BOLDOG JÁNOS
*Wildeshausen, 1180 körül +Strassburg, 1252. november 4.
János,
akit a kortársai Johannes Teutonicusnak neveztek, egyházi pályára
készült, s különösen az egyházjog érdekelte. Bolognában az alapító Szent
Domonkos kezéből öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban. 1225--27-ben a
keresztes háború prédikátora, 1230-ban a pápai legátus, Odo del Carcere
Tullianus bíboros tanácsadója és kísérője volt. 1231- ben
megválasztották a magyar domonkos provincia vezetőjévé, majd diakóvári
püspök lett. Mint boszniai püspök (1233--37) megtérítette Minoslav bánt.
1237-ban pápai legátusként a bolgár fejedelemhez küldték. 1238--40-ig
Lombardia provinciálisa volt, majd az 1241. évi párizsi általános
káptalanon rendfőnökké választották. A testvérek ,,püspök magiszter
testvérnek'' hívták. Öt nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye volt a
pápai udvarban is. IX. Gergely annyira kedvelte, hogy egyik kérésére
minden további nélkül így válaszolt: ,,Azonnal bullába foglalom''. Rendi
káptalant tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben (1245),
Montpellier-ben (1246), Treviriben (1247), Londonban (1250) és Metzben
(1251). A következő káptalant Budára hirdette meg, de azt már utóda
vezette. Kormányzási ideje alatt a vezetést megosztotta. Párizs kezéből
kivette a felsőoktatás egyeduralmát, és Montpellier-ben, Bolognában,
Kölnben és Oxfordban a párizsihoz hasonló teológiai fakultást (studium
generalét) szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus egységesítését.
1245-ben IV. Incénél elérte, hogy a domonkos testvérek csak a generális
magiszter engedélyével fogadhassanak el egyházi méltóságot. Halála,
amely Strassburgban 1252. november 3-ról 4-re virradó éjszaka érte, a
domonkos rend első, arany korszakának végét jelenti. Gyönyörű sírját a
protestánsok elpusztították.
--------------------------------------------------------------------------------
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
János
az osnabrücki egyházmegyében lévő Wildesheim városából való.
Ifjúkorában kiváló tehetsége miatt filozófiát, polgári és kánonjogot
tanult, s doktor lett. II. Frigyes római császár szeretetét és
jóakaratát élvezte, s a pápa előtt is igen nagy tekintélye volt,
annyira, hogy penitenciáriusa lett. A fejedelmi kegynél azonban Isten
kedvét többre becsülte, amikor magára öltötte a domonkos rend ruháját,
melyet Isten Anyja mutatott neki. Ezután csak Istennek akart szolgálni.
Másokkal is meg akarta ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne a
vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az evangéliumot. Ezt oly buzgósággal
és hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend magyar tartományának
provinciálisa lett. A tartományt szeretettel, szelíden és éberen
kormányozta, s főként példájának erejével lelkesített a keresztény hit
terjesztésére. Mikor a híre elért Rómába, IX. Gergely pápa parancsára --
jóllehet János tiltakozott ellene -- boszniai püspökké tették.
Püspökként oly nagy szeretettel volt a szegények iránt, hogy kedves
barátja, Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000 ezüst márka
jövedelméből csak a legszükségesebb részt tartotta meg magának, a többit
mind a szegényekre költötte. Elfáradván a lelkipásztori gondokban,
sokszor kérte, engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába. Mikor végre
erre engedélyt kapott, tevékenységet cserélt, és nem pihent meg továbbra
sem. Mikor ugyanis a püspökségről való távozásában nyilvánvalóvá vált
életszentsége, közkívánatra a domonkos rend generálisává választották.
1241-től mint negyedik generális 12 éven át kormányozta a rendet. 1253.
november 4-én Augsburgban hívta el Isten az örök nyugalomba. Életében és
halálában sok csodával tündökölt.
Nagy Szent Joannik atya
Joannik
a bithiniai Marikatik nevű faluból származott. Amikor felnövekedett,
szülei rábízták, hogy őrizze a nyájat. Bár keveset értett a tudományból,
mégis felülmúlt értelmében sok tanult embert. Szeretett imádkozni.
Olykor egész napra elhagyta nyáját, keresztet vetve rá, hogy magányosan
imádkozzék. Isten épségben őrizte meg a nyájat. Így érte el az ifjúkort.
Abban az időben a gonosz Leó császár uralkodott. Egész birodalmából
fiatal férfiakat keresett és gyűjtött hadseregébe. Követei rátaláltak
Joannikra, és éveken keresztül a hadsereg bátor és erős katonája lett.
Egy darabig a szentképek elleni mozgalomnak is tagja lett, de Isten
kivezette belőle. A harcok befejeztével elhagyta a világ hiuságát ‚
eltávozott az Olimposz hegyére, és sok éven át a vad és puszta helyeken
vezeklő életet élt. Állandó testi fáradsággal harcolt szenvedélyei
ellen, és nagy tökéletességre tett szert. Isten megajándékozta őt nagy
bölcsességgel, csodatevő erővel és a jövőbe látás képességével. Sokan
keresték fel őt, hogy imádságait kérjék, lelki tanácsokat kapjanak, és
közbenjárónak kérjék fel Isten előtt. Sok lelki segítséget és oltalmat
nyertek szent imáiból. Életét 846-ban fejezte be november 4-én, 94 éves
korában. Halála napján az Olimposzt lakó szerzetesek tüzes oszlopot
láttak a földről az égbe szállani, amelynek angyalok nyitották meg a
mennyek ajtaját. Ebből tudták meg az atya halálát.
BORROMEO SZENT KÁROLY III. r. (1538-1584)
*Arona, 1538. október 2. +Milánó, 1584. november 3.
Borromei
Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából
származott, amelynek a Lago Maggiore mentén kastélyai és földbirtokai
voltak. A család alapítója, egy bizonyos Padovából való Vitaliani, a
milánói herceg tanácsosa, miután anyjától fölvette a Borromei nevet,
1445-ben Arona grófja lett. Politikai hatalmuk és tekintélyük nem utolsó
sorban a nagy vagyonból fakadt, mert a Borromeiek között bankárok is
voltak, és Londonban meg Barcelonában fiókintézetük volt. Ugyanakkor a
családtagok a diplomáciában és a politikában is tevékenykedtek, és jól
szerepeltek a franciákkal vívott háború idején.
Károly atyja a
patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek
testvérei igen magas hivatalokba jutottak: egyik bátyja, Gian Angelo
bíboros 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Ezáltal a Borromei család
számára is út nyílt a magasabb hivatalok felé, különösen a két
unokaöccsnek: Károlynak, aki klerikus, és Frigyesnek, aki katona volt. A
házasságok révén Károly rokonságba került a Gonzaga, a német Altemps, a
római Colonna családdal és az urbinói hercegekkel. Később ezeket a
családi szálakat az egyházi megújulás érdekében tudta nagyon ügyesen
fölhasználni.
Károly a Lago Maggiore mellett, Arona várában
született, Erzsébet és Frigyes után a család harmadik gyermekeként.
Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja, Tassea dal
Verme nevelte, s úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok
egyházi javadalomra való tekintettel Károly klerikus legyen. E határozat
szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen
reverendát öltött és fölvette a tonzúrát. Ugyanekkor -- a kor szokása
szerint, amit később ,,visszaélésnek'' bélyegeztek -- kommendátor apátja
lett a római bencés kolostornak, melynek jövedelmét a Borromeiek már
évekkel korábban megszerezték maguknak. Ez azt jelentette, hogy az
apátsági jövedelem felett Károly, illetve a család rendelkezett, az
apáti tisztet pedig egy szerzetes látta el a kolostorban. Károly évi
jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család
rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és
szétosztotta a szegények között.
Tizenhat éves korában a páviai
egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot
szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot,
és a bíboros nagybácsi jóvoltából további két apátság javadalma is az
övé volt. Ezáltal jelentősen megnőtt személyes jövedelme, de ugyanakkor a
kötelezettségei és kiadásai is.
Néhány héttel Károly egyetemi
tanulmányainak befejezése után választották meg IV. Piust, aki az akkor
huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560. január 31-én
bíborossá, nyolc napra rá, február 8-án milánói érsekké nevezte ki,
azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, az érseki teendőket
pedig helynök lássa el. Ezek mellé a pápai kúriában hivatalként kapta a
szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését,
ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek
ki a kúriából. Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!
Az
Egyház ekkor igen mozgalmas időket élt: a pápa ismét egybehívta a
trienti zsinatot, Franciaországban vallásháború dúlt, Angliában Erzsébet
királynő lépett a trónra és félbeszakadt a katolikus restauráció, amely
Tudor Mária alatt kezdődött; II. Fülöp király birodalmában, Flandriában
súlyos vallási politikai feszültségek támadtak, Amerikában ki kellett
építeni a lelkipásztori hálózatot. Károly pedig teljes hűséggel, nagy
kötelességtudással, minden intrika számára elérhetetlenül és rendkívüli
munkabírással hajtotta végre a pápai intézkedéseket.
Rómában
kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és
fölszámolva a fejedelmi pompát addigi jogi-diplomata alapszemléletét
teológiai irányba változtatta meg. Mikor a család Frigyes halála miatt
azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház
iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát.
Hamarosan püspökké szentelték, most már átvehette a milánói egyházmegye
tényleges kormányzását.
1565 szeptemberében vonult be Milánóba,
olyan pompával, ami akkoriban egy püspököt és bíborost megilletett.
Ugyanerre az időpontra hívta össze a tartományi zsinatot, amelyre
Lombardia, Piemont, Liguria és Emilia püspökei voltak hivatalosak. A
trienti zsinat határozatai alapján e tartományi zsinaton Károly érsek az
egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a
klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek
vezetésében reformokat léptetett életbe. A tartományi zsinat határozatai
és Károly intelmei a néphez a többi itáliai püspök számára is mintául
szolgáltak.
E határozatok megvalósítása és a fölmerülő
nehézségek leküzdése érdekében, továbbá hogy megfelelő munkatársai
legyenek és számot adjon azoknak, akik kérdőre vonták, nagyon kiterjedt
levelezést folytatott. A milánói Ambrosiana könyvtárban 100 kötetet
töltenek meg a hozzá írott levelek!
Fennmaradt levélvázlataiból
rekonstruálható munkamódszere: minden kérelmet mérlegelt, és
szakértelemmel vetette össze saját véleményét másokéval. Ha egyszer
döntött, azt kitartóan védte, és határozottan föllépett mindazokkal
szemben, akik találva érezhették magukat, akár Rómában, akár Madridban
vagy Milánóban.
Reformjai végrehajtása közben egyre több
oldalról támadt ellenállás az érsekkel szemben: a világi klérus
(különösen az előkelő családból származó kanonokok), a szerzetesek, a
hivatalnokok (a városi helytartó, a szenátus, a spanyol udvar) felől.
Amikor föloszlatta a ferencesek humiliáták nevű ágát, egy barát,
belopakodva az érsek kápolnájába, rálőtt. Az Egyház bírói joghatósága
ügyében nyílt összeütközésbe került II. Fülöp helytartójával, s ezért
kiközösítette a helytartót, tudván, hogy ezért a király el is űzheti a
püspöki székéből. De ezekből a harcokból Károly győztesen került ki,
amit nem annyira szerteágazó kapcsolatainak, mint életszentsége egyre
inkább növekvő hírének köszönhetett.
Az érseknek nem voltak
illúziói afelől, hogy rendelkezései és reformjai teljesen megszüntetik a
visszaéléseket. Ezért teljes erejével a jövő számára perdöntő
papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat
elrendelte. A papságra készülők számára internátust és iskolát nyitott
1565-ben; ez lett a milánói szeminárium őse. A képzésben a világi és az
egyházi tudományok összekapcsolódtak, a nevelésben azonban a hangsúly a
személyes életszentségre való törekvésre és a jó példára került. Két
szemináriummal indult, az egyik a városi, másik a vidéki papságot
nevelte. Hamarosan egy harmadikat is nyitott vidéken, majd a svájci
völgyekbe küldendő papok számára, akiknek ott protestánsok között
kellett működniük, megnyitotta a negyedik, helvét szemináriumot.
E
szemináriumok a papság képzését, egy másik intézmény, a Castellis da
Castello által 1536-ban alapított ,,Hittaniskola'', amit Károly érsek
fölkarolt, a nép javát szolgálta. Az érsek ugyanígy támogatta az
Oltáriszentség Konfraternitásokat, amelyek szentségimádással
engesztelték az Eucharisztiában jelenlévő Krisztust azért a sok a
hitetlenségért és káromlásért, amit a svájci reformátoroktól kellett
elszenvednie.
Károly érsek a műveltebb hívők lelki képzésére is
gondolt. Páviában megnyitotta a Borromeum intézetet, amely egyetemisták
számára -- a világi tudományok mellett -- hitbeli képzést biztosított.
Az intézet a Borromeo család nevét és címerét (Humilitas felírással)
kapta meg, s vele együtt a család vagyonából is egy részt. IV. Pius az
alapítást 1561-ben hagyta jóvá, és egyházi javadalmakból is juttatott
számára, az intézet mégis csak 1581-ben nyílhatott meg tíz növendékkel.
1569- ben volt már Páviában is egy hasonló rendeltetésű ház, a Ghislieri
diákotthon, Milánóban egy nemesi kollégium, a Colleggio dei Nobili,
ezenkívül pedig a híres milánói Jezsuita Intézet és Gimnázium, amely a
föloszlatott Humiliáták házában kapott otthont.
A szent érsek
tevékenységének legfontosabb területe azonban mégsem ez volt, hanem
egyházmegyéjének látogatása. Az erkölcsi és vallási megújulást leginkább
ezzel érte el. Nagyon rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat,
nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla
győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával
tudja kiirtani a visszaéléseket, és csak így tudja a papokat és a
híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Nagyon sok tennivalója
volt: helyre kellett állítani az egyházmegyei fegyelmet, a nép körében
emelni kellett az erkölcsi élet színvonalát, és föl kellett számolni sok
visszaélést a liturgiában. Utazásai közben -- az egyházmegyéhez
tartozott Graubünden kanton három völgye is! -- mindenütt tárgyalt a
vezető személyiségekkel, tájékozódott a nép és a papság élete felől,
megtudta, mennyire tartják meg az egyházi törvényeket, a szülők mennyire
törődnek a gyermekneveléssel, milyen fényűzés folyik a papok
öltözködésében, mennyire tartják meg a klauzúra törvényét a
kolostorokban, s hogyan kezelik az alapítványokat. Mindezt
számadásszerűen rögzítették, hozzátéve az érsek intelmeit és büntető
ítéleteit is. Különös figyelmet szentelt a svájci völgyek egyházaira,
ahol igen nagy visszaélések történtek: a papok nősültek, gyermekeiket a
plébánián nevelték, hit dolgában nagyon sok volt a bizonytalanság;
babonák, mágia és halottidézés is gyakori volt. Károly
reformtevékenysége minden lehetséges lelkipásztori eszközt, de
diplomáciai, politikai, sőt katonai támogatást is igénybe vett.
Lelkipásztori
buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon
veszélyes időszakokban mutatta meg, pl. 1576 nyarán, amikor pestis
pusztított Milánóban, s ezt később ,,Szent Károly pestisének'' nevezték
el. A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a
város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és
közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a
gyeplőt, és részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival
segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az
embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes
kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges
lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni
mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek
ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára.
Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon
és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott
miséztek.
Károly érsek lelki élete, mint a katolikus megújulás
valamennyi nagy szentjénél (Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp,
Keresztes Szent János), egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő
szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből
született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját
akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a
Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok
álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt
akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a
jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni,
böjtöléssel és kemény vezekléssel fenyítette magát.
Amikor
Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy
testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd
fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3- án Milánóban
meghalt. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a
római naptárba november 4-re.
--------------------------------------------------------------------------------
Erről
az energikus egyházi férfiról, aki a trienti zsinat idejében ,,meg
akarta újítani Rómát'', egy korabeli protestáns így nyilatkozott: ,,Ha
minden püspök és pap olyan lett volna, mint ő, nem került volna sor a
hitszakadásra.'' Életéről saját írásai és életrajzírók dokumentumai
vallanak.
Mikor az ifjú jogi doktor Rómába érkezett, a pápa
nagybácsi -- a kor szokásait követve -- elhalmozta fényes pápai
hivatalokkal, noha sem teológiát nem végzett, sem pappá nem volt
szentelve. Akkori levelei még a főúri életet kedvelő, öntudatos ifjúról
tanúskodnak. Nemességére hivatkozva százötven személyes udvart tartott.
Nagyon türelmetlenül várta a családi címer megérkezését. Azon a napon,
amikor bíborosi kinevezését megkapta, egyik nővérének, Camillának azt
írta, hogy mától kezdve kettővel több udvarhölgyet tartson. Kiváló
ízléssel gyűjtött műkincseket, labdajátékkal, sakkal és vadászattal
pihente ki magát. A német nunciusnál vadászkutyákat rendelt. Szerette a
zenét, maga is játszott csellón. De szokatlanul nagy volt a
munkaszeretete már ekkor is: a római kúriában addig soha nem intézték
oly gyorsasággal az ügyeket, mint Károly alatt.
Rajongva
szeretett bátyjának, Frigyesnek a halála hozta el a megtérés napját.
Akkor ezt írta: ,,Ez a csapás oly szörnyű, hogy semmiféle emberi
megfontolás nem tud megvigasztalni. Ez a veszteség, belátom, nagy
lépéssel vitt előre engem a kegyelem útján.'' Amikor pappá, majd
püspökké szentelték, szolgáinak nagy részét elbocsátotta, sok címét és
hivatalát visszaadta a pápa kezébe, és engedélyt kért, hogy püspöki
városába távozhasson.
A milánóiak készültek a fogadására: a
püspöki palota falait földíszítették a Borromeiek és őseik képeivel és
címereivel. Károly pedig, amint megérkezett, ezeket eltávolíttatta, és
Szent Ambrus és más milánói püspökök képét tétette föl. Azt mondotta:
,,Amíg gróf Borromei Károly voltam, tiszteletreméltó elődeim nyomába
törekedtem; mióta azonban a Santa Praxedes bíborosa és Milánó érseke
vagyok, érsek elődeim a követendő példaképeim.''
Milánóban akkor
hihetetlen viszonyok uralkodtak. A hívők nem ismerték a Miatyánkot,
voltak papok, akik nem tudták a feloldozás szavait. Sok templomból, amit
fölkeresett, iszonyattal fordult ki. A San Satiro-templomban éppen
papok és világi urak lakomáztak és mulattak amikor belépett; a San
Maurizio-templomban ugyan sok embert látott, de azok mit sem törődtek az
oltárnál folyó liturgiával, csak beszélgettek és nevetgéltek egymás
között. Részeg férfiak és ízléstelenül kifestett nők járultak az
áldoztatórácshoz. Más templomokban táncoltak vagy gabonát tároltak; a
körmenet -- ha volt -- inkább karneváli fölvonuláshoz hasonlított. Az
egyik helyen pápai oklevelet hamisítottak és árulták. Látván ezt, így
írt a pápának: ,,El vagyok szánva arra, hogy a trienti reformot a
prelátusok között fogom kezdeni. Ez volna a legjobb út arra, hogy
egyházmegyénkben az engedelmesség föléledjen. Nekünk kell elöl járnunk, a
hívek majd jönnek utánunk.''
Az érsek maga járt elöl jó
példával. Környezetében megbízott két papot, hogy ha valami hibát
vesznek észre benne, kíméletlenül mondják meg, és minden megkötés nélkül
figyelmeztessék a gyöngeségeire. De amikor arra figyelmeztették, hogy
legyen tekintettel meggyöngült egészségére, így válaszolt: ,,Aki a lélek
szolgálatára szánta el magát, annak legalább három lázt ki kell
hordania, mielőtt ágynak dől!'' -- csakhogy az ágyát már régen
elajándékozta, és egy szalmazsákon aludt.
Egyik vizitációs útján
Svájcban egyik kísérője látta, hogy az erős fagyban a fűtetlen
szobácskában az érseken nincs más, mint egy vékony, használt köntös, s
kérte, hogy öltözzön fel melegebben. Károly erre azt válaszolta, hogy
csak ez a köntös a személyes tulajdona, a többi ruhája a bíboroshoz
tartozik, és csak szolgálat közben viselhető.
Amikor a bíboros
az addigi szokás szerint messze a nagyböjtbe nyúló farsangi mulatságokat
a városban a hamvazószerdával betiltotta, ellenségei -- főleg a spanyol
helytartó -- bepanaszolták a pápánál. Sok mindent felhoztak, többek
között a következő történetet is:
A városba érkezése után
hamarosan meglátogatta a híres dómot. Benn a templomban járva egyszer
csak különös zajra lett figyelmes. Körülnézett, és látta, hogy egy lovag
teljes fölszerelésben lovagol át a templomon. A nyomában egy
csacsifogat kocogott, majd emberek jöttek, csoportosan nevetgélve és
beszélgetve, mások terheket cipeltek. Kiderült, hogy régi szokásjog
alapján átjáróháznak használják a dómot: ahelyett, hogy megkerülnék, az
egyik oldalajtón be, a másikon ki közlekednek. Az érsek azonnal
elhatározta, hogy ennek véget vet, nem tűri ezt a visszaélést. Kiadta a
rendeletet, és másnap az emberek meghökkenve álltak a zárt oldalkapuk
előtt. Panaszt emeltek a magisztrátusnál, ez továbbította az ügyet a
helytartóhoz, az pedig kapott az alkalmon, hogy megmutassa, ki az úr a
városban. Hivatalos levélben követelte a püspöktől a kapuk kinyitását,
Károly azonban udvariasan azt válaszolta, hogy a kapu zárva marad. A
herceg tombolt dühében -- de hiába. Mikor aztán éjszaka erőszakkal
feltörték a dóm oldalkapuit, az érsek befalaztatta a bejáratokat.
Károly
megbízatást kapott a humiliáták teljesen elvilágiasodott rendjének
megreformálására. Mivel első rendelkezéseit figyelmen kívül hagyták,
erélyesebb eszközökhöz folyamodott. Ezért a szerzetesek között gonosz
terv született: páter Farina vállalta, hogy megöli az érseket. Három
rangjától megfosztott prépost sok pénzt ígért neki, és biztosították,
hogy segítik elrejtőzni. Farina sok pénzt követelt, ezért az
összeesküvők elloptak egy kelyhet a templomból, és eladták. Farina a
kehely árával Korfuba menekült, s csak két év múlva tért vissza, hogy
tervét végrehajtsa. Este lopakodott be az érseki palotába, ahol népével
együtt az érsek éppen imádkozott. Pisztollyal rálőtt. Az érsek kezével a
hátához nyúlt, majd folytatta az imádságot. Karingén egy fekete, a
hátán pedig egy piros folt maradt a lövés nyomán, de a golyó a lábánál
hevert. Csoda! -- kiáltották az emberek. Az érsek megparancsolta, hogy
ne üldözzék a merénylőt, de később a pápa elé került az ügy, és az
összeesküvőket kivégezték.
A Santa Maria Scala-templom
kanonokjai is szembeszálltak a reformokkal. Az érsek bejelentette, hogy
látogatást tesz náluk, mire ők visszaüzenték: nem fogják bebocsátani.
Két hónappal később az érsek ünnepélyes kísérettel jelent meg a
templomuk előtt. A kanonokok kirohantak, és a menet elején haladó
lovasokat erőszakkal kergették el. Maga az érsek így jegyezte föl a
történteket: ,,Amikor odaértem, láttam, hogy embereimet, akik a temető
kapuján át vonultak be, fegyverekkel és minden erővel kituszkolják.
Ezért elszántam magam, leszálltam a lóról, kezembe fogtam a keresztet,
és így nagy nehezen tudtam tenni néhány lépést. Amikor azonban benn
voltam már az épületben, kardokat szegeztek nekem, és nagy ordítozás
közben kituszkoltak, majd bezárták a kaput.'' -- Amikor a lázadókat a
pápánál bepanaszolták, s az nyilvános bocsánatkérésre kötelezte őket,
bűnbánó körmenetben a dómhoz vonultak, és térden állva kérték az érsek
bocsánatát. Ő ezzel fogadta őket: ,,A testvéretek vagyok!''
Amikor
a pestis pusztította a várost, az érsek állt a segítők élén.
Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a
legkisebbre csökkenteni. Személyes elszántságát egy szemtanú a
következőképpen írta le: ,,A bíboros gyakran ment el a kórházba,
vigasztalta a betegeket, bátorította a betegápolókat, látogatta a
temetőt, a barakkokban lakókat és a házakban vesztegzár alatt levőket.
Mindenkit vigasztalt, mindenkivel szóba állt, és a saját háza javait is
beleszámítva mindenével segített, amije csak volt. Most viszont már
nincs semmije az életén kívül, teljesen szegény lett... A városnak más
vigasztalása nincs. Ő ellenben majdnem olyan, hogy a puszta jelenlétével
életre kelti az embereket.'' A végén azért, hogy a szegény betegeknek
takarójuk legyen, leszedette ablakairól a függönyöket és a falakról a
tapétát, sőt a bíborosi köpenyét is odaadta. Mint szegény koldus ment
végig a városon a bűnbánati körmenetben: gyalog, a nyakában kötéllel, a
vállán kereszttel, megfosztva méltóságának minden jelvényétől.
Egy
év múlva a járvány megszűnt, és a megszökött helytartó, Ayamonte
visszatért. De az érsek hősiességét, amely a tulajdon gyávaságát annyira
nyilvánvalóvá tette, nem bírta elviselni, ezért bevádolta a pápánál: az
érsek a pestis idején nem tartotta be a városi törvényeket! A bíborost
Rómába idézték, de elindulása, s főleg a visszatérése valóságos
diadalmenet volt.
--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk,
Istenünk, őrizd meg Egyházadban azt a lelkületet, amellyel Borromei
Szent Károlyt eltöltötted, hogy Egyházad mindig megújulhasson, és meg
tudja mutatni a világnak a te Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust!
Imádság:
Urunk,
Istenünk, őrizd meg népedben Borromeo Szent Károly püspök lelkületét,
hogy Egyházad szüntelenül megújuljon Fiad képmására, és így
megismertesse Krisztust a világgal. Aki veled él és uralkodik
mindörökkön örökké.
Tanulság:
A szent élet biztos eredmény!
Szent Piérius hitvalló, † ~310.
Szent Nikander és Hermeász felszentelt vértanú
Szent Nikander és Hermeász felszentelt vértanú
Mindketten
Titusz apostoltól hallották a keresztény tanítást, és tőle kapták
felszentelésüket is. Nikander Myra püspöke volt, Hermeász pedig
áldozópap. Sok pogány hellént térítettek a keresztény hitre.
Ezért
megkötözték őket, és Libanius városparancsnok elé vitték. Büntetésül
szilaj lovakhoz kötözték őket, és futniuk kellett utánuk. Vérük pirosra
festette az utat. Börtönbe kerültek, éhséggel és szomjúsággal kínozták,
de az Úr mennyei étellel táplálta őket, és meggyógyította sebeiket.
Újabb kínzások után elevenen eltemették őket.
Szent Vitális vértanúk, † 304.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése