Szent Babilász felszentelt vértanú

A szent és istenfélő Babilász az antiochiai egyház főpapja volt. Szellemi nyáját jól kormányozta, a híveknek példaképe volt minden jóban. Egy pogány ünnepen Babilász összegyűjtötte az antiochiai keresztényeket a templomba, hogy vérontásnélküli áldozatot mutassanak be Istennek. Ugyanakkor tanította a híveket az igaz hitre, buzdította őket az egyház melletti hűséges kitartásra. Déciusz császár, visszatérve a pogány ünnepségről, a keresztények temploma felé vette útját. Szeretett volna ott kíváncsiságból szétnézni, szerette volna a szent templomot beszennyezni. Babilász főpap a templom ajtójában várta és nem engedte meg, hogy Isten házába belépjen. Egyben megrótta a császárt bálványimádása miatt. A császár, látva a jelenlevő keresztényeket, nem akart erőszakosan a templomba lépni. Kísérői előtt megszégyenítve, palotájába ment.

Bosszújában megparancsolta, hogy másnap gyújtsák fel a keresztények templomát. Katonái megtették ezt. Babilász főpapot is magához hivatta. Szemrehányást tett neki előző napi viselkedéséért. Kíváncsi kérdéseket is feltett a keresztény hitről. Ezután következett a szokásos módszer. Először hízelgésekkel és ígéretekkel akarta rávenni a szent főpapot a bálványimádásra. Nem ért el vele semmi eredményt. Súlyos láncokat tétetett utána a főpap nyakára és lábaira, így akarta a városon körülvezetni. A főpap mellett volt három édestestvér fiú: Urbán, Prilidián és Apolloniosz. Babilász tanította őket, és úgy tartotta, mint saját fiait. A császár a főpapot börtönbe záratta, a három fiút magához hivatta, majd anyjukat Krisztodulát is. Hízelgéssel próbálta a gyermekeket bálványimádásra bírni. Mivel ezt megtagadták, anyjukkal együtt megverette őket. Kínzásul a főpapot és gyermekeket fára függesztették és tűzzel égették. A súlyos kínzások után a főpap és a gyermekek karddal lefejezve haltak meg. Az anyát szabadon engedték, ő ezután békében fejezte be életét. A szent főpap testét, kívánsága szerint, a keresztények azokkal a láncokkal temették el, amit a testén viselt. Vele temették el a három vértanú gyermeket is. Mindezek 251-ben történtek.


A másik Babilász vértanú és 84 gyermek vértanú

Mazimián császár Nikomédiában lakott, hogy ott üldözze a keresztényeket. Az üldözések idején a keresztények közül sokan elrejtőztek. Nem tartották magukat erősnek a kínzások elviselésére. Egy napon a császárnak jelentették, hogy az egyik rejtekhelyen egy idős, Babilász nevű keresztény ember tartózkodik. Azzal vádolták, hogy a gyermekeket a bálványok megvetésére tanítja, és arra, hogy ismerjék meg az igaz Istent. Az idős embert elfogták és tanítványaival együtt a császár elé kísérték.

Mazimián kérdőre vonta Babilászt tanításai miatt. Keresztény okossággal tele válasza miatt a császár 4 katonának megparancsolta, hogy verjék meg Babilászt. Utána kövekkel verték testét. Végül, súlyos terhet akasztva nyakába, börtönbe vetették. Ezek után a császár elé vezették Babilász 84 gyermektanítványát. Először hízelgésekkel próbálta őket rávenni, hogy imádják a bálványokat. A gyermekek nem válaszoltak szavára semmit, hanem sűrűn egymásra néztek. Megvallották aztán keresztény hitüket és kijelentették, hogy nem akarnak a bálványoknak áldozatot bemutatni. A császár, látva, hogy nem megy velük semmire, a gyermekeket is börtönbe vetette. Tanítójukat, Babilászt felfüggeszttette és vasvesszővel verette. Miután látta, hogy keresztény hit megvallásában állhatatosak, mindnyájukat halálra ítélte. A vesztőhelyen először Babilásznak vették fejét. Utána lefejezték mind a 84 gyermektanítványt. A keresztények az éjszaka folyamán eljöttek, és csónakba helyezték a szent vértanúk földi maradványait. Kivitték őket Bizáncba, eltemetve három ládában, dicsérvén és áldván Istent.


Szent Hermionia vértanúnő

Szent Lukács elbeszélése szerint, az etiópiai főembert megkeresztelő Fülöp apostolnak 4 lánya volt. Szüzek voltak és prófétáltak. (Apcs. 21,9.) Hermioniának hívták. Ő, testvérével együtt elutazott Ázsiába, és ott, Szent Pál apostol tanítványának Petroniusnak lett a tanítványa. Értett a gyógyítás mesterségéhez. Ezért sokan felkeresték, ő pedig gyógyította őket testi és lelki betegségeikben Jézus neve segítségül hívásával. Akkoriban Traján római császár a perzsákkal háborúskodott. Jelentették neki, hogy Hermionia keresztény nő. Magához hivatta azért kihallgatásra.

Először igyekezett hittagadásra bírni. Mivel ez nem ért célt, megverette a leányt. Szenvedéseiben látomása volt: Jézus erősítette meg szenvedéseiben. A császár ezek után szabadon engedte. Hermionia vendégfogadót létesített. Ott fogadta a betegeket és testileg-lelkileg gyógyította őket. Traján császár utóda Hadrián, újra maga elé idézte a szent leányt. Bátor hitvallásáért kegyetlenül megverette. A kifáradt ütlegelőket újak váltották fel. Ezután forró olajjal telt üstbe dobták. Imádságára a tűz kialudt, az olaj szétfolyt, Hermionia pedig sértetlenül jött ki az üstből. A császár parancsára még forróbbra hevítették fel az üstöt. A vértanúnő úgy érezte magát benne, mintha harmatban ülne. Végül, ruhátlanul megtüzesített vastepsire fektették. Isten angyala a tüzet kioltotta alóla, de előbb a tűz sokakat megégetett a körülállók közül. A szent leány, mintha zöld füvön állna, dicséretet mondott Istennek. Ezután a vértanúnő úgy tett, mintha áldozni akarna Herkulesnek. A császár örömmel kísérte a pogány templomba. A vértanúnő imájára Isten nagy vihart támasztott. A pogány templom minden bálványa leesett és összetört. A haragvó császár lefejezésre ítélte a leányt. A vesztőhelyre két katona kísérte, akik erőszakoskodni akartak vele. Büntetésből kezük elszáradt. Ekkorra már hittek Krisztusban. Kérték Hermionia imáját, hogy Isten vegye őket Magához még a vértanúnő előtt. Ez meg is történt, utána a vértanúnő saját magáért imádkozott. Eközben békességben meghalt azon a helyen. Néhány istenfélő keresztény elvitte bolttestüket, és Efezusban tisztességes helyen eltemették, dicsérve Istent.


Szent Ida     özvegy † ~ 813


Az Istenlátó Mózes próféta

Az Istenlátó Mózes Egyiptomban született. Mivel a fáraó parancsára szülei nem akarták vízbe fojtani, három hónapig rejtegették. Végülis egy kosárban a Nílus folyóra tették, de a fáraó leánya magához vette és felneveltette. Mózes, a fáraó udvarában az egyiptomiak minden bölcsességét megtanulta. Felnőtt korában menekülnie kellett. Egy alkalommal, apósa nyáját legeltetve, parancsot kapott Istentől az égő csipkebokorból. Az lett a feladata, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból és vezesse be az Ígéret földjére. Mózes, bátyjával Áronnal együtt elment a fáraóhoz, hogy Isten parancsát hirdessék neki. A fáraó eleinte hallani sem akart a zsidó nép elengedéséről. Miután azonban Mózes szavára Isten 10 fájdalmas csapással verte meg Egyiptomot, a 10. után a fáraó elengedte a népet.

Mózes vezetésével csodálatosan keltek át a Vörös-tengeren, majd elindultak az Ígéret földje felé. 40 napi böjtölés után a Sínai hegyen Mózes meglátta a fényességben Istent, amennyire ember Istent képes meglátni. Ugyanakkor Istentől két kőtáblát kapott. A rajta isteni kézzel írt parancsokat ki kellett hirdetni a népnek. A vándorlás közben Isten népe sokszor került nehéz helyzetbe. Mindannyiszor Mózeshez fordultak. Ő közbenjárt értük Istennél és a problémák megoldódtak. Mózes imájára a nép az ellenséges törzsek támadásait is legyőzte. A vándorló nép olykor Mózes ellen, de Isten ellen is fellázadt. Isten büntetését kellett érte elviselniük. Mózes 40 évig vezette népét a pusztai vándorlásban. A nép lázadó tagjai nem mehettek be az Ígéret földjére. Isten erejében való kételkedése miatt, Mózesnek is ez lett a büntetése. Isten rendelkezéséből fel kellett mennie a Nébó hegyére. Onnan megláthatta az Ígéret földjét. Ugyanott halt meg 120 éves korában. Sírját máig sem ismeri senki. Életét és tetteit az ószövetségi Szentírás „Mózes 5 könyvében” olvashatjuk.


Szent Notburga     szűz † 1313


VITERBÓI SZENT RÓZA szűz, III. r. (kb. 1230-1252)
Nevét az 1166-ban elhunyt Palermói Szent Rózától kapta. Születési éve bizonytalan. Már gyermekkorában böjtölt, vezekloinget viselt, buzgón imádkozott s állítólag imájára halott nagynénje újraéledt. Megjelenése tisztaságot sugárzott. Kertjükben remetelakot rendezett be, oda vonult imádkozni. Az o életében is szerepel a rózsacsoda-legenda, akárcsak a XIII. század másik két ferences III. rendi szentjénél: Árpádházi Szent Erzsébetnél és Szent Zitánál. Súlyos betegségében meglátogatta a Szuzanya és az o buzdítására ferences III. rendi ruhát öltött. Rövidesen rá megjelent neki a Megfeszített Krisztus. „Ó Jézusom, - kiáltott fel - miért vagy ilyen állapotban?” Az Úr válasza: „Az emberek iránti nagy szeretetem miatt.” - És ki kínzott meg ilyen rettenetesen? - A bun - hangzott a felelet. Róza erre magára ütött, miközben ismételte: A bun, a bun... Majd kereszttel a kezében végigjárta Viterbo utcáit, s a keresztre feszített Úr Jézusról és a bunrol mondott megindult szavakat. Isten a bunbánat hirdetése mellett azt a feladatot is bízta Rózára, hogy az embereket a pápához való huségben megerosítse. Abban az idoben Itália nagy részét megosztotta II. Frigyes császár harca a pápa ellen. Az egyes városállamok is hadakoztak egymás ellen, a pápapárti welfek a császárpárti ghibellinek ellen. IV. Ince pápa idejében az I. Lyoni (és XIII. Egyetemes) Zsinat 1245-ben kiközösítette a császárt esküszegés, szentségtörés, eretnekgyanússág és az Egyház elnyomása miatt. Frigyes azonban annál hevesebben támadott. Az egyházi állam meghódítására törekedett. Viterbo is uralma alá tartozott. Róza sokat imádkozott az Egyház békéjéért, ugyanakkor a pápa iránti huségre buzdította a lakosságot. II. Frigyes katonái ezért eluzték a városból, rokonait is számuzték Sorianoba. (Egyes beszámolók arról szólnak, hogy itt, Sorianoban Rózát eretnekséggel vádolták, s o, hogy igazát bizonyítsa, kész volt máglyára menni, ahol három órán át volt a tuzben, de épségben maradt.) Megjövendölte a császár közeli halálát, ami 1250-ben következett be. Ezután visszatért Viterboba, ahol mint a város szabadsághosét fogadták. Szeretett volna bejutni a Rózsákról nevezett Szuz Mária monostorba, (egyes szerzok klarisszákat emlegetnek), de szegénysége miatt nem vették föl. Megjövendölte, hogy halála után mégis be fog jutni a rendházba. Két évig élt még kerti remeteházában, 1252. márc. 6-án halt meg. Holttestét, mely kellemes illatot árasztott, csodás fényesség ragyogta be. Két és fél év múlva testét felvették sírjából s épségben találták. Abba a Szuz Mária templomban temették el, ahova jövendölése szerint be kellett jutnia. A templom azóta az o nevét viseli. A város lakói ettol kezdve ünnepét zsolozsmával és szentmisével ünnepelték, de évszázadok óta fennálló tiszteletét végül is XI. Ince pápa (1680 körül) terjesztette ki az egész Egyházra.

Imádság:
Istenünk, te Szent Rózát megajándékoztad a lelki erosség és a ragyogó ártatlanság ajándékával. Add nekünk, hogy erényeit követve itt a földön, egykor vele együtt az örökkévaló örömökben részesülhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Rozália     szűz † ~ 1166


Szent Teodóra, Miana, Juliána és Kionia vértanúk

A szent vértanúk Kandavlja városából valók voltak és Mazimián császár uralkodása alatt éltek. Krisztus megvallásáért megkötözték és különféle kínzások alá vetették őket. Testüket először úgy megszaggatatták, hogy csontjaik kilátszottak. Ezután bezárták őket egy igen felhevített fürdőbe. Ajtaját királyi pecséttel látták el, hogy a vértanúk ki ne jöhessenek. Isten angyala azonban kihívta őket és a lepecsételt ajtón át sértetlenül jöttek ki. A katonák megfogták őket és kivezették a városból. Ott, kérésükre időt adtak nekik az imádságra. Hosszasan imádkozva hálát adtak Istennek, hogy Krisztusért kínokat szenvedhetnek. Ezután a katonák testüket darabokra vagdalták, térdüket összetörték, és végül mindnyájukat a tűzbe vetették. A tűzben örömest adták vissza lelküket Istennek 305-11 között.

Szent Antim felszentelt vértanú

Szent Antim először a nikomédiai egyház papja volt. Lelki pásztori hivatását nagy buzgósággal töltötte be. Amikor Cirill nikomédiai püspök meghalt, a hívek őt választották meg főpapjuknak. Antim főpap a legnehezebb időkben, Dioklecián császár keresztény üldözése alatt kormányozta egyházát. Híveinek nagy részét a hitért való megkínzatás és a vértanúság útján maga előtt küldte az égbe Krisztushoz. Sok magas rangú ember is volt közöttük. Az üldözések közben, egyháza javát tartva szeme előtt, maga is rejtekhelyre vonult. Nem messze a várostól Szemánában rejtőzött el. Onnan rányitotta lelki nyáját. Onnan írta leveleit bebörtönzött híveinek, állhatatosságra buzdítván őket a vértanúságig. Egyik levelét, amelyet diakónusa vitt a börtönbe, a pogányok elfogták Ennek alapján kitudódott rejtekhelye.

A helytartó katonákat küldött, hogy a szent főpapot el fogják és a városba kísérjék. A katonák, a helységbe érve, mivel nem ismerték a főpapot, éppen tőle érdeklődtek, hogy merre van a keresztények tanítója? Antim megígérte, hogy útbaigazítja őket, csak kissé pihenjenek meg. Házába hívta a katonákat, bőségesen megvendégelte őket, végül kijelentette nekik, hogy ő az, akit keresnek. A főpap kedves vendégszeretetétől és jóságától megrendült katonák nem akarták teljesíteni a helytartó parancsát. Azt ajánlották a főpapnak, hogy meneküljön el. Ők, visszatérvén a városba, eredménytelennek jelentik ki a keresést. A főpap ezt az ajánlatot visszautasította. Kifejtette a katonák előtt, hogy bűnös dolog az igazság ellen cselekedni, csalni, és a rájuk bízott feladatot nem teljesíteni. Megnyugtatta őket, hogy vétek nélkül lesznek, ha őt a városba kísérik.

Együtt ment a katonákkal a városba. Útközben hirdette nekik a keresztény tanítást. Hatására a kísérő katonák egy folyónál mindnyájan kérték a keresztséget. Szent Antim kihallgatásánál a kínzó előhozott minden kínzóeszközt, hogy felhasználja a hittagadásra. Nem ért célt vele. Sokféleképpen, kövekkel, tüzes vasakkal kínozták meg. Szentünk örült, hogy Jézusért szenvedhet. A kínzások közben csodák is történtek. Büntetésül a főpapot lefejezésre ítélték. Az ítélet végrehajtásának helyén Antim főpap időt kért imádságra, majd a kard alá hajtotta fejét. Ez 303. szeptember 3-án történt. Estére istenfélő emberek jöttek, és tisztességesen eltemették testét.


Szent Arisztion felszentelt vértanú

Szentünk a szíriai Alexandria püspöke volt. Nagy buzgósággal hirdette Krisztust, az Ő üdvözítő szenvedéseit, halálát és feltámadását. Ezenkívül tanította az embereket arra, hogy minden, ami a földön van, múlandó és gyorsan elmúló. Az örök és változatlan dolgok csak az eljövendő mennyei javak. A keresztény hithirdetés miatt Alexandria helytartója elé vitték kihallgatásra. Miután Krisztust igaz Istennek vallotta, máglyára ítélték. Ezzel a vértanúi halállal fejezte be boldogságos életét.


Szent Bazilissza vértanúnő

Nikomédiában született, Dioklecián római császár uralkodása alatt élt. Ez a császár indította el és vitte végbe a legvéresebb keresztényüldözést. Talán egyik városban sem omlott ki annyi keresztény vér Krisztus hitéért mint Nikomédiában. Itt szenvedett vértanúhalált Szent Bazilissza is.

Mindössze 9 esztendős volt, amikor a város elöljárója, Sándor elé vitték kihallgatásra. Mint egy tökéletes férfi, leány létére úgy beszélt a helytartóval. Mindnyájan csodálták feleleteit. Bátran megvallotta előtte keresztény hitét. A helytartó előbb hízelgésekkel, majd fenyegetésekkel akarta bálványimádásra bírni. Következtek a kínzások is. Először arcul verték. Utána levették róla ruháit és vesszőkkel verték. A kislány nagy hangon adott hálát értük Istennek. Majd átfúrva lábait, fejjel lefelé tűzrakás fölé függesztették fel. A szent szűz Isten segítsége folytán nem érzett ezekből semmit. Ezután tüzes kemencébe vetették. Magára keresztet vetve ment be a lángok közé. Sok idő múlva sértetlenül jött ki belőle. Ezek után két oroszlánt engedtek rá, hogy széttépjék. A vértanúnő imái, mint egykor Dániel prófétáé, bezárták az oroszlánok száját.

Ekkorra megrendült maga a helytartó is Mintegy magán kívül kiáltotta: Ez Isten ítélete! Azután a szent vértanúnő lábaihoz borult, kérve, hogy imádkozzék érte, bocsássa meg mindazt a rosszat, amit ellene vétett, mert ettől kezdve ő is hisz Krisztusban. Bazilissza nagy hangon áldotta Istent, Aki irgalmas volt és megvilágosította a helytartó értelmét. Hivatta Antonin püspököt, hogy tanítsa a keresztény hitre és keresztelje meg a helytartót. Keresztsége után, a helytartó, telve bűnbánattal, rövid idő múlva meghalt. A keresztények temették el tisztelettel Szent Bazilissza ezután eltávozott a helységből máshová. Ott, szomjúságot érezvén, és egy nagy kőre találván, ráállt. Imádkozva Istenhez fordult segítségért. A kőből azonnal víz folyt ki. Szomjúságát csillapítva, kissé távolabb ment onnan. Térden állva imádságba kezdett, és békében, most már vérontás nélkül adta vissza lelkét Istennek 309-ben. Meghallva ezt Antonin püspök, elment oda és eltemette a szent leányt annak a kőnek közelében, amelyből a szent vértanúnő imádságára víz fakadt.


BOLDOG CLAUDIO GRANZOTTO* (1900-1947)
Trevisohoz közel egy kis faluban született. Richárd névre keresztelték. Szülei sok bajjal küszködo szegény földmuvesek voltak, o volt a kilencedik gyermek. Szülei azonban anyagi javak helyett sok másfajta gazdagságot tudtak rá hagyni: istenfélelmet, vallásoságot, szeretetet, segítokészséget és munkaszeretetet. Egy ideig a család javára földmuves munkát végzett, 29 éves korában plébánosa támogatásával elvégezte Velencében a Szépmuvészeti Akadémiát, megszerezve a szobrászmuvészi fokozatot. A muvészet szereteténél is nagyobb volt azonban benne a szerzetesi hivatás. 33 éves korában felvételét kérte a Ferencrend velencei tartományába. A szobrászmuvészetet a szerzetben is tovább muvelhette, Jézus- és Mária szobrai Észak-Olaszország több templomában is láthatók. A szobrászat Claudio testvér számára az apostolkodás eszköze lett, alkotásai által a természetfeletti szépség érzéklését kívánta elérni. Szobrainál maradandóbb és értékesebb azonban fo életmuve: az életszentség, melyre eljutott. Magát egészen Krisztusnak szentelte. Szerzetesi kötelességei, áhítatgyakorlatai mellett gondja volt a szegényekre, betegekre, elhagyottakra is: vigaszt és reményt nyújtott mindazoknak, akik hozzá fordultak. Igyekezett követni a Boldogságos Szuznek, akit nagyon szeretett, názáreti rejtett életét. Agydaganat (rákbetegség) okozta korai halálát, mely 1947. nagyboldogasszony ünnepén érte az egyik padovai kórházban. Boldoggá avatási eljárását az akkor Vittoria Veneto-i püspök, Albino Luciani, (késobb I. János Pál) indította el 1957-ben. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1994-ben.
II. János Pál boldoggá avatási beszédébol:
„Claudio testvér Szent Ferenc igazi fia volt. A szobrászmuvészetben igyekezett kifejezni Isten végtelen szépségét: Életszentsége különösen a szenvedések és a halál elfogadásában nyilvánult meg, ezeket a. szenvedo Jézussal egyesülve viselte és fogadta el. Példát ad a szerzeteseknek: az Úr szeretetének való teljes önátadás átélésére; a muvészeknek: Isten szépsége keresésére; a betegeknek a Keresztre feszítettel szeretetben történo egyesülésre.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Claudiot arra segítetted, hogy dicsoségedet erényes élete példájával és muvészi tehetségével is szolgálja, segíts minket, hogy képességeinket a jóra használva, Egyházadnak és embertársainknak hasznára legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Főbé diákonissza

Pogányságból megtért keresztény nő, aki a kenkreai egyházközség diakonisszája (szolgálatokat tevője) volt Szent Pál így ír róla a római híveknek: „Ajánlom nektek Főbe nővért, aki a kenkreai egy ház szolgálatában áll. Fogadjátok szentekhez méltóan az Úrban, és támogassátok, amiben csak rátok szorul, mert ő is sokaknak volt támasza, nekem magamnak is.”(16,l.) Valószínűleg Főbe vitte el az apostol ezen levelét Rómába. 70 körül halt meg.


NAGY SZENT GERGELY PÁPA
*Róma, 540 körül +Róma, 604. március 12.
A 6. században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás különféle hódítói irgalmatlanul pusztították az ókori emlékeket. Az emberekben általános elkeseredettség uralkodott, és boldognak mondták a holtakat, mert egyszer s mindenkorra megszabadultak e földi élet bajaitól.

A történelemben újonnan feltűnő népek kíméletlen nyers erővel keresték a helyüket ott, ahol a régebbi népek gyengébb ellenállást tanúsítottak. Így a félig pogány, félig ariánus longobárdok Pannónia felől 568-ban betörtek Itáliába. Alboin királyuk vezetésével meghódították Ravenna körzetét, ahol a császári helytartónak, az exarchának csak kevés katonája volt. Hatalmukba kerítették a római hercegséget és Rómától délre is néhány területet, amelyek eredetileg bizánci fennhatóság alá tartoztak.

Ennek a nyomorúsággal teljes évszázadnak az utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: ,,Az utolsó római és az első középkori pápa''; az Egyházban pedig a ,,Nagy'' megtisztelő jelző ékesíti. Az ő személyében ragyogott fel még egyszer és utoljára a római szellem, amely antik mivoltában hanyatlóban volt, de éppen a pápa személyében egészen új formában jelent meg.

Gergely ősei régi, római arisztokraták voltak. Maga a Monte Coelión lévő főúri palotában született. Ifjúkorában közigazgatási pályára készült, és az előkelő, szimpatikus fiatalember gyorsan haladt egyre feljebb a hivatali méltóságok fokozatain. Életének harmincadik éve körül járhatott, amikor 572--573-ban a város legmagasabb közigazgatási hivatalát viselte: Róma prefektusa lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ismereteinek különösen akkor látta hasznát, amikor a császári hivatali gépezet fölmondta a szolgálatot, és a zsoldoscsapatok, mivel fizetségüket nem kapták meg a császártól, átpártoltak a határvidékeken portyázó törzsekhez.

Az ifjú prefektus azonban minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhassék. Ez a vágy élete végéig kísérte, de álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember. A történelmi óra parancsa szólította őt, mint ,,Isten konzulját'' (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában): ,,Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.''

Szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje -- Trusilla, Gordiana és Aemiliana -- már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt. A Monte Coelión lévő palotát Gergely kolostorrá alakította, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.

Békés, szemlélődő életét I. Benedek vagy II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diákonusává. Mint diákonus Gergely a hét kerület egyikének élére került, s az egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan és ügyesen teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte apokrisziárnak. Az apokrisziár a pápa követe és állandó képviselője volt a császári udvarban, Konstantinápolyban. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést. II. Pelagius pápa kinevezte és elküldte Gergelyt II. Tiberius császárhoz. Műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett a császári udvarban Gergelynek. Minden erejével azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba. A pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.

589 őszén a Tiberis megáradt, s elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga a pápa is e járványban halt meg.

A római nép és a klérus a pápaságra egyetlen jelöltet látott: Gergelyt. Ő eleinte vonakodott e tisztség elfogadásától, de amikor Mauritius császár, akit apokrisziár korában Gergely keresztelt meg, nyomatékosan helyeselte és elfogadta a választást. 590. szeptember 3- án szentelték püspökké, és azonnal teljesülni kezdtek a hozzá fűzött remények. Gergely a pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. A hízelgők által mondogatott ,,egyetemes pápa'' címet elutasította, mint ahogy nem értett egyet a konstantinápolyi pátriárka ,,ökumenikus pátriárka'' címével sem. Püspöktársaira való tekintettel így nevezte magát: ,,Isten szolgáinak szolgája''.

Először a római és az itáliai népet vette gondjába. A szegényebbeket éppen éhínség fenyegette, ezért a Patrimonium Petri -- ez a római egyház Campaniában, Dél-Itáliában és Szicíliában elterülő nagy birtokainak volt az összefoglaló neve -- jövedelmét az ínség enyhítésére akarta fordítani. Ám a longobárdok hadjáratai, a császári hivatalnokok túlkapásai és az egyházi vagyonkezelők lelkiismeretlenségei miatt e birtokok alig-alig jövedelmeztek valamit. Ezért Gergely pápa jó gyakorlati érzékkel és emberismerettel új vagyonkezelőket választott, akik a birtokot hamarosan fölvirágoztatták. Utasította gondnokait, hogy a császári hivatalnokokkal való jó kapcsolat érdekében ne fukarkodjanak, ha ajándékot kell adniuk. Nagyon szigorúan felügyelt arra, hogy az egyházi szolgálatban a bérlők és a parasztok igazságos és emberséges bánásmódban részesüljenek. Kamatmentes kölcsönnel segítette őket az elinduláskor. Egyik gondnokának félreérthetetlenül adta a tudtára: ,,Hallottad, mi az akaratom, most rajtad a sor, hogy megtedd!'' Gazdaságpolitikája, amely az akkori Itáliában szokatlan volt, meglepő sikerrel járt.

A most már bőségesen befolyó jövedelmeket a templomok, a papság, a longobárdok elől elmenekült szerzetesek -- csak Rómában háromezer menekült apáca élt ezekben az években! -- és nem utolsósorban a római nép megsegítésére fordította. Foglyokat is váltott ki a longobárdok rabságából. Bár nem kereste, hamarosan bele kellett szólnia a nagypolitikába is. A longobárdokkal szemben tanúsított magatartását az elérhetőnek látszó eredmények határozták meg. A rosszul informált Mauritius császár heves vádaskodásai ellenére magas adókat fizetett a longobárdoknak, és ezzel könnyített a nép sorsán. Sűrű levelezést folytatott a bajor hercegnővel, Theodelindával, aki a longobárd király, Authari felesége volt; majd ennek utódával, Agilulf királynővel is, és ezzel előkészítette az egész longobárd törzs megtérését. Eljárása akkor kapta meg végső igazolását, amikor a trónörökös, Adlevald megkeresztelkedett. Hispániában a nyugati gótok későbbi királyának, Rekkarednek az arianizmusból a katolikus hitre való megtérése szintén Gergelynek volt köszönhető. A szűk látókörű kortársak nehezményezték, hogy kapcsolatban áll a hatalmas frank királynővel, Brunhildával. Kétségtelen, Brunhilda hatalomra vágyó, gátlástalan úrnő volt, ha érdekeiről volt szó. Gergelynek azonban, ha valamit el akart érni, a tényleges helyzetből kellett kiindulnia. Feladatát nem abban látta, hogy elítélje a királynőt, hanem hogy figyelmeztesse emberi kötelességeire. El is érte, hogy szabad átvonulást, kíséretet és támogatást kapott frank földön az a missziós csoport, amelyet Ágoston vezetésével Gergely az angolszászokhoz küldött. Az a törekvése azonban, hogy Kent tartományban emissziósok a szükséges egyházszervezetet is létrehozzák, nem ért célhoz. Emberi középszerűség akadályozta meg, hogy a misszionálásban messzemenően figyelembe vegyék az angolszászok nemzeti sajátságait és hagyományait. Gergely liturgikus szövegeket írt, s fölkarolta a liturgikus ének ügyét. Irodalmi hagyatékában mindenütt fölfedezhető a lelkipásztori szempont. 854 levele maradt ránk, melyek a nyáj körüli fáradhatatlan munkájáról tanúskodnak. Lelkipásztori regula c. művében olyan lényeglátással fogalmazta meg a papi méltóságot, hogy a középkor számára valóban regula volt. A Jób könyvéhez írt magyarázatai annak bizonyságai, hogy nagyon ismerte az embert, és mély életbölcsességet birtokolt. A Dialógus c. munkája az itáliai szentek csodás életrajzainak gyűjteménye.

Gergely pápa a középkorban a legolvasottabb szerző volt. Ez magyarázza, hogy VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta Szent Ambrus, Jeromos és Ágoston mellé, bár teológiailag Gergely nem volt önálló gondolkodó. Felelősségtudattól áthatott cselekedetei egyházfogalmából fakadtak. Az Egyház az ő számára Krisztus. E test tagjai között -- testen elsősorban az éppen élő egyházat érti -- különbség van a felelősség viselésében és a döntések meghozatalában, de az összes tagok egymás szolgálatára élnek. A diákonusok, a papok és a püspökök annak az erőnek a birtokában vannak, amely Krisztus testét építi. Nagy Szent Gergelyt 604. március 12-én temették el Rómában, s a 8. századtól ezen a napon ünnepelték. Mivel nagyböjtbe esik, napját 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át, amely napon 590-ben püspökké szentelték.


--------------------------------------------------------------------------------

A nagy szerzetespápa életéről, akit korának nyomorúságai késztettek oly sok cselekvésre, hogy ,,gondjával átölelte a földkerekséget egyik szélétől a másikig, és gyógyított minden sebet'' (E. Hello), a levelei, életrajzai és a legendák tudósítanak. Egyik legendája mondja el a következő történetet:

Amikor Gergely még szerzetes volt és a kolostor íróműhelyében dolgozott, egy hajótörött képében angyal zörgetett az ajtón, s segítséget kért. Gergely adott neki egy ezüstöt. Nem sokkal később a hajótörött ismét visszajött további segítségért. Megint kapott egy ezüstöt. Mikor harmadszor tért vissza, Gergely egy árva tallért nem talált az egész kolostorban. Ezért fogta azt az ezüst tálat, amelyben az édesanyja főzeléket szokott neki küldeni, odaajándékozta a koldusnak, aki vidáman ment el. Később, amikor Gergely már pápa volt, gyakran meghívott az asztalához szegényeket. Az egyik nagycsütörtökön meghagyta a kancellárjának, hogy gyűjtsön össze tizenkét szegényt. Mikor asztalhoz ültek, Gergely meglepődve látta, hogy a vendégek tizenhárman vannak. Számon kérte a kancellártól a pontatlanságot, de az azzal szabadkozott, hogy ő csak tizenkét vendéget hozott, számoljon csak utána a pápa. És valóban, a tizenharmadik vendéget más nem látta, csak Gergely. Maga mellé vette tehát ezt a titokzatos vendéget az asztalnál, és érdeklődött a neve után. Akkor az idegen így válaszolt neki: ,,Tudd meg, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek annak idején az ezüsttálat ajándékoztad. És azt is tudd meg, hogy az Úr azon a napon választott ki téged arra, hogy az Egyház feje légy.'' Gergely csodálkozva kérdezte, honnan tudja mindezt. Az erre így válaszolt: ,,Én angyal vagyok, és az Úr azért küldött hozzád, hogy őrizzelek. Amit csak kérsz az Úrtól, általam kapod meg tőle.''

Egy másik legendából tudjuk, hogy első pápai cselekedete még a fölszentelése előtt egy könyörgő körmenet volt, amellyel a sokat szenvedett római népért vezekelt. Mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár felett.

Pápaságának kezdetén világosan látta az Egyház vigasztalan helyzetét: ,,Én, a méltatlan és gyenge ember átvettem egy öreg és a hullámok által hányt-vetett hajót. A hullámok mindenünnen bezúdulnak a hajóba, korhadt gerendáinak nyikorgása az állandó viharban szüntelenül a hajótörés veszélyével fenyeget.''

A szerzetes, aki szíve szerint inkább szemlélődő életet folytatott volna, de a körülmények miatt politikussá és a társadalmi bajok orvosává kellett válnia, nehéz hivataláról így ír:

,,Nagyon kemény dolog, amit most mondok: Ha beszélek, magamról szólok, mert a nyelvem nem úgy nőtt, ahogy a prédikáláshoz nőnie kellett volna; s ha meg is találom a szót, az életem messze elmarad a szavak mögött... Mióta vállamra vettem a pásztori hivatal terhét, a lelkemet nem tudtam teljesen összeszedni, hogy igazán magamra figyeljek, mert sokfelé kell figyelnem. Egyszer az egész Egyház, másszor egy kolostor ügyeiről kell tárgyalnom, gyakran pedig egyes emberek életéről és teendőiről kell gondolkodnom. Olykor tűrnöm kell, hogy polgárok kereskedelmi ügyeikkel rontsanak rám, máskor a barbárok háborús fenyegetéseivel kell szembenéznem, de ugyanakkor a farkasoktól is őriznem kell a nyájat. Ismét máskor anyagi javakkal kell foglalkoznom, hogy gondoskodhassam mindazokról, akik ezt joggal elvárják tőlem. Ismét máskor higgadtnak kell lennem bizonyos rablókkal szemben, és azon fáradozom, hogy a szeretetet irántuk is megőrizzem.''

Példaadó volt Gergely magatartása a nem keresztényekkel szemben is. A terracinai püspök egyszer féktelen buzgóságában elvette a zsidóktól a zsinagógájukat. Ezek a pápához fordultak oltalomért, s ő így írt a püspöknek: ,,Azt akarom, hogy orvosold a panaszt. Hiszen azokkal, akik nem tartoznak a keresztény valláshoz, szelíden, jóságosan kell bánnunk, és barátságosan kell velük szólnunk, hogy a keménységünk el ne űzze őket, hanem elfogadják tőlünk a meghívást az evangélium szépséges hitére.'' Ugyanúgy engedélyezte a megtért angolszászoknak, hogy a nagy egyházi ünnepeken tovább ápolják egyik-másik kultikus szokásukat, mert: ,,ha az ember föl akar jutni a magasba, nem érkezhet meg egyetlen ugrással, hanem egyik lépcsőfokról a másikra kell föllépdelnie''.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki népedről megbocsátó jósággal gondoskodsz és szeretettel uralkodol rajta, Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség lelkét azoknak, akikre a kormányzás feladatát bíztad, hogy pásztoraid örök dicsősége legyen a szentek sokasága, akiket elvezettek Hozzád!

Példája:

Légy művelt, segítőkész és példamutatóan vallásos!


Szent Hilda


Ifjabb Oszlopos Szent Simon     hitvalló † 596


Szent Teoktiszt atya

Nagy Szent Eutim atya, titokban eljövén szülőhazájából, Fárán laurájába (szerzetestelep) jött, hogy ott éljen A vezeklők között talált egy Teoktiszt nevű szerzetest. Mivel ugyanarra az életszentségre törekedtek, szívüket erős, szent barátság kötötte össze. Amit az egyik gondolt, azt a másik is tudta pontosan.

Mivel sok ember kereste fel Eutim atyát, ő szabadulni akart a róluk való gondoskodástól. Rábízta azért őket Teoktiszt atyára. A mesterének mindig engedelmes tanítvány, Eutim atya kívánsága szerint végzett mindent. Hosszú idő múlva Teoktiszt atya súlyosan megbetegedett. 467 szeptember 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének. Szent Eutim temette el Atanáz jeruzsálemi pátriárkával együtt. Szent Teoktiszt mindig tudta magáról, hogy ő Isten teremtménye. (Neve ugyanis ezt jelenti.) Azért őt minden teremtménynél előbbre helyezte életében.


Szent Trudbert     vértanú † 607

Szent Antonin     vértanú † ~ 350


Severin Girault* III. rendi pap (1792)

Aki Párizsban apácák gyóntatója, több éven át a Szabályozott (Reguláris) III. Rend általános titkára, majd foelöljárója volt. O volt az elso akit karddal, késszúrásokkal halálra sebeztek, amikor a forradalmárok behatoltak a kármeliták kertjébe. Éppen a zsolozsmát imádkozta. Mind a hárman kituntek papi buzgóságukkal, az üldözöttek iránti szeretetükkel, egyházhuségükkel és bátorságukkal, mellyel vállalták hitük megvallásáért a vértanúságot.


Böjtölő Szent János főpap

Szentünk Konstantinápolyban született. Szülei iparosnak szánták azért először aranyműves mesterséget folytatott. Erényes, jámbor, idegeneket befogadó, istenfélő ember volt. Egy ideig vendége volt a palesztinai szerzetes Euszebiosz. Látva János istenfélő életét, említést tett róla Eutyches konstantinápolyi pátriárkának. Ő ezért diakónussá szentelte. Még ebben az időben a következő látomása volt Szent Lőrinc templomában imádkozva, látta, hogy sok szent, az oltárban ragyogó ruhát vesz magára, és gyönyörű éneket énekel. Kijött eztán az oltárból egy ember, kezében egy edénnyel, amelyből bőséges alamizsnát osztott az egybegyűlt szegényeknek. Egyszerre az edény kiürült. Ez a látomás előre jelezte János jövendő méltóságát, de jövendő irgalmas lelkületét is a szegények iránt.

Eutyches pátriárka halála után az emberek választása Jánosra esett. Őt akarták pátriárkájuknak. János nagyon nehezen, csak egy égi látomásra fogadta el a főpapságot. Addigi megszokott erényes életét továbbra is folytatta. Kitűnt a böjtölésben, ezért kapta a „Böjtölő” elnevezést. Jótéteményeit még szélesebb körben tudta osztogatni. A hozzá forduló szegényektől nem sajnált semmit. Annyira adakozó volt, hogy halála után néhány ócska ruha maradt csak hagyatékában.

A szentéletű főpap sokat imádkozott. imádságával védelmezte székvárosát az idegenek betörésétől. Ugyancsak imádságával segítette híveit különféle ügyes-bajos dolgaikban, védelmezte őket a látható és láthatatlan ellenségek ellen. Lelki nyájából igyekezett mindenféle rosszat kiirtani. Midőn egyszer Konstantinápolyban Pünkösd előtti napon lóversenyt akartak rendezni, a szent főpap térden állva kérte Istent, hogy ezt akadályozza meg. Isten, villámlással, viharral, esővel oszlatta szét az ünnepet semmibe vevő emberek látványosságát.

Szent János Istentől csodatevő erőt is kapott. Sok csodás gyógyulás történt imádságai által. Sok terméketlenségben szenvedő asszonynak oldotta fel terméketlenségét a szent imádsága. Imádságával ki tudta űzni a megszállt emberekből a tisztátalan lelket. Szellemi nyáját bölcsséggel kormányozva, Isten előtt kedves és önmegtagadásban kitűnt életét tisztes öregkorban fejezte be 595. szeptember 2-án. Holttestét a Szent Apostolok templomában temették el az oltár alá, lelke pedig a mennyei lakásokba költözött.

Dulau Boldog János és társai     vértanúk † 1792


Szent Mamász vértanú

Szent Mamász a paflagóniai Gangrában született. Szülei Teodót és Rufina, keresztény hitük miatt börtönbe kerültek. Ott született meg fiúk is. Mindkét szülő meghalt azon a napon. Így, a gyermek, már születése napján árva lett. Egy Ammia nevezetű gyermektelen özvegyasszony vette pártfogásba a kis árvát, és Cezareában nevelte mint saját fiát. A gyermek ötéves koráig néma volt. Első szava a „mamma” volt Erről nevezték el Mamásznak. A gyermek keresztény szellemben nevelkedett. Játszótársait is keresztény viselkedésével tanította.

Abban az időben Rómában Aurelián császár uralkodott. Igyekezett mindenkit, főleg a fiatalságot a bálványok imádására vinni. Akkor Cezarea új helytartót kapott, a pogány Demokritosz személyében. Rövidesen feljelentették nála a fiatal Mamászt. A 15 éves ifjú mint érett felnőtt, félelem nélkül állt ellen a bálványimádásra való csábítgatásoknak. Különféle kínzások után tengerbe fojtásra ítélték. Ettől kezdve az ifjú élete a vértanúi kínzások sorozatából állt. A tenger felé, útközben, kísérői, Isten angyalának megjelenésétől megijedtek, elfutottak, az angyal pedig elvezette az ifjút egy puszta helyre. Itt nyugodtan élhetett az imádságnak. A pusztában vadállatok keresték fel. Megfejte őket, tejükből sajtot készített. Ami számára felesleges volt, szétosztotta a rászorulók között.

Híre elterjedt a környéken és eljutott Cezareába is. A pogány helytartó varázslónak tartotta és katonákat küldött elfogására. Mamász a helytartó kihallgatásán bátran viselkedett. A helytartó arra ítélte, hogy feszítsék ki testét és szaggassák vaskarmokkal. A szent vértanú ezekből semmit nem érzett, mert mennyei erőt és segítséget kapott. Aztán tüzes kemencébe dobták, vadállatokat engedtek rá a cirkuszban, de mind ezek közt sértetlen maradt. Végül megkövezésre ítélték. A kövezés közt egy pogány pap háromágú szigonyt döfött a gyomrába. Így nyerte el a vértanúság koronáját 275 körül. Földi maradványait vértanúsága helyén temették el. Sok csoda és gyógyulás történt ottan. Erre hívja fel a hívek figyelmét Nagy Szent Bazil, hogy akinek valamiben segített a szent vértanú, „mindnyájan egybegyűlve, hozzatok dicséretet a vértanúnak”.

Ruszka Boldog Miklós     vértanú † 1618


Szent Renáta

A konstantinápolyi nagy tűzvész emléke

Ez az esemény Nagy Leó császár uralkodása idején történt 470 körül. Félelmetes tűzvész volt, amely 6 hónapig tartott. A megrettent uralkodó kiment a tengerhez, és templomot épített Szent Mamász tiszteletére.

A miaszéni Istenszülő tisztelete

Nem messze az örményországi Melitiné városától, volt egy kis görög helység, amelynek Miaszéni volt a neve. Az egykor ott álló pogány templomot Szent Akakiosz melitinéi püspök lerombolta, és a helyet megtisztította a mindenféle pogány tisztátalanságtól. Új templomot épített a helyre a legszentebb Istenszülő tiszteletére. Így azon a helyen, ahol egykor véres áldozatokat mutattak be a pogányok az ördögök imádására, később a keresztény, vérontásnélküli tiszta áldozatot mutatták be a keresztények az igaz Isten imádására. A templomban őrzött Istenszülő ikon által Isten sok csodát tett az emberek javára. A falu neve miatt a templomot a miaszéni Istenszülő templomának nevezték el.

Sok idő telt el ezután, amikor a képromboló eretnekség megjelent és megerősödött Keleten. A képrombolás kezdeményezője és támogatója Izauri Leó császár volt. (717-741.) Sok időn keresztül szomorította és rombolta ez a tévtanítás Isten Egyházát. A képrombolók a miaszéni Istenszülő képét sem tartották tiszteletben. A melitinéi kolostor közelében folyó Gazuri tóba süllyesztették. Több mint 100 év telt el ezután. Az igazhitű Mihály császárnak, és édesanyjának Teodórának uralkodása idején, 864-ben, az ikon kiemelkedett a tó vizéből. Szeptember l-én történt ez, és a hívek örömmel vették ki a tóból. Bár több mint 100 éve volt a vízben, a szentképen semmiféle károsodás nem látszott A szentkép, miután eredeti őrzési helyére visszakerült, sok csodának lett forrása és eszközlője. E csodás esemény miatt, a helységben évenként megtartották az ünnepet az Istenszülő szentképe csodálatos megtalálása emlékére.

Indiktion kezdete

Octaviánus római consul Kr.e. 31-ben, az actiumi csatában legyőzte vetélytársait. Ezzel a Római Birodalom egyeduralkodójává lett. Hogy a birodalom alá tartozó tartományok helyzetét rendezze, és az adók beszedését alkalmasabbá tegye, bevezette az ún. indiktiont. Ez, egy 15 évet magában foglaló időtartam volt. Kezdőnapját, amely szeptember l-én volt, nagy ünnepélyességgel hirdették meg. Ez jelentette az új év kezdetét. Az indikció végén minden elöljáró köteles volt jelentést készíteni tartománya helyzetéről és azt Rómába küldeni. Ha egy indikció véget ért, kezdődött utána a másik.

A kutatások szerint szeptember l-e volt az a nap, amelyről Szent Lukács evangélista ezt írta: Jézus, egy szombati napon, szokása szerint a názáreti zsinagógába ment, és olvasásra jelentkezett. Izaiás próféta könyvtekercsét adták oda neki. Ő pedig, kigöngyölvén a tekercset, a próféta jövendöléséből ezeket olvasta: „Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje” (4,16-). E szavakkal Jézus a saját messiási szerepét vázolta fel. Meghirdette, hogy mostantól megkezdődött az Úr kegyelmének esztendeje. E kifejezéssel a 7 évenként beálló jubileumi évre gondolt. Ebben az évben, Izraelben megvalósult a felszabadulás minden adósságtól. Visszaállt az emberek között az eredeti állapot, megszűntek a történelemben létrejövő egyenlőtlenségek. Az Úr kedves esztendeje olyan időszakra utal, amikor teljesebb fényben tündököl Isten irgalmassága, jóakarata és kegyelme.

A keresztényüldözések megszűnése után, az I. niceai zsinatra összegyűlt atyák azt kérték Nagy Konstantin császártól, hogy szeptember 1-ét tegye az új év kezdő napjának birodalmában. Azóta, ugyan, a polgári év kezdetét az idők folyamán más és más napokra tették, az egyházi év kezdete a bizánci szertartású egyház időszámításában, mai napig megmaradt a szeptember 1. Jézus és az Egyház minden évben meghirdeti számunkra is Isten kegyelmi esztendejének kezdetét. Isten segítségét kérve, új elhatározásokkal, új célkitűzésekkel kezdhetünk meg egy új évet. Hogy az új év valóban a kegyelem esztendeje legyen, segít nekünk Isten szava, amely a vecsernye 2. parimiájában elénk tárja a jó és rossz kettős útját. (Lev. 26,3-41. ) Aki hallgatja, annak választania kell.

Szent Ammun diakónus és 40 vértanúnő

A szent vértanú szüzek a makedóniai Adrianopoliszból származtak. Szent Ammun diakónus igehirdetésére lettek Krisztusban hivők. A város parancsnoka maga elé hívatta, hogy elítélje őket. Sokféle kínzás alá vetette őket, ezzel kényszerítve, hogy imádják a bálványokat. Istenhez imádkoztak, imádságukra csoda történt. A bálvány pap, valami láthatatlan erő által hirtelen a levegőbe emelkedett, sok időn keresztül ott maradt, és a földre esve meghalt. Ezután a kínzó megparancsolta, hogy Ammunt függesszék fel, és sütögessék oldalait. Ezután fejére megtüzesített sisakot tettek, de a szent vértanút ez csodálatosan nem bántotta. Ezek után Szent Ammunt a szüzekkel együtt Herakleába küldték más kínzóhoz. Ennek parancsára 10 szüzet tűzbe vetettek, nyolcat tanítómesterükkel együtt lefejeztek, némelyek úgy haltak meg, hogy szájukba és szívükbe kardot döftek, nyolcat közülük késsel öltek meg, a többi pedig, miután szájukba megtüzesített vasat helyeztek, költöztek el az Úrhoz.

Szent Anna     prófétaasszony


SZENT BEATRIX szűz, rendalapító (1424-1490) (Beatrix de Silva)

Ceutában (Marokkó) portugál szüloktol származott; családja rokonságban volt a portugáliai királyi családdal. Gyermekkora óta különösen tisztelte a szeplotelenül fogantatott Szuz Máriát. Fiatal korában udvarhölgynek II. János kasztíliai király udvarába került. Izabella királyno féltékenységbol üldözte s börtönbe záratta, ahonnét a Szent Szuz tapasztalható segítségével kiszabadult és ártatlansága is igazolódott. Ezek után elhagyta a királyi udvart és Toledó felé indult. Útközben megjelent neki Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal, akik lelkileg erosítették és tudtára adták, hogy egy új szerzetesrend alapítója lesz. Toledóban a ciszterci novérek fogadták be; köztük élt mintegy 40 évig. Nem lépett be a rendbe, de a szerzetesek életét élte. Akkor a Szent Szuz bíztatta, hogy alapítson rendet, mely Szuz Mária Szeplotelen Fogantatásáról legyen elnevezve s az o tiszteletét terjessze a nép között. Elhagyta a ciszterci monostort, s a királyno által felajánlott házba költözött 12 társnojével. Itt kezdték meg szerzetesi életüket. Szabályukat VIII. Ince pápa 1489-ben jóváhagyta, nagyjából a ciszterci rend szabályait követték. Egy év múlva Beatrix a Szuzanyától értesült közeli haláláról. Felkereste ferences gyóntatóját, áhítattal felvette az Egyház szentségeit. Majd beöltözött a rend ruhájába (fehér szövet, égszínkék skapuláré és köpeny) s letette a fogadalmakat. Így költözött át az örök hazába 66 éves korában. Halálakor arca fénylové vált s homlokán aranyszínu fénylo csillag volt látható. Halála után 3 évvel VI. Sándor pápa Szent Klára reguláját írta elo számukra, s 1511-ben a Szeplotelen Fogantatás rendjét (vagy ahogy nevezték: koncepcionisták) ilyen formában II. Gyula pápa újra jóváhagyta s a ferencrend obszerváns ága alá helyezte. Spanyolországban Agredai Mária (1602-1665) alapított koncepcionista zárdát. A 20. század közepe táján spanyol és portugál nyelvterületen kb, 3000 a novérek száma. Az alapítónovért XI. Piusz boldoggá, VI. Pál pedig 1976-ban szentté avatta. Minthogy élete több vonatkozásban a Ferenc-rendhez kötodik és rendje is ferences rend, ezért méltán tiszteljük a ferences szentek között.

Az alapító anya ezeket tartja legfontosabbnak novérei számára:

a) Kitartani amellett, amit a szent engedelmesség követel.

b) Legyünk alázatosak, kerüljük a feltunést.

c) Mindenkit szeressünk, igyekezzünk mindenkinek mindene lenni az ima, a munka, az áldozatok által.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Beatrix szuzet a Szeplotelen Szuz iránti különös tisztelettel ékesítetted. Közbenjárására és példájára add meg nekünk, hogy ártatlanul élve és mindig az égiekre vágyakozva, egykor a mennyei dicsoségnek részesei lehessünk. Ami Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Egyed,


Szent Farkas (Lupus)     püspök hitvalló † 623,


Szent Gedeon,


Józsue, Nun fia emlékezete

Józsue, Nun fia, Kr.e. 1500 körül született Egyiptomban, Efraim törzséből. Eredeti neve: Hosua, szabadítót jelent. Mint felnőtt férfi, fiatal korától Mózes szolgája lett. Mózes vezetésével, a néppel együtt ő is átment száraz lábbal a Vörös tengeren. Nevével akkor találkozunk először a Szentírásban, amikor Mózes megbízásából harcba szállt az Amalekkel. Mózes, a vándorlás közben Jehosuah-nak nevezte el. Új nevében így szerepel a Jahwe Isten neve. Neve: Jehosuah = Jahwe az üdvösség, Jahwe üdvözít Mózes így akarta tudtára adni az embereknek, hogy Jahwe, Józsue által vezeti be a népet az Ígéret földjére. Józsue elkísérte Mózest a Sínai hegyre is. Józsue egyike volt annak a 12 férfiúnak, akik Isten parancsára el mentek Kánaánba, hogy kikémlelték az Ígéret földjét. A kémek visszajövetele és beszámoló után kitört néplázadásban Józsue volt az egyetlen aki az igazat mondó Kálebet támogatta. Ezért bemehetett az Ígéret földjére. Még a Jordán folyón innen, Isten parancsára, Eleázár pap és a népsokaság előtt, Mózes, Józsue fejére tette kezét. Ezzel a tettével utódjává tette. Mózes halála után az egész nép, Józsue vezetésével száraz lábbal ment át a Jordán folyón, úgy, ahogy egykor a Vörös tengeren. Szemeivel látta és beszélt Mihály főangyallal, majd Isten segítségével bevették Jerikó városát. Ettől kezdve Józsue szerepe az új haza elfoglalásánál és az ellenséges népek legyőzésénél emelkedik ki. Az ammoreusok legyőzésénél történt a híres Napcsoda. (Józs. 10,12-) Az Ígéret földjének felosztását is ő végez e. Mindezeket a róla elnevezett könyv foglalja magában a Szentírásban. Amikor élete végét közeledni érezte, Szikemben összegyűjtötte az egész népet Isten iránti hűségre buzdított mindenkit. Mivel a nép mindent megígért, Józsue új szövetséget kötött Isten és a nép között. Hazájukba bocsátva az embereket, 110 éves korában meghalt. Öröksége földjén, Támnát száréban temették el. Az egyházatyák sokban Jézus előképét látják benne. Az Üdvözítő is az ő nevét viselte.

Szent Kalliszta, Evodiosz és Hermogenész vértanúk

E három édes testvérvértanút a pogány helytartó abban találta bűnösnek, hogy keresztények voltak. Látva, hogy Krisztus megvallásában állhatatosak és rendíthetetlenek, karddal való lefejezésre ítélte őket. Vértanúi harcukat így elvégezve, elköltöztek az Úrhoz, a IV. században.

Szent Mártának, Szent Simon atyának édesanyja

Jóval hamarabb elhalálozott mint fia, 428 körül. Fia oszlopát körülvevő kerítés ajtajánál adta vissza lelkét Istennek. Simeon, látva anyját holtan, könnyezve imádkozott érte. Az imádság alatt a halott arcán mosoly jelent meg. Simeon fia parancsára, az anyát, Mártát az oszlop mellett temették el. Fia, napjában kétszer emlékezett meg róla imáiban.

BOLDOG GHEBRE MIHÁLY pap

*Mertule Mariam, 1788. +Abesszínia, 1855. augusztus 28.

A 17. század meghiúsult uniós kísérletei (lásd: Boldog Agatangelus és Kasszián, 427. o.) után Abesszínia mintegy kétszáz évig magára maradt monofizita kereszténységével. Antoine Abbadie (1810--1897) francia kutató 1843-ban írta le az abesszin keresztények vigasztalan helyzetét. Tudósított olyan szülőkről, akik át akarták adni neki fiaikat, hogy olyan országba vigye őket, ahol vannak papok, és ahol megünneplik a húsvétot; és szólt olyan családokról, amelyek nemzedékek óta pap nélkül is megtartották vallási gyakorlataikat, és az erős mohamedán elnyomás ellenére is megőrizték hitüket.

Ghebre Mihály (,,Mihály arkangyal szolgája'') 1788-ban született Mertule Mariamban. Tizedik életévétől kezdve kolostori iskolába járt, majd 1807-ben novíciusként kolostorba lépett; teológiai tanulmányait a doktori fokozattal fejezte be.

Minél többet tanult azonban, annál inkább kínozta valami belső nyugtalanság és a teljes igazság megismerésének vágya. A hittan jórészt a Krisztus személyéről szóló vitákban merült ki, a szerzetesi élet pedig külsőséges vallási gyakorlatokban és értelmetlenné vált formákban merevedett meg. A régi szerzetesek emlékezetében elevenen élt A szerzetesek kézikönyve, amely értékes kincs lehetett, de sehol sem volt már föllelhető. Ghebre Mihály nem sajnálta a fáradságot, hogy megkeresse ezt a kincset. 1815-től 1825-ig zarándokolt kolostorról kolostorra, míg végül a fővárosban, Gondarban rábukkant. Ebben a tudományos központban maradt tizenegy évig; ez idő elteltével azonban még csalódottabb volt, mint előtte. Elhatározta, hogy Jeruzsálembe zarándokol, mert remélte, hogy ott majd közelebb jut Krisztus igazságához.

Amikor egy küldöttség utazott Kairóba, hogy a pátriárkától új abunát (érseket) kérjen, csatlakozott a csoporthoz, melyet egy olasz lazarista hithirdető, de Jacobis Szent Jusztin (lásd: 414. o.) apostoli prefektus vezetett.

Kairóban nem értek el sikert. A pátriárka rákényszerített Abesszíniára egy huszonkét éves szerzetest abunaként, aki nemcsak tanulatlan, hanem erkölcstelen is volt. Ghebre Mihály az egész küldöttség előtt feltett neki egy Krisztusra vonatkozó kérdést; a válasz azonban siralmasan hangzott. Ghebre Mihály így ítélte meg: ,,Szellemileg Ön csak félszemű! Tudatlansága nyilvánvalóvá lett számunkra''. Ennek ellenére a jelöltet püspökké szentelték, és felvette a Szalama abuna nevet. Jusztin de Jacobis Kairóból Rómába vezette csoportját. Azt hitte: ez lesz a legjobb eszköz arra, hogy eloszlassa Abesszíniának Róma elleni sok előítéletét. Az örök város megpillantása lenyűgözte a látogatókat, mindenekelőtt pedig XVI. Gergely pápa (1831-- 1846) alakja, aki kétszer is fogadta őket kihallgatáson, s nagyon különbözött Abesszínia egyházának pátriárkájától és abunájától. Hazafelé vivő útjuk Palesztinán át még egyfelé tartott, utána azonban egy időre megint elvált Jusztin és Ghebre Mihály útja.

Csakhamar úgy tűnik, mintha Ghebre Mihály megkísérelte volna, hogy ellenszegüljön a megismert igazságnak, mintha átvette volna a katolikus hit elemeit, a katolikus Egyházat azonban ki akarta volna kerülni. Nem akart szakítani abesszin egyházával, de hivatottnak érezte magát, hogy Krisztus igaz hitét, amelyet Rómában és Jeruzsálemben megtalált, minden abesszin általános hitvallásává tegye. A kairói pátriárka támogatta, és megfelelő írást adott neki Szalama abunához.

A zarándok ujjongva tért vissza hazájába. Szalama abuna azonban nem felejtette el kairói megaláztatását. Nyilvánosan elkobozta a pátriárka iratát, és rákiáltott átadójára: ,,Menj, te átkozott, te kiközösített!'' Emez visszavágott: ,,Ön elutasította a pátriárka írását: ettől a pillanattól fogva önnek nincs illetékessége! Hogy akar ön, a lázadó kiközösíteni engem?''

Ghebre Mihály nagy terve, hogy az abesszin egyházat Krisztus igaz hitére vezesse, meghiúsult. Csalódottan kereste fel Jusztin de Jacobist, aki hat hónapon át naponta neki szentelte idejét, hogy vallási és teológiai beszélgetések során segítsen a keresőnek nehézségei megoldásában. Végül 1844-ben tanítója előtt letette a katolikus hitvallást.

Jusztin konvertitájában kiváló segítőre talált. Ghebre Mihály csakhamar az új alapítású szemináriumban ifjú honfitársait készítette elő a papságra. Nemsokára megírt egy nyelvtant, szótárt, és katekizmust ge'ezül, Abesszínia liturgikus nyelvén. Majd járta a falvakat, városokat és kolostorokat, hogy mindenütt hirdesse a katolikus hit igazságát. Rendkívüli műveltsége, tüzes beszédkészsége és mély jámborsága sokakat megnyert a katolikus Egyház számára.

Szalama abuna ijedten látta, mint csökken befolyása. Sikerült ellenfelét láncra vernie, két hónap múlva azonban Ubie fejedelem parancsára szabadon engedték Ghebre Mihályt. Társai a kezét és lábát csókolták, amelyek méltók lettek arra, hogy Krisztusért láncokat viseljenek. 1851. január 1-én az időközben püspökké lett Jusztin pappá szentelte, majd felvette a lazaristák kongregációjába is.

A helyzet ismét Szalama abuna javára fordult, amikor a kalandor Kassza jutott uralomra. Szalama abunában megfelelő segítőre talált nagyravágyó tervei megvalósításához. Együttesen vették fel a harcot a katolikus vallás ellen. Kiadtak egy rendeletet egy eretnek Krisztus- hitvallásról, amelyet minden abesszinnek halálbüntetés terhe alatt el kellett fogadnia. Az abesszin klérus kinyilvánította egyetértését, a katolikusok -- püspökük és öt hazai papjuk köré gyűlve -- elutasították. A bátor hitvallókat fogságba vetették. Jusztin de Jacobist öt hónap múlva elengedték, és katonai őrizettel a határra kísérték. A hazai papokat válogatott kínzásoknak vetették alá: hetekre kifeszítették a lábukat egy facövekhez s így hagyták őket a perzselő napon és a hideg éjszakán is, napokon át semmit sem kaptak enni, ismételten csaknem halálra ostorozták őket.

Eközben Kasszát II. Teodorosz néven ünnepélyesen négussá, azaz császárrá koronázta Szalama abuna. Hatalma tetőpontján állott, egész Abesszínia meghajolt előtte, csak egy csoport mert ellene szegülni: Ghebre Mihály és négy társa. A négus a táborába vitette a ,,lázadók'' vezérét. Mivel semmiféle fenyegetés nem használt, két órán keresztül ostoroztatta.

A csaknem halálra kínzottnak még két hónapon át kellett nehéz láncokban követnie a csapatot. Ekkor új ítélkezésre került sor. A négus felkelt és így kiáltott: ,,Ti mindnyájan, abuna és az egyház szolgái, halljátok! Titeket hívlak tanúként és bíróul. Az egész népet alávetettem törvényemnek és hitemnek. Csak ez az ember tagadta meg, hogy engedelmeskedjék nekem.'' -- ,,Nem ismerem hitemnek más bíráját, mint Krisztust és földi helytartóját, a római pápát!'' -- ,,És én, én talán nem vagyok bírád?'' -- ,,A test ugyan a hatalmadban van, de a lélek nem. Szemben áll a joggal, ha az emberi erőszak kijelenti: vagy el kell fogadnod a hitemet, vagy meg kell halnod. Te, te Abesszínia zsarnoka vagy, az abuna pedig a démonod!''

Ez már elég volt! Teodorosz dühtől fulladozó hangon kiáltotta: ,,Katonák, vezessétek a vesztőhelyre, és lőjétek agyon!'' A jelenlevő angol követ közbenjárására a halálbüntetést életfogytig tartó fogságra változtatták. Így a hitvallót a hadsereg újabb három hónapon át vonszolta végig az országon; s ez néma prédikáció volt mindenki számára, aki látta láncait és elkínzott testét. Amikor a hadseregben kitört a kolera, Ghebre Mihályt az elsők között ragadta el 1855. augusztus 28-án.

1926. október 3-án XI. Pius pápa boldoggá avatta.

Szent Noémi,


Armengol Boldog Péter     hitvalló † 1304


Oszlopos Szent Simeon atya

Oszlopos Szent Simeon atya a szíriai Kappadókia területén született szegény szülőktől. A gyermek a szülői házban istenfélő nevelésben részesült. Amikor elérte a 13. évet, atyja juhainak őrzését bízták rá. Egy téli időben a nagy hóesés miatt, napokig nem tudta a nyájat a legelőre hajtani. Vasárnapi napon szüleivel a templomba ment. Az Evangélium felolvasásából a „Boldogságok” hallása nagy hatást tett rá egy idős embertől az értelméről is tanítást kapott. Utána hosszú imában kérte Istent, hogy mutassa meg számára az üdvösség útját. Imádsága alatt a következő látomása volt: úgy látta, hogy alapot ás egy épülethez. Hangot hallott: Áss mélyebbre! Tovább folytatva az ásást, a hang háromszor szólította fel erre. Utoljára a hang megelégelte az ásást. Azzal zárta szavait, hogy erre az alapra építhet. Fáradság nélkül nincs semmiféle előmenetel. Simeon ezt a mély alázatosság megszerzésére értette.

Titokban elhagyta a szülői házat, és egy kolostorban élt rövid ideig. Innen a pusztába ment, és három évig egy szűk barlangban lakott. Testét a kőfalhoz kötötte lánccal. Alázatos életének híre ment. Sokan felkeresték a környékről és távolról, hogy lássák és tanítását hallgassák. Egy napon meglátogatta őt Szent Meletiosz Antiochia főpapja. Tanácsára levetette magáról a vas láncokat.

Ezután Simeon a vezeklésnek új módját választotta. Egyre magasabb oszlopot épített, és azon állva, hideget és meleget tűrve, sokat böjtölve élt sok ideig. Híre tovább terjedt az emberek között. Ezrek és ezrek keresték fel különféle ügyekben. Gyógyulni akartak, atyai tanítását várták, áldást kértek tőle. Titokban még császárok is felkeresték, hogy tanuljanak tőle. Hallgatói Istentől jövő tanításnak fogadták el szavait. Keresztény tanítást hirdető szavaira sok pogány lett kereszténnyé.

A szent tanító, csodatevő, jövőbe látó vezeklő, hosszú élet után 459-ben halt meg. Több püspök és számtalan nép részvételével temették el Antiochiában a főtemplomban. Halála után, temetési menetében is számos csoda történt. Ezzel dicsőítette meg Isten a nagy vezeklőt.

Az Istenszülő övének elhelyezése

Az Istenszülő öltönyén kívül a keresztények az övét is őrizték, amelyet, egy elbeszélés szerint Ő engedett le a levegőből szent Tamás apostol számára. Ezt az övet a keresztények egymásnak adták át nemzedékről nemzedékre. A mai ünnepet abból az alkalomból rendelték el, hogy az öv által csoda történt. A X. században Bölcs Leó császár felesége Zoé császárnő hosszantartó súlyos betegségbe esett. Miután reá helyesték az Istenszülő övét meggyógyult. Ekkor az övet ünnepélyesen új dobozba helyeztek. Románosz Agrippa görög császár leánya, amikor a grúz királyhoz Bagráthoz férjhez ment, magával vitte a szent öv egy részét.


LINDISFARNEI SZENT AIDAN püspök
+Anglia, 651. augusztus 31.
Aidant joggal nevezik Northumbria apostolának. Bár már mások is hirdették előtte az Evangéliumot Észak-Angliában, ő volt az, aki Lindisfarne püspökeként 635-től 651-ig befejezte Northumbria népének katolikus hitre térítését, és ezzel megalapozta az ország egyházának a következő nemzedék idejében elért nagy eredményeit.

A 7. század elején a brit szigeteken az országok egész sora volt. Ezek közül a legészakibbat, Northumbriát Szent Edwin király (kb. 617-- 632) kormányozta. Jól és igazságosan uralkodott. Feleségül akarta venni Eadbaldnak, Kent királyának leányát, Szent Ethelburgát. Mivel Edwin még pogány volt, Eadbald csak azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha Edwin megígéri jövendő feleségének, hogy keresztényként élhet, s ő maga is komolyan foglalkozik a kereszténység felvételének gondolatával. Edwin elfogadta a feltételeket. Miután Szent Paulinust, akit Nagy Szent Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 511. o.) küldött Rómából Canterbury Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 233. o.) segítségére, püspökké szentelték, ő kísérte Ethelburga hercegnőt Northumbriába. Két évvel később, miután Edwin több természetfölötti jelet kapott, megkeresztelkedett; példáját népe köréből sokan követték. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a király megtérése őszinte volt: Yorkban kőtemplomot kezdett építeni a püspök számára, s támogatásával Paulinus megkezdhette Northumbria népének térítését. Nagy akadályként állt a térítés útjában, hogy a sok kis királyság folytonosan hadban állt egymással.

A keresztény Edwin király uralma rövid ideig tartott. Öt évvel megtérése után, 632-ben Pendánál vereséget szenvedett és elesett. (A győztes Mercia pogány királya lett, aki a britek keresztény uralkodójának, Cadwallonnak volt a szövetségese.) Edwin halálával megkezdődött Northumbria egyházának folyamatos pusztulása. A helyzet olyan veszélyessé vált, hogy Paulinus püspöknek Kentbe kellett menekülnie, s magával vitte a királynét két kis fiával együtt. Csak egy misszionárius maradt az országban: James, a püspök diákonusa.

Edwin király Ethelfrith leverése után lett Northumbria uralkodója. Ethelfrith két fia: Szent Oszvald (640 körül--642) és Oswiu ebben az időben a Skócia délnyugati partjai mellett lévő szigeten, Iona kolostorában élt száműzetésben. A kolostort Szent Kolumba (lásd: 306. o.) és ír szerzetesek egy csoportja alapította 563-ban. A két ifjú herceg ionai tartózkodása alatt keresztény lett, és egy évvel Edwin halála után Oszvald elhatározta, hogy visszaszerzi apja országát, a pogányokat elűzi és helyreállítja az egyházat. Hexhamtől néhány mérföldnyire északra felállíttatott egy keresztet. A csata előtti éjszakán víziójában Szent Kolumbát látta, amint oltalmul serege fölé terítette köpenyét. A következő napon katonáit és önmagát Istennek ajánlotta és legyőzte Cadwallont. Ezután rövid életének hátralévő idejét a northumbriai egyház helyreállításának és népe megtérítésének szentelte.

Amikor Paulinus püspök székét be akarta tölteni, Ionához fordult segítségért. Cormanus, akit az ionai szerzetesek Oszvald kérésére Northumbriába küldtek, kemény, szigorú ember volt, és nem tanúsított megértést a missziós egyház problémái iránt. Nemsokára abba is hagyta reménytelennek látszó munkáját, visszatért Ionába, és elbeszélte a szerzeteseknek, hogy olyan barbár néppel, mint a northumbriai, semmit sem lehet kezdeni. A szerzetesek között azonban volt egy, aki jóságosan, de határozottan megfeddte kudarcáért: ,,Testvérem, úgy tűnik nekem, hogy túl szigorú voltál tudatlan hallgatóidhoz. Az apostolok módszerét kellett volna követned, s egy szerény és egyszerű tanítás tejét kellett volna nekik nyújtanod, hogy azután lépésről lépésre oktasd őket Isten igéjére, amíg majd képesek lesznek a nagyobb tökéletességre és Krisztus magasztos parancsainak követésére.'' Ezeket Aidan mondotta, akiről eddig a pillanatig semmit sem tudunk, de már első áthagyományozott szavai is mutatják bölcs, türelmes lényét. Szerzetestársai felismerték, hogy ő az, akit Oszvald keres; felszentelték és Northumbriába küldték. Ez 635-ben történt. Néhány szerzetestársa vele ment; Lindisfarneban telepedtek le, ugyanolyan szigeten, mint Iona, szemben a bamburgh-i tengerparttal, ahol Oszvald király udvara volt. Durván megmunkált kövekből egy szalmatetős templomot és kolostort építettek, itt állította fel Aidan Northumbria püspöki székhelyét. Püspök korában is az Ionán elsajátított szigorú szabályok szerint élt. Tudatosult benne, hogy példája hat a legjobban a pogány és félpogány népre. Bár királyok és fejedelmek barátja volt, haláláig olyan egyszerűen és alázatosan élt, mintha egy ismeretlen szerzetes lett volna.

Aidan következő tizenhat évéről keveset tudunk. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki egyedüli forrásunk, hosszan és nagy lelkesedéssel foglalkozik emlékével, de kevés egyedi dolgot közöl tevékenységéről. Életét szerzetesei között Lindisfarnéban vagy magányos imádságban a szomszédos Farne szigetén töltötte, és hosszú missziós utakat tett Észak-Angliában. Errefelé még nem voltak templomok, s nem akadt más pap Aidanon és szerzetesein kívül; a prédikálás és keresztelés minden feladata az ő vállára nehezedett. A missziós utakra gyakran elkísérte maga a király is. Aidan története ugyanis nem egy, hanem két szent története: Aidané és Oszvaldé, a püspöké és a királyé. Mivel az ír szerzetesek nyelvét a nép nem értette, Oszvald velük ment, hogy tanításaikat és intelmeiket lefordítsa, s ami még fontosabb: saját türelmének és keresztény szeretetének példáját összekapcsolja az övékével.

E két szent személyes példamutatása végül elvezette Northumbria népét a kereszténységre. Amikor néhány évvel később Oszvald a déli pogányokkal vívott csatában elesett, vértanúként tisztelték, s jobb karját ereklyeként őrizték meg szegények iránti nagy szeretetének emlékére.

Béda közlése szerint Aidan útjai során több templomot épített, és lindisfarnei kolostorában iskolát alapított, melyben az általa kiválasztott tizenkét angol fiút népük jövendő papjaivá és apostolaivá képezték. Közülük néhányat név szerint ismerünk. Az ifjak között bizonyára voltak néhányan abból a sok rabszolgából, akiket a püspök kiváltott.

Aidan több kolostort is alapított, ezek sorsát azonban nem ismerjük. Női kolostorok alapítása is fűződik nevéhez, és az ő kezéből vette föl a fátyolt a királyi családból származó Szent Hilda (614--680) is, aki később Whitby nagy kolostorának apátnője lett.

Aidan világosan látta, hogy Anglia megtérítése hosszú és fáradságos munka lesz. Fél évszázadnak kellett eltelnie az első hithirdetők Lindisfarnéba érkezése után, amíg Szent Wilfrid (634--709/10) megtérítette Sussex népét; csak ezután lehetett Angliát keresztény országnak nevezni. De Aidan életében és főként az ő fáradozásai eredményeként kezdődött el az a nagy átalakulás, amely meghozta az angol egyház aranykorát: Szent Wilfrid, Szent Béda, Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) korát, amelyben Aidanhoz hasonlóan sokan misszionáriusként hagyták el hazájukat, hogy a kontinensen térítsék a pogány népeket.


Szent Arisztid


Szent Ciprián felszentelt vértanú

Ciprián püspök Kartágóban vagy a környékén, született. Szülei jómódú, tekintélyes pogányok voltak. Őt is abban nevelték. Mint földije szent Ágoston, ő is szónokságot tanult és idővel ünnepelt szónok, tanár és befolyásos, tisztelt ügyvéd lett. Becsületes lelke előtt megnyílt az evangélium világossága, Egy derék pap Cecilián is segített neki. 45 éves korában, sokak csodálkozására kereszténnyé lett. Egész Ez az újjászületés, azaz „második” születés új emberré tette. Lemondott állásáról, szétosztotta vagyonát, sőt pogány könyveitől is megvált. Csak a Szentírás könyvet szerette forgatni. Az alig kétéves hitújoncot püspöke pappá szentelte, rá egy évre a püspök halála után a nép őt kívánta új püspöknek. Bár egyesek ellenkeztek, Ciprián Afrika prímása lett és a hozzáfűzött reményeket teljesen beváltotta. Becsületes, érett és bölcs férfinek mutatkozott. Nagy szükség volt minderre abban az időben. Décius császár üldözést rendelt el a keresztények ellen teljes megsemmisítésükre. Főként az Egyház vezetőire vadászott, hogy szétszéledjen Krisztus nyája. Cipriánra is halált kiáltottak. Ő azonban elmenekült. Az üldözés készületlenül találta a keresztényeket, sok volt az elbukottak száma. Ciprián, aki a város közelében rejtőzködött, egy pásztorlevélben elsiratta a bukottakat, de szigorú volt visszafogadásukkal kapcsolatban. Pedig az elbukottak ezt akarták minél hamarabb. Décius halála után zsinatra gyűjtötte össze az afrikai püspököket, amely rendet és fegyelmet teremtett ezen a téren. Nemsokára újabb megpróbáltatás rázta meg az egyházat Járvány tört ki Kartágóban és környékén és két évig szedte áldozatait. Ciprián megszervezte a híveket, és ők gondjaiba vették a betegeket, nemcsak a hittestvéreket, de a pogányokat is, Ciprián számára is elközelgett életének vége. A gyönge Valérián császár, üldözést rendelt el a keresztények ellen. Ciprián is a prokonzul elé került. Kihallgatás után Kurubisba száműzték. Egy év múlva visszavitték Kartágóba és mivel nem akart áldozni a császárnak, kardhalálra Ítélte. Sok ember kísérte ki a vesztőhelyre. Hosszú imádság után letette ruháit, nyugodtan fogadta a halált 258-ban. Hívei fényes temetést rendeztek neki.


Szent Gennádiosz pátriárka

Gennádiosz szent Anatoliosz után lett konstantinápolyi pátriárka 458-ban, amikor Nagy Leó volt a császár Szelíd, tiszta életű és önmegtagadást gyakorló ember volt, aki fáradhatatlanul dolgozott a papság jobbá tételében és lelki nyájának oktatásában. Szent élete miatt Isten a csodatevés adományával tüntette ki, Elhunyt 471-ben. Mint egyházi író is ismert.


BOLDOG ANCINA JÁNOS JUVENÁL püspök
*Fossano, 1545. október 19. +Saluzzo, 1604. augusztus 31.
Nevét szülővárosának, a piemonti Fossanónak védőszentjéről, Szent Juvenális (4. század) narni püspökről kapta. Sokféle képességgel rendelkezett, és apja a lehető legjobb iskolákba járatta. Így tanult Montpellier-ben, a piemonti Mondoviban, s a padovai és torinói egyetemen. Huszonnégy éves korában Torinóban szerezte meg a doktori fokozatot orvostudományból és filozófiából.

Az egyetemen olyan nagy híre volt, hogy hamarosan az orvostudomány professzorává nevezték ki; emellett kiterjedt orvosi gyakorlatot is folytatott. Talált időt művészi foglalatosságra is. Szerette a zenét, és adottsága volt a költészethez; élete végéig írt latin és olasz verseket.

Juvenál jámbor volt, és pénztelen betegeit ingyen kezelte, de a papi vagy szerzetesi hivatásra ekkor még nem gondolt. Egy gyászmisén lelke mélyéig megragadta a Dies irae, amelyet pedig bizonyára gyakran hallott. Érezte, hogy Isten különleges feladatot tartogat a számára; de milyent? Imádságos és szemlélődő életet kezdett, hogy meghallja, ha Isten hívja.

Amikor harmincéves lett, a savoyai herceg szentszéki követe őt kérte meg háziorvosául. Juvenál ott hagyta az egyetemet és praxisát, s követte új urát Rómába. De alig volt valami dolga a követnél. Elkezdett hát teológiát tanulni. Különös szerencséjére nem kisebb mester volt a tanítója, mint Bellarmin Szent Róbert (lásd: A szentek élete, 530. o.). Később megismerte Néri Szent Fülöpöt (lásd: A szentek élete, 227. o.), aki azután a gyóntatóatyja lett. Mindinkább a szemlélődő életre érzett hivatást, és elhatározta, hogy karthauzi lesz. Néri Fülöp azonban úgy találta, hogy vérmérséklete nem viselné el a szigorú klauzúrát. Hosszú belső harc után egyet kellett vele értenie, és belépett a Fülöp által alapított oratoriánus társulatba.

Harminchét évesen szentelték pappá; négy évvel később Nápolyban meg kellett alapítania a társulat első Rómán kívüli házát. Juvenál gyakran prédikált és a nápolyiak beszédeit kiemelkedőknek találták. Egyik prédikációja után egy ismert énekes elhatározta, hogy szakít bűnös életmódjával, és tehetségét teljesen az Egyház szolgálatába állítja.

Juvenál azt a nézetet képviselte, hogy a zene elsőrangú eszköze a lélek Istenhez emelésének. Kiadott egy énekeskönyvet, és sok népdalhoz vallásos szöveget írt, hasonlóképpen a mindenfelé énekelt divatos dalokhoz is.

Jámbor nők számára alapított egyesületének tagjai rendszeresen látogatták a gyógyíthatatlanok kórházát, s a szenvedőknek lelki és anyagi segítséget nyújtottak.

Nagy csapást jelentett a nápolyiakra, amikor szeretett prédikátorukat városukban töltött több mint tízéves tevékenysége után visszarendelték Rómába. Egy évvel később megüresedett három püspöki szék, és azt beszélték, hogy Juvenál fogja betölteni az egyiket. Ekkor eltűnt a rendházból, és öt hónapon át nem lehetett megtalálni; helyről helyre vándorolt. Végül csak elérte a parancs, hogy azonnal térjen vissza Rómába. Időközben kinevezték az új püspököket, és elmúlt a ,,veszély''; ő ugyanis még mindig a szemlélődő életre vágyott. A termékeny munkálkodás további évei következtek. Ebben az időben ismerte meg Juvenál Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), és a két szent közt hamarosan szívélyes barátság alakult ki.

1602-ben megürült a Savoyához tartozó Saluzzo püspöki széke. Ezúttal már nem tudott elmenekülni Juvenál, mert maga VIII. Kelemen pápa (1592- -1605) kérte meg, hogy fogadja el a hivatalt. 1602. szeptember 1-én püspökké szentelték.

Elmondhatjuk, hogy püspöksége a kereszt jegyében állt, sőt az életébe is került. Azzal kezdődött, hogy politikai zűrzavarok miatt négy hónapon át nem tudott bejutni püspöki templomába, s szülővároskájában, Fossanóban kellett kivárnia a megoldást.

A nép hamar megismerte új püspökét, akit szentségének híre megelőzött. Amikor 1603-ban megkezdte egyházmegyéjében a püspöki látogatásokat, mindenfelől elébe vitték a betegeket és szenvedőket, és sokan meg is gyógyultak közülük. Az a különleges adománya volt, hogy felismerte az emberek közelgő halálát, s ezáltal sok feltűnő megtérést idézett elő. Saját közeli halálát is előre megmondta, bár még a legjobb egészségnek örvendett.

Saluzzóban élt egy szerzetes, aki bűnös kapcsolatot tartott fenn egy apácával. A püspök mindkettőjüket atyailag megintette, s amikor a figyelmeztetés nem használt, büntetés kiszabásával fenyegette meg őket. Szent Bernát ünnepén, aki a saluzzói ferences templom védőszentje volt, Juvenál püspök főpapi misét celebrált a kolostor templomában. Az utána következő kolostori ebéden a fent említett szerzetes megmérgezte Juvenál borát. Délután rosszullét fogta el a püspököt, s néhány nappal később meghalt.

Már halála után húsz évvel megindították boldoggá avatási perét, az azonban ismételten elhúzódott. Végül 1890. február 9-én XIII. Leó pápa avatta boldoggá Juvenál püspököt.



Trieri Szent Paulin     püspök és hitvalló, † 358           


BOLDOG MOGLIANOI* (MOLLEANI) PÉTER (kb. 1415-1490)
A Marche tartománybeli Mogliano helységben született vallásos szülőktől. Perugiában egyházi és világi jogból doktorátust szerzett. Ekkor hallott egy ferences atyától egy szentbeszédet, melynek hatására ferencesnek jelentkezett. Bizonyára régebben is foglalkozott a szerzetbelépés gondolatával. A rendben teológiai tudásban is annyira előrehaladt, hogy tudása és erényei révén egyaránt ismeretessé vált. Mint pap hamarosan Marchiai Szent Jakab kísérője és munkatársa, később utódja lett. Hogy mennyi ideig volt Szent Jakab kísérője, nem tudjuk, mert az ő működése 1422-tol 1476-ig nemcsak Itáliára, hanem más országokra is kiterjedt. Péter is nagy népmissszionárius, bűnbánathirdető, fáradhatatlan gyóntató, s különösen a viszályok békés elrendezése terén fejtett ki áldásos tevékenységet: Szelid, rokonszenves egyénisége alkalmassá tette, hogy az ellenségeskedéseket elsimítsa, a haragosokat kibékítse. Egymásra fegyverrel támadó városok tették le a fegyvert az o szavára. Rendtársai nagyra értékelték tevékenységét s kétszer a marchiai, egyszer a római rendtartomány tartományfőnökévé (vikáriusává) választották. Működése során többször időzött Camerino*-ban, ahol kapcsolatban volt a klarissza rendházzal, Boldog Baptista Varanoval. Halála is itt következett be. Érdekes, amit Boldog Baptista feljegyzett utolsó napjairól: „Betegsége utolsó szakaszában mindig vidámnak, mosolygónak láttuk; arra törekedett, hogy vigasztalja rendtársait, mindig olyan dolgokat mondott, amivel megörvendeztette őket - amint ezt életében is tette. Úgyhogy apám, az „illusztrisszimusz herceg” többször is mondta neki: Páter Vikárius, maga bizonyosan nevetve fog meghalni.” Ez nem egészen így történt, mert a pátér halála előtt nem ágyában akart megáldozni, hanem levitette magát a templomba, ott áldozott meg és vette fel a szent kenet szentségét. A herceget és fiait Isten törvényeinek betartására, rendtársait a Regula szerinti életre buzdította, majd Jézus szenvedése történetét olvastatta fel Szent Máté szerint. Így halt meg 1490. júl. 25-én. XIII. Kelemen pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Óvakodjanak a testvérek attól, hogy magukat külsőleg szomorúnak, komor tekintetű képmutatónak mutassák, hanem legyenek vidámak, illő módon kedvesek és örvendezők az Úrban.” Meg nem erősített Regula 7. f.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Péter szolgádat lelkipásztori és szerzetesi feladatai ellátására kiváló erényekkel ékesítetted. Add, hogy közbenjárása segítsen, példája ösztönözzön egyszülött Fiad követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Rajmund Nonnatusz (Születetlen)     szerzetes, † 1240

Szent Adauctusz     vértanú, † 304           


MÁRTON ÁRON püspök, III. r. (1896-1980)
Csíkszentdomokoson született. Az elso világháború idején mint kispapot behívják katonának. Végigharcolja a háborút, fohadnagyként szerel le. A teológiát 28 éves korában fejezi be, ekkor pappá szentelik. Káplán, hittanár, plébános, 1932-tol püspöki titkár és kolozsvári egyetemi lelkész, 1936-tól kolozsvári plébános. A pápa 1938. dec. 24-én kinevezi gyulafehérvári megyéspüspöknek. Hamarosan kitör a II. világháború. Közben a bécsi döntés következtében Észak-Erdély egy része visszakerül Magyarországhoz. O Gyulafehérváron marad. 1944. máj. 18-án, három nappal a zsidók deportálásának megkezdése után az egész magyar nyelvterületen elsoként tiltakozik nyilvánosan az elhurcolások ellen. A háború után bátor lélekkel védi az Egyház jogait a kormányzat elnyomó törekvéseivel szemben. Ezért 1949-ben a. csíksomlyói búcsú után (mintegy 150.000 a résztvevo) Tövis közelében a román hatóság letartóztatja és évekig tartó börtönnel igyekszik ot megtörni, de ez nem sikerül. 1954-ben felajánlják szabadon bocsátását, ha elszakad Rómától. Egy év múlva azonban szabadon engedik. Elso körlevelében bunbánatra szólítja azokat a papokat, akik vétettek az egyházi eloírások és a huség ellen. Már a következo évben internálják a püspöki palotában. Csak 1967-ben mozoghat újra szabadon. 1970-ben találkozhat Rómában VI. Pál pápával. Az erdélyi katolikus és magyar ellenállás eszményképe lett, akit úgy emlegettek, mint „az erdélyi Mindszentyt”. 1980. szept. 29-én halt meg 84 éves korában. Boldoggá avatási pere 1992-ben kezdodött meg. Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Márton Áron kolozsvári papszentelési beszédébol (1944): „Lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek; lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni. Lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatásunkkal járó kötelességek teljesítésétol nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsoség.”

Imádság:
Istenünk, te Áron püspököt nehéz idokben népednek jó pásztorául adtad s úgy rendelted, hogy hitéért, magyarságáért üldözést, börtönt szenvedjen, segíts, hogy példája minket is erosítsen hitünkhöz, egyházunkhoz való huségünkben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Fantin atya

Fantin atya Ke. Kalábriában született. Fiatal korától Isten szolgálatára szentelte magát. Először hazájában volt szerzetes, aztán a thesszáliai Larisszában, végül Szalonikben telepedett le és itt halt meg a IX. század végén vagy a X. század elején.


Szent Félix     áldozópap és vértanú, † 304           


Szent Fiákriusz     hitvalló  † ~670


Szent Gammachiusz     hitvalló, † 410           


Szent Letícia     szűz és vértanú           


SZENT PAMMACHIUS hitvalló
*350 körül. +Róma, 409/410.
A római nemes Pammachius a Furiusok főrangú nemzetségéből származott, akik régóta a szenátus tagjai voltak.

Az életéről és tevékenységéről szóló lényeges közléseket egykori iskolatársának, Szent Jeromosnak (lásd: A szentek élete, 552. o.) köszönhetjük. Így arra is ő tett célzást, hogy konzuli és prokonzuli tisztséget is viselt. Amikor Jovinianus szerzetes 390 körül dogmatikus viszályt szított, megkezdődött a levelezés a két régi barát között. Jeromos több művét neki ajánlotta.

Paulina, Pammachius hitvese Szent Paula (lásd: 68. o.) lánya, Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) nővére volt, az özvegy Szent Marcella pedig Pammachius unokahúga. Ezek az előkelő római nők buzgón követték a Szent Jeromos által hirdetett szerzetesi aszkézis jámborságeszményét. Amikor 395-ben Paulina meghalt, Pammachius leegyszerűsítette életmódját, és többé nem a szenátor pompás bíborruhájában jelent meg, hanem a közönséges ember jelentéktelen tunikájában, nagy vagyonát jótékony célokra fordította. Jeromos ezért a szegények kincstárnokának és a rászorulók barátjának nevezte; teljes csodálattal fűzte hozzá: ,,Más házasemberek ibolyát, rózsát, liliomot és bíborvirágokat szórnak hitvesük sírjára, és ezzel akarják enyhíteni szívük fájdalmát; barátom, Pammachius azonban az irgalmasság balzsamával öntözi a szent hamvakat és a tiszteletre méltó csontokat.'' Aszketikus élete kiváltotta ugyan rangtársai gúnyolódását, egyben azonban az olyan kiemelkedő férfiak csodálatát is, mint Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) és Jeromos. Barátja, Paulinus leírja, amint Pammachius, ,,az Egyház adakozója'' nagy néptömeget vendégelt meg saját költségén a Szent Péter templomban, és utal arra, hogy mint táplált Jézus is ezreket.

Pammachius Ostiában egy nagy menedékhelyet emelt, a római Mons Caeliuson pedig egy oratórium helyén bazilikát építtetett, melyet sokáig róla neveztek el, a középkor óta azonban Szent János és Pál bazilikája néven ismert az ott őrzött ereklyék miatt. A bazilikán ez a felirat, titulus állt: ,,Ki építette Krisztusért ezt a nagy és tiszteletre méltó épületet? Akarod tudni? Pammachius ő, a hit előmozdítója.''

Az a tény, hogy egy művelt, hatalmas és gazdag arisztokrata nagy vagyonát a szegénygondozás szolgálatába állította, ő maga pedig -- mint valami szerzetes -- aszketikus életet élt, elképesztő lehetett az akkori Róma számára. A nemesség nagy része ugyanis kitartott még a régi pogány kultusz mellett, a keresztény nép körében és a papság nagy részében pedig erős aszkézisellenesség nyilvánult meg. Ez az ellenkezés Szent Blesillának, Paula özvegy lányának halálakor, 384-ben érte el tetőpontját, mert úgy hírlett, hogy az özvegy halálra gyötörte magát. Jeromos 66. levelében Pammachiust a legnagyobb dicsérettel magasztalta új életmódjáért: ,,Paulina hazatérése és elhunyta után az Egyház a későn született szerzetest, Pammachiust termette nekünk, aki patrícius volt apja és hitvese nemessége révén, gazdag az alamizsnálkodásban és fennkölt az alázatosságban. A mi időnkben már birtokolja Róma azt, amit azelőtt egyáltalán nem is ismert. Régebben alig voltak művelt, befolyásos és előkelő szerzetesek. Barátom, Pammachius azonban képzettebb, befolyásosabb és előkelőbb mindenki másnál: nagy a nagyok között, első az elsők között, a szerzetesek vezetője.'' Megkísérthet bennünket, hogy ezeket a szavakat udvarias bóknak tekintsük csupán, és vitassuk igazságukat: ilyenféle értelmezés azonban Jeromos személyével kapcsolatban nem jogos, hiszen ő kíméletlenül feltárta a keresztény élet legfőbb követelményeit és az erkölcsi visszásságokat.

Pammachius állást foglalt az Egyház belső küzdelmeiben is, és eközben folytonosan elkötelezte magát az ortodoxia mellett. Amikor Jovinianus szerzetes 390-ben az erős aszkézisségre támaszkodva Rómában vitatta a szüzesség magasabbrendűségét a házassággal szemben, Pammachius megkérte a Betlehemben tartózkodó Jeromost, hogy készítse el Jovinianus tévtanainak írásos cáfolatát. Jeromos azonban a Jovinianus ellen irányuló írásában olyan lebecsülő megjegyzéseket tett a házasságról, hogy Pammachius nem engedte meg ennek az írásnak az elterjesztését. Numídiai birtokain a donatizmus eretnekségét támogató parasztokat okos intelmeivel sikerült visszavezetnie a katolikus Egyházba. Ez a sikere meghozta számára Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) dicséretét. Amikor Origenész (184--254) igazhitűségének vitája 395-ben eljutott Rómába, Pammachius és Oceanus megkérte Jeromost, hogy fordítsa le latinra Origenésznek Peri arkhón című írását, amelyet már Rufinus (345 körül--410) is lefordított ugyan De principiis (Az alapelvekről) címmel, de a dogmatikailag megbotránkoztató helyek kihagyásával. Úgy tűnik, hogy Origenésznek Szent I. Anasztáz pápa (399--401) általi elítélésében Pammachiusnak is része volt.

Pammachius feltehetően a nyugati gótok római betörésének idején (409/410) halt meg.

Pammachiusban az Egyház olyan szent hitvallót tisztel, aki e világ minden szellemi és anyagi értékével a legnemesebb módon gazdálkodott. Műveltségét, amelyért Jeromos tanúsága szerint a legnagyobb buzgósággal fáradozott, a szent tanítás szolgálatába állította, gazdagságát pedig nagylelkűen használta fel a szegénygondozás érdekében. Nem csoda hát, ha a pápa és a nép egyaránt becsülte.

Minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk Szent Jeromos véleményéhez, aki azt írja, hogy az Úrnak a gazdagokra szórt jajkiáltása egyáltalán nem vonatkozik Pammachiusra. Gazdagság és hatalom nem kárhozat veszélye volt számára, hanem egyedülálló alkalom a szeretet főparancsának teljesítésére. A szeretet több az anyagi értékek puszta elajándékozásánál, sokkal inkább a lélek önátadása. És éppen ezt mondja Jeromos Parnmachius szentsége titkának, amikor így ír a gazdag nemes Juliánnak: ,,Nincs okod arra, hogy nemesi helyzeteddel és gazdagságod terhével mentegetőzzél. Tekints a szent férfiúra, Pammachiusra és a mélységes hitű papra, Paulinusra, akik nemcsak gazdagságukat, hanem önmagukat is odaadták az Úrnak.''   


Szent Rózsa


Szent Sándor, János és Pál főpapok

Szent Sándor először segédpüspök volt. Részt vett az első egyetemes zsinaton Metrofán pátriárka megbízásából, aki idős kora miatt nem tudott részt venni a zsinaton. Buzgón védelmezte az igaz hitet az ariánusok ellen. Metrofán halála után ő lett a konstantinápolyi pátriárka 325-40 között. Az ő imádságára büntette meg Isten a tévtanító Ariust. Szent János pátriárkáról, a böjtölőről szeptember 2-án emlékezünk meg.

518-20 között kormányozta a konstantinápolyi patriarkátust a Ciprus szigetéről származó Szent Pál pátriárka. 780-ban lett s főváros pátriárkája. Erényes és Istenfélő ember volt, de mellette gyenge akaratú és féltékeny ember. Szomorúan látta a képrombolás tévtanításának terjedését. Szerette volna Kazár Leó képromboló császár halála után a szentképek tiszteletét helyreállítani, de nem tudta, mert nem volt segítsége és a tévtanítás erősen az emberekbe ivódott. Titokban elhagyta tehát pátriárkái székét és szent Florus kolostorába belépve szerzetessé lett, Négy évig kormányozta az Egyházat. Megbetegedett és ezért szánta rá magát erre a lépésre.

Kristóf atya Romában született. Szent Teodoz atya kolostorában volt szerzetes Palesztinában a VI. században. A kolostorban 11 évet töltött el szigorú vezeklésben. Egy látomás folytán a Sínai hegyre ment, és ott böjtben és imádságban 50 évet töltött. Késő öregségben hunyt el Teodóz atya kolostorában.