A négy megkoronázott vértanú,     † 306.         


Szent I. Deusdedit (Adeodát)     pápa és hitvalló, † 618.         


Szent Gottfrid


BOLDOG DUNS SCOTUS* JÁNOS egyháztanító (kb. 1265-1308)
Skóciában született. Kb. 15 éves korában lép be a Ferenc-rendbe, 1291- ben szentelik pappá. Tanulmányait Oxfordban, majd Párizsban végzi, ahol 1296 óta tanít. 1303-ban el kell hagynia Párizst, mert nem írta alá Szép Fülöp zsinathoz szóló fellebbezését VIII. Bonifác pápa ellen. 1304-ben visszatér Párizsba. 1308-ban Kölnbe helyezik, ahol pár hónapos tanárkodás után meghal. Sírját évszázadokon keresztül nagy tiszteletben tartják. II. János Pál 1993-ban avatja boldoggá.
Legjellemzobb tanításai:
Filozófiájában a létnek, erkölcstanában az akaratnak, teológiájában a szeretetnek adja az elsobbséget. Az örök boldogság mibenlétét Szent Tamással ellentétben nem Isten értelmi szemlélésében, hanem az Istennel szeretetben való egyesülésben látja. Egyes tanításai, mint pl. Krisztus primátusságáról (akkor is megtestesült volna, ha Ádám nem vétkezik), profétikus jelleguek. Hasonlóképpen a Szeplotelen Fogantatásról szóló tanítás. A hittudósok közül szinte egyedül hirdette ezt a tant a XIII. század végén. Érdeme, hogy elhárította az akadályt a dogma elfogadása elol s olyan érveket hozott bizonyítására, melyek örök érvényuek. 1305-ben a párizsi egyetemen nyilvános vita során megcáfolt 200 ellenvetést a tan ellen olyan elmeéllel, hogy akkor nevezték el „doctor subtilis”- nek, éleselméju hittudósnak - másik elnevezése: doctor marianus: Mária hittudósa. A fényesen sikerült bizonyítás után a párizsi egyetem azonnal elfogadta a Szeplotelen Fogantatás tanát, s ünnepét már 50 év múlva megünnepelte. A hagyomány szerint a vita elott Scotus a Szuz Mária szobor felé fordulva mondta: „Tégy méltóvá engem a te dícséretedre, Szentséges Szuz, adj erot ellenségeiddel szemben!” A Ferenc-rendben, Kölnben, Nólában századok óta boldogként tisztelik. Ezt a tiszteletet hagyta jóvá 1993-ban II. János Pál.
„Mindazon szerzetesrendek körül, melyek a XIV. század elején harcra keltek a mi szuz Anyánk Szeplotelen Fogantatásáért, kitunik Szent Ferenc rendje, mert a Scotus által kibontott zászló alatt mindenkinél jobban védelmére keltek e tannak; amiért a következo századokban annyi üldözést kellett szenvedniök, annyi vitát megküzdeniök, hogy eltekintve egyéb érdemeiktol, az így szerzett gyozelmük folytán is tiszteletre méltóvá tették magukat a katolikus világ elott.” (Strozzi egyháztörténész véleménye.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Duns Scotus Jánost, a Szeplotelen Fogantatás hittudóst kiváló értelemmel és életszentséggel tüntetted ki. Közbenjárására add meg nekünk is, hogy ugyanazt a tanítást huségesen megtartsuk, és életünkkel megvalljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Kastóriusz     vértanú, † 306.         


Szent Klaudiusz     vértanú, † 306.


TOURS-I SZENT MÁRTON
*Savaria (Pannónia), 316/317. +Candes, 397. november 8.
Szent Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született. Amikor Pannóniában, Sabariában 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a ,,Milánói ediktum''-mal Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Ekkor az Egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött, nemcsak hívei számát, hanem a befolyása alá tartozó területet illetően is. Az egyházi törvények birodalmi törvényekké emelkedtek, s ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A vértanúk és katakombák üldözött és sokáig az élet peremén meghúzódó közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett, amellyel természetesen együtt járt mindaz a negatív következmény, ami az állam és Egyház szoros összefonódásából mindig adódik.

Amikor Márton megszületett, mindez még csak a kezdeteiben élt. Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába, az ókori Ticiniumba, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.

Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.

Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. Elhatározásához a körülmények is hozzásegítették, mert épp ezekben az években nagyon heves viták dúltak az ariánusok és a katolikusok között, s őt magát is bántalmazták és kiutasították ariánus püspökök.

Hilarius püspököt -- éppen az ariánusok -- elűzték Poitiers-ből, sőt az egyházmegyéjéből is, de császári engedéllyel hamarosan visszatérhetett. Ekkor Márton is elhagyta szigeti remeteségét, és visszament Hilarius mellé. A városon kívül épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.

Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt.

Élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, amelyekben ma sem lehet kételkedni. Ahol azonban szükség volt rá, Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.

Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Az Egyház ugyanis a kapott szabadságban kezdett berendezkedni, és egyre inkább berendezkedett a világba. Kezdtek kialakulni az egyházi birtokok, mert a császár példája szerint, aki nagyon gazdag adományokkal látta el az Egyházat, fejedelmek és főúri családok szintén kezdték adományokkal megvetni egy-egy kolostor vagy templom életének alapját. Ennek következtében a klérus a dolgok természetes rendje szerint hamarosan hozzászokott az anyagi biztonsághoz, a fényes ruhákhoz, dús asztalhoz. Érthetően megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.

Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották; ha azonban nem az ő személyéről, hanem az Egyházról volt szó, határozottan lépett föl.

Minden tevékenységében apostoli céljai irányították: a rábízottak üdvössége és az igaz tanítás megőrzése. A veszélyben lévők és az üldözöttek megvédésének gondja és a hit tisztaságáért égő buzgóság miatt ragadtatta magát olykor olyan lépésekre, amelyek miatt később szemrehányást tett magának, és e lépései valóban csak úgy érthetők meg, mint a jogtalansággal szemben alkalmazott végső védekezés tettei.

A szokatlan és új szabadság légköre, amelyben most a kereszténység teljes egészének része volt, mind a tanításban, mind az erkölcsökben vadhajtásokat és gyomokat is termett. Az igaz hit és a tévtanok képviselői keményen és kitartóan küzdöttek egymással.

Hispániában egy gazdag, de nagyon aszketikus életet élő Priscillianus nevű laikus állított össze a montanizmushoz közel álló tanítást, amelyre elsősorban nagyon szigorú erkölcstana volt jellemző. Priscillianus sok követőt szerzett, akik megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban nagyon erős ellentábor szerveződött Ithacus püspök vezetésével, aki az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de utána azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Mikor úgy érezte, hogy Ithacus pártja, melynek oroszlánrésze volt a halálos ítélet meghozatalában, az udvarban túlságosan nagy befolyással bír, és fönnáll a veszély, hogy további vérontás is következik, nehéz szívvel elhatározta magát, hogy fölveszi a közösséget azokkal, akiket kegyetlenségük és igazságtalan eljárásuk miatt került, mert csak így tudta megmenteni Narses gróf és Leucadius prézes életét. Ezzel a lépéssel elérte a célját -- a császár ugyanis Tours püspöke engedékenysége fölötti örömében mindent megígért neki --, emiatt azonban élete végéig vádolta magát.

Mártont a nép ezért nem hibáztatta; úgy fogadták emlékezetükbe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt -- beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet --, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: ,,Fogjad, barátom -- mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot --, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!''

Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.''

A későbbi évekből elbeszélnek egy hasonló esetet, amely akkor történt, amikor Márton már régen meg volt keresztelve, sőt már püspök is volt, de ekkor már nem elégedett meg a félmegoldással:

A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.

A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.

Egy másik alkalommal -- mondja tovább a legenda -- koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ,,Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!''

Máskor egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.

Egyszer fiatal novíciusokkal sétált a kolostor környékén, és látta, hogy egy juhász éppen birkát nyír. Márton derűsen állapította meg: ,,Nézzétek ott azt a bárányt, nézzétek csak, milyen türelemmel hagyja magát nyírni! Megszívlelte a Keresztelő tanácsát, aki azt mondta, hogyha van valakinek két ruhája, ossza meg azzal, akinek egy sincs.''

Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

Példája:
    Kitartás a jóban - biztos sikert ígér!
Szent Mihály és a testnélküli mennyei erők

A mai napon a föld tisztelettel tekint fel a mennyekbe. Istennek testből és lélekből álló teremtményei, az emberek, csodálkozva néztek fel Istennek tiszta szellemből álló teremtményeire, az angyalokra. Megünnepeljük a három név szerint ismert angyalt: Mihályt, Gábort és Ráfaelt. Nevükkel a Szentírásban találkozunk. Velük együtt ünnepeljük a többi testnélküli mennyei erőket is.

Mielőtt elhangzott volna Istennek az anyagi világot teremtő szava, megteremtette az angyalok seregét. Teremtésükben Isten udvartartást teremtett Magának. Aztán, Szent Pál szerint: az angyalokat azok szolgálatára rendelte, akik majd öröklik az üdvösséget, azaz az emberek szolgálatára. (Zsd. 1, 14.) Minden ember mellé egy-egy őrző angyalt rendelt. Az angyallal először akkor találkozunk, amikor Isten az Édenkert kapujához angyalt állított tüzes karddal. Alig van a Bibliának olyan lapja, amely nem állítaná elénk az angyalokat. Az angyalok számáról nincs pontos adatunk. Dániel próféta azt látta, hogy ezerszer ezer angyal szolgált Istennek, és sok tízezer állott előtte. (7, 10.) Bár tiszta szellemi lények ifjúi alakban, szárnyakkal ábrázoljuk őket. Soha meg nem halnak, és Isten parancsait késedelem nélkül, gyorsan teljesítik. Szokták őket harci öltözetben is ábrázolni. Isten ügyét képviselve harcolnak minden ördögi működés ellen. Az emberek részéről őket a legnagyobb tisztelet illeti meg Isten után. Kilenc csoportra, karra szokták őket felosztani.


Szent Nikosztrátusz     vértanú, † 306.         


Szent Szempronianusz     vértanú, † 306.         


Szent Villehád     püspök és hitvalló, † 789. 

A 33 melitinéi szent vértanú

Mindnyájan Dioklécián és Makszirnián római császárok alatt éltek és szenvedtek vértanúságot. Az istentiszteleti szövegek névszerint Hieront említik meg, a többieket név nélkül.

Amikor a két császár meghallotta, hogy Örményország és Kappadokia lakosai, a császár parancsa ellenére sem, hajlandók a pogány isteneket imádni, két pogány férfit küldtek hozzájuk: Agricolát és Liziászt, hogy büntessék meg a ottani keresztényeket, és erős testű alkalmas ifjakat toborozzanak a hadseregbe. Liziásznak Kappadókiában beszámoltak egy erős, derék fiatal emberről: Hieronról. Liziász katonákat küldött érte a mezőre. Hieron nem akart katona lenni, mert a hadseregben titkolni kellett keresztény hitét. Erőszakkal fogták tehát el, társaival együtt, és mindnyájukat börtönbe vetették. Hitének bátor megvallása miatt először levágták kezét, majd kínzások után mindnyájuknak fejét vették.

Baldinucci Boldog Antal     hitvalló, †1717.         


Szent Auktosz vértanú és társai

Tesszalonikia vértanúnő pogány pap lánya volt. Titokban megismerkedett a keresztény vallással és megkeresztelkedett. Mivel nem akarta hitét megtagadni, atyja megverte és elűzte házától. 1 férfi: Auktosz és Taurion ezért szemrehányást tettek az atyának. Ő elment a parancsnokhoz és jelentést tett neki ezekről. Mindnyájukat elfogták és megkínozták, de a kínzások közt sértetlenek maradtak. Á két férfit kard által lefejezték, Tesszalonikia pedig a kínzások közt halt meg. Mindhármójuk testét Amfipoliszban temették el.

Szent Engelbert     püspök és vértanú, † 1225.         


Szent Ernő


Szent Florentin


BOLDOG ENSELMINI ILONA (Helena) szűz, klarissza (1207-1231)

Életérol kevés biztos adat maradt fönn. A legelfogadottabb adatokat közöljük: Jómódú és rangos páduai családból született. 13 éves korában belépett a helybeli klarissza rendházba, ahol a hagyomány szerint maga Szent Ferenc öltöztette be. A kis kolostor neve Cella, vagy Régi Cella, késobb: Arcella. Itt halt meg Szent Antal a klarissza novérek rendháza mellett épült kis házban, ahol néhány kisebb testvér lakott, akik a novérek lelki gondozását látták el. Szent Antal már mint tartományfonök, késobb mint a páduai ház fonöke látogatta a novéreket. A régi zsolozsmáskönyv szerint „Szent Klára nyomdokait igyekezett követni. Lelkét gyakori szemlélodéssel táplálta. Különösen az Úr szenvedése iránt viseltetett nagy tisztelettel... Szent Antal lelki vezetése alatt gyorsan haladt a tökéletesség útján.” Gyakran betegeskedett. Szent Antal részvéttel volt iránta, imádkozott érte, bátorította. O maga is imáiba ajánlotta magát - tartja a páduai hagyomány. Isten elhalmozta rendkívüli kegyelmi adományaival, látomásokkal, belso megvilágosításokkal. A Szent Szuz elore jelezte megbetegedését. (Ebbol következtetjük, hogy az o fohivatása a Krisztusért viselt szenvedés felajánlása volt „az Úr testének, az Egyháznak a javára.”) Fokozatosan megbénult, megvakult, süket lett. Így élte misztikus életét. Látomásait, tanításait tudta közölni környezetével: valószínuleg jelekkel és viasztáblára való írással. Közlései másolások útján terjedtek, de sajnos, nem maradtak fönn. Adatunk van róla, hogy 1370-ben egy páduai ferences páter látta még az iratokat. Helena halála elott három hónapon át nem tudott sem enni, sem inni. 24 éves korában, Szent Antal halála után öt hónappal halt meg a szeretet áldozata gyanánt. A hagyomány tud az általa muvelt csodákról is. Késobb, 1695-ben avatta az Egyház boldoggá. Teste épségben maradt.

Szent Antal tanítása (Boldog Ilonára vonatkoztatható):

„Az alázatosak, akiket nem ismernek, akik örülnek, ha elfeledkeznek róluk az emberek, tudják igazán utánozni Jézus rejtett názáreti életét. Emberek, akiket senki sem ismer, akikre senki sem gondol, s akik mindennap a béketurés, önmegtagadás, lemondás és szeretet kincseit gyujtik - anélkül, hogy tudatában lennének érdemüknek. Minden este tiszta, buntelen szívet ajánlanak fel Istennek.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ilona szuzet csodálatos lelki erovel tüntetted ki betegségében s elhalmoztad rendkívüli karizmákkal. Add, hogy keresztjeinket mi is türelmesen hordozzuk, életünket megjobbítsuk, s így az örök életet elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Lázár atya

A kisázsiai Magnézia városában született. Már gyermekkorában kitűnt jóságával, szelídségével és együttérzésével a szegények iránt. Egész életében ékes volt önmegtagadásaival. Fiatal korában elzarándokolt a Szentföldre, hogy a szent helyeket felkeresse. Palesztinában, Szent Szabbász kolostorában 10 évet töltött el. Szent élete miatt a Papság kegyelmében is részesült. Ezután Efezus közelében felkereste a Galéza hegyet, ott Krisztus feltámadásának tiszteletére kolostort alapított, ő maga pedig egy oszlopon vezekelt. Testét a lélek szolgálatának vetve alá, sok lelki harccal törte meg testi szenvedélyeit. Isten megajándékozta őt a jövendölés és jövőbe látás adományaival Sok istenfélő ember kereste fel, hogy lelki vezetése alatt éljen. Isten előre megmondta halála idejét, de a testvérek kívánságára, lelki javukra, meghosszabbította életét még 15 évvel. Amikor eljött halála ideje, sok jó oktatással búcsúzott el vezeklő társaitól, és 1053-ban elhunyt, 72 éves korában. Ereklyéi sok csodás gyógyulást adtak még a halál után is.

Szent Melaszipp és vértanútársai

Melaszipp vértanú és felesége Kaszinia, fiukkal Antoninnal együtt a hitehagyott Julián császár uralkodása alatt kerültek keresztény hitük miatt, a börtönbe. Á szent házaspárt megkínozták, a férjnek térdig levágták lábait, a feleségnek pedig emlőit. A börtönből kivezetett fiuk mindezeket látva, boldogoknak nevezte őket; megfogta levágott testrészeiket és megcsókolta. Á szent házaspár a kínzások alatt kiszenvedett. Fiuk Antonin a különféle kínzások között sértetlen maradt. Ezt látva 40 ifjú, hitt Krisztusban, azért őket lefejezték. Antonint végül karddal lefejezték a frigiai Ankirában.

SZENT WILLIBRORD érsek

*Northumbria, 658. +Echternach, 739. november 7.

Fél évszázadra (690--739) terjed Willibrordnak, a frízek apostolának, Utrecht első püspökének missziós tevékenysége. Úttörőként felülmúl minden más híres angolszászt, aki a hit hírnökeként a szárazföldön tevékenykedett, ám személyiségének képét mégsem tudjuk kortársi tudósításokból összeállítani, s levelei sem maradtak fenn. Ha azonban a szűkszavú tudósításokat összekapcsoljuk tetteivel, akkor egy kimagasló történelmi és szent személyiség képe áll előttünk.

658-ban született Northumbriában. Apja már gyermekkorában a York melletti Ripon szerzeteseinek gondjaira bízta. A korábbi skót kolostor éppen átkerült Yorki Szent Wilfridnek (634--709/I10) és római- angolszász irányzatának befolyása alá. Willibrord letette a szerzetesi fogadalmat Szent Benedek regulájára. Amikor 678-ban Wilfridet elűzték püspöki székéből, Willibrord áttelepedett az ír Rathmelsigi (ma: Mellifont?) kolostorába, ahol Szent Egbert (639--729) volt a tanítója, Szent Wigbert pedig a mintaképe. Tizenkét évet töltött el itt, s harmincévesen szentelték pappá. Közben felnőtt élete nagy feladataihoz.

Amire Wilfrid, Egbert, Wigbert és köreik nem voltak képesek, Willibrordnak sikerült; 680-ban Frízföld lett a missziós területe. Tizenegy társával, köztük Szent Suitberttel (akit később püspökké szenteltek, és Dél-Vesztfáliában misszionált) és a két Szent Ewalddal (akiket első missziós kísérletük alkalmával Szászországban 693-ban megöltek) indult el nagy missziós útjára, a Rajna bal partján fekvő Frízföldre. Felvette a kapcsolatot a frank II. Pipinnel, aki nemrég vívta meg ezt a vidéket, s a missziót politikai és egyházi okokból egyaránt támogatta.

Úttörővé és jelentőssé váltak Willibrord azon fáradozásai, hogy szilárd összeköttetésbe kerüljön Rómával. Egy évszázad óta számos skót szerzetes prédikált a frízek között anélkül, hogy maradandó hatást ért volna el. Willibrord Rómával fenntartott kapcsolata tartóssá tette művét. A német egyház megszervezője és a frankok reformátora, Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) is tanult belőle. Willibrord missziós messzetekintése bámulatos volt. Missziója kezdetén szükségesnek érezte, hogy a hatalom frank urának a jóváhagyásával tevékenykedjék, és Rómában elnyerje a pápa beleegyezését. Első római útján, 693-ban pápai misszionáriussá nevezték ki. (Ezzel egy hithirdető elsőként nyerte el ezt az elnevezést.) 695-ben maga Pipin küldte újból Rómába, hogy püspökké szenteljék, és egy új, önálló fríz egyháztartomány első fejeként megkapja az érseki méltóságot. November 21-én kapta meg Szent I. Sergius pápától (687--701) a szentelést és a palliumot, s egyúttal felvette a Kelemen nevet. Ettől kezdve Kelemen- Willibrordnak hívták. Pipin az érseknek székhelyéül a gazdagon felszerelt Utrechtet adta át. Willibrord tevékenysége átfogta a Schelde, az Alsó-Maas és a Rajna vidékét. Utrecht a Salvator templom melletti kolostorával egy messzesugárzó missziós központ magvává lett. Pipin hitvesének, Szent Plektrudisznak (+725) családja alapította az echternachi kolostort, amely mint missziós központ évszázadokon át megtartotta jelentőségét. Willibrord itt élt és tanított a legszívesebben.

Willibrord mindig eleven kapcsolatot tartott fenn angolszász hazájával; ez szellemileg és anyagilag egyaránt támogatta. Az onnan elinduló újabb munkatársak nála találkoztak. Egy ideig Bonifác is az ő kíséretéhez tartozott. Emellett pedig a frízek között is voltak már hűséges segítői; jó példa rá Szent Liudger (lásd:173. o.) családja.

Willibrordnak Frízföldön túlmenő tervei is voltak, ezek azonban nem jártak sikerrel, sőt Frízföldön is érték sikertelenségek. Ilyen volt a frízek királyánál, Radbodnál tett látogatása és a király új betörése a frank területre Pipin halála (714) után, amelynek következtében minden addigi eredménye hirtelen összeomlott. Csak Radbod halála (719) után tudta elérni Willibrord, hogy fenyegetett életművét a győzedelmesen előnyomuló Martell Károly oltalma alatt ismét felépíthette. Nyolcvanévesen olyan Frízföldre pillanthatott, amelyet nagyobb részben kereszténynek lehetett tekinteni.

739. november 7-én halt meg szerzetesei körében Echternachban.

Szent Engelbert     püspök és vértanú, † 1225.         


Szent Krisztina


Szent Lénárd    hitvalló, † ~560. 


Szent Lukács atya

A szicíliai Tauroménia városából származott. Fiatal korában szívesen látogatta a templomokat, hallgatta és megvalósította az Isteni írásokat. Amikor szülei feleséget akartak keresni számára, az ifjú éjszaka titokban elhagyta szülei házát, és egy átjárhatatlan pusztába ment. Ezután egy kolostorban szerzetessé lett, és az Etna hegyen élte szigorú életét. Szigorú életéért Isten bölcsességgel ajándékozta meg. Később Bizáncba vándorolt, hogy az ottani szerzetesi életet megismerje. Aztán Korintus felé indult, és a város közelében egy kolostorban fejez te be életét 820 körül.


BOLDOG MARIA CROCIFISSA SATELLICO* szűz, II. r. (1706-1745)
1706. dec. 31-én született Velencében. Amikor kérte felvételét a klarissza rendbe, nem vették fel mindjárt. A kényszeru várakozást türelemmel viselte el. Végül is felvették a Marche-tartománybeli Ostra Veteri* zárdába, mely a Monte Nuovo-i Santa Lucia nevet viselte. 1726-ban 18 éves korában tett szerzetesi fogadalmat. Erényei és rátermettsége folytán 35 évesen apátnové választották. Mint elöljárónak legfobb erényei: novértársai iránti nagy szeretet, az életszentségre való törekvés, nagy türelem, alázat voltak. Nevének megfeleloen (crocifissa: keresztre feszített) részt vett Krisztus szenvedésébol - úgy is, hogy arról gyakran könnyek közt megemlékezett, úgy is, hogy saját szenvedéseit Krisztussal egyesülve viselte. Elöljárósága idején újítást eszközölt: Az Ostra Veteri zárdához kapcsolódó leánynevelo intézetet létesített, egyikét Itáliában az elsoknek. Hasonló intézetet eloször angol klarisszák alapítottak Franciaországban, ahova el kellett menekülniük az angliai katolikusok és szerzetesek üldözése miatt. Az újítást az enyhébb, ún. urbanista szabályzat tette lehetové, mely szerint az Ostra Veteri rendházban éltek. Elöljárósága leteltével betegsége miatt nem választhatták meg újra apátnonek, csak helyettesének. Tüdobajban szenvedett: fájdalmait örömmel és Krisztus iránti szeretetbol viselte, így adta vissza lelkét Teremtojének 39 évesen. Szentnek tartották. Az illetékes senigalliai püspök 1752-55-ig lefolytatta az egyházmegyei vizsgálatot. Rómában az apostoli processzus 1807-23-ig tartott, utána várakozás következett. 1914-ben Ostra Veteri-ben a novér közbenjárására halálosnak ítélt gyomorbélhurutból gyorsan meggyógyult a 7 hónapos Viola Sabbatini, ezt a gyógyulást 1993-ban csodásnak ismerte el a Szenttéavatási Kongregáció. Ezek után 1993-ban megtörténhetett a boldoggá avatás.
„Örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsosége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek.” (1 Pét 4,13.)
„Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébol hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24.)

Imádság:
Segíts minket, üdvözíto Istenünk, hogy amint most Boldog Mária szuz emlékezetén örvendünk, odaadó életének példáján igazán épüljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Pál konstantinápolyi érsek

Az ariánus Konstancius császár uralkodása alatt (337-61.) az igazhitű főpapok és hívek sok méltatlanságot tűrtek el hitük miatt. Sándor konstantinápolyi pátriárkát megkérdezték az egybegyűltek halálos ágyánál, hogy kit gondol utódjának. Ő a Szalonikiből származó Pál áldozópapot vagy Makedoniosz diakónust nevezte meg. Az igazhitűek Pált választották meg és szentelték fel Konstantinápoly püspökévé. Az ariánus császár, nem lévén ekkor jelen a fővárosban, oda visszatérve nemtetszését fejezte ki emiatt. Zsinatot hívott össze ellene, majd négy alkalommal is megfosztotta főpapi székétől, és száműzetésre ítélte. Utoljára az örményországi Kukuzába száműzték. Ott úgy halt vértanúhalált, hogy az ariánusok az istentisztelet alatt omoforjával megfojtották 35-ben. Nagy Teodóz császár uralkodása alatt 38-ben az épségben maradt szent testet visszavitték Konstantinápolyba, és ott temették el.

Szent Erzsébet 

Szent Galaktion és Episztémé vértanúk

A föníciai Emesaban élt egy pogány házaspár. Gyermektelenek voltak, és a feleség sokat szenvedett ezért férjétől. Egy alkalommal egy alamizsnát kérő szerzetes felvilágosította a feleséget, hogy csak akkor lesz gyermeke ha kereszténnyé lesz Az asszony nagy titokban megkeresztelkedett. Később férjét is rávette az igaz hitre. Amikor fiúgyermekük megszületett, a Galaktion nevet adták neki. A gyermek növekedvén, nagy előhaladást tett a tudományokban. Édesanyja halála után, amikor 24 éves lett, apja egy szép pogány leányt Episztémét választotta ki neki, és eljegyezte fiával. Galaktion rábeszélte feleségét, hogy ő is legyen keresztény, legyenek egy hiten. A feleség beleegyezett. Galaktion ezután azt tanácsolta, hogy éljenek ezután szűzies életet mindketten. Elosztván vagyonukat a szegényeknek, és titokban elhagyván az atyai házat, 10 napi járóföldre a Publion hegyhez érkeztek. Itt volt egy férfikolostor, nem messze tőle, pedig egy női. Mindketten kolostorba vonultak, és ott szerzetesi életet éltek. Amikor a keresztényüldözés alatt megfogták Galaktiont, Episztémé is utánament saját akaratából, hogy együtt szenvedjenek hitükért. Sokféle kínzás után mindkettőjüket lefejezték. Ez Decius császár uralkodása idején történt

Szent Gergely Alexandria püspöke

Fiatal korától megszerette Jézust, és sokféle erénnyel ékeskedett. Az alexandriai pátriárka halála után az egybegyűlt püspökök őt választották meg erre a méltóságra. Az igazhitűségnek példás hirdetője és követője volt. A képromboló örmény Leó császár el akarta őt fogatni. Gergely önként jelent meg Konstantinápolyban a császár előtt, és szemére hányta tévtanítását és viselkedését. A császár ezt nem tűrve, megkínoztatta a szent főpapot, és börtönbe záratta. Három év után ott halt meg Leó uralkodása alatt. (813-20.)

SZENT IMRE HERCEG

*Székesfehérvár, 1000--1007 között +Veszprém közelében(?), 1031. szeptember 2.

Szent Istvánnak, a magyarok első királyának és feleségének, Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt. Így a Képes Krónika több fiúról tesz említést. A gyermekek azonban nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak, nevét is csak kettőnek ismerjük. Volt egy Ottó nevű fiuk, aki valószínűleg még 1000 előtt született és korán elhunyt. A másik fiú, Imre nevét anyai nagybátyjától, II. Szent Henrik császártól vette (Henricus, Enricus, Emericus, Emreh, Imreh, Imre). Hogy melyik évben született, nem tudjuk biztosan. Általában az 1007-es évet szokták elfogadni, de a legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi születésének idejét, helyét pedig Székesfehérvárra.

Imre herceg élete folyását nem könnyű követni, mivel legnagyobbrészt a krónikák és legendák gyér adataira vagyunk utalva, a legenda pedig a ,,liliomos herceg'' alakját még jobban kiszínezte, mint Istvánét. Szüzessége miatt századokon át valami nőies, finom, nem e világból való alaknak rajzolták. ,,Pedig -- írja joggal Sík Sándor -- Szent Imre kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt. Kétféle vér egyesül az ereiben: apai és anyai öröksége bár kétféle, de édestestvére egymásnak. Mindkettő a hősiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak hagyománya. Az apai vér Árpád vére, aki maga is folytatója volt a honfoglaló ősök hősies hagyományának. Szent István hitvédő harcaiban átlelkesült, átszellemiesült ez a vér, de erejéből, bizonyos értelemben még ősi vadságából, fiatalos nyerseségéből is alig vesztett. Nem lehet kétséges, hogy az uralkodó, hadvezér, diplomata Szent István trónusának várományosát is uralkodónak, hadvezérnek és diplomatának nevelte. A hősi magyar hagyományban nevelte. A másik hagyományt az anyatejjel szívta magába: anyja Gizella, maga is szent életű Boldog, a regensburgi udvar szent levegőjéből jön, ahol már akkor egy császári szent-család él, és szenteli meg az uralkodás német hagyományait.'' (Szent magyarság 27.)

Bizonyos, hogy a trónörökös nevelésére rendkívül nagy gondot fordítottak. A legendaíró szerint ,,már gyermekkorában is szorgalmas őrködés alatt nevelkedve'' fejlődött. Első nevelői mindenesetre a szülei voltak, akik mindketten az életszentség útján jártak, s az ő hatásuk alatt érlelődött meg a kis királyfiban az az életideál és az az út, amelyet járni megtanult. Mint a korabeli íróknál olvassuk, István szenvedélyesen szerette fiát, nevét nap nap után belefoglalta imádságos megemlékezésébe, és nem szűnt meg Krisztus kegyes pártfogásába és a mindenkor szeplőtelen Szűz anyai oltalmába ajánlani.

Gyökeres változás állott be Imre herceg nevelésében 1015-ben, amikor Gellért bencés szerzetes Velencéből jövet -- eredeti szándékát, hogy a Szentföldre utazzék, megváltoztatva -- Pannóniába érkezett. Itt István udvarába vezették. A magyarok királya azonnal fölismerte benne a kiváltságos, nagy tudományú, szent életű szerzetest, aki elmondhatta magáról: ,,Nincs könyv, amelyet ne olvastam volna'', és fia nevelőjévé tette. Imre királyfi hét éven keresztül tanult kiváló mestere irányítása mellett. Elvégezte az akkori kor iskolafokozatait, a triviumot és quadriviumot, megtanult latinul, s anyjától föltehetőleg németül is. Azt mondja a legenda, hogy Imre a ,,grammatikai mesterségnek minden tudományával betelt''. Egy velencei krónika szerint ,,tudós és szent'' volt. A világi tudományok mellett Gellért apát bizonyára beavatta őt a lelki élet magasabb iskolájának titkaiba is. Így érthető, hogy olyan ifjú lett belőle, ,,akit szeretett az Isten és tiszteltek az emberek'', mint a krónika mondja róla. Talán ebben az időben esett meg vele az a történet, amelyet a legendaíró elbeszél. Imre herceg egy szolga kíséretében egy alkalommal a veszprémi Szent György-templomban időzött, s ,,ottan imádságnak adván magát szívében elmélkedék, mi legyen... a legkedvesebb áldozat, amelyet Istennek fölajánlhatna. Hirtelen nagy tündöklésű világosság körülfénylette az egyháznak minden helyeit... s isteni szózat hallatszik: ťFelette dicséretes a szüzesség; kívánatos kívánom én, te elmédnek és testednek szüzességét, ezt ajánld nékem, eme szándékodban mindvégig megállj!Ť'' -- Imre válasza: ,,Úr Isten, Te ki vagy mind az egész világnak gondviselője és az emberi erőtlenségnek segítője, ki elragadod a fejedelmek lelkét, aki rettenetes vagy a földnek királyai előtt, végezd el kedvedet bennem.'' Imre herceg egész életében nem árulta el szívének ezt a titkát, s szolgájának is hallgatást parancsolt. Föltehető, hogy akkor még életben volt valamelyik bátyja, s így szabadon követhette szíve sugallatát. Ha eddig is teljes igyekezettel törekedett Mestere nyomdokain járni, most kétszeres buzgósággal tört a szentség magaslatai felé. Gellértnek és atyjának példája ebben bizonyára nagy segítségére volt.

Tizenöt éves korától atyja vette maga mellé, huszonhárom éves korában befejezettnek látta nevelését. Imrétől mint jövendő uralkodótól elvárták, hogy rangjának megfelelő házasságot kössön, s biztosítsa a dinasztia fennmaradását utódaiban.

A hagyomány három királyi családot említ, amelyből feleséget vehetett: a lengyel, horvát és görög uralkodóházat. A lysagorai Szent Kereszt-monostor évkönyveinek följegyzése szerint Imre egyszer Lengyelországban járt mint vőlegény. Más vélemény a görög uralkodóházzal való rokonságot helyezi előtérbe (emellett foglal állást Bogyay Tamás is ,,Stephanus Rex'' c. művében, 1976). Így pontosan nem tudjuk megállapítani feleségének kilétét, csak annyi bizonyos, hogy szűzi házasságban éltek egymással. Amint a legenda gyönyörűen mondja: ez a csodálatos ifjú ,,keblében hordta a lángot, de el nem perzseltetett annak égésétől''. ,,Lehetetlen, hogy ne érezte volna át óriási felelősségét, hogy ne látta volna atyja gondjait -- írja ismét Sík Sándor. -- Ha mégis vállalta fogadalma következményeit, biztosra vehetjük, hogy számolt ezzel a problémával; hogy valami nagy jót akart elérni fogadalmával, nagyobbat, mint az a veszteség, amely áldozatából származott...'' (I. h. 31.)

Két jelenetet őrzött meg a legenda a szent királyfi életéből.

Az egyik helyen azt olvassuk, hogy ,,boldog Imre megelégedvén kevés alvással, minden éjszakákon, mikor is már mindenek ágyra vetették magukat és előtte, miképpen királyi magzathoz illik, két gyertyatartó világított, ő Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végezetén szívének töredelmével Istennek bocsánatát kérte. Mit is, mikoron atyja eszébe vette, őt vigyázatost és titkon a falnak nyílásán át gyakorta szemlélte.''

A másik jelenet Pannonhalma szent hegyén játszódott le és Boldog Mórral való találkozásáról szól (ezt Mór életrajzában olvashatjuk).

István őt jelölte ki utódjául. Nem volt kétséges, hogy nemcsak a főpapság és István közvetlen hívei, hanem az egész hívő magyar nép egy emberként fog fia mögé sorakozni és őt királyának elismerni. Ezért a nemzete jövőjéért annyira aggódó szent király gondosan fölkészítette fiát jövendő uralkodói feladataira. Mint 11. századi életrajzírójától tudjuk, gondoskodott róla ,,hogy a nehéz kormány terhének viselésére igazhitű férfiak tanítása által minél alkalmatosabb legyen, s azok tanításait vele naponként figyelmesen hallgattatá. Atyja szerelmének buzgóságától indíttatva maga is ír a számára egy könyvet az erkölcsök neveléséről (Intelmek), melyben híven és nyájasan intőleg szól hozzá, oktatván, hogy tartsa tiszteletben a püspökök méltóságát, szeresse az országnagyokat és vitézeket, szolgáltasson igazságot, ügyeljen minden tettében a türelemre, tanács nélkül semmit se tegyen, őseit szüntelenül szeme előtt tartsa és példa gyanánt vegye, az imádkozás kötelességét teljesítse, a kegyességet és irgalmat a többi erényekkel együtt gyakorolja.'' Az ,,Intelmek'' könyve, amelyet István király fia számára készíttetett (a megfogalmazás valószínűleg nem tőle való, de a gondolatok föltétlenül), később a magyar törvénytár élére kerül, s fölveszik a Corpus Juris Hungariciba.

Imrével kapcsolatban még meg kell említenünk II. Konrád német császárnak Magyarország elleni hadjáratát 1030-ban, amely teljes kudarccal végződött. Egyes történetírók valószínűnek tartják, hogy a győri csatát Imre vezette. A magyar sereg előtt nyitva állt Bajorország kapuja, de a magyar királytól távol állt a hódítás szándéka. Békét ajánlott a császárnak, aki a szégyenletes kudarc után nem akart maga tárgyalásokba bocsátkozni, s a békekötést 13 éves fiára bízta. Henrik bajor herceg -- a későbbi III. Henrik császár -- 1031 tavaszán Esztergomba érkezett ,,az igazságtalanul megbántott magyar király'' megkövetésére, s a Lajta és Fischa folyó köze újra visszakerült Magyarországhoz a Morvamezővel együtt. Imrének a békekötésben való részvételére -- talán atyja megbízottaként -- a hildesheimi évkönyvek engednek következtetni, amelyek őt Dux Ruisiorum néven említik (Ruisia, Rugia, szlávul Rakzia valószínűleg a meghódított Ausztria egy része).

István ekkor (1031-ben) hatalmának és tekintélyének tetőpontján Székesfehérvárott koronázásra készült. Egyetlen életben maradt fiát akarta megkoronáztatni, hogy trónját és országában a kereszténység zsenge vetését a jövő számára biztosítsa. Valószínűleg erre az alkalomra készült Gizella királyné keze munkájával és irányítása alatt az a miseruha, amelyet később átalakítva koronázási palástnak használtak 900 esztendőn keresztül: az egész királyi család képe rá van hímezve. Ebben az ünnepélyes hangulatban jött a szomorú hír: Imre herceget vadászat közben egy földühödött vadkan halálra sebezte, és sebeibe 1031. szeptember 2-án belehalt. A gyászhír hatását a krónika így érzékelteti: ,,Siratta őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, nagy sírással...''

Szent László király Szent Imrét atyjával, Istvánnal, és nevelőjével, Gellért püspökkel 1083-ban az ország főpapjai és világi nagyjai jelenlétében oltárra emeltette (ez felelt meg akkor a szentté avatásnak). Azóta példaképe a magyarságnak, elsősorban a magyar ifjúságnak. Nevét szívesen viselik. Halálának 900. évfordulóját nagy ünnepélyességgel tartották meg 1930-ban Budapesten a pápai követ, hat más bíboros és több száz főpap jelenlétében. Prohászka Ottokárnak igaza volt, amikor azt írta: ,,Szent Imre hivatása az, hogy eszményt hirdet, példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz, ha az erény uralmát benne biztosítja, mint ha az országot arasznyi uralmával boldogítja.''

--------------------------------------------------------------------------------

Az Intelmekből:

,,Uralkodjál mindnyájuknak felette békességesen, alázatosan, szelíden, haragnak, kevélynek és gyűlölségnek nélküle, mindiglen elmédben tarván, hogy mind az embereknek egy állapotjuk vagyon, és hogy semmi föl nem emel, hanemha az alázatosság, és hogy semmi meg nem aláz, hanemha a kevélység és gyűlölség. Ha békességes lész, akkor királynak mondatol és király fiának, és szeretve lész mind a vitézektől. Ha haragos, kevély, gyűlölködő, békétlen lész, nyakadat az ispánoknak és fő jobbágy uraknak felébe felemeled, bizony a vitézeknek ereje a királyi méltóságoknak lankadására lészen és idegeneknek adatik a te országod. Ettől félvén, az ispánoknak életét jó erkölcsöknek rendtartásával kormányozzad, hogy is szereteteddel felövezetten a királyság méltóságához mindiglen hívségest ragaszkodjanak, hogy országlásod mindiglen békességes legyen.

Ha bírni akarod a királyságnak tisztességét, szeressed az igaz ítéletet. Ha bírni akarod a te lelkedet, légy türelmes... mert a békességtűrő királyok uralkodnak, a türelmetlenek pedig kegyetlenkednek. Valamikor is adatik néked valamiben ítélned, mi te méltóságodhoz illő, békességes tűréssel és irgalmassággal, avagy szánakodással ítéljed meg, hogy dicséretes és ékes legyen a te koronád.

Azért tehát, szerelmetes fiam, én szívemnek édessége, jövendő sarjak reménysége, kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenben malaszttól gyámolíttatva nemcsak atyádfiaihoz és rokonaidhoz, avagy fő emberekhez vagy vezérekhez, vagy szomszédokhoz és lakosokhoz légy kegyelmes, hanemha az idegenekhez is és mindenekhez, kik te hozzád jőnek. Mert a kegyességnek míve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Imre herceget viruló ifjúságában magasztaltad föl szentjeid közé, kérünk add, hogy ő, aki egészen neked szentelhette magát, mindörökké segítsen minket színed előtt!

Ne feledd:

    A modern ideál: erős, következetes, szeretetreméltó, istenszerető és tiszta!

SANTHIAI SZENT IGNÁC kapucinus (1686-1770)

A Piémonte-i Santhia*-ban született nemesi családtól. Keresztneve: Lőrinc. Apját már hétéves korában elveszítette. Anyja gondos nevelésben részesítette, s késobb tudós és szentéletu pap rokonára bízta. Így nem csoda, hogy Lorinc a papi hivatást választotta. Kezdo papi éveiben sikeresen muködött mint népmisszionárius és káplán. Szülovárosában számítottak rá. O azonban 30 éves korában a szerzetesi hivatás mellett döntött s jelentkezett a kapucinusoknál, ahol az Ignác nevet kapta. A novíciát után Torinoban és a környéken muködött, majd 1731-ben a piemonti novíciusok magiszterévé nevezték ki. 14 éven át összesen 121 kiváló - néhány széntéletu - szerzetes került ki keze alól. Krisztus követésére nevelte oket ferences szellemben. 1744-ben egy volt tanítványa, akkor már Kongóban misszionárius megbetegedett, írt Ignácnak s imáját kérte. O többet tett: a szentségi Jézus elott elvállalta rendtársa betegségét, cserébe annak gyógyulásáért. Isten elfogadta felajánlását: a misszionárius meggyógyult, o pedig megbetegedett, s abba kellett hagynia újoncmesteri tevékenységét. Viasszakerült Torinóba. Élete utolsó 24 évét itt töltötte, az ún. kapucinus dombi kolostorban; betegsége ellenére gyóntatott, prédikált, más rendházakban lelkigyakorlatos beszédeket tartott, amellett rendszeresen legyalogolt a városba betegeit látogatni, akik várták vigasztaló szavát s néha csodásnak bizonyuló áldását. Szavajárása volt: „A mennyország nem a lustáké, - dolgozzunk hát!” A Szuzanya iránti szeretete „orömének oka” lett. Éjszaka órákat töltött a szentségi Jézus oltára elott. Néha elragadtatott imában találták, egyéb csodálatos eseményekro1 is tud a rendi hagyomány. Az engedelmesség egyik fo erénye volt életében, ehhez huen fejezte be életét is. Amikor azt imádkozták mellette: „Költözzél el e világból, keresztény lélek”, - mosollyal az arcán halt meg 84 éves korában, szentség hírében. VI. Pál 1966- ban boldoggá, II. János Pál 2002-ben szentté avatta.

Santhiai Szent Ignác mondásaiból:

„Az engedelmességnél nem tudunk Istennek kedvesebb dolgot felajánlani.”

„Nekünk, szerzeteseknek tudnunk kell, hogy a betegség, a kereszt: a jóságos Isten megtisztelo látogatásai számunkra. Azt akarja, hogy ezeket türelemmel viseljük.”

Imádság:

Mindenható, örök Isten, te azt akartad, hogy az engedelmesség állítsa helyre azt, amit a gog elrontott. Engedd kegyesen, hogy Szent Ignác közbenjárására és példájára készek legyünk akaratod teljesítésére, hisz tanításod szerint ez volt megváltásunk kezdete is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Patrobosz és apostoltársai

Mindnyájan a 70 szent tanítvány közül valók voltak. Patrobosz Nápolyban és Puteoliban volt püspök, és sokakat vezetett Krisztus hitére. Hermász Filippopoliszban volt püspök. Mindkettőjüket szent Pál a rómaiakhoz írt levelében említi. (l6, l4.) Linus szent Péter után volt Róma püspöke. Szent Pál őt is említi. (II. Tim. 4, 2l.) Gájusz Efezus püspöke volt szent Timoteus után. (Rom. 16, 23.) Szent Filolog, akit szintén említ szent Pál, András apostol által lett Szinoné püspöke. Mindnyájan Jézus evangéliumát hirdetve, sok fáradságot tűrve, sokakat tanítottak. Békében hunytak el.

Szent Zakariás 

Szent Agricola     vértanú, † 304.         


BOLDOG JÁNOS

*Wildeshausen, 1180 körül +Strassburg, 1252. november 4.

János, akit a kortársai Johannes Teutonicusnak neveztek, egyházi pályára készült, s különösen az egyházjog érdekelte. Bolognában az alapító Szent Domonkos kezéből öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban. 1225--27-ben a keresztes háború prédikátora, 1230-ban a pápai legátus, Odo del Carcere Tullianus bíboros tanácsadója és kísérője volt. 1231- ben megválasztották a magyar domonkos provincia vezetőjévé, majd diakóvári püspök lett. Mint boszniai püspök (1233--37) megtérítette Minoslav bánt. 1237-ban pápai legátusként a bolgár fejedelemhez küldték. 1238--40-ig Lombardia provinciálisa volt, majd az 1241. évi párizsi általános káptalanon rendfőnökké választották. A testvérek ,,püspök magiszter testvérnek'' hívták. Öt nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye volt a pápai udvarban is. IX. Gergely annyira kedvelte, hogy egyik kérésére minden további nélkül így válaszolt: ,,Azonnal bullába foglalom''. Rendi káptalant tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben (1245), Montpellier-ben (1246), Treviriben (1247), Londonban (1250) és Metzben (1251). A következő káptalant Budára hirdette meg, de azt már utóda vezette. Kormányzási ideje alatt a vezetést megosztotta. Párizs kezéből kivette a felsőoktatás egyeduralmát, és Montpellier-ben, Bolognában, Kölnben és Oxfordban a párizsihoz hasonló teológiai fakultást (studium generalét) szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus egységesítését. 1245-ben IV. Incénél elérte, hogy a domonkos testvérek csak a generális magiszter engedélyével fogadhassanak el egyházi méltóságot. Halála, amely Strassburgban 1252. november 3-ról 4-re virradó éjszaka érte, a domonkos rend első, arany korszakának végét jelenti. Gyönyörű sírját a protestánsok elpusztították.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

János az osnabrücki egyházmegyében lévő Wildesheim városából való. Ifjúkorában kiváló tehetsége miatt filozófiát, polgári és kánonjogot tanult, s doktor lett. II. Frigyes római császár szeretetét és jóakaratát élvezte, s a pápa előtt is igen nagy tekintélye volt, annyira, hogy penitenciáriusa lett. A fejedelmi kegynél azonban Isten kedvét többre becsülte, amikor magára öltötte a domonkos rend ruháját, melyet Isten Anyja mutatott neki. Ezután csak Istennek akart szolgálni. Másokkal is meg akarta ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne a vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az evangéliumot. Ezt oly buzgósággal és hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend magyar tartományának provinciálisa lett. A tartományt szeretettel, szelíden és éberen kormányozta, s főként példájának erejével lelkesített a keresztény hit terjesztésére. Mikor a híre elért Rómába, IX. Gergely pápa parancsára -- jóllehet János tiltakozott ellene -- boszniai püspökké tették. Püspökként oly nagy szeretettel volt a szegények iránt, hogy kedves barátja, Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000 ezüst márka jövedelméből csak a legszükségesebb részt tartotta meg magának, a többit mind a szegényekre költötte. Elfáradván a lelkipásztori gondokban, sokszor kérte, engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába. Mikor végre erre engedélyt kapott, tevékenységet cserélt, és nem pihent meg továbbra sem. Mikor ugyanis a püspökségről való távozásában nyilvánvalóvá vált életszentsége, közkívánatra a domonkos rend generálisává választották. 1241-től mint negyedik generális 12 éven át kormányozta a rendet. 1253. november 4-én Augsburgban hívta el Isten az örök nyugalomba. Életében és halálában sok csodával tündökölt.

Nagy Szent Joannik atya

Joannik a bithiniai Marikatik nevű faluból származott. Amikor felnövekedett, szülei rábízták, hogy őrizze a nyájat. Bár keveset értett a tudományból, mégis felülmúlt értelmében sok tanult embert. Szeretett imádkozni. Olykor egész napra elhagyta nyáját, keresztet vetve rá, hogy magányosan imádkozzék. Isten épségben őrizte meg a nyájat. Így érte el az ifjúkort. Abban az időben a gonosz Leó császár uralkodott. Egész birodalmából fiatal férfiakat keresett és gyűjtött hadseregébe. Követei rátaláltak Joannikra, és éveken keresztül a hadsereg bátor és erős katonája lett. Egy darabig a szentképek elleni mozgalomnak is tagja lett, de Isten kivezette belőle. A harcok befejeztével elhagyta a világ hiuságát ‚ eltávozott az Olimposz hegyére, és sok éven át a vad és puszta helyeken vezeklő életet élt. Állandó testi fáradsággal harcolt szenvedélyei ellen, és nagy tökéletességre tett szert. Isten megajándékozta őt nagy bölcsességgel, csodatevő erővel és a jövőbe látás képességével. Sokan keresték fel őt, hogy imádságait kérjék, lelki tanácsokat kapjanak, és közbenjárónak kérjék fel Isten előtt. Sok lelki segítséget és oltalmat nyertek szent imáiból. Életét 846-ban fejezte be november 4-én, 94 éves korában. Halála napján az Olimposzt lakó szerzetesek tüzes oszlopot láttak a földről az égbe szállani, amelynek angyalok nyitották meg a mennyek ajtaját. Ebből tudták meg az atya halálát.

BORROMEO SZENT KÁROLY III. r. (1538-1584)

*Arona, 1538. október 2. +Milánó, 1584. november 3.

Borromei Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából származott, amelynek a Lago Maggiore mentén kastélyai és földbirtokai voltak. A család alapítója, egy bizonyos Padovából való Vitaliani, a milánói herceg tanácsosa, miután anyjától fölvette a Borromei nevet, 1445-ben Arona grófja lett. Politikai hatalmuk és tekintélyük nem utolsó sorban a nagy vagyonból fakadt, mert a Borromeiek között bankárok is voltak, és Londonban meg Barcelonában fiókintézetük volt. Ugyanakkor a családtagok a diplomáciában és a politikában is tevékenykedtek, és jól szerepeltek a franciákkal vívott háború idején.

Károly atyja a patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek testvérei igen magas hivatalokba jutottak: egyik bátyja, Gian Angelo bíboros 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Ezáltal a Borromei család számára is út nyílt a magasabb hivatalok felé, különösen a két unokaöccsnek: Károlynak, aki klerikus, és Frigyesnek, aki katona volt. A házasságok révén Károly rokonságba került a Gonzaga, a német Altemps, a római Colonna családdal és az urbinói hercegekkel. Később ezeket a családi szálakat az egyházi megújulás érdekében tudta nagyon ügyesen fölhasználni.

Károly a Lago Maggiore mellett, Arona várában született, Erzsébet és Frigyes után a család harmadik gyermekeként. Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja, Tassea dal Verme nevelte, s úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok egyházi javadalomra való tekintettel Károly klerikus legyen. E határozat szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen reverendát öltött és fölvette a tonzúrát. Ugyanekkor -- a kor szokása szerint, amit később ,,visszaélésnek'' bélyegeztek -- kommendátor apátja lett a római bencés kolostornak, melynek jövedelmét a Borromeiek már évekkel korábban megszerezték maguknak. Ez azt jelentette, hogy az apátsági jövedelem felett Károly, illetve a család rendelkezett, az apáti tisztet pedig egy szerzetes látta el a kolostorban. Károly évi jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és szétosztotta a szegények között.

Tizenhat éves korában a páviai egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot, és a bíboros nagybácsi jóvoltából további két apátság javadalma is az övé volt. Ezáltal jelentősen megnőtt személyes jövedelme, de ugyanakkor a kötelezettségei és kiadásai is.

Néhány héttel Károly egyetemi tanulmányainak befejezése után választották meg IV. Piust, aki az akkor huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560. január 31-én bíborossá, nyolc napra rá, február 8-án milánói érsekké nevezte ki, azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, az érseki teendőket pedig helynök lássa el. Ezek mellé a pápai kúriában hivatalként kapta a szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését, ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek ki a kúriából. Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!

Az Egyház ekkor igen mozgalmas időket élt: a pápa ismét egybehívta a trienti zsinatot, Franciaországban vallásháború dúlt, Angliában Erzsébet királynő lépett a trónra és félbeszakadt a katolikus restauráció, amely Tudor Mária alatt kezdődött; II. Fülöp király birodalmában, Flandriában súlyos vallási politikai feszültségek támadtak, Amerikában ki kellett építeni a lelkipásztori hálózatot. Károly pedig teljes hűséggel, nagy kötelességtudással, minden intrika számára elérhetetlenül és rendkívüli munkabírással hajtotta végre a pápai intézkedéseket.

Rómában kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és fölszámolva a fejedelmi pompát addigi jogi-diplomata alapszemléletét teológiai irányba változtatta meg. Mikor a család Frigyes halála miatt azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát. Hamarosan püspökké szentelték, most már átvehette a milánói egyházmegye tényleges kormányzását.

1565 szeptemberében vonult be Milánóba, olyan pompával, ami akkoriban egy püspököt és bíborost megilletett. Ugyanerre az időpontra hívta össze a tartományi zsinatot, amelyre Lombardia, Piemont, Liguria és Emilia püspökei voltak hivatalosak. A trienti zsinat határozatai alapján e tartományi zsinaton Károly érsek az egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében reformokat léptetett életbe. A tartományi zsinat határozatai és Károly intelmei a néphez a többi itáliai püspök számára is mintául szolgáltak.

E határozatok megvalósítása és a fölmerülő nehézségek leküzdése érdekében, továbbá hogy megfelelő munkatársai legyenek és számot adjon azoknak, akik kérdőre vonták, nagyon kiterjedt levelezést folytatott. A milánói Ambrosiana könyvtárban 100 kötetet töltenek meg a hozzá írott levelek!

Fennmaradt levélvázlataiból rekonstruálható munkamódszere: minden kérelmet mérlegelt, és szakértelemmel vetette össze saját véleményét másokéval. Ha egyszer döntött, azt kitartóan védte, és határozottan föllépett mindazokkal szemben, akik találva érezhették magukat, akár Rómában, akár Madridban vagy Milánóban.

Reformjai végrehajtása közben egyre több oldalról támadt ellenállás az érsekkel szemben: a világi klérus (különösen az előkelő családból származó kanonokok), a szerzetesek, a hivatalnokok (a városi helytartó, a szenátus, a spanyol udvar) felől. Amikor föloszlatta a ferencesek humiliáták nevű ágát, egy barát, belopakodva az érsek kápolnájába, rálőtt. Az Egyház bírói joghatósága ügyében nyílt összeütközésbe került II. Fülöp helytartójával, s ezért kiközösítette a helytartót, tudván, hogy ezért a király el is űzheti a püspöki székéből. De ezekből a harcokból Károly győztesen került ki, amit nem annyira szerteágazó kapcsolatainak, mint életszentsége egyre inkább növekvő hírének köszönhetett.

Az érseknek nem voltak illúziói afelől, hogy rendelkezései és reformjai teljesen megszüntetik a visszaéléseket. Ezért teljes erejével a jövő számára perdöntő papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat elrendelte. A papságra készülők számára internátust és iskolát nyitott 1565-ben; ez lett a milánói szeminárium őse. A képzésben a világi és az egyházi tudományok összekapcsolódtak, a nevelésben azonban a hangsúly a személyes életszentségre való törekvésre és a jó példára került. Két szemináriummal indult, az egyik a városi, másik a vidéki papságot nevelte. Hamarosan egy harmadikat is nyitott vidéken, majd a svájci völgyekbe küldendő papok számára, akiknek ott protestánsok között kellett működniük, megnyitotta a negyedik, helvét szemináriumot.

E szemináriumok a papság képzését, egy másik intézmény, a Castellis da Castello által 1536-ban alapított ,,Hittaniskola'', amit Károly érsek fölkarolt, a nép javát szolgálta. Az érsek ugyanígy támogatta az Oltáriszentség Konfraternitásokat, amelyek szentségimádással engesztelték az Eucharisztiában jelenlévő Krisztust azért a sok a hitetlenségért és káromlásért, amit a svájci reformátoroktól kellett elszenvednie.

Károly érsek a műveltebb hívők lelki képzésére is gondolt. Páviában megnyitotta a Borromeum intézetet, amely egyetemisták számára -- a világi tudományok mellett -- hitbeli képzést biztosított. Az intézet a Borromeo család nevét és címerét (Humilitas felírással) kapta meg, s vele együtt a család vagyonából is egy részt. IV. Pius az alapítást 1561-ben hagyta jóvá, és egyházi javadalmakból is juttatott számára, az intézet mégis csak 1581-ben nyílhatott meg tíz növendékkel. 1569- ben volt már Páviában is egy hasonló rendeltetésű ház, a Ghislieri diákotthon, Milánóban egy nemesi kollégium, a Colleggio dei Nobili, ezenkívül pedig a híres milánói Jezsuita Intézet és Gimnázium, amely a föloszlatott Humiliáták házában kapott otthont.

A szent érsek tevékenységének legfontosabb területe azonban mégsem ez volt, hanem egyházmegyéjének látogatása. Az erkölcsi és vallási megújulást leginkább ezzel érte el. Nagyon rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat, nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával tudja kiirtani a visszaéléseket, és csak így tudja a papokat és a híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Nagyon sok tennivalója volt: helyre kellett állítani az egyházmegyei fegyelmet, a nép körében emelni kellett az erkölcsi élet színvonalát, és föl kellett számolni sok visszaélést a liturgiában. Utazásai közben -- az egyházmegyéhez tartozott Graubünden kanton három völgye is! -- mindenütt tárgyalt a vezető személyiségekkel, tájékozódott a nép és a papság élete felől, megtudta, mennyire tartják meg az egyházi törvényeket, a szülők mennyire törődnek a gyermekneveléssel, milyen fényűzés folyik a papok öltözködésében, mennyire tartják meg a klauzúra törvényét a kolostorokban, s hogyan kezelik az alapítványokat. Mindezt számadásszerűen rögzítették, hozzátéve az érsek intelmeit és büntető ítéleteit is. Különös figyelmet szentelt a svájci völgyek egyházaira, ahol igen nagy visszaélések történtek: a papok nősültek, gyermekeiket a plébánián nevelték, hit dolgában nagyon sok volt a bizonytalanság; babonák, mágia és halottidézés is gyakori volt. Károly reformtevékenysége minden lehetséges lelkipásztori eszközt, de diplomáciai, politikai, sőt katonai támogatást is igénybe vett.

Lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg, pl. 1576 nyarán, amikor pestis pusztított Milánóban, s ezt később ,,Szent Károly pestisének'' nevezték el. A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a gyeplőt, és részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.

Károly érsek lelki élete, mint a katolikus megújulás valamennyi nagy szentjénél (Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Keresztes Szent János), egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni, böjtöléssel és kemény vezekléssel fenyítette magát.

Amikor Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3- án Milánóban meghalt. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Erről az energikus egyházi férfiról, aki a trienti zsinat idejében ,,meg akarta újítani Rómát'', egy korabeli protestáns így nyilatkozott: ,,Ha minden püspök és pap olyan lett volna, mint ő, nem került volna sor a hitszakadásra.'' Életéről saját írásai és életrajzírók dokumentumai vallanak.

Mikor az ifjú jogi doktor Rómába érkezett, a pápa nagybácsi -- a kor szokásait követve -- elhalmozta fényes pápai hivatalokkal, noha sem teológiát nem végzett, sem pappá nem volt szentelve. Akkori levelei még a főúri életet kedvelő, öntudatos ifjúról tanúskodnak. Nemességére hivatkozva százötven személyes udvart tartott. Nagyon türelmetlenül várta a családi címer megérkezését. Azon a napon, amikor bíborosi kinevezését megkapta, egyik nővérének, Camillának azt írta, hogy mától kezdve kettővel több udvarhölgyet tartson. Kiváló ízléssel gyűjtött műkincseket, labdajátékkal, sakkal és vadászattal pihente ki magát. A német nunciusnál vadászkutyákat rendelt. Szerette a zenét, maga is játszott csellón. De szokatlanul nagy volt a munkaszeretete már ekkor is: a római kúriában addig soha nem intézték oly gyorsasággal az ügyeket, mint Károly alatt.

Rajongva szeretett bátyjának, Frigyesnek a halála hozta el a megtérés napját. Akkor ezt írta: ,,Ez a csapás oly szörnyű, hogy semmiféle emberi megfontolás nem tud megvigasztalni. Ez a veszteség, belátom, nagy lépéssel vitt előre engem a kegyelem útján.'' Amikor pappá, majd püspökké szentelték, szolgáinak nagy részét elbocsátotta, sok címét és hivatalát visszaadta a pápa kezébe, és engedélyt kért, hogy püspöki városába távozhasson.

A milánóiak készültek a fogadására: a püspöki palota falait földíszítették a Borromeiek és őseik képeivel és címereivel. Károly pedig, amint megérkezett, ezeket eltávolíttatta, és Szent Ambrus és más milánói püspökök képét tétette föl. Azt mondotta: ,,Amíg gróf Borromei Károly voltam, tiszteletreméltó elődeim nyomába törekedtem; mióta azonban a Santa Praxedes bíborosa és Milánó érseke vagyok, érsek elődeim a követendő példaképeim.''

Milánóban akkor hihetetlen viszonyok uralkodtak. A hívők nem ismerték a Miatyánkot, voltak papok, akik nem tudták a feloldozás szavait. Sok templomból, amit fölkeresett, iszonyattal fordult ki. A San Satiro-templomban éppen papok és világi urak lakomáztak és mulattak amikor belépett; a San Maurizio-templomban ugyan sok embert látott, de azok mit sem törődtek az oltárnál folyó liturgiával, csak beszélgettek és nevetgéltek egymás között. Részeg férfiak és ízléstelenül kifestett nők járultak az áldoztatórácshoz. Más templomokban táncoltak vagy gabonát tároltak; a körmenet -- ha volt -- inkább karneváli fölvonuláshoz hasonlított. Az egyik helyen pápai oklevelet hamisítottak és árulták. Látván ezt, így írt a pápának: ,,El vagyok szánva arra, hogy a trienti reformot a prelátusok között fogom kezdeni. Ez volna a legjobb út arra, hogy egyházmegyénkben az engedelmesség föléledjen. Nekünk kell elöl járnunk, a hívek majd jönnek utánunk.''

Az érsek maga járt elöl jó példával. Környezetében megbízott két papot, hogy ha valami hibát vesznek észre benne, kíméletlenül mondják meg, és minden megkötés nélkül figyelmeztessék a gyöngeségeire. De amikor arra figyelmeztették, hogy legyen tekintettel meggyöngült egészségére, így válaszolt: ,,Aki a lélek szolgálatára szánta el magát, annak legalább három lázt ki kell hordania, mielőtt ágynak dől!'' -- csakhogy az ágyát már régen elajándékozta, és egy szalmazsákon aludt.

Egyik vizitációs útján Svájcban egyik kísérője látta, hogy az erős fagyban a fűtetlen szobácskában az érseken nincs más, mint egy vékony, használt köntös, s kérte, hogy öltözzön fel melegebben. Károly erre azt válaszolta, hogy csak ez a köntös a személyes tulajdona, a többi ruhája a bíboroshoz tartozik, és csak szolgálat közben viselhető.

Amikor a bíboros az addigi szokás szerint messze a nagyböjtbe nyúló farsangi mulatságokat a városban a hamvazószerdával betiltotta, ellenségei -- főleg a spanyol helytartó -- bepanaszolták a pápánál. Sok mindent felhoztak, többek között a következő történetet is:

A városba érkezése után hamarosan meglátogatta a híres dómot. Benn a templomban járva egyszer csak különös zajra lett figyelmes. Körülnézett, és látta, hogy egy lovag teljes fölszerelésben lovagol át a templomon. A nyomában egy csacsifogat kocogott, majd emberek jöttek, csoportosan nevetgélve és beszélgetve, mások terheket cipeltek. Kiderült, hogy régi szokásjog alapján átjáróháznak használják a dómot: ahelyett, hogy megkerülnék, az egyik oldalajtón be, a másikon ki közlekednek. Az érsek azonnal elhatározta, hogy ennek véget vet, nem tűri ezt a visszaélést. Kiadta a rendeletet, és másnap az emberek meghökkenve álltak a zárt oldalkapuk előtt. Panaszt emeltek a magisztrátusnál, ez továbbította az ügyet a helytartóhoz, az pedig kapott az alkalmon, hogy megmutassa, ki az úr a városban. Hivatalos levélben követelte a püspöktől a kapuk kinyitását, Károly azonban udvariasan azt válaszolta, hogy a kapu zárva marad. A herceg tombolt dühében -- de hiába. Mikor aztán éjszaka erőszakkal feltörték a dóm oldalkapuit, az érsek befalaztatta a bejáratokat.

Károly megbízatást kapott a humiliáták teljesen elvilágiasodott rendjének megreformálására. Mivel első rendelkezéseit figyelmen kívül hagyták, erélyesebb eszközökhöz folyamodott. Ezért a szerzetesek között gonosz terv született: páter Farina vállalta, hogy megöli az érseket. Három rangjától megfosztott prépost sok pénzt ígért neki, és biztosították, hogy segítik elrejtőzni. Farina sok pénzt követelt, ezért az összeesküvők elloptak egy kelyhet a templomból, és eladták. Farina a kehely árával Korfuba menekült, s csak két év múlva tért vissza, hogy tervét végrehajtsa. Este lopakodott be az érseki palotába, ahol népével együtt az érsek éppen imádkozott. Pisztollyal rálőtt. Az érsek kezével a hátához nyúlt, majd folytatta az imádságot. Karingén egy fekete, a hátán pedig egy piros folt maradt a lövés nyomán, de a golyó a lábánál hevert. Csoda! -- kiáltották az emberek. Az érsek megparancsolta, hogy ne üldözzék a merénylőt, de később a pápa elé került az ügy, és az összeesküvőket kivégezték.

A Santa Maria Scala-templom kanonokjai is szembeszálltak a reformokkal. Az érsek bejelentette, hogy látogatást tesz náluk, mire ők visszaüzenték: nem fogják bebocsátani. Két hónappal később az érsek ünnepélyes kísérettel jelent meg a templomuk előtt. A kanonokok kirohantak, és a menet elején haladó lovasokat erőszakkal kergették el. Maga az érsek így jegyezte föl a történteket: ,,Amikor odaértem, láttam, hogy embereimet, akik a temető kapuján át vonultak be, fegyverekkel és minden erővel kituszkolják. Ezért elszántam magam, leszálltam a lóról, kezembe fogtam a keresztet, és így nagy nehezen tudtam tenni néhány lépést. Amikor azonban benn voltam már az épületben, kardokat szegeztek nekem, és nagy ordítozás közben kituszkoltak, majd bezárták a kaput.'' -- Amikor a lázadókat a pápánál bepanaszolták, s az nyilvános bocsánatkérésre kötelezte őket, bűnbánó körmenetben a dómhoz vonultak, és térden állva kérték az érsek bocsánatát. Ő ezzel fogadta őket: ,,A testvéretek vagyok!''

Amikor a pestis pusztította a várost, az érsek állt a segítők élén. Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a legkisebbre csökkenteni. Személyes elszántságát egy szemtanú a következőképpen írta le: ,,A bíboros gyakran ment el a kórházba, vigasztalta a betegeket, bátorította a betegápolókat, látogatta a temetőt, a barakkokban lakókat és a házakban vesztegzár alatt levőket. Mindenkit vigasztalt, mindenkivel szóba állt, és a saját háza javait is beleszámítva mindenével segített, amije csak volt. Most viszont már nincs semmije az életén kívül, teljesen szegény lett... A városnak más vigasztalása nincs. Ő ellenben majdnem olyan, hogy a puszta jelenlétével életre kelti az embereket.'' A végén azért, hogy a szegény betegeknek takarójuk legyen, leszedette ablakairól a függönyöket és a falakról a tapétát, sőt a bíborosi köpenyét is odaadta. Mint szegény koldus ment végig a városon a bűnbánati körmenetben: gyalog, a nyakában kötéllel, a vállán kereszttel, megfosztva méltóságának minden jelvényétől.

Egy év múlva a járvány megszűnt, és a megszökött helytartó, Ayamonte visszatért. De az érsek hősiességét, amely a tulajdon gyávaságát annyira nyilvánvalóvá tette, nem bírta elviselni, ezért bevádolta a pápánál: az érsek a pestis idején nem tartotta be a városi törvényeket! A bíborost Rómába idézték, de elindulása, s főleg a visszatérése valóságos diadalmenet volt.

--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, őrizd meg Egyházadban azt a lelkületet, amellyel Borromei Szent Károlyt eltöltötted, hogy Egyházad mindig megújulhasson, és meg tudja mutatni a világnak a te Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust!

Imádság:

Urunk, Istenünk, őrizd meg népedben Borromeo Szent Károly püspök lelkületét, hogy Egyházad szüntelenül megújuljon Fiad képmására, és így megismertesse Krisztust a világgal. Aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.

Tanulság:

    A szent élet biztos eredmény!

Szent Piérius     hitvalló, † ~310.         


Szent Nikander és Hermeász felszentelt vértanú

Mindketten Titusz apostoltól hallották a keresztény tanítást, és tőle kapták felszentelésüket is. Nikander Myra püspöke volt, Hermeász pedig áldozópap. Sok pogány hellént térítettek a keresztény hitre.

Ezért megkötözték őket, és Libanius városparancsnok elé vitték. Büntetésül szilaj lovakhoz kötözték őket, és futniuk kellett utánuk. Vérük pirosra festette az utat. Börtönbe kerültek, éhséggel és szomjúsággal kínozták, de az Úr mennyei étellel táplálta őket, és meggyógyította sebeiket. Újabb kínzások után elevenen eltemették őket.

Szent Vitális     vértanúk, † 304. 

Szent György liddai templomának felszentelése

Szent György nagyvértanu (ápr. 23.) Dioklécián császár alatt szenvedett vértanúságot. Halála előtt megkérte szolgáját, hogy holttestét Palesztinában vigye, és ott temesse el. A szolga megtette, és György holttestét Ramlában temette el.

Az istenfélő Konstantin császár uralkodása alatt a szent tisztelői Liddában fényes templomot építettek a nagyvértanú tiszteletére. Odavitték Ramlából a nagyvértanú épen maradt ereklyéit.

Szent Akepszim és vértanútársai

Mindnyájan II. Szápor perzsa király alatt szenvedtek vértanúságot a IV. században. Akepszim Naasszon város püspöke volt. Buzgón terjesztette Krisztus tanítását, buzgósággal fáradozván ebben. Szápor király keresztényüldözése idején elfogták, József áldozópappal és Etele diakónussal együtt. Akepszimet kegyetlenül verték, és 3 éven keresztül a börtönben tartották. Utána karddal lefejezték. Szent Józsefet és Etelét pedig agyonkövezték. Szent Etelét szeptember 1-én is említik.

Szent Akepszim atya

Szentünk Szíriából származott. Nagy Teodóz császár uralkodása idején élt. (379-95.) Egy kis cellába zárkózva 60 évet töltött el, hideget és forróságot állhatatosan tűrve. Tápláléka vízzel kevert lencse, itala pedig forrásvíz volt. Szűk barlangjában az imádságnak és böjtnek élt. Később, sok kérésre részült a püspöki rendben. Sok csodát téve békésen adta vissza lelkét Istennek.

Szent Attikosz és vértanútársai

Szent Attikosz, Eudoksziosz, Kateriosz és Isztukariosz együtt lettek katonák Deciusz császár idején az örményországi Szebasztiában. Mivel terjesztették a keresztény hitet, Markellosz hadvezér elfogatta és sokféle kínzás alá vetette őket. Ezután elővezették Isztukarioszt Paktovioszt, és Niktopoliont, akik bátran megvallották Krisztust. Ezért elítélték, karókkal verték őket, és más kínzásokat is el kellett szenvedniük. Végül mindnyájukat tűzben égették meg 25o körül.

Szent Hubert     püspök és hitvalló, † 727.       


Boldog Ida     özvegy, † 1226.       


Enselmini Boldog Ilona     szűz, † 1242.       


PORRES SZENT MÁRTON

*Lima, 1569. december 9. +Lima, 1639. november 3.

Márton atyja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Előkelő család sarjaként az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, s mint sokan mások, ő is útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. Amikor a hódító harcok befejeződtek, Juan lovag Panamában telepedett le, valószínűleg egy indián falu ura lett. De nem volt megelégedve helyzetével, ezért hamarosan Peru felé vette útját és Limában próbált szerencsét. Útjára elkísérte egy néger leány, Anna Velázquez, akinek a lovag megígérte, hogy feleségül veszi. Ennél szebb álma egy színes bőrű leánynak nem is lehetett, de az álom soha nem valósult meg.

1569-ben érkeztek meg Limába, és az egyik külvárosi házban Anna december 9-én egy kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Édesanyja annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek hamarosan a szomszédok mintaképei lettek.

Juan lovag azonban egyszer csak megjelent a nyomorúságos kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta és magával vitte őket Guayaquilba, ahová az alkirály rendelte őt. Diego de Miranda házánál teljesített szolgálatot, s állandóan a nyomában volt a két kisgyermek. Egyszer csak föltették neki a kérdést: valójában miért kíséri őt állandóan ez a két kis mulatt? Ez volt az első alkalom, amikor Márton a megalázó ,,mulatt'' szót hallotta.

Számunkra a mulatt faji megjelölés: néger és fehér bőrű szülők gyermekét jelenti. Akkoriban Közép-Amerikában ez nem faji megbélyegzést, hanem nagyon alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt. Annát emiatt nem vette feleségül és nem vitte magával a gyermekek atyja. Sőt, amikor kinevezést kapott a panamai kormányzóságra, a két gyermeket is visszaküldte Limába, az anyjukhoz.

Márton egy Mateo Pasto nevű fürdőmesternél tanulta ki a mesterséget, s melléje sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, azaz a mi fogalmaink szerint orvos lett. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek egyre szívesebben keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy gyógyulást találjanak nála. Márton fáradhatatlan volt a szolgálatban; s az emberek egyszer csak suttogni kezdték, hogy csodás gyógyításokat is művel.

Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen akkora híre lett és oly sokan keresték, hogy elhatározta: visszavonul ebből a népszerűségből. Édesanyja beleegyezésével egy szép reggelen elindult, hogy fölvételét kérje a domonkosok kolostorába.

A prior az első percben világosan tudtára adta: befogadják, de számítania kell arra, hogy a bőre miatt nem lehet sem pap, sem sem teljes jogú segítő testvér, hanem meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is tudta, hogy nem ez illetné Mártont, de az érvényben levő előírások értelmében nem tehetett mást. Márton is tudatában volt a sérelemnek, ami érte, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant, mikor szaktudására és korábbi népszerűségére gondolt, mégis legyőzte indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is kéri fölvételét.

Ezután kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án végre véglegesen megerősítették a fölvételét: harmadrendi laikus testvér lett. Közben Márton a kolostorban betegápolóként működött, és fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent tisztelettel nézett rá, szentnek tartották. Mikor a fölvételét véglegesítették, kinevezték betegápoló testvérnek. Általános csodálatot váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.

Limában a 16. század végén tíz kórház működött. Külön kórháza volt a férfiaknak és a nőknek -- külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek --, valamint a gyermekeknek s a leprásoknak. A kórházakon belül pedig minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton munkássága következtében a domonkosok kolostora hamarosan inkább hasonlított kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek feküdtek, minden megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior megelégelve a dolgot kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át kórházzá.

Sikerült ugyanis megnyernie a nővérét, hogy legyen a segítőtársa. Ugyancsak az ő hatására nyitott egykori mestere, Mateo Pasto árvaházat, a domonkosok szegénykonyhát nyitottak a konventjükben, és számtalan más karitatív intézmény nyílt szerte a városban.

Márton tevékenységi köre pedig egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek hozzá segítségért vagy legalább jó tanácsért, mint az előkelők. Maga a perui alkirály is gyakori vendége volt, és e barátság lehetőséget adott Mártonnak arra, hogy a legnyomorultabbakon is tudjon segíteni.

Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítottak neki, de a legnagyobb csoda alázatossága volt, amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt.

Vezeklései, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte, életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. Az alkirály is fölkereste a haldoklót szerzetesi cellájában.

November 3-án halt meg. XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án szentté avatta. A Szentszék Márton oltalma alá helyezte Peru szociális ügyeit, s amikor Peru püspöki kara megszervezte a ,,Perui Szociális Hetek''-et, őt választották patrónussá. A világ különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepe november 5-én volt, 1969-ben áttették november 3-ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Mártont az alázat útján elvezetted a mennyei dicsőségbe, kérünk, segíts, hogy példáját követve mi is méltók legyünk az örök boldogságra!

Példája:

    Nem a származás, vagy szakma fontos!

        Az Oltáriszentség az Élet kenyere!

Szent Pimin     hitvalló, † ~750.       


Szent Szilvia     özvegy, † ~570.       


Szent Sznandulia vértanúnő

Istenfélő perzsa keresztény nő volt Mivel gazdag volt, sokat tudott segíteni a börtönben szenvedő keresztényeken. II. Szápor király üldözése alatt fejezte be vértanúsággal életét 350 vagy 38o-ban.

Szent Vinfrida     szűz, † ~660.

HALOTTAK NAPJA       

A clunyi bencések Szent Odiló apát kezdeményezésére 998-ban kezdték megtartani a halottak napját. A 11. században az egész Egyházban elterjedt. Rómában csak a 14. században honosodott meg. 1915-től ezen a napon minden pap három misét mutathat be az elhunytakért.

A liturgia az egész Egyházat veszi figyelembe, közösségi tudata téren és időn túl terjed. Ezen a napon a küzdö, vagy zarándok egyház kéri a megdicsőült egyház pártfogását, ugyanakkor a szenvedő egyházról sem feledkezik meg. Imáival, felajánlott szeretet-szolgálataival és bemutatott szentmise-áldozataival segíti őket.

Temető, templom vagy kápolna látogatása szokás az ünnepen, vagy az ünnepet követő héten. Ekkor imádkozunk az elhunytak lelki üdvösségéért, a pápa szándékára, és gyónunk, áldozunk. Ezzel teljes búcsút nyerhetünk a tisztítóhelyen szenvedők javára. A holtakért végzett ima értékére sok szent felhívja a figyelmet, hiszen az elköltözött lélek már nem tud segíteni magán.

Gondold meg:

    Lehet, hogy Te is rászorulsz majd mások imájára!

        Lehet, hogy másoknak is segít a Te imád!…

Szent Achilles


Szent Ákindin és vértanútársai

II. Szapor perzsa király idején éltek. A bálványimádó király üldözést támasztott a keresztények ellen, hogy őket megsemmisítse. A királyi udvarban szolgált 3 titkos keresztény: Akindin, Pegasziosz ós Anempodiszt. Sok társukat térítettek a keresztény hitre. Miután feljelentették őket a király előtt. Keresztény hitüket megvallották, és attól el nem tántorodtak. Ezért különféle és fájdalmas kínzások után elégették őket. Ez 345 körül történt.

Szent Aftoniosz katona és Elpideforosz bizalmi ember, szemrehányást tettek a királynak, hogy ok nélkül üldözi a keresztényeket. Ezért karddal végezték ki őket. Velük együtt még 7.000 keresztény szenvedett vértanúságot, sőt Szápor király titokban keresztény anyja Is.

ARMAGHI SZENT MALAKIÁS püspök

 *Armagh, 1094/95. +Clairvaux, 1148. november 2.

Malakiás 1094-ben vagy 1095-ben született, és az Ír-szigeten, Armaghban nőtt fel, ahol apja tanítóként tevékenykedett. Szülei halála után egy Eimar nevű remeténél keresett menedéket, aki -- mint Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) tudósít Malakiás életrajzában - - ,,a jámborságban nevelte, és gondolatait a papságra irányította''. Amikor Malakiás huszonöt éves lett, Szent Cellach érsek pappá szentelte, és elküldte, hogy hirdesse Isten Igéjét, és irtsa ki a rossz szokásokat, amelyek ebben az egyházban különösen nagy ,,számban fordultak elő''.

Ebben az időben azonban nemcsak Armagh egyházmegyéje, hanem Írország egész egyháza is reformra szorult. A normannok rablóhadjáratai teljes anarchiába taszították az országot, a dánokon a clontarfi csatában (1014) elért győzelem után pedig a polgárháború ideje következett, s ez további zűrzavarokat hozott magával. A kolostorok, amelyek egykor az ír egyház erősségei voltak, nem léteztek már, s velük együtt lehanyatlott a műveltség is. Az egyházmegyék szervezete még inkább elsorvadt, s a kevés, nagyrészt tudatlan és fegyelmezetlen pap egyáltalán nem nőtt fel feladataihoz. Úgy tűnik, Malakiást első tapasztalatai meggyőzték arról, hogy még nem készült fel eléggé feladatára, ezért miután egy rövid időt Armaghban töltött, lismore-i Szent Malkus (1047--1135) püspökhöz ment, aki az angliai Winchesterben szerezte alapos képzettségét. Malkus gondosan oktatta Malakiást az egyházi szolgálatra és a lelkipásztorkodásra. Ezután Malakiás egy ideig Lismore egyházmegyéjében működött.

1123-ban azután ajándékba kapta nagybátyjától, egy laikus apáttól a Down grófságban levő Bangor kolostort. A kolostor elhagyatott és düledezőfélben volt, de Eimar tanítványainak segítségével Malakiás újból felépítette a templomot, majd ezt követően egy évig vezette a szerzetesi közösséget, amelyről Szent Bernát ezt mondja: ,,olyan volt, mint egy nyitott könyv, mindenki megtanulhatta belőle a szerzetesi élet igazi reguláját''. Egy évvel Bangor újjáépítése után Malakiást Connor püspökévé választották. Írország többi egyházmegyéjéhez hasonlóan a connori is siralmas állapotban volt. 1124-től 1127-ig dolgozott itt Malakiás a szerzeteseivel együtt; felkeresték az embereket a házaikban és földjeiken, hogy elbeszélgessenek velük. 1127-ben egy északi törzsfőnök elpusztította ezt az országrészt, Bangorból pedig elűzte a szerzetesi közösséget. Malakiás egy időre visszavonult Lismore-ba, majd a Kerry grófságban lévő Iveaghban telepedett le.

Röviddel visszatérése után felosztotta az egyházmegyét, és új püspöki székhelyet hozott létre Bangorban. Ezenkívül vagy magában Bangorban, vagy Downpatrickban kolostort alapított ágostonos kanonokoknak, és amennyire egyházmegyei munkája megengedte, ő maga is részt vett a kanonokok életében. 1139-ben Rómába utazott, hogy a pápától kérje annak megerősítését, amit az egyházmegyéjében tett, és az új püspöki székhely Cashel megerősítését is.

Útja során Clairvaux-ban találkozott Szent Bernáttal, aki a barátja és csodálója lett, később pedig összeállította az életrajzát. Malakiásra olyan mély benyomást gyakorolt a ciszterciek szigorú fegyelme, hogy elfogta a kísértés: mondjon le további útjáról, tegye le püspöki hivatalát, és lépjen be Clairvaux-ba egyszerű szerzetesként. Végül mégis tovább utazott Rómába. Itt II. Ince pápa (1130--1143) szívélyesen fogadta. Malakiás egy hónapot töltött az örök városban, felkereste az apostolok sírjait, és válaszolt a pápának az írországi egyház helyzetére vonatkozó számos kérdésére. A pápa legátusként bocsátotta el azzal a megbízással, hogy zsinatot tartson az Ír- szigeten. Számunkra ismeretlen okokból a zsinat csak 1148-ban ült össze, mégpedig Inishpatrickban, a Dublin közelében lévő Skerries szigetcsoport egyik szigetén. Ötven püspök és több mint kétszáz pap vett részt ezen a zsinaton, amelyet Malakiás elnökletével tartottak.

Ugyanebben az évben Malakiás másodszor is elindult Rómába, és megint Clairvaux-n utazott át. Ide érkezve halálosan megbetegedett, és november 2-án, Szent Bernát karjai között elhunyt.

Malakiás reformját az ír egyházban csak halála után hajtották végre. Amikor első római útjáról hazatért, egész csapat novíciust küldött Clairvaux-ba, hogy a ciszterciek szigorú fegyelmében nevelődjenek. Írországba való visszatérésük után Mellisfontban telepedtek le; három évvel Malakiás halála után a mellisfonti kolostornak öt alapítása volt már. 1152-ben egy Kellsben tartott zsinaton alaposan megújították az ír egyház szerkezetét. Az országot négy tartományra osztották Armagh, Cashel, Tuam és Dublin érseki székhelyekkel. Sok kis egyházmegyét összevontak. Az ír egyház mai szervezete elsősorban a Malakiás által kezdeményezett reformmunkáknak köszönhető.

Malakiást -- mint első írt -- 1190-ben III. Kelemen pápa szentté avatta.

BOLDOG LOTHARINGIAI MARGIT klarissza (1463-1521)

Apja után Vaudemont* Margitnak is nevezzük. Királyi családokkal volt rokonságban. Büszke volt rá, hogy osei közt Árpádházi Szent Erzsébetet is tisztelheti. Lotharingiában nevelkedett 10 éves koráig, utána Provence tartomány Aix* városába került, ott részesült a rangjához illo muveltség megszerzésében. Szívesen olvasta a szentek életét is. Késobb visszatért Lotharingiába s 25 éves korában férjhez ment René d’Alencon herceghez. Három gyermeknek adott életet: Károlynak, Franciskának (a késobbi IV. Henrik király nagyanyjának) és Annának. Férje halála után, kiskorú fia helyett egy ideig o intézte mint uralkadó a nagy kiterjedésu hercegség ügyeit. Anyagi ügyeit elrendezve hozzálátott kolostorok, templomok építéséhez, felújításához. Gondja volt az iskolákra, istenfélo tanítók kiképzésére. Mortagne-ban a kórházat megnagyobbíttatta s o maga is részt vett a betegápolásban. De törodött a munkásokkal, a leendo anyákkal. Tekintélyével támogatta az akkor újdonságnak számító császármetszéssel történo szülést, ezáltal sok anyának, gyermeknek mentette meg életét. Ekkor már a ferences III. rend tagja. Amikor fia, Károly átveszi a hercegség kormányzását, még inkább Mortagne-ban lakik s a szeretet gyakorlásának és az imádságnak szenteli idejét. Pár év múlva elhatározza, hogy belép a klarissza rendbe. Legyozve hozzátartozói ellenzését, 1519. augusztusában Argentan*-ban felölti a klarissza ruhát, egy év múlva leteszi örökfogadalmát. Néhány hónap múlva megbetegszik s 1521. nov. 2-án a halottakért végzett zsolozsma közben fejezi be életét. XV. Benedek pápa 400 évvel késobb avatta boldoggá. A ferences III. rend és a klarissza rend egyaránt tiszteli.

Kempis Tamás a szentek példájáról:

„Például állította oket az Úristen minden jámbor életu ember elé; úgy volna rendjén, hogy az o példájuk jobban ösztökéljen a jóban való haladásra, mint sok lanyháé a lanyhaságra. Bárcsak ki ne aludna benned az erényekben való gyarapodás vágya: hisz annyi istenfélo ember szép példája áll elotted.” (Krisztus követése 1.18)

Imádság:

Istenünk, minden erény forrása, te Boldog Margit szolgálód élete különbözo szakában világoskodó példát adtál nekünk, add, hogy az o közbenjárására hivatásunk kötelességeit huségesen ellássuk és embertársainknak jó példát adjunk. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Pettaui Szent Viktorin     püspök és vértanú, †304.