CÓRDOBAI SZENT EULOGIUS püspök, vértanú
+Córdoba, 859. március 11.
A 8. század eleje óta a Pireneusi-félsziget az arabok kezében volt, csak Asturiában tudott egy keresztény ország szembeszegülni az iszlám rohamával. Szent II. Alfonz (792--842) és III. Alfonz (866--910) vezetésével ez a kis ország a 9. században olykor még ellentámadásba is lendült, bár ellenfelét sem kiszorítani, sem döntően megverni nem tudta. A nép tömegesen tért át a mohamedán hitre, a hitehagyók mellett azonban egy kisebbség, a mozarabok szilárdan kitartottak keresztény hitük mellett.

Hamis állítás lenne, ha az araboknak kifejezetten keresztényellenes, támadó politikájáról beszélnénk Spanyolország meghódított részeivel kapcsolatban. Hogy a keresztényeket ne hajszolják bele uralmukat döntően elutasító magatartásba, nyílt felkelésbe, bizonyos fajta türelmet tanúsítottak keresztény alattvalóikkal szemben. A keresztények a maguk egyházi és polgári törvényei szerint éltek elkülönített lakónegyedekben, jogvédelmet élveztek, s ezért adót fizettek.

A kereszténység azonban kiszorult a nyilvánosságból, és magánterületre korlátozódott, helyébe az iszlám lépett a vallásgyakorlás államilag hivatalos formájaként. A hitüktől áthatott keresztények számára az elnyomás e formája állandó kihívásnak tűnhetett. Hivatásuk és kiválasztottságuk magasztos érzésében teljes nyíltsággal vallották magukat keresztényeknek, és készek voltak, hogy hitükért meg is haljanak. A mohamedánok válasza erre gyakran kemény elnyomás, üldözés és kínzás volt. A 9. században azután kifejezett keresztényüldözésekre is sor került. Mindezek sok keresztényt megfélemlítettek: ezek készek voltak az uraikkal való megalkuvásra.

A 9. század elején született Eulogius, Córdoba egyik legelőkelőbb családjának fiaként. Szent Zoilus templomának szolgálatában nőtt fel. Már fiatalemberként rendkívüli érdeklődést tanúsított a Szentírás és az egyházatyák iránt. Különös ismertetőjegyként már ebben az időben kibontakozott szerénysége, alázatossága és együttérzése. Miután diákonussá, majd pappá szentelték, egy ideig Córdobában tanított. Papoknak és hívőknek egyaránt mintaképe volt önmegtartóztatásban, jámborságban és aszkézisben. A világi papok között is szerzetes módjára élt, időről időre visszavonult egy kolostorba, ,,hogy erényre irányuló törekvéseit ne csökkentsék a világi gondok''.

850 körül ismeretlen okokból megkezdődött a keresztények üldözése. II. Abderrahman ediktumot adott ki ellenük, és felemelte a tőlük követelt adót. Ez sok keresztényt arra indított, hogy a bíró előtt megvallja hitét, és nyilvánosan elutasítsa Mohamed tanítását. Abderrahman az andalúziai püspök, Reccafred segítségét akarta felhasználni, hogy a keresztényeket visszatartsa nyilvános hitvallásuktól. Reccafred ugyanis elvitatta a vértanúság méltóságát azoktól, akik magatartásukkal kifejezetten a vértanúságra pályáztak. Reccafred az uralkodó parancsára Eulogiust fogságba vettette, mert a vértanúságra buzdított. Vele együtt börtönbe ment sok, hitében erős híve is. Eulogius kitartással és erős lélekkel viselte el kemény sorsát. ,,Egyesült benne Jeromos szigorúsága, Ágoston szerénysége, Ambrus szelídsége, Gergely türelme a tévelygők eligazításában, az elesettek támogatásában, a hatalmasok kérlelésében, a borzalmak elviselésében; mindenben csodálatos sokoldalúságot mutatott.'' Amikor elengedték börtönéből, megszerkesztett egy intelmet, s benne Flórát és Máriát állhatatosságra és a vértanúságra bátorította. E művében megragadó tanúságot tesz a szorongatott helyzetről, egyben pedig minden idők kegyelmi teljességéről is: ,,Nem kételkedhetünk abban, hogy Krisztus megjutalmaz majd minket a mennyben, mert az ő nevéért viseljük el a láncokat és kínzásokat. A börtönök tele vannak az egyháziak seregével; az Egyháztól elragadták püspökeinek és papjainak szent szolgálatát. Szívünk összetörtségében és az alázatosság lelkével magasztaljuk és áldjuk Krisztust, hogy miközben a templomokban elnémultak a szent énekek, a börtönök zsoltárok imádságától visszhangzanak.'' A következő évben mindkét szűz elszenvedte a vértanúságot.

Eulogius kihasználta az újra elnyert szabadságot, s prédikációival és írásaival oktatta és erősítette a hívőket. Buzgóságát siker koronázta; az Abderrahman fia, Mohamed alatt újból magasra csapott üldözési hullám idején sok keresztényt visszatartott attól, hogy megtagadja hitét. Arra törekedett, hogy összegyűjtse a vértanúaktákat, majd összeállította belőlük a Memoriale Sanctorum három kötetét. 857 körül megszerkesztett egy különleges védekező iratot a córdobai vértanúk számára, az Apologeticus Martyrumot. Írásaiban hatékonyan védekezik ama állítás ellen, hogy azok, akik önként keresték a veszedelmet és a halált, nem olyan vértanúk, mint az ősegyház szentjei, akik hitükért a halálba mentek. 858 végén meghalt Vistremir toledói püspök. A papság és a nép egyhangúan Eulogiust választotta meg utódjául, akit tanultsága és meggyőződéséhez való hűsége miatt a hispániai egyház első férfiának tekintettek. Nem szívesen vállalta a magas hivatalt.

Egy fiatal lány, Córdobai Szent Leocritia (+859) keresztény hitre tért, és ezért magára vonta mohamedán és pogány rokonainak haragját. Oltalmat keresett hát Eulogiusnál, aki először a nővérére, majd egy ismerősére bízta. Miközben a szülők sürgetésére sok keresztényt kihallgattak, Eulogius bátran elrejtette üldözői elől. Kioktatta, és megerősítette a hitben, s előkészítette a vértanúságra. Eulogiust és Leocritiát végül is elfogták.

,,Megparancsolták nekünk, hogy prédikáljunk, s a mi vallásunknak az a feladata, hogy azoknak, akik megkérdeznek minket, a hit világosságát nyújtsuk, és attól, aki az életre törekszik, ne tagadjuk meg azt, ami szent'' -- válaszolta a bírónak arra a kérdésére, hogy miért adott menedéket az elmenekült lánynak. A bírónak is készséggel meg akarta mutatni az igazság útját, de az megostoroztatta, majd a királyi tanácshoz vezettette. Az udvari emberek egyike, aki barátságosan viseltetett iránta, a megalkuvást tanácsolta neki: a veszélynek ebben a pillanatában tagadja meg, utána pedig gyakorolja ismét hitét. Eulogius nevetve utasította el ezt az ajánlatot: ,,Ó, ha tudnád, hogy mi vár hitünk hűséges követőire! Bárcsak átadhatnám a szívednek, amit az enyémben őrzök; akkor meg sem kísérelnéd, hogy eltéríts szándékomtól, hanem készségesen lemondanál a rangodról és tisztségedről.'' Ezután hozzáfogott, hogy a bíráknak az Evangéliumot hirdesse. Nem hallgatták meg, hanem megparancsolták, hogy tüstént végezzék ki karddal. Katonák vezették a vesztőhelyre; ott letérdelt, az ég felé tárta kezét, keresztet vetett, elmondott egy rövid imát, utána lefejezték.


Szent Eutimiusz     püspök és vértanú, † 820.   



FABRIANO BOLDOG JÁNOS (1469-1539)
A fabrianoi Righi nemesi családból származott. Már gyermekkorában megfigyelhetok voltak nála azok az erények, mikkel késobb kiváltotta kortársai csodálatát. Hajlama az imádságra, szülei iránti nagy szeretete, a szív ártatlansága. A tökéletesség vágyától indíttatva és Szent Ferenc példájától ihletve ferences lett. A foranoi kolostorban végezte a novícius-évet, elöljárói nagy elismeréssel voltak róla. A teológiai tanulmányok elvégzése után pappá szentelték. Élete ettol kezdve jelentéktelen helyeken folyt le. Egy eldugott kolostorba (Massacio*) került, nagyobbrészt itt élte le életét. Az a kor, melyben élt, a reneszánsz és a hitújítás kora volt. Élete szinte tudatos ellentéte a kortárs egyháziak életének. Pápák, püspökök, rangos egyháziak anyagias, fényuzo, sokszor botrányos életmódjával szemben o a legnagyobb szegénység, egyszeruség és önmegtagadás útját választotta. A kolostorhoz közel egy barlangban töltötte ideje nagy részét, ahol Krisztus szenvedésérol elmélkedett. Étkezésben, ruházatban a legnagyobb szigort és lemondást gyakorolta. A hitújítás élen lévo embereit az egyházhuségben való megingás, engedetlenség jellemezte. János csodálatos engedelmességet tanúsított elöljárói iránt. A hitújítók beszédei sokszor lázítások, vádaskodások voltak az egyházi elöljárók ellen; János csak a vallás igazságait hirdette, ezek közt is elsosorban Isten végtelen irgalmasságát. Beszédeit nagy sokaság hallgatta, sok volt a megtéro. Gyengéd szeretettel volt a bunösök iránt, meg a betegek, szegények iránt: sok beteget gyógyított meg a kereszt jelével. 70 évi kemény vezeklo élet után, mely egyúttal vezeklés volt más egyháziak buneiért, 1539. márc. 11-én halt meg Massacioban. X. Szent Piusz pápa avatta boldoggá.
Fabrianoi Jánosra is áll, amit Celanói Tamás ír Szent Ferencrol:
„A világ megöregedett, arca ráncos lett a sok buntol; a szerzetesrendek letértek az apostolok útjáról a bunök éjszakája a legsötétebb órához érkezett. És íme, hirtelen feltunt egy új ember a földön… És az emberek ámulva látták, hogy visszatérnek az apostoli idok jelei, és az osegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jánost a hitújítás korában imádságos és vezeklo életével példának állítottad. Add, hogy Egyházadban minden idoben támadjanak hasonló példaadó papok és szerzetesek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Konstantin (Szilárd)     vértanú, † ~576.   


Szent Pionius és vértanútársai

Pionius áldozópap volt, kihirdetése által sok pogány lett a keresztény Egyház tagja. Décius császár üldözése idején, amikor Szmirnában Szent Polikárp püspök emlékét ünnepelték, elfogták Pioniust, Szabint, Aszklepiádot, Macedoniust és Linust. Pionius ezt megelőzően már tudta, hogy elfogják őket. Sok kínzás és börtön után Pionius papot keresztre feszítették, aztán holttestét elégették. A vele együtt szenvedő többi vértanúról nem jegyezték fel, hogy milyen halállal végezték be életüket 250-ben.


Szent Szofrón püspök

Szofrón Damaszkuszban született, hamar kitűnt tehetségével. Fiatal korától megszerette az istenfélő életet, ezért kolostorról kolostorra járt, hogy tanuljon, végül Nagy Szent Teodóz kolostorában lett szerzetes. Sokat harcolt a monofizita és monoteléta tévtanítások ellen. Az igaz hitért való buzgósága miatt634-ben Jeruzsálem pátriárkájává választották. Ebben a hivatásban még buzgóbban harcolt a tévtanítók ellen. Nem szűnt meg különféle zsinatokon elítélni őket. Bölcs volt cselekedeteiben és igazságos, bátor és értelmes. Abban az időben özönlötték el a Szentföldet a mohamedán arabok. Jeruzsálemet is elfoglalták, és a régi salamoni templom helyére mecsetet építettek. Ebben a nehéz helyzetben, amikor a keresztényeket különféleképpen bántották és sanyargatták, nem szűnt meg híveit bátorítani. Önmaga megtelt fájdalommal, és kérte Istent, hogy vegye el, ne lássa a kereszténység szenvedéseit és meggyalázását. Jeruzsálem pusztulása után egy évre békében hunyt el 639-ben. Sok levél, magyarázat, beszéd és ének maradt utána.

Szent Anasztázia anya

Anasztázia Jusztinián császár (527-65) uralkodása idején élt Konstantinápolyban, mint özvegyasszony. Kellemes külsejű és széplelkű özvegy volt. Sokan utánozták lelki szépségében, a császár is tisztelte. Az ördög mesterkedései folytán Teodóra császárnő meggyűlölte, azért Anasztázia Alexandriába menekült és ott kolostort alapított. Néhány évig ott élte életét, aztán férfiruhába öltözve Dániel szerzetes szkítája közelébe ment. Ott befalaztatta magát egy barlangba, és 28 éven át élt benne senkitől sem láttatva. Meghalt 567-ben, előre megtudva halála idejét.


Szent Attala     hitvalló, † 626   


Szent Emil


OGILVIE SZENT JÁNOS jezsuita vértanú
*Banffshire, 1579. +Glasgow, 1615. március 10.
Az Ogilvie-k még ma is Skócia egyik legelőkelőbb ,,klánja''. Anyja révén pedig John Ogilvie rokona volt a híres Stuart és Douglas klánnak is. A skóciai hitszakadás következtében rokonai részben katolikusok, részben protestánsok voltak. Őt magát kálvinistának nevelték. Amikor tizenhárom éves lett, apja Franciaországba küldte tanulni.

Franciaországban akkoriban gyakoriak voltak a nyilvános hitviták a kálvinisták és a katolikusok között; ezeken János is részt vett, amikor csak tehette. Idővel kétely támadt benne vallásával szemben. Francia, olasz és német teológusok ismeretében a katolikus Egyház töretlen hagyományát önkéntelenül is összehasonlította a reformátorok új tanításával. Leginkább azonban a számos vértanú hatott rá, akik katolikus hitüket életükkel pecsételték meg. Arra vágyott, hogy a vértanúk Egyházához tartozzék, ezért tizenhét évesen a katolikus hitre tért.

A következő három évet különböző iskolákban töltötte. Hat hónapig Regensburgban a skót bencéseknél tanult, majd az olmützi jezsuita kollégiumba került. Egy évvel később kérte felvételét Jézus Társaságába, egy pestisjárvány azonban arra késztette a hatóságot, hogy bezárja a kollégiumot. Jánost a brünni noviciátusba küldték.

A következő tíz évet az osztrák jezsuita tartományban töltötte. 1602- -1606-ban Grazban tanult, és megismerhette Pázmány Pétert, aki a kollégium tanára volt. Tanulmányait Alamócban (Olmütz) és Bécsben folytatta. Ezután a generális kívánságára Párizsba küldték, ahol 1610- ben szentelték pappá.

Párizsban megismert két jezsuitát, akik skót hazájában misszionáltak. Mindkettőt fogságba is vetették; egyikük három évet ült a hírhedt londoni Towerben. Elbeszéléseik mélyen megragadták, és az a kívánság ébredt benne, hogy életét a skót misszió szolgálatának szentelje. A két hithirdető saját tapasztalatai alapján kilátástalannak minősítette elképzelését. A generális, akinek János ilyen értelemben írt, határozottan visszautasította: elöljárói dolga, hogy meghatározzák, hol kell munkálkodnia. János azonban ismételten visszatért kívánságára, s végül két és fél év múlva Skóciába küldték. Mivel a Nagy-Britanniába való beutazás papok számára szigorúan tilos volt, John Watson néven utazott, és hol lókereskedőnek adta ki magát, hol meg hazatérő katonának.

Az első hónapokban alig ért el eredményt. Nemesi barátai, akikhez nagy reményeket fűzött, cserbenhagyták. Aki katolikus maradt, az csendben eltitkolta ezt, senki sem vágyódott a vértanúságra, senki sem akart papot befogadni, mert ez felségárulásnak számított.

Végül Edinburgh-ben egy példás katolikus, Sinclair Vilmos ügyvéd befogadta. János átvette a házitanító szerepét legidősebb fia mellett, aki később jezsuita lett. Titokban misézett, gyóntatott, és bátorította a gyenge hitű katolikusokat. Csakhamar kiterjesztette tevékenységi körét: látogatni kezdte a fogságba vetett katolikusokat, bár ez rendkívül veszélyes volt.

Számos lelket sikerült megnyernie. Glasgow-ban tevékenykedve egy jámbor özvegyasszony rejtegette, aki később a hite miatt elszenvedett fogságban halt meg. Egy napon jelentkezett nála öt ember, és kijelentették, hogy katolikus hitre akarnak térni. Egyikük azonban áruló volt. A hitoktatáson egy poroszlóval jelent meg, és Jánost letartóztatták. Spottiswoode presbiteriánus érsekhez vitték, aki egy kiadós pofonnal fogadta: ,,Nem szégyelli magát, amiért misét mond egy reformált városban?'' -- rivallt rá.

,,Ön pedig úgy viselkedik, mint egy hóhérlegény, nem pedig mint egy püspök'' -- válaszolta János. Erre rárohantak az érsek szolgái, megverték és megtépázták. A következő napon megkezdődött hivatalos kihallgatása. Sok kérdést tettek fel, János azonban úgy válaszolt, hogy üldözőinek nem nyújtott jogalapot a letartóztatásra. Mindenekelőtt állhatatosan megtagadta, hogy elárulja a glasgow-i katolikusok nevét. Egyfolytában több mint huszonnégy órán át tartott a kihallgatása anélkül, hogy bármily csekély táplálékot is magához vehetett volna; végül már csak remegett a hidegtől és a gyengeségtől.

,,A tűzbe kellene Önt vetnünk!'' -- kiáltott rá egy feldühödött vallató, amikor semmivel sem tudták rávenni, hogy kiszolgáltassa a kívánt neveket. ,,Az egyáltalán nem is lenne rossz, hiszen már majd megfagyok!'' -- válaszolta nyugodtan.

Megfenyegették, hogy a ,,spanyolcsizmával'' fogják megkínozni, majd méltóságot és hatalmat ígértek neki, ha elárulja a skót katolikusok nevét. Amikor mindez nem használt, nyolc napon és éjszakán át megakadályozták az alvásban. A hóhérlegények hegyes tüskékkel szurkálták, felráncigálták fekhelyéről, belekiabáltak a fülébe, a haját tépdesték és a földre dobták. Csak amikor egy orvos megmagyarázta, hogy mindezt már csak néhány óráig bírja ki, engedték meg, hogy egy nap és egy éjjel aludjék; utána Edinburgh-be szállították újabb kihallgatásra.

Ismételten megkíséreltek mindent, hogy a skót katolikusok nevét kicsikarják belőle. Többször is elhíresztelték, hogy elárulta barátai nevét, hogy ily módon másokat késztessenek beszédre. De minden hiábavaló volt. Végül feltették neki a kor legkényesebb kérdését: ,,Vajon a pápa jogosult-e arra, hogy letegye a királyt?''

,,Erre a kérdésre csak magának a pápának válaszolhatok'' -- vágott vissza. Ezután ismét Glasgow-ba vitték. Állhatatosságának híre elterjedt az egész országban, és így a kívánt célnak pontosan az ellenkezőjét érték el: a katolikusok új erőre kaptak. Még a fegyőrökre, sőt Spottiswoode érsekre is olyan mély benyomást gyakorolt, hogy őszintén azt kívánták, bárcsak tagadná meg hitét, hogy életben maradhasson.

Ekkor Jakab király egy öt kérdést tartalmazó ívet küldött Jánosnak. Ő pedig tudta, hogy a válaszok megpecsételik sorsát, de nem volt kibúvó. Nyíltan kijelentette: ,,Ha királyom földi hatalmát fenyegetnék, vérem utolsó cseppjét is adnám érte; ha azonban a lelki főhatalomról van szó, nem tudok és nem is szabad engedelmeskednem neki.''

Végül felségárulás miatt halálra ítélték. Úgy igyekeztek feltüntetni az ügyet, mintha elítéltetése pusztán politikai, nem pedig vallási okok következménye lenne.

1615. március 10-én nyilvánosan felakasztották; a kivégzésen jelenlevő néptömeg azonban megátkozta a hóhért, Jánost pedig vértanúnak nevezte.

1929. december 22-én boldoggá, 1976. október 17-én szentté avatták.


Szent Kodrát és vértanútársai

Abban az időben, amikor a keresztényeket hitük miatt üldözték, sokan elmenekültek a helységekből, mert nem érezték magukat elég erősnek az esetleges kínzások elviselésére. Ilyen keresztény nő volt Rufina. A rejtőzködés idején született fia: Kodrát. Az anya néhány nap múlva meghalt. Isten csodás módon táplálta a felhőkön keresztül az árva fiút. Már ifjú volt, amikor a keresztények megtalálták, bevitték a városba, megtanult olvasni és kitanulta az orvosi mesterséget. Amikor a városban tartózkodott, sok jót tett az emberekkel. Azonban inkább a magányosságra vágyott. Kiment egy puszta helyre és ott tartózkodott öreg koráig. Vele mentek többen is, akiknek taníja is lett. Décius császár üldözése idején 258-ban többedmagával Kodrátot is elfogták, börtönbe zárták. Sokféle kínzás után egyes keresztényeket lefejeztek, mások a kínzásoktól haltak meg. Ahol a vértanúkat lefejezték, tiszta vizű forrás fakadt.


Nikomédiai Szent Kodrát és vértanútársai

Szent Kodrát nemes és gazdag családból származott és Nikomédiában élt. Décius üldözése idején egyes keresztények elrejtőztek, mások maradtak a városban. Kodrát is így tett. Istenfélő, gazdag ember volt és a szó embere. Lefizetve a börtönőröket, felkereste a börtönben szenvedő keresztény testvéreket, segítette őket és bátorította a vértanúságra. Hogy szavainak nagyobb hitele legyen, önként feladta magát a kínzók kezére. Először Nikomédiában kínozták, aztán más városokban, végül a Rindek folyó mellett lefejezték azon a napon, amelyen a fent Szent Kodrát is elnyerte a vértanúi koronát, március 10-én.


MILÁNÓI BOLDOG KRISTÓF (1418-1485)
Az elokelo milánói Macassoli* családból származott. Ártatlanságban eltöltött ifjúság után 1435-ben lépett be a Ferenc-rendbe. Kitunt a szív tisztaságával; Istenbe vetett szilárd reményével és a szegénység szeretetével. Pappá szentelése után az igehirdetésnek szentelte életét, ezt kb. 50 éven át folytatta Milánóban és környékén. Milánóban a nagy Sienai Bernardin örökébe lépett. Bernardin 1417-42 között több ízben is hirdette az igét Milánóban (ez a város különösen a szívhez nott). 1439-ben kénytelen volt a herceg (Visconti*) viselt dolgait szóvá tenni, mire az halállal fenyegette és számuzte a városból. Két év múlva azonban jobb belátásra jutott és visszahívta Bernardint, aki 1442-ben elmondta búcsúbeszédeit a városban. Kb. ekkor kezdte meg Kristóf igehirdeto pályáját, melyhez a talajt Bernardin mintegy elokészítette számára. Évek során szentségének; csodáinak híre annyira megnott, hogy az emberek tömegesen keresték fel, hogy imáiba ajánlják magukat és tanácsát, segítségét kérjék. Sok csodás esemény kísérte muködését s tett bizonyságot szavainak, közbenjárásának erejérol. 1474-ben igehirdeto társával, Ceranói Boldog Pacifikkal együtt kérelemmel fordult az akkori milánói herceghez, Galeas-Mária Sforzához és IV. Sixtus pápához, hogy Szuz Máriának, a kegyelmek Anyjának tiszteletére a Milánóhoz közeli Vigevano* városban rendházat építhessenek. Az engedélyt meg is kapták, s Kristóf élete utolsó tíz évét ebben a rendházban töltötte. Itt is fejezte be életét 1485. márc. 10-én. Tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.
Szent Ferenc az igehirdetokrol:
„Kérve-kérem valamennyi igehirdeto testvéremet, törekedjenek mindenben megalázni magukat; ne dicsekedjenek, ne leljék örömüket magukban; ne legyenek bensejükben túlfutöttek tetszetos beszédeik és jó tetteik miatt, sot semmi jó miatt, amit Isten olykor bennük és általuk mond, tesz és muvel… Legyünk szilárdan meggyozodve arról, hogy a hibákon és bunökön kívül semmi mást nem vallhatunk magunkénak. És inkább örülnünk kell annak, ha különféle kísértésekbe esünk; és ha az örök élet elnyeréséért mindenféle testi-lelki kínt és gyötrelmet szenvedünk ezen a világon.”
A meg nem erosített Regulából. 17. p.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Kristófot az igehirdetésben kiválóvá tetted. Segíts, hogy erényeit követve s a Kegyelmek Anyja közbenjárását kérve, Istentol a kegyelmek boségét elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.”

A szebasztéi 40 szent vértanú

+320. március 9.
Katonákként szolgáltak a híres XII. légióban, a Kis-Arméniában és Kappadókiában állomásozó ,,Legio fulminata Melitensis''-ben. Szebaszte, Kis-Arménia fővárosa volt a szálláshelyük.

Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a XII. légióhoz. Amikor aztán Konstantin császár idejében a keresztény vallást először is a hadseregben ismerték el, a római légiókban hozzászoktak, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban. Az Egyház kifejezetten méltányolta a keresztények hadseregbeli szolgálatát, sőt az arles-i zsinaton (314-ben) úgy rendelkezett, hogy ,,azokat, akik békében eldobják fegyvereiket, az egyházi közösség zárja ki magából'', hogy senki se szökhessen meg büntetlenül. Keleten azonban, Kisázsiában és különösen Kis-Arméniában meg Kappadókiában nem tartott sokáig ez a békés állapot. Konstantin uralkodótársa, Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt éppenséggel jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Konstantin császárral történt meghasonlása után eljárást kezdeményezett az új vallás követői ellen, álnok módon ,,a régi istenek nevében''. A keresztényeket attól kezdve ellenfele, Konstantin szövetségestársainak és saját ellenségeinek tekintette.

Elsőként udvartartásának és a hadseregnek ,,megtisztítását'' kezdte el. Levetette az álarcát, és az egyes városokban megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek'' (Cézáreai Euszébiosz: Konstantin élete). Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok''. Agrikolaosz előtt és az illetékes legfőbb bíró előtt megismételték, hogy nem térnek el Krisztusba vetett hitüktől. Sem a kitüntetések, előléptetések és pénzjutalmak hízelgő ígérete, sem a fenyegetések nem vezettek oda, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a büntetést, azt válaszolták: ,,Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak''. Tántoríthatatlanságuk láttán a helytartó megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vessék fogságba. Amikor azután egy hét elteltével Lüziasz, a csapat főparancsnoka megérkezett, ismét elővezették őket. Lüziasz és Agrikolaosz ekkor együttesen folytatta le a kihallgatást, ám együttes fáradozásaik is hiábavalók maradtak. A helytartó ekkor féktelen dühében szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki a katonák számára: fagyhalálra ítélte őket. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, az alkalom kínálkozott hozzá. A hideg ott még márciusban is olyan nagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt tehát egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven hajthatatlan, ,,engedetlen'' katonát meztelenül tegyék ki az egyik városfalakon belüli befagyott tavon a viharba és a hidegre. Egy ott található fürdőházban (amelynek a romjai fennmaradtak) ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le azonnal, és vonakodás nélkül szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!''

Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a csábító fürdőházba. Ott tüstént elérte a halál, mert megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a langyos fürdőt. Isten kegyelméből azonban azonnal a helyébe állt egy másik, úgyhogy a vértanúk negyvenes száma ismét betelt. Annak a katonának ugyanis, aki őrséget állt a fürdőháznál, volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. A látomás hatására az őr szíve megnyílt Isten kegyelmének. Ledobta ruháit, és ,,keresztény vagyok'' kiáltással bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét.

Hajnalhasadtakor a kegyetlen bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek még meglévő maradványait elrejteniök.

Isten e szent harcosai haláluk előtt írni tudó társaikkal feljegyeztették közös végakaratukat szent emlékezetül szülőföldjük közösségei, hátramaradt hozzátartozóik és az egész Egyház számára:

,,Krisztus foglyai: Meletiosz, Aëtiosz és Eutükhiosz Krisztusban üdvözletüket küldik a szent püspököknek, papoknak, diákonusoknak és hitvallóknak, s a városban és az országban lévő egyház valamennyi tagjának.

Ha Isten kegyelméből és minden hívő közös imájának köszönhetően a ránk váró harcot kiálljuk, és elnyerjük a győzelmi díjat..., akkor ismerjétek meg végakaratunkat!

Azt kívánjuk, hogy atyánk, Proidosz pap, testvéreinkkel, Crispinusszal és Gordiusszal s a hívő néppel együtt, valamint Kürillosszal, Markosszal és Sapriciusszal, Ammonius fiával egyetemben gyűjtse össze földi maradványainkat, és Szarinnál, Zela közelében temesse el. Bár különféle vidékekről származunk, egy és ugyanazt a nyugvóhelyet kívánjuk magunknak. Mivel mindnyájan ugyanazt a harcot vívtuk meg, együttesen akarjuk megtalálni nyugvóhelyünket a föld kijelölt sarkában.

Kérjük, hogy ügyeljetek testvéri közösségünk döntésére... Ha kiveszitek majd a tüzes kemencéből földi maradványainkat, ne tartsatok meg belőlük semmit magatoknak, hanem gyűjtsétek össze, és adjátok át őket azoknak, akiket fent megneveztünk!...

Most van itt a megfelelő idő mindazok számára, akik meg akarnak menekülni. Itt az alkalom a bűnbánatra és a jótettekre mindannak, aki nem akarja ezeket a távolabbi jövőre halasztani. Kiszámíthatatlan a dolgok folyása; azért azzal törődjetek, ami jámborrá tesz benneteket! Éljetek tiszta, Istennek átadott életet! Akkor majd eltörlik korábbi bűneitek adóslevelét... Mindenekelőtt pedig gyakoroljátok a szeretetet! Egyedül ez vezesse tetteiteket, mert ez követi a testvériség isteni törvényét. Testvérünkben, akit látunk, a láthatatlan Istent tiszteljük. Éppúgy érvényes ez azokra a testvérekre, akik ugyanattól az anyától származnak, mint mindazokra, akik szeretik Krisztust. Urunk és Üdvözítőnk is azt mondotta, hogy nem csupán a vérrokonok, hanem mindazok is valóban testvéreink, akik feddhetetlen életükkel meg akarnak felelni hitbeli meggyőződésüknek, és így közös mennyei Atyánk akaratát teljesítik...

Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér: Meletiosz, Aëtiosz, Eutükhiosz, Kürion, Candidus, Angiasz, Caius, Kudion, Herakliosz, Johannesz, Theophilosz, Sisinius, Samaragdus, Philoktemon, Gorgoniosz, Kürillosz, Severianus, Theodulosz, Nikallosz, Flavius, Xanthiosz, Valerius, Hészükhiosz, Domitianus, Domnus, Helianosz, Leontiosz, akit Theoktisztésznek is neveznek, Eunoikosz, Valens, Acacius, Alexander, Vikratiosz, akit Bibianusnak is neveznek, Priscus, Szacerdon, Ekdikiosz, Athanasziosz, Lüszimakhosz, Claudius, Ilesz és Meliton.

Mi, Urunk, Jézus Krisztus negyven foglya egyikünk, Meletiosz keze által írtuk mindezt. Megerősítjük és helyesnek tartjuk mindazt, amit leírt. Isten Lelkével telve teljes szívünkből imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Amen.''

Szent Cezariosz

Szentünk Hittudós Szent Gergelynek volt a testvére. Ragyogó képzést kapott Alexandriában, és Konstantinápolyban a császári udvarnál lett orvos. Konstancius császár barátja is volt. Tudós és szelíd erkölcsű ember volt. Egyeseket testi betegségekből gyógyított, másokat szegénységükben segített. Tudományával sohasem kérkedett. 368-ban, Nikaiában, a nagy földrengésben sértetlenül megmenekült. Az események hatására és Szent Gergely rábeszélésére elhagyta a világot és Isten szolgálatára szentelte magát. Keresztsége után röviddel megbetegedett és meghalt 369 körül.

Szent Domonkos


RÓMAI SZENT FRANCISKA özvegy, III. r., rendalapító (1384-1440)
*Róma, 1384. +Róma, 1440. március 9.

A pápák avignoni fogsága (1309--1377) és a közvetlen utána következő nyugati egyházszakadás (1378--1417) számtalan bajt hozott Rómára. Háború, éhínség, járvány pusztította a népet. A pápa távolléte, majd a két, illetve három pápa pártjára oszlott kereszténység kiszolgáltatta Rómát az ellenséges hatalmaknak. Az Egyház központja, az egykori birodalmi főváros rommá lett: a fórumon marhák legelésztek, a vatikáni kertekben farkasok garázdálkodtak, a falakon kívüli Szent Pál- bazilikában éjszakánként pásztorok tanyáztak nyájaikkal együtt. Olyan szegénység volt a nép körében, hogy 1414-ben nem tudtak mécsest gyújtani Péter-Pál ünnepén Szent Péter sírjánál.

Ezekben a nyomorúságos időkben élt Franciska, akit Isten arra választott ki, hogy folytassa Svéd Szent Brigitta (+ 1373) és Sziénai Szent Katalin (+ 1380) küldetését: jótékonyságával és szent életével tartsa ébren a hitet és a megújulásba vetett reményt.

Franciska 1384 első hónapjaiban született. Apja anagni származású nemes, Paolo Bussa de'Leoni, édesanyja Jacobella de'Roffredeschi volt. Hárman voltak testvérek, a nővérét Pernának, öccsét Simonénak hívták. A városrész, amelyben gyermekkorát töltötte, a kódexmásolók negyede volt. Innen érthető, hogy nagyon korán megtanult olvasni és kedvenc olvasmánya lett a zsolozsmáskönyv, a szentek élete és Dante Divina commediája.

Éppen olvasmányai hatására hat éves korában szívének legnagyobb vágya az volt, hogy követhesse a vértanúkat vagy a szüzeket. Első gyóntatója édesanyja kérésére vette gondjaiba. Az olivetánus bencésekhez tartozó Antonio de Monte Savello atya harmincöt éven át volt Franciska lelki vezetője. Érthető, hogy amikor Franciska társnőivel együtt Istennek szentelte az életét, a bencés regulát tette meg alaptörvénynek.

Lelkiatyja előtt föltárta, hogy nagyon szeretne egy szigorú rendbe lépni. Ezért tizenegy évesen engedélyt kapott arra, hogy próbaidőre gyakorolja a vezeklés néhány formáját. Ennek azonban külső jelei is lettek, ezért édesapja elérkezettnek látta az időt, hogy közölje vele: férjhez kell mennie, s ő már el is jegyezte Lorenzo Ponzianival. Franciskának kemény küzdelmébe került, hogy meghajoljon atyja akarata előtt, de sikerült neki, és tizenhárom évesen férjhez ment. Új otthona a Trastevere városrészben, a Tiberis nyugati oldalán, a Szent Cecília- bazilika közvetlen szomszédságában állt. A nagy palotában három család élt együtt: a szülők, Lorenzo bátyja és felesége, Vanozza, s Lorenzo Franciskával.

Házasságukból hat gyermek született. Három közülük csecsemőkorban meghalt. Giovanni Battista egyedül élte túl a szüleit (1400--1444), vccse, Giovanni Evangelista csak hét (1403--1410), a húga, Ágnes csak hat (1404--1410) évig élt itt a földön.

Durazzói László 1404--1410 között három alkalommal is betört a városba a pápa ellen harcolva. A város könnyű préda volt, mert még falai sem voltak. Lorenzo, aki a pápai sereg tisztje volt, az egyik csatában olyan súlyosan megsérült egy tőrdöféstől, hogy szinte holtan vitték haza, de Franciska ápolásától fölépült.

Egy újabb támadás még súlyosabban érintette a családot: Lorenzo ugyan megmenekült, a testvérét azonban elfogták, fiát, Giovannit pedig túszként hurcolták el. Házukat fölgyújtották, és amit csak találtak, elrabolták. Amint elült a harc, Franciska a ház épen maradt részében kórházat rendezett be, és a sebesültek és betegek ápolásával enyhített a sok szenvedésen. Férje a pápai seregben szolgált mindaddig, amíg vége nem lett az egyházszakadásnak. Mire hazatért, megfáradt, öreg ember lett belőle. Franciskának -- aki táplálta és gondozta a szegényeket, s híressé vált a szamaráról, amelyik a fát vitte, amikor a szegény családokhoz ment segíteni -- szabad kezet adott mindenben, csak azt kérte tőle, ne hagyja magára, és az ápolásáról gondoskodjék.

Franciska 1425. augusztus 15-én alapította meg a bencés obláták kongregációját, a bencés harmadrendet. Hasonló gondolkodású asszonyokat és özvegyeket fogott össze a társulat, hogy egymást támogatva törekedhessenek a tökéletességre s végezzék karitatív szolgálataikat. Mindehhez a bencés regulát fogadták el szabályzatul. 1433-ban a Capitolium mellett kolostort alapított azoknak a nővérek, akik nem voltak családjukhoz kötve. Franciska csak férje halála után (1436) csatlakozott hozzájuk. Templomul a fórumon lévő Santa Maria Nova-templomot választotta, amelyet gyermekkorától fogva nagyon szeretett. Amikor szentté avatták, róla nevezték el a templomot, és mind a mai napig ez a Római Szent Franciska-templom.

Franciska 1440. március 9-én halt meg családja házában. V. Pál pápa avatta szentté, s ünnepét már a következő évben fölvették a római kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor a szentté avatás előtt V. Pál pápa megkérdezte Bellarmin Szent Róberttől, hogy időszerűnek látja-e Franciska szentté avatását, az így válaszolt: ,,Benne bármelyik életkorban vagy állapotban élő lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától gondosan őrizte a szüzességét; hosszú ideig tiszta házasságban, majd özvegységben élt, s végül a kolostorban mutatott példát minden erényre.''

Férjhezmenetele után nem sokkal a sógornője, Vanozza az egyik sarokban találta Franciskát, amint keservesen sírt. Faggatására Franciska megvallotta, hogy ő apáca szeretett volna lenni, és szívének legszebb álmát törték össze azzal, hogy férjhez adták. Erre Vanozza megmondta neki, hogy ő ugyanígy volt, s ettől kezdve a két feleség között a legbensőségesebb lelki barátság alakult ki.

Franciska olyan ügyes volt a háztartásban, s annyira jól tudott bánni a szolgákkal, hogy anyósa halála után apósa rábízta az egész ház vezetését. Ő pedig három részre osztotta az életét: Istennek, a családnak és felebarátainak szolgált. Éjszakánként alig két órát aludt, a többi időt imádságban töltötte. Napjait a háztartás és a családi gondok, illetve a betegek és szegények gondozása töltötte ki. Halála után több mint hatvan esetről tanúskodtak, amikor nyilvánvalóan csodát téve gyógyított.

Mikor a fia, Giovanni megnősült, egy időre súlyos keresztet jelentett számára a menye. A fiatalasszony ugyanis erőszakos természetű volt, értetlenül állt Franciskával szemben, és mindenfelé szidta, rágalmazta. Anyósa türelmes szeretete azonban megtérítette, s akkor Franciska rábízta a ház irányítását. Ezzel ő fölszabadult, és teljesen Isten és felebarátai szolgálatára szentelhette magát.

Franciska sajátossága a szentek között az, hogy különleges kegyelemként harminchárom éves korától fogva haláláig szinte állandóan maga mellett láthatta az őrangyalát. Ő maga így beszél róla: ,,Alakra olyan, mint egy kilenc év körüli gyermek. Megjelenése egyszerre szeretetreméltó és tartózkodó. Tekintetének isteni tisztaságát emberi szó ki nem mondhatja. Arca általában derűs, és pillantása a lélekben tüzes áhítatot gyújt. Ha ránézek, nyilvánvalóvá válik előttem az angyali természet fensége és emberi természetünk gyarlósága.''

Sok támadás érte a sátán részéről, aki több formában jelent meg előtte. Őrangyala azonban mindig megoltalmazta. Emellett az angyal vezetésével egyre inkább megismerte önmagát. Az történt ugyanis, hogy bármi apróságot elvétett, az angyal eltűnt a szeme elől, s csak akkor láthatta ismét, ha megalázkodott, bűnbánatot tartott és a szívét újra Istenhez emelte. Ilyenkor azonban, amikor az őrangyal megint megjelent, vidámabb és szebb volt, mint korábban. Ha valami kétség vagy sötétség lepte meg a lelkét, angyalára pillantott, s mindig visszanyerte biztonságát. Sőt, az angyal, aki mások számára láthatatlan volt, neki olyan -- a külső világban is észlelhető -- világosságot árasztott, amelynél éjszaka is tudott olvasni és írni.

Ünnepén az olivetánus bencések ezt olvassák a zsolozsmában: ,,A házasságban sem hagyott föl azzal, hogy Isten dolgaiban járjon. Amikor férje kedvét kereste, Istennek akart tetszeni; és amikor Isten kedvében járt, férjének is tetszett.''

Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: ,,Nyitva áll az ég! Angyalok szállnak alá, s a főangyal, aki bevégezte művét, előttem áll, és hív, hogy kövessem őt!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Római Szent Franciskát azért ajándékoztad Egyházadnak, hogy példaképünk legyen előbb a családi, majd a szerzetesi életben, kérünk, segíts, hogy mi is hűségesen szolgáljunk Téged, és bármilyen hivatásban élünk, mindig te légy a szemünk előtt, és te vezérelj minket!

NISSZAI SZENT GERGELY egyházatya
*Cézárea, Kappadókia, 334 körül. +394/395.

Ha Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.) mindenekelőtt a tett embere és szervező, Nazianzi Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 29. o.) pedig szónok és költő, akkor Nisszai Szent Gergelyt misztikusnak és -- Origenésztől eltekintve -- a lelki élet első nagy teológusának jellemezhetjük. Vazul testvéreként nőtt fel. Családja csodás módon áldott volt: a testvérek közül három püspök lett, négy pedig szent. De Gergely nagyon különbözik testvérétől, Vazultól, akinek nagysága talán kissé háttérbe is szorította.

Ifjúkoráról és tanulmányairól nem sokat tudunk. Gergely saját személyére vonatkozóan nem volt éppen közlékeny. Kappadókiában maradt, és képzettségét Cézárea iskoláiban szerezte meg. Már igen fiatalon lektor volt; ahelyett azonban, hogy a várakozásnak megfelelően az egyházi pályára lépett volna, rétor lett. Úgy tűnik, hogy a Julianusz császár alatt új virágzásnak indult pogány kultúra varázslatának, mindenekelőtt pedig Libaniosz (314--393 vagy 404) rétor vonzóerejének hatása alá került. Gergely nőül vette Teozébiát, egy jámbor és művelt nőt, akit egész életén át szenvedélyesen szeretett.

Ha egy írásában szemrehányásokat tesz is magának, amiért a ,,szokásos utat'', a házasságot választotta és nem a szüzességet, ezt nem kell szó szerint venni; az ilyen önvádban nagyrészt szónoki pátosz rejlik. (Később lemondott a retorikáról, amikor testvére 371-ben a kelet- kappadókiai kisváros, Nissza püspökévé nevezte ki.) Házassága -- úgy tűnik -- lelki-vallási fejlődésében őt éppoly kevéssé korlátozta, mint Poitiers-i Szent Hiláriust (lásd: A szentek élete, 38. o.). Teozébia azonban 385 körül meghalt. Nazianz püspökének részvétlevele az elhunytat ,,igazi szentnek és valódi papfeleségnek'' magasztalja.

Gergely életéről csak keveset tudunk. Úgy látszik, visszavonult életet élt Teozébiával együtt, s ezt a lelki élet tanulmányozásának és ápolásának szentelte anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna testvérét, Vazult szerzetesi elkülönültségében, mellőzve annak ismételt meghívásait. Állandó kapcsolatot tartott fenn viszont nővérével, Szent Makrinával (lásd: 385. o.), aki egy szomszédos női kolostor elöljárója volt. Gergely ,,lelki tanítónő''-jének nevezi.

Püspöki hivatalát 371-ben foglalta el -- amint Gergely közli -- testvére rábeszélésére. Vazulnak olyan férfiakra volt szüksége, akiknek igazhitűségére építeni tudott. Gergelyt teológiai képzettsége miatt mindenki igaz embernek tartotta. Ha hiányzott is diplomáciai érzéke, hite minden kétségen felül állt, tudományos színvonala pedig figyelemre méltó volt. Ebben a korban kezdődtek el az ariánusokkal való viták. Nissza kis püspöksége semmi esetre sem játszott jelentős szerepet. Csekély volt Gergely lelkesedése is, amikor oda kellett mennie, és szigorúan ítélte meg mezővárosa lakóit. Panaszkodott amiatt, hogy ,,a pusztába'' küldték.

Gergelyt nem kímélték az ariánusok. Hogy eltávolítsák az útból, bepanaszolták: eltékozolta az egyházi javakat; különös vád ez egy olyan férfi ellen, aki egész életén át a szegények ügyét képviselte. Nemsokára letették, és csak Valens császár halála (378) után térhetett vissza püspöki városába. A kisváros diadalmas fogadtatást rendezett számára. Hogy ez mennyire megragadta, kicsendül ebből a levélrészletből: ,,Szeretetük és ragaszkodásuk túláradó kinyilvánításával csaknem agyonnyomtak minket''.

Testvére, Vazul halála (379) után Gergely vette át Cézárea nagy püspökének teológiai és szerzetesi örökségét. Ettől kezdve kiemelkedő szerepet játszott az ortodoxia védelmezésében. 379-ben részt vett az antióchiai zsinaton, ahol a nyugati egyházhoz való közeledésről volt szó. Őt bízták meg, hogy látogassa meg Pontus egyházait. Amikor Szebasztébe érkezett, ott akarták tartani püspöknek. Végül sikerült a közösséget arra késztetnie, hogy testvérét, Pétert válasszák meg püspöküknek.

381-ben barátjával, Nazianzi Gergellyel együtt megjelent a konstantinápolyi zsinaton. Ez volt pályafutása tetőpontja: ő mondta a megnyitó beszédet. A császár kínevezte Pontus egész területére az ortodoxia megbízottjává: meg kellett ítélnie a püspökök igazhitűségét, és az ariánus érzületűeket le kellett tennie hivatalukból.

Azokban az években, amelyek folyamán Gergely a császár bizalmát élvezte, több különleges megbízatást is kapott; ezek dátumait azonban nehéz meghatározni. Így eljutott Arábiába, és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Jeruzsálemet is. A császári bizalom azonban nem tette jobb diplomatává, sem kevésbé éles kritikussá. Gergely, aki prédikációiban és buzdításaiban annyira ragaszkodott a hagyományhoz, leveleiben, amelyekben jeruzsálemi zarándoklásáról tudósít, szokatlanul éles hangon ír az ott uralkodó állapotokról.

Ebből a korszakból származnak Gergely legjelentősebb teológiai írásai is, amelyek teológiai és általános személyes tekintélyét is megerősítették. Egész idő alatt ünnepelt szónok volt. Beszédeinek áradása és szónoki pátosza, amelyek számunkra kissé idegenül hatnak, fellelkesítették Konstantinápolyt. Itt találkozott egyébként korának legjelentősebb nőalakjával, Szent Olümpiásszal (lásd: 629. o.). Ezekben az években nagyszámú gyászbeszédet mondott, köztük az ifjú hercegnőért, Pulcheriáért is, és kifejezte benne az egész udvar mély szomorúságát. Ez a beszéd szolgált ösztönzésül Jacques-Benigne Bossuet (1627--1704) egyik halhatatlan gyászbeszédéhez. Hasonlóképpen beszélt Flaccilla császárné halálakor is.

Ezután azonban Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.) dicsőségének hatására elhalványult csillaga. Gergely lassanként kezdett feledésbe menni, lekerült az időszerűség színpadáról. Szenvedett miatta; tudjuk ezt néhány, mélységes csalódást eláruló megjegyzéséből.

Miután Gergely ily módon megszabadult felelőssége terhétől, teljesen a belső élet felé fordult. Megtisztult, és a lelki élet teológiájának szentelte magát. Tapasztalata és megfontoltsága ezen a téren felülmúlhatatlan mesterré tette, és hasonlíthatatlan eredetiségre képesítette. Ebben az időben írta a misztikus teológia mesterműveit: Mózes életét és az Énekek énekét. Átvette testvére szerzetesi örökségét a lelki élet területéről, és a szerzetességet megajándékozta az addig hiányzó misztikus tanítással.

Gergely -- amint ő maga fogalmazta meg -- elérkezett a ,,fehér hajú'' öregséghez. Origenész nyomán úgy írta meg a lelki élet folyamatát, mint egy szüntelenül ismétlődő megtisztulás útját, amely kitárulkozás a kegyelem számára a végleges, teljes önkiüresítésig. Benne az ember a tiszta szeretet eksztázisában nyílik meg Istennek, és benne Isten a barátjának ismeri fel őt; és ,,ez jelenti számomra az élet beteljesedését''.

394-ben Gergely utoljára vett részt zsinaton. Röviddel utána meghalt -- talán 395-ben.

A történelem igazságtalanul járt el Nisszai Gergellyel. Gyakran hozták kapcsolatba a nevét a tanítója, Origenész körül kialakult vitákkal. Ez a gyakran kevés figyelemre méltatott, mindig kevesebbre becsült férfi azonban úgy áll előttünk, mint egy teológusokban gazdag korszak egyik erőteljes szelleme.

Nem könnyű egy olyan szent portréjának felvázolása, aki saját személyéről ennyire keveset közölt. Művei is rossz szolgálatot tesznek neki ebből a szempontból. A szofisztika túlságosan erős befolyása alatt beszédeiben nem mindig világosak gondolatai. Stílusa és mindenekelőtt maga a szónok nem azonos Gergellyel, az emberrel. Mindkettő mögött kell őt keresnünk.

Gergely természeténél fogva egészen az esetlenségig tartózkodó volt. Voltaképpeni nagysága nem külső életének tetőpontjával esik egybe, hanem azzal, hogy lelépett a császári színpadról. Az önkiüresítés, a lelki elmélyülés idejére esik ez, az aratás bőségének és betakarításának idejére, arra az órára, amelyben elröppent minden álomkép: arra az órára, amelyben már csak az Istenhez vivő egyenes út maradt meg.

A filozófusok és rétorok távol, messze hátra maradtak a Sinai hegy lábánál, ő viszont fel is kapaszkodott a hegyre. Nyelvet és kifejezést tudtak csak neki kölcsönözni: hosszú életének lelki tapasztalata és hite meghozta Gergely számára a Megismerhetetlen jelenlétét, és benne azt a barátját találta meg, aki nem csalja meg.

Bolognai Szent Katalin     szűz   


Szent Paciánusz     püspök és hitvalló, † ~390   


Szent Rebeka
       

Szent Urpaszián vértanú

Urpaszián Nikodémiában élt, és Maximián császárhoz közel álló személy volt. Amikor egy alkalommal a császár választás elé állította embereit, szentünk nem tekintve magas méltóságát, önként leoldotta magáról a méltóságát jelző övet és mindenki előtt Krisztus követőjének vallotta magát. Megveretést és börtönt szenvedett ezért, a császár új kínzást talált ki. Vas-kalitkába zárta, és abban süttette fáklyákkal a vértanút addig, amíg teste szét nem foszlott. Maradványait a tengerbe szórták 295 körül.

Szent Apollóniusz     vértanú, † 303.   


MARIA CONSOLATA* BETRONE szűz, II. r. (1903-1946)
Az észak-olaszországi Saluzzo-ban született, keresztneve Pierina. Szülei többször változtattak lakóhelyét és foglalkozást (pékség, gabonakereskedés). Torinóban laktak, amikor Pierina 13 évesen kinyilvánította: szerzetesnovér akar lenni. Döntéséhez nagyban hozzájárult Kis Szent Teréz Önéletrajza olvasása. A család egy ideig ellenkezett, majd megadta a beleegyezést. Pierina 1925-ben a noi szalézi rendben (Segíto Szuz Mária Novérei), majd Cottolengó* közösségénél (La Piccolo Casa*) töltött kb. egy-egy évet, aztán kilépett, mert rájött, máshol van az o igazi hivatása. 1929-ben bölcs gyóntatóatyja és mások tanácsára Torinóban belépett a kapucinus klarissza novérek rendjébe. Ekkor kapta a Maria Consolata nevet. 1934-ben, örökfogadalma alkalmával felajánlotta magát a szeretet áldozataként Istennek felebarátai üdvéért. Ettol kezdve egész élete folytonos szeretetaktussá lett. Naponta elmondott röpimája: „Jézus, Mária, szeretlek titeket, mentsetek lelkeket!” Egyre gyakoribbak lettek a belso hangok, a mennyei Atyának, még többször Jézusnak, a Szent Szuznek, néha szenteknek közlései: a misztika útját járta. 1939-ben a novérek új rendházat nyitottak Moriondo-ban, Torinótól nem messze, oda helyezték. Mint szakács, portás, ruhajavító, betegápoló tevékenykedett itt, közben - szinte észrevétlenül - járta a szeretet útját. 1942-ben kezdodött betegsége (tuberkulózis), mely 1944-ben súlyossá vált, úgyhogy Torinóban szanatóriumokba került. 1946. júl. 3-án már halálos betegen visszavitték a moriondói házba, ahol a végso szentségek felvétele után júl. 18-án 43 évesen szent halállal befejezte életét. Földi maradványait 1958-ban a temetobol a moncalieri rendház kápolnájába vitték. 1995-ben, Torinóban megkezdodött a boldoggá avatási eljárás elso szakasza, 1999-ben ügye Rómába került.
Naplójából (1943. aug. 25.):
Istenem! Hiszem, hogy te végtelenül jó vagy; neked akarok adni minden dicsoséget, amit csak tud adni a földön legkisebb teremtényed. Magamhoz bizalmatlan vagyok, de Benned vakon bízom, s ezért (égi) Anyám Szíve által fogadom, hogy egész életemen át nem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, felébredéstol elalvásig, hogy szeretetemet ki ne fejezzem Irántad.

Imádság:
Istenünk, te Consolata novért kiválasztottad, hogy nekünk az istenszeretet és engesztelés útját megmutassa. Add kegyesen, hogy irántad való szeretetünkben mi is elore haladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Domét atya

Nevén kívül csak annyit tudunk róla, hogy békében hunyt el.


Szent Filemon     vértanú, † 303.   


ISTENES SZENT JÁNOS

*Montemor-o-novo (Portugália), 1495. március 8. +Granada, 1550. március 8.
Ciudad János egyszerű, vallásos szülők fiaként Portugáliában született 1495. március 8-án. Amikor nyolc éves lett, szülei szállást adtak egy papnak, aki Madridba igyekezett és lelkesedéssel beszélt a spanyolok vallásos életéről. A fiú kipirult arccal hallgatta, s amikor a pap eltávozott, megszökött otthonról: Madridba akart menni. Miután három héten át eredménytelenül kutattak utána, édesanyja belehalt bánatába. Felesége halála után az apa belépett testvérnek a ferencesekhez. Ő sem látta fiát soha többé.

János mintegy hatvan mérföldnyire gyalogolt, akkorra teljesen kimerült. Egy kis spanyol város, Oropesa pásztorainak vezetője irgalomból házába fogadta. A juhokat kellett őriznie, ennek fejében pedig olyan nevelésben részesült, amelyet szüleinél aligha kapott volna meg. Megtanult írni, olvasni, számolni, és a gazdálkodásban is kiképezték. Derék fiatalemberré lett, és gazdája minden évben fontosabb feladatokat bízott rá, végül már az egész birtokot ő vezette egyedül. A gazda végleg a családjához akarta kötni értékes emberét, és elhatározta, hogy lányát feleségül adja hozzá.

Úgy látszik, János addig boldog volt Oropesában, de most azt gondolta, hogy a házasság nem neki való. Először gondolkodási időt kért, aztán elutasította az ajánlatot. Mikor pedig gazdája erőltette a dolgot, elszökött.

Katonának állt és a francia-spanyol háborúban szolgált. A katonáskodás közben viszont elfelejtkezett az imádságról, és egyre mélyebbre süllyedt. Csak egy lelki megrázkódtatás térítette ismét jó útra: leesett a lováról, és elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, ellenséges területen találta magát. A Szűzanyához fohászkodott, és épségben visszajutott a spanyol táborba.

De ott még rosszabbul járt: megbízták, hogy őrizze a zsákmányt, amit minden ébersége ellenére elloptak. Őt gyanúsították a tett elkövetésével, és halálra ítélték. Föl akarták akasztani, de egy magas rangú tiszt visszaadta az életét azzal a föltétellel, hogy minél előbb tűnjön el a hadseregből.

Most visszatért Oropesába, régi gazdájához, aki örömmel fogadta ugyan, de ismét házassági terveivel szorongatta. Erre harmadszor is a szökést választotta. Beállt abba a hadseregbe, amely Bécsnél harcolt a törökök ellen, és a hadjárat befejezése után becsületben bocsátották el.

János elzarándokolt Compostellába, és ott megvilágosításért imádkozott, hogy milyen útra lépjen a jövőben, de kérdésére nem kapott választ. Visszatért szülőhelyére, s megtudta, hogy szülei már meghaltak.

Egy nap aztán az a gondolata támadt, Afrikába megy, hogy ott segítségére legyen a fogoly keresztényeknek, és talán dicsőséges vértanúságot is szenvedjen. Elszegődött egy gróf családjához, aki Ceutába ment száműzetésbe. Ott megismerkedett egy ferences atyával, aki megmondta neki, hogy a vértanúság utáni szomjúhozásában még sok az önszeretet, valami szerényebbre törekedjék. Így hát János visszatért Gibraltárba, és szentképeket árusított. Hamarosan egy kis boltot is tudott vásárolni magának Granadában.

Egy napon Avilai János, a híres hitszónok érkezett a városba. A szentéletű férfi szavai mélységesen megragadták Jánost. Elajándékozta minden áruját, és bezárta a boltját. Mivel igen különösen viselkedett, kiabálva és a mellét verve szaladgált az utcákon, bolondok házába csukták, hogy észre térítsék.

Avilai János meghallotta, mi lett prédikációjának következménye. Meglátogatta az ,,őrültet'', aki őreinek nagy csodálkozására azonnal megnyugodott. Avilai pedig megmagyarázta Jánosnak, hogy éppen elég ideig űzte különc bűnbánati gyakorlatait, kezdjen most már olyasvalamibe, ami másoknak is hasznos.

Negyvenkét éves volt akkor. Már birtokában volt a nagy hivatáshoz szükséges belső érettségnek, és egy zarándoklat alkalmával világos lett előtte Isten hívása: a rászoruló szegény betegeken kell segítenie. Fölkereste Avilai Jánost, aki megerősítette őt küldetésében, és irányt adott lelki életének.

Kemény munkába vágott ekkor: éjszaka fát gyűjtött az erdőben, s nappal eladta. Árából élelmet és orvosságot vásárolt a vagyontalan betegeknek. Ez az üzlet is fölvirágzott, és János hamarosan olyan helyzetbe került, hogy házat bérelhetett. Oda hordta betegeit, és önfeláldozóan ápolta őket.

Minden este kilenc óra tájban elment hazulról a hátán egy puttonnyal, és egy zsinóron két tálat lógatva a vállán hangosan ezt kiáltozta: ,,Ki akar jót tenni magának? Az Isten szerelméért, tegyetek magatoknak is valami jót, testvéreim!'' Kezdetben nem sok gyűlt össze, de hamarosan ismerték már az oly jóságosnak és szent életűnek látszó embert. Az adományok egyre gazdagabbak lettek, és gyakran alaposan megrakodva tért haza, nemegyszer egy szegény beteg kíséretében, akit valahol fölszedett.

Szentségének híre elterjedt, és nemsokára már nem kellett kéregetnie; az emberek odahozták neki a szükséges dolgokat, és a granadai érsek is erőteljesen támogatta, úgyhogy egy nagyobb házat tudott bérelni.

Tuy püspöke, aki nagyra becsülte őt, jóváhagyta az ,,Istenes János'' nevet, amelyet az emberek adtak neki. Készíttetett számára egy köntöst is, hogy megismerjék róla, és meghagyta, hogy segítőtársai is olyat viseljenek.

Egyre több ifjú ember jött, hogy János vezetése alá rendelje magát; csak alapos vizsgálat után vette föl őket. A mű szemmel láthatóan Isten áldását élvezte. Hamarosan egy második kórházat kellett építenie, és ez Jánost adósságba verte. Az érsek tanácsára Valladolidba ment az udvarhoz, hogy támogatást kérjen, amit meg is kapott. Rövidesen azonban Valladolidban is éppen olyan sok szegény jött hozzá, mint Granadában. Kísérőtársa figyelmeztette, hogy az adományt eredeti céljára fordítsa, mármint Granada számára, de János nem volt képes egyetlen szegényt sem elutasítani. ,,Testvéreim -- válaszolta --, akár itt, akár Granadában adunk, mindig az Úrnak adunk, mert ő van mindenhol és minden szegényben.'' Végül is udvari jótevői további készpénz helyett váltókat adtak neki, amelyeket csak Granadában lehetett beváltani. Így ki tudta egyenlíteni adósságait.

A betegek szolgálatában, megfeszített munkában eltöltött 13 év meglehetősen felőrölte erejét. A valladolidi utazás fáradalmait alig tudta kiheverni. És akkor egy nap azt hallotta, hogy kiáradt a Xenil folyó, és rengeteg fát sodort a partra. Az alkalmat nem akarta elmulasztani, hogy szegényein segíthessen. Fagyűjtés közben egy fiatalember a vízbe esett, és az áradat elsodorta. Megmentésére János a folyóba ugrott, de nem tudta kihozni. Teljesen kimerülve ért partra. Olyan testi és lelki megrázkódtatás érte, amelyből a legyengült férfi már nem tudott fölépülni. Érezte halálának közeledtét, ezért elrendezte kórházának ügyeit.

Egy gazdag jótevője engedélyt szerzett az érsektől, hogy házába vihesse, és gondos ápolásban részesítette, de a véget már nem tudta föltartóztatni. Miután az érsek föladta neki a betegek szentségét, Istenes János meghalt ötvenötödik születésnapján.

Műve egyre jobban elterjedt, végül harminchat évvel a szent halála után V. Sixtus pápa kánonilag is megerősítette a közösséget Irgalmas testvérek néven. A rend az egész világon elterjedt, 1980-ban 189 rendházban 1755 szerzetes tevékenykedett.

Istenes Jánost 1690-ben avatták szentté. XIII. Leó pápa a katolikus kórházak védőszentjévé tette, s nevét belefoglalta a haldoklók egyházi imájába.

Ünnepét 1714-ben vették föl a római naptárba, március 8-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Akkoriban élt Granadában két fiatalember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Antonio Martin azzal vádolta Peter Valascót, hogy megölte testvérét, ezért börtönbe juttatta és bosszút forralt ellene. János ismerte a fiatalembert, aki már több alkalommal alamizsnát adott neki kórháza részére. Egy reggel fölkereste, és eléje tartotta a feszületet. ,,Antonio testvérem -- mondta --, testvéred vére bosszúért kiált, de a te Istened vére irgalomért kiált. Bocsáss meg Valascónak, hogy Isten neked is megbocsásson!'' Antoniót úgy megragadták a szent szavai, hogy nemcsak ellenségének bocsátott meg, hanem elhatározta: hátralévő életét ő is a betegek szolgálatára rendeli. Amikor aztán együtt kihozták Valascót a börtönből, azt úgy meghatotta a halálos ellenségében, Antonióban lejátszódott változás, hogy kérte Jánostól, vegye föl őt is segítőtársnak.

Az általános tisztelet, amely Jánost körülvette, óriásira nőtt, amikor egy nagy kórház égése alkalmával berohant az épületbe, az ágyakat és a fölszereléseket az ablakon át kiszórta, és egy sereg beteget a vállain a szabadba cipelt. A ház már egyetlen lángtenger volt, s lehetetlennek látszott, hogy János élve elhagyhassa, de még egy hajszála sem perzselődött meg sem neki, sem egyetlen betegnek, pedig a láng kellős közepén járt.

Egyszer besúgták az érseknek, hogy János csavargókat és rossz nőket is befogad, és különféle szabálytalanságokat tűr a házában. Az érsek hívatta Jánost, akin már látszottak közeli halálának jelei, és felelősségre vonta a hallottak felől. ,,Ha csak az igazakat fogadom be -- válaszolta a szent --, hamarosan üresen állnának a termeim, és akkor hogyan tudnék a bűnösökért dolgozni? De jöjjön el a házamba, Kegyelmes Uram, és lássa saját maga: úgy fogja találni, hogy nem uralkodik ott semmiféle visszásság, és csak egyetlen igazán rossz emberünk van, aki méltatlanul eszi az alamizsnában kapott kenyeret -- és az én vagyok.'' Az érsek mélyen meghatódott, és szabad kezet adott Jánosnak a kórház vezetésében.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki az irgalmasság lelkét Szent Jánosba árasztottad, kérünk, add, hogy a szeretet cselekedeteit gyakorolva választottaid közé kerüljünk országodban!

Szent Poncius     hitvalló, † ~260.   


Viterbói Szent Róza     szűz, † 1261.   


Szent Teodorét felszentelt vértanú

Nagy Konstantin császár és fia sok értékes és drága felszerelést, szent edényt adományoztak a szíriai Antiochia templomának. A templom papjai közé tartozott Teodorét is, aki őrzője és felügyelője volt ezeknek a drágaságoknak. Hitehagyott Julián császár alatt be kellett szolgáltatni a templomi drágaságokat. Teodorét ezeket elrejtette és nem akarta kiadni. A rablók megkínozták a szentet, és császári parancsra lefejezték. Néhányan a hóhérok közül látva a szent türelmességét, szintén hittek Krisztusban, ezért a tengerbe vetették őket.

Szent Teofylakt püspök

A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár uralkodása alatt két istenfélő férfi jött Konstantinápolyba: Teofylakt és Mihály. Mindketten közeli ismerettségbe kerültek Szent Tarázzal, aki akkor még magas rangú császári hivatalnok, világi ember volt. A császár halála után, Iréné császárnő uralkodása alatt, Tarázból a császárváros pátriárkája lett, Teofylakt és Mihály pedig szerzetesek. Taráz küldte őket a kolostorba. Teofylakt és Mihály mindketten kitűntek szent életükkel, ezért Teofylakt Nikomédiai püspök lett, Mihály pedig szinnadéi. Székvárosában Teofylaktr sokat törődött a rá bízott hívekkel. Templomokat épített, de kórházakat és zarándokházakat is. A szegényeket, szerencsétlen sorsúakat felkarolta, a leprásoknak saját kezeivel mosta sebeit. Amikor Örmény Leó császár idején újra fellángolt a szentképek elleni üldözés, szentünknek is szenvednie kellett. Mivel állhatatosan elvetette a téves tanítást, számkivetésbe kellett mennie a kisázsiai Sztrovillába. 30 évig kellett a száműzetésben tartózkodni, egészen haláláig. Sok szenvedésben volt része ez alatt. 845 körül hunyt el.

A cherszoni szent vértanúk

Bazil, Efrém, Kapiton, Jenő, Eteriosz, Elpidosz és Agatodor mindnyájan a város püspökei voltak, de különböző időkben. Mindnyájan sokat fáradtak azon, hogy a keresztény hit terjedjen Kherszonész városában. Szent Bazil isteni bölcsességű volt, Efrém dicsőséges. 300 körül hirdették a keresztény hitet. Bazilt a zsidók agyonkövezték. Efrém a Dunánál halt meg kard által. Ugyanez a sorsa lett Jenő, Elpidosz és Agatodor püspöknek is. A zsidók és a pogányok mindhármójukat megölték. Utánuk már Nagy Konstantin császár idején hirdette a hitet Cherszonban Eteriosz. A városban templomot épített és békében kormányozta szellemi nyáját. Konstantinápolyból hazatérőben, Aosza szigetén halt meg békében. Utódja lett a püspökségben Kapiton, a szentéletű pásztor. A pogányok jelet kívántak tőle a keresztény vallás igazolására. Ő főpapi ruhájában bement a megtüzesített kemencébe, és majd egy órát töltött el benne. Mivel sértetlen maradt, ez a csoda sok pogány megtérését eszközölte. Egy alkalommal Konstantinápolyba utazott. Visszatértében nagy tengeri viharba került, és a hajó a Dnyeszter partjaihoz sodródott. A vidék pogány lakosai mindenkit megkötöztek, aki a hajón volt, és a vízbe fullasztottak.


CARITAS* PIRCKHEIMER klarissza szűz (1467-1532)
„A legnagyobb német klarissza” - mondta róla a 20. századi egyháztörténész, Hardick. Nürnbergben igen tisztes patrícius családból származott. A szerzetesi élet, melyre 16 éves korában fogadalommal kötelezte el magát,nem oltotta ki tudásszomját. Muveltsége és lelkiélete egyre fejlodött, míg 1503-ban, 36 évesen a közösség apátnoje lett. Élénk levelezésben volt kora kiváló papjaival, tudósaival. Húszévi békés kormányzás után elérkezett számára a. próbatétel ideje. Nürnberg protestáns kézre került. A városban minden kolostor elnéptelenedett vagy protestánssá lett. Csak a ferenceseket s a lelki irányításuk alatt lévo klarissza rendház 60 apácáját nem bírta rávenni semmilyen nyomás, rábeszélés, fenyegetés, hogy elhagyják hitüket, megszegjék fogadalmukat. Élükön Karitásszal határozottan kitartottak. Hol tanácsurak, hol hutlen papok, hol lutheri prédikátorok zaklatták oket. Karitász egyiküknek így felelt:
„Ha az új tanok prédikátorait akarjátok hozzánk küldeni, inkább hóhért küldjetek, hogy mindnyájunkat fejezzen le.”
A helyzet napról-napra rosszabb lett. 1525 óta nem volt szabad katolikus papnak a zárdában misét mondani, szentségeket kiszolgáltatni. Kényszerítették oket, hogy lutheránus prédikátorok beszédeit meghallgassák. Semmire sem mentek. „Semmiképp nem fogadjuk el ezt a hitet - mondta Karitász. Egyek vagyunk mindnyájan: sem az életben, sem a halálban Isten kegyelmével nem szakadunk el anyánktól, a szent kereszténységtol.” A mérsékelt Melanchton ajánlata ellenére tovább tartott a bátor csapat szorongattatása. Szentmise, szentségek nélkül az imádságból és a szentírás olvasásából merítettek erot. A kolostort be is zárták. Ennek ellenére a novérek maradtak Karitász halála, 1532 után is egészen az utolsó novér haláláig, 1596-ig. Az eroslelku apátno mások számára is a hit oszlopa volt, sot még a hitújítókból is tiszteletet váltott ki.
„Tanúságtétele azt példázza, hogyan lehet elkeseredés és a szív megkeményedése nélkül kitartani meggyozodésünk mellett, remélve szilárdan és bizakodóan, hogy elobb-utóbb felragyog az igazság napja.”

Életrajzából.

Imádság:

Istenünk, te Caritas novért a hivatásban való huség példaképeként állítod elénk. Add, hogy hivatásunkban mi is kitartsunk; és a mindvégig való állhatatosság kegyelmét elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Emilián szerzetes

szentünk Rómában született, eredeti neve Viktorin volt. Egészen öreg koráig sokat vétkezett és elmerült az érzéki élvezetekben. Öreg korában elgondolkozott életén, vétkeire gondolva félni kezdett Isten ítéletétől. Egy kolostorba menve, kérte a főnököt, hogy vegye föl szerzetesei közé. Bűnbánatot tartva, az egész testvériség elcsodálkozott alázatosságán, böjtjein, engedelmességén és a többi szerzetesi tevékenységén. Éjszakánként eltávozva egy barlangba, siratta életének vétkeit, és imádkozott bűnei bocsánatáért. Elhunyt abban a reménységben, hogy Isten jósága megbocsátja bűneit. Ez 850 körül történt.
    

Az Egyszerű Szent Pál

Először földműves volt. Később, 60 éven át, Remete Szent Antal tanítványa és szerzetes társa lett. Idejét nehéz munkában, imádságban és böjtben töltötte el. Kitűnt jóságával és szívének egyszerűségével. Ezért Isten a csodatevés és jövőbelátás ajándékával tüntette ki. Késő öregségben halt meg 340 körül.


Szent Pál hitvalló

Pál a Kis-Ázsia északnyugati partjánál levő Plusziada püspöke volt. Ebben az időben folyt a nagy harc a szentképek tisztelete ellen. A szent főpap látva, hogy mennyi szomorúságot, de bajt is okoznak az igaz hitnek a tévtanítók tevékenységei, bátran szembeszállt velük. Ezért megpróbáltatásokat, száműzetést kellett elszenvednie. Ilyen szenvedések között békében hunyt el 850 körül.


SZENT PERPETUA és SZENT FELICITAS
*Karthagó, 202/203. március 7.
Perpetua és Felicitas, e két fiatal vértanú asszony, kiket -- társaikhoz hasonlóan -- Krisztus szeretete töltött be, a halálig tartó testvéri összetartozás ragyogó példaképét tárja elénk. Ez a magatartás valóság volt az első évszázadok fiatal Egyházában. Az Úr szavainak: ,,Ti mindnyájan testvérek vagytok'' (Mt 23,8) megfelelően a keresztények kezdettől fogva ebben az egészen új és mély értelemben alkalmazták magukra a testvériség fogalmát. Ebből adódóan a férfi testvér mellett egyenlő jogokkal rendelkezett a nővér, s mint ilyent elismerték és szerették. Ez a kor felfogásához mérten valami hallatlan és minden képzeletet felülmúló dolog volt. Az a fiatal baráti csoport, amelyről most szólunk, e keresztény magatartást oly magától értetődő és emberi módon tette sajátjává, ahogy arra csak az ifjúság képes.

Perpetua, a Karthagó környékén élő fiatal patríciusfeleség Felicitasszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. A császár nyilvánvalóan kihalásra akarta kényszeríteni a keresztények népszerűtlen ,,szektáját''. Perpetuát és Felicitast hamarosan letartóztatták Saturnius, Secundulus és Revocatus hittanulókkal együtt. Perpetua még szoptatta első gyermekét, Felicitas pedig közvetlenül szülés előtt állt. Saturus, mihelyt értesült a rá bízott hittanulók elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson.

Perpetua mint társaságbeli hölgy kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. Az előkelő ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a reá rótt kemény megpróbáltatást.

Perpetua, miután leírta, apja hogyan kísérelte meg -- eredménytelenül -- rávenni Krisztusba vetett hitének megtagadására, tudósít a keresztségről, amelyet a foglyok a börtönben az első kínálkozó alkalommal megkaptak, és e szép szavakat fűzi hozzá: ,,Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.'' Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.

Rövid ideig tartó szelídebb bánásmód után a foglyokat egy sötét földalatti zárkában helyezték el. Hosszú, felőrlő fogság után egy napon ,,hirtelen a reggeli mellől hurcolták kihallgatásra őket'' a város fórumára. Váratlanul ismét föltűnt Perpetua apja. Magával hozta Perpetua gyermekét is, és megpróbálta leráncigálni Perpetuát az emelvényről e szavakkal: ,,Szánd meg a fiadat!'' Hilarius helytartó, aki a kihallgatást vezette, szintén így beszélt: ,,Légy tekintettel atyád ősz fejére! Kíméld kisfiadat! Áldozz a császár üdvére!'' -- Perpetua azonban kurtán válaszolt: ,,Nem!'' -- Amikor a helytartó látta Perpetua határozottságát, még föltette a szokásos kérdést: ,,Keresztény vagy?'' ,,Igen -- válaszolta --, keresztény vagyok.'' Rögtön el is hangzott az ítélet, mely ,,az állatok elé'' küldte a hitvallókat. ,,Ekkor vidáman tértünk vissza börtönünkbe'' -- írja Perpetua. Nemsokára ,,fölragyogott győzelmük napja''. Először vadállatok elé vetették, majd tőrrel leszúrták őket.

A Depositio Martyrum március 7-én emlékezik meg a temetésükről. 1908- ban Aquinói Szent Tamás miatt március 6-ra tették át ünnepüket. 1969- ben, amikor Szent Tamás napját január 28-ra helyezték, visszakerültek március 7-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor fogságukat megszigorították, ezt írta Perpetua: ,,Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt.''

A rájuk váró sors bizonytalanságában Perpetua világosságért imádkozott. Ekkor a következő álmot látta: Egy magas létra lábánál egy rémítő sárkány hevert, ők pedig a létrán egymás után fölkapaszkodtak az égbe, ahol örömmel fogadták őket. Saturus hágott föl elsőnek, és lekiáltott onnan: ,,Perpetua, várlak! De vigyázz, meg ne marjon ez a sárkány!'' Perpetua így folytatja: ,,Azt válaszoltam: Nem fog bántani! Jézus nevében ráléptem a fejére, mintha az lenne az első fok. Így tudtuk meg, hogy szenvedés vár ránk. Attól fogva nem is reménykedtünk a világban.''

A napló-lapok ókeresztény kiadója részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Többek között ezt mondja: ,,Ami Felicitast illeti, ő is részesült az Úr kegyelmében. Így történt: Mivel már a nyolcadik hónapjában volt, kínozta a gond, hogy terhessége miatt elhalasztják vértanúságát. Nem volt szabad ugyanis terhes nőket kivégezni... Társai is erős gondban voltak, hogy jó társukat, akinek tulajdonképpen az ő társaságukban volna a helye, egyedül kell hagyniuk a remélt vértanúság útján. Ezért két nappal a cirkuszi játékok előtt közös fohászkodással imádkoztak az Úrhoz, és közvetlenül az ima befejezése után elkezdődtek Felicitasnál a fájdalmak. Amint nyolcadik hónapos szülésnél természetes, a szülés meggyötörte, nagy fájdalmai voltak. Akkor az egyik börtönőr azt mondta neki: ťHa már most ekkora lármát csapsz, mit csinálsz majd, ha a vadállatok elé vetnek?Ť Ő azonban ezt válaszolta: ťAmit most szenvedek, azt én szenvedem, akkor azonban más valaki lesz bennem, aki helyettem fog szenvedni; mert én is őérette szenvedek!Ť Egy leánykát szült, akit egyik nővérünk lányának fogadott és fölnevelt.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kinek szeretetéért Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanú asszonyok megvetették a fenyegetéseket és úrrá lettek a halál kínjain, kérünk, add meg az ő könyörgésükre, hogy a te szeretetedben szüntelenül gyarapodjunk!

Az ammorioszi 42 vértanú

Konstantin, Aetiosz, Theofil, Teodor, Melisszén, Kalliszt, Vászoj és mások, a frigiai Ammoriosz városának nemes polgárai és védői voltak, amikor a szaracénok megtámadták a várost. Egyik ammorioszi vezér árulása miatt a várost mégis bevette az ellenség. Ekkor került mind a 42 keresztény fogságukba. Hét éven keresztül voltak börtönben. Ez alatt mindenfélével gyötörték őket, azt kívánva, hogy vegyék fel a mohamedán hitet. Mivel ezt nem tették meg, egymás után rangjuknak megfelelően hajtották fejüket kard alá. Semmi félelmet nem mutattak haláluk előtt, úgyhogy a hadvezér csodálkozott is ezen. Ez az Eufrátesz folyó partján történt, Zimara városában 847 körül.


Boldog Ágnes     szűz, † 1280.   


Szent Árkád atya

Szentünk Ciprus szigetén élt, Nagy Konstantin császár idején. Vezeklő életet élt a hitehagyott Julián császár idejéig. Tanítója volt Szent Julián orvos vértanúnak és Eubulosznak, akit a hitehagyott öletett meg. Megsiratva tanítványait, eltemette őket, röviddel utána Árkád maga is békében elment Urához 361 után.


Szent Fridolin     hitvalló, † ~540.    


Szent Koletta (Colette, Kolet)     szűz, † 1447.   


A két Szent Konón vértanú

Aurélián császár idejében (270-75.) Ikonium városában élt Konón, istenfélő feleségével együtt. Egy ideig nem volt gyermekük, Isten azonban meghallgatta kérésüket és fiút ajándékozott nekik, akinek szintén a Konón nevet adták. Az anya a szülés után meghalt. Az özvegy apa a hétéves fiával együtt kolostorba lépett. Szent életéért Istentől a csodatevés ajándékát kapta, amivel sok pogányt térített a keresztény hitre. Ezért az apát és fiát kínzások alá vetették, végül a császár megparancsolta, hogy fűrészeljék őket ketté fafűrésszel. Vértanúságuk idején nagy földrengés támadt, a bálványtemplomok összeomlottak, a bálványszobrok pedig a földre estek.


BOLDOG BAYS* MARGIT szűz, III. r. (1815-1879)
Svájcban, Fribourgban született földmuves, vallásos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették gyermekeiket. Az iskolában kitunt tehetségével, szorgalmával. 15 éves korában ipariskolába került, a noi varró szakmát sajátította el. Ebben a munkakörben dolgozott késobb is, közben segített otthon a házimunkában vagy a mezon. Részt vett kisebb testvérei nevelésében is, akik szerették, ezért hajlottak szavára, akkor is, ha valami miatt hajba kaptak. Tevékenyen részt vett a plébánia életében, foként jó példájával volt másokra nagy hatással. Naponta hosszú utat tett meg a templomba, akármilyen zord idoben. Épülésére volt a híveknek az oltáriszentség és Jézus szenvedése iránti tiszteletével. Vasárnaponként a szentmise után még sokáig imádkozott a tabernákulum elott, majd egy óra hosszat keresztutat végzett. Korán felkelt, hogy jusson ideje az imádságra, néha egész éjszaka imádkozva virrasztott. A rózsafüzért elmélkedve imádkozta. Szívesen vett részt zarándoklatokon - legtöbbször valamelyik Mária-kegyhelyre. Nagy buzgósággal törekedett mások üdvének elomozdítására. Gyermekeket oktatott a hitre, imára s hogy Jézus szeme elott éljenek. A betegeket buzdította: „Isten végtelenül jó, sohasem szabad kételkedni irgalmasságában.” A szegényeket Isten kedvelt barátainak nevezte, s irgalmas szívvel hajolt le hozzájuk. Alázatos volt: sohasem várt emberi elismerést. Betegsége miatti szenvedéseit felajánlotta Isten országa ügyéért: tudatosan részt vett Krisztus szenvedésébol. Életében, halála után is szentnek tartották. Boldoggá avatása 1993-ban történt Scherer Teréziával és Bütler Bernardával együtt.
A boldoggá avatási dekrétumból:
„Ami odafönt van, arra irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” (Kol 3,2-4.) E szavak találóan jellemzik Margit életét. Minden tettét Istenre irányította, az o szolgálója akart lenni. Istenben elrejtve törekedett a megfeszített Jézushoz hasonlóvá válni.

Imádság:
Istenünk, Boldog Margit példát adott az erényes és munkás életre. Közbenjárására add, hogy mindennapi kötelességeink huséges teljesítésével, Isten jelenlétében élve, eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Eulamp vértanú

Annyit tudunk róla, hogy Krisztus hitéért karddal lefejezték. Az idő és a hely ismeretlen.


Szent Eulogiosz vértanú

Palesztinából származott, szülei hitetlenek voltak. Szülei halála után szétosztotta a szegényeknek a tőlük örökölt gazdagságot, ő pedig mint zarándok, járta Palesztinát, tanítva a hitetleneket és az igaz hitre vezetve őket. Ezért feljelentették, kínzások alá vetették, és végül karddal lefejezték.

Szent Ezekiás böjtölő

Ezekiást gyermekkorától az erényes életben nevelték. Felnővén elhagyta szülővárosát, Adrápát, és Adránia közelében egy pusztában telepedett le. Ott egy kis kertet telepített magának, ebből élt, imádságban és elmélkedésben. Még egy kis templomot is épített Szent András apostol tiszteletére. Elhunyta előtt magához hívta azokat, akik közelében éltek, sok hasznos dologra tanította, majd éjfélkor, nagy fényességben, örömmel adta vissza lelkét Istennek 790 körül.


Szent Gerázimusz     hitvalló, † 475.  

Szent Iraida vértanúnő

Vértanúságának helyét és idejét egyedül Isten ismeri.






SZENT JÁNOS JÓZSEF hitvalló, I. r. (1654-1734)
Nápolyhoz közel, Ischia szigetén született nemes szüloktol. A vallásosságot az anyatejjel együtt szívta magába. Már ifjú korában vonzódott a tökéletesebb életre. Igen buzgó volt az imában; önmegtagadásban, a Szuzanya iránti tiszteletben. Tizenhat évesen mint olasz, elsoként lépett be az Alkantarai Szent Péter fegyelmét követo kolostorba. Még nem volt pap, s már kolostort alapított. Örökfogadalma után három évvel engedelmességbol pappá lett. Teológiai ismeretekben kiváló jártasságot árult el; úgy tunt; hogy ezeket nem tanulással szerezte. Amikor az általa alapított remeteség épült (ennek számára maga írt szabályzatot), saját vállain hordta az építoanyagot, úgyhogy izzadságával vére is vegyült. Novíciusmester, majd több alkalommal az általa létrehozott alkantarínus tartomány provinciálisa volt. Közben sok ellenkezést, támadást kellett elviselnie. Önmegtagadása olyan szigorú volt, hogy áll rá: inkább csodálandó, mint követendo. Gyakori extázisok jelezték magasfokú imaéletét. Böjtölése rendkívüli: 24 éven át - a pusztai remeték módján - csak kenyeret, vizet s gyümölcsfélét fogyasztott. Ezen csak engedelmességbol enyhített. Különös szeretettel viseltetett Krisztus szenvedése és az Oltáriszentség iránt. 80 éves korában halt meg: szemét ártatlan gyermek módjára függesztve a Szent Szuz képére. Nápolyi sírját nagy tiszteletben tartják. XVI. Gergely pápa (1831-46) avatta szentté.
Szent Bonaventura tanítása Krisztus követésérol:
„Aki nem hordozza keresztjét a tökéletes önmegtagadás által s nem követ engem helyes szándékkal, nem lehet az én tanítványom. A kereszt viselésében van a tökéletesség teljessége: a legmélyebb alázatosság, a legnagyobb szegénység és a legszigorúbb vezeklés - a zsoltár szavai szerint: „Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat.”

Imádság:

Istenünk, te Szent János József hitvallódat a szegénység, alázat és türelem keskeny ösvényérol a mennyországba vezetted, add, hogy példáját követve s magunkat megtagadva, az örökkétartó örömök részesei lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZENT KIERAN püspök
*Inich Cliar, 4. század közepe. +Perranzaguloe, 5. század közepe.

Az Ossory egyházmegye védőszentje az ír egyház legkorábbi szentjei közé tartozik, és az ír szentek ,,elsőszülöttjének'' vagy ,,szeniorának'' nevezik. Az Írország déli csücskén elterülő Cliar- szigeten született, amikor Írország még pogány volt. A kereszténység Írországba eljutó híre harmincéves korában arra késztette, hogy Rómába menjen; s miután oktatást kapott, megkeresztelkedett. Húsz évig maradt a szent városban, tanulmányozta a Bibliát, könyveket gyűjtött, amelyeket magával akart vinni hazájába, tanulmányozta a kolostori életet, és végül püspökké szentelték. Szent Patrik (lásd: A szentek élete, 125. o.), aki abban az időben még Itáliában készült elő missziójára, rávette Kierant, hogy kolostort alapítson Írország közepén.

Ennyit tudunk Kieran korai történetéről. Abban az időben, amikor megszerkesztették Kieran életének ezt a leírását, az írek fontosnak tartották, hogy hangsúlyozzák: Írország apostola szoros kapcsolatban állt Rómával.

Kieran már római útja előtt nagy hatást gyakorolt akkor még teljesen pogány szüleire világos szellemével, jámbor lényével, tetszetős kifejezésmódjával, szigorú életvitelével, érett ítélőképességével -- ,,és mindazzal, ami egy szenthez tartozik''. Láthatjuk: nem annyira arról van itt szó, hogy a szentet sajátos egyedként mutassák be; inkább annak kijelentéséről, hogy Kieran már a természetes vallásban is a szent alapvonásait mutatta. Így említik a szent ,,csodatetteinek kezdetét'', hogy már gyermekként kínokat szenvedett, amikor látta, hogy egy karvaly valami madarat rabol el fészkéből, és hogy Isten meghallgatta részvéttel teli imádságát, s a karvaly az általa megsebzett madarat Kieran lábához ejtette, mire ő meggyógyította.

Amint más ír szentekről, például Szent Gallusról (lásd: 533. o.), Kieranról is megörökítette a legenda, hogy állatok (vaddisznó, róka, borz, farkas, szarvastehén) segítettek neki háza építésében; a szent elsimította a viszályt az állatok között, és arra nevelte őket, hogy gonosztetteikért vezekeljenek. Olyan történetek ezek, amelyek a természethez kötöttséget felemelik a kegyelmi élet területére, és valami pótolhatatlant őriznek meg vele.

Közölnek még Kieranról olyan csodákat is, amelyek a természettel való szoros kapcsolatát tanúsítják. Rászorulóknak megszerezte az életük fenntartásához szükséges állatokat, amennyiben vadon élő állatokat megszelídített. Egy királynőt meggyógyított testi és lelki betegségéből, amennyiben áprilisban olyan gyümölcsöket vitt neki, amelyek a köpenye alatt ősz óta frissen maradtak. Mindegyik esetben a természeti csodát természetfölötti cél indokolja.

Hasonlóképpen kell érteni a szent Kieran halottfeltámasztásairól szóló számos tudósítást is. Mint az ír élet jellemző vonásai járulnak ezekhez Kieran próbálkozásai, hogy a törzsi háborúk és az uralkodók becsvágya miatt a népet sújtó szenvedést enyhítse, és egyáltalán megvédje a szegények jogait. Kieran egy ír törzsi fejedelemség jellegzetes oltalmazóinak egyike. Jellemző, hogy megígérte törzsének: ha megszívlelik tanítását, és nem követik el a jogtalan támadások vétkét, területüket sohasem pusztítják el. Az ír szentek történetének egyike -- ritka módon -- tudósít arról a rendelkezésről is, hogy a szent halála napját ünnepként tartsák meg. Ossory egyházmegye (amelynek nevében a törzsi fejedelemség neve él tovább) és a 18. század óta egész Írország követte ezt a rendelkezést.

Kieran szüleinek keresztény hitre térése éppen olyan súrlódásmentesen ment végbe, mint Írország uralkodó családjaié általában. Nem tűnik rendkívülinek, hogy anyja kolostort alapított. Eme és a Kieran által Saigirban (ma Seir-kieran, Roscreától északra) alapított kolostor között jó kapcsolat állt fenn. Ha kívánatos volt, Kieran megvédte az apácákat az erőszakoskodásoktól. Valamely férfikolostor ilyenféle oltalmazó eljárásai egy női kolostor érdekében jellemző volt az ír egyházra, és teljesen jellegzetes Kieran történetében, hogy ezt az oltalmat kiterjesztette a dajkája által alapított (és az övétől messze fekvő) kolostorra is.

Egy későbbi legenda szerint Kieran kedvelt tanítványának, Szent Carthagusnak, Munster tartomány királya fiának átengedte Saigir apáti székét, élete vége felé visszavonult Cornwallba, és remeteként halt meg Perranzaguloéban. Mindenesetre számos cornwalli templom Kieranról történt elnevezése annak jele, hogy tisztelete elterjedt a kelta világban. Cornwall bányászai védőszentjükként tisztelik. Neve Írországon kívül a kelta nyelvre jellemző hangváltozással Piranná lett.


Szent Kolett


Szent Konón vértanú

Szent Pál apostoli útja alkalmával eljutott a kisázsiai Iszauria városába. Ott is hirdette Jézus tanítását. Ott élt egy házaspár: Nesztor és Nada, akiknek fia volt Konón. Istentől a csodatevés adományát nyerte el. Csodatevő tevékenysége által sok hívőt vonzott a pogányok közül Krisztus hitére. Egy alkalommal imádságára a szántóföldön ellopott gyermeket az ellopó farkas visszavitte szentünkhöz. Máskor a himlőben megbetegedett emberek kaptak gyógyulást általa. A keresztényüldözések idején Konónt is elfogták, és kínok alá vetették. Azt kívánták tőle, hogy mutasson be áldozatot a bálványoknak. Amikor Iszauriában az emberek meghallották ezt, fegyverrel akarták megölni a kínzó hadvezért, de az elmenekült. Meglátva, hogy Konón megsebesült és meg van kötözve, mindent megtettek, hogy meggyógyítsák. Konón sajnálta, hogy nem szenvedhetett mindvégig Krisztusért. Két év múlva halt meg. Szülei és szüzességét végig megőrző felesége mellé temették.


Szent Konón kertész vértanú

Szentünk a galileai Názáretből származott. Innen a paflagóniai Mandon városba távozott. Ott alakított ki magának egy kertet, amelynek hozamából élt. Egyszerű élete Isten tetszésére volt. Décius császár idején Publius parancsnok hittagadásra akarta kényszeríteni. Mivel erre nem volt hajlandó, vasszegeket vertek a lábába, és úgy kényszerítették, hogy fusson a parancsnok kocsija előtt. Miután ebben kimerült, térdre esvén, imádkozva hunyt el a III. században.


Szent Márk böjtölő

Márk remete minden szerzetestársát felülmúlta böjtölő életével. A Nitriai pusztában élt. Fiatal korában megtanulta a Szentírást és kívülről tudta. Kitűnt szelídségével és önmegtartóztatásával. Még életében sok csodát tett. A kolostori pap nem áldoztatta, hanem mindig Isten angyalától kapta a Szent Titkot. Hatvan év szerzetesi élet után, 100 éves korában hunyt el az V. század közepén.


Szent Oniziás vértanú

Izauri Szent Konón vértanú kortársa volt. Valamivel hamarabb szenvedett, mint ő Izauriában.

Kremonai Szent Özséb     hitvalló, † 420.