Az Istenszülő születése

A mennyekben lakó örök Isten, mielőtt egyszülött Fia emberré lett volna, hogy az emberek között lakozzék, előtte a földön elkészítette emberi lakóhelyét az Istenszülő Szűz Máriát. Szent Fiának földre születése előtt kb. 18 évvel a világra engedte születni azt a szeplőtelen szüzet, aki anyja lesz a világ Megváltójának. Ezt a születésnapot ünnepli ma a keresztény Egyház, örvendezve Isten gondviselő emberszeretetén. Mária születéséről, születésének körülményeiről a hiteles evangéliumokban semmiféle híradást nem találunk. A II. században keletkezett (az Egyház által hitelesnek nem ismert) Jakab ősevangélium mond el a mai ünnepről, de általában az Istenszülő életéről is nagyon sok dolgot. Ebből tudjuk meg, hogy Mária szülei: Joákim és Anna öregkorukig gyermektelenek voltak. Isten angyala felkereste a pusztában szomorkodó Joákimot és az otthon sírdogáló Annát Isten üzenetével, hogy olyan gyermekük születik, akiről az egész földkerekségen beszélni fognak. Amikor hónapjai beteltek, és szült, így szólt a bábához: Mit szültem? Az így válaszolt: Leányt. Lelke igen megörvendezett ezen a napon és pólyába csavarta őt. Majd letöltötte Anna, tisztulásának napjait, táplálta gyermekét és a Mária nevet adta neki. Nap, nap után egyre növekedett a kislány, hat hónapos korában anyja letette a földre, hogy próbáljon meg fölállni. Utána már hét széket is körbejárt, és úgy tért vissza anyja ölébe. Fekhelyét szentté tette, semmiféle közönséges vagy tisztátalan nem mehetett oda, és szeplőtelen zsidó lányokat választott ki, akik társalkodói voltak.

Atyai részről Mária királyi családból, Dávid családjából született. Anyai ágon főpapi családból származott. Ezért illenek rá a 8. zsoltár szavai: dicsőséggel és tisztelettel lett ezek miatt megkoronázva.


SZŰZ MÁRIA SZÜLETÉSE          

Öröktől ki volt szemelve az Isten-anyaságra (febr.2), ezért mentes volt minden bűntől, szeplőtelenül fogantatott (dec.8) (Péld 8, 22-31).

Dávid nemzetségéhez tartozott, Joakimtól és Annától született (szept.8). Idős szülei Máriát Alkana felesége példájára ajándéknak kapták (1Sám 1, 1 - 2, 11). Születésének sem a helyét, sem az időpontját nem ismerjük, de régi hagyomány szerint Jézus születésekor még nem volt 20 éves. Későbbi hagyomány, hogy Zakariás nevelése alatt, a jeruzsálemi templomban nőtt fel, mert Istennek volt szentelve. 

Szent Józseffel, a szintén Dávid nemzetségéhez tartozó Jákob fiával jegyezték el (jan.21). Gábriel angyal közölte vele a nagy hírt, az Istenanyaság titkának valóra válását (márc.25), a messiási igéretek valóra válását (Iz 7, 14; Mik 4, 7; Dán 7, 13-14), meg azt is, hogy rokona, Erzsébet is anyai örömök elé néz (Lk 1, 26-38). Názáretből Jeruzsálembe ment Erzsébethez (júl.2), és ott maradt Keresztelő Szent János megszületéséig.

Visszatérve Názáretbe, József az áldott állapotban lévő Szüzet - igaz ember lévén - nem akarta botrányos helyzetbe hozni, inkább elbocsátotta volna titokban. Angyali jelenés adta tudtul Józsefnek a nagy Titkot, ennek hatására feleségül vette Máriát (Mt 1, 18-24).

Betlehembe kellett menniük a római adóösszeírásnak megfelelően. Ott az összeírás napjaiban megszületett Mária gyermeke, aki a Jézus nevet kapta (jan.1). Jeruzsálemben a templomban bemutatták a Mózes törvénye szerinti tisztulási áldozatot (febr.2) az elsőszülött fiú megváltására. Ekkor az agg Simeon megjövendölte Mária szomorú anyai sorsát (Lk 2, 34
).

A gyermek születését angyalok adták hírül a pásztoroknak (Lk 2, 8-20), csillag a keleti bölcseknek (Mt 2, 1-12). A zsarnok Heródes félre akart állítani bármiféle trónörököst, és a betlehemi gyermekeket mind lemészároltatta. Jézus családjával a gyilkos  Heródes haragja elől Egyiptomba menekültek, valószínűleg Heliopoliszba. csak Heródes halála után tértek vissza Názáretbe (Mt 2, 13-23).

Názáretben nevelték Jézust (Lk 1, 26), megtaníttatták írni, olvasni, és a szentírás alapos ismeretére is. Amikor Jézus 12 éves lett, az egész család és rokonság elzarándokolt Jeruzsálembe. A templomban nagy volt a tömeg, külön udvarokban imádkoztak a férfiak és nők. Valószínűleg a fiatal fiúk számára is külön tartottak a tanítók hittan foglalkozást. Itt Jézus egy félreértés következtében elveszett szemük elől, Mária és József nélküle indultak hazafelé. Kétségbeesett keresés után, nagy örömükre a templomban a tanítók közt végül megtalálták (Lk 2, 41-52).

Mária jelen volt Fiával és annak tanítványaival Kánában egy mennyegzőn, Jézus első csodájánál (Jn 2, 1-12). Mária többször kísérte  Jézust tanítói körútján (Mt 12, 46-50; Mk 3, 20-35), és a keresztfa alatt is ott állt. A haldokló Jézus Máriát János apostol gondjaira bízta (Jn 19, 25-27). József ekkor már bizonyára elhunyt.

Mária együtt imádkozott az apostolokkal (ApCsel 1, 14), velük együtt ő is megkapta a Szentlelket. Régi hagyomány szerint még 11 évig nagy szegénységben élt, majd boldog halála után fölvétetett a mennybe ( aug.15). Halálának helye az Olajfák hegyének tövében van, ott most bencés templom emelkedik.

Tisztelete a negyedik században igen gyorsan terjedt, beteljesedett saját jövendölése: "Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék". Az ünnepet a magyar nép a Kisboldogasszony, vagy Kisasszony néven használja. Mária szent nevét külön ünneppel üli meg az egyház szeptember 12-én.

Gondolat:
    Mária mindannyiunk példaképe:
        az isteni Gondviselés útja beláthatatlan, hittel kell járnunk!



SZENT KORBINIÁNUSZ püspök
*Châtres, Melun mellett, 680 körül. +730 (?) szeptember 8.
München-Freising érseksége eredetét Korbiniánusz tevékenységére vezeti vissza, aki a 8. század elején hozzáfogott, hogy megszervezze az Egyházat Bajorországban. Életéről jól tudósít Arbeo, aki 764-től 784-ig Freising negyedik püspöke volt, és Korbiniánusz csontjait Freisingbe vitette, hogy ott ébren tartsa az első püspök emlékét. Arbeo ezzel személyes háláját is lerótta, mert gyermekkorában a szent mentette meg a vízbefulladástól.

Korbiniánusz Melun vidékéről származott. Frank eredetű apja, Waltekis röviddel fia születése előtt meghalt. Anyja -- akinek a neve: Corbiniana kelta származásra utal -- a saját nevéről nevezte el.

Bizonyára mélyen vallásos nevelésének gyümölcse volt, hogy Korbiniánusz visszavonult a világtól, és remeteként telepedett le egy elhagyatott templom közelében. Szentségéről csakhamar csodák tanúskodtak. Önmaga iránti szigorúsága éppúgy, mint szelídsége mindazok iránt, akik a segítséget kérték, számos hívőt vonzott remeteségéhez.

Miután tizennégy éven át élt remeteként, az emberek hozzá áramlásával együtt járó növekvő nyugtalanság arra indította, hogy távozzék. Rómába indult, hogy az apostolfejedelmek sírjánál imádkozzék, és áldást kapjon a pápától. A pápa püspökké szentelte, és vándor hitszónokká tette.

Korbiniánusz az Alpokon át visszafelé vándorolt az alemannok vidékére és Bajorországba. Theodo bajor herceg megkérte, hogy Trient vidékén tevékenykedjék, Korbiniánusz azonban jobban kedvelte a magányt. Még egyszer bejárta Felső-Itáliát. Második római tartózkodása alkalmával II. Gergely, aki 715-ben foglalta el a pápai trónt, arra utasította, hogy alapítson kolostort, s onnan induljon tevékenykedni a világba. Északra visszautaztában letelepedett Mais-Meránnál lévő Kains vidékén, amelynek pompás voltát életrajzírója kiemeli. A Korbiniánusz itáliai utazásairól szóló tudósítások nemcsak a politikai és az egyházi viszonyokról tartalmaznak értékes közléseket, hanem, ami szokatlan: az országról és az emberekről is.

Egy későbbi hagyomány szerint 724-ben Korbiniánusz követte Grimoaldnak, Theodo utódának hívását, és Freisingbe ment. Ott megtelepedett a Szent Istvánnak szentelt kolostorban, és megkezdte missziós tevékenységét.

Grimoald az egyházi tilalom ellenére vette nőül testvére özvegyét, Pilitrudot, ezért Korbiniánusz meghagyta neki, hogy váljanak el.

Amikor Korbiniánusz észrevette, hogy Pilitrud az életére tör, el akarván kerülni würzburgi Szent Kilián (lásd: 350. o.) sorsát, visszavonult Kainsba.

Grimoald halála után azonban az utóda, Hugibert visszahívta Freisingbe, ahol még néhány termékeny év várt rá.

Halála után Kainsban temették el.

Amikor az általa lerakott alapokon Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) megalapította Freising püspökségét, ereklyéit visszavitték. Freising évente november 20-án emlékezik meg erről az eseményről.

A közép-európai, s különösen a bajorországi egyház korai története számára felbecsülhetetlen forrás Korbiniánusz élete.


BOLDOG SZERAFÍNA klarissza (1428-1478)
Marche tartományban, Urbino városban született grófi családból. Anyja Colonna* Katalin, V. Márton pápa unokahuga. Keresztneve: Szuéva. Szüleit korán elvesztette, ezért Rómában, a Colonna grófok palotájában nevelkedett. 1448-ban az özvegy Sforza* Sándor gróf felesége lett s Pesaroba költözött. Nevelte férje elso házasságából született két fiát mint saját gyermekeit. Közben férje hosszabb ideig volt távol, más asszonyt szeretett meg. Feleségét megúnta, sot többször is életére tört, végül kényszerítette, hogy a pesaroi klarissza zárdába költözzön. Szuéva rokonai felelosségre vonták a grófot, mire az jegyzovel vonult fel a kolostor beszéloszobájába, ahol a rokonok és felesége várták. Ott Szuévát házasságtöréssel vádolta. A vád annyira váratlanul érte az asszonyt, hogy szóhoz sem tudott jutni. Mire a jegyzo a hallgatást beleegyezésnek véve írta: Mindent beismert. A gróf kárörömmel távozott, a rokonok is eloldalogtak. (A jegyzo kezét, mellyel a jegyzokönyvet írta, még aznap összemarta egy megvadult szamár, mire a jegyzo szétkiabálta a csalást.) Szuéva lelkében fájdalmas volt a seb. A szenvedo Úr Jézus adott neki erot, hogy a rágalmat elviselje. Mert o még többet szenvedett. Kérte a novéreket, fogadják be klarisszának. Ez 1460-ban történt. Szerafina néven 18 évig élt a klarisszák között, közben megválasztották apátnonek is. Példaadó volt az alázatban, a fegyelem megtartásában, a házimunkában, betegek gondozásában. És engesztelt azokért, akik vétkükkel nemcsak ot, hanem az Urat is megbántották. Sforza gróf egy ido múlva ráúnt szeretojére is, akit elkergetett. Az eluzött asszony magábaszállt, bunbánatot tartott. S úgy látszik, Szerafina engesztelése kedves volt Isten elott: Sándor gróf is megtért s a kolostornak küldött ajándékokkal igyekezett jóvátenni elozo gonoszságát. Szerafina 1478-ban, kisboldogasszony napján halt meg. Évszázados tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá 1754-ben.
Szent Bernát a rágalomról:
„Könnyu kimondani a szót, de súlyos sebet okoz; gyorsan elhangzik, de sokáig tart az okozott fájdalom. Azért is a rágalom nagy vétek, nagy bun, nagy gonoszság.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Szerafinát a türelem hosi példájaként állítod elénk, hogy tanuljunk tole béketurést, közbenjárása pedig minden bajtól oltalmazzon. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Eupszich vértanú

A szent vértanú Kappadóciában született és nevelkedett. Hadrián császár uralma alatt feljelentették, hogy nem az isteneket tiszteli, hanem Krisztust. Ezért kínvallatás alá vetették. testét vaskörmökkel szaggatták, amíg oldala ki nem látszott. Utána félholtan a börtönbe vetették. Ott, imádkozván, megjelent neki Isten angyala, és minden sebét begyógyította. Ezután szabadon engedték a börtönből. Ez Isten akaratából történt, hogy földi gazdagsága ne a hitetlenek, hanem a szegények kezére jusson. Minden vagyonát a szegények közt osztotta szét. Adott egy részt azoknak is, akik bevádolták. Később, amikor Cezareát Sapricius fejedelem kormányozta, újra elfogták. Kifeszítették, sokáig gyötörték, végül karddal lefejezték. Azt jegyezték fel, hogy sebeiből vér helyett tej és víz folyt ki.

Evodia és Onezifor apostolok

Evodia egyike volt a 70 apostolnak. Nagy Antiochiának Szent Péter után ő volt az első püspöke és Isten igéjének nagy hirdetője. Az Istenhordozó Szent Ignác is említést tesz róla az antiochiaiakhoz írt levelében, kérve őket, hogy legyenek a főpásztornak jó fiai. Evodia írt az Istenszülő életéről, írt más lélekre hasznos olvasmányokat is. Ezek azonban abban a nehéz és üldözéssel is járó zavaros időkben elvesztek. Életét vértanúi halállal fejezte be. Egyesek szerint Antiochiában Vespesiánus uralkodása alatt. Mások szerint 66-ban szenvedett Néró üldözése alatt.

Szent Onezifor szintén a 70 apostol közé tartozott. Szent Pál így ír róla Timóteushoz írt II. levelében: „Oneziforusz családja iránt legyen az Úr irgalmas, mert sokszor vendégül látott, és nem szégyellte bilincseimet, sőt, Rómába érve szorgalmasan keresett és meg is talált. Adja meg neki az Úr, hogy azon a napon irgalomra találjon az Istennél. Hogy Efezusban mennyi szolgálatot tett nekem, te tudod legjobban.” (1,16-18.) Onezifor a lidiai Kolofon és Kiréne püspöke volt. A vértanúakták szerint sok kínzás után halt vértanúhalált. Megvadult lovak szaggatták darabokra.

Galuzzi Boldog Ferenc     hitvalló † 1731


SZENT MÁRK, ISTVÁN és MENYHÉRT KASSAI VÉRTANÚK

Körösi Márk: * Krizevac (Horvátország), 1588. Grodziecki Menyhért: * Czeszyn (Szilézia), 1584. Pongrácz István: * Alvinc (Erdély), 1582. Meghaltak: Kassa, 1619. szeptember 7.

Neveik sorrendje, a régebben föltételezett születési sorrendet tükrözi. Az újabb kutatások szerint azonban valószínű, hogy éppen Márk az (születési helyéről nevezték Körösinek), aki hármuk közül a legfiatalabb volt. 1611-ben, huszonhárom éves korában iratkozott be a római Collegium Germanico-Hungaricumba, s eszerint születési éve: 1588. Születési helye a horvátországi Krizevac (= Körös). Családi neve valószínűleg Stjepinac. Középiskolai tanulmányait Grazban végezte, ugyanott hallgatott bölcsészetet is. Majd a zágrábi egyházmegye papnövendékeként került Rómába, ahonnan pappá szentelve 1615-ben tért haza. Rövid körösi tevékenysége után Pázmány érsekprímás fölfigyelt rá, és meghívta elöljárónak az Oláh Miklós prímás által létesített nagyszombati papnevelő intézetbe. 1618-ban már esztergomi kanonok, komáromi főesperes, valamint a káptalan Széplakon levő birtokának uradalmi igazgatója. Itt is kapcsolatban maradt nevelőinek és tanárainak szerzetesrendjével, a jezsuitákkal. Széplaki jószágigazatósága idején részt vett 1619 júliusában azon a nyolcnapos lelkigyakorlaton, amelyet Homonnán tartottak, s amelynek végén későbbi vértanútársa, Grodecz Menyhért letette utolsó szerzetesi fogadalmát.

Menyhért, családi neve Grodziecki, a sziléziai Czeszynben (Tesin, Teschen) született -- a galíciai Grodekből származó -- lengyel családban, valószínűleg 1584-ben. Gimnáziumi tanulmányait Bécsben végezte, majd 1603-ban Brünnben (ma Brno) belépett a jezsuita rendbe. Teológiai tanulmányait Prágában végezte, ahol 1614-ben kinevezték a Szent Vencel-kollégium igazgatójává. 1618-ban beosztották tábori lelkésznek a kassai helyőrség német és különféle szláv anyanyelvű katonái mellé.

István az ősi szentmiklósi és óvári Pongrácz-család sarja, amely család már a 13. században szerepet játszott az akkori Észak- Magyarország történetében. 1582-ben született az erdélyi Alvincen. Középfokú tanulmányait Kolozsvárott végezte a jezsuiták kollégiumában. 1602-ben lépett be a brnói jezsuita novíciátusba, ahol együtt volt Grodzieckivel. Klagenfurt, Laibach (ma Ljubljana) és Graz következett ezután. 1615-ben került Homonnára a jézustársasági kollégium tanárának és hitszónoknak. Kassára őt is 1618-ban küldték, nemcsak a helyőrség magyar ajkú katonái, hanem a csekély számú katolikus egyházközség lelkipásztorának. Érkezését megelőzte a híre: homonnai működése annyira sikeres volt, hogy Alvinczi Péter, Kálvin híveinek híres kassai prédikátora fölpanaszolta, hogy ,,amíg ez az egy jezsuita él, addig felekezetünk nem remélhet nyugtot''. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem támadása 1619 augusztusában Sárosban találta Pongráczot, aki késedelem nélkül Kassára sietett. Ide menekült Bethlen vezérének, Rákóczi Györgynek hadai elől Körösi Márk és Grodziecki Menyhért is.

Midőn Rákóczi hajdúi szeptember 3-án a város falai alá érkeztek, Dóczi András császári főkapitány kevés katonájával kilátástalannak látta a harcot, tekintettel a város protestáns vezetőségére. Másnap létrejött a város átadásáról szóló szerződés, melynek az volt a kikötése, hogy senkinek, se a katolikus híveknek, se a papoknak nem esik bántódása. Szeptember 5-én bevonultak a hajdúk a városba, és tüstént fölrúgták a megállapodást: Dóczit bilincsbe verték, s elhurcolták Erdélybe. Rákóczi meghagyta, hogy a három papot tartsák szigorú házi őrizetben. Kétnapi éheztetés után megpróbálták hittagadásra bírni őket. Az első sikertelen kísérlet után 7-én, éjféltájban ismét rájuk törtek, és válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve egy közeli szennygödörbe vetették, s mellédobták a másik két vértanú testét is.

Elvonulásuk után Eperjessy István, a három pap házikápolnájának sekrestyése, István atya nyöszörgésére lett figyelmes. De nem tudott rajta segíteni, mert maga sem merte elhagyni a házat, és Hoffmann tanácsos, akihez Pongrácz atya tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok kegyetlenségének. Így húszórás kínlódás után István atya is meghalt...

Az első, akinek sikerült méltóbb helyre hozatni és eltemettetni a 3 vértanú holttestét, özvegy Gadóczy Bálintné volt. Fél év elteltével Bethlen és a királyi Magyarország képviselői ugyanabban a házban folytatták a béketárgyalásokat, ahol a három vértanút megkínozták. A befejező díszlakoma után az erdélyi fejedelem táncra kérte föl Forgách Zsigmondnak, a királyi nádornak a feleségét, Pálffy Katalint. Ő azonban csak azzal a föltétellel volt hajlandó táncolni Bethlennel, ha kiadatja neki a három pap holttestét. Ez megtörtént, és a hitéről meg nem feledkező asszony piros selyembe burkoltatta a drága ereklyéket, amelyeket előbb a birtokán levő sebesi templomba, majd a hertneki várba vitetett. 1635-ben szállíttatta innen a nagyszombati klarissza zárda templomába. E rendháznak ugyanis leánya, Forgách Mária volt a főnöknője. Miután II. József föloszlatta a klarisszákat, Batthyány prímás engedélyével 1784-ben a nagyszombati Szent Orsolya-rendi apácák templomába kerültek a holttestek és fejereklyék.

Boldoggá avatásuk eljárását még 1628-ban indította el Pázmány bíboros, de az csak 1905-ben vezetett sikerre, amikor Szent X. Pius pápa január 15-én népes magyar küldöttség jelenlétében engedélyezte nyilvános tiszteletüket. II. János Pál pápa szlovákiai látogatása alkalmával 1995. júliusban szentté avatta őket.

--------------------------------------------------------------------------------

Eperjessy István, a sekrestyés vallomásából tudjuk a következő részletet:

Rákóczi... először Körösit akarta megtörni... Előkelő emberekből álló küldöttséget menesztett hozzá, melynek szónoka... arra kérte, pártoljon át Bethlenhez, tagadja meg hitét, kövesse Kálvin vallását, s az esetben nemcsak szabadságát nyeri vissza, hanem megkapja a széplaki apátság birtokait is. A csábítást végig kellett hallgatnia Pongrácznak is, aki... így szólt a vesztegetőhöz: ,,Úgy látszik, az ördög ábrázatát viseled, mert annak feladata az embereket Krisztustól és az Anyaszentegyháztól elszakítani. Távozz hazugságaiddal, te csalárd ember!'' De megfelelt neki Körösi is: ,,Értem, mit akar Rákóczi, és mit a főrendek. De a széplaki jószág se nem az enyém, hogy valakinek elajándékozhassam, se nem az uraké, hogy tőlük elfogadhassam; annak minden jussa az esztergomi káptalannál vagyon. Ami pedig vallomását illeti, mondd meg Rákóczinak: ťInkább kívánok ezerszer meghalni, mintsem hogy ezzel az elhajlással híremet és lelkemet pokolra vessem.Ť Tudja meg, vannak a római eklézsiában, kik gyönyörűségesnek tartják Istenért meghalni. Tudja meg, vannak az esztergomi káptalanban férfiak, akiknek szokásuk nagy dolgokat cselekedni s el is szenvedni.'' Így állta ki az első próbát; utána mindhárman térdre borultak, és Te Deum-ot énekeltek.

--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, segítsen minket szent vértanúid, Márk, István és Menyhért könyörgése, hogy akiknek győzelmével dicsőítünk Téged, azoknak hitbeli állhatatosságát kövessük!

Példájuk:

    Hitedet semmiképp sem tagadhatod meg!

BOLDOG PEREGRIN (kb. 1198-1232)

A Fioretti 27. fejezete arról szól, hogy Szent Ferenc, amikor Bolognában az egyik téren ihletett beszédet mondott, két joghallgató diák, Rizzerio és Pellegrino a beszéd végén hozzá járultak és kérték, vegye fel oket a rendbe. Szent Ferenc akkor így szólt Rizzeriohoz: „Te pap leszel, az apostoli élet útját járod, és különbözo hivatalokban fogod Istent és testvéreidet szolgálni.” Pellegrinonak pedig azt mondta: „Te pedig, Pellegrino, mint egyszeru testvér fogsz Istennek szolgálni, s mindenek fölött az alázatosság útját fogod járni.” Szent Ferenc szavai sorsmeghatározók voltak Pellegrino életében. Önkéntelenül is arra gondolunk, hogy talán megfordulhattak ilyen gondolatok Pellegrino fejében: Miért legyek én egy fráter, Rizzerio pedig pap és elöljáró? (Késobb valóban tartományfonök lett.) Képességem szerint nem vagyok én is alkalmas arra., amire Rizzerio? Ha akkor Pellegrinoban gyoz a gog és nem tudta volna választani az alázatosság és az engedelmesség útját, sose lett volna belole szent. Egyébként az Ancona* közelében lévo Falerone helységben született tehetos szüloktol. Neve (latinosan: Peregrinus) vándort, zarándokot jelent. Élete további folyásáról azt tudjuk, hogy hozzátartozóival ritkán találkozott, akkor is nem profán dolgokról, hanem üdvösségük munkálásáról beszélt velük. A vértanúság vágyától vezetve elzarándokolt a Szentföldre, ahol az evangéliummal a kezében járta be a szent helyeket. (Valóban ez a legjobb szentföldi zarándoklat.) Élo hite a mohamedánokat is tiszteletre indította. Visszatérve hazájába Marche tartomány rendházaiban élte alázatos, szolgáló életét. Quintavallei Bernát, Szent Ferenc elso követoje mondta róla: „Nem habozom kimondani: Pellegrino egyike a legtökéletesebb szerzeteseknek az egész világon. Amint neve is mutatja; valóbán vándor és jövevény o a földön, gondolatai és törekvései az ég felé irányulnak.” A Sanseverino*-i kolostorban hunyt el 1232-ben. Sírjánál sok csoda történt. Tiszteletét VII. Piusz erosítette meg.

„Szeretteim, mint vándorokat és hontalanokat intelek titeket: tartózkodjatok a testi kívánságoktól, melyek a lélek ellen küzdenek. Viselkedjetek helyesen a pogányok között, hogy jótetteitek láttára magasztalják majd Istent látogatása napján.” (1 Pét 2,11-12.)

„Az alázatos embert Isten védelmezi és megszabadítja: az alázatost szereti és vigasztalja. Az alázatos emberhez lehajol, az alázatost kegyelmével halmozza el, és a megvettetés után megdicsoíti. Az alázatos elott felfedi titkait.” (Kempis: Krisztus köv. II. 2.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Peregrint arra késztetted, hogy Szent Ferenc tanácsát követve alázatosságban és szolgálva kövesse a szegény és alázatos Krisztust, add, hogy példája minket is ösztönözzön Krisztus követesére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Regina szűz,     vértanú † ~ 300


Szent Szózon vértanú

Származására nézve Szózon kilikiai volt. Maximián helytartó alatt Pompeopoliszban élt. Juhok őrzésével foglalkozott. Istenfélő keresztény életet élt, Isten igéjének tanulásában sok időt töltött el. Bárhol őrizte nyáját, a hasonló foglalkozású ifjak és férfiak köréje gyültek és ő tanította őket az igaz Isten ismeretére. Sok embert vezetett el a szent keresztségre. A Szentlélek kegyelme volt benne. Egy alkalommal egy tölgyfa melletti forrásnál elaludt és látomása volt, meghívást kapott benne a vértanúságra, és ígéretet, hogy az a hely sokaknak lelki javára szolgál majd egykor.

Felkelvén az álomból, a juhokat másokra bízta, ő pedig Pompeopoliszba ment. Itt, látva a bálványimádók istentelenségét, szívében nagyon elszomorodott. Volt a városban egy bálványtemplom, benne egy arany bálványszoborral. Éjszaka bement a templomba, és a bálványszobornak letörte az egyik karját. Összetörte, és darabonkint szétosztotta a szegényeknek. A szobor megcsonkítása nagy zendülést okozott az emberek között. Sok embert megkínoztak miatta. Szózon, mivel nem akarta, hogy miatta ártatlanokat kínozzanak, maga számolt be Maximián helytartónak tettéről. Tettét így okolta meg: Látni akartam a bálványistent, amikor karját letörtem, nem állt ellent, nem szólt semmit. Csak emberi kezek alkotása, és nem tudott magán segíteni, amikor kárt okoztam neki. A helytartó megparancsolta, hogy kínozzák meg Szózont. Először fára függesztették, és oldalát vaskarmokkal tépték. Utána hegyes szögekkel kivert vascipőbe dugták lábait, és így vezették a városban. Istent dicsérve járkált benne. Azután újra fára feszítették és vasvesszővel verték, úgy, hogy csontjait is összetörték. Ezekben a kínzásokban adta vissza lelkét istennek a 288. év után. Kínzói, látva, hogy már meghalt, nagy tüzet gyújtottak, és a máglyára vetették holttestét. Ekkor nagy villámlás, mennydörgés és eső keletkezett. A vértanú holtteste így épségben maradt. Éjszaka hívek jöttek, hogy elvigyék holttestét. Éjfélkor mennyei fény ragyogta be a testet. Elvitték, tisztelettel eltemették. Sírjánál sok csoda történt, de annál a tölgyfa melletti forrásnál is, amelyről látomást látott.

Szent Mihály főangyal kolosszéi (khónéi) csodája

A frigiai Kolosszében volt egy csodatevő forrás A forrás eredete visszamegy az apostolokig. Ők látogattak el erre a vidékre, hirdetvén Jézus evangéliumát. Azt is megjövendölték, hogy azon a helyen forrás fakad, és a mennyei erők fővezére Szent Mihály is meglátogatja a helyet. Fülöp és Bertalan apostolok halála után valóban előtört a forrás. Sok hivő és hitetlen kereste fel, mert csodatevő vize. Sok beteget meggyógyított. Sokan a gyógyulás után megkeresztelkedtek. Egy születésétől néma leány atyja, leánya gyógyulása után hálából templomot épített Szent Mihály tiszteletére.

Ide, a forráshoz jött Hierapoliszból egy 10 éves ifjú: Arkip. A templomnál a templomszolga feladatát látta el nagy buzgósággal. Életét ezenkívül a sok imádság és önmegtagadás ékesítette. Élete a testnélküliek életét utánozta. Nemcsak a saját lelkének üdvösségével törődött, hanem mások lelkét is az üdvösségre akarta vezetni. Az istentelen helléneknek nagy bosszúságot okozott a csodatevő forrás: az általa történt csodák, de Szent Archipp viselkedése is. Gyakran rátámadtak a szentre, földre teperték lábaikkal taposták, elűzték onnan. Archipp azonban állhatatos maradt és türelmesen viselt el mindent. Egy alkalommal az ellenséges emberek be akarták tömni a forrást. Isten azzal büntette meg őket, hogy kezük erőtlenné vált, és nem tudtak tenni semmit. Ezután mégis tovább szőtték gonosz tervüket. Volt a város közelében két folyó. Az istentelenek ezt a két folyót akarták egy mederbe terelni, és nagy erővel rávezetni Szent Mihály templomára, a forrásra és Szent Archippra is. Így akartak mindent elpusztítani. Archipp imájára Szent Mihály leszánt az égből a templomhoz. Parancsolt a nagyra nőtt folyónak és az elkerülte a templomot. Az ellenség megszégyenülve állt odébb. A hívek örömmel adtak hálát Istennek és a szent főangyalnak a segítségért. Archipp ezután továbbra is a templom mellett maradt. Hűségesen végezte templomi szolgálatát. 70 éves korában halt meg a templom közelében. Ott temették el a hűséges szolgát. Egyházunk, a mai napon megemlékezve Szent Mihály csodálatos közbelépéséről, Szent Archippot is ünnepli egyben.

Szent Aidán     püspök hitvalló † 651


Szent Beáta


Cirill felszentelt vértanú

Szent Cirill Makszimián császár uralkodása alatt élt. Élete minden erénnyel ékes volt. Egy alkalommal, két szolgájával egy kolostor felé indultak Útközben látták, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be az ökrök és juhok bálványistenei előtt. Ezen az értelmetlenségen felindulva leleplezte a bálványimádókat. Ezért megkötözték, és börtönbe vetették. Reggelre a börtön ajtajai megnyíltak és minden bálványszobor összetörve hevert a földön. Cirill elment a kolostorba. Ott, látomásban Szent Filoxén főpapi és vértanúi koronát jövendölt neki.

Ezután elment Rómába, és ott, beszédeivel erősítette a keresztényeket. Amikor üldözés tört ki, Jeruzsálem felé vette útját. Maleon szigetén megjelent neki egy fehérruhás ifjú, és kérte, ne hagyja el Kréta szigetét. Gortyna városában, 60 éves korában püspökké szentelték. Amikor újra keresztényüldözés tört ki, a főpapot e hely elé vitték és bálványimádásra kényszerítették. Mivel hitében állhatatos maradt, lefejezésre ítélték. Ezután ló-zablát tettek szájába, szekérre ültették és elvitték. Raksza közelében fejezték le 95 éves korában.

Szent Dávid atya

Dávid atya először rabló volt és sok rosszat tett: még ölt is. Több mint 30 rablónak volt a vezére. Egy alkalommal, velük egy hegyen ülve, elgondolkozott istentelen életén, és megszállta az Istentől való félelem. Otthagyta mindnyájukat és egy kolostorba kérte felvételét, hogy bűneiért vezekeljen. Csak akkor vették fel, amikor az elöljárót megfenyegette. Szerzetesi életében csakhamar felülmúlta társait erényeivel. Cellájában ülve megjelent neki Gábor főangyal, és biztosította őt bűnbocsánatáról. Dávid kételkedett ebben, az angyal azzal büntette meg, hogy elvette tőle beszélőképességét. Csak akkor tudott beszélni, amikor imádkozott és dicsérte Istent. Az angyal eltávozása után hálát adott Istennek bűnei bocsánatáért. További életében Isten kegyelméből sok csoda történt általa. Beszélni azonban csak az imádság idején tudott. Így élt hosszú életet sokaknak épülésére. A VI. században adta vissza lelkét Urának.

Szent Eleutériusz hitvalló † 585


Szent Eudox vértanú

Dioklécián császár, uralkodása alatt kegyetlenül üldözte a keresztényeket. Az üldözések idején sok keresztény elbujdosott a pusztába és a hegyek közé. Közöttük magas rangú emberek is voltak Egyik volt közülük Eudox katonai fővezér, Jézus Krisztus hűséges keresztény szolgája. Egész családjával elmenekült a császári kegyetlenség elől. A helytartó katonákkal kerestette. A katonák egy helyen megtalálták, de szegényes ruházata miatt nem ismerték fel. Ő magához hívta a katonákat, megvendégelte, és a végén kijelentette, hegy ő az, akit keresnek. A katonák nem akarták őt magukkal vinni. A szent azonban úgy látta, hogy Isten hívja a vértanúságra. Elbúcsúzott családjától és követte a katonákat. A helytartó bálványimádásra hívta fel Eudoxot. Ő azonban állhatatos maradt, majd leoldotta katonai rangjelző övét és a helytartóhoz dobta. Keresztény katonatársai ugyanezt tették. Erre a helytartó a különböző kínzási lehetőségeket emlegette előttük. Ezek ellenére is kitartott hite mellett. Ezután kifeszítették testét és kegyetlenül verték, utána felfüggesztették és hegyes vasakkal szaggatták, majd börtönbe vetették. Néhány nap múlva darabonkint vágták le tagjait, végül lefejezésre ítélték. A vesztőhely felé menvén, imádkozott. Közben meglátta feleségét. Temetéséről adott neki utasításokat. Aztán Zenon nevű érte síró barátját vigasztalta meg. Először Zenont fejezték le, utána Eudoxot, majd velük több más hitvalló keresztényt is. Eudoxot felesége temette el a férje által megjelölt helyen.

Kiriák, Nauszt és Abib vértanúk

Mindhárom szent vértanú Déciusz császár uralkodása idején szenvedett Alexandriában. Abban az üldözésben ölték meg őket, amelyikben Fabius római pápát és Sándor alexandriai pátriárkát. Mindhármukat Valerius helytartó elé vitték. Krisztus nevének bátor megvallásáért, és, hogy bátran leleplezték a bálványimádás hiúságát, karddal fejezték le őket. Velük együtt öltek meg még 13 vértanút. Néhány alexandriai keresztény elvitte holttestüket, és tisztelettel eltemették azokat városukban.

BOLDOG LAURO-I LIBERÁT (kb. 1220-1260)

A Brunforte grófi család sarjaként lépett be a grófi kastélytól nem messze lévo Soffiano-i ferences kolostorba. Habár pappá szentelték, elöljárói engedélyével mégis szemlélodo életet élt. A csend, a magány annyira életelemévé vált, hogy igen keveset beszélt, még rendtársaival is alig váltott szót. Önsanyargatás, extázisok, hosszú imák töltötték ki napjait: inkább angyali, mint emberi életet élt. Arcáról nagy boldogság sugárzott; inkább az istenszeretettol, mint betegségtol felemésztve fejezte be rövid életét - utolsó szavaival a menny örömeirol beszélt. IX. Piusz erosítette meg évszázados tiszteletét. A rövid életrajzhoz a Fioretti egyik elbeszélését csatoljuk a 20. fej.-bol, hogy szemléltessük: milyen volt egy 13. századbeli ferencesnek az elképzelése a mennyei boldogságról. (Egy novícius látomásáról, aki el akarta hagyni a szerzetet.) „A novícius... azon az éjszakán, amikor már távozni készült, bement a templomba s az oltár elott Isten csodás látomásban részesítette. A szentek végtelennek tüno sorát látta maga elott elvonulni párosával, mint valami körmenetben. A legszebb és legdrágább szövetekbe voltak öltözve, arcuk és kezük fénylett, mint a nap, s angyalok éneke és muzsikája mellett haladtak. Közülük ketto a többieknél is finomabb és díszesebb ruhát viselt, és akkora fény vette oket körül, hogy aki látta, nem tudott betelni vele... Amikor elhaladtak már, utánuk szaladt s az utolsó pártól elfogódottan kérdezte, kik azok a fönséges alakok, akik ebben a fényes körmenetben mennek. Azt a választ kapta, hogy mind kisebb testvérek, s a ketto, akik fényesebben tündökölnek a többieknél, Szent Ferenc és Szent Antal… Amikor az ifjú magához tért, erot merített a látottakból s nem hagyta el többé a szerzetet.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Liberátnak erot adtál, hogy életét imádságban és magányban élje le, közbenjárására segíts bennünket, hogy hivatásunkban huségesen kitartsunk, és eljussunk a tökéletességre, melyet megmutattál nekünk szent Fiadban, Jézus Krisztusban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké.

Szent Romil vértanú

Szent Romil Traján császár uralkodása alatt élt. A császári házban ő volt az első főember. Történt, hogy Traján császár, hadseregének nagy sokaságával birodalmának keleti részeibe jött, hogy onnan országokat hódítson meg magának. Megszámlálván katonáit, azt találta, hogy 11 ezer olyan ember van közöttük, akik Krisztus hitének követői, és elfordulnak a bálványimádástól. Traján mindnyájukat elküldte megszégyenítve Örményországba. Azt remélte, hogy ez megváltoztatja keresztény magatartásukat. Utána visszajöhetnek és vissza kapják régi tisztségüket.

Ekkor Romil, mint hadvezér felkereste a császárt. Megrótta istentelenségéért, és azért, hogy harcba indulva csökkenti haderejét. Ugyanakkor kereszténynek vallotta magát, készen állva arra, hogy meghaljon Ura Jézus Krisztus nevéért. Traján nagyon megharagudott hadvezérére. Megparancsolta, hogy kegyetlenül verjék meg, és halálra ítélte. A szent vértanúnak fejét vették. Börtönben szenvedő keresztény társait is sokféle kínzással gyötörték. Kilenc ezret közülük keresztre feszítettek Örményországban, a pusztában Ararát hegye közelében. A többiek más kínzások között haltak meg.

Szent Péter apostol ünneplése Athirában

Szent Péter apostol athirai templomáról Eutyches konstantinápolyi pátriárka tesz említést. Azt mondja, hogy az apostol 552-ben megjelent Jusztinián császárnak álmában. A császár Szent Péter athirai templomában látta magát. Az apostol rámutatott Eutyohesre és ezt mondta: Őt válasszátok meg magatoknak püspökké!

Abdiás vértanú

Ez a szent vértanú Perzsiában élt és szenvedett. Keresztény tanításaival sok embert vezetett el Krisztus hitére. A pogány mágusok vezére megparancsolta, hogy fogják el őt és kényszerítsék a Nap és a tűz imádására, és tagadja meg Krisztust. Mivel ezeket megtagadta, ágyékát tövises botokkal ütötték. Az igaz Isten megvallásában szenvedései között is állhatatos maradt. Négy katona olyan hosszasan ütlegelte, hogy félholtan vitték házába. Ott nemsokára visszaadta szent és boldog lelkét Istennek, örvendezve, hogy Krisztusért szenvedésben részesülhetett. Mindez Izdigerd perzsa király uralkodása alatt történt. (408-20.)

Szent Bertin     hitvalló † 698


SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24.

Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

BOLDOG GENTILISZ vértanú? (1275-1340)

Kb. 1275-ben született az Ancona (Marche tartomány) közelében fekvo Matelica* városkában a Finiguerra nemesi családból. Kiváló képességu, buzgó papként pályája gyorsan ívelt a tartományfonökségig, utána az alvernai kolostor gvárdiánja lett. Majd elöljárói engedélyével Keletre, misszióba ment. Kairóban az arab nyelv tanulása igen nehezen ment neki, ezért visszaindult hazájába. Útközben - ahogy életrajza írja -, találkozott egy ismeretlen ifjúval, aki kérdezte, miért megy hazájába. Megmondta, miért. Az ifjú azt felelte: „Fordulj csak vissza, az Úr nevében biztosítlak, fogsz tudni beszélni arabul.” Valóban, attól kezdve csodálatos módon elsajátította a nyelv ismeretét. Egy másik csodálatos eseményt egy velencei ismerose, akibol késobb dozse lett, Marco Cornaro* beszél el: Zarándokútján (a Sinai hegy felé) vele volt Gentilisz atya is. Egyszer azt mondja neki: Marco, isteni sugallatból megtudtam, hogy szüleim utolsó órájukat élik. Nekem el kell mennem haza, hogy még meglássam oket és ott legyek temetésükön. Holnap estefelé itt leszek. Akkor Gentilisz eltunt. Másnap a jelzett órában újra ott termett. Késobb Marco a helyszínen, Matilicában ellenorizte, vajon ott volt-e Gentilisz szülei temetésén. Meggyozodött róla, hogy ott volt. Utóbb Gentilisz Perzsiában fejtett ki missziós tevékenységet, s a zsolozsmáskönyv szerint több mint tízezer embert keresztelt meg. Taurus-ban (ma Tebriz), Salmastro-ban (Tebriz kozelében) tartózkodott hosszabb ideig. Tebrizben halt meg 1340-ben. Egy velencei kereskedo késobb holttestét Velencébe vitte, a feje Marco Cornarohoz került. Nagy tisztelettel illették, körmenetet is tartottak a szent ereklyékkel. A körmenet alatt egy ifjú háborgott: hogy lehet szentként tisztelni valakit, akinek ki sem vizsgálták életszentségét? Erre a szája szétnyílott a két füléig. Amikor megígérte, hogy elmegy a szent sírjához tiszteletét tenni, meggyógyult. A breviárium vértanúnak nevezi, de vértanúsága egy téves elíráson alapszik. (Legrégibb életrajzai nem tudnak vértanúságáról, viszont egyik késobbi életrajza kimutathatóan a „minister Marchiae” szavakat „martyr Marchiae”-re írta át tévesen.) Gentiliszt VI. Piusz avatta boldoggá.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gentiliszt arra késztetted, hogy a hitetleneknek eredményesen hirdesse az evangéliumot, add meg kérünk, hogy azt a hitet, melyet o fáradhatatlan igyekezettel hirdetett, állhatatosan megvalljuk és tettekre váltsuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Juventin és Marta vértanúk

Mindketten katonák voltak a hitehagyott Julián császár hadseregében. Katonai feladatuk a pajzshordozás volt. Egy alkalommal Julián Antiochiába jött. Gonosz módra a bálványoknak áldozott vízzel meghintetett minden ennivalót és innivalót, amit a piacon árultak. Így akarta a keresztényeket szennyes áldozatainak részeseivé tenni. Ebben az időben a két szent katona több katona társával egy étkezésen vett részt. Szomorúan beszélgettek a császár tettéről. Megismételték a babiloni három ifjú szavait: „Kiszolgáltattál minket gonosz ellenségeinknek és gyűlölködő árulóinknak, egy igazságtalan királynak, a leggonoszabbnak az egész földön.” (Dn. 3,32.) Egy áruló közülük jelentette ezt a császárnak. Másnap Julián kérdőre vonta őket szavaik miatt. Ők elmondták az igazat, megfeddték a császárt gonoszságai és hitehagyása miatt. A haragos császár megverette, és börtönbe záratta őket. Éjszaka hóhért küldött a börtönbe, aki az éj sötétjében megölte a szent vértanúkat.

Justiniani (Giustiniani) Szent Lőrinc


Szent Calcuttai Teréz anya (1910-1997)

Teréz anya 1910. augusztus 27-én született, Agnes Gonxha Bojaxhiu néven, albán szülőktől, Üszküb városában (ma Skopje, a Macedón Köztársaság fővárosa). Macedónia akkoriban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott. Agnes édesapja, Kolle Bojaxhiu albán nacionalista volt, építési vállalkozó, édesanyja, Drana, otthon nevelte a gyerekeket. Agnesnek két testvére volt, Aga és Lázár. A család az oszmán környezetben is ragaszkodott katolikus hitéhez. Agnes 9 éves volt, amikor édesapja meghalt. Fivére, Lázár bizonyos volt abban, hogy édesapjuk politikai bűntény áldozata lett. A magára maradt özvegy ezután kézimunka-üzlettel tartotta fenn magát és három gyermekét. Teréz anya később úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, hogy a mély katolikus hitből származó szeretet segített enyhíteni a fájdalmukat, az apa halála még jobban összeforrasztotta az amúgy is összetartó családot. Édesanyja jelentős szerepet töltött be a Szent Szív egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nálánál szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, s felhívta gyermekei figyelmét: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült, amelyet egyrészt otthon az édesanya, másrészt a Szent Szív parókiájának katekizmus óráin oktattak. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték. Onnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregistáknak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Érintkezésbe hozták az írországi Loreto nővérekkel, mivel ők a kalkuttai főegyházmegyében működtek.

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével és barátnőjével, Betikával együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Innen hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Darjeelingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat, 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott kis Thérése Martin de Lisieux iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Szent Thérése de Lisieux, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929-1948. között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én Teréz anya vonattal indult Darjeelingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen kezdte úgy érezni, hogy nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban és érez a kedves és jómódú lányok tanítása, nevelése közben. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja.”

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Pius pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948. augusztusában Teréz anya levette a Loreto nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedi iskolájának megnyitására.

1950. októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965. februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk, és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, a rengeteg kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásának irányvonalában helyezkednek el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a szentatya között. II. János Pál 1979. decemberében lelkesülten tiszteletét fejezte ki Teréz anya iránt, akinek munkáját csodálattal követte nyomon. 1986. február 3-án, Kalkuttában a pápa meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte ezt a látogatást. A szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hriday-ban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. Azt, hogy áldozatos tevékenységét mennyire elismerték a más valláson lévők is, jelzi, hogy az indiai kormány állami temetésben részesítette. 2003. októberében II. János Pál pápa boldoggá avatta.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik, gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére.”

Teréz anya munkásságának lényegét talán Monseigneur Jean Michel di Falco fogalmazta meg a Teréz anya, a hit csodái című könyvében: „Teréz anya egyedülvalóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás, és ennek a legértékesebb dolognak a mércéjével mérve kell őt megítélni és megérteni. Hiszen nem elegendő csodálni Teréz anya emberi kvalitásait. Annyi és annyi mindenféle megtisztelő díjat és kitüntetést kapott, hogy személyes megbecsülésünk vagy egyéni jóváhagyásunk keveset jelent. Jóval inkább, mint a művei iránti támogatást, Teréz anya az ügyével való azonosulást igényli, vagyis annak az elfogadását, hogy Isten mindegyikünkben munkálkodik, és vezet minket, hogy beteljesítsük az Ő igazságát.” (343.o.)

Tifail és Tibea vértanúk

A két szent édestestvér vértanú mindenki előtt bátran hirdette, hogy Krisztus az igaz Isten, Ő a teremtője és gondviselője mindennek. Vele szemben a bálványok csak süket szobrok. Tanításukra sok ember lett Krisztus hitének követője. Emiatt a pogányok megkötözték őket és sokat kínozták. Végül Tifailt fára függesztették, és fűrésszel kettéfűrészelték. Testvérét Tibeát lándzsával nyakon döfték. Dicsőítő énekekkel ajkukon adták vissza lelküket Isten kezébe. Ez a II. században történt Traján császár uralkodása idején.

Urbán, Teodor és Medimnon vértanúk és velük sokan

Valens császár uralkodása alatt Konstantinápolyban az ariánus tévtanítás nagyon megerősödött. A császár is segített ebben. Az igazhitű keresztényeket az ariánusoktól sok bántalom érte. Egyeseket megvertek, másokat börtönbe juttattak, ismét mások büntetése a vagyonelkobzás volt. A hívek titokban követséget a császárhoz meneszteni, hogy segítsen nehéz helyzetükben. 70 jóhírű, értelmes embert választottak ki maguk közül. Vezetőjüknek Urbánt, Teodort és Medimnomot jelölték ki.

Nikomédiában megtalálták a császárt, eléje járultak és elő adták panaszukat. A császár haragra gerjedt, de nem mutatta ki. Elküldte őket Modesztosz helytartóhoz. Azt parancsolta a helytartónak, hogy fogja el és ölje meg a küldötteket. A helytartó így is tett. Hajóra ültette mindnyájukat, majd a tenger közepén felgyújttatta a hajót. Az erős szélben a hajó gyorsan elégett. Így haltak meg testileg mindnyájan 370-ben. Lelkük Isten elé került, hogy beteljesedjék a zsoltár szava: „tűzön és vízen kellett áthaladnunk, de végül mégis megkönnyebbülést adtál.” (65,12)

Szent Viktor


Szent Zakariás az Előhírnök atyja

Zakariás, aki 1Keresztelő Szent János előhírnök atyja. Ezzel a címmel lehet őt megkülönböztetni a Bibliában szereplő többi Zakariástól. Életéről annyi a biztos, hogy Heródes király uralkodása alatt élt. Ábia papi osztályába tartozott. A papok felosztását 24 osztályra Dávid királynak tulajdonították. Ábia osztálya a 8. papi osztály volt. A jeruzsálemi szent templomnál teljesített papi szolgálatot. Egy hagyomány szerint ő volt az a Zakariás, aki a hároméves Máriát fogadta a templomnál, és bevezette a Szentek Szentjébe. Felesége, Erzsébet Áron családjából származott. Valamilyen rokonságban voltak Szűz Máriával. Mindketten még az Ószövetségi Törvény idejében éltek. Életükre a legszebb jellemzést így olvassuk Szent Lukácsnál: „mindketten igazak voltak az Isten előtt, szentül éltek az Úr parancsai, és rendelkezései szerint.” Házaséletüket ez szomorította meg: „nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt és már mindketten életük alkonya felé jártak.” (1,6)

Amikor egy délután osztályának rendje szerint Zakariásra esett a sorsvetés, hogy a templomban elvégezze a tömjénáldozatot, megjelent a tömjénoltár jobboldalán Gábor főangyal. Üzenetet hozott számára Istentől, hogy János nevű fia fog születni. Ő fogja elkészíteni az eljövendő Megváltó előtt az utat. Mivel Zakariás kételkedett az angyal szavában, Isten büntetéséből néma maradt fia megszületéséig. Szolgálatának letelte után hazament Hebronba. Hat hónap múlva meglátogatta az öreg, de már a megígért fiúgyermeket váró házaspárt rokonuk: Mária Názáretből. Ő is szíve alatt hordozta fiát a Megváltót. Az angyal híradása igaznak bizonyult, mert a mondott időben megszületett fiúk, János. Jézus Krisztus születése után a betlehemi gyermekgyilkosságban a kis Jánost nem ölték meg. A hagyomány szerint az anyát és fiát egy megnyílt hegy fogadta magába. Zakariás életéről több biztosat nem tudunk. A hagyomány szerint Jézus őmiatta dorgálta a farizeusokat, hogy Zakariást, Barakiás fiát megölték a templom és oltár között. (Mt. 23,35.) Ez azonban a Szentírást másolók elírása.

Szent Babilász felszentelt vértanú

A szent és istenfélő Babilász az antiochiai egyház főpapja volt. Szellemi nyáját jól kormányozta, a híveknek példaképe volt minden jóban. Egy pogány ünnepen Babilász összegyűjtötte az antiochiai keresztényeket a templomba, hogy vérontásnélküli áldozatot mutassanak be Istennek. Ugyanakkor tanította a híveket az igaz hitre, buzdította őket az egyház melletti hűséges kitartásra. Déciusz császár, visszatérve a pogány ünnepségről, a keresztények temploma felé vette útját. Szeretett volna ott kíváncsiságból szétnézni, szerette volna a szent templomot beszennyezni. Babilász főpap a templom ajtójában várta és nem engedte meg, hogy Isten házába belépjen. Egyben megrótta a császárt bálványimádása miatt. A császár, látva a jelenlevő keresztényeket, nem akart erőszakosan a templomba lépni. Kísérői előtt megszégyenítve, palotájába ment.

Bosszújában megparancsolta, hogy másnap gyújtsák fel a keresztények templomát. Katonái megtették ezt. Babilász főpapot is magához hivatta. Szemrehányást tett neki előző napi viselkedéséért. Kíváncsi kérdéseket is feltett a keresztény hitről. Ezután következett a szokásos módszer. Először hízelgésekkel és ígéretekkel akarta rávenni a szent főpapot a bálványimádásra. Nem ért el vele semmi eredményt. Súlyos láncokat tétetett utána a főpap nyakára és lábaira, így akarta a városon körülvezetni. A főpap mellett volt három édestestvér fiú: Urbán, Prilidián és Apolloniosz. Babilász tanította őket, és úgy tartotta, mint saját fiait. A császár a főpapot börtönbe záratta, a három fiút magához hivatta, majd anyjukat Krisztodulát is. Hízelgéssel próbálta a gyermekeket bálványimádásra bírni. Mivel ezt megtagadták, anyjukkal együtt megverette őket. Kínzásul a főpapot és gyermekeket fára függesztették és tűzzel égették. A súlyos kínzások után a főpap és a gyermekek karddal lefejezve haltak meg. Az anyát szabadon engedték, ő ezután békében fejezte be életét. A szent főpap testét, kívánsága szerint, a keresztények azokkal a láncokkal temették el, amit a testén viselt. Vele temették el a három vértanú gyermeket is. Mindezek 251-ben történtek.


A másik Babilász vértanú és 84 gyermek vértanú

Mazimián császár Nikomédiában lakott, hogy ott üldözze a keresztényeket. Az üldözések idején a keresztények közül sokan elrejtőztek. Nem tartották magukat erősnek a kínzások elviselésére. Egy napon a császárnak jelentették, hogy az egyik rejtekhelyen egy idős, Babilász nevű keresztény ember tartózkodik. Azzal vádolták, hogy a gyermekeket a bálványok megvetésére tanítja, és arra, hogy ismerjék meg az igaz Istent. Az idős embert elfogták és tanítványaival együtt a császár elé kísérték.

Mazimián kérdőre vonta Babilászt tanításai miatt. Keresztény okossággal tele válasza miatt a császár 4 katonának megparancsolta, hogy verjék meg Babilászt. Utána kövekkel verték testét. Végül, súlyos terhet akasztva nyakába, börtönbe vetették. Ezek után a császár elé vezették Babilász 84 gyermektanítványát. Először hízelgésekkel próbálta őket rávenni, hogy imádják a bálványokat. A gyermekek nem válaszoltak szavára semmit, hanem sűrűn egymásra néztek. Megvallották aztán keresztény hitüket és kijelentették, hogy nem akarnak a bálványoknak áldozatot bemutatni. A császár, látva, hogy nem megy velük semmire, a gyermekeket is börtönbe vetette. Tanítójukat, Babilászt felfüggeszttette és vasvesszővel verette. Miután látta, hogy keresztény hit megvallásában állhatatosak, mindnyájukat halálra ítélte. A vesztőhelyen először Babilásznak vették fejét. Utána lefejezték mind a 84 gyermektanítványt. A keresztények az éjszaka folyamán eljöttek, és csónakba helyezték a szent vértanúk földi maradványait. Kivitték őket Bizáncba, eltemetve három ládában, dicsérvén és áldván Istent.


Szent Hermionia vértanúnő

Szent Lukács elbeszélése szerint, az etiópiai főembert megkeresztelő Fülöp apostolnak 4 lánya volt. Szüzek voltak és prófétáltak. (Apcs. 21,9.) Hermioniának hívták. Ő, testvérével együtt elutazott Ázsiába, és ott, Szent Pál apostol tanítványának Petroniusnak lett a tanítványa. Értett a gyógyítás mesterségéhez. Ezért sokan felkeresték, ő pedig gyógyította őket testi és lelki betegségeikben Jézus neve segítségül hívásával. Akkoriban Traján római császár a perzsákkal háborúskodott. Jelentették neki, hogy Hermionia keresztény nő. Magához hivatta azért kihallgatásra.

Először igyekezett hittagadásra bírni. Mivel ez nem ért célt, megverette a leányt. Szenvedéseiben látomása volt: Jézus erősítette meg szenvedéseiben. A császár ezek után szabadon engedte. Hermionia vendégfogadót létesített. Ott fogadta a betegeket és testileg-lelkileg gyógyította őket. Traján császár utóda Hadrián, újra maga elé idézte a szent leányt. Bátor hitvallásáért kegyetlenül megverette. A kifáradt ütlegelőket újak váltották fel. Ezután forró olajjal telt üstbe dobták. Imádságára a tűz kialudt, az olaj szétfolyt, Hermionia pedig sértetlenül jött ki az üstből. A császár parancsára még forróbbra hevítették fel az üstöt. A vértanúnő úgy érezte magát benne, mintha harmatban ülne. Végül, ruhátlanul megtüzesített vastepsire fektették. Isten angyala a tüzet kioltotta alóla, de előbb a tűz sokakat megégetett a körülállók közül. A szent leány, mintha zöld füvön állna, dicséretet mondott Istennek. Ezután a vértanúnő úgy tett, mintha áldozni akarna Herkulesnek. A császár örömmel kísérte a pogány templomba. A vértanúnő imájára Isten nagy vihart támasztott. A pogány templom minden bálványa leesett és összetört. A haragvó császár lefejezésre ítélte a leányt. A vesztőhelyre két katona kísérte, akik erőszakoskodni akartak vele. Büntetésből kezük elszáradt. Ekkorra már hittek Krisztusban. Kérték Hermionia imáját, hogy Isten vegye őket Magához még a vértanúnő előtt. Ez meg is történt, utána a vértanúnő saját magáért imádkozott. Eközben békességben meghalt azon a helyen. Néhány istenfélő keresztény elvitte bolttestüket, és Efezusban tisztességes helyen eltemették, dicsérve Istent.


Szent Ida     özvegy † ~ 813


Az Istenlátó Mózes próféta

Az Istenlátó Mózes Egyiptomban született. Mivel a fáraó parancsára szülei nem akarták vízbe fojtani, három hónapig rejtegették. Végülis egy kosárban a Nílus folyóra tették, de a fáraó leánya magához vette és felneveltette. Mózes, a fáraó udvarában az egyiptomiak minden bölcsességét megtanulta. Felnőtt korában menekülnie kellett. Egy alkalommal, apósa nyáját legeltetve, parancsot kapott Istentől az égő csipkebokorból. Az lett a feladata, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból és vezesse be az Ígéret földjére. Mózes, bátyjával Áronnal együtt elment a fáraóhoz, hogy Isten parancsát hirdessék neki. A fáraó eleinte hallani sem akart a zsidó nép elengedéséről. Miután azonban Mózes szavára Isten 10 fájdalmas csapással verte meg Egyiptomot, a 10. után a fáraó elengedte a népet.

Mózes vezetésével csodálatosan keltek át a Vörös-tengeren, majd elindultak az Ígéret földje felé. 40 napi böjtölés után a Sínai hegyen Mózes meglátta a fényességben Istent, amennyire ember Istent képes meglátni. Ugyanakkor Istentől két kőtáblát kapott. A rajta isteni kézzel írt parancsokat ki kellett hirdetni a népnek. A vándorlás közben Isten népe sokszor került nehéz helyzetbe. Mindannyiszor Mózeshez fordultak. Ő közbenjárt értük Istennél és a problémák megoldódtak. Mózes imájára a nép az ellenséges törzsek támadásait is legyőzte. A vándorló nép olykor Mózes ellen, de Isten ellen is fellázadt. Isten büntetését kellett érte elviselniük. Mózes 40 évig vezette népét a pusztai vándorlásban. A nép lázadó tagjai nem mehettek be az Ígéret földjére. Isten erejében való kételkedése miatt, Mózesnek is ez lett a büntetése. Isten rendelkezéséből fel kellett mennie a Nébó hegyére. Onnan megláthatta az Ígéret földjét. Ugyanott halt meg 120 éves korában. Sírját máig sem ismeri senki. Életét és tetteit az ószövetségi Szentírás „Mózes 5 könyvében” olvashatjuk.


Szent Notburga     szűz † 1313


VITERBÓI SZENT RÓZA szűz, III. r. (kb. 1230-1252)
Nevét az 1166-ban elhunyt Palermói Szent Rózától kapta. Születési éve bizonytalan. Már gyermekkorában böjtölt, vezekloinget viselt, buzgón imádkozott s állítólag imájára halott nagynénje újraéledt. Megjelenése tisztaságot sugárzott. Kertjükben remetelakot rendezett be, oda vonult imádkozni. Az o életében is szerepel a rózsacsoda-legenda, akárcsak a XIII. század másik két ferences III. rendi szentjénél: Árpádházi Szent Erzsébetnél és Szent Zitánál. Súlyos betegségében meglátogatta a Szuzanya és az o buzdítására ferences III. rendi ruhát öltött. Rövidesen rá megjelent neki a Megfeszített Krisztus. „Ó Jézusom, - kiáltott fel - miért vagy ilyen állapotban?” Az Úr válasza: „Az emberek iránti nagy szeretetem miatt.” - És ki kínzott meg ilyen rettenetesen? - A bun - hangzott a felelet. Róza erre magára ütött, miközben ismételte: A bun, a bun... Majd kereszttel a kezében végigjárta Viterbo utcáit, s a keresztre feszített Úr Jézusról és a bunrol mondott megindult szavakat. Isten a bunbánat hirdetése mellett azt a feladatot is bízta Rózára, hogy az embereket a pápához való huségben megerosítse. Abban az idoben Itália nagy részét megosztotta II. Frigyes császár harca a pápa ellen. Az egyes városállamok is hadakoztak egymás ellen, a pápapárti welfek a császárpárti ghibellinek ellen. IV. Ince pápa idejében az I. Lyoni (és XIII. Egyetemes) Zsinat 1245-ben kiközösítette a császárt esküszegés, szentségtörés, eretnekgyanússág és az Egyház elnyomása miatt. Frigyes azonban annál hevesebben támadott. Az egyházi állam meghódítására törekedett. Viterbo is uralma alá tartozott. Róza sokat imádkozott az Egyház békéjéért, ugyanakkor a pápa iránti huségre buzdította a lakosságot. II. Frigyes katonái ezért eluzték a városból, rokonait is számuzték Sorianoba. (Egyes beszámolók arról szólnak, hogy itt, Sorianoban Rózát eretnekséggel vádolták, s o, hogy igazát bizonyítsa, kész volt máglyára menni, ahol három órán át volt a tuzben, de épségben maradt.) Megjövendölte a császár közeli halálát, ami 1250-ben következett be. Ezután visszatért Viterboba, ahol mint a város szabadsághosét fogadták. Szeretett volna bejutni a Rózsákról nevezett Szuz Mária monostorba, (egyes szerzok klarisszákat emlegetnek), de szegénysége miatt nem vették föl. Megjövendölte, hogy halála után mégis be fog jutni a rendházba. Két évig élt még kerti remeteházában, 1252. márc. 6-án halt meg. Holttestét, mely kellemes illatot árasztott, csodás fényesség ragyogta be. Két és fél év múlva testét felvették sírjából s épségben találták. Abba a Szuz Mária templomban temették el, ahova jövendölése szerint be kellett jutnia. A templom azóta az o nevét viseli. A város lakói ettol kezdve ünnepét zsolozsmával és szentmisével ünnepelték, de évszázadok óta fennálló tiszteletét végül is XI. Ince pápa (1680 körül) terjesztette ki az egész Egyházra.

Imádság:
Istenünk, te Szent Rózát megajándékoztad a lelki erosség és a ragyogó ártatlanság ajándékával. Add nekünk, hogy erényeit követve itt a földön, egykor vele együtt az örökkévaló örömökben részesülhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Rozália     szűz † ~ 1166


Szent Teodóra, Miana, Juliána és Kionia vértanúk

A szent vértanúk Kandavlja városából valók voltak és Mazimián császár uralkodása alatt éltek. Krisztus megvallásáért megkötözték és különféle kínzások alá vetették őket. Testüket először úgy megszaggatatták, hogy csontjaik kilátszottak. Ezután bezárták őket egy igen felhevített fürdőbe. Ajtaját királyi pecséttel látták el, hogy a vértanúk ki ne jöhessenek. Isten angyala azonban kihívta őket és a lepecsételt ajtón át sértetlenül jöttek ki. A katonák megfogták őket és kivezették a városból. Ott, kérésükre időt adtak nekik az imádságra. Hosszasan imádkozva hálát adtak Istennek, hogy Krisztusért kínokat szenvedhetnek. Ezután a katonák testüket darabokra vagdalták, térdüket összetörték, és végül mindnyájukat a tűzbe vetették. A tűzben örömest adták vissza lelküket Istennek 305-11 között.

Szent Antim felszentelt vértanú

Szent Antim először a nikomédiai egyház papja volt. Lelki pásztori hivatását nagy buzgósággal töltötte be. Amikor Cirill nikomédiai püspök meghalt, a hívek őt választották meg főpapjuknak. Antim főpap a legnehezebb időkben, Dioklecián császár keresztény üldözése alatt kormányozta egyházát. Híveinek nagy részét a hitért való megkínzatás és a vértanúság útján maga előtt küldte az égbe Krisztushoz. Sok magas rangú ember is volt közöttük. Az üldözések közben, egyháza javát tartva szeme előtt, maga is rejtekhelyre vonult. Nem messze a várostól Szemánában rejtőzött el. Onnan rányitotta lelki nyáját. Onnan írta leveleit bebörtönzött híveinek, állhatatosságra buzdítván őket a vértanúságig. Egyik levelét, amelyet diakónusa vitt a börtönbe, a pogányok elfogták Ennek alapján kitudódott rejtekhelye.

A helytartó katonákat küldött, hogy a szent főpapot el fogják és a városba kísérjék. A katonák, a helységbe érve, mivel nem ismerték a főpapot, éppen tőle érdeklődtek, hogy merre van a keresztények tanítója? Antim megígérte, hogy útbaigazítja őket, csak kissé pihenjenek meg. Házába hívta a katonákat, bőségesen megvendégelte őket, végül kijelentette nekik, hogy ő az, akit keresnek. A főpap kedves vendégszeretetétől és jóságától megrendült katonák nem akarták teljesíteni a helytartó parancsát. Azt ajánlották a főpapnak, hogy meneküljön el. Ők, visszatérvén a városba, eredménytelennek jelentik ki a keresést. A főpap ezt az ajánlatot visszautasította. Kifejtette a katonák előtt, hogy bűnös dolog az igazság ellen cselekedni, csalni, és a rájuk bízott feladatot nem teljesíteni. Megnyugtatta őket, hogy vétek nélkül lesznek, ha őt a városba kísérik.

Együtt ment a katonákkal a városba. Útközben hirdette nekik a keresztény tanítást. Hatására a kísérő katonák egy folyónál mindnyájan kérték a keresztséget. Szent Antim kihallgatásánál a kínzó előhozott minden kínzóeszközt, hogy felhasználja a hittagadásra. Nem ért célt vele. Sokféleképpen, kövekkel, tüzes vasakkal kínozták meg. Szentünk örült, hogy Jézusért szenvedhet. A kínzások közben csodák is történtek. Büntetésül a főpapot lefejezésre ítélték. Az ítélet végrehajtásának helyén Antim főpap időt kért imádságra, majd a kard alá hajtotta fejét. Ez 303. szeptember 3-án történt. Estére istenfélő emberek jöttek, és tisztességesen eltemették testét.


Szent Arisztion felszentelt vértanú

Szentünk a szíriai Alexandria püspöke volt. Nagy buzgósággal hirdette Krisztust, az Ő üdvözítő szenvedéseit, halálát és feltámadását. Ezenkívül tanította az embereket arra, hogy minden, ami a földön van, múlandó és gyorsan elmúló. Az örök és változatlan dolgok csak az eljövendő mennyei javak. A keresztény hithirdetés miatt Alexandria helytartója elé vitték kihallgatásra. Miután Krisztust igaz Istennek vallotta, máglyára ítélték. Ezzel a vértanúi halállal fejezte be boldogságos életét.


Szent Bazilissza vértanúnő

Nikomédiában született, Dioklecián római császár uralkodása alatt élt. Ez a császár indította el és vitte végbe a legvéresebb keresztényüldözést. Talán egyik városban sem omlott ki annyi keresztény vér Krisztus hitéért mint Nikomédiában. Itt szenvedett vértanúhalált Szent Bazilissza is.

Mindössze 9 esztendős volt, amikor a város elöljárója, Sándor elé vitték kihallgatásra. Mint egy tökéletes férfi, leány létére úgy beszélt a helytartóval. Mindnyájan csodálták feleleteit. Bátran megvallotta előtte keresztény hitét. A helytartó előbb hízelgésekkel, majd fenyegetésekkel akarta bálványimádásra bírni. Következtek a kínzások is. Először arcul verték. Utána levették róla ruháit és vesszőkkel verték. A kislány nagy hangon adott hálát értük Istennek. Majd átfúrva lábait, fejjel lefelé tűzrakás fölé függesztették fel. A szent szűz Isten segítsége folytán nem érzett ezekből semmit. Ezután tüzes kemencébe vetették. Magára keresztet vetve ment be a lángok közé. Sok idő múlva sértetlenül jött ki belőle. Ezek után két oroszlánt engedtek rá, hogy széttépjék. A vértanúnő imái, mint egykor Dániel prófétáé, bezárták az oroszlánok száját.

Ekkorra megrendült maga a helytartó is Mintegy magán kívül kiáltotta: Ez Isten ítélete! Azután a szent vértanúnő lábaihoz borult, kérve, hogy imádkozzék érte, bocsássa meg mindazt a rosszat, amit ellene vétett, mert ettől kezdve ő is hisz Krisztusban. Bazilissza nagy hangon áldotta Istent, Aki irgalmas volt és megvilágosította a helytartó értelmét. Hivatta Antonin püspököt, hogy tanítsa a keresztény hitre és keresztelje meg a helytartót. Keresztsége után, a helytartó, telve bűnbánattal, rövid idő múlva meghalt. A keresztények temették el tisztelettel Szent Bazilissza ezután eltávozott a helységből máshová. Ott, szomjúságot érezvén, és egy nagy kőre találván, ráállt. Imádkozva Istenhez fordult segítségért. A kőből azonnal víz folyt ki. Szomjúságát csillapítva, kissé távolabb ment onnan. Térden állva imádságba kezdett, és békében, most már vérontás nélkül adta vissza lelkét Istennek 309-ben. Meghallva ezt Antonin püspök, elment oda és eltemette a szent leányt annak a kőnek közelében, amelyből a szent vértanúnő imádságára víz fakadt.


BOLDOG CLAUDIO GRANZOTTO* (1900-1947)
Trevisohoz közel egy kis faluban született. Richárd névre keresztelték. Szülei sok bajjal küszködo szegény földmuvesek voltak, o volt a kilencedik gyermek. Szülei azonban anyagi javak helyett sok másfajta gazdagságot tudtak rá hagyni: istenfélelmet, vallásoságot, szeretetet, segítokészséget és munkaszeretetet. Egy ideig a család javára földmuves munkát végzett, 29 éves korában plébánosa támogatásával elvégezte Velencében a Szépmuvészeti Akadémiát, megszerezve a szobrászmuvészi fokozatot. A muvészet szereteténél is nagyobb volt azonban benne a szerzetesi hivatás. 33 éves korában felvételét kérte a Ferencrend velencei tartományába. A szobrászmuvészetet a szerzetben is tovább muvelhette, Jézus- és Mária szobrai Észak-Olaszország több templomában is láthatók. A szobrászat Claudio testvér számára az apostolkodás eszköze lett, alkotásai által a természetfeletti szépség érzéklését kívánta elérni. Szobrainál maradandóbb és értékesebb azonban fo életmuve: az életszentség, melyre eljutott. Magát egészen Krisztusnak szentelte. Szerzetesi kötelességei, áhítatgyakorlatai mellett gondja volt a szegényekre, betegekre, elhagyottakra is: vigaszt és reményt nyújtott mindazoknak, akik hozzá fordultak. Igyekezett követni a Boldogságos Szuznek, akit nagyon szeretett, názáreti rejtett életét. Agydaganat (rákbetegség) okozta korai halálát, mely 1947. nagyboldogasszony ünnepén érte az egyik padovai kórházban. Boldoggá avatási eljárását az akkor Vittoria Veneto-i püspök, Albino Luciani, (késobb I. János Pál) indította el 1957-ben. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1994-ben.
II. János Pál boldoggá avatási beszédébol:
„Claudio testvér Szent Ferenc igazi fia volt. A szobrászmuvészetben igyekezett kifejezni Isten végtelen szépségét: Életszentsége különösen a szenvedések és a halál elfogadásában nyilvánult meg, ezeket a. szenvedo Jézussal egyesülve viselte és fogadta el. Példát ad a szerzeteseknek: az Úr szeretetének való teljes önátadás átélésére; a muvészeknek: Isten szépsége keresésére; a betegeknek a Keresztre feszítettel szeretetben történo egyesülésre.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Claudiot arra segítetted, hogy dicsoségedet erényes élete példájával és muvészi tehetségével is szolgálja, segíts minket, hogy képességeinket a jóra használva, Egyházadnak és embertársainknak hasznára legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Főbé diákonissza

Pogányságból megtért keresztény nő, aki a kenkreai egyházközség diakonisszája (szolgálatokat tevője) volt Szent Pál így ír róla a római híveknek: „Ajánlom nektek Főbe nővért, aki a kenkreai egy ház szolgálatában áll. Fogadjátok szentekhez méltóan az Úrban, és támogassátok, amiben csak rátok szorul, mert ő is sokaknak volt támasza, nekem magamnak is.”(16,l.) Valószínűleg Főbe vitte el az apostol ezen levelét Rómába. 70 körül halt meg.


NAGY SZENT GERGELY PÁPA
*Róma, 540 körül +Róma, 604. március 12.
A 6. században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás különféle hódítói irgalmatlanul pusztították az ókori emlékeket. Az emberekben általános elkeseredettség uralkodott, és boldognak mondták a holtakat, mert egyszer s mindenkorra megszabadultak e földi élet bajaitól.

A történelemben újonnan feltűnő népek kíméletlen nyers erővel keresték a helyüket ott, ahol a régebbi népek gyengébb ellenállást tanúsítottak. Így a félig pogány, félig ariánus longobárdok Pannónia felől 568-ban betörtek Itáliába. Alboin királyuk vezetésével meghódították Ravenna körzetét, ahol a császári helytartónak, az exarchának csak kevés katonája volt. Hatalmukba kerítették a római hercegséget és Rómától délre is néhány területet, amelyek eredetileg bizánci fennhatóság alá tartoztak.

Ennek a nyomorúsággal teljes évszázadnak az utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: ,,Az utolsó római és az első középkori pápa''; az Egyházban pedig a ,,Nagy'' megtisztelő jelző ékesíti. Az ő személyében ragyogott fel még egyszer és utoljára a római szellem, amely antik mivoltában hanyatlóban volt, de éppen a pápa személyében egészen új formában jelent meg.

Gergely ősei régi, római arisztokraták voltak. Maga a Monte Coelión lévő főúri palotában született. Ifjúkorában közigazgatási pályára készült, és az előkelő, szimpatikus fiatalember gyorsan haladt egyre feljebb a hivatali méltóságok fokozatain. Életének harmincadik éve körül járhatott, amikor 572--573-ban a város legmagasabb közigazgatási hivatalát viselte: Róma prefektusa lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ismereteinek különösen akkor látta hasznát, amikor a császári hivatali gépezet fölmondta a szolgálatot, és a zsoldoscsapatok, mivel fizetségüket nem kapták meg a császártól, átpártoltak a határvidékeken portyázó törzsekhez.

Az ifjú prefektus azonban minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhassék. Ez a vágy élete végéig kísérte, de álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember. A történelmi óra parancsa szólította őt, mint ,,Isten konzulját'' (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában): ,,Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.''

Szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje -- Trusilla, Gordiana és Aemiliana -- már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt. A Monte Coelión lévő palotát Gergely kolostorrá alakította, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.

Békés, szemlélődő életét I. Benedek vagy II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diákonusává. Mint diákonus Gergely a hét kerület egyikének élére került, s az egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan és ügyesen teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte apokrisziárnak. Az apokrisziár a pápa követe és állandó képviselője volt a császári udvarban, Konstantinápolyban. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést. II. Pelagius pápa kinevezte és elküldte Gergelyt II. Tiberius császárhoz. Műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett a császári udvarban Gergelynek. Minden erejével azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba. A pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.

589 őszén a Tiberis megáradt, s elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga a pápa is e járványban halt meg.

A római nép és a klérus a pápaságra egyetlen jelöltet látott: Gergelyt. Ő eleinte vonakodott e tisztség elfogadásától, de amikor Mauritius császár, akit apokrisziár korában Gergely keresztelt meg, nyomatékosan helyeselte és elfogadta a választást. 590. szeptember 3- án szentelték püspökké, és azonnal teljesülni kezdtek a hozzá fűzött remények. Gergely a pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. A hízelgők által mondogatott ,,egyetemes pápa'' címet elutasította, mint ahogy nem értett egyet a konstantinápolyi pátriárka ,,ökumenikus pátriárka'' címével sem. Püspöktársaira való tekintettel így nevezte magát: ,,Isten szolgáinak szolgája''.

Először a római és az itáliai népet vette gondjába. A szegényebbeket éppen éhínség fenyegette, ezért a Patrimonium Petri -- ez a római egyház Campaniában, Dél-Itáliában és Szicíliában elterülő nagy birtokainak volt az összefoglaló neve -- jövedelmét az ínség enyhítésére akarta fordítani. Ám a longobárdok hadjáratai, a császári hivatalnokok túlkapásai és az egyházi vagyonkezelők lelkiismeretlenségei miatt e birtokok alig-alig jövedelmeztek valamit. Ezért Gergely pápa jó gyakorlati érzékkel és emberismerettel új vagyonkezelőket választott, akik a birtokot hamarosan fölvirágoztatták. Utasította gondnokait, hogy a császári hivatalnokokkal való jó kapcsolat érdekében ne fukarkodjanak, ha ajándékot kell adniuk. Nagyon szigorúan felügyelt arra, hogy az egyházi szolgálatban a bérlők és a parasztok igazságos és emberséges bánásmódban részesüljenek. Kamatmentes kölcsönnel segítette őket az elinduláskor. Egyik gondnokának félreérthetetlenül adta a tudtára: ,,Hallottad, mi az akaratom, most rajtad a sor, hogy megtedd!'' Gazdaságpolitikája, amely az akkori Itáliában szokatlan volt, meglepő sikerrel járt.

A most már bőségesen befolyó jövedelmeket a templomok, a papság, a longobárdok elől elmenekült szerzetesek -- csak Rómában háromezer menekült apáca élt ezekben az években! -- és nem utolsósorban a római nép megsegítésére fordította. Foglyokat is váltott ki a longobárdok rabságából. Bár nem kereste, hamarosan bele kellett szólnia a nagypolitikába is. A longobárdokkal szemben tanúsított magatartását az elérhetőnek látszó eredmények határozták meg. A rosszul informált Mauritius császár heves vádaskodásai ellenére magas adókat fizetett a longobárdoknak, és ezzel könnyített a nép sorsán. Sűrű levelezést folytatott a bajor hercegnővel, Theodelindával, aki a longobárd király, Authari felesége volt; majd ennek utódával, Agilulf királynővel is, és ezzel előkészítette az egész longobárd törzs megtérését. Eljárása akkor kapta meg végső igazolását, amikor a trónörökös, Adlevald megkeresztelkedett. Hispániában a nyugati gótok későbbi királyának, Rekkarednek az arianizmusból a katolikus hitre való megtérése szintén Gergelynek volt köszönhető. A szűk látókörű kortársak nehezményezték, hogy kapcsolatban áll a hatalmas frank királynővel, Brunhildával. Kétségtelen, Brunhilda hatalomra vágyó, gátlástalan úrnő volt, ha érdekeiről volt szó. Gergelynek azonban, ha valamit el akart érni, a tényleges helyzetből kellett kiindulnia. Feladatát nem abban látta, hogy elítélje a királynőt, hanem hogy figyelmeztesse emberi kötelességeire. El is érte, hogy szabad átvonulást, kíséretet és támogatást kapott frank földön az a missziós csoport, amelyet Ágoston vezetésével Gergely az angolszászokhoz küldött. Az a törekvése azonban, hogy Kent tartományban emissziósok a szükséges egyházszervezetet is létrehozzák, nem ért célhoz. Emberi középszerűség akadályozta meg, hogy a misszionálásban messzemenően figyelembe vegyék az angolszászok nemzeti sajátságait és hagyományait. Gergely liturgikus szövegeket írt, s fölkarolta a liturgikus ének ügyét. Irodalmi hagyatékában mindenütt fölfedezhető a lelkipásztori szempont. 854 levele maradt ránk, melyek a nyáj körüli fáradhatatlan munkájáról tanúskodnak. Lelkipásztori regula c. művében olyan lényeglátással fogalmazta meg a papi méltóságot, hogy a középkor számára valóban regula volt. A Jób könyvéhez írt magyarázatai annak bizonyságai, hogy nagyon ismerte az embert, és mély életbölcsességet birtokolt. A Dialógus c. munkája az itáliai szentek csodás életrajzainak gyűjteménye.

Gergely pápa a középkorban a legolvasottabb szerző volt. Ez magyarázza, hogy VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta Szent Ambrus, Jeromos és Ágoston mellé, bár teológiailag Gergely nem volt önálló gondolkodó. Felelősségtudattól áthatott cselekedetei egyházfogalmából fakadtak. Az Egyház az ő számára Krisztus. E test tagjai között -- testen elsősorban az éppen élő egyházat érti -- különbség van a felelősség viselésében és a döntések meghozatalában, de az összes tagok egymás szolgálatára élnek. A diákonusok, a papok és a püspökök annak az erőnek a birtokában vannak, amely Krisztus testét építi. Nagy Szent Gergelyt 604. március 12-én temették el Rómában, s a 8. századtól ezen a napon ünnepelték. Mivel nagyböjtbe esik, napját 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át, amely napon 590-ben püspökké szentelték.


--------------------------------------------------------------------------------

A nagy szerzetespápa életéről, akit korának nyomorúságai késztettek oly sok cselekvésre, hogy ,,gondjával átölelte a földkerekséget egyik szélétől a másikig, és gyógyított minden sebet'' (E. Hello), a levelei, életrajzai és a legendák tudósítanak. Egyik legendája mondja el a következő történetet:

Amikor Gergely még szerzetes volt és a kolostor íróműhelyében dolgozott, egy hajótörött képében angyal zörgetett az ajtón, s segítséget kért. Gergely adott neki egy ezüstöt. Nem sokkal később a hajótörött ismét visszajött további segítségért. Megint kapott egy ezüstöt. Mikor harmadszor tért vissza, Gergely egy árva tallért nem talált az egész kolostorban. Ezért fogta azt az ezüst tálat, amelyben az édesanyja főzeléket szokott neki küldeni, odaajándékozta a koldusnak, aki vidáman ment el. Később, amikor Gergely már pápa volt, gyakran meghívott az asztalához szegényeket. Az egyik nagycsütörtökön meghagyta a kancellárjának, hogy gyűjtsön össze tizenkét szegényt. Mikor asztalhoz ültek, Gergely meglepődve látta, hogy a vendégek tizenhárman vannak. Számon kérte a kancellártól a pontatlanságot, de az azzal szabadkozott, hogy ő csak tizenkét vendéget hozott, számoljon csak utána a pápa. És valóban, a tizenharmadik vendéget más nem látta, csak Gergely. Maga mellé vette tehát ezt a titokzatos vendéget az asztalnál, és érdeklődött a neve után. Akkor az idegen így válaszolt neki: ,,Tudd meg, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek annak idején az ezüsttálat ajándékoztad. És azt is tudd meg, hogy az Úr azon a napon választott ki téged arra, hogy az Egyház feje légy.'' Gergely csodálkozva kérdezte, honnan tudja mindezt. Az erre így válaszolt: ,,Én angyal vagyok, és az Úr azért küldött hozzád, hogy őrizzelek. Amit csak kérsz az Úrtól, általam kapod meg tőle.''

Egy másik legendából tudjuk, hogy első pápai cselekedete még a fölszentelése előtt egy könyörgő körmenet volt, amellyel a sokat szenvedett római népért vezekelt. Mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár felett.

Pápaságának kezdetén világosan látta az Egyház vigasztalan helyzetét: ,,Én, a méltatlan és gyenge ember átvettem egy öreg és a hullámok által hányt-vetett hajót. A hullámok mindenünnen bezúdulnak a hajóba, korhadt gerendáinak nyikorgása az állandó viharban szüntelenül a hajótörés veszélyével fenyeget.''

A szerzetes, aki szíve szerint inkább szemlélődő életet folytatott volna, de a körülmények miatt politikussá és a társadalmi bajok orvosává kellett válnia, nehéz hivataláról így ír:

,,Nagyon kemény dolog, amit most mondok: Ha beszélek, magamról szólok, mert a nyelvem nem úgy nőtt, ahogy a prédikáláshoz nőnie kellett volna; s ha meg is találom a szót, az életem messze elmarad a szavak mögött... Mióta vállamra vettem a pásztori hivatal terhét, a lelkemet nem tudtam teljesen összeszedni, hogy igazán magamra figyeljek, mert sokfelé kell figyelnem. Egyszer az egész Egyház, másszor egy kolostor ügyeiről kell tárgyalnom, gyakran pedig egyes emberek életéről és teendőiről kell gondolkodnom. Olykor tűrnöm kell, hogy polgárok kereskedelmi ügyeikkel rontsanak rám, máskor a barbárok háborús fenyegetéseivel kell szembenéznem, de ugyanakkor a farkasoktól is őriznem kell a nyájat. Ismét máskor anyagi javakkal kell foglalkoznom, hogy gondoskodhassam mindazokról, akik ezt joggal elvárják tőlem. Ismét máskor higgadtnak kell lennem bizonyos rablókkal szemben, és azon fáradozom, hogy a szeretetet irántuk is megőrizzem.''

Példaadó volt Gergely magatartása a nem keresztényekkel szemben is. A terracinai püspök egyszer féktelen buzgóságában elvette a zsidóktól a zsinagógájukat. Ezek a pápához fordultak oltalomért, s ő így írt a püspöknek: ,,Azt akarom, hogy orvosold a panaszt. Hiszen azokkal, akik nem tartoznak a keresztény valláshoz, szelíden, jóságosan kell bánnunk, és barátságosan kell velük szólnunk, hogy a keménységünk el ne űzze őket, hanem elfogadják tőlünk a meghívást az evangélium szépséges hitére.'' Ugyanúgy engedélyezte a megtért angolszászoknak, hogy a nagy egyházi ünnepeken tovább ápolják egyik-másik kultikus szokásukat, mert: ,,ha az ember föl akar jutni a magasba, nem érkezhet meg egyetlen ugrással, hanem egyik lépcsőfokról a másikra kell föllépdelnie''.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki népedről megbocsátó jósággal gondoskodsz és szeretettel uralkodol rajta, Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség lelkét azoknak, akikre a kormányzás feladatát bíztad, hogy pásztoraid örök dicsősége legyen a szentek sokasága, akiket elvezettek Hozzád!

Példája:

Légy művelt, segítőkész és példamutatóan vallásos!


Szent Hilda


Ifjabb Oszlopos Szent Simon     hitvalló † 596


Szent Teoktiszt atya

Nagy Szent Eutim atya, titokban eljövén szülőhazájából, Fárán laurájába (szerzetestelep) jött, hogy ott éljen A vezeklők között talált egy Teoktiszt nevű szerzetest. Mivel ugyanarra az életszentségre törekedtek, szívüket erős, szent barátság kötötte össze. Amit az egyik gondolt, azt a másik is tudta pontosan.

Mivel sok ember kereste fel Eutim atyát, ő szabadulni akart a róluk való gondoskodástól. Rábízta azért őket Teoktiszt atyára. A mesterének mindig engedelmes tanítvány, Eutim atya kívánsága szerint végzett mindent. Hosszú idő múlva Teoktiszt atya súlyosan megbetegedett. 467 szeptember 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének. Szent Eutim temette el Atanáz jeruzsálemi pátriárkával együtt. Szent Teoktiszt mindig tudta magáról, hogy ő Isten teremtménye. (Neve ugyanis ezt jelenti.) Azért őt minden teremtménynél előbbre helyezte életében.


Szent Trudbert     vértanú † 607