Öt új szenttel gazdagodik az Egyház

6

Október 13-án, vasárnap az Amazóniával foglalkozó őszi szinódus idején Ferenc pápa szentté avatja John Henry Newman angol bíborost, az olasz Giuseppina Vannini nővért, az indiai Mariam Thresia Chiramel Mankidiyan nővért, a brazil Dulce Lopes Pontes nővért és a svájci harmadrendi ferencest, Marguerite Bays-t.

John Henry Newman bíboros 1801-ben született Londonban. Fiatalon diakónussá szentelték az anglikán egyházban. Egy intenzív, elmélkedéssel és imával töltött időszak után megértette, hogy a római egyház Jézus Krisztus tanításainak igazi őrzője, és katolikus hitre tért. Élete zarándokút volt az igazság felé. Írásaiban saját megtérésének útját a dühödt vihar utáni kikötéshez hasonlítja: „Megtérésem pillanatában magam sem voltam tudatában annak az intellektuális és morális változásnak, ami elmémben lejátszódott. Nem tűnt úgy, hogy a kinyilatkoztatás alapvető igazságaiban szilárdabb hittel rendelkezem, vagy jobban ura lennék magamnak; buzgóságom nem növekedett; de az volt a benyomásom, hogy egy viharos átkelés után révbe értem; ezért a boldogságom attól kezdve egészen mostanáig változatlan maradt.”

1847-ben szentelték pappá, majd létrehozta a Néri Szent Fülöp Oratóriumot Angliában. XIII. Leó pápa bíborossá kreálta. 1890-ben hunyt el Birminghamben, XVI. Benedek pápa is ott avatta boldoggá 2010. szeptember 19-én. A boldoggá avatást megelőző este Londonban tartott imavirrasztáson XVI. Benedek pápa felidézte az angol teológus tanításait: „Newman élete arra tanít minket, hogy az igazság, az intellektuális tisztesség és a hiteles megtérés iránti szenvedélynek nagy ára van. Az igazságot, amely szabaddá tesz bennünket, nem tarthatjuk meg magunknak; tanúságtételt igényel, és arra van szükség, hogy mások is meghallják. Végső soron meggyőző ereje önmagából fakad, nem pedig az emberi ékesszólásból vagy az érvelésekből, amelyekben felhasználják.”

A boldoggáavatási szentmisén XVI. Benedek pápa kiemelte: Newman bíboros „megélte a papi szolgálat mélyen emberi oldalát a birminghamiek áldozatos szolgálatában azokban az években, amelyeket az általa alapított oratóriumban töltött. Látogatta a betegeket és a szegényeket, vigasztalta az elhagyatottakat, gondját viselte a börtönben levőknek. (...) Nem meglepő, hogy halála után ezrek álltak az utcák mentén, amikor földi maradványait temetkezési helyére szállították.” Newman bíboros mottójára utalva – Cor ad cor loquitur (A szív a szívhez szól) – XVI. Benedek kifejtette: ez a mottó „lehetővé teszi, hogy behatoljunk a keresztény élet megértésébe, ami hivatás az életszentségre, és amit úgy tapasztalunk meg, mint a szív intenzív vágyát arra, hogy bensőséges szeretetközösségre lépjünk Isten Szívével”.

*

Dulce Lopes Pontes a brazíliai Bahia állambeli Salvador városban született 1914-ben, Maria Rita néven. Hatévesen elvesztette édesanyját, nevelését nagynénjei vették át. 13 éves korában az egyikük magával vitte, hogy megmutassa neki a város legszegényebb részeit, és ez a látogatás felébresztette érzékenységét. 18 éves korában belépett az Isten Anyja Szeplőtelen Fogantatása Misszionáriusai (SMIC) kongregációba, ahol a Dulce nevet kapta. Hivatásának egyik forrása a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz élete volt. „Kis Szent Teréz példája nyomán hiszem, a Gyermek Jézus előtt kedvesek a szeretet kis cselekedetei, akármilyen kicsinyek is.”

Szeretetének kis tettei nagyon hamar nagy szociális kezdeményezésekké váltak, és Dulce nővér megalapította a bahiai keresztény munkásemberek mozgalmát, a Szent Ferenc munkásainak unióját is. Később betegeket kezdett befogadni a bahiai Salvador egy szigetén elhagyott házakba. Miután kilakoltatták, egy volt halpiac területén található épületbe költöztette őket, de az önkormányzat ezt sem engedélyezte. Nem maradt más hely a hetven, orvosi kezelésre szoruló ember számára, mint a rendház tyúkólja, amelyet Dulce nővér rövid idő alatt átmeneti kórházzá alakított. Így indult az egyik alapítása, a Szent Antal kórház, amelyet végül hivatalosan 1959-ben nyitottak meg 150 férőhellyel. Ma már 3 ezer embert látnak el naponta a kórházban.

Dulce nővér alapításait ma Obras Sociais Irmã Dulce, azaz Irmã Dulce Szociális Művek néven ismerik, mely a brazil törvények szerint magán-szeretetszolgálatként működik. Oktatási központot is működtetnek Szent Antal néven a Simőes Filho régióban, Bahia államban.

Dulce Lopes Pontest 1988-ban José Sarney brazil elnök és Szilvia svéd királyné támogatásával Nobel-békedíjra jelölték.

Élete utolsó harminc évében egészsége megromlott, légzésfunkciója harminc százalékra csökkent. 1990-ben kezdett gyorsan rosszabbodni az állapota, tizenhat hónapon át kórházban volt, ahol II. János Pál pápa is meglátogatta. A nővér és a pápa már tíz évvel korábban is találkoztak Brazíliában egy magánkihallgatáson. Később átvitték Dulce nővért a Szent Antal kórházba, ahol 1992. március 12-én meghalt. Mélyszegénységben élő emberek ezrei kísérték utolsó útjára. Testét átvitték az Isten Anyja Szeplőtelen Fogantatása-templomba, ahol észrevették, hogy nem indult oszlásnak.

A boldoggá avatásához szükséges csoda 2001-ben történt, amikor a ma 42 éves Cláudia Cristiane Santos túlélt egy szülés utáni, csillapíthatatlan vérzést. Az orvosok már feladták a reményt, de a vérzés hirtelen elállt, amikor családtagjai Dulce nővér közbenjárását kérték, és imaláncba kezdtek José Almí de Menezes atya vezetésével. A nővér erényes, a legkisebb dolgokból kiinduló, az imádságot és az irgalmas szeretetet a központba helyező életét igazolta a csodás gyógyulás. „A szeretet minden akadályt legyőz” – szokta mondani Dulce nővér.

*

Giuseppina Vannini Rómában született 1859. július 7-én Angelo és Annunziata Papi gyermekeként, Judit névre keresztelték. Négyéves korában elveszítette édesapját, három évvel később édesanyját is. A három testvért szétválasztották: Augustót egy anyai nagynéni fogadta be, Júliát Szent József nővéreire bízták, a hétéves Juditot pedig a Conservatorio Torlonia nevű árvaházban a Szeretet Nővérei nevelték hitre, készítették fel az életre. Óvónői képesítést szerzett, és 21 évesen belépett a Szeretet Nővérei sienai noviciátusába. Egészségügyi okokból nem sokkal később visszatért Rómába, ahol a probáció idejét is töltötte. Végül a rend elutasította, alkalmatlanság miatt. Lelke mélyén érezte a hívást a szerzetesi életre, ezért nagyon szenvedett és kereste útját a hivatása felé.

32 éves volt, amikor elment Luigi Tezza kamilliánus atyához, hogy tanácsot kérjen tőle. Tezza, aki nem sokkal korábban azt a feladatot kapta, hogy állítsa vissza a Szent Kamill Leányai rendet, Juditra bízta ezt a küldetést. Észrevette, milyen magabiztos, imádságos és önfeláldozó lelkületű, és két másik lánnyal együtt felkészítette őket a szerzetesi életre, így alakult meg az első közösség. 1892. február 2-án, Szent Kamill megtérésének évfordulóján – abban a szentéllyé alakított szobában, ahol a szent meghalt – a vörös posztóból készült keresztet felvéve megalakult az új kamilliánus család. Judit a Giuseppina nővér nevet vette fel és kinevezték elöljárónak. Az új rend küldetése a betegápolás volt, beleértve a házi betegápolást is.

Szent Kamill leányai növekedtek számban, de még várniuk kellett az egyházi hatóságok végleges megerősítésére. XIII. Leó pápa azonban úgy döntött, nem engedi új közösségek alapítását Rómában, ezért a nővéreknek el kellett menniük a városból. A sajtó azonban csodálta a tevékenységüket, és a vikárius bíboros is támogatta őket, elérte, hogy „kegyességi társaságként” közösségek alakulhassanak az irányítása alatt. Giuseppina anyának sikerült elterjeszteni a társaságot Olaszország más részeiben és Argentínában is. Bár egészsége ingatag volt, nem kímélte magát, sorra látogatta minden évben a házakat. Sikerült elérnie, hogy 1909. június 21-én megalakult a Szent Kamill Leányai Kongregáció. Miután 1910-ben végiglátogatta az olasz és a francia házakat, 1911. február 23-án súlyos szívelégtelenségben meghalt. Tizenhat házat hagyott hátra Európában és Amerikában, 156 fogadalmas nővérrel.

1994. október 16-án II. János Pál avatta boldoggá.

*

A svájci Margarita Bays 1815. szeptember 8-án született La Pierraz-ban, Fribourg közelében. Az életét Istennek szentelte, úgy döntött, hajadon marad. Varrónőként tevékenykedett, miközben sokat imádkozott, mindennap járt misére. Szabadidejében hitoktatást is vállalt, segítette a szegényeket, a betegeket, a haldoklókat. 1854. december 8-án csodálatos módon meggyógyult vastagbélrákból, éppen akkor, amikor IX. Piusz kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját. Ezzel egy időben megkapta a stigmákat, amelyeknek misztikus eredetét számos orvosi vizsgálat után püspöke elismerte. Belépett a ferences világi rendbe. 1889. június 27-én Siviriez-ben halt meg.

1995. október 25-én II. János Pál avatta boldoggá, miután elismert egy csodát: Marcel Ménétrey tizenkilenc éves diák 1940-ben túlélt egy hegymászóbalesetet, és ennek következtében pap lett.

*

Mariam Thresia Mankidijan nővér 1876. április 25-én született az indiai Kerala államban, Putenchirában, elszegényedett nemesi családban. Édesanyja, aki keresztény szellemben nevelte, 12 éves korában meghalt. Mariam már nagyon fiatalon a betegek és haldoklók gondozásának szentelte az Úrnak felajánlott életét. Mivel nem sikerült szerzetesnek vagy remetének állnia, három barátnőjével a plébánián szolgálatot teljesítve látogatták a rászorulókat, az árvákat, a súlyos betegeket, a feketehimlőben és leprában szenvedőket is. Kezdetben az egyházi hatóságoknak és a városlakóknak sem tetszett, hogy a helyi szokással ellentétben egyedül járják az utcákat. Mariamnak misztikus tapasztalatai voltak, megtapasztalta a keresztre feszítés és a stigmák fájdalmát. Ez azonban akkoriban félreértésekre adott okot, gyanakvást ébresztett.

Miután rövid időt töltött a sarutlan kármeliták közösségében, Mariam Thresia Mankidijan felhatalmazást kapott a püspöktől, hogy megalapítsa a Szent Család Nővérei kongregációt, amelynek fő célja az imádságon és elmélkedésen kívül a lányok keresztény nevelése, a súlyos betegek, haldoklók ápolása, a leginkább rászorulók megsegítése volt. Mariam tizenkét éven át vezette az új alapítást, novíciákat nevelt, három új konventet, két iskolát, két kollégiumot, egy tanulmányi házat és egy árvaházat alapított, miközben a világban dúlt az első világháború. Egy elüszkösödött seb miatt halt meg 50 éves korában, 1926. június 8-án Kuzhikkattusseny-ben.

A kongregáció az egész világban elterjedt, 2000-ben 1592 szerzetesnővérük és 119 novíciájuk volt.

Mariam Thresia Mankidijant II. János Pál avatta boldoggá 2000. április 9-én.

Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Vatican News
Magyar Kurír

Boldoggá avathatják Wyszyński bíborost

5

Október 2-án Ferenc pápa audiencián fogadta Angelo Becciu bíborost, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát, és jóváhagyta nyolc új dekrétum közzétételét. Ezek között szerepel három csoda, köztük a Stefan Wyszyński bíboros közbenjárásának tulajdonított csoda elismerése, továbbá két Isten szolgája vértanúságának és három Isten szolgája hősies erénygyakorlásának elismerése.

Stefan Wyszyński 1901. augusztus 3-án született a kelet-lengyelországi Zuzela faluban. Gimnáziumi tanulmányait Varsóban és Łomżában végezte. Érettségi után a włocławeki papi szemináriumba felvételizett. 1924. augusztus 3-án szentelték pappá. Ezt követően négy évig a Lublini Katolikus Egyetem Kánonjogi és Társadalomtudományi Tanszékén tanult, majd doktorált. A második világháború idején mint ismert professzor a németek által körözött személyek listáján szerepelt. Különböző közösségek bujtatták.

1946-ban XII. Piusz pápa lublini megyéspüspökké nevezte, ki, majd 1948. október 22-én, Hlond bíboros halála után, Gniezno és Varsó érseke, Lengyelország prímása lett. 1953. január 12-én kreálták bíborossá.

Nyolc hónappal később, 1953. szeptember 25-én letartóztatták, és internálták. Fogsága idején fogalmazta meg a híres nemzeti fogadalom szövegét, amelyet a Jasna Góra-i nemzeti kegyhelyen olvastak fel ünnepélyesen 1956. augusztus 26-án. A prímás két hónappal később, október 26-án tért vissza Varsóba. 1957 és 1965 között, a lengyel kereszténység ezredik évfordulójára (1966) készülve ő vezette a nemzet megújulását célzó nagykilencedet.

A hatvanas években aktívan részt vett a II. vatikáni zsinat munkafolyamatában. Sokak szerint jelentős szerepe volt Karol Wojtyła pápává választásában is.

Negyvenegy év távlatából is megrendítően szép a két lengyel főpásztor különleges találkozása: 1978. október 23-án – II. János Pál beiktatásának másnapján –, amikor Varsó prímás érseke Róma új püspöke elé térdelt, a pápa „felemelte” őt, és szorosan átölelték egymást.

Stefan Wyszyński Varsóban halt meg 1981. május 28-án.

2017 decemberében Wyszyński bíboros boldoggáavatási perének következő lépéseként Ferenc pápa aláírta az erények hősies gyakorlását igazoló dokumentumot.

* * *

Az október 2-án jóváhagyott dekrétumok között szerepel Francesco Mottola olasz egyházmegyés pap (1901–1969) és az ugyancsak olasz Alessandra Sabattini világi hívő (1961–1984) közbenjárásának tulajdonított csodák elismerése.

Elismerték továbbá a katalán Juan Roig y Diggle (1917–1936) és a brazil Benigna Cardoso da Silva világi hívő (1928–1941) vértanúságát, valamint az olasz Augusto Cesare Bertazzoni érsek, Potenza-Marsico egykori püspöke (1876–1972), a francia Jean Luis Querbes rendalapító pap (1793–1859) és a spanyol Maria Natividad Sánchez Villoria klarissza nővér (1905–1991) hősies erénygyakorlását.

Forrás: Vatikáni Rádió; Ekai.pl

Fotó: Ekai.pl
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Magyar Kurír

Boldoggá avatják Brenner Jánost

Ferenc pápa november 8-án kihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát, akit meghatalmazott nyolc dekrétum közzétételére, melyekben két vértanúság, valamint hat Isten szolgája hősies erényeinek elismerése szerepel.

A két vértanú közül az egyik a magyar Brenner János rábakethelyi káplán (született 1931. december 27-én), aki a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve halt meg 1957. december 15-én – olvasható a Vatikáni Sajtószolgálat közleményében.

Megkérdeztük Székely Jánost, a Szombathelyi Egyházmegye püspökét, aki tőlünk hallotta a jó hírt. A roma zarándoklat alkalmából éppen az olaszországi San Damianóban tartott felfelé a hegyre, amikor elértük telefonon.

„Hatalmas öröm és ajándék az egyházmegye számára” – kezdte lelkesen a püspök. Elmondta, hogy Brenner Jánost már vértanúsága óta sokan tisztelték, vértanúnak, szentnek tartották. A kommunizmus idején nem lehetett ezt kifejezni, de az emberek szívében ott volt a tisztelet. Nagyon tiszta lelkű, lelkes pap volt, akihez vonzódtak, áradtak az emberek.

Meggyilkolása reggelén így szólt a plébánia házvezetőnőjéhez, aki a reggelit készítette: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap, átölelném az egész világot.”

A szombathelyi megyéspüspök megerősítette, valószínűleg jövő nyáron Szombathelyen kerülhet majd sor a boldoggá avatásra. Ezt követően kimennek majd a vértanúság helyére is, ahol rárontottak Brenner Jánosra és 32 késszúrással megölték őt. Gyilkosai a magyar kommunisták megrendelésére cselekedtek, ávósok, rendőrök voltak, és volt köztük sajnos egy-két helyi lakos is. Egy kis kápolna épült e helyen, az erdőszélen. 

Brenner János nem politizált, szépen végezte a dolgát, a papi szolgálatot – mondta még el Székely János. – Nagy példakép, erőforrás ő a papok és az egész egyházmegye számára. A legutóbbi papi gyűlésünkön éppen az ő életéről, életszentségéről volt szó.

A főpásztor kiemelte azt is, mekkora öröm, hogy Brenner János testvére, Brenner József megéli a boldoggá avatást – hárman voltak testvérek, mindhárman papok lettek.

* * *

Brenner János élete

Brenner János Szombathelyen született 1931. december 27-én, a háromgyermekes család második fiúgyermekeként. A szombathelyi Püspöki Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait. 1941 őszén a család Pécsre költözött, János a Gyakorló Iskolában, majd a Ciszterci Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1946-tól pedig a Szombathelyi Premontrei Gimnázium diákja lett.

Gimnáziumi tanulmányait Zircen fejezte be oblátusként, és 1950-ben jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Beöltözésekor az Anasztáz nevet kapta. A nyugodt, Istennek szentelt életet azonban csak néhány hétig tapasztalhatta meg, mert a szerzetesrendek elleni támadás Zircet sem kímélte. Brenner János így a budapesti Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett két szemeszteren át, miközben titokban végezte novíciusi évét. 1951-ben tette le első fogadalmát.

Miután a rendi vezetés már látta, hogy a kommunista diktatúrának egyhamar nem lesz vége, úgy próbálták biztosítani a növendékek jövőjét, hogy felvételüket kérték egyházmegyei szemináriumokba. Így került Brenner János 1951-ben a Szombathelyi Egyházmegye kispapjai közé.

A következő évben a szemináriumok nagy részét feloszlatták. Brenner Jánost társaival együtt 1952-ben átvették a győri papneveldébe. Kovács Sándor püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi székesegyházban. A város Szent Norbert-templomában mutatta be újmiséjét. 

Rábakethelyen, a határ menti Szentgotthárd második kerületében lett káplán. A plébániához négy fília tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Kozma Ferenc plébános jó példát adott és sokat segített az ifjú papnak, János atya pedig minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató.

Az egyik hívő így emlékezik a szent életű káplánra: „Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek, és igyekeztek odamenni, ahol ő volt, és hallgatni a szavát. Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. Ez volt az ő fő bűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek, az Egyháznak. Ő nem tudott elmenni ember mellett úgy, hogy meg ne állt volna, és akár csak két szót ne szólt volna hozzá. Az az örökös kedves mosoly az arcán... Komolyan hirdette Isten igéjét, tanúságot tett minden pillanatban a hitről. Jó volt nála gyónni, mert tudott adni útravalót.”

Mindezt a kommunista hatalom rossz szemmel nézte, főleg azt, hogy a káplán fiatalokkal is foglalkozott. Hittanosai, ministránsai elmondták, milyen komoly munkát végzett körükben, nemcsak hittanórát tartott számukra, hanem játszott és sportolt is velük.

Az állami egyházügyi megbízott el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt a püspök Brenner János tudomására hozta, ő csak ennyit szólt: „Nem félek, szívesen maradok.” A püspök kiállt a káplán mellett, és úgy döntött, továbbra is Rábakethelyen marad. Az egyházügyi megbízott erre azt mondta: „Jó, akkor lássák a következményeit!”

Brenner János tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még emberpróbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának alábbi gondolata is erre utal: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.”

Egy őszi este, amikor kismotorral hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlenek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel kikerülte őket. Hazaérkezve azt mondta: „Nem volt szerencséjük!” – és jót derült rajtuk.

Mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt azon az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen. Csak mozaikdarabok állnak rendelkezésünkre – a gyanúsítottak, elítéltek vallomása, valamint néhány szemtanú visszaemlékezése és a nyomok – , melyek alapján Kahler Frigyes jogtörténész rekonstruálta a történteket.

Brenner János véres karingje,
amelyet az őt ért gyilkos késszúrások idején viselt

Szemtanúk elmondása szerint december 14-én nagy jövés-menés volt Szentgotthárdon. A tanácstagok részére baráti estet rendeztek, és ezzel egy időben volt a rendőrségi bál is. A rábakethelyi sírásó, miközben másnapra, egy fiatal halott temetésére készítette a sírhelyet, egy bőrkabátos csoportot látott a templom és a temető körül. A plébános pedig Farkasfára ment, karácsonyi gyóntatásra, és az éjszakát egy családnál töltötte, mert másnap reggel ő misézett ott.

Éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember zörgetett be a plébániára azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner János átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza közelében kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az Oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy ráléptek a nyakára, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak, és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. Nemcsak megölni akarták, hanem meggyalázni is.

A nyomozás színjáték volt csak, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy embert a járási és megyei bíróság halálra ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentette őt. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”  (Róm 8,28) – Brenner János újmisés jelmondata papi életének is vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt meg Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. „A jó pásztor életét adja juhaiért.” Brenner János ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta hivatásáért, Krisztusért. Minden áldozatra képes volt. Nem félt a fenyegetéstől, az üldözéstől.

Keresve a gyilkosság okát több vádat is felhoztak a fiatal lelkipásztor ellen a nyomozás során (féltékenység, embercsempészet), amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szenttéavatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

Martinus.hu (Császár István – Soós Viktor Attila)

* * *

2016. december 17-én a szombathelyi Szent Kvirin-templomban megnyitották a Brenner János-emlékévet. Az ünnepi alkalomból megkérdeztük Brenner Józsefet, a vértanú pap öccsét. A vele készült interjú ITT olvasható.

A november 8-án elismert másik vértanú az olasz Leonella Sgorbati (világi nevén Rosa), aki 1940. december 9-én született Piacenza térségében (Rezzanello di Gazzola) és 2006. szeptember 14-én gyilkolták meg Mogadishuban (Szomália) a hit elleni gyűlöletből.

Dekrétum ismeri el a következő személyek erényeit:

– Boldog Bernardo di Baden bádeni márki, aki 1428 végén vagy 1429 elején született a ma Németországhoz tartozó Hohenbadenben és 1458. július 15-én hunyt el Moncalieriben (ma Olaszország);

– Isten szolgája I. János Pál pápa (Albino Luciani), aki 1912. október 17-én született az olaszországi Forno di Canaléban (ma Canale D’Agordo) és 1978. szeptember 28-án halt meg a vatikáni Apostoli Palotában;

– Isten szolgája Gregorio Fioravanti (világi nevén: Lodovico) ferences szerzetes pap, a Szent Szív Ferences Missziós Nővérek Kongregációja alapítója, aki az olaszországi Grotte di Castróban született 1824. április 24-én és az olaszországi  Gemonában halt meg 1894. január  23-án;

– Isten szolgája Tommaso Morales Pérez, jezsuita szerzetes pap, a Cruzados e Cruzadas de Santa María laikus intézmények alapítója, aki a venzuelai Macutóban született  1908. október 30-án és 1994. október 1-jén halt meg a spanyolországi  Alcalá de Henaresben;

– Isten szolgája Marcellino da Capradosso (világi nevén: Giovanni Maoloni), ferences kapucinus szerzetes testvér, aki 1873. szeptember 22-én született az olaszországi  Villa Sambuco di Castel di Lamában és 1909. február 26-án hunyt el az olaszországi  Fermóban;

– Isten szolgája Teresa Fardella, özvegy De Blasi, a Megkoronázott Szent Szűz  Lányai Szegénynővérek intézetének (Istituto delle Suore Povere, Figlie di Maria della Santissima Incoronata) alapítója, aki az USA-ban, New Yorkban született 1867. május 24-én és  1957. augusztus 26-án hunyt el az olaszországi Trapaniban.

Forrás: Vatikáni Sajtószolgálat

Brenner János boldoggá avatása - Interjú Brenner Józseffel

Brenner János boldoggá avatásának bejelentése után telefonon értük utol testvérét, Brenner Józsefet. Interjú nagyprépost atyával.

Néhány napja számoltunk be arról, hogy Brenner József atya Bécsben a Pázmáneumban tartott előadást testvére, János vértanúságáról. Nyitóképünk is ott készült. Akkor még csak arról tudott beszámolni, hogy az 1999-ben kezdődött boldoggá avatási eljárás folyamatban van, várják a döntést. És íme, eltelt néhány nap és már a jó hír ismeretében kerestük és értük utol telefonon.

Sok helyről kerestek ma már: újságtól, televíziótól is, mondta a rövid interjúban Brenner József. Amikor  hírt meghallottam ma délelőtt az egyik paptársamtól, nagyon meghatódtam – mondta elérzékenyülve nagyprépost atya -, hirtelen nem is tudtam vele beszélni. Jó 10 év óta várjuk ezt a pillanatot és most beteljesedett. A nyár végén már kaptunk hírt arról, hogy valószínűleg novemberben fogják kihirdetni a boldoggá avatását, de mégis ez hirtelen jött, váratlanul.

József atyának nagy szerepe volt abban, hogy testvére emléke nem halványult el, példamutató életét, vértanúságát minél többen megismerték. Ezért is öröm és megnyugvás számára, hogy pozitívan zárult a boldoggá avatási eljárás. Ez annak is az igazolása, hogy Brenner János atya példamutató, Krisztushoz hűséges életet élt. Mi itt ebben sosem kételkedtünk, hangsúlyozta József atya. Én mindig imádkoztam hozzá és azért is mutattam be szentmisét, hogy minél hamarabb boldoggá avassák.

A Jóisten kegyelme, hogy ilyen jó erőben vagyok, tudok még tevékenykedni és megéltem ezt a pillanatot, mondta József atya, aki hozzátette: mostantól azon fáradozik tovább, hogy segítse a boldoggá avatási szertartás előkészítését, amelynek időpontjának ő is reálisnak tartja 2018 nyarát.

Fotó: Szombathelyi Egyházmegye
Magyar Kurír

Boldoggá avatták Rani Maria indiai vértanú nővért, a szegények védelmezőjét

November 4-én, szombaton avatták boldoggá Rani Mariát, polgári nevén Marjam Vattalilt, az 1995-ben vértanúhalált halt klarissza szerzetesnőt az indiai Indaurban. A szertartáson Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa képviselte Ferenc pápát.

„Rani nővér szomjazott az igazságra. Ezért gyilkolták meg 1995. február 25-én. A gyilkos ötvennégy késszúrással ölte meg, valóságos mészárlást rendezett. A nővér mindeközben Jézus nevét ismételgette” – így nyilatkozott az indiai vértanúról Angelo Amato bíboros. Ferenc pápa március 23-án ismerte el az apáca vértanúságát, ezzel megnyitva az utat boldoggá avatása előtt.

Rani Maria nővér Kerala államban született. Két és fél éve dolgozott Udajnagarban, elsősorban a falvak földműveseit, különösen a nőket segítve. Egyik alkalommal éppen úton volt Bhopál felé, amikor leszállásra kényszerítették a buszról, és az utasok szeme láttára gyilkolták meg. Világos volt annak a személynek a sorsa, aki az átalakulóban levő vidéki Indiában az erősebb joga ellen felemeli a hangját: a nővér fáradhatatlan munkája a szegények érdekében zavarta a helyi „nagyurakat”. A gyilkos támadás indítéka az volt, hogy a nővér a szeretet evangéliumát hirdette, és megvédte a szegényeket azoknak az igazságtalanságaitól, akik csalárd módon eltulajdonították földjeiket. Rani nővér a földönfutóvá tett kisbirtokosokat próbálta megmenteni a teljes nyomortól és az öngyilkosságtól együttműködés kezdeményezése és mikrohitelek által. Halálhíre nagy visszhangot váltott ki, tüntetéseket tartottak, amelyeken más vallásokhoz is tartozó emberek is részt vettek.

Meggyilkolását követően jelentős változások történtek. Az elkövető, Szamandár Szing a börtönben megtért, mély átalakuláson esett át, amelynek csúcspontja 2002-ben abban mutatkozott meg, hogy kiengesztelődött Szelmi Paul nővérrel, a meggyilkolt szerzetesnő testvérével. Mostanra Szing letöltötte büntetését, szabadulásáért az áldozat családja is közbenjárt. Szelmi Paul nővér a közelmúltban az Asianews hírügynökségnek így nyilatkozott a gyilkosról: „Kolostorunkhoz közel él, és gyakran ellátogat hozzánk. Minden évben Rani Maria nővér halálának évfordulóján lerója kegyeletét a sírjánál, és felajánlja földje gabonáját a megújult élet jelképeként. Ilyen módon hirdeti Isten irgalmasságát.”

Mit jelent Rani Maria nővér áldozata az indiai katolikus egyház küldetése számára, ha figyelembe vesszük, hogy Madhja Prades tartomány ma a hindu integralizmus fellegvára? Amato bíboros szerint áldást: „Sok misszionáriusnak ösztönzést és védelmet jelent nehéz munkájában. A vértanúk mindig termékennyé tették a földet az új keresztények nemzedéke számára. A klarissza nővérek különösen is büszkék Rani Maria nővérre, hogy újabb égi oltalmazójuk van Szent Alfonsa Muttathupaddathu nővér mellett.”

Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: News.va
Magyar Kurír

Krisztus vértanúi és az iszlám barátai – Boldoggá avatják a tibhirine-i trappista szerzeteseket?

1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja az algériai tibhirine-i trappista monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet, akiket később kivégeztek. Az Emberek és istenek című filmből ismert szerzetesek boldoggá avatásáról kérdezték Thomas Georgeont, ügyük posztulátorát.

1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja a tibhirine-i monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet. (A monostort 1938-ban alapították, Medea városának közelében található, Algírtól 90 kilométerre délre.) Ugyanebben az évben, 1996. május 21-én sikertelen tárgyalások után az úgynevezett Fegyveres Iszlám Csoport bejelentette a kivégzésüket. Május 30-án megtalálták az áldozatok fejét, a holttestek azonban soha nem kerültek elő. A szerzetesek boldoggá avatása folyamatban van. Hogy áll a kanonizációs per? Erről beszélgetett október közepén a Rai News, az olasz közszolgálati média bloggere Thomas Georgeon trappista szerzetessel, az ügy posztulátorával.

– Georgeon atya, Önt 2013-ban nevezték ki posztulátorrá az algériai, tibhirine-i trappista monostor szerzeteseinek boldoggá avatási ügyében, akiket iszlám radikálisok gyilkoltak meg 1996 tavaszán. A perhez tartozik további 12 katolikus szerzetes ügye, akik 1994 és 1996 között estek áldozatául a terrorista erőszaknak. Köztük van Clavérie atya, az algériai egyház egyik kimagasló személyisége. Ön és Algéria püspökei az elmúlt hetekben látogatást tettek Ferenc pápánál. Amint köztudott, ezt az ügyet nagyon a szívén viseli a Szentatya. Hallhatóak voltak bizonyos vatikáni hírek, melyek szerint a folyamat pozitív fordulatot vett. Ez azt jelenti, hogy a boldoggá avatás a küszöbön áll?

– A Szentszék ezt az ügyet már hosszú ideje és nagy körültekintéssel követi. Tiszteletben kell tartanunk a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának eljárásmódját, az utolsó lépés hiányzik még, és reméljük, hogy azt teljesítve rövidesen már a boldoggá avatás következhet. El kell ismernünk, hogy a kongregáció mindig nagylelkű és együttérző volt mind az eljárás, mind a posztulátor iránt, amiért én nagyon hálás vagyok. Ferenc pápa nagy érdeklődéssel fogadott bennünket, jól ismeri az ügyet és a kihívásokat is, melyekkel az jár. A találkozást nagyon pozitívan értékelem; számomra a legszebb és legmeghatározóbb pillanata volt, mikor a Szentatya arról a muszlim fiatalról érdeklődött, akit Clavérie atyával együtt öltek meg. Azt hiszem, ha lehetséges volna, Ferenc pápa őt is hozzáfűzte volna az eljáráshoz! És itt válik világossá számunkra ennek az ügynek a mély és spirituális értelme: ez a muszlimokkal közös vértanúság, nem pedig ellenük történt. A 19 feltételezett mártír úgy döntött, hogy hűségesek maradnak a néphez, a földhöz és az Egyházhoz, amely szenved. Hiszen az igaz barát nem áll odébb, amikor a társa bajban van, hanem mellette marad és együtt szenved.

Szeretném hozzáfűzni, hogy itt kollektív vagy más néven közösségi szentségről van szó, melyet ma az Egyház kezd újra felfedezni (Chiara Lubich egyik nagy intuíciója volt), ami a történelem folyamán gyakran a vértanúság egyik lényegi szempontjának számított. Ez a 19 mártír, ha boldoggá avatjuk őket, nagy fényességet jelenthetnek az Egyház számára mint a keresztények és muszlimok közti párbeszéd leghitelesebb tanúságtevői, a Jézus szeretetéből áradó Fény tanúi.

– Kétségtelen, hogy ezt a boldoggáavatási pert bonyolult szálak kötik az iszlámhoz, Algéria márpedig iszlám föld. Fennáll annak a kockázata, hogy megsértjük az iszlám érzékenységét? Hogyan tekintenek erre az ügyre az algériai iszlám közegben?

– Ferenc pápa arra kért minket, hogy legyünk nagyon tapintatosak, ne okozzunk fájdalmat senkinek, hogy ennek a történetnek a felidézése alkalmat kínáljon egyben a jövő felé is tekinteni. De vitathatatlan, hogy mindig fennáll a veszélye az érzékenység megsértésének. Éppen ezért van szükség arra, hogy erre alkalmas katekézisekben feltárjuk a keresztény vértanúság igazi értelmét. A keresztények számára éppúgy, mint az algériai muszlimoknak. Az a mártír, aki életét adja másokért, nem pedig az, aki a tömegben felrobbantja magát megölve ezzel sokakat. A „mártír” szó „tanúságtevőt” jelent, ebben az értelemben tehát ezek a mártírok Krisztus és a barátság tanúságtevői, azé a barátságé, ami képes arra, hogy szoros kötelékbe fonjon embereket, akár olyanokat is, akik nem egy hitet vallanak. Az ember nem képes megtéríteni másokat, csakis Isten képes erre.

Algéria ma egyértelműen a megbékélés útján jár, és él a vágy begyógyítani a még mindig nyitott sebeket, melyek ott vannak minden muszlim és keresztény közösségben (arról beszélnek, hogy a sötét évtizedben, 1990 és 1998 között több mint 200 ezer áldozat lehetett). Úgy tűnik, hogy egy esetleges boldoggá avatás az Egyház hozzájárulását jelentheti ehhez a folyamathoz. Nyilvánvaló, hogy jól meg kell magyaráznunk, pontosan mi is egy boldoggá avatás; hogy nem egyszerűen a rossz muszlimok által megölt jó keresztényeket akarjuk ily módon felmagasztalni. Úgy tűnik, hogy az ország vezetése pozitívan állna hozzá, ha a boldoggá avatást esetleg Algériában ünnepelnénk. Ellenhangok persze mindig lesznek, még magában az Egyházban is!

– Térjünk vissza a hét szerzetesre, akiknek a nevét is ismerjük: Christian, Luc, Christophe, Michel, Bruno, Celestin és Paul. Különböző tapasztalatokkal érkeztek a monostorba, mégis a reménység jelei voltak Alsó-Algéria népei számára a trappista monostor egyszerűségével, a szemlélődő életvitellel, az Úrral megélt barátsággal és a munka iránti alázatukkal. Hogyan tekintettek ők az iszlámra?

– Az iszlámról alkotott véleményük korántsem volt egységes! Christian élettörténetéből és tanulmányaiból eredően mindannyiuk közül a legerőteljesebben kapcsolódott bele az iszlámmal folytatott párbeszéd folyamatába. Amikor 1984-ben megválasztották a közösség elöljárójává, próbálta testvéreit is erre az útra terelni, ezzel azonban nem mindannyian értettek egyet. Adódtak ebből feszültségek is. Néhány testvér nem az iszlám miatt jött Tibhirine-be, hanem mert ez radikális döntésnek tűnt, vagy a szegénység, az eldugottság miatt… És mindannyian a párbeszéd túlságosan fogalmi teológiájának foglyai voltak. Az üdvösség, a lelkiség és az élet párbeszédének útját választották. Ez a híres „együttélés”, amellyel ma is oly nagyon küszködünk. Az az iszlám, amiről Christian beszélt, egy különös iszlám volt, amely nyitott a dialógusra; a szúfik iszlámja ez, akik olykor a monostorba is ellátogattak – ez azonban nem felel meg az iszlámnak általában véve, ami kevésbé nyitott, és nem annyira vágyik a keresztényekkel való kapcsolat kialakítására.

Christophe számára a muszlim hívőkkel ápolt kapcsolat célja a tanulás volt, annak a megtanulása, amit az Úr rajtuk keresztül akar mondani. Nem hiszem, hogy Christophe önmagát állította volna a tanító szerepébe. Michel a szúfikkal való közös imaalkalmakból táplálkozott; az iszlámról alkotott képe inkább úgy festhető le, mint egy, az Isten felé vezető út, amelyen mindannyian osztozunk, és amelyen kölcsönösen segítjük egymást… Érthető tehát a reményről alkotott víziójuk. Arról a reményről, hogy bárki megértheti Istennek az emberről alkotott tervét, ami az egység, a benne való egység, amely minden embert magába foglal.

– Ha róluk van szó, nem hagyhatjuk szó nélkül Christian de Chergé priort és végrendeletét, amit nem sokkal a meggyilkolása előtt írt. Egy rendkívüli dokumentumról beszélünk. „Ha egy nap megtörténik velem, hogy a terrorizmus áldozatául esem, szeretném, ha úgy emlékeznének rám, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam” – írja Christian. Egy harmonikusan csengő akkord ez a Ferenc pápának oly kedves perifériák egyházának egyikében. Egy egyház, ami nem prozelitizmusra törekszik, hanem igyekszik Algéria szegényeinek barátságát megnyerni. Jól értelmezem Christian egyháztani vízióját?

– Igen, a „barátság” a helyes kifejezés, találkozni a másikkal az ő különbözőségében, és kölcsönösen gazdagodni. Közeledni Isten felé és a másik ember felé egy és ugyanaz, máshogy nem cselekedhetem, mondta Christian atya. Teljes önkéntességre van itt szükség, és nem lehetséges előrelépés önmagunk levetkőzése és kockázatvállalás nélkül. Mélyen érinti testvéreinek a vágya, hogy elkerüljenek egy olyan kommunitarianizmust, ami kizárja a másik embert. Mindannyiuk meggyőződése volt, hogy ott kell élniük, ahová Isten hívta őket: a találkozás és ima szolgálatában, a baráti látogatásokban. Semmi transzcendens… csak egy ház az iszlám hazájában. Egy kicsi baráti szoba, ami rálátást enged arra, ami egyesít. Christian nem nagyon hitt a teológiai párbeszédben, számára a párbeszéd egzisztenciális volt, a szomszédokkal, az ország lakóival való közös élet a hétköznapi tevékenységek megosztásán és a monostor vendégszeretetén keresztül.

– Algéria mindig is az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd történelmi „laboratóriuma” volt. Egy párbeszédé, ami a XX. században nagy neveket vonultatott fel: Luis Massignon, Charles de Foucault kistestvérei, Duval bíboros (VI. Pál pápa jóbarátja), nem elfeledve a kairói domonkos atyákat és a korban hozzánk legközelebb álló Paolo Dall՚Oglio jezsuita atyát. Mivel járulhat hozzá ma a muszlim–keresztény párbeszédhez „Tibhirine lelke”?

– Tibhirine a szóvá vált csend. Jobban kellene ismernünk, mit is jelent valójában „Tibhirine lelke”. Senki sem ismerte azelőtt… Szegény szerzetesek, akik Algéria hegyei között laktak… „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket”, ahogy Szent Pál mondja. Íme az első jel… Nem kell félnünk a saját törékenységünktől, kicsinységünktől, el kell fogadnunk és megélnünk, mert abban fogja Isten kinyilatkoztatni nekünk saját magát, és így mutat be minket is másoknak.

Azt hiszem, „Tibhirine lelke” egy olyan spirituális megbízás, amelyet mindannyian megkaptunk: keresni Isten arcát a másikban, még akkor is, ha másban hisz, mint én. Újra értelmet adni a különbözőségnek életünk mindennapjaiban. Ha nem veszünk tudomást a másikról, növekedni fog a kommunitarianizmus, mert azt fogjuk hinni, hogy a másik veszélyt jelent, és jobb, ha bezárkózunk magunk közé, olyanok közé, akik hasonlóak hozzánk. Ez az, amire a tibhirine-i testvérek nem voltak sohasem hajlandóak, még a legkockázatosabb helyzetekben sem.

És talán egy utolsó gondolat, amit ránk hagytak: Isten nélkül nincs értelme az életnek.

– A tibhirine-i monostor egy „hegyre épült jel” volt. Mit gondol az Önök rendje, megérett az idő, hogy visszatérjenek az Atlaszba?

– Sajnos, ennek még nem érkezett el az ideje. Több oka is van ennek, mindenekelőtt azt mondanám, azért nem, mert egy nagyon súlyos örökségről van szó, amit nem szabad alábecsülnünk. Természetesen a környékbeli emberek és az algériai egyház részéről van egy várakozás, egy vágy, hogy újra szerzeteseket láthassanak Tibhirine-ben. A rend megpróbált küldeni egy közösséget Algériába, ennek az egyik tagja én magam voltam. Néhány hónap elteltével, 1998-ban, megértettem, hogy ez még túl korai. Rá kell bízni az időre. Néhány testvér ottmaradt Algírban, nagy bátorsággal, 2001-ig, majd a próbálkozás meghiúsult, biztonsági okok miatt lehetetlen volt élni a monostorban. Jean-Marie Lassausse atya kitartásának és gigászi munkájának köszönhetően a monostor 2001 és 2016 között megmaradt, és zarándoklatok célpontjává vált keresztények és muszlimok számára. Egy éve a Cremini Ne közösség él a monostorban bizonyos folytonosságot biztosítva. Nem könnyű a helyzet, és nem tudni, milyen véget ér. A monostor a közösségünk tulajdonában marad… Ki tudja, egy nap talán újra élnek majd szerzetesek odafent.

– Utolsó kérdés: Önök Thomas Merton közösségéhez tartoznak, aki a XX. század lelkiségének egyik kimagasló figurája. A szemlélődés embere, és egyben az emberiség történelmének egyik prófétai alakja. A kérdésem: miként tud a trappista rend jel lenni a világban?

– Prófétai jel, azt hiszem, azok vagyunk akaratlanul is! Arra vagyunk meghívva, hogy hivatásunkat és megszenteltségünket mindig egyre hitelesebben éljük meg a jelen kor szükségleteire is tekintettel, így válva a kitartó ima, a józanság és a szeretetben megélt egység tanúivá. Ez a rövid összefoglalása Ferenc pápa szavainak, melyeket a generális káptalanunkhoz intézett tavaly szeptember 23-án. Életünk minden elemének arra kell irányulnia, hogy létrejöhessen egy olyan hely a monostor és az ott élők szívében, ahol Isten és Krisztus úgy mutatkozhatnak meg, mint az élet valódi középpontja. Ehhez szükség van a teljes önkéntességre, ami a mai világból nagyon is hiányzik. Annak a bemutatása, hogy az Istennel való egység az életet az Istenben való egységesülése felé vezeti, valódi küldetést jelent a mai Egyházban. Ez magyarázza azt, hogy miért fordul meg egyre több olyan ember a monostorok vendégszobáiban, akik keresik, hogyan találkozhatnának Krisztussal, és ezáltal hogyan adhatnának valóságos értelmet az életüknek. Olyan ma a világ, mint egy modern sivatag, mi pedig próbálunk közösségi életet élni minden emberért, illetve helyileg ott, ahol van, aki szenved és van, aki küzd… A közösség próféciája ez!

Christian de Chergé, a vértanúságot vállaló trappista szerzetesek elöljárójának spirituális végrendelete (Algír, 1993. december 1.):

„Ha egy nap megtörténik velem – és talán épp ma –, hogy a terrorizmus áldozatául esem, amely szemlátomást minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha a közösségem, az egyházam, a családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam; ha elfogadnák, hogy minden élet egyetlen Mesterétől nem volt idegen egy ilyen brutális távozás […]; ha az én halálomat hozzá tudnák kapcsolni ahhoz a sok, hasonlóan erőszakos halálhoz, amely a névtelenség homályába merül. […] Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, hozzájárultam a rosszhoz, amely sajnos diadalmaskodni látszik a világban, még annak rosszaságához is, aki vakon lesújt majd rám. […] Nem akarhatok magamnak ilyen halált. […] Hogyan örülhetnék annak, ha majd meggyilkolásommal megkülönböztetés nélkül vádolják azt a népet, amelyet annyira szeretek. […] Ismerem, milyen nagy általános megvetés övezi az algériaiakat. Ismerem az iszlámról alkotott torz képeket, amelyeket bizonyos iszlamisták táplálnak. […] Algéria és az iszlám bennem másképp él; egy test és egy lélek. […] Halálom nyilvánvalóan igazolni látszik majd azokat, akik gyorsan idealistának vagy naivnak bélyegeztek. […] De tudniuk kell, hogy végre szabad leszek leggyötrőbb kíváncsiságomtól. Akkor, ha Isten is úgy akarja, tekintetem az Atya tekintetébe olvad majd, hogy vele együtt szemléljem az ő muszlim gyermekeit, úgy, ahogyan ő látja. […] E köszönetmondás mindent elárul eddigi életemről, és természetesen titeket is belefoglallak, tegnapi és mai barátaim […]. És téged is, utolsó órám barátja, ki nem tudod, mit teszel. Igen, neked is köszönetet akarok mondani, és istenhozzádot, amikor szemtől szemben állok majd veled. Adja ég, hogy egykor újra találkozzunk, mint boldog latrok a paradicsomban, ha Isten, mindkettőnk Atyja is úgy akarja. Ámen. Insallah.”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fordította: Koszoru Péter
Forrás: Pierluigi Mele/Confini.blog.Rainews.it
Fotó: OSCO.org; News.va; Wikiwand
Magyar Kurír

A boldoggá avatás előtt álló Vándor József szalézi szerzetesre emlékeztek Kubában

Tiszteletre méltó Vándor (Puchner-Wech) József szalézi misszionárius huszonöt évig szolgált Kubában, Santa Clarában. Egykori plébániáján nagy tisztelettel és odaadással ápolják emlékét. Október 8-án, halálának évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a Kármelhegyi Boldogasszony-templomban.

Wech József néven született 1909. október 29-én Dorogon, és 1979. október 8-án fejezte be földi életét Kubában, Santa Clarában.

1954. december 8-án kezdte meg haláláig tartó szolgálatát a kubai városban, a szaléziak által fenntartott Kármelhegyi Boldogasszony-templomban.

A Szentszék 2016. február 18-án döntött arról, hogy életszentségének híre megalapozott. Földi maradványait ezután exhumálták és a Kármelhegyi Boldogasszony-templomban helyezték el. A Szentek Ügyeinek Kongregációja idén januárban adta közre a dekrétumot, amely elismeri, hogy Vándor József hősies fokon gyakorolta az erényeket. Ez megnyitotta az utat boldoggá avatása előtt.

Santa Clarában október 8-án, a vasárnapi szentmise után kerekasztal-beszélgetésben elevenítették fel a misszionárius életének legfontosabb pillanatait, Heidy Águila Zamora és Yuliana Denis történészek vezetésével. Felolvasták a Rosa Pérez Velasco-iskola (amelyet egykor Vándor József alapított) volt diákjai által továbbított tanúvallomásokat és a szalézi szerzetes barátainak visszaemlékezéseit.

A találkozó végén egy helyi zenész, Pedro OReally Vándor József megzenésített verseit adta elő. A fiatal művész nagy tisztelője a magyar misszionáriusnak, ő maga zenésítette meg verseit.

Forrás: Szaléziak.hu, Vatikáni Rádió

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

Roberto de Mattei: Szent X. Pius pápát Kasper bíboros előfutáraként beállítani akkora sértés, amelyhez viszonyítva Melloni megvető kifejezése, „a modernisták veszedelme” bókká válik.

Halálának századik évfordulóján Szent X. Pius pápa alakja fájdalmasan és méltóságteljesen emelkedik ki az Egyház égboltján. A szomorúság, mely Sarto pápa tekintetét utolsó képein beárnyékolja, nem csak a halála előtt három héttel kitört világháború katasztrofális következményeit előlegezi meg. Ami az ő lelkét nyomja, az sokkal súlyosabb valami, mint a 20. század háborúi és forradalmai: Arról a hitehagyásról van szó, amely nemcsak a népeket, hanem az egyházi vezetőket is sújtani fogja az elkövetkezendő évszázadban.

Az elsőszámú ellenségnek, amivel Szent X. Pius pápának fel kellett vennie a harcot, ő maga adott nevet: ez a modernizmus [„comulatio omnium haeresium”, „minden eretnekség gyűjtőmedencéje” – lásd a Pascendi Dominici Gregis enciklikát]. A modernizmussal szembeni kérlelhetetlen harc kitörölhetetlenül jellemezte pontifikátusát, és szentségének egyik alapvető elemét alkotja. „Az a világosság és szilárdság, amellyel X. Pius a modernizmus hibái elleni harcot győzelemre vitte – mondja XII. Pius Sarto pápa szentté avatási beszédében – tanúsítják, hogy mily hősi fokon égett a hit erénye szent szívében (…)”.
     [Bárcsak győzelemre vitte volna, de mint tudjuk, nem vitte győzelemre, sőt, még feltartóztatni sem tudta, csak a föld alá szorította egy időre. Hogy XII. Pius mégis győzelemről beszél, nos ez csak azon furcsa adatok sorát szaporítja, melyek közé például a Bugnini-nak adott megbízás a liturgia megreformálására, a Bea bíborossal és Mgr. Montinival való szoros barátsága, az ős-bumm kitalálójához fűződő szoros barátsága, ennek támogatása és elismerése stb. stb. tartozik. Ez utóbbi furcsasággal kapcsolatban lásd a következő cikkeket: „Ist der Gott des Urknalls der Gott der Katholiken?” (= Az ősrobbanás istene valóban a katolikusok Istene?) – amiből ez a megállapítás való: „Az evolúció teóriájának megítélése ezért egyúttal mindig elárulja, hogy az illető hogyan áll a modernizmushoz.” (Darum ist das Urteil über die Evolutionstheorie zugleich auch immer ein Modernismustest.”) És ezt „Der heilige Thomas und der Urknall” (= Szent Tamás és az ősrobbanás), ahol ez az adat olvasható: „Georges Lemaître, az »ős-robbanás« teóriájának megalapítója ugyanis katolikus pap volt, akit 1940-ben XII. Pius a Tudományok Pápai Akadémiájára hívott meg tanítani, és aki 1960-tól haláláig ezen akadémia elnöke volt. 1951. novemberében az akadémia konferenciáján XII. Pius pápa egy előadáson kifejtette, hogy az »ősrobbanás-teóriája« biztos bizonyítéka a világ teremtésének és ezzel Istennek, mint teremtőnek.” („Der Begründer der „Urknalltheorie“, war nämlich katholischer Priester und wurde 1940 von Pius XII. in die päpstliche Akademie der Wissenschaften berufen, deren Präsident er dann von 1960 bis zu seinem Tod gewesen ist. Und bei einer Tagung dieser Akademie im November 1951 führte Papst Pius XII. in einem Vortrag aus, daß die „Urknalltheorie“ ein sicherer Beweis für die Erschaffung der Welt und somit für Gott als Schöpfer sei.”)]

A modernizmus ellenében, amely egyetemes aposztáziát proponált úgy a hittől, mint az Egyháztól, Szent X. Pius autentikus reformot indított, amelynek lényegét a katolikus hitigazság védelme és továbbadása jelentette. A Pascendi kezdetű enciklika (1907), amellyel a modernizmus hibáira csapott le, a 20. századi katolikus Egyház legfontosabb teológiai és filozófiai műve. Szent X. Pius pápa azonban nem szorítkozott arra, hogy az eszmékben lévő rosszal vegye fel a harcot, mintha azok a történelemben testetlenül léteznének, hanem a hibák történelmi hordozóira is le akart csapni, s így nem hezitált cenzúrát alkalmazni, ellenőrizni a szemináriumokat és a hittudományi egyetemeket és minden pappal letettetni az antimodernista esküt.

Ez a fajta következetesség a doktrína és a pápai gyakorlat között erőszakos támadásokat váltott ki a kripto-modernisták részéről. Amikor XII. Pius előbb boldoggá (1951), majd szentté (1954) avatásához adta támogatását, Sarto pápát ellenfelei azzal vádolták, hogy korának termékeny újítóival nem tudott azonosulni és a modernizmust brutális, krimibe illő eszközökkel nyomta el. XII. Pius megbízta Ferdinando Antonellit, a későbbi püspököt, hogy állítson össze egy történelmi Disquisitio-t, melynek feladata az volt, hogy tanúvallomások és dokumentumok alapján eloszlassa az elődjével szemben felhozott vádakat. Napjainkban azonban ezek a vádak újra reneszánszukat élik, azt a cikket is beleértve, amellyel az Osservatore Romano újságírója, Carlo Fantappié emlékezett meg X. Piusról éppen augusztus 20-án, halála évfordulóján az újság hasábjain.

Professzor Fantappié, a Szentszék napilapjában méltatja Gianpaolo Romanato: „X. Pius: Napjaink katolicizmusának gyökerei” című művét (Lindau, Torino 2014), és abbéli igyekezetében, hogy megfelelő távolságot tartson a „lefebvriánusok manipulációitól” – ahogyan szerencsétlenül megfogalmazta, egy „ilyen, teológiai jelentést nélkülöző kifejezést használva” – odáig jut el, hogy átveszi a modernista történészek nézeteit. Ugyanis írásában X. Piusnak „autokratikus vezetési módszer”-t tulajdonít, amelyet ráadásul „tendenciózus defenzív viselkedés kísért a társadalmi rendszerrel és bizalmatlanság a saját munkatársaival szemben, akiknek hűségét és engedelmességét nem ritkán kétségbe vonta”.
     Ennek alapján „az is érthetővé válik, hogyan volt lehetséges az, hogy a pápa titkolózásokba bocsátkozzon vagy éppen rendkívüli módon gyanakvó és kemény legyen bizonyos bíborosokkal, püspökökkel és papokkal szemben.
     Romanato, a vatikáni irattárban végzett legutóbbi kutatásoktól megszédülve véglegesen szakít azokkal a hipotézisekkel, amelyek megpróbálták a rendőri módszerek alkalmazásának felelősségét a pápa helyett inkább a közvetlen munkatársakra hárítani”.

Tehát ezekben az írásokban ugyanazokról a kritikákról van szó, melyekkel néhány évvel ezelőtt Alberto Melloni illette X. Piust, a „modernisták veszedelmét”. E szerint a vatikáni irattár anyagai segítségével „meg tudjuk határozni az évet, amelytől fogva X. Pius tudatos és aktív részese volt az antimodernisták által gyakorolt intézményes erőszaknak” (Corriere della Sera, 2006. augusztus 23.).

Ezen neo-modernisták szerint az alapprobléma nem az, hogy „milyen módszerekkel lett elnyomva a modernizmus, hanem hogyan jöhetett ez létre és érvényes volt-e”. Szerintük X. Pius vízióját a történelem „túlhaladta”, mert nem volt képes integrálni a teológia és az ekkleziológia 20. századi fejlődését. „Alakja alapvetően dialektikus antitézise a teológiai modernitás tézisének”. Fantappié végül azzal zárja, hogy X. Pius szerepe az lett volna, hogy a katolicizmus hajóját átvezesse a restauráció struktúráitól és mentalitásától az intézményi, jogi és lelkipásztori modernitásba”.

Hogy ki tudjunk szabadulni ebből a zűrzavarból, forduljunk Cristina Siccardi könyvéhez, amelyet a San Paolo kiadó nemrégiben jelentetett meg „Szent X. Pius: a pápa, aki rendbetette és megreformálta az Egyházat címmel, és Raymond Burke bíboros, az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróságának vezetője őeminenciájának értékes előszavával.

A bíboros előszavában visszaemlékezik arra, hogy X. Pius pápa már első enciklikájától, az E supremi apostolatustól fogva (1903. október 4.) hogyan hirdette meg pontifikátusa programját a világban uralkodó zűrzavar, hitbéli és egyházbéli tévedések és a tömegek hitének elveszítése ellenében. A szent pápa ezzel az aposztáziával Szent Pál szavait állította szembe: hogy Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, hogy minden dolgot Krisztusra vezessen vissza.
     Krisztusban foglalni össze mindent [„Mindent megújítani Krisztusban” = „instaurare omnia in Christo”] ez valóban Szent X. Pius pápa uralkodásának az összegzése – írja Burke bíboros – mindent föltenni arra, hogy újra keresztény hitre térítsük a társadalmat, melyet megtépázott a liberális relativizmus, amely lábbal tiporja Isten jogait egy olyan „tudomány” nevében, mely minden, a Teremtőjével való kötelékétől elszabadult.

Ebben a környezetben helyezkedik el Szent X. Pius pápa reformeri munkája, amely mindenekelőtt is katekétai munka, mert megértette, hogy a túláradó hibákkal szemben a hit mindig mélyebb megismerését kell állítani és terjeszteni a legfiatalabbaktól, a gyerekektől kezdve. 1912 vége felé vágya megvalósult a Katekizmus kiadásával, amely tőle kapta nevét és amelyet először csak a római egyházmegyének szántak, majd később az ország és a világ összes egyházmegyéjében elterjedt.

Szent X. Pius pápa hatalmas reformáló és restauráló munkája saját egyházi köreiben is értetlenségbe ütközött. „Szent X. Pius – írja Cristina Siccardi – nem kereste a római kúria egyetértését, a papokét, a püspökökét, a bíborosokét, a hívőkét; s legkevésbé sem kereste a világ egyetértését, hanem mindenkoron és csakis az Istenét, akár a saját magáról alkotott kép kára árán is. Így tévén, kétségkívül rengeteg ellenséget szerzett magának már életében és még inkább halálában.”

Ma elmondhatjuk, hogy a legrosszabb ellenség nem az, amely nyíltan támadja őt, hanem azok, akik megpróbálják a művét kiüresíteni, és őt úgy beállítani, mintha a zsinati és a zsinat utáni reformoknak az előfutára lett volna.

A Tribuna di Treviso című napilap arról értesít, hogy Szent X. Pius pápa halálának 100. évfordulója alkalmából a Trevisoi Egyházkerület „megnyitotta a kapukat az elváltak és az együttélők előtt”, meghívta őket az egyházmegye öt templomába, köztük a Riesi templomba is, ahol Giuseppe Sarto született, hogy együtt imádkozzanak az októberi családügyi szinódus jó kimeneteléért. Amellyel kapcsolatban Kasper bíboros már megszabta az irányvonalat, a február 20-i konzisztórium alkalmával.


(forrás: http://www.riscossacristiana.it/memoriam-il-vero-volto-di-san-pio-di-roberto-de-mattei/)
http://katolikus-honlap.hu/1402/xpius.htm