Rodriguez Szent Alfonz     hitvalló, † 1617.


BOLDOG ACRI* ANGELUSZ kapucinus (1669-1739)

Acri-ban született vallásos szüloktol. Gyermekkorában is buzgó, imádságos lelkületu volt. 18 éves korában lépett be a kapucinusokhoz. Igen súlyos kísértésekkel kellett küzdenie, ezek miatt kétszer is elhagyta a novíciátust (habitum bis sumptum bis dimisit). Gyengeségét az ördög kísértésével magyarázta. De nem adta föl! Leborult a feszület elott és könyörgött: „Uram, nem bízom már magamban! Ismered gyengeségemet, jöjj segítségemre!” Harmadszor is megkezdte az újoncévet mindenre elszántan (vincere aut mori paratus). Ezután már gyozött a kísértés felett. Pappá szentelték, s igen nagy buzgósággal látott hozzá az apostoli tevékenységhez. 36 évig muködött mint népmisszionárius Dél-Itáliában, s mint igehirdeto és gyóntató csodálatos eredményeket ért el. De nemcsak szavai által, hanem imáival, önmegtagadásai, böjtjei, virrasztásai által. Egymás után több rendház élére állították, majd tartományfonök lett. Nagy határozottsággal, okossággal, rendtársai iránti megértéssel töltötte be hivatalát. A viszálykodók között a béke helyreállításán sokat fáradozott, ezért „a béke angyalának” nevezték. Egyszer baleset miatt lába eltörött, de nagy fájdalmak között is megtartotta szentbeszédét, mintha egészséges lenne. Beszédében alkalmazkodott hallgatói felfogóképeségéhez, egyszeruen beszélt. Beszédeinek hatását növelték Isten rendkívüli adományai, elragadtatások, más jelek. Szentség hírében halt meg 1737-ben okt. 30-án 70 éves korában. XII. Leó avatta boldoggá 1825-ben. A szónok belesül a beszédbe.

Angelusz atya elso prédikációja közben történt, hogy a beszéd közepén megakadt és sehogy sem tudta folytatni. Szégyenkezve el kellett hagynia a szószéket. Cellájában elkeseredve leborult a térdeplore. Ekkor hallotta Krisztus szavait: „Ne félj, megadom neked a szó adományát… Ezentúl egyszeru módon beszélj, hogy mindenki megértsen.” Most tudta meg, hogy el kell hagynia minden eroltetett, tudálékos szólamot, frázist, ehelyett evangéliumi egyszeruséggel kell hirdetnie Isten igéjét. Az eredmény nem maradt el.

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Angelusz áldozópapnak a kegyelmet, hogy igehírdetés és csodák által a bunösöket bunbánatra vezesse. Érdemeiért és imáira add meg nekünk, hogy méltán siratni tudjuk buneinket és kiérdemeljük az örök élet elnyerését. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA reklúza

*Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.

Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.

Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.

Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte -- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.

Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.

1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.

Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.

Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.

Szent Eutrópia vértanúnő.

Szentünk gyakran belátogatott a börtönbe, hogy a bezárt keresztényeket vigasztalja és bátorítsa. Ezért elfogták, fára függesztették és testét fáklyákkal sütögették. A körülálló emberek a kínzások alatt világosan láttak egy férfit, aki mindenkit megrémített, kioltotta a tüzet és harmatot hintett a vértanúnőre. Kínzások közben adta vissza lelkét Istennek Alexandriában, 260 körül.

SZENT MARCELL vértanú

+Tanger, 298. október 30.

Marcellus Szent Maximilián (lásd: 142. o.) kortársa volt. Századosként szolgált a Tingisben (a mai Tanger Marokkóban) állomásozó császári hadseregben. Mivel Diocletianus császár alatt egyes csoportok számára kötelező volt a katonai szolgálat, valószínű, hogy Marcell nem a saját akaratából, hanem a körülmények kényszere folytán lett katona és tiszt. Mint keresztényt már a felesketés pogány vallási formája nehéz helyzetbe sodorta. Továbbá kötelezték a katonát a pogány kultuszrendezvényeken, a nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig vallási jellegűek, végső soron bálványimádások voltak.

Amíg az illetékes fölöttes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint Marcell, úgy segített magán, hogy hivatalos kötelezettségei ellenére csendben távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Egyes keresztény tisztek más kiutat találtak: fizetett helyettest állítottak, aki ellátta a helyükön a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával. Ez azonban nem sikerült mindig. Feltehetően Marcell számára sem volt meg ez a lehetőség. Az uralkodó császárok megtiltották az ilyen türelmességet, és Diocletianus 297. március 31-én a manicheusok elleni ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott bennük, és követésüket bűntettnek minősítette. A császár ennyire határozott állásfoglalása mellett alig merészelte már megtenni bármely katonai elöljáró, hogy a keresztényeknek könnyítéseket nyújtson.

298. július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek -- mint a római birodalomban mindenütt -- részt kellett venniök a Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett ,,születésnapi'' ünnepségen. Ez az ünnepség kultuszrendezvény volt az istenné nyilvánított császárok tiszteletére, akik felvették a ,,Iovius'', vagyis ,,Jupiter fia'' és ,,Herculeus'', vagyis ,,Herkules fia'' címet, és ennek megfelelően isteni tisztelet illette meg őket. A császárok istenné nyilvánítása alapjában véve hatalmuk megerősítését szolgálta.

Marcellnek ezen a napon kikerülhetetlenül szembe kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy neki mint kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt venni a császárok istenítésén, nyíltan megmagyarázta hát prefektusának, hogy nem lehet jelen ilyenféle pogány ünnepi cselekményeken. Úgy látszott, hogy elöljárója eleinte szemet hunyt eme felségsértő magatartás fölött. Egy héttel később azonban, bizonyára az ünnepélyes zárórendezvény alkalmával, Marcell újból követte lelkiismerete szavát, és nyíltan szakított addigi uraival. A római katonai hatóságnak erről az esetről és következményeiről felvett szűkszavú jegyzőkönyve -- keresztény megformálásban áthagyományozva -- ezeket mondja:

,,Tingisben történt, Fortunatus prefektus kormányzása idején. A császárok születésnapját ünnepelték. Az ünnepi lakoma során Marcellus, a századosok egyike hirtelen kijelentette, hogy nem kíván részt venni ezeken a szentségtelen ünnepi lakomákon. A légió ott felállított lobogói elé dobta derékszíját, s röviden és érthetően megvallotta a hitét: ,,Jézus Krisztusnak, az örök Királynak katonája vagyok. Mostantól fogva nem teljesítek többé hadi szolgálatot a császárotoknak. Megtagadom, hogy fa- és kőisteneiteket imádjam. Süket és néma bálványok csupán. ,, A jelenlevő tiszteknek és katonáknak elállt a szava az ilyen magatartás láttán. Őrizetbe vették Marcellust, és tüstént jelentették a dolgot fölöttesüknek. Ő azután fogságba vettette. Az ünnepi lakoma végeztével Fortunatus megparancsolta, hogy vezessék Marcellust az ülésterembe.''

Most következik a tulajdonképpeni jegyzőkönyv: ,,Marcellus századost elővezették. Astasius Fortunatus főtiszt így szólt hozzá: ,,Semmibe véve a katonai fegyelmet övedet, kardszíjadat és a rangjelzésedet miért dobtad el?'' Marcellus: ,,Már július 21-én, amikor megkezdtétek császárotok ünneplését, légióitok zászlói előtt nyíltan és félreérthetetlenül kijelentettem, hogy keresztény vagyok, és nem vehetek részt ilyen ünnepségen. Csak Jézus Krisztusnak, az Isten, a mindenható Atya Fiának teljesítek hadi szolgálatot.'' Fortunatus: ,,Vakmerő fellépésedet nem hallgathatom el. Értesítenem kell róla a császárokat és a trónörököst, téged pedig át kell hogy adjalak elöljárómnak, Aurelius Agricolanusnak. Caecilius vezeti le a pert.''

Október 30-án elővezették Marcellus századost. A vád képviselője azt mondta: ,,Fortunatus prefektus a te joghatóságod elé utalta Marcellus századost. Íme az akta közlése. Felolvassam?'' Agricolanus: ,,Olvasd!'' Az államügyész: ,,Fortunatus Agricolanusnak''... és így tovább.

Felolvasása után így szólt Agricolanus: ,,Azt mondtad-e, amit a prefektus közöl?'' Marcellus: ,,Igen.'' Agricolanus: ,,Reguláris századosként szolgáltál?'' Marcellus: ,,Igenis.'' Agricolanus: ,,Micsoda őrültség kerített a hatalmába, hogy a katonai rangjeleket eldobtad magadtól, és ilyesmiket voltál képes beszélni?'' Marcellus: ,,Nem őrültség! Aki Istent féli, az nem őrült.'' Agricolanus: ,,Mondtad- e mindazt, amit a jegyzőkönyv közöl?'' Marcellus: ,,Mondtam.'' Agricolanus: ,,Eldobtad a jelvényeidet és a fegyvereidet?'' Marcellus: ,,Eldobtam őket. Keresztényhez nem illő, hogy világi katonaságnak szolgáljon. Ő Urának, Krisztusnak a katonája.'' Agricolanus: ,,Marcellus esete a fegyelmi joghatóság körébe tartozik. Lezárva és kihirdetve: Marcellus reguláris századosi szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.''

Amikor Marsellust elvezették a kivégzésre, így szólt: ,,Agricolanus, Isten áldjon meg!''

Szent Markián felszentelt vértanú.

Szent Péter apostol tanítványa volt. Jeleivel és csodáival sok pogányt térített Krisztus hitére Szirakuzában. A helybeli zsidók megkövezték, így nyerte el a vértanúságot.

Szent Tertius és három apostoltársa.

Tercius apostolnak része volt Szent Pál rómaiakhoz írt levelének megírásában. (16,22.) Ikonium püspöke volt, sok pogányt megtérített. Szent Márk Barnabás apostol rokona volt, Szent Pál is említi. (Kol. 4,10.) Szent Jusztusz Eleuteropolis püspöke volt. Szent Artémiosz pedig Lisztrában volt püspök. (Tit.3,12.) Életükről többet nem tudunk.

Zenobiosz püspök és nővére, Zenobia.

Édestestvérek voltak. A szülői házban jámbor nevelésben részesültek. Szüleik halála után tőlük öröklött vagyonukat szétosztották a szegények között. Így, maguk is szegényekké váltak. Isten azonban bőkezűen gondoskodott róluk. Zenobiosz Istentől megkapta a gyógyítás ajándékát. Keze rátétele által minden betegséget meggyógyított, Mindketten erényességben élték életüket. Szép élete miatt Zenobioszt szülővárosának püspökévé szentelték. A szent főpap buzgón terjesztette a keresztény hitet a pogányok között és sok csodát tett.

Ebben az időben Dioklécián császár üldözést támasztott a keresztények ellen. Egy város első vértanúja tegnap említett édestestvérek voltak. Ezután Zenobioszt is megkínozták és keresztre feszítették. Erről Zenobia hírt hallván, bátran odament testvéréhez. A kínzók előtt ő is kereszténynek vallotta magát. Mindkettőjüket megkínozva, kardhalálra ítélték. Mindkettőjüket lefejezték a városon kívül és testüket temetetlenül hagyták. Éjszaka titokban Hermogenész pap eljött, és testüket közös sírba temette el. Vértanúi haláluk 285-ben történt, október 30-án.

Szent Ábrámiosz atya.

Mint istenfélő szülők gyermeke, korán megszerette a templomok látogatását, és ott a Szentírás szavait hallgatni. Szülei sok unszolására házasságot kötött. A nyolcadik napra azonban elhagyta szülei házát, feleségét és a pusztába ment, hogy ott magányos életet éljen. Böjtökkel és sok lelki harccal öldökölte a testi rossz szenvedélyeket. Ennek következtében kitűnt jóságával, igazságosságával, tisztaságával. Híre messzire elterjedt. A közelében volt egy nagy falu. Lakosai pogányok voltak. A püspök hiába küldött hozzájuk papokat, szerzeteseket és más egyháziakat, nem tudta őket a keresztény hitre téríteni. Amikor Ábramioszról hallott, magához hivatta és annak a falunak papjává szentelte. Három éven keresztül fáradozott köztük. Sok szenvedést és gúnyolódást is elviselt közöttük. Egyszer félholtan a közeli erdőbe vonszolták. A szent atya megújult erővel folytatta térítő munkáját, semmi nem tudta gyengíteni áldozatkész buzgóságát. Isten azzal jutalmazta meg fáradságát, hogy a pogány lakosok felismerték az igaz Isten küldöttjét. Mindnyájan megkeresztelkedtek. Ez után Ábrámiosz újra visszatért magányába, és 360 körül békében elhunyt.

Római Szent Anasztázia vértanúnő.

Szentünk Rómában született, 3 éves korában elvesztette szüleit. Egy közeli kis kolostorban nevelkedett és erényes hajadonná serdült. 21 éves korában szüzességet fogadott. Szépsége miatt a római nemes ifjak közül többen szerették volna feleségül venni. Anasztázia viszont megmaradt Krisztus iránti hűségében. Abban az időben Décius császár üldözést támasztott a keresztények ellen. Anasztáziát is elfogták és Probus hadvezér elé állították. Mivel nem akart hittagadó lenni, tűzzel, rossz szagú füsttel kínozták és a hátát kegyetlenül verték. Újabb kínzások után kivezették a városból és karddal lefejezték. Holttestét a vadak és madarak eledeléül dobták, de a test sértetlen maradt. Angyali látomás után egykori kolostorának főnöknője éjjel megtalálta testét és tisztelettel eltemette. A vértanúnővel együtt fejeztek le egy Kirill nevű embert is, aki Anasztáziának a kínzások alatt vizet adott inni.

Szent Klaudia és vértanútársai.

Klaudia, Asztéria és Neona vértanúnők édestestvérek voltak. Szörnyű kínzások után a kilikiai Egé-ben szenvedtek vértanúi halált úgy, hogy a városon kívül keresztre feszítették őket. Szent Teonilla egy jámbor özvegyasszony ugyanebben az időben lett vértanú. Zsákba varrva a tengerbe vetették. 285-ben szenvedtek. A holnap ünnepelt szentek életében említés történik róluk.

Mária szerzetesnő.

Szent Ábrámiosz testvérének leánya volt. Sokáig nevelte a szent atya, a jóban nagy előrehaladást tett. Húszéves korában azonban más útra, az erkölcstelenség útjára tért. Az atya a hír hallára utána ment. Sok rábeszélés után rávezette a bűnbánat útjára. Bűn nagyon megbánva és megsiratva, visszatért az istenfélő életre. Újra Ábrámiosz atya közelében vezekelt tovább. Lelki atyja halála után 5 évvel ő is jámborul halt meg.

Szent Nárcisz     püspök és hitvalló, † ~220.       

BOLDOG RESTITUTA KAFKA szűz, vértanú, III. r. (1894-1943)

Helena Kafka Morvaországban született szegény szüloktol, akik vallásosan nevelték gyermekeiket. Hamarosan Bécsbe költöztek, Helena itt járt iskolába. A középiskola elvégzése után egy ideig dohányárudai elárusító volt, majd a Bécs melletti Lainz külváros kórházában kisegíto betegápoló lett. Itt megismerkedett a Keresztény Szeretet Ferences Novérekkel, s hivatást érzett, hogy közéjük lépjen. Szülei ellenkezését legyozve 1915-ben öltötte magára a novérek ruháját és kapta a Mária Restituta nevet. 1919-tol a mödlingi kórházban tevékenykedett a sebészeten. Határozottság, kitartás, a betegek és a novérek iránti szeretet jellemezték. Amennyire beosztása engedte, részt vett a közösség életében, fogadalmát huséggel tartotta, nagy szeretettel volt a betegek családtagjai iránt is. Ferences deruvel végezte feladatát, mint orgonista és kórusvezeto is muködött. Különös áhítattal volt az Oltáriszentség és a Boldogságos Szuz iránt.

Amikor 1938-ban Ausztriát a nemzeti szocialisták megszállták, megváltozott a novérek helyzete a kórházban. Különösen egy ateista és elvakult nácista orvos áskálódott a novérek, azok közt is Restituta ellen, mert o nyíltan megvallotta hitét és hogy nem híve a nemzeti szocializmusnak. Amikor elrendelték, hogy a feszületet a kórházi termekbol el kell távolítani, o ezt megtagadta. Ezért a Gestapo 1942. febr. 18-án letartóztatta s börtönbe vitte. 13 hónapig volt a börtönben, közben ott is apostolkodott. 1942. okt. 29-én halálra ítélték hazaárulás és az ellenség pártolása ürügyén. Elozoleg felajánlották a szabadságot, ha megtagadja hitét és elhagyja szerzetét. O hitében rendíthetetlenül kitartott. Kivégzése napján, 1943. márc. 30-án gyónt, áldozott, imádkozott Isten ellenségei megtéréséért. Útban a vesztohely felé azt mondta: Ünnepre megyek! Majd: Krisztusért éltem, érte is akarok meghalni. Lefejezték. Nyilvánvaló volt, hogy mint a hit vértanúja halt meg. A bécsi érsek 1988-89-ben folytatta le az egyházmegyei boldoggá avatási eljárást, a boldoggá avatás pedig Bécsben a Hosök terén (Heldenplatz) történt 1998. jún. 21-én, amikor II. János Pál két osztrák papot is boldoggá avatott.„Boldog Restituta Kafka élete mutatja, hogy a belso érettségnek mily magas fokára juthat valaki Isten kegyelme által. A novér a kereszt megvallásáért hajtotta fejét a bárd alá. A keresztet szívében orizte, és kivégzése elott még egyszer megvallotta, amikor kérte a börtönlelkészt, jelölje meg homlokát a kereszt jelével.”

A szentatya boldoggá avatási beszédébol.

Imádság:

Mindenható, irgalmas Istenünk, te Boldog Restituta vértanúnak erot adtál, hogy bátor lélekkel vállalja hitéért a halált. Közbenjárására segíts gyozelemre minket a bun ellen vívott küzdelemben, s add meg a végso állhatatosság kegyelmét. Krisztus, a mi Urunk által.

Antióchiai Szent Teofil     püspök és hitvalló, † ~185.       

Szabbaita István atya, a kánonok szerzője.

István atya a VIII. században élt Palesztinában a Szent Szabbász kolostorban. Életét erényekkel ékesítette, harcolt szenvedélyei ellen. Buzgó volt az imádságban, virrasztásban és sok csodát tett. Istentiszteleteinket kánonok költésével gazdagította.

Szent Kiriák jeruzsálemi pátriárka vértanú.

Zsidónak született, eredeti neve Juda volt. Ő volt az, aki Szent Ilonának megmutatta a helyet, ahova az Üdvözítő keresztjét elrejtették. A szent kereszt megtalálása után Krisztusban hívő lett, és erényes élete miatt Jeruzsálem pátriárkája lett. A Jeruzsálembe jövő hitehagyott Julián császár bálványáldozatra kötelezte, amit a szent elutasított. A császár levágatta jobb kezét és újra megkínoztatta. A vértanú anyja: Anna a vértanú kínzásának helyére jött, ott megkötözték, hajánál fogva fára függesztették és vasdarabokkal kínozták. Miután ő meg halt, fiát Kiriákot forró üstbe vetették és lándzsával átszúrták.

BOLDOG GUYART* MÁRIA orsolyita (1599-1672)

Szent Márton városában, Tours-ban született. Apja pékmester volt. A hét gyermek közül o volt a negyedik. 15 éves korában szerzetesi hivatást érzett magában, de 17 évesen – szülei akaratából férjhez ment Claude Martin* posztókereskedohöz. Kisfia megszületése után nemsokára férje meghalt. A 19 éves özvegy ekkor novére családjához költözött, s a fuvarozó vállalatot vezeto sógora igen ügyes munkatársa lett. Ekkor bontakozott ki misztikus élete. Késobb, parancsra le kellett írnia élményeit. Innen tudjuk, hogy át kellett mennie a lélek sötét éjszakáján; 26 évesen, pünkösd másnapján elragadtatásban a Szentháromságot szemlélte, majd a lelki eljegyzés és Istennel való egyesülés kegyelmében részesült. Miután sógorával el tudta fogadtatva távozását, fiáról pedig gondoskodott, 1631-ben belépett a Tours-i orsolyitákhoz. Új neve: a Megtestesülésrol nevezett Mária lett. Fogadalma után nem sokkal megvilágosodott elotte missziós hivatása. Az Úr látomásban megmutatta neki Kanadát, jövendo küldetésének helyét. 1639-ben néhány novértársával elindult Kanadába, Quebec-be. Itt akkor még alig néhány épület állt. Nehéz körülmények között sikerült kolostort építeniük, iskolát létesíteniük európai és indián gyermekek számára. Megtanulta több indián törzs nyelvét, katekizmust szerkesztett, szótárt állított össze. Közben sok nehézséggel kellett megküzdenie: anyagiak hiánya, nyelvi nehézségek, létbizonytalanság, kemény telek, betegség, állandó fenyegetettség foként a vad irokéz indiánok részérol (vértanúság várt rájuk is, mint több jezsuita hithirdetore és keresztény indiánra). 1650-ben leégett a kolostor, amit újból fel kellett építeni… 73. évében hosszú és fájdalmas betegség elviselése után hunyt el, miután szenvedéseit és halálát felajánlotta „a szegény bennszülöttekért, hogy valamennyi nép ismerje és dicsoítse Istent”. A kolostorban ekkor már 30 novér élt. Ebbol az elso rendházból nott ki francia Kanada valamennyi orsolyita kolostora. Mária anya szoros értelemben nem rendalapító, mégis „Kanada Avilai Teréze” néven emlegetik és szentként tisztelik. Boldoggá avatása 1980-ban történt. Mária anya missziós tevékenységének alapja, magyarázata Istennel megélt bensoséges egyesülésben rejlik… „Ezt mondtam: Ó nagy Isten! Egészen elragad az az ismeret, amellyel megtöltöd lelkemet! Ezek az ismeretek az apostoli élet heves vágyát ébresztették fel bennem. Anélkül, hogy saját gyöngeségemre tekintettem volna, úgy tunt, hogy annak erejében, amit Isten szívembe öntött, képes vagyok arra, hogy megtérítsem mindazokat, akik még nem ismerik és szeretik Ot.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Máriát az élet különbözo útjain hívtad a szerzetesi életbe és a misszióba. Add, hogy az üdvösséget, melyet Szent fiad a keresztfán számunkra kiérdemelt, buzgó hithirdetok szolgálata által minden nép örvendezve fogadja. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Paraszkéva (Piroska) vértanúnő.

Gazdag és istenfélő szülőktől született. Szülei a pénteki napot az Úr szenvedései és halála iránti tiszteletből böjttel, imádsággal és alamizsnával szentelték meg. Isten ezért a pénteki napon adta nekik ajándékul a kislányt. A péntek görög nevéről Paraszkévának nevezték el. Gyermekkorában elvesztette szüleit. Szüzességi fogadalmat tett, és abban fáradozott, hogy a keresztény hitet szülővárosában Ikoniumban a pogány lakosok között terjessze. A pogány helytartó elé vitetve, elvetve a női gyöngeséget, bátran megvallotta keresztény hitét, nem ijedve meg a fenyegetésektől. Sok kínzás után börtönbe vetették a félholt leányt. Isten csodásan begyógyította sebeit. Kínzója e csodából nem okulva, folytatta a leány kínzását. Fára függesztette, fáklyákkal sütögette testét, végül karddal fejezték le Dioklécián császár alatt.

SZENT SIMON és SZENT JÚDÁS TÁDÉ APOSTOLOK

Az Úr Jézus Krisztus tizenkét apostola közül Simonról és Júdás Tádéról tudjuk a legkevesebbet az újszövetségi Szentírásból.

Simon neve szerepel az apostolnévsorokban (Mk 3,18; Mt 10,4; Lk 6,15; ApCsel 1,13), de Márk és Máté azt mondja: a ,,Kananeus Simon'', Lukács pedig: a ,,Zelóta Simon''. Ebből a zelóta szóból arra következtethetünk, hogy Simon korábban a fanatikusan Róma-ellenes párthoz tartozott, melynek tagjai a véres merényletektől sem riadtak vissza, ha a rómaiak irtásáról volt szó. De ez a Simon nem azonos a Mk 6,3-ban és a Mt 13,55-ben említett Simonnal, aki az Úr Jézus rokona volt és később Jeruzsálem püspöke lett.

Lukács mindkét helyen ,,Judas Jacobi''-t említ, és nem dönthető el, hogy Jakab fiáról, vagy testvéréről van-e szó. Márk Júdás Tádénak mondja, Máté szintén így nevezi, illetve vannak olyan Máté-kéziratok, amelyekben ,,Judas Lebbaeus''-ként szerepel (Mt 10,3).

Pusztán a szövegek alapján vitatható lenne, hogy azonos személyről van-e szó, de Origenész a Római levélhez írt kommentárjában azt a véleményt képviseli, hogy Judas Jacobi és Júdás Tádé vagy Judas Lebbaeus ugyanaz a személy. Az biztos, hogy Márk egy másik Júdásról beszél, amikor Jézus testvérét említi, akit szintén Júdásnak hívtak (6,3).

Szent Jánosnál azt olvassuk, hogy ,,Júdás, nem a karióti'', felteszi Jézusnak a kérdést: ,,Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?'' (14,22). A válasz látszólag megkerüli a kérdést, de lényegében érinti a tanítványok hivatását és Jézushoz való kapcsolatát: ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, és Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.''

Legendájuk szerint a Zelóta Simon Júdás Tádéval együtt úgy lett vértanú, hogy kettéfűrészelték őket. Ezért Simont fűrésszel szokták ábrázolni, a favágók tekintik a védőszentjüknek.

Ünnepüket a Jeromos-féle Martirológium október 28-ra teszi. Rómában a 9. századtól ünneplik őket.

--------------------------------------------------------------------------------

A jámbor hagyomány a következőket beszéli el a két apostolról:

Élt Edesszában egy Abgár nevű, istenfélő király. Hallott Jézus tetteiről, és levelet intézett hozzá, melyben többek között ez állt: ,,Jöjj el hozzám, és segíts betegségemen! Hallottam arról is, hogy a zsidók zúgolódnak ellened, és üldöznek. Ezért jöjj hozzám! Igaz, hogy csak egy kis város felett uralkodom, de ez a város tisztességes, és neked meg nekem elég lesz.'' Jézus levélben válaszolt neki, és azt írta, hogy neki Jeruzsálemben kell teljesítenie a küldetését, de később majd egy tanítványát elküldi.

Az Úr mennybemenetele után Tamás apostol teljesítette az ígéretet azzal, hogy Júdás Tádét Edesszába küldte. Ő megjelent Abgár király előtt, bemutatkozott, hogy Jézus tanítványa, s közben mennyei fény sugárzott az arcáról. A király azonnal boldogan megvallotta hitét az Isten Fiában, az apostol pedig fogta a magával hozott kendőt, amelyen Jézus arca volt látható, betakarta vele a leprában szenvedő király arcát, és az mindjárt visszanyerte egészségét.

Ezután Júdás Mezopotámiában, Simon pedig Egyiptomban hirdette az evangéliumot, majd mindketten Perzsiába mentek.

Éppen akkor tervezett hadjáratot Baradach, a babiloni király hadvezére és hercege India ellen. Jóslatot kért isteneitől, és azt a választ kapta, hogy nagy háború következik, amelyben mindkét oldalon sokan halnak meg. Ettől a herceg megrettent, és szorult helyzetében az apostolokhoz fordult. Simon és Júdás ezt mondta: ,,Nem kell félned, mert velünk a béke jött országotokba. Nem lesz háború, holnap a harmadik órában követek érkeznek Indiából, hogy a békéről tárgyaljanak veled.'' A pogány papok, akik az előbbi jóslatot adták, kinevették az apostolokat, de másnap bekövetkezett, amit Simon és Júdás mondott: megérkeztek a békekövetek Indiából.

Akkor a herceg máglyára akarta vettetni a pogány papokat, mert hazudtak neki. Jézus tanítványai azonban így könyörögtek azok életéért: ,,Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!'' E magatartásnak a híre eljutott a király fülébe is, és elrendelte, hogy a két apostol szabadon működhet országa területén.

Egyszer megvédtek egy ifjút, akit alaptalanul azzal vádoltak, hogy elcsábított egy leányt. Ezért rátámadtak az apostolokra, hogy szolgáltassák ki nekik az igazi tettest, ők azonban így válaszoltak: ,,Mi arra küldettünk, hogy megmentsük az ártatlanokat, nem pedig arra, hogy elveszejtsük a bűnösöket!''

Miután bejárták már az egész országot, eljutottak egy városba, melynek népét ellenségeik feltüzelték ellenük. Elfogták és a pogány templomba hurcolták őket. Akkor megjelent nekik az Úr angyala, és mindkettőjüket választásra szólította fel: vagy azonnal meghalnak mind, akik ellenük támadtak, vagy ők lesznek vértanúk. Mindketten a vértanúságot választották, de csodajelet kértek, hogy megtérjenek az emberek. Azt kérték, hogy csillapodjon le a tömeg dühe, és mindegyik gonosz lélek zúzza szét a saját bálványát. Mikor a bálványképek mindenki szeme láttára darabokra törtek, a pogány papok rárohantak az apostolokra, és megölték őket.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki úgy akartad, hogy Apostolaid révén ismerjük meg szent nevedet, kérünk, Szent Simon és Júdás Tádé apostol közbenjárására add, hogy Egyházad állandóan gyarapodjék, és egyre több népet egyesítsen magában!

Szent Simon Példája:

    Legyél buzgó, ne rejtsd el vallásosságod!

Tanuld meg:

    Az ismeretlen, háttérben dolgozó munkatársak is Isten munkatársai!

Szent Terentiosz és Neonilla vértanúk.

Szent Terentiosz és Neonilla vértanúk, istenfélő keresztény házaspár volt. Házasságukból hét gyermek született, akiket istenfélően neveltek. Keresztény hitük miatt mindnyájukat elfogták és az ítélőszék elé állították. Mivel bátran megvallották hitüket és Jézust, sokféle kínzást szenvedtek. A kínzások között egymást bátorították. Isten angyala meggyógyította őket sebeikből. Utána állatok elé vetették őket, majd forró olajba dobták, de mindkettőnél sértetlenek maradtak. Végül lefejezés által adták oda életüket Istennek. Décius császár alatt (249-51) szenvedtek.

Szent Elezház     hitvalló, † ~555.       


Szent Eusztóchium     szűz, † 420.       


Szent Frumenciusz     püspök és hitvalló, † ~380.       


Szent Kapetolina és Herotiida vértanúnők.

Szent Kapetolina gazdag és nemes családból származott. Vagyonát egészen a szegények között osztotta szét, rabszolgáit pedig szabadon bocsátotta. Keresztény hite miatt elfogták és börtönbe zárták. Mivel nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni, karddal lefejezték. Szolgálója Herotiida, meglátva úrnője kínzóját, követ dobott az arcába. Ezért, kínzások után őt is lefejezték. Ezek 304-ban történtek.

ROMAGNAI* BOLDOG KRISTÓF (1172-1272)

Romagna tartományból való, de a község ahonnan származott, ismeretlen. Latinosan Romandiola-nak is írják. Cahors-i* Kristófnak is mondják halálozási városáról. Romagnában elobb világi pap, plébános volt, amikor megismerkedett Szent Ferenccel és magától a rendalapítótól kérte a rendbe való felvételét. Ekkor kb. 44 éves volt. Szent Ferenc néhány testvér kíséretében Dél-Franciaországba (Aquitánia) küldte, hogy ott a rendet meggyökereztesse. Cahors városban telepedett le, itt kolostort is alapított. Élete hátralévo kb. 56 évét nagyobbrészt itt töltötte. Prédikációival s erényeivel volt a hívek épülésére. Erényei közül a zsolozsmáskönyv kiemeli egyszeruségét (mint a galamb), alázatát, a szegények, betegek (köztük leprások) iránti segítokész szeretetét. Az idot gondosan felhasználta, sohasem fecsérelte el. A környéken több kolostort is alapított, hivatások is akadtak szép számmal. Élettörténetében nem olvasunk arról, hogy kapcsolatba került-e az albi eretnekekkel, de ez nagyon valószínu. 1224-27-ig Páduai Szent Antal is a közelben muködött, elsosorban az eretnekekkel viaskodott (Toulouse*). Kristóf ott volt az 1226-os Arles*-i káptalanon, ahol - Celanoi Tamás beszámolója szerint - Páduai Szent Antal prédikált a megfeszített Krisztusról, s közben a levegoben lebegve megjelent Szent Ferenc s áldást adott a testvérekre. Idos korában külso tevékenység helyett a bensovel, imaélettel, szemlélodéssel foglalkozott, s „méltó volt arra, hogy a Szuzanya s egyes szentek megjelenjenek neki és beszélgessenek vele”. Csodatevo híre is volt a nép körében. Kb. 100 éves korában halt meg Cahorsban 1272-ben. Emberemlékézet óta meglévo tiszteletét X. Piusz pápa hagyta jóvá. „Kérlek benneteket,… hogy méltóan éljetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek részesei lettetek, igaz alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek, el egymást szeretettel.” (Ef 4, 1-3)

Imádság:

Kérünk, Urunk, add, hogy Szentlelked kegyelme világosítsa meg szívünket, és Boldog Kristóf közbenjárására a tökéletes szeretet édességével töltse be azt. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Márk és vértanútársai.

Márk, Szoterich vértanúval és Valentina vértanúnővel együtt halt meg, miután a földön húzgálták őket. Vértanúságuk helye és ideje ismeretlen. Ereklyéiket később Thazosz szigetére vitték.

Szent Nesztor vértanú.

A tegnap ünnepelt Szent Demetertől megáldott ifjú. Részt vett a Szalonikiben rendezett látványosságokon. Látta a nagytermetű és gőgös Lieuszt, aki azt mondta, hogy őt nem tudja a bajvívásban legyőzni senki. A császár kedvence sok keresztényt ölt meg. Nesztor, felkeresve a börtönben Demetert, áldást és megerősítést kapott tőle a küzdelemre. Ezek erejében legyőzte Lieuszt. A feldühödött császár, elveszítve kedves gladiátorát, megparancsolta, hogy Nesztort lándzsákkal szúrják agyon. Ez szintén 306-ban volt.

Szent Szabina

Szent Armand


Szent Atanáz szerzetes.

A bithiniai Midiki kolostorban élte szerzetesi életét. Társa volt Szent Nikétász szerzetesnek ugyanott. 814 körül halt meg.


Szent Bernward     püspök és hitvalló, † 1022.       


POTENZAI* BOLDOG BONAVENTURA minorita (1650-1711)
Életét Nápoly közeli városokban élte le, Potenzában született, ahol gyermekkorában szerény, magánykedvelo, imádságos lelku fiú volt. A minoritákhoz jelentkezett, ahol a novíciát elvégzése után megkezdte filozófiai tanulmányait. Elöljárói azonban látták, hogy nem a filozófia és a skolasztikus viták valók Bonaventurának, hanem o inkább a szentek tudományában járatos. Ezért hozzájárultak, hogy abbahagyja tanulmányait. Amalfiba helyezték, ahol az imának, szemlélodésnek élt és igen nagy elorehaladást tett a szerzetesi erényekben, különösen az engedelmességben. Saját akaratát teljesen az elöljáró akaratának rendelte alá. Arra törekedett, hogy önmaga megtagadása által minél inkább hasonlóvá váljék az Úr Jézushoz. Amikor felvehette a papságot, nagy buzgósággal szentelte életét a lelkek üdvének szolgálatára. Fo feladata kezdetben az igehirdetés, hitoktatás és gyóntatás volt. Késobb, amikor már betegsége akadályozta, akkor is kitartott a gyóntatásban. A szegények iránt nagy szeretettel volt: sokszor saját magától vonta meg a falatot vagy kéregetett nekik. A jótevoknek sokszor azzal hálálta meg jótékonyságukat, hogy megszaporította olajukat, kenyerüket. Gyakran felkereste a börtönbe zártakat, törekedett oket is bunbánatra indítani. A betegeket is látogatta: egy járvány idején nem egyet csodás módon gyógyított meg. Sok tennivalója mellett tudott idot találni az imádságra, néha egész éjszakákat átvirrasztott a szentségi Jézus elott. Ágyát csak betegsége idején használta, egyébként a földön vagy deszkán aludt néhány órát. Beszéde egyszeru, de eleven és hatékony volt, sok bunös tért meg. Elragadtatások, jövobelátás, s a csodatétel karizmájával is kituntette az Isten. Ravelloban töltötte élete utolsó hónapjait. Amikor halálos ágyánál gyülekeztek rendtársai, azt mondta: „Bevallom, méltátlanul hordtam a szerzetesi ruhát.” S bocsánatot kért tolük sok elkövetett hibájáért. VI. Piusz avátta boldoggá. Amalfiban történt, hogy Bonaventura elvesztette a sekrestye kulcsát. Bánatosan jelentette elöljárójának. Az tréfálkozva mondta: Keresd a kútban! Végy egy kötelet, tégy rá horgot és halászd ki a kulcsot! Bonaventura habozás nélkül engedelmeskedett - és kihúzta a kulcsot a kútból.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bonaventura hitvallódban az engedelmesség kiváló példáját adtad; kérünk, add nekünk, hogy példájára megfékezzük akaratunkat és készek legyünk parancsaidat mindig követni. Krisztus, a mi Urunk által.

Myrótárasztó Szent Demeter nagyvértanú.

Szentünk Szaloniki városában született, nemes és istenfélő családban. Édesapja katonatiszt volt. Hosszú ideig nem volt gyermekük. Isten azonban meghallgatta imádságukat és fiúgyermeket ajándékozott nekik. Ez volt Demeter. Amikor már értelmes lett, szülei megkereszteltették. Utána vallásos szellemben nevelték tovább. Amikor nagykorú lett, elvesztette szüleit. Maximián császár, meghallva, hogy Demeter édesapja meghalt, fiát nevezte ki helyette a vidék parancsnokának. Megkapva kinevezését, Demeter szerette volna kedves városát a keresztény hitben látni. Ezért nyíltan kereszténynek vallotta magát, és mindenkinek hirdette a keresztény hit tanításait. Maximián császár, meghallva, hogy Demeter keresztény és már sokakat Krisztus hitére térített, Szaloniki városába jött. Erre Demeter szétosztotta szüleitől örökölt vagyonát a szegények és szűkölködők között, és imádságosan készült a vértanúságra. A császár közvetlenül akarta hallani Demetertől, hogy keresztény. Ezt Demeter be is vallotta. Ezért börtönbe vetette. A börtönben megjelent neki Isten angyala és kitartásra buzdította. A császár nagy viadalt rendezett az emberek szórakoztatására. A viadalban, Demeter áldásával és imádságával megerősítve részt vett egy Nesztor nevű keresztény ifjú. A küzdelemben ő győzött a gőgös pogány Lieusszal szemben. A dühös császár erre Demetert lándzsával átszúratta a börtönben. Ez 306-ban történt. Holttestéből jó illatú olaj, myró áradt ki.

Ugyancsak a mai napon van emlékezete annak a nagy földrengésnek, amely 740-ben volt a mai napon Konstantinápolyban. Ez a szentképeket romboló Izauri Leó császár idejében történt. A főváros templomai és kolostorai romokban hevertek és nagyon sok emberáldozatot követelt ez a csapás.

Szent I. Evariszt     pápa és vértanú, † ~107


Szent Lúcián     vértanú, † 251.       


Szent Marcián     vértanú, † 251.

Szent Anasztáz vértanú.

Az itáliai Aquileából jött a dalmát tengeri Szalon városába. Önként jelent meg a kínzó előtt, és Jézust igaz Istennek és a mindenség Teremtőjének vallotta. Hitében való állhatatossága miatt karddal lefejezték és testét a tengerbe dobták. Egy istenfélő asszony kihúzatta testét a tengerből, tisztelettel megkente testét és halotti ruhába öltöztetve saját házi templomában temette el. Sírjánál sok gyógyulás történt. A vértanúság ideje Dioklécián császár alatt történt, 284-305.

Szent Blanka


Szent Dária     vértanú, † ~300.   


PESAROI* BOLDOG FERENC remete, III. r. (1270-1350)

Az Adriai tenger partján fekvo Pesaroban született gazdag és vallásos szüloktol, akiket azonban korán elvesztett. Életében megismétlodött Remete Szent Antal esete: követte Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…, aztán jöjj és kövess engem.” Ferenc valóban szétosztotta örökségét a szegények között s belépett a ferences III. rendbe. Szent Ferenc példája mindenképpen hatott rá. Annyi pénzt megtartott magának, amibol lakott területtol távol három remetelakot épített, melléjük kápolnát emelt a Szuzanya tiszteletére s itt remeteéletet kezdett. A gonosz lélek sokféleképpen csábította, hogy a világba visszatérjen, még életére is tört, de Ferenc Isten segítségével legyozött minden kísértést. Néhány év múlva tanítványok is jelentkeztek, s kérték, hogy ugyanazt az életmódot követhessék. O befogadta oket s a maga életmódja és erényei szerint nevelte oket. Ferencnek szokása volt, hogy havonta egyszer elment a környezo városokba, falvakba s ott kéregetett. Az alamizsnának csak kis részét tartotta meg magának, a többit szétosztatta a szegények között. Társai is hasonlóképpen tettek. Egy alkalommal, amikor Ferenc körútjáról visszatért, két rosszindulatú ember ot szidni kezdte, képmutatónak, naplopónak nevezte. De Isten védelmére kelt szolgájának: egyik becsmérloje megbetegedett, a másik megnémult. Isten a csodatevés és a jövobelátás adományával is megajándékozta hu szolgáját, akit a nép tisztelt, de ot ez a tisztelet arra ösztönözte, hogy megfeleljen az elvárásoknak s foleg Isten tetszésének. Idos korában sem hagyta abba szigorú böjtöléseit, virrasztásait. 80 éves korában csendesen hunyt el a Szuz Mária tiszteletére saját maga által épített kápolnánál a Granario hegyen. Holttestét nagy ünnepélyesen helyezték el a pesaroi székesegyházban. Tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.

„Adjátok el, amitek van és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülo erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk 12,33-34.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ferencet arra indítottad, vagyonát a szegényeknek adja és remeteként neked szentelje életét; segíts, hogy példájára téged minél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Gaudenciusz     püspök és hitvalló, † ~400.       


Beverley Szent János püspök és hitvalló, † 721.       


Szent Krizantusz     vértanú, † ~300.   


Szent Marcián és Mártir jegyzők.

Amikor Árius tévtanítása egyre jobban terjedt, nagy szakadást idézett elő az Egyházban. Az igazhitűek ellen üldözést kezdtek úgy az ariánusok, mint a bálványimádók. Az ariánus támadások attól az időtől erősödtek meg, amikor Nagy Konstantin fia: Konstancius is ebbe a tévtanításba esett. Elüldözték a pátriárkai trónról Szent Pál pátriárkát és örmény földre száműzték. Vele együtt szenvedett másik két hitvalló: Marcián és Mártir is. Marcián felolvasó volt, Mártir pedig a pátriárka hypo-diákonusa. Mindketten a gyorsíró tisztségét is betöltötték. Ok írták le a pátriárka leveleit, amit a népnek küldött, hogy az Igaz tanításban erősek legyenek. Közben maguk is buzgón tanították az embereket és buzdították őket az igaz hitben való kitartásra. Az ariánusok gazdagságot és főpapi állást és császári kegyet ajánlottak fel a két szent férfinak, de azok egyikkel sem törődtek. Végül mindkettőjüket kardhalálra izélték. 335-ben nyerték el a vértanúi koronát.

PÉCSI SZENT MÓR

*1000 körül +1070 körül

Szent Mór pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk szent alakja.

A hagyomány szerint magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint -- ezt Szent András és Benedek legendájában olvashatjuk -- István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül a Szent Hegy kolostorának apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban a király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.

Az 1046-ban történt lázadáskor, amely Szent Gellért és több püspök halálát is okozta, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Endrét Székesfehérvárott megkoronázták. 1055-ben tanúként aláírta a nevezetes tihanyi alapítólevelet, mellyel I. Endre újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután, első magyar íróként -- természetesen latinul -- megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.

Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is megállapította. A jóváhagyó bullában IX. Pius pápa a következőket írta: ,,Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Szent Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke (akkor Scitovszky János volt) alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.''

Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Szent Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: ,,IX. Pius pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész pécsi egyházmegyében a szerzetes templomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.'' Az ünnepet később, 1913-ban október 25-re rögzítették. (A két idézet Rónay György fordítása.)

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:

,,Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt -- bár a többiek is észrevették -- Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.

Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:

Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja.

Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.'' (Csóka J. Gáspár fordítása.)

A történet naiv kedvességén átüt a tiszta léleknek az a finom érzéke, amelyet Szent Jeromos mondott ki oly tömören János evangéliumával (21,7) kapcsolatban: ,,Solus virgo virginem agnoscit; csak a szűz ismeri fel a szüzet.''

--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Szent Mór, a te püspököd és hitvallód érdemei segítsenek minket, hogy imádsága és példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgálhassunk Neked!

Példája:

Legyél csodálatosan alázatos és vallásos!

CLARET Y CLARÁ SZENT ANTAL MÁRIA
*Sallent (Katalónia), 1807. december 23. +Fontfroide, 1870. október 24.
Claret Antal a spanyol egyház legnagyobb alakja volt a 19. században. A napóleoni idők viharai közepette született Barcelona közelében, Sallentban. Egész kicsi korától nagy buzgósággal imádkozott a papi hivatás kegyelméért: ,,Teljesen kilátástalan dolog számomra, de Istenem, te mindenható vagy!'' Azért látszott valószínűtlennek a papsága, mert testvérével együtt apja szövőműhelyében kellett segítenie. Amikor tizenhét éves lett, apja Barcelonába küldte, hogy tovább tökéletesítse magát a takács szakmában. Antalnak pedig olyan jó gyakorlati érzéke volt, és olyan szövési módokat és mintákat talált ki, hogy huszonegy éves korában rábízták egy nagy szövőüzem technikai irányítását. Ő azonban hamarosan lemondott a csábító megbízásról, mert egészen Istennek akarta szentelni az életét.

A katalóniai Vich püspöke 1835-ben szentelte pappá. Mivel akkoriban Spanyolországban igen sok volt a pap, Antal elindult Rómába, hogy felajánlja szolgálatait a missziókat irányító Propaganda Fide vezetőinek. A római jezsuitáknál lelkigyakorlatot tartott, és felvételét kérte a rendbe. Meg is kezdte a novíciátust, de lábában olyan reumatikus fájdalmak jelentkeztek, hogy néhány hónap múlva elbocsátották a rendből.

A jezsuita generális, Roothan páter tanácsára visszatért Spanyolországba. Nem kapott plébániai beosztást, hanem missziós prédikátorként, ,,mint az esőfelhő, amelyet csak a Szentlélek fuvallata irányít, vitte Isten igéjének harmatát és esőjét a szomjazó lelkekhez''. Mindig gyalog járt, pénzt vagy ajándékot soha el nem fogadott, csak ennivalót adhattak neki.

Azok az évek veszedelmesek voltak Spanyolországban. Polgárháború folyt és a politikai szenvedélyek elszabadultak. Antal bárhová érkezett, mindenütt felajzott kedélyek fogadták. Mindegyik párt úgy tekintette, hogy biztosan a másik bérence, akit kémkedni küldtek. Ő ennek ellenére prédikálni kezdett (hat-nyolc óra hosszan!), majd beült a gyóntatószékbe és rendkívüli megtérések sora jelezte hatását. Szárnyra kapott a hír, hogy egy szent jött a nép közé, és seregestül kezdtek özönleni hozzá az emberek. Mikor aztán elbúcsúzott valahonnan, kimondhatatlan szomorúság szállta meg a népet. Ezt a szomorúságot -- amely éppen olyan rendszeres volt, mint az ellenséges fogadtatás, a rágalmak és életszentségének híresztelése -- a Sátán kísértéseként fogadta. A rendkívüli jelek, amelyekkel Isten kísérte, bizonyságot adtak a vele találkozó lelkeknek, hogy a kegyelem eszközeként van közöttük.

Antal egyike a legtermékenyebb spanyol lelki íróknak, és korának legolvasottabb szerzője volt. Életre hívott egy vallásos könyvek kiadásával foglalkozó társulatot, amely könyvek millióit juttatta el a néphez. Írásaival azt akarta elérni, hogy prédikációinak és alapításainak gyümölcse maradandóvá váljék. Hétéves katalóniai működése alatt az egész tartomány ismét keresztény lett.

Hasonló eredményeket ért el a Kanári-szigeteken, ahová püspöke mentette ki, amikor Spanyolországban életveszélyessé vált számára a helyzet. A forradalmak nagy esztendejében, 1848-ban távoli misszióba ment. Mindjárt az első esztendőben megszületett nagy gondolata: missziós rendet alapít, amelynek tagjai világszerte megteszik majd azt, amit ő maga csak nagyon korlátozottan tudott tenni. Amikor visszatért a szigetekről, öt pappal 1849. július 16-án Vichben megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Fiainak Missziós Társaságát.

Álma megvalósulásának boldogságában -- mint derült égből a villámcsapás -- érte a hír, hogy a Kuba szigetén lévő Santiago érsekévé nevezték ki. Teljes erejével tiltakozott, de mindazok, akikhez tanácsért fordult, azt javasolták neki, hogy fogadja csak el a kinevezést. A santiagói érsekség akkor már tizennégy éve üresen állt - - ez a spanyol államegyháziság következménye volt --, a városok több milliós lakossága már évtizedek óta nem látott püspököt, s az egyházmegyének mindössze negyven plébániája volt.

Antalt püspökké szentelték és útnak indult. 1851. február 16-án kötött ki Santiagóban. Azonnal lelkigyakorlatra hívta össze a papságot. A papok pedig, ámbár hihetetlenül zilált állapotok között éltek, örömmel fogadták és remélték, hogy új életet támaszt a szigeten. Azután az érsek hamarosan megkezdte a népmissziókat.

Mindenütt, ahol főpásztori ellenőrzést tartott, először a népet misszionálta. Eredménye ugyanaz volt, mint Katalóniában. De nagyon sok ellensége is támadt: titkos szövetségek, pártok, de mindenekelőtt az a több százezer férj, akik ágyast tartottak és sem házasságot kötni, sem kapcsolatukat felszámolni nem voltak hajlandók.

Ebben az időben sokszor meg is támadták, az életére törtek. Az egyik férfi, akit az érsek szavának hatására elhagyott az ágyasa, borotvával támadt rá és az arcán megsebezte, úgy, hogy átvágta a nyálmirigy csatornáját. Az orvosok azonnal próbáltak segíteni rajta egy kínos műtéttel, de hasztalanul. Egy csoda azonban meggyógyította.

Ez a merénylet szinte vezényszó volt, amelyre elszabadult a rágalmazás áradata. Miközben tombolt körülötte a gyűlölet, 1857 márciusában kapta meg II. Izabella királynő levelét, amellyel azonnali hatállyal visszahívta Spanyolországba, Madridba. Antal azt remélte, hogy a sok rágalom és meg nem értés hatására lemondatják az érsekségről.

Mielőtt a királynő elé járult, megjegyezte: ,,Ha valaki elveszi tőlem ezt a hivatalt, örömömben az égig fogok ugrani!'' De legnagyobb megrökönyödésére a királynő nem lemondatta, hanem gyóntatójává tette. Izabella súlyos csalódások következtében nagy vallási krízisen esett át, és most azt kívánta, hogy Antal legyen a gyóntatója, és leányának kendőzetlenül tárja fel a teljes igazságot, kerül amibe kerül. Antal elfogadta a megbízást, de feltételül szabta, hogy a politikába ne kelljen beavatkoznia, a palotában végzett dolga után visszavonulhasson és ne kelljen soha várakoznia. A királyi udvarban felajánlottak neki egy lakosztályt, de elutasította.

Hamarosan kényes feladattal kellett szembenéznie. Rá kellett vennie a királynőt kedvese elbocsátására és házasságának helyreállítására. Nagy ellenkezések után a királynő engedett, Antal vezetésével lelkigyakorlatot tartott és új életet kezdett. Ezzel a királyi udvar erkölcsi élete is megváltozott. Egy anarchista megállapítása szerint a forradalom szempontjából katasztrófa volt Antal Madridba jövetele, s különösen az, hogy távol tartotta magát a politikától.

A madridi évek alatt Antal elérte, hogy csak erényes, kifogástalan és jól képzett papokat szenteltek püspökké. Ha a királyi pár utazott valahova, velük ment és mindenütt népmissziót tartott. A rágalomhadjárat most is megindult ellene: újságokban, könyvekben, színházakban, gúnyrajzos postai levelezőlapokon s még a gyufaskatulyákon is.

Az érseknek az volt a meggyőződése, hogy ,,korunkban Isten akarata szerint a világban élő embereknek nagy szerepe van a lelkek megmentésében''. Ezért szerette nagyon rendje mellett (melynek 1980- ban közel háromezer tagja volt!) azokat az egyesületeket és társulatokat, melyeknek tagjai fogadalmat tettek ugyan -- némelyek a cölibátust is megfogadták --, de a világban maradtak, és főleg a gyermekek nevelésével és a rászorulók gondozásával foglalkoztak.

Antal püspök számtalan prédikációjával és írásával a nép apostola és lelki tanítója lett. A lelki életet hirdette és tanította minden rendű és rangú hívőnek. Sürgette a laikusok apostolkodását és hiteles keresztény lelkületét. Fő műve, Az egyenes út mintegy kétmillió példányban jelent meg. Tanítása olyan egyszerű és gyakorlati, evangéliumi és apostoli, hogy mindenki számára érthető; abból indult ki, hogy bármilyen állapotban él is valaki, hivatása az életszentségre szól.

1868-ban, amikor a forradalom Spanyolországban is kitört, a királyi családdal együtt Franciaországba menekült. Mikor pedig ellenségei a száműzetésben is ártani akartak neki, visszavonult a fontfroide-i ciszterci kolostorba. Fájdalmas betegség után itt halt meg 1870. október 24-én.

XII. Pius pápa 1950-ben avatta szentté. Ünnepét 1960-ban vették fel a római naptárba, október 23-ra. 1969-ben áttették az ünnepet halála napjára, október 24-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Abból az időből, amikor lemondott a szakmai karrierről, és hozzálátott a tanuláshoz, hogy pap lehessen, feljegyezte: ,,Leginkább a Szentírás olvasása indított meg, melyet egyre jobban szerettem. Voltak olyan helyek benne, amelyek úgy szólaltak meg, mintha egyenesen nekem írták volna. S nemcsak olvastam, hanem hallottam ezeket a helyeket, mintha a fülembe mondanák.'' Önéletrajzában fel is sorol ilyen helyeket.

Apostoli működését rendkívüli jelek kísérték. Ezek közül való az a képessége, amely már 1842-ben megmutatkozott: bárkiről meg tudta mondani, hogy halálos bűn állapotában van-e. ,,Az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy úgy olvassak emberek bensőjében, mint egy nyitott könyvben.'' Betegeket gyógyított, és ismerte a jövendőt. Kortársai sok ilyen csodát feljegyeztek róla.

Amikor Kubában az említett merénylet történt és az orvosok nem tudtak segíteni, kimondhatatlan örömöt érzett: ,,Nem tudom elmondani azt a belső örömet és boldogságot, amely betöltötte a lelkemet amiatt, hogy elértem azt, amire annyira vágytam, tudniillik, hogy véremet onthassam Krisztusért. A Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam magamat, és egészen ráhagyatkoztam Isten akaratára, és úgy vártam a másnapot (az orvosok ugyanis feladták a harcot, és úgy határoztak, hogy várnak egy napot, és akkor megismétlik a műtétet). És csodálatosan meggyógyultam, úgyhogy másnap az orvosoknak már semmi dolga nem volt velem.''

Egy anarchista ezt írta róla 1861-ben: ,,Ha Claret páter nem lett volna, Katalónia megértette volna a forradalom üzenetét. De ez az ember elképzelhetetlen aktivitásával és több ezer prédikációjával újra kereszténnyé tette Katalóniát. Miután egész országunk vallásos arculatát megváltoztatta, ugyanezt tette a Kanári-szigeteken, majd hamarosan Kubában is, ahol pedig a vallásos élet már egészen tönkrement. De a legrosszabb nem is ez volt, hanem a madridi tartózkodása, amely valóságos katasztrófa volt a spanyol forradalmi mozgalomra nézve.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Antal püspöknek csodálatos türelmet és szeretetet adtál az evangélium hirdetéséhez, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy az odafönt valókat keresve buzgón törekedjünk testvéreinket megnyerni Krisztusnak!

Példája:
    Mindég a napi feladatodat végezd, de azt teljesen!


Boldog Armella     szűz, † 1671.       


Szent Arétász vértanú és társai.

Amikor görög földön az igazhitű Jusztin császár uralkodott, Dél-Arábia földjén a keresztényeket gyűlölő és üldöző Dunaan császár kezdett uralkodni. Minden igyekezetével ki akarta birodalmában a keresztényeket irtani. Birodalmában sehol nem merték nyíltan megvallani Krisztust, csak a soklakosú városban Nagránban. A városban nem tűrtek meg máshitű embereket, csak keresztényeket. Dunaan uralkodó ellenük fordult és bement katonáival a városba. Magához kérette a város tekintélyes embereit. Közöttük volt Arétász, egy 95 éves bölcs keresztény. Az ellenséges uralkodó bilincsbe verette mindnyájukat, őrizet alá helyezte és vagyonukat elkobozta. Hízelgésekkel és kínzásokkal próbálta őket Krisztustól eltéríteni, de nem ért el köztük semmi eredményt. Arétászt ezért karddal lefejeztette. Ugyanígy halt vértanúhalált vele együtt a város sok polgára, papja, szerzetese és Istennek szentelt szűze, mintegy 4000 vértanú. Ez 523-ban történt.


Szent Félix     püspök és vértanú, valamint társai, † 306.       


CORTONAI* Boldog GUIDO (1190-1250)
Cortona a Romagna* tártományban található. Több ferencesrol ís híres: Cortonai Illésrol, aki Szent Ferenc után a rend fonöke lett, továbbá a bunbánó szentrol, Cortonai Margitról, aki a század vége felé költözött a városba. Guido jóhíru, vallásos szülok gyermekeként a hagyomány szerint 1211-ben hallgatta az ott idozo Szent Ferenc beszédét, majd utána kérte felvételét a rendbe. A szent mindjárt rá is adta a szent ruhát, majd a Celle-nek nevezett magányos helyre mentek, ahol jótevok segítségével egyszeru rendház épült, itt élt néhány rendtársával Guido buzgó imában, böjtölve és munkálkodva. Aztán pappá szentelték. Abban az idoben a papságra való felkészülés a püspök belátásán múlott; sokszor elég volt némi jártasság a latin nyelvben, a szentírásban és a szertartásokban, s pappá lehetett valaki. Guidót Szent Ferenc Cortonába küldte, ahol szentbeszédeivel, szent életével, csodáival szép eredményeket ért el. Abban az idoben egy-egy igehirdeto nem maradt huzamosan egy helyen, hanem bejárta a környék városait, falvait, így tett Guido is, mígnem 60. évében a Celle-i rendházban, ahol szerzetesi életét elkezdte, visszaadta lelkét Teremtojének. Halála elott megjelent neki Szent Ferene. „Nézzétek Szent Ferenc atyánkat! - mondta a haldokló. Jöjjetek, menjünk elébe!” - Ezek voltak utolsó szavai. A kortónaiak nem hagyták holttestét a rendházban, hanem elvitték és városuk legnagyobb templomában temették el szép márványkoporsóban. Isten csodákkal dicsoítette meg sírját. Néhány év múlva ellenséges arezzói csapatok törtek be a városba, raboltak, fosztogattak, még a templomokat sem kímélték. A templom sekrestyése ennek hírére Gudio fejét meg akarván menteni, vászonba takarva leeresztette egy kútba. Három év múlva a kortónaiak észrevették, hogy a kútból fény sugárzik elo. Megtalálták Guido fejét, mely telesen száraz volt, s körmenettel vitték a templomba s tették újra a koporsóba. Guido boldoggá avatása. két részletben történt: Eloször XIII. Gergely a kortónai egyházmegye számára tiszteletére zsolozsmát és szentmisét engedélyezett (1580), késobb XII. Ince 1700 körül tiszteletét kiterjesztette a szeráfi rendre.
„Mindenható, örök Isten!... Te szentjeidnek példás élete által bizonyságot teszel arról, mennyire szeretsz és pártolsz minket; s hogy üdvösségünk szent titka valóra váljék bennünk, a szentek nagyszeru példája sarkall minket, de imádsággal is közbenjárnak értünk, jóságodat mindenkor kérve.”
Prefáció a szentekrol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Guidót, Szent Ferenc tisztelojét kiváló igehirdetové tetted és csodatételekkel megajándékoztad. Közbenjárása tegye hatékonnyá a mi életünkben is üdvözíto kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Ráfael     arkangyal.       


Szent Salamon