Szent Eutróp és vértanútársai

Miután megölték Szent Tivadar nagyvértanút Amaszia városában (febr. 17.), a börtönbe zárva maradt három társa és jó barátja: Eutróp, Kleonik édestestvérek és unokaöccsük Baziliszk. A börtönben maradva sok pogányt vezettek a keresztény hitre. Mivel mindhárman bátran megvallották hitüket, kínzásokat kellett elszenvedniük. A kínzások alatt szent angyalaival vigasztalni megjelent nekik az Üdvözítő. Végül Eutróp és Kleonik vértanút keresztre feszítették, Baziliszkot pedig karddal fejezték le 380 körül.


Szent Frigyes    hitvalló, † 1175.   


Szent Gilbert     apát és hitvalló, † 1189.   


Szent Kamilla     szűz, † 437.   


Szent Kornélia


SZENT KUNIGUNDA császárné
*Luxemburg, 980 körül. +Kaufungen, 1033. (1039?) március 3.
Bamberg a 10. században kis vártelepülés volt a frank birodalom keleti peremén. Helyzete (a Majna és a Regnitz összefolyásánál feküdt) azonban már korán fontos kereskedőutak metszéspontjává tette. Amikor a német birodalom kelet felé kezdett terjeszkedni, megnőtt a település jelentősége, és Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) felismerte ezt. Bamberg iránti különleges szeretete akkor sem csökkent, amikor ezt az értékes koronabirtokát hitvesének, Kunigundának ajándékozta. A házastársak egymással vetekedve buzgólkodtak, hogy a kis települést fényes várossá tegyék. Ez azután évszázadokon át magasztaló ragaszkodással adózott alapítóinak; képük megtalálható kapukon és házak falán, sírköveken s hídkorlátokon. E műalkotások közül a legszebb talán a dóm Ádám-kapuján található. Henrik császári méltóságának jeleit hordozza: koronát, a birodalom almáját és kormánypálcát. Szigorú és fénylő arca sugároz valamit a ,,lovag'' nyugalmából és erejéből. A császár mellett áll Kunigunda. Jobb karján egy templom modelljét tartja alapító tevékenységének jelképeként, bal keze pedig beszédes taglejtéssel mutat a hitvesére. Feje könnyed mozdulattal Henrik felé fordul, ajkai mintha szóra nyílnának: Kunigunda egész alakja Henrikre irányul. A művész, aki ezt az alakot csaknem kétszáz évvel Kunigunda halála után készítette, talán többet kifejezett a szent nő lényegéből, mint korának történetírói: Kunigunda nem gondolható el Henrik nélkül.

Ifjúságáról csak kevés biztos tudósításunk van. Luxemburg egy grófi nemzetségéből származott, jámbor szüleinél számos testvére körében nőtt fel. Bizonnyal kolostori életre vágyódott, később mégis szívesen követte szülei kívánságát, amikor eljegyezték Henrik bajor herceggel. Néhány évvel ezután Henrik hitveseként német királyné lett, 1014-ben pedig vele együtt fogadta a császári koronát Rómában. Fáradhatatlanul kísérte férjét a nagy birodalomban tett útjain. Mivel okos és nagyon képzett volt, tökéletes tanácsadóként állt mellette fontos politikai döntéseiben; néha még a kormányzást és a birodalom egyes részeinek az igazgatását is átvette, ha férje erejét meghaladták összetorlódott kötelezettségei.

Kunigunda voltaképpeni feladata azonban nem abban állt, hogy segítsen egy császárnak politikai ténykedéseiben, hanem a szentség megkezdett útján kellett férjének kísérőjévé és lassanként vezetőjévé lennie. Teljes lelkéből támogatta az Egyház javát szolgáló műveit és alapításait. Kedvelt székhelye, Bamberg iránti buzgósága közismert volt. Később Kassel királyi udvarát kapta özvegyi birtokául. Teljesítve egy súlyos betegségében tett fogadalmát, az ottani vidéken felépítette Kaufungen bencés apátságát. Henrik megerősítette az alapító okmányt, és az alapítványt többszörösen is hitvesének ajándékozta. Ők ugyanis, mint egy okmányban írja, valóban ,,ketten egyek testben''. Milyen bensőséges lehetett viszonyuk, ha egy ilyenféle nyilatkozat helyet kaphatott egy hivatalos dokumentumban! Annál fájdalmasabban érinthette őket, hogy a gyermekáldást nélkülözniök kellett. Úgy tűnik, hogy már 1007-ben tudatában voltak ennek. A bambergi püspökség alapításakor ugyanis Henrik kinyilvánította, hogy Krisztust akarja egyedüli örökösévé tenni, mert nincs reménye testi örökösre. Az okmánynak ezt a szövegét megvilágítja egy clunyi szerzetes tanúsága. Magasztalja Henriket, mert minden vagyonát, amellyel a gyermekeinek tartozott volna, Krisztus Egyházára hagyta, bár a kor szokása szerint megengedett lett volna, hogy elbocsássa hitvesét, mivel nem szült neki gyermekeket.

A szent császári pár házassága másként jelenik meg a történeti forrásokban, mint a 12. század legendájában. Ez azt közli, hogy szűzi megtartóztatásra kötelezték magukat. Az ilyen ,,József-házasságok'' a középkori szentség eszményképeihez tartoznak. Henrik és Kunigunda gyermektelenségét általánosan ismert szentségükkel hozták kapcsolatba. Ha ily módon magyarázzuk a legenda keletkezését, el kell ismernünk, hogy ez végül is valami helyénvalóra irányul. Ez a két ember sohasem akadályt, hanem mindenkor Isten felé ívelő hidat jelentett egymás számára. Ebben a mélységesen szűzi magatartásban bizonyára erősebben mutatkozik meg a szentség, mint a pusztán testi megtartóztatásban.

Nem jelent tehát törést Kunigunda életében, amikor Henriknek 1024-ben bekövetkezett halála után belépett Kaufungen általa alapított kolostorába. Férje halálának évfordulóján, az új kolostortemplom felszentelési miséjén letette császári öltözékét, s a püspök kezéből vezeklőruhát és fátylat vett magára. Egyszerű nővérként illeszkedett be a konventbe, és most már teljesen átadta magát Istennek. Krisztus követésére irányuló akaratának komolysága talán nem is annyira abban nyilvánult meg, hogy elutasította az apátnői botot, hanem mindenekelőtt az alapító és jótékonykodó tevékenységról való lemondásban. Szegényen és alázatosan élt a kaufungeni kolostor rejtettségében. Hogy alázatossága nem lett engedékeny gyengeséggé, megmutatja egy kis epizód az életének csodás eseményeiről szóló tudósításokban. Volt Kunigundának egy unokahúga, Uta, akit gondosan és szeretettel nevelt, és aki később követte őt a kolostorba. Buzgónak és jámbornak mutatkozott, ezért az apácák apátnővé választották. Kunigunda magától értetődően alávetette neki magát. Uta pedig, ,,aki nagyon korán jutott el ilyen méltóságra'', lassanként hanyaggá vált, jobb kosztot és szebb ruházatot kívánt magának. Kunigunda anyai szigorral többször is megintette. Egy napon az apácák körmenetre gyülekeztek, de az apátnő hiányzott. Kunigunda a keresésére indult, és lakománál találta néhány fiatal nővérrel együtt. Szent haragjában arcul ütötte. És most történt a csoda: ujjainak nyoma pecsétként verődött rá az apátnő arcára önmagának és konventjének állandó intelmére.

Minél inkább elfelejtették a világ nagyjai egykori császárnéjukat, annál inkább elbűvölte sugárzó szeretetével nővértársait és a kolostor környékének egyszerű hívőit. Amikor elérkezett a halála, megtelt a ház gyászolókkal. Mindent előkészítettek, hogy az egyszerű apácát császári méltóságához illően temessék el. Ekkor a haldoklónak a szenvedélyes buzgóság még egyszer erőt kölcsönzött: ,,Vigyétek ezt innen, ez nem az én öltözékem! Idegen számomra, de ezzel, amelyet viselek, az éghez kötődöm.'' Kérésként nyilvánította ki még, hogy szeretné, ha Bambergben temetnék el kedves testvére és ura, Henrik császár mellé.

1200-ban avatták szentté. Mi magyarok nem feledkezhetünk meg arról, hogy Kunigunda a férje révén rokonságban volt Szent István királlyal és Gizellával, hisz Gizella és Henrik testvérek voltak.


BOLDOG WEISS LIBERÁT ÉS TÁRSAI vértanúk (1716)
Liberát 1675-ben a bajorországi Konnersreuth-ban született. 23 évesen Bécsben lett pappá, majd Grázba került. Jó szónokként bejárta Alsó-Ausztriát. 1703-ban jelentkezett misszionáriusnak. Más társakkal együtt néhány havi képzés után (nyelvtanulás, orvosi ismeretek) 1704-ben Kairóba utazik, ahol részt vesz Jeruzsálemi József atya abesszíniai missziós vállalkozásában (1707- 1710). A missziós út kudarccal végzodik: többször kifosztják, fenyegetik oket, s közben József atya meg is hal. Úgy végrendelkezik, hogy a missziós prefektusságot átruházza Liberát atyára. Ezt késobb a Missziós Kongregáció is elismeri: 1711. áprilisában indul újra útnak Kairóba két társával, Marzorati Sámuel és Pio da Zerba Mihály olasz atyákkal. Veszélyes és hónapokig tartó út után, mely a Vörös tengeren hajóval történt, 1712. júl. 20-án - Isten és a Szuzanya segítségével - megérkeztek a fovárosba, Gondarba. A császár, Jusztosz barátságosan fogadta oket, megengedte, hogy a közelben szerény házban lakjanak, kész volt arra; hogy mindenben segítségükre legyen. Azt azonban nem engedte meg nekik, hogy prédikáljanak. Ehhez még nem érkezett el a megfelelo ido. Sok gyanút, eloítéletet kellett még eloszlatni mind a nép, mind az abesszin kopt szerzetesek. részérol. A koptok Rómától elszakadt keresztények, monofizita tévtant vallottak. A király környezete, nemesek is bizalmatlanok voltak. Az elso évben még aránylag békében éltek. A kovetkezo években helyzetük mindig rosszabb lett, anyagilag is. Sokszor már fagyökerekkel, fakéreggel táplálkoztak, még kenyérhez sem jutottak. Természeti csapások: sáskák, esozések, ködök miatt alig termett valamit a föld, a lakosság is éhezett. Egyptomból jött kopt szerzetesek is terjesztették a nép között: minden bajnak az idegenek az okai. A császárt megfélemlítették, nem mert a misszionáriusokon segíteni. Ezekrol az évekrol írta Liberát atya Rómában: „Amit szenvedtünk, el sem mondható. Senki sem hinné el, ha leírnám.” De készek mégis életüket is áldozni Krisztusért és az Egyházért. 1715 vége felé már annyira ellenséges volt a város, hogy alig merték elhagyni házukat. Egész kis közösség s néhány jóbarát volt mellettük. A császár ekkor már súlyos beteg volt. Minden jel arra mutatott, hogy környezete ot megmérgezte. Megbízható fegyveresekkel egy távolabbi városba, Tigre-be küldte a misszionáriusokat. Így akarta megmenteni oket. Közben azonban (1716. febr. 13-án) új császár foglalta el a trónt: Dávid, aki elhatározta, hogy végez a misszionáriusokkal. Jusztosz császár febr. 18-án meghalt. Dávid császár katonaival elhozatta a három ferences atyát Gondarba, bíróságot rendelt, s a bíróság halára ítélte oket mint istenkáromlókat s a Szuzanya ellenségeit. A császár azt kívánta tolük, fogadják el a kopt vallást, Rómától szakadjanak el, akkor nem halnak meg. Liberát ezt válaszolta: „Inkább ezerszer meghalunk, de Istent ezzel a vétekkel nem bántjuk meg!” Márc. 3-án nagy népsokaság kísérte oket a vesztohelyre, ahol megkövezték oket. Közben arcukon már a jövo megdicsoülés fénye ragyogott. Pár év múlva sokan tapasztalták közbenjárásuk erejét, s az 1721-ben hatalomra jutó császár már szívesen fogadta az új ferences atyákat. A nép érzülete is teljesen feléjük fordult, szentnek tartották oket. Áldozatuk nem volt hiábavaló. II. János Pál 1988-ban avatta oket boldoggá.

Imádság:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy odaadó lélekkel kövessük Boldog Liberát és társai hitét, amelynek terjesztése közben ok a vértanúság koronáját elnyerték: Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Piéma szűz

Szentünk Alexandria környékén született Egyiptomban. Ott élte vezeklő életét elzárkózva, böjtben, imádságban és kézimunkában. A szentéletű szűz 337-ben hunyt el.

Szent Zenon és Zoel

Mindketten békében hunytak el, előttünk ismeretlen helyen és időben.