ránk maradt hatalmas anyagból:

Meghívásának látomását így írja le maga a szent: ,,Kilenc éves koromban álmot láttam, amelyet egész életemben soha el nem felejtettem. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, s rábeszéléssel és ütlegekkel akartam őket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, előkelő öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes volt, hogy nem tudtam rátekinteni. Nevemen szólított és megparancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette:

-- Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára és az erény szépségére!

Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem:

-- Kicsoda ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván tőlem?

-- Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által!

-- Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt?

-- Adok melléd egy tanítónőt, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság.

-- De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem?

-- Annak vagyok a fia, akit napjában háromszor üdvözölni tanított a te édesanyád.

-- Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ő engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét!

-- Azt kérdezd meg az én anyámtól!

Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelyből pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekvő zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt:

-- Nézz ide!

Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg eltűnt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt:

-- Ez a te munkaköröd, itt működj. Légy alázatos, erős és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg később az én fiaimnál.

Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dicsőséges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. Ő azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta:

-- A kellő időben mindent meg fogsz érteni.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden eltűnt.''

Ez az álom -- mint később összes prófétai álmai -- szóról szóra beteljesedett, amikor a vad utcagyerekekből és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelt, akik családjukban vagy az Egyház szolgálatában kamatoztatták mindazt, amit tőle kaptak.

A fiatal szívek fölötti hatalmának jellemző megnyilvánulása volt az az eset, amikor a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. A háromszáz fiú kivétel nélkül meggyónt és megáldozott. Don Boscót annyira meghatotta a hitük, hogy jutalmazni akarta őket, és egy napra el akarta vinni a fiúkat kirándulni, minden őrizet nélkül. A börtön parancsnoka hallani sem akart róla, mert attól félt, hogy egy szálig megszöknek. Don Bosco azonban addig érvelt, míg miniszteri engedélyt nem kapott a kiránduláshoz. És csodák csodája: a fiúk közül egynek sem jutott eszébe, hogy éljen a szökési lehetőséggel!

1850 körül, amikor oly sokszor életére törtek, titokzatos védelmet kapott. Egy alkalommal, amikor éjszaka egyedül kellett hazatérnie a Pinardi-házba, az egyik sarkon két férfi támadta meg, agyon akarták verni. A sötétből azonban hirtelen egy hatalmas szürke farkaskutya rohant rájuk, és majdnem széttépte őket. Ez a titokzatos kutya -- Don Bosco csak Szürkének hívta -- éveken át a legnehezebb pillanatokban megjelent, de senki nem tudta, kié.

Amikor két paptársa eljött, hogy mint bolondot intézetbe szállítsák, humorral vágta ki magát. Ártatlan jóindulatot színlelve látogatták meg a szobájában, de Don Bosco az első mondatukból tudta, hogy csapdát állítanak neki. Ezért hagyta, hogy hosszasan győzködjék, végül hajlandónak mutatkozott rá, hogy kocsiba szálljon velük. A beszállásnál udvariasan maga elé engedte a két papot, majd hirtelen mozdulattal rájuk csapta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a kocsisnak, hogy sürgősen vigye az urakat az általuk megadott címre, azaz a bolondok házába. Ott csak kínos magyarázkodások után bocsátották szabadon őket.

Prófétai lelkének különös megnyilvánulása volt a királynak küldött figyelmeztetés. Viktor Emmánuel hosszasan készült arra, hogy eltörli a szerzetesrendeket. Don Bosco álmában látott egy királyi apródot, aki gyászt hirdetett a királyi család számára. Ismételten írt a királynak, és figyelmeztette, hogy bajt hoz a saját fejére, ha a rendeket bántalmazza. Ennek ellenére a király 1855. május 29-én aláírta az eltörlő rendeletet, s ezzel harmincöt szerzetesrendet szüntetett meg Piemontban. Utána négy hónap leforgása alatt meghalt az anyja, a nagybátyja, a felesége és a kisfia.

A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt Itáliában és külföldön is, ami jelezte, hogy Don Bosco a kor nyomorúságát ismerte föl és azon segített, amikor az elhagyott fiúkat fölkarolta. Halála évében, 1888-ban a szalézieknek 250 háza volt 130.000 növendékkel. Élete folyamán hatezer pap került ki intézeteiből, akik közül 1200 szalézi szerzetes lett. 1980-ban világszerte 1341 házban 16.900 rendtag, közülük 11.000 fölszentelt pap, 1990-ben 1597 házban 17.191 szalézi szerzetes, köztük 10.884 pap foglalkozott a fiúneveléssel. A szalézi nővérek száma 1980-ban 1438 házban 17.500, 1990-ben 1505 házban 17.090 fő volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!


Szent Ludovika     özvegy, † 1530       


Szent Marcella     özvegy, † 410       


Nolaszkói Szent     Péter hitvalló, † 1256       


Szent Triféna vértanúnő

Triféna a frigiai Kyzikéből származott keresztény szülőktől. Önkéntesen vállalta a szenvedéseket hitéért. Nyilvánosan megvallotta keresztény hitét, elmarasztalta az embereket a bálvány imádása miatt, és kérte, hogy térjenek az igaz Isten ismeretére. Keszáriosz a város parancsnoka tüzes kemencébe dobatta, de a vértanúnő sértetlenül jött elő belőle. Újabb kínzások után egy megvadított bika öklelte fel szarvaival. Azt mondták, hogy ahol vére kifolyt, gyógyító erejű forrás fakadt.


Szent Viktorin és vértanútársai

Mindnyájan Décius császár üldözése alatt szenvedtek hitükért Korintusban 251-ben. Viktorin Viktort és Nikéfort kőmozsárba dobták, és abban kődoronggal összetörték. Klaudiusz kezét és lábait levágva ölték meg. Diodort tűzzel égették meg. Szerapimonnak levágták a fejét. Pápiászt a tengerbe dobva ölték meg.