2023. november 4., szombat

Szent Agricola     vértanú, † 304.         


BOLDOG JÁNOS
*Wildeshausen, 1180 körül +Strassburg, 1252. november 4.
János, akit a kortársai Johannes Teutonicusnak neveztek, egyházi pályára készült, s különösen az egyházjog érdekelte. Bolognában az alapító Szent Domonkos kezéből öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban. 1225--27-ben a keresztes háború prédikátora, 1230-ban a pápai legátus, Odo del Carcere Tullianus bíboros tanácsadója és kísérője volt. 1231- ben megválasztották a magyar domonkos provincia vezetőjévé, majd diakóvári püspök lett. Mint boszniai püspök (1233--37) megtérítette Minoslav bánt. 1237-ban pápai legátusként a bolgár fejedelemhez küldték. 1238--40-ig Lombardia provinciálisa volt, majd az 1241. évi párizsi általános káptalanon rendfőnökké választották. A testvérek ,,püspök magiszter testvérnek'' hívták. Öt nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye volt a pápai udvarban is. IX. Gergely annyira kedvelte, hogy egyik kérésére minden további nélkül így válaszolt: ,,Azonnal bullába foglalom''. Rendi káptalant tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben (1245), Montpellier-ben (1246), Treviriben (1247), Londonban (1250) és Metzben (1251). A következő káptalant Budára hirdette meg, de azt már utóda vezette. Kormányzási ideje alatt a vezetést megosztotta. Párizs kezéből kivette a felsőoktatás egyeduralmát, és Montpellier-ben, Bolognában, Kölnben és Oxfordban a párizsihoz hasonló teológiai fakultást (studium generalét) szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus egységesítését. 1245-ben IV. Incénél elérte, hogy a domonkos testvérek csak a generális magiszter engedélyével fogadhassanak el egyházi méltóságot. Halála, amely Strassburgban 1252. november 3-ról 4-re virradó éjszaka érte, a domonkos rend első, arany korszakának végét jelenti. Gyönyörű sírját a protestánsok elpusztították.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

János az osnabrücki egyházmegyében lévő Wildesheim városából való. Ifjúkorában kiváló tehetsége miatt filozófiát, polgári és kánonjogot tanult, s doktor lett. II. Frigyes római császár szeretetét és jóakaratát élvezte, s a pápa előtt is igen nagy tekintélye volt, annyira, hogy penitenciáriusa lett. A fejedelmi kegynél azonban Isten kedvét többre becsülte, amikor magára öltötte a domonkos rend ruháját, melyet Isten Anyja mutatott neki. Ezután csak Istennek akart szolgálni. Másokkal is meg akarta ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne a vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az evangéliumot. Ezt oly buzgósággal és hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend magyar tartományának provinciálisa lett. A tartományt szeretettel, szelíden és éberen kormányozta, s főként példájának erejével lelkesített a keresztény hit terjesztésére. Mikor a híre elért Rómába, IX. Gergely pápa parancsára -- jóllehet János tiltakozott ellene -- boszniai püspökké tették. Püspökként oly nagy szeretettel volt a szegények iránt, hogy kedves barátja, Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000 ezüst márka jövedelméből csak a legszükségesebb részt tartotta meg magának, a többit mind a szegényekre költötte. Elfáradván a lelkipásztori gondokban, sokszor kérte, engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába. Mikor végre erre engedélyt kapott, tevékenységet cserélt, és nem pihent meg továbbra sem. Mikor ugyanis a püspökségről való távozásában nyilvánvalóvá vált életszentsége, közkívánatra a domonkos rend generálisává választották. 1241-től mint negyedik generális 12 éven át kormányozta a rendet. 1253. november 4-én Augsburgban hívta el Isten az örök nyugalomba. Életében és halálában sok csodával tündökölt.


Nagy Szent Joannik atya

Joannik a bithiniai Marikatik nevű faluból származott. Amikor felnövekedett, szülei rábízták, hogy őrizze a nyájat. Bár keveset értett a tudományból, mégis felülmúlt értelmében sok tanult embert. Szeretett imádkozni. Olykor egész napra elhagyta nyáját, keresztet vetve rá, hogy magányosan imádkozzék. Isten épségben őrizte meg a nyájat. Így érte el az ifjúkort. Abban az időben a gonosz Leó császár uralkodott. Egész birodalmából fiatal férfiakat keresett és gyűjtött hadseregébe. Követei rátaláltak Joannikra, és éveken keresztül a hadsereg bátor és erős katonája lett. Egy darabig a szentképek elleni mozgalomnak is tagja lett, de Isten kivezette belőle. A harcok befejeztével elhagyta a világ hiuságát ‚ eltávozott az Olimposz hegyére, és sok éven át a vad és puszta helyeken vezeklő életet élt. Állandó testi fáradsággal harcolt szenvedélyei ellen, és nagy tökéletességre tett szert. Isten megajándékozta őt nagy bölcsességgel, csodatevő erővel és a jövőbe látás képességével. Sokan keresték fel őt, hogy imádságait kérjék, lelki tanácsokat kapjanak, és közbenjárónak kérjék fel Isten előtt. Sok lelki segítséget és oltalmat nyertek szent imáiból. Életét 846-ban fejezte be november 4-én, 94 éves korában. Halála napján az Olimposzt lakó szerzetesek tüzes oszlopot láttak a földről az égbe szállani, amelynek angyalok nyitották meg a mennyek ajtaját. Ebből tudták meg az atya halálát.


BORROMEO SZENT KÁROLY III. r. (1538-1584)
*Arona, 1538. október 2. +Milánó, 1584. november 3.
Borromei Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából származott, amelynek a Lago Maggiore mentén kastélyai és földbirtokai voltak. A család alapítója, egy bizonyos Padovából való Vitaliani, a milánói herceg tanácsosa, miután anyjától fölvette a Borromei nevet, 1445-ben Arona grófja lett. Politikai hatalmuk és tekintélyük nem utolsó sorban a nagy vagyonból fakadt, mert a Borromeiek között bankárok is voltak, és Londonban meg Barcelonában fiókintézetük volt. Ugyanakkor a családtagok a diplomáciában és a politikában is tevékenykedtek, és jól szerepeltek a franciákkal vívott háború idején.

Károly atyja a patrícius családból való Medici Margitot vette feleségül, akinek testvérei igen magas hivatalokba jutottak: egyik bátyja, Gian Angelo bíboros 1559-ben IV. Pius néven pápa lett. Ezáltal a Borromei család számára is út nyílt a magasabb hivatalok felé, különösen a két unokaöccsnek: Károlynak, aki klerikus, és Frigyesnek, aki katona volt. A házasságok révén Károly rokonságba került a Gonzaga, a német Altemps, a római Colonna családdal és az urbinói hercegekkel. Később ezeket a családi szálakat az egyházi megújulás érdekében tudta nagyon ügyesen fölhasználni.

Károly a Lago Maggiore mellett, Arona várában született, Erzsébet és Frigyes után a család harmadik gyermekeként. Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja, Tassea dal Verme nevelte, s úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok egyházi javadalomra való tekintettel Károly klerikus legyen. E határozat szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen reverendát öltött és fölvette a tonzúrát. Ugyanekkor -- a kor szokása szerint, amit később ,,visszaélésnek'' bélyegeztek -- kommendátor apátja lett a római bencés kolostornak, melynek jövedelmét a Borromeiek már évekkel korábban megszerezték maguknak. Ez azt jelentette, hogy az apátsági jövedelem felett Károly, illetve a család rendelkezett, az apáti tisztet pedig egy szerzetes látta el a kolostorban. Károly évi jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és szétosztotta a szegények között.

Tizenhat éves korában a páviai egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot, és a bíboros nagybácsi jóvoltából további két apátság javadalma is az övé volt. Ezáltal jelentősen megnőtt személyes jövedelme, de ugyanakkor a kötelezettségei és kiadásai is.

Néhány héttel Károly egyetemi tanulmányainak befejezése után választották meg IV. Piust, aki az akkor huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560. január 31-én bíborossá, nyolc napra rá, február 8-án milánói érsekké nevezte ki, azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, az érseki teendőket pedig helynök lássa el. Ezek mellé a pápai kúriában hivatalként kapta a szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését, ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek ki a kúriából. Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!

Az Egyház ekkor igen mozgalmas időket élt: a pápa ismét egybehívta a trienti zsinatot, Franciaországban vallásháború dúlt, Angliában Erzsébet királynő lépett a trónra és félbeszakadt a katolikus restauráció, amely Tudor Mária alatt kezdődött; II. Fülöp király birodalmában, Flandriában súlyos vallási politikai feszültségek támadtak, Amerikában ki kellett építeni a lelkipásztori hálózatot. Károly pedig teljes hűséggel, nagy kötelességtudással, minden intrika számára elérhetetlenül és rendkívüli munkabírással hajtotta végre a pápai intézkedéseket.

Rómában kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és fölszámolva a fejedelmi pompát addigi jogi-diplomata alapszemléletét teológiai irányba változtatta meg. Mikor a család Frigyes halála miatt azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát. Hamarosan püspökké szentelték, most már átvehette a milánói egyházmegye tényleges kormányzását.

1565 szeptemberében vonult be Milánóba, olyan pompával, ami akkoriban egy püspököt és bíborost megilletett. Ugyanerre az időpontra hívta össze a tartományi zsinatot, amelyre Lombardia, Piemont, Liguria és Emilia püspökei voltak hivatalosak. A trienti zsinat határozatai alapján e tartományi zsinaton Károly érsek az egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében reformokat léptetett életbe. A tartományi zsinat határozatai és Károly intelmei a néphez a többi itáliai püspök számára is mintául szolgáltak.

E határozatok megvalósítása és a fölmerülő nehézségek leküzdése érdekében, továbbá hogy megfelelő munkatársai legyenek és számot adjon azoknak, akik kérdőre vonták, nagyon kiterjedt levelezést folytatott. A milánói Ambrosiana könyvtárban 100 kötetet töltenek meg a hozzá írott levelek!

Fennmaradt levélvázlataiból rekonstruálható munkamódszere: minden kérelmet mérlegelt, és szakértelemmel vetette össze saját véleményét másokéval. Ha egyszer döntött, azt kitartóan védte, és határozottan föllépett mindazokkal szemben, akik találva érezhették magukat, akár Rómában, akár Madridban vagy Milánóban.

Reformjai végrehajtása közben egyre több oldalról támadt ellenállás az érsekkel szemben: a világi klérus (különösen az előkelő családból származó kanonokok), a szerzetesek, a hivatalnokok (a városi helytartó, a szenátus, a spanyol udvar) felől. Amikor föloszlatta a ferencesek humiliáták nevű ágát, egy barát, belopakodva az érsek kápolnájába, rálőtt. Az Egyház bírói joghatósága ügyében nyílt összeütközésbe került II. Fülöp helytartójával, s ezért kiközösítette a helytartót, tudván, hogy ezért a király el is űzheti a püspöki székéből. De ezekből a harcokból Károly győztesen került ki, amit nem annyira szerteágazó kapcsolatainak, mint életszentsége egyre inkább növekvő hírének köszönhetett.

Az érseknek nem voltak illúziói afelől, hogy rendelkezései és reformjai teljesen megszüntetik a visszaéléseket. Ezért teljes erejével a jövő számára perdöntő papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat elrendelte. A papságra készülők számára internátust és iskolát nyitott 1565-ben; ez lett a milánói szeminárium őse. A képzésben a világi és az egyházi tudományok összekapcsolódtak, a nevelésben azonban a hangsúly a személyes életszentségre való törekvésre és a jó példára került. Két szemináriummal indult, az egyik a városi, másik a vidéki papságot nevelte. Hamarosan egy harmadikat is nyitott vidéken, majd a svájci völgyekbe küldendő papok számára, akiknek ott protestánsok között kellett működniük, megnyitotta a negyedik, helvét szemináriumot.

E szemináriumok a papság képzését, egy másik intézmény, a Castellis da Castello által 1536-ban alapított ,,Hittaniskola'', amit Károly érsek fölkarolt, a nép javát szolgálta. Az érsek ugyanígy támogatta az Oltáriszentség Konfraternitásokat, amelyek szentségimádással engesztelték az Eucharisztiában jelenlévő Krisztust azért a sok a hitetlenségért és káromlásért, amit a svájci reformátoroktól kellett elszenvednie.

Károly érsek a műveltebb hívők lelki képzésére is gondolt. Páviában megnyitotta a Borromeum intézetet, amely egyetemisták számára -- a világi tudományok mellett -- hitbeli képzést biztosított. Az intézet a Borromeo család nevét és címerét (Humilitas felírással) kapta meg, s vele együtt a család vagyonából is egy részt. IV. Pius az alapítást 1561-ben hagyta jóvá, és egyházi javadalmakból is juttatott számára, az intézet mégis csak 1581-ben nyílhatott meg tíz növendékkel. 1569- ben volt már Páviában is egy hasonló rendeltetésű ház, a Ghislieri diákotthon, Milánóban egy nemesi kollégium, a Colleggio dei Nobili, ezenkívül pedig a híres milánói Jezsuita Intézet és Gimnázium, amely a föloszlatott Humiliáták házában kapott otthont.

A szent érsek tevékenységének legfontosabb területe azonban mégsem ez volt, hanem egyházmegyéjének látogatása. Az erkölcsi és vallási megújulást leginkább ezzel érte el. Nagyon rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat, nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával tudja kiirtani a visszaéléseket, és csak így tudja a papokat és a híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Nagyon sok tennivalója volt: helyre kellett állítani az egyházmegyei fegyelmet, a nép körében emelni kellett az erkölcsi élet színvonalát, és föl kellett számolni sok visszaélést a liturgiában. Utazásai közben -- az egyházmegyéhez tartozott Graubünden kanton három völgye is! -- mindenütt tárgyalt a vezető személyiségekkel, tájékozódott a nép és a papság élete felől, megtudta, mennyire tartják meg az egyházi törvényeket, a szülők mennyire törődnek a gyermekneveléssel, milyen fényűzés folyik a papok öltözködésében, mennyire tartják meg a klauzúra törvényét a kolostorokban, s hogyan kezelik az alapítványokat. Mindezt számadásszerűen rögzítették, hozzátéve az érsek intelmeit és büntető ítéleteit is. Különös figyelmet szentelt a svájci völgyek egyházaira, ahol igen nagy visszaélések történtek: a papok nősültek, gyermekeiket a plébánián nevelték, hit dolgában nagyon sok volt a bizonytalanság; babonák, mágia és halottidézés is gyakori volt. Károly reformtevékenysége minden lehetséges lelkipásztori eszközt, de diplomáciai, politikai, sőt katonai támogatást is igénybe vett.

Lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg, pl. 1576 nyarán, amikor pestis pusztított Milánóban, s ezt később ,,Szent Károly pestisének'' nevezték el. A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a gyeplőt, és részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.

Károly érsek lelki élete, mint a katolikus megújulás valamennyi nagy szentjénél (Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Keresztes Szent János), egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni, böjtöléssel és kemény vezekléssel fenyítette magát.

Amikor Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3- án Milánóban meghalt. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről az energikus egyházi férfiról, aki a trienti zsinat idejében ,,meg akarta újítani Rómát'', egy korabeli protestáns így nyilatkozott: ,,Ha minden püspök és pap olyan lett volna, mint ő, nem került volna sor a hitszakadásra.'' Életéről saját írásai és életrajzírók dokumentumai vallanak.

Mikor az ifjú jogi doktor Rómába érkezett, a pápa nagybácsi -- a kor szokásait követve -- elhalmozta fényes pápai hivatalokkal, noha sem teológiát nem végzett, sem pappá nem volt szentelve. Akkori levelei még a főúri életet kedvelő, öntudatos ifjúról tanúskodnak. Nemességére hivatkozva százötven személyes udvart tartott. Nagyon türelmetlenül várta a családi címer megérkezését. Azon a napon, amikor bíborosi kinevezését megkapta, egyik nővérének, Camillának azt írta, hogy mától kezdve kettővel több udvarhölgyet tartson. Kiváló ízléssel gyűjtött műkincseket, labdajátékkal, sakkal és vadászattal pihente ki magát. A német nunciusnál vadászkutyákat rendelt. Szerette a zenét, maga is játszott csellón. De szokatlanul nagy volt a munkaszeretete már ekkor is: a római kúriában addig soha nem intézték oly gyorsasággal az ügyeket, mint Károly alatt.

Rajongva szeretett bátyjának, Frigyesnek a halála hozta el a megtérés napját. Akkor ezt írta: ,,Ez a csapás oly szörnyű, hogy semmiféle emberi megfontolás nem tud megvigasztalni. Ez a veszteség, belátom, nagy lépéssel vitt előre engem a kegyelem útján.'' Amikor pappá, majd püspökké szentelték, szolgáinak nagy részét elbocsátotta, sok címét és hivatalát visszaadta a pápa kezébe, és engedélyt kért, hogy püspöki városába távozhasson.

A milánóiak készültek a fogadására: a püspöki palota falait földíszítették a Borromeiek és őseik képeivel és címereivel. Károly pedig, amint megérkezett, ezeket eltávolíttatta, és Szent Ambrus és más milánói püspökök képét tétette föl. Azt mondotta: ,,Amíg gróf Borromei Károly voltam, tiszteletreméltó elődeim nyomába törekedtem; mióta azonban a Santa Praxedes bíborosa és Milánó érseke vagyok, érsek elődeim a követendő példaképeim.''

Milánóban akkor hihetetlen viszonyok uralkodtak. A hívők nem ismerték a Miatyánkot, voltak papok, akik nem tudták a feloldozás szavait. Sok templomból, amit fölkeresett, iszonyattal fordult ki. A San Satiro-templomban éppen papok és világi urak lakomáztak és mulattak amikor belépett; a San Maurizio-templomban ugyan sok embert látott, de azok mit sem törődtek az oltárnál folyó liturgiával, csak beszélgettek és nevetgéltek egymás között. Részeg férfiak és ízléstelenül kifestett nők járultak az áldoztatórácshoz. Más templomokban táncoltak vagy gabonát tároltak; a körmenet -- ha volt -- inkább karneváli fölvonuláshoz hasonlított. Az egyik helyen pápai oklevelet hamisítottak és árulták. Látván ezt, így írt a pápának: ,,El vagyok szánva arra, hogy a trienti reformot a prelátusok között fogom kezdeni. Ez volna a legjobb út arra, hogy egyházmegyénkben az engedelmesség föléledjen. Nekünk kell elöl járnunk, a hívek majd jönnek utánunk.''

Az érsek maga járt elöl jó példával. Környezetében megbízott két papot, hogy ha valami hibát vesznek észre benne, kíméletlenül mondják meg, és minden megkötés nélkül figyelmeztessék a gyöngeségeire. De amikor arra figyelmeztették, hogy legyen tekintettel meggyöngült egészségére, így válaszolt: ,,Aki a lélek szolgálatára szánta el magát, annak legalább három lázt ki kell hordania, mielőtt ágynak dől!'' -- csakhogy az ágyát már régen elajándékozta, és egy szalmazsákon aludt.

Egyik vizitációs útján Svájcban egyik kísérője látta, hogy az erős fagyban a fűtetlen szobácskában az érseken nincs más, mint egy vékony, használt köntös, s kérte, hogy öltözzön fel melegebben. Károly erre azt válaszolta, hogy csak ez a köntös a személyes tulajdona, a többi ruhája a bíboroshoz tartozik, és csak szolgálat közben viselhető.

Amikor a bíboros az addigi szokás szerint messze a nagyböjtbe nyúló farsangi mulatságokat a városban a hamvazószerdával betiltotta, ellenségei -- főleg a spanyol helytartó -- bepanaszolták a pápánál. Sok mindent felhoztak, többek között a következő történetet is:

A városba érkezése után hamarosan meglátogatta a híres dómot. Benn a templomban járva egyszer csak különös zajra lett figyelmes. Körülnézett, és látta, hogy egy lovag teljes fölszerelésben lovagol át a templomon. A nyomában egy csacsifogat kocogott, majd emberek jöttek, csoportosan nevetgélve és beszélgetve, mások terheket cipeltek. Kiderült, hogy régi szokásjog alapján átjáróháznak használják a dómot: ahelyett, hogy megkerülnék, az egyik oldalajtón be, a másikon ki közlekednek. Az érsek azonnal elhatározta, hogy ennek véget vet, nem tűri ezt a visszaélést. Kiadta a rendeletet, és másnap az emberek meghökkenve álltak a zárt oldalkapuk előtt. Panaszt emeltek a magisztrátusnál, ez továbbította az ügyet a helytartóhoz, az pedig kapott az alkalmon, hogy megmutassa, ki az úr a városban. Hivatalos levélben követelte a püspöktől a kapuk kinyitását, Károly azonban udvariasan azt válaszolta, hogy a kapu zárva marad. A herceg tombolt dühében -- de hiába. Mikor aztán éjszaka erőszakkal feltörték a dóm oldalkapuit, az érsek befalaztatta a bejáratokat.

Károly megbízatást kapott a humiliáták teljesen elvilágiasodott rendjének megreformálására. Mivel első rendelkezéseit figyelmen kívül hagyták, erélyesebb eszközökhöz folyamodott. Ezért a szerzetesek között gonosz terv született: páter Farina vállalta, hogy megöli az érseket. Három rangjától megfosztott prépost sok pénzt ígért neki, és biztosították, hogy segítik elrejtőzni. Farina sok pénzt követelt, ezért az összeesküvők elloptak egy kelyhet a templomból, és eladták. Farina a kehely árával Korfuba menekült, s csak két év múlva tért vissza, hogy tervét végrehajtsa. Este lopakodott be az érseki palotába, ahol népével együtt az érsek éppen imádkozott. Pisztollyal rálőtt. Az érsek kezével a hátához nyúlt, majd folytatta az imádságot. Karingén egy fekete, a hátán pedig egy piros folt maradt a lövés nyomán, de a golyó a lábánál hevert. Csoda! -- kiáltották az emberek. Az érsek megparancsolta, hogy ne üldözzék a merénylőt, de később a pápa elé került az ügy, és az összeesküvőket kivégezték.

A Santa Maria Scala-templom kanonokjai is szembeszálltak a reformokkal. Az érsek bejelentette, hogy látogatást tesz náluk, mire ők visszaüzenték: nem fogják bebocsátani. Két hónappal később az érsek ünnepélyes kísérettel jelent meg a templomuk előtt. A kanonokok kirohantak, és a menet elején haladó lovasokat erőszakkal kergették el. Maga az érsek így jegyezte föl a történteket: ,,Amikor odaértem, láttam, hogy embereimet, akik a temető kapuján át vonultak be, fegyverekkel és minden erővel kituszkolják. Ezért elszántam magam, leszálltam a lóról, kezembe fogtam a keresztet, és így nagy nehezen tudtam tenni néhány lépést. Amikor azonban benn voltam már az épületben, kardokat szegeztek nekem, és nagy ordítozás közben kituszkoltak, majd bezárták a kaput.'' -- Amikor a lázadókat a pápánál bepanaszolták, s az nyilvános bocsánatkérésre kötelezte őket, bűnbánó körmenetben a dómhoz vonultak, és térden állva kérték az érsek bocsánatát. Ő ezzel fogadta őket: ,,A testvéretek vagyok!''

Amikor a pestis pusztította a várost, az érsek állt a segítők élén. Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a legkisebbre csökkenteni. Személyes elszántságát egy szemtanú a következőképpen írta le: ,,A bíboros gyakran ment el a kórházba, vigasztalta a betegeket, bátorította a betegápolókat, látogatta a temetőt, a barakkokban lakókat és a házakban vesztegzár alatt levőket. Mindenkit vigasztalt, mindenkivel szóba állt, és a saját háza javait is beleszámítva mindenével segített, amije csak volt. Most viszont már nincs semmije az életén kívül, teljesen szegény lett... A városnak más vigasztalása nincs. Ő ellenben majdnem olyan, hogy a puszta jelenlétével életre kelti az embereket.'' A végén azért, hogy a szegény betegeknek takarójuk legyen, leszedette ablakairól a függönyöket és a falakról a tapétát, sőt a bíborosi köpenyét is odaadta. Mint szegény koldus ment végig a városon a bűnbánati körmenetben: gyalog, a nyakában kötéllel, a vállán kereszttel, megfosztva méltóságának minden jelvényétől.

Egy év múlva a járvány megszűnt, és a megszökött helytartó, Ayamonte visszatért. De az érsek hősiességét, amely a tulajdon gyávaságát annyira nyilvánvalóvá tette, nem bírta elviselni, ezért bevádolta a pápánál: az érsek a pestis idején nem tartotta be a városi törvényeket! A bíborost Rómába idézték, de elindulása, s főleg a visszatérése valóságos diadalmenet volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, őrizd meg Egyházadban azt a lelkületet, amellyel Borromei Szent Károlyt eltöltötted, hogy Egyházad mindig megújulhasson, és meg tudja mutatni a világnak a te Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust!

Imádság:
Urunk, Istenünk, őrizd meg népedben Borromeo Szent Károly püspök lelkületét, hogy Egyházad szüntelenül megújuljon Fiad képmására, és így megismertesse Krisztust a világgal. Aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.

Tanulság:
    A szent élet biztos eredmény!



Szent Piérius     hitvalló, † ~310.         


Szent Nikander és Hermeász felszentelt vértanú

Mindketten Titusz apostoltól hallották a keresztény tanítást, és tőle kapták felszentelésüket is. Nikander Myra püspöke volt, Hermeász pedig áldozópap. Sok pogány hellént térítettek a keresztény hitre.

Ezért megkötözték őket, és Libanius városparancsnok elé vitték. Büntetésül szilaj lovakhoz kötözték őket, és futniuk kellett utánuk. Vérük pirosra festette az utat. Börtönbe kerültek, éhséggel és szomjúsággal kínozták, de az Úr mennyei étellel táplálta őket, és meggyógyította sebeiket. Újabb kínzások után elevenen eltemették őket.


Szent Vitális     vértanúk, † 304. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése