Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin, guadalupei látnok

Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin (ejtd: Huán Diégo Káutlá-toácin) a jelenlegi Mexikó állam területén benszülött indiánok törzséből született 1474 körül. Mexikóváros mellett levő Tepeyac-dombon (ejtsd: Tepeják) megjelent neki az Istenszülő Szűzanya, és ezt a mélyen hívő, alázatos és buzgó embert arra kérte, hogy a jelenés helyén a Guadalupei Boldogságos Szűz tiszteletére templom épüljön. Ott hunyt el az Úrban, az 1548. esztendőben. Juan Diegót II. János Pál pápa 1991. május 6-án boldoggá, illetve 2002. július 31-én szentté avatta.

Juan Diego, 57 éves indián férfi szentmisére igyekezik a jelenés napján, amikor a csillagok alól valami le nem írható gyönyörű hangot hall, majd fényt lát, és valaki kedvesen nevén szólítja. A Szent Szűz jelent meg előtte és nahuatli nyelven arra kérte, menjen a mexikói püspökhöz, s mondja el neki óhaját: "Hőn kívánom, hogy itt egy kápolnát építsenek, ahol megmutathatom és felajánlhatom egész szeretetemet, segítségemet és oltalmamat, mert én vagyok a ti Irgalmas Anyátok!"

A spanyol püspök, Juan de Zumárraga kétkedve fogadja a kérést, és jelet kér. A negyedik jelenés alkalmával a Szűzanya kéri Juant, hogy a domb tetején - a hideg téli decemberben - szedje teli rózsával kötényszerű köpenye elejét, mutassa meg őneki és azután vigye el a püspöknek. A püspök igen csodálkozik azon, hogy ez időben rózsaszedésről beszél az indián, ám a köpeny leeresztésekor a rózsák kihulltával, gyönyörű Mária-kép válik láthatóvá a ruha elején. Zumárraga püspök térdre esik és könnyezve hálát ad az Istenanyának a rendkívüliségért. Két hét múlva már áll a fából épült első kápolna.

A köpenyt, (amelyet az indiánok tilmának neveznek) rajta a csodás Mária-képpel kiállítják, s kegyelmi hatásaként néhány év alatt 9 millió indián keresztelkedik meg. (A "guadalupe" elnevezés spanyol nyelvi félrehallás következménye, és nahuatli nyelven eredeti jelentése: a démon legyőzője.)

A Guadalupei Madonna képjelrendszere megérttette a bálványimádó bennszülöttekkel, hogy helytelen égitestekben imádni Istent, és évente tízezrével fiatalok vérét áldozni neki. A Szent Szűz példáját követve, az igaz Istent kell imádni, aki saját Fiát áldozza fel az emberiség üdvösségéért - egyszer s mindenkorra. A képről felismerték a Szűzanya hatalmát is, aki összezúzza a kő-kígyót, a Sátánt. A sokat szenvedett aztékok megtalálják a továbbélésükhöz szükséges természetfeletti létmagyarázatot, és az evangélium fényében felismerik emberi méltóságukat s földi küzdelmük végső célját.
A tilmán lévő képnek nemcsak a megjelenése volt csodálatos, hanem mindeddig való fennmaradása is az. A képen, sokszoros nagyításban sem látható ecset nyoma! A növényi eredetű ritka szövésű anyag nincs előkészítve festővászonnak, és erre nem is alkalmas. Ha nem festik be, 20 év alatt szétmállik. Ha megfestik, akkor már 5 év alatt tönkre megy. Ez a kép azonban sértetlenül fennmaradt 470 éven keresztül, pedig az első 116 év alatt még üveggel sem védték, sőt százezrek érintették és kormos, füstös viaszgyertyák megszámlálhatatlan tömegét égették előtte. A tilma festményt nem hordozó részét relikviaként széthordták, így a festmény ma 198x106 cm, melyen a Szent Szűz alakja 142 cm. Jelenleg üveg alatt hármas keretben (arany-ezüst-bronz) őrzik az eredeti bazilika közvetlen közelében felépített hatalmas méretű betonból készült új székesegyházban, annak 20000 zarándokot befogadó belső terében a szentély oltárasztalához vezető introitusként.

A tepeyaci jelenések óta 46 pápa uralkodását jegyzi fel az egyháztörténelem, s közülük 26 határozottan állást foglalt bullákban, körlevelekben, jubileumi megnyilatkozásokban e természetfeletti jelenség hitelessége mellett.

Mihalovics Zsigmond és az Actio Catholica

Már a 19. században jelentkezett az igény a világi hívek bevonására a katolikus egyház apostoli munkájába, több nyugat-európai országban ekkor születtek az első, nem hitbuzgalmi jellegű katolikus társadalmi egyesületek. A világiak apostolkodásának szervezetét, az Actio Catholicát 1922-ben alapította meg XI. Piusz pápa, magyarországi szervezete 1932-ben jött létre. Az Actio Catholica meghatározó tényezője lett a két világháború között a hazai egyházi életnek, s ebben kulcsszerepet játszott Mihalovics Zsigmond herminamezei plébános.

Mihalovics Zsigmond pályájának alakulásában bizonyára nagy szerepe volt nagybátyjának, Mihalovics Ferenc esperesnek, aki sok támogatást nyújtott a korán árvaságra jutott fiúnak. Mihalovics Ferenc Bácsán volt plébános, unokaöccse Győrben végezte középiskolai tanulmányait, majd Pozsonyban, Nagyszombatban, végül a bécsi Pázmáneumban készült a papságra. 1914-ben szentelték fel, ezt követően több fővárosi középiskolában lett hittanár. A nevével összeforrott herminamezei plébániára 1919-ben kapott – eleinte adminisztrátori – kinevezést.

Budapest rohamosan növekvő népességével nehezen tudott lépést tartani a katolikus egyház szervezete, egyre több nehézséget okozott, hogy egyes plébániákhoz ezernél is több hívő tartozott. Az első lépések a helyzet orvoslására az első világháború utáni években történtek, mikor Csernoch János hercegprímás hozzálátott, hogy az esztergomi érsekséghez tartozó (Budapest területén ekkor három püspökség osztozott), aránytalanul nagy plébániák felosztásával hatékonyabbá tegye a pasztorációt. Az erzsébetvárosi plébánia területéből kihasított Herminamező önálló plébániává emeléséről 1919. április 21-én hozta nyilvánosságra a határozatot Mészáros János érseki helynök. Az új plébánia temploma ideiglenesen a Hermina-kápolna lett, kormányzója pedig a fiatal Mihalovics Zsigmond, aki a Tanácsköztársaság egyházüldözése dacára fogott hozzá hívei közösségbe szervezésének. Különösen sokat tett a gyermekekért, látogatta a családokat, szegénygondozó hálózatot és népkonyhákat létesített, sportklubot szervezett, majd 1924-es plébánosi beiktatását követően templomépítésbe fogott. A gazdasági válság miatt csak 1936-ra gyűlt össze elegendő pénz a tervezett Szentlélek-templomra, mely alig egy év alatt felépült a Kassai téren.

Érthető tehát, hogy amikor Magyarországon is megalakult az Actio Catholica, miért Mihalovics nyerte el országos igazgatójának tisztét. Az egyre szélesebb néprétegeket megmozgató katolikus fellendülés irányítására kiváló szervezőre volt szükség, s Mihalovics nemcsak ennek a követelménynek felelt meg, hanem Nyisztor Zoltán katolikus újságíró szerint ő volt az, aki korábbi tevékenységével nem vívta ki senki ellenszenvét az egyházban.

„Papíron az Actio Catholica gigantikus szervezettséget mutat – írta 1934-ben Mihalovics. – A fővárosban a hercegprímástól és a püspöki kartól küldött Glattfelder Gyula püspök irányítása mellett működik az országos energiaközpont, minden püspöki székvárosban kész a transzformátor, mely az országos elnökségtől érkező nagyfeszültségű áramot az egyes egyházmegyék viszonyaihoz alkalmazza, az espereskerületi tanácsokban az áramelosztók funkcionálnak, s minden plébánián elkészült a kapcsolás, az áramot felfogó és kigyújtó készülék. Papíron úgy látszik, hogy az egész országot átölelő szervezeti hálózat áll rendelkezésünkre, lehet már egységes célkitűzéseket végiggörgetni az egész országon, rendelkeznek már oly átfogó szervezkedéssel, hogy egy gombnyomásra talpra ugrik az egész ország.”

E hatalmas hálózat működtetése emberfeletti szervezőmunkát igényelt, az Actio Catholica hatáskörébe nemcsak a népszerű vallásos egyesületek (a vidéki ifjakat tömörítő KALOT és KALÁSZ, a városi munkásfiatalokhoz szóló EMSZO, a KIOE és a Hivatásszervezet), hanem a nagyszabású katolikus megmozdulások is beletartoztak. Teljes mértékben az Actio Catholicára hárult a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus megszervezése, a lelki felkészítéstől a közel milliónyi zarándokot fogadó rendezvény lebonyolításáig. A második világháború után még ennél is több feladat hárult a szervezetre, hiszen az Actio Catholica vállalta a segélyek elosztását.

Bár a magyar katolikus közvélemény az Eucharisztikus Világkongresszus sikere után minden püspöki szék megüresedésekor Mihalovics Zsigmondot emlegette, a kinevezés késett. Hiába szerette volna Glattfelder Gyula maga mellé venni segédpüspöknek, sőt Glattfelder halála után a csanádi püspöki székre Mihalovics volt a Szentszék jelöltje, a plébános egykori segédlelkésze, Seres Ferenc szerint Serédi Jusztinián hercegprímás nem járt el kellően Mihalovics érdekében. Mihalovics 1944-ben hagyta el Herminamezőt, amikor kanonoki stallumot kapott Esztergomban. E tisztségéből irányította az Actio Catholicát 1948-as emigrációjáig.

Ausztriába, később Rómába ment, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol 1959-ben érte a halál. Mihalovics külföldön sem hagyott fel a szervezőmunkával, emigráns társait példásan összefogta. A magyarországi Actio Catholica Mihalovics távollétében is működött, csakhogy békepapi vezetés alatt álló, államhű hivatallá alakították – s eredeti küldetését úgy eltorzították, hogy a rendszerváltás idején a püspöki kar jobbnak látta inkább megszüntetni.

Felhasznált irodalom
Balogh Margit – Gergely Jenő: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon. Bp., 2005.
Gianone András: Az Actio Catholica története Magyarországon 1932–1948. Bp., 2010.
Seres Ferenc: Mihalovics Zsigmond élete és művei. Pilisszentlélek, 1993.
Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

Szentté avatják II. János Pál pápát

Ferenc pápa pénteken aláírta II. János Pál és XXIII. János pápa kanonizációját, a két egyházfőt már az idén szentté avathatják – közölte a szentszéki szóvivő.

Federico Lombardi szóvivő Ferenc pápa első enciklikájának pénteki vatikáni bemutatása közben jelentette be, hogy a pápa aláírta a II. János Pál szentté avatásához szükséges dekrétumot, és ezzel egy időben XXIII. János pápáét is.

Lombardi valószínűnek tartotta, hogy a 2005-ben elhunyt lengyel pápát és az 1963-ban elhunyt olasz pápát még az idei év vége előtt szentté avatják. Az sem kizárt, hogy a két egyházfőt egyszerre avatják szentté – tette hozzá a szóvivő. A dátumról Ferenc pápa dönt majd az avatás előtt összehívandó konzisztórium bíborosi tanácskozásának kitűzésével.

Az 1978-ban megválasztott, 2005. április 2-án elhunyt II. János Pálnak már a temetésén azonnali szentté avatását követelték a hívők a Santo subito! feliratú transzparensekkel. Ezt követően XVI. Benedek az előírt időnél– a halált követő öt esztendőnél – korábban elindította elődje kanonizációs eljárását. II. János Pált 2011. május elsején avatták boldoggá a római Szent Péter téren. Közel másfél millió hívő érkezett akkor a Vatikánba, elsősorban olaszok és lengyelek. A boldoggá avatáshoz elfogadott első csoda Marie Simon Pierre Parkinson-kórban szenvedő francia nővér gyógyulása volt. A lengyel pápa szentté avatásához szükséges második csoda a boldoggá avatás napján történt, ennek részleteiről egyelőre annyit tudni, hogy a II. János Pálhoz intézett imádság állítólag egy Costa Rica-i asszonyt gyógyított meg.

A tudományosan megmagyarázhatatlan gyógyulást a Szentté Avatási Kongregáció által felkért orvosok és teológusok idén áprilisban minősítették csodának. A kongregáció bíborosi bizottsága ezt a héten megerősítette, a pápa pedig most aláírta a szentté avatás utolsó lépésének számító dokumentumot.

A II. Vatikáni Zsinat atyjaként és a „jó pápaként” ismert XXIII. Jánost 2000-ben avatták boldoggá egy olasz nővér meggyógyításáért. Az 1958-ban pápává választott Angelo Giuseppe Roncalli esetében a szentté avatáshoz nem volt szükség egy második csodára: a Szentté Avatási Kongregáció javaslatára Ferenc pápa úgy döntött, hogy XXIII. János kanonizációjához egy csoda is elegendő. Ehhez a pápának joga van, de ez nem azt jelenti, hogy mostantól kezdve a szentté avatáshoz elég lesz egy csoda is - hangoztatta a szentszéki szóvivő. Hozzátette, hogy Ferenc pápa valószínűleg XXIII. János pápa személyisége és a II. Vatikáni Zsinat idei 50. évfordulója miatt döntött így.

(mno.hu )

Egy kevéssé ismert magyar szent

A krakkói Isteni Irgalmasság bazilika (Sanktuarium Bożego Miłosierdzia) magyar kápolnájának dísze a Puskás László festőművész által készített mozaik, melyen Magyarország és Lengyelország szentjei jelennek meg a középkortól egészen napjainkig. Szent Gellért társaságában két kevésbé ismert püspök arcával is találkozhat a látogató: Szent Beszteréd nyitrai és Szent Buldus (egyes változatokban Bőd) egri püspökével, akik a középkori források szerint Gellérttel együtt haltak vértanúhalált az 1046-os pogánylázadás során. Szent Buldusnak, annak ellenére, hogy csak a hagyomány tartotta Eger egyik első főpásztorának, komoly kultusza alakult ki a 17-18. században, melyet elvétve még ma is őriznek.

Magyarország és Lengyelország szentjei
(Puskás László mozaikja a krakkói Isteni Irgalmasság bazilikában)

A Szent István halálát követő trónviszályok komoly veszélybe sodorták a fiatal Magyarországot. Orseolo Péter, mint a német király hűbérese – a Képes Krónika szavaival élve – „zsarnoki kegyetlenséggel korbácsolta” az országot. Az ellene szervezkedőket „megölette, másokat meg szemük kiszúrásával gyötört meg, s az egész Magyarországot oly nagy nyomorúsággal sújtotta, hogy a magyarok inkább választották a halált, mint hogy ily nyomorultul éljenek.” A nehéz helyzetből kiutat kereső nemesek egy csoportja Csanádon gyűlt össze, és arról határoztak, hazahívják a száműzött Vazul Oroszországban tartózkodó fiait, András és Levente herceget. A hercegek, miután meggyőződtek arról, hogy hazahívásuk nem csapda, eleget is tettek a nemesek kérésének, ám az elégedetlenkedők csak azzal a feltétellel voltak hajlandóak harcolni András és Levente oldalán, ha engedélyezik a pogány vallás gyakorlását, illetve templomok lerombolását, papok, püspökök meggyilkolását; a keresztény intézmények elleni támadást. A trónharcok során a keresztény eszmék hitelüket vesztették a magyarság szemében, a pogánysághoz való visszatérés jelenkori szóhasználattal élve a „nemzeti ellenállás” szerepét töltötte be a magukat kereszténynek nevező, ám azzal ellentétesen cselekvő német és olasz Péter-hívekkel szemben. Az országban széleskörű pogánylázadás robbant ki, melynek egyik vezéralakja a Békés várából származó Vata volt, kinek emberei okozták a három püspök halálát.

Ajánlott olvasmány
Az első „pápalátogatás” Magyarországon

Gellért Beszteréd, Buldus és Beneta püspökökkel a pesti révhez indult, hogy együtt tisztelegjenek a visszatérő hercegek előtt, azonban még a Dunán való átkelés előtt vértanúhalált szenvedtek a felkelőktől. Buldus püspököt halálra kövezték. Beszterédnek és Benetának sikerült a túlpartra jutnia, azonban ott is lázadók vártak rájuk. Míg Benetát András időközben megérkező csapatai kiszabadították, Beszteréd halálos sebesülést szerzett. Gellért püspököt Csanádon temették el, testét később Velencébe vitték, így maradhatott fenn a történelem viharaiban, ellentétben társainak sírhelyeivel, melyekről ma is csak feltételezések vannak. Buldus egri kultuszának alapjai a jezsuita egyháztörténész, Inchofer Menyhért 1644-es írására vezethetőek vissza, mely Gellért három társát nyitrai, veszprémi és egri püspökként azonosította: e gondolatra támaszkodva terjesztette el a vértanú tiszteletét Telekessy István egri püspök, aki kápolnát szenteltetett, és iskoladrámát is színre vitetett Buldus emlékére. Mivel a vértanú püspököt csak a hagyomány tekintette szentnek, Esterházy Károly volt az, aki elindította, hogy elődjét hivatalosan is a szentek sorába iktassák, azonban elegendő forrás hiányában a kanonizáció elmaradt.

Az egri püspökség első évszázadairól meglehetősen kevés információval rendelkezünk. Az egyháztörténeti szakirodalom nem Buldust, hanem Katapánt említi Eger első püspökének, és Schmitth Miklós jezsuita történész valószínűsít egy Bonifác nevű püspököt is. Buldust tehát a harmadik egri püspök volt, ha valójában az egri egyházmegye élén állt – vélhetően Inchofer Menyhért birtokában sem álltak olyan bizonyítékok, melyek egyértelműen alátámasztották volna feltételezéseit a korszak kevésbé ismert egyházi méltóságairól. Katona István egyháztörténész pécsi püspöknek vagy kalocsai érsek tartotta Buldust, mégpedig azért, mert Egerből útra kelve már Abaújváron üdvözölhette volna Andrást és Bélát a székesfehérvári kitérő helyett. Inchoffer minden bizonnyal saját fantáziájára támaszkodott, hiszen művének 1644-es megjelenése előtt egy forrásban sem találhatjuk annak nyomát, hogy Gellért két vértanú-társa nyitrai, illetve egri püspök lett volna. Szent Buldus tisztelete egy szép hagyomány, melyet érdemes ápolni.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

Sándor István, a koncepciós per áldozatává vált szerzetes

Különleges esemény emeli a magyarországi jelenlétük századik évfordulójáról emlékező szalézi rendtartomány ünnepségsorozatát: várhatóan még idén boldoggá avathatják a sztálinista egyházüldözésnek áldozatul esett szalézi laikus testvért, Sándor Istvánt. A boldoggá avatás dekrétumának kihirdetését 2013. március 27-én engedélyezte Ferenc pápa.

Sándor István „bűne” mindössze az volt, hogy szegény munkásfiatalokat karolt fel, még a szerzetesrendek 1950-es betiltása után is hittanórákat, kirándulásokat szervezett nekik. Méltán érezte szívéhez közel ezeket az egyszerű fiatalokat, hiszen ő maga is munkáscsalád fiaként született 1914. október 26.-án Szolnokon. Fémipari technikumot végzett, rövid ideig dolgozott is szakmájában, majd 1936-ban belépett a szalézi rendbe. Lakhelye és működési területe a Rákospalotát Újpesttel összekötő közúti felüljáró mellett épült szalézi központ, a Clarisseum lett, melynek nyomdájában 1940-től dolgozott, közben ellátta az itteni diákotthonban élő nehéz sorsú iskolás fiúk lelki gondozását is. A második világháború alatt híradósként szolgált a honvédségben.

Az újpesti Clarisseum
Az Első Budapesti Gyermekmenhely Egyletet gróf Károlyi Sándorné Korniss Klára alapította 1870-ben. A Rákospalota és Újpest határán fekvő, 134 holdas István-telken 1882 nyarán tették le az alapkövet, két év múlva nyílt meg az Ybl Miklós tervei alapján készült intézet. A növendékek létszáma 150 körül volt, tizenkettedik életévükig elemi iskolába jártak, majd három évig kertészetet vagy hat évig cipész, szabó, lakatos szakmát tanultak. 1904-től a háború kitöréséig lánynevelő intézet működött az épületben polgári iskolával. 1924-ben nyitotta meg újra kapuit, a Szalézi Fiúnevelő Intézet mellett a Don Bosco nyomda üzemelt itt. (Fotó: nikzsig, orszagalbum.hu)

1946-tól munkásfiatalokat vezetett a rákospalotai Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületében. Az állam természetesen nem nézte jó szemmel a Clarisseum működését, s mikor a többi katolikus intézethez hasonlóan az ország vezetése feloszlatta a rákospalotai központot is, az oda járó árva és munkás fiatalokból megbízható kádereket és ávósokat akart nevelni. Sándor István neveltjei közül Zana Albertet és másokat is besoroztak az ÁVH-hoz, a kapcsolat azonban megmaradt lelki vezetőjükkel. 1951 februárjában egy ártatlan diákcsíny volt az, mely a hatóságok tudtára juttatta Sándor István illegális tevékenységét. Volt tartományfőnöke, Ádám László segítségével hamis papírokhoz jutott, melyekkel külföldre menekülhetett volna, de nem akarta magára hagyni fiataljait. Kiss István álnéven a Persil gyár dolgozója lett, s bejelentés nélkül lakott rendtársa, Dániel Tibor lakásában.

Sándor Istvánt, Zana Albertet és Farkas Ferencet 1952. július 8-án „a magyar demokrácia ellen való összeesküvés” vádjával tartóztatták le. Ez volt az utolsó koncepciós perek egyike, mely a „pártőrség pere” néven híresült el. A Budapesti Hadbíróság 1952. október 28-án tárgyalta az ügyet; Sándor Istvánt kötél általi halálra ítélték. A halálos ítéletet 1953. június 8-án 21.10-kor hajtották végre. Sírhelye még ma sem ismert, valószínűleg a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában hantolták el.

Az Egyházmegyei Bíróság 2006. május 24-én kezdte meg Sándor István boldoggá avatási aktáinak összeállítását, majd 2007. december 8-án átadták a per anyagát Rómának. A Budapesti Történeti Múzeumban 2013. január 27-én a szalézi rend magyarországi letelepedésének századik évfordulójának tiszteletére kiállítás nyílt, melyen Sándor István vértanúságáról is megemlékeznek.

Ajánlott a szaleziak.hu oldalról
Úton a vértanúság felé – letartóztatása
Úton a vértanúság felé – Börtön, ítélet

VII. Piusz pápa magyar megmentői

A katolikus egyház május 24-én ünnepli Mária, a keresztények segítsége ünnepét. Kevesen tudják azonban, hogy ennek az ünnepnek magyar vonatkozása is van: május 24-e azoknak a magyar huszároknak állít emléket, akik kiszabadították Napóleon fogságából VII. Piusz pápát, és hazakísérték őt Róma városába.

A francia forradalom nemcsak Franciaország határain belül intézett összehangolt támadást a katolikus egyház ellen, 1798-ban Berthier tábornok csapatai azzal a céllal érkeztek Rómába, hogy véget vessenek a pápaság hatalmának. Az idős és beteges VI. Piuszt fogságba vetették és Franciaországba hurcolták, útja során érte a halál 1799. augusztus 29-én Valence-ban. Rómában eközben köztársasági kormányt alakítottak, az Egyházi Államot pedig kifosztották. A bíborosi kollégium tagjainak zöme az osztrák fennhatóság alatt álló Velencébe menekült, itt értesültek VI. Piusz halálhíréről, s választották utódjául Barnaba Chiaramontit, aki VII. Piusz néven lépett Szent Péter trónjára. Koronázása – mely a velencei Szent György templomban történt – után tért vissza az időközben felszabadult Rómába, ahová magyar huszárok kíséretében 1800. június 3-án érkezett meg. Az egyház helyzete azonban még közel sem fordult szerencsésebbre: Franciaországban 1799. november 9-én egy államcsíny folytán Bonaparte Napóleon első konzul megdöntötte a Direktórium uralmát, és kezébe vette a hatalmat.

Napóleon valójában teljesen közömbös volt a vallással szemben, nem látott más benne, csak eszközt politikai céljainak megvalósítására. Meg volt róla győződve, hogy Franciaország csak akkor lehet igazán nagyhatalom, ha az egyszerű nép katolikus marad. Valláspolitikájának tehát két célkitűzése volt: a vallási béke megteremtése és az egyháznak az állam szolgálatába való állítása. Az egyház és Franciaország viszonyát 17 szakaszban rendező konkordátumot 1801. július 15-én írta alá Ercole Consalvi bíboros-államtitkár, e megegyezés visszaadta a még meglévő egyházi vagyont, a katolikus egyháznak uralkodó jelleget biztosított.

Napóleon 77 ún. organikus cikkellyel egészítette ki a konkordátumot, amelyek a gallikán államegyház rendszerét tartósították – e lépése VII. Piusz tiltakozását váltotta ki. A pápa annak reményében, hogy az organikus cikkelyek életbe léptetéséről lebeszélheti Napóleont, 1804-ben elfogadta az uralkodó meghívását Párizsba, hogy a Notre Dame-ban császárrá koronázza. A ceremónián azonban Napóleon kikapta a pápa kezéből a koronát, és maga helyezte saját fejére, így fejezve ki, hogy a pápát a francia politika szolgálatába állította.

Jacques-Louis David: Le Sacre de Napoléon
(1807, 9,79 m × 6,21 m, Louvre) részlet

1808-ban Napóleon elfoglalta és Franciaországhoz csatolta az egyházi államot. Erre VII. Piusz kiközösítéssel válaszolt, amivel Napóleon nem sokat törődött: letartóztatta és fogságba hurcolta a pápát. Eleinte Savonában tartotta házi őrizetben, majd Fontainebleau-ba vitette. Napóleon eközben elrendelte, hogy a bíborosok Rómából Párizsba helyezzék át lakhelyüket, de közülük tizenhármat megfosztott méltóságától, mert nem voltak hajlandóak második esküvőjén megjelenni.

VII. Piusz törhetetlennek mutatkozott. A császár, hogy a pápára nyomást gyakoroljon, 1811-ben nemzeti zsinatot hívott össze Párizsba, ám sikertelen oroszországi hadjárata után mégis a VII. Piusszal való megegyezés felé hajlott: 1813-ban kicsikarta a pápától az úgynevezett fontainebleau-i konkordátumot. Ám Napóleon kimerült hadereje már nem bírt megbirkózni az orosz–porosz szövetségesekkel, s nemcsak Olaszország, de maga Franciaország is kiszakadt hatalmi köréből. A lavina megindult, s mielőtt elsodorta volna őt és császárságát, kész volt hazaengedni a pápát, és Rómán kívül a trasimenói megyéket is visszaadatta neki. A pápa azonban ragaszkodott teljes függetlenségéhez és állama csorbítatlan birtoklásához. Teljes jogú rehabilitációját Ferenc osztrák császártól kérte, neki írt levelében visszakövetelte mindazon jogait, hatalmát és teljes szuverenitását, melytől négy és fél éven át megfosztották.

Sir Thomas Lawrence: Pope Pius VII
(1819, 1,78 m × 2,69 m, Windsor) részlet

I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata (1809) után nem állhatott ki a pápa mellett, most viszont békeközvetítőként annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piuszt teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek ekkor már nem volt értelme, így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát. Az egyházfő kíséretére a Radetzky-huszárok magyar lovasszázadát rendelték, akik akkor az osztrák–francia határ mentén teljesítettek szolgálatot. Az Alpokon való átkelés nagyon megviselte VII. Piuszt, a hintóban zötykölődő pápát egy tiszt saját köpenyével takarta be. Egyes források szerint e huszártiszt nem volt más, mint a ráckevei Horváth János, akinek alakjáról Petőfi Sándor híres elbeszélő költeménye, a János vitéz főhősét mintázta. Horváth János tettéért a legmagasabb pápai kitüntetésben, a Krisztus-rend gyémánt csillagjában részesült, melyet halála után hozzátartozói a ráckevei templomnak adományoztak. A rendjelet az áldoztató kehelyre forrasztották, amely 1937-ben került a székesfehérvári egyházmegyei gyűjtemény tulajdonába.

VII. Piusz hazatértének napját, május 24-ét Mária, a keresztények segítsége ünnepévé tette, magyar segítőit pedig soha nem feledte el. „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait. Most pedig a magyar fegyverek oltalma alatt vonult be az Örök Városba négyéves rabsága után népének ujjongása közt VII. Pius” – írta Kühár Flóris. Emlékül a pápa zászlót adott a Radetzky-ezrednek. A zászló egyik oldalán a Boldogságos Szűz, a másikon két géniusz; az egyik Rómát jelképezi, ez a magyar címert tartja, a másik, a Magyarországot jelképező géniusz a pápai koronát emeli. A zászlón ez a felirat áll: „Ungariae Patronae Pium comitatis ad Urbem; O felix tanto Roma sub auspicio – Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok Nagyasszonyának oltalmát, ki Piust a Városba kísérte.” A zászlót örök emlékül a bécsi fegyvertárban őrzik.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

Sándor István vértanú – legyen kisközösségeink védőszentje

Talán meglepő a címben foglalt állítás, annak megfogalmazása, de nem véletlen. És annak teljes tudatában írom ezt így, hogy Sándor István tudvalevően szalézi szerzetes volt és mindvégig rendi hivatásához hűségesen élt, következésképp a szalézi rend nyilván joggal tekinti őt saját szentjének (boldogjának). Ugyanakkor - őrá emlékezve - azt is figyelembe kell vennünk, hogy mivel foglalkozott, mi volt az a tevékenysége, ami mártíromságához vezetett.

Tudjuk, hogy fiatalokkal foglalkozott. 1946-tól a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) keretében, majd - a diktatúra kiépülésével, a vallási egyesületek fölszámolása után - intézményes keretek nélkül is. Tudjuk azt is, hogy abban az időben (50-es évek eleje) az államhatalom minden engedély nélküli csoportosulástól, szervezkedéstől félt, és ezeket - valós jellegüktől és céljaiktól függetlenül - államellenesnek minősítette. Ez pedig elég volt a letartóztatáshoz és a koncepciós perhez.

Felmerül a kérdés: miért vállalták akkor egyesek ezt a kockázatot? Miért volt nekik olyan fontos rendszeresen összejönni, összejárni, összetartozni? Sem állam, sem egyház nem kívánta (ekkorra a szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházat megfélemlítették, szinte kivéreztették...), miért volt hát ez egyeseknek olyan fontos?

Erre a megkerülhetetlen kérdésre a válasz ma sem közismert, még az egyházon belül sem mindenki számára. Először - amikor annak idején szembesülnöm kellett ezzel a kérdéssel - én sem nagyon értettem, azután 1979-ben kapcsolatba kerültem egy ilyen "illegális" csoporttal (persze ebben az időben már minimálisak voltak a kockázatok, legalábbis az 50-es évekhez képest), melyet kisközösségnek hívtunk, és szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre.

Mi az, hogy kisközösség? Ott és akkor ez egy kb. 5-10 főből álló, valamelyikük lakásán rendszeresen összejáró közösséget jelentett, melyben komoly önképzés folyt az Evangélium alapján, illegálisan sokszorosított kisközösségi írásokat is felhasználva (melyeknek természetesen semmilyen politikai jellege nem volt). Vonzerejét az Evangélium radikalitása adta; annak felfedezése, hogy Jézus személyesen közel jön és meg akarja változtatni az életünket ... csak arra vár, hogy ezt mi elfogadjuk. Személyes hangú imában tettük le a kapott tanítással kapcsolatos gondolatainkat az Úr elé, és kisközösségi társainkkal való kapcsolatunkat ez az egyfelé-törekvés határozta meg. Izgalmas és örömteli dolog volt ennek az új típusú összetartozásnak a megtapasztalása!

Sándor István nevével, vértanúságának hírével először kisközösségi irodalomban találkoztam: "Akik az első 50 évben hazatértek" címmel jelent meg 1997-ben (akkor már legálisan persze) egy kötet kisközösségek elhunytjairól [1], melyben első helyen találjuk az őróla való megemlékezést. Több fontos dolgot tudhatunk meg ebből az írásból S.I. tevékenységéről, az életrajzi adatokon túlmenően is:

• A KIOE-csoportok illegális tovább-működtetéséhez buzdítást, támogatást, vallásos brosúrákat kapott több olyan személytől, akik az 1945 után piarista szerzetesek által elindított lelkigyakorlatos és kisközösség-építő mozgalom [2] tagjai voltak (Balássy Géza, Orth Mihály, Dvorszki Magda).
• A csoportjaihoz tartozó fiatalokkal személyes kapcsolatot tartott fenn (csoport-összejövetelen kívül is fölkereshették; ha távol volt, levelezett velük).
• Bár nem volt pap, ő vigasztalta a börtönben a vele együtt raboskodó papokat is. Még halálos ítélete után is ő vigasztalta zárkatársait. (Honnan volt ez a lelki többlete?)
• Botlik László, aki előadás-sorozattal támogatta a Sándor István vezette csoport-összejöveteleket, megőrzött egy imát, melyet e kisközösség tagjai naponta elmondtak. E közvetlenül Jézushoz szóló, egyszerű szavakkal fogalmazott ima olyan erővel hatott rá, hogy azt fejből megtanulta és évtizedeken keresztül imádkozta - így őrződött meg ez az ima, és bekerült a hivatkozott könyvbe is.

Szőke János szalézi atya, a boldoggá avatás posztulátora Sándor Istvánról kiadott könyvében is [3] találunk további, ebből a szempontból fontos részleteket:

• Amikor Sándor István már álnéven élt és tevékenységére a hatóságok felfigyeltek, - sőt jóakarói figyelmeztették őt a közeli letartóztatás veszélyére -, akkor rendi elöljárói lehetőséget teremtettek számára, hogy külföldre szökjön. Nehéz döntést hozott meg ekkor: úgy gondolta, hogy saját életének mentése helyett fontosabb az, hogy közösségi társait, tanítványait ne hagyja cserben, ne hagyja magukra - azokat, akikkel olyan fontos számára a kapcsolattartás, a keresztény közösségi összetartozás. Ebből a mozzanatból tudhatjuk, hogy tudatosan választotta a vértanúságot, a másokért életét adó Jó Pásztor magatartását; noha ő nem volt felszentelt pap, mégis evangéliumi értelemben a legmagasabb szinten valósította meg életének odaadását barátaiért, közösségi társaiért.
• Az említett könyv idézi Ádám László akkori titkos tartományfőnök [4] külföldi szaléziakhoz kijuttatott írását S.I.-ról, melyben - többek között - ezt írja: "Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és szerény tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg." - Igazi kisközösségi lelkület rajzolódik ki e szavak által: maga köré gyűjteni övéit, amint Jézus is tette, akárhol, ahol a körülmények adják; és együtt lenni, Jézustól tanulni, az Istenhez tartozást erősíteni, megalkuvás nélkül.

Összefoglalva: a személyes kapcsolattartásnak és a naponkénti együtt-imádkozásnak ez az erőtere világossá teszi, hogy itt nem egyszerűen hittan-csoportról van szó, hanem valódi közösségről, későbbi kisközösségeink egyik elődjéről. Némely helyen leegyszerűsítve hittan-csoportnak nevezik azt, amit S.I. vezetett, de a fellelt információk egyértelművé teszik, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Ahol a személyes kapcsolatok dominálnak, és az egymás iránti odaadottság - Isten iránti odaadottsággal összefonódva - odáig megy el, hogy valaki életét adja társaiért, az tényleg KÖZÖSSÉG, a szó legteljesebb értelmében. Egy olyan magas eszmény, amelynek vállalása az átlagos keresztény közgondolkodásból nem vezethető le, viszont az Evangélium radikalitását tudatosan megélő közösségek lelkületéből - igen.

A magyarországi kisközösségek az 1940-es évek végétől - amikor még csak az említett, piarista atyák által indított mozgalom, valamint a Regnum Marianum létezett - hosszú utat jártak be napjainkig, és erőteljesen gyarapodtak. A kisközösségek papjai és világi vezetőinek, tagjainak egy része a diktatúra idején börtönbüntetéseket szenvedtek. A 70-es évektől kezdve léteznek és működnek nálunk a Katolikus Karizmatikus Megújulás, valamint az Olaszországból származó Fokoláre lelkiség közösségei, immár országszerte. A 80-as, 90-es években további új lelkiségi mozgalmak indultak, illetve külföldön indult mozgalmak is szép számmal megjelentek nálunk. Az OLI 2006. évi kiadványa szerint [5] ekkor már 35 különböző lelkiségi irányzat működött az országban - olyan mozgalmak, melyek döntő többségükben kisközösségekből épülnek fel. Bizonyítva azt, hogy a személyes közösségi kapcsolatokban elköteleződve teljesebben, radikálisabban élhető meg az Isten-kapcsolat, és ennek vonzása van, egyszersmind iránymutató az Egyház jövője szempontjából.

Manapság többnyire LELKISÉGI MOZGALMAK-nak nevezzük azokat a szerveződéseket, melyek a - fentiek szerinti értelemben vett - kisközösségekből állnak (más szóval: imacsoportokból, házi közössé-gekből), de általában ide sorolva az együtt élő közösségeket is (életközösségek, "új közösségek") [6]. Mindegyik ilyen mozgalomnak ill. új közösségnek van egy sajátos lelkisége (ami egyrészt azt jelenti, hogy a keresztény tanítás bőségéből mi az, ami a leghangsúlyosabb náluk, másrészt azt, hogy milyen módon élik ezt meg, pl. ima, ének, tanítás, szolgálatok, evangelizációs programok, stb. által). A sajátos lelkiség erős motivációt ad, ugyanakkor nem jelent szembefordulást a másik lelkiséggel, amelynél máshol van a hangsúly - normális esetben ezt a közösségek, mozgalmak tagjai úgy fogják fel, hogy ők egymást kiegészítik (amint Szt. Pál ezt az 1Kor 12,12-től kezdve kifejti, az ember testrészeinek egymásra utaltságához hasonlítva a különböző keresztények összetartozását). Tehát ők, noha különbözők, mégis együttesen, erőiket összeadva tudják az Egyház megújulását a legerőteljesebben szolgálni.

Mindegyik lelkiségi mozgalomnak vannak saját nagyra becsült személyei (a Szentlélek ajándékaival, karizmákkal megáldott alapítók, vezető-irányító személyek, akiknek sokat köszönhet az illető mozgalom, közösség), de valami mégis hiányzik. Ha komolyan átéljük azt, hogy nekünk, különböző lelkiségekben munkálkodó keresztényeknek, erőinket összeadva kell az Egyház megújulásán munkálkodnunk, fölmerül bennünk az igény egy védőszentre, egy közös mennyei pártfogóra, aki közbenjár értünk, mindnyájunkért. Egy olyan személyre, aki a közösségi életbe, társainak szolgálatába belemerülve különös kitartásról, önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, és most már biztosan ott van az Úrnál, hogy immár színről-színre látva Őt, tud közbenjárni értünk.

Egyszóval: egy olyan személyre, mint Sándor István szalézi testvér. Aki barátait közösségbe gyűjtve és közösségben megőrizve vállalta a veszélyt és adta oda életét.

Boldog István testvér, könyörögj érettünk!

Boldog István testvér, közösségeink védőszentje, könyörögj érettünk!

+

Mihálffy László, Élet Kenyere Közösség, Martonvásár, 2013. május 21.

Jegyzetek:

[1] Akik az első 50 évben hazatértek. Család Alapítvány kiadása, Budapest, 1997.

[2] Ebből a - piarista szerzetesek által elindított - mozgalomból alakultak ki a később "Bokor"-nak elnevezett, Bulányi György piarista személyéhez kötődő közösségek. Az egyházi vezetéssel 1980 körül kialakuló konfliktusaik a 40-es, 50-es években természetesen még nem léteztek, az ez időben induló közösségi élet katolikus irányvonala nem volt kétséges.

[3] Szőke János: Sándor István SDB vértanú. Don Bosco kiadó, Budapest, 2011.

[4] Ádám Lászlóról - személyes ismeretség okán - szabadjon megjegyeznem: erős hite mélyen sugárzott belőle még idős korában is, börtönnel, meghurcoltatással a háta mögött. Gyerekkoromban (50-es évek vége, 60-as évek eleje) gyakran látogatta családunkat és mindig buzdító, Isten melletti elkötelezettséget sugárzó szavai voltak hozzánk. Nem tudtuk, hogy tartományfőnök volt, és Sándor Istvánról, az ő történetéről semmit sem tudtunk - ez egy olyan világ volt.

[5] Lelkiségi mozgalmak a magyar katolikus egyházban - 2006. Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 2006.

[6] E mozgalmak és közösségek megjelölésében a magyar nyelvhasználat eltér a külfölditől. A nyugaton használatos fogalmak szerint léteznek egyrészt MOZGALMAK (ol. movimenti, fr. mouvements, melyek imacsoportokból - gruppi di preghiera, groupes de prière - állnak), másrészt ÚJ KÖZÖSSÉGEK (ol. nuove comunità, fr. communautés nouvelles, melyeknek közösségi házai vannak, ahol a tagok együtt élnek, napirend szerint, szerzetesekhez hasonlóan).