2023. április 21., péntek

CANTERBURY SZENT ANZELM
*Aosta, 1033. +Canterbury, 1109. április 21.
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta városában született. Anyja, Ermenburga a Savoyai nemességből származott, apja, Gundolf lombard volt. Szülővárosában nevelkedett, ahol mintegy 1056-ig töltötte fiatalságát. Elég korán hajlamot mutatott a szerzetesi életre. Miután meghalt édesanyja, akit nagyon szeretett, összeveszett apjával, és egyszer s mindenkorra elhagyta Aostát. A következő három évben nyughatatlan vándoréletet élt Franciaországban, ennek részleteit azonban nem ismerjük. Lanfranc beci prior és későbbi canterburyi érsek tudományos tekintélye a normandiai Bec kolostorába vonzotta, valószínűleg 1059-ben. Vezetése alatt rendkívüli szorgalommal mélyedt el a tanulmányokban. Egy ideig bizonytalankodott hivatása felől, azután 1060-ban szerzetes lett Becben. Lanfranc utódaként 1063-ban átvette a priori hivatalt, 1078-ban pedig apát lett.

Legkorábbi írásai: első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070--1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját: a Monologionban és a Proszlogionban. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ún. ontológiai istenérv első megfogalmazását, kissé eltérő formában attól, amint később Descartes által ismertté vált. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta, továbbá egy logikai bevezetés, amely erősen Arisztotelész filozófiájára hagyatkozik.

Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte, hogy a vitatott kérdésekben állást foglaljon. Teológiai bizonyításmódja kihívta Lanfranc bírálatát, tudniillik nem idézte az egyházatyákat, sem az elismert tanítókat. A Proszlogion érvelését Gaunilo marmoutiers-i szerzetes udvariasan, de határozottan megcáfolta. 1090-ben Anzelmet belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt. Roscelin azt állította, hogy Lanfranc és Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott (eretnek) nézeteit. Anzelm egy, a beauvais-i püspökhöz intézett levélben védekezett, s nekilátott, hogy részletesen kifejtse hitét. Ezt sok késedelmeskedés után csak 1094-ben fejezte be, és De incarnatione Verbi (Az Ige megtestesülése) címen II. Orbán pápának ajánlotta.

Lanfranc 1089-ben bekövetkezett halála óta a canterburyi püspöki szék üres volt. 1093-ban Anzelmet hívták meg Canterburybe érseknek. Ezután az Anglia királyaival vívott kemény harcok évei következtek. II. Vilmos Anzelm minden reformtörekvését gáncsolta, és vonakodott II. Orbán pápa elismerésétől. Magatartása már 1097-ben arra kényszerítette Anzelmet, hogy Rómába utazzon. Ekkor következett első száműzetése: csak 1100-ban térhetett vissza Angliába. Amikor érvényesíteni akarta a pápai rendeletet a hűbéri eskü és a laikus invesztitúra ügyében, összeütközésbe került az új uralkodóval, I. Henrikkel. 1103-ban újból száműzték. Anzelm számkivetettsége és küzdelmei csak akkor értek véget, amikor II. Paszkál pápa és I. Henrik király megegyezésre jutott. Az egyezség érvényben tartotta a laikus invesztitúra tilalmát, de megengedte, hogy az egyháziak továbbra is hűbéresküt tegyenek laikusok kezébe. Anzelm, aki a pápai tekintély előtt készségesen meghajolt, ezekben a harcokban az alapvető elvi kérdésekben rendíthetetlen szilárdságot tanúsított, a gyakorlati részletekben azonban hajlékony volt.

Néhány jelentős teológiai munkája e harcok zajában született. A legjelentősebb köztük a Cur Deus homo (Miért lett emberré az Isten?). 1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) c. beszéde. Utolsó három évét nyugalomban és békében töltötte Angliában, s 1109-ben halt meg.

Kortársaira igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Anzelm imádságai misztikus bensőségükkel és mélységükkel jól érzékeltetik a szakítást a karoling kor józan és visszafogott imaformáival, és már a késő középkor személyes és hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utalnak. Levelei szintén jellemének szenvedélyes és érzelmes oldaláról árulkodnak, s ez éles ellentétben áll teológiai spekulációinak értelmi élességével. Különösen korai levelei mutatják készségét a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra, amely a 12. századi monasztikus lelkiség egyik jellemző vonása. Sohasem volt boldogabb, mint beci prior korában, ahol hasonló gondolkodású tanítványok csapatát gyűjthette maga köré, és velük lelki és hittudományi kérdésekről vitatkozhatott. Sok minden bizonyítja ezeknek a beszélgetéseknek szívélyességét és eredetiségét, s egyúttal Anzelm képességét arra, hogy szellemi igazságokat képszerű hasonlatokkal fejezzen ki.

Anzelmet gyakran a skolasztika atyjaként emlegetik. Ez a megnevezés azonban csak szűk korlátok között illik rá. Először is nem a világi iskolák és egyetemek világában élt, holott ezek jelentették a skolasztikus teológia bölcsőjét. Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Minden egyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya; nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Nagyon fontos a módszere: feltűnő ellentétben a késő középkori teológusok módszerével szinte teljesen lemond a tekintélyek idézéséről. Mégis mindezen különbségek ellenére Anzelm gondolkodásmódja sokban érintkezik a skolasztikus teológia szellemével: bátran hozzányúl az alapvető problémákhoz; meg van győződve, hogy a dogmatikai igazságokat értelemmel meg lehet érteni; kész hagyományos megoldási kísérleteket elvetni, és régi igazságokat új, nemegyszer meghökkentő nyelven kifejezni; módszer és célkitűzés szempontjából minden munkája egységes. Ezek a vonások inkább a skolasztika hittudósai közé sorolják őt.

Az is igaz, hogy fő gondolatai a halálát követő első két évszázadban nem találtak általános elismerésre. Duns Scotus előtt alig volt jelentős híve istenérvének. Éppen így nem fogadták el jellemző irvelését arról sem, hogy Isten megtestesülése szükségszerű volt, jóllehet nagy hatással volt e téma későbbi megvitatására. Anzelm, a hittudós és lelki író megbecsülése csak a 14. században vált általánossá.

A harc, amelyet Anzelmnek mint érseknek kellett megvívni az angol egyház szabadságáért, azzal a következménnyel járt, hogy a jellemére és életszentségére vonatkozó vélemények nagyon eltértek egymástól -- még Canterbury szerzetesei között is. Az egyik párt, amelyet barátja és későbbi életrajzírója Eadmer vezetett, szilárdan meg volt győződve szentségéről, s ennek bizonyítására csodákat sorolt föl. A másik tábor azon a véleményen volt, hogy Anzelm elmulasztotta a canterburyi egyház jogainak megvédését, és csodatévő erejét kétségbe vonta. Lassan, ám biztosan növekedett szentségének elismerése. 1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szentté avatási eljárás előkészítő vizsgálatait. Amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, az ügy feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, anélkül, hogy -- tudomásunk szerint - - szentté avatták volna.

Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, kortársait megragadta -- és még most is hat azokra, akik műveit olvassák -- teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy ő volt ,,korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön''.

Ünnepét a római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Anzelm személyiségének sugárzó erejéről a következőket beszélik:

Miután Cantebury érseke lett, a királlyal folytatott viták miatt szükségesnek látta, hogy a pápát fölkeresse. A hosszas utazás nem volt veszélytelen. Így Anzelmen rajtaütött egy rablólovag, aki lovascsapatával megleste és ki akarta fosztani. De az érsek alakja és tekintete olyan hatással volt rá, hogy elfelejtett bármit is követelni tőle, sőt letérdelt és áldását kérte. Azután cinkosaihoz fordult, és ezt mondta nekik: ,,Nem tehettem mást. Úgy éreztem magam, mintha nem emberrel, hanem angyallal álltam volna szemtől-szemben.''

Anzelmnek puszta megpillantása tisztelettel töltötte el az embereket. Pedig utazás közben ritkán fedte föl kilétét.

A király ellenséges viselkedése kényszerítette a lyoni száműzetésre. Akkor történt, hogy egyik útitársa Vasas Szent Péter ünnepének vigíliáján (Vasas Szent Pétert augusztus 1-én ünnepelték) álmot látott. Barátságos tekintetű ifjú állt előtte, és azt mondta neki: ,,Akarsz újságot hallani?'' A pap azt válaszolta: ,,Nagyon szívesen.'' ,,Nos, halljad hát: a harc Anzelm és Vilmos király közt véget ért.'' A következő éjszaka egy másik papnak egy láthatatlan kéz papírdarabkát nyomott a markába, miközben zsoltározott. Rátekintett és azt olvasta: Vilmos király halott. A következő napon megérkezett a hír: Vilmos királyt halálos baleset érte

vadászaton a hampshire-i erdőben. Egy ismeretlen kéz által kilőtt nyíl szíven találta. A püspök ellensége elnyerte ítéletét. Anzelm pedig a hír hallatára keservesen sírt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Anzelmnak megengedted, hogy kutassa és hirdesse bölcsességed mélységeit, kérünk, küldd a hitet értelmünk segítségére, hogy amit hinnünk parancsolsz, annak szívünk érezze édességét!


TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
*Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21.
A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.

A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken, illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket. Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá szentelték.

Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak benne.

A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város 1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt. Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.

Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan jólelkű családoknál keresnek menedéket.

Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.

Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő több napon át éhezett.

Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta. Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a szerzetesi életet.

A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni. Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés- karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is ,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is, akiket prédikációival nem tudott megfogni.

Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták, fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az 1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot választották meg tartományfőnöknek.

A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé. Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni kezdtek.

Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét, Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és Szegeden a Felsővárosban.

1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket.

Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben, ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste föl először.

Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya.

Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet, hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását. Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni, hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek: ,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával hívogatta őket.

Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a ,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse. Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.


--------------------------------------------------------------------------------
Szentháromság egy Isten, magasztald föl nevedet hű Szolgád, Kelemen Didák boldoggá avatásával, melyért alázatosan könyörgünk. Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket, és add kegyelmedet, hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük! A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Ima a boldoggá avatásért)



Szent Izsák és vértanútársai

Szent Izsák, Apolló és Kodrát vértanúk először Dioklécián császár szolgái voltak. Akkor lettek keresztények, amikor látták szent György nagyvértanú szenvedéseit és az általa művelt csodáit szenvedései alatt. Szemére hányták a császárnak kegyetlenségét, hogy még feleségének sem kegyelmezett. Ezért először a börtönben kínozták őket éhséggel és szomjúsággal, végül lefejezték mindnyájukat 303-ban.


Szent Január és vértanútársai

Diokiécián és Makszimián császárok üldözése alatt 305 körül elfogták és Kampánia helytartója elé állították Január püspököt. Mivel nem akart a bálványoknak áldozni, tüzes kemencébe dobták. Ő, mint a 3 ifjú sértetlen maradt benne. Kifeszítették, és úgy verték, vadállatok elé dobták, sok időre börtönbe zárták, de mindezek után is állhatatos maradt keresztény hite megvallásában. Látva a szörnyű kínzásokat Fauszt és Dezső klerikusok, ők is megvallották Krisztust, őket is börtönbe zárták Puteoli városában. Ott szenvedtek hitükért Proklosz és Szosziosz, Puteoli város diakónusai is, két világi emberrel Eutichesszel és Akütionnal. Mindnyájukat vadállatok elé dobták, de sértetlenek maradtak. Láttára a pogányok közül sokan hittek Krisztusban. Végül mindnyájukat lefejezték. Testüket több helyre vitték el. Szent Január Nápolyban van eltemetve, ereklyéi a csodák forrásai. Ez 305-ban történt.


PARZHAMI SZENT KONRÁD kapucinus testvér
*Parzham, 1818. december 22. +Altötting, 1894. április 21.
,,A jó Isten nem hagy el engem; fenntartott egy helyet a számomra'' - - így vigasztalta magát Johannes Birndorfer parasztfiú, a későbbi Konrád testvér, amikor egy kolostorba való felvételi kérelmére ismételten elutasító választ kapott. Húszévesen csak rövid ideje foglalkozott azzal a gondolattal, hogy lehet még pap belőle. Az ő helyében mindenki más hallgatott volna testvérei rábeszélésére, és átvette volna szülei gazdaságát, amely a legtekintélyesebbek közé tartozott a Rottalban. Sokkal jelentősebbnek tartotta azonban János azt a bensejében szóló hangot, hogy Isten teljesen magának akarja. Az a hely, amelyet Isten gondviselése ,,fenntartott'' a számára, az altöttingi Szent Anna-kolostor sokak által látogatott portája volt. Hogy harmincévesen még felvették a kapucinusokhoz, lelkivezetője közbenjárásának köszönhette.

Már gyermekként vonzódott Istenhez: legkedvesebb az volt számára, ha imádkozhatott. Iskolába menet a rózsafüzért imádkozta, és más gyerekeket is meg tudott nyerni ennek. Minél idősebb lett, annál jobban növekedett az imádság iránti szeretete is. Bárhol tartózkodott, gondolatai a mindenütt jelenlevő Istennél voltak, s egyre jobban hozzákapcsolta a szeretet. Ha esténként becsukta maga mögött kis szobájának ajtaját, tüstént eltűnt minden fáradtsága, és csak úgy röpültek az órák Istennel folytatott beszélgetése közben. A reggel gyakran úgy találta, hogy egyetlen pillanatra sem tért nyugovóra.

Vasárnapja teljesen Istené volt. Hogy egy második misén is részt vehessen, már hajnalban útra kelt Griesbachba a korai misére, a másodikat a wengi plébániatemplomban ünnepelte, vecsernyére pedig gyakran Birnbachba ment, s ott még két órát imádságban töltött a szentségház előtt. Hogy eközben négy- vagy ötórás utat is meg kellett tennie, nem számított nála.

Az öt óra járásnyira lévő Aigenben egy zarándoklata alkalmával huszonkét éves korában ismerte meg lelkivezetőjét, Dullinger Beneficiat atyát. Hetente vagy kéthetente megtette a hozzá vezető utat, hogy gyónjon, részt vegyen a szentmisén, áldozzon és jó tanácsot kérjen. Már éjjel egy órakor felkelt, szakadó eső, nagy hó vagy jeges út sem gátolta. Tízórás gyaloglása közben állandóan imádkozott. Amikor késő délután hazaérkezett, még éhgyomorral volt. Egy rövid felfrissülés után visszavonult kis szobájába, hogy imádkozzék vagy egy lelki könyvet vegyen a kezébe. Aigeni útjaihoz kilenc évig, kolostorba lépéséig ragaszkodott.

Télen, amikor a gazdasági munka megengedte, csaknem rendszeresen látogatta a hétköznapi szentmiséket Wengben vagy Sankt Wolfgangban. Ha hóolvadáskor vagy erős zápor után az utat víz árasztotta el, érhetett akár a térdéig is, átgázolt rajta. Buzgóságában már fél négy körül a templomba ment, és térdelve, imádkozva várakozott a kapu előtt a kinyitására.

Az egyébként befelé forduló Konrád lelkesülten tudott beszélni az Eucharisztiáról. Szentmise alkalmával a Golgotára képzelte magát, az Úr kínhalála megelevenedett a szeme előtt. Ilyenkor gyűjtött erőt magának, hogy megfeszített Urát követhesse az elkövetkező napokon.

Az Eucharisztia titka volt jámborságának középpontja és forrása. Már hétévesen a szentáldozáshoz járulhatott. Ahhoz a szándékához, hogy minden vasárnap áldozik, kolostorba lépéséig hű maradt, s ez nagy ritkaságnak számított akkoriban. A kolostorban nem elégedett meg azzal, hogy az akkori szokás szerint hetente három-négyszer járuljon csak az Úr asztalához. Szívének nagy tisztasága és rendkívüli vágya az Eucharisztia tápláléka után arra indították feljebbvalóit, hogy kivételt tegyenek vele. Hogy a feltűnést elkerüljék, ezeken a napokon a kolostori közösség felkeltét megelőzően, már fél ötkor a szentáldozáshoz járulhatott. Hálából ezért a kegyelemért, amelyben harminckilenc éven át részesült, Konrád már három órától kezdve a szentségház előtt térdelt.

Negyven éven át látta el Konrád az altöttingi Szent Anna-kolostor kapusi szolgálatát. Nemcsak az imádságban való buzgósága, hanem a zarándokok, vándorok és szegények iránti szolgálatkészsége és áldozatos szeretete is fáradhatatlan volt. Minden szabad pillanatában az úgynevezett Elek-cellába, a kolostor lépcsője alatti sötét és szűk helyiségbe ment, ahonnan rá lehetett látni a tabernákulumra. Ha este elcsendesedett a porta élete, sok órát töltött el még itt az éjszakába nyúlóan. Szerzetességének első harminc éve alatt alvását két-három órára korlátozta.

A kolostor kapujánál végzett szolgálatát ekként dicsőítette Pacelli bíboros, németországi nuncius, a későbbi XII. Pius pápa: ,,Isten szolgája egyben az emberek, rendtársai és a nép szolgája is lett. Az altöttingi kapus anélkül, hogy pap, teológus vagy igehirdető lett volna, a szeretet apostolává vált. Megszentelődésének útja persze érdes és kemény volt: a vezeklés útja, a kereszt szegénységének az útja. Konrádban, a hit, a hűséges kötelességteljesítés és keresztény felebaráti szeretet e hősében hiába keresitek más szentek csodálatos nagy tetteit, amelyekre ámulva figyel fel a világ. Meglátjátok azonban benne a szent remeték jámborsága mellett az erénynek azt a hősiességét, amely nem marad el a nagy szenteknek Krisztus Egyházában végzett tevékeny élete mögött.''

Konrád 1894. április 21-én halt meg Altöttingben. 1930-ban boldoggá, 1934. május 20-án szentté avatták.

Irgalmas Istenünk, te Szent Konrád által irgalmasságod ajtaját híveidnek kitártad. Esedezve kérünk, add, hogy szegénységének szellemét és szívbéli alázatosságát követni tudjuk testvéreink szolgálatában. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Makszimián pátriárka

Mint szerzetest emelték fel a konstantinápolyi pátriárkai trónra 431-ben. Két és fél évig kormányozta az egyházat és békében hunyt el 434-ben. Szentéletű ember volt, aki szerette magától távol tartani a világ hiúságait.


BARSZABBASZ SZENT SIMON püspök, vértanú
+Karka de-Ledan, 341(?) nagypéntekén.
II. Sapur perzsa király alatt (309--379), aki a Szasszanidák királyi házának leghatalmasabb uralkodója volt, a perzsa birodalom fiatal egyháza hosszú és véres üldözést élt át, amely sok áldozatot követelt. Egyes akkori vértanúkról kortársi, vagy legalábbis nagyon régi és nagyjából hitelre méltó akta tudósít szír nyelven. Ezek közé a régi tudósítások közé tartozik a birodalom fővárosa, Szeleukia-Ktésziphon püspökének, Simon Barszabbasznak ékes stílusban megírt vértanúságtörténete.

II. Sapur uralkodásáig a keresztényeket hallgatólagosan megtűrték Perzsiában, sőt egy bizonyos szabadságot is élveztek. Mindez megváltozott, amikor Sapur célul tűzte ki, hogy régi fényében állítja vissza a perzsa birodalmat. Ennek eszközéül tekintette birodalma vallási egységének helyreállítását -- amely egyet jelentett számára a tűzimádó ősi vallás általánossá tételével --, továbbá a harcot a római birodalom ellen, hogy visszahódítsa a korábban elvesztett tartományokat. Mindkét dologgal kapcsolatban gyűlöletesek lettek számára a keresztények: makacsul ellenszegültek a perzsa vallás elfogadásának, és gyanúsak voltak, mint a római birodalom titkos hívei és érzelmileg is barátai. Hogy eközben a főváros püspökével elsőként ütközzön össze a király, az csaknem elkerülhetetlen volt. Simont a nikaiai zsinat (325) egész Perzsia metropolitájává tette. Ezt a hírt a zsinatra kiküldött Szent Sahdoszt (lásd: 107. o.) vitte meg számára, aki az utódja lett, és nem sokkal Simon püspök után halt vértanúhalált.

Külső alkalmat szolgáltatott a negyven évig tartó kemény üldözéshez Sapur király egy 340-ben kiadott rendelkezése, amelyben megbízta Simon püspököt, hogy a keresztényektől kétszeres fejpénzt és kettős adót szedjen és szolgáltasson be a királynak, hogy pénzhez jusson a római háború számára; ,,a keresztények ugyanis -- mondta Sapur -- a mi országunkban laknak, érzelmileg azonban a császárhoz, ellenségünkhöz tartoznak''. Simon, akihez Sapur bölcsessége és jámbor életmódja miatt nagyon vonzódott, megtagadta ezeknek az adóknak a beszedését, mert hatalma csak a hitre terjedt ki, a keresztények világi ügyeire nem, egyben azonban hangsúlyozta hűségét a királyhoz és a birodalomhoz. Sapur azonban haragra gerjedt a váratlan és számára megmagyarázhatatlan vonakodás miatt. Simon ellenfelei és a keresztények ellenségei rögtön ki is használták az alkalmat az udvarban, hogy Simont gyalázzák és az ország árulójának kiáltsák ki. Amikor Simon a király második felhívásának is ellene szegült, őrizetbe vették, templomát lerombolták, sok keresztényt, püspököt, papot és hívőt elfogtak és a király udvarába hurcoltak. A király, még mindig jóindulatúan fővárosának püspöke iránt, elővezettette Simont, szemére vetette engedetlenségét és a nép felbujtogatását, s még egyszer megparancsolta neki, hogy hajtsa be a kívánt adókat a keresztényektől. Amikor Simon ismét ellenszegült, a király lemondott arról, hogy a kettős adót a püspök által hajtsa be, de megparancsolta neki, hogy imádja a Napot és a tüzet. Simon megtagadta, hogy a tüzet imádja, hiszen olyan mulandó, a Napnak pedig sem tudása, sem értelme nincs. Miután visszavitték a börtönbe a sok elfogott keresztényhez, kitartásra buzdította őket, majd egész éjszaka együtt imádkoztak; tudták ugyanis, hogy közel a végük. Tekintettel arra a régi barátságra, amely Sapurt Simonhoz fűzte, Sapur még egy utolsó kísérletet tett: Simon csak egyetlen alkalommal imádja a Napot, s így megmenti az életét. Hiábavaló volt. A mágusok késztetésére Simont és a vele együtt elfogott keresztényeket halálra ítélték. Így hát Simon az elítéltek élén vonult a vesztőhelyre, imádkozott és a Szentírás szavaival bátorította társait, mialatt a hóhérok teljesítették kötelességüket. Simon és két idős pap, Channania és Abdhaikla volt az utolsó. Amikor Channaniát levetkőztették a kivégzéshez, ,,a teste remegett, a lelke azonban nem''. Puszai, egy tekintélyes férfi, aki jelen volt a kivégzéseknél, látta ezt, és így szólt hozzá: ,,Ne félj! Hunyd be a szemedet egy pillanatra, és meglátod Krisztus világosságát!'' Puszait rögtön letartóztatták és a király elé vitték. Simon utolsó imádságában áldást kért üldözőire, nyája híveire és arra a helyre, ahol méltók lettek a vértanúhalálra. Ezután ő is meghalt, mégpedig -- mint a tudósítás közli -- nagypénteken a kilencedik órában.


Szent Tivadar vértanú

Tivadar a pergéi Pamfillából származott. Antonin császár uralkodása idején (138-161) jó megjelenésű, erős ifjakat választottak be a hadseregbe. Köztük volt Tivadar is. Amikor ráhelyezték a katonai jelvényeket, kinyilvánította, hogy keresztény, és nem akar a pogány isteneknek áldozni. Ezért vas tepsiben sütögették testét, majd benne forró kénnel és szurokkal locsolták ruhátlan testét. A vértanú azonban sértetlen maradt. Utána vad lovakhoz kötötték, azok vonszolták, de ebben is sértetlen maradt. Végül keresztre feszítették, és háromnapos szenvedés után meghalt. Vele szenvedett Dioszkur, aki előbb pogány pap volt, de Tivadart látva kereszténnyé lett. Ugyancsak ekkor szenvedtek Szókratész és Dénes katonák és Filippa, Szent Tivadar anyja.