Szent Antonin     vértanú † ~ 350


Severin Girault* III. rendi pap (1792)

Aki Párizsban apácák gyóntatója, több éven át a Szabályozott (Reguláris) III. Rend általános titkára, majd foelöljárója volt. O volt az elso akit karddal, késszúrásokkal halálra sebeztek, amikor a forradalmárok behatoltak a kármeliták kertjébe. Éppen a zsolozsmát imádkozta. Mind a hárman kituntek papi buzgóságukkal, az üldözöttek iránti szeretetükkel, egyházhuségükkel és bátorságukkal, mellyel vállalták hitük megvallásáért a vértanúságot.


Böjtölő Szent János főpap

Szentünk Konstantinápolyban született. Szülei iparosnak szánták azért először aranyműves mesterséget folytatott. Erényes, jámbor, idegeneket befogadó, istenfélő ember volt. Egy ideig vendége volt a palesztinai szerzetes Euszebiosz. Látva János istenfélő életét, említést tett róla Eutyches konstantinápolyi pátriárkának. Ő ezért diakónussá szentelte. Még ebben az időben a következő látomása volt Szent Lőrinc templomában imádkozva, látta, hogy sok szent, az oltárban ragyogó ruhát vesz magára, és gyönyörű éneket énekel. Kijött eztán az oltárból egy ember, kezében egy edénnyel, amelyből bőséges alamizsnát osztott az egybegyűlt szegényeknek. Egyszerre az edény kiürült. Ez a látomás előre jelezte János jövendő méltóságát, de jövendő irgalmas lelkületét is a szegények iránt.

Eutyches pátriárka halála után az emberek választása Jánosra esett. Őt akarták pátriárkájuknak. János nagyon nehezen, csak egy égi látomásra fogadta el a főpapságot. Addigi megszokott erényes életét továbbra is folytatta. Kitűnt a böjtölésben, ezért kapta a „Böjtölő” elnevezést. Jótéteményeit még szélesebb körben tudta osztogatni. A hozzá forduló szegényektől nem sajnált semmit. Annyira adakozó volt, hogy halála után néhány ócska ruha maradt csak hagyatékában.

A szentéletű főpap sokat imádkozott. imádságával védelmezte székvárosát az idegenek betörésétől. Ugyancsak imádságával segítette híveit különféle ügyes-bajos dolgaikban, védelmezte őket a látható és láthatatlan ellenségek ellen. Lelki nyájából igyekezett mindenféle rosszat kiirtani. Midőn egyszer Konstantinápolyban Pünkösd előtti napon lóversenyt akartak rendezni, a szent főpap térden állva kérte Istent, hogy ezt akadályozza meg. Isten, villámlással, viharral, esővel oszlatta szét az ünnepet semmibe vevő emberek látványosságát.

Szent János Istentől csodatevő erőt is kapott. Sok csodás gyógyulás történt imádságai által. Sok terméketlenségben szenvedő asszonynak oldotta fel terméketlenségét a szent imádsága. Imádságával ki tudta űzni a megszállt emberekből a tisztátalan lelket. Szellemi nyáját bölcsséggel kormányozva, Isten előtt kedves és önmegtagadásban kitűnt életét tisztes öregkorban fejezte be 595. szeptember 2-án. Holttestét a Szent Apostolok templomában temették el az oltár alá, lelke pedig a mennyei lakásokba költözött.

Dulau Boldog János és társai     vértanúk † 1792


Szent Mamász vértanú

Szent Mamász a paflagóniai Gangrában született. Szülei Teodót és Rufina, keresztény hitük miatt börtönbe kerültek. Ott született meg fiúk is. Mindkét szülő meghalt azon a napon. Így, a gyermek, már születése napján árva lett. Egy Ammia nevezetű gyermektelen özvegyasszony vette pártfogásba a kis árvát, és Cezareában nevelte mint saját fiát. A gyermek ötéves koráig néma volt. Első szava a „mamma” volt Erről nevezték el Mamásznak. A gyermek keresztény szellemben nevelkedett. Játszótársait is keresztény viselkedésével tanította.

Abban az időben Rómában Aurelián császár uralkodott. Igyekezett mindenkit, főleg a fiatalságot a bálványok imádására vinni. Akkor Cezarea új helytartót kapott, a pogány Demokritosz személyében. Rövidesen feljelentették nála a fiatal Mamászt. A 15 éves ifjú mint érett felnőtt, félelem nélkül állt ellen a bálványimádásra való csábítgatásoknak. Különféle kínzások után tengerbe fojtásra ítélték. Ettől kezdve az ifjú élete a vértanúi kínzások sorozatából állt. A tenger felé, útközben, kísérői, Isten angyalának megjelenésétől megijedtek, elfutottak, az angyal pedig elvezette az ifjút egy puszta helyre. Itt nyugodtan élhetett az imádságnak. A pusztában vadállatok keresték fel. Megfejte őket, tejükből sajtot készített. Ami számára felesleges volt, szétosztotta a rászorulók között.

Híre elterjedt a környéken és eljutott Cezareába is. A pogány helytartó varázslónak tartotta és katonákat küldött elfogására. Mamász a helytartó kihallgatásán bátran viselkedett. A helytartó arra ítélte, hogy feszítsék ki testét és szaggassák vaskarmokkal. A szent vértanú ezekből semmit nem érzett, mert mennyei erőt és segítséget kapott. Aztán tüzes kemencébe dobták, vadállatokat engedtek rá a cirkuszban, de mind ezek közt sértetlen maradt. Végül megkövezésre ítélték. A kövezés közt egy pogány pap háromágú szigonyt döfött a gyomrába. Így nyerte el a vértanúság koronáját 275 körül. Földi maradványait vértanúsága helyén temették el. Sok csoda és gyógyulás történt ottan. Erre hívja fel a hívek figyelmét Nagy Szent Bazil, hogy akinek valamiben segített a szent vértanú, „mindnyájan egybegyűlve, hozzatok dicséretet a vértanúnak”.

Ruszka Boldog Miklós     vértanú † 1618


Szent Renáta

A konstantinápolyi nagy tűzvész emléke

Ez az esemény Nagy Leó császár uralkodása idején történt 470 körül. Félelmetes tűzvész volt, amely 6 hónapig tartott. A megrettent uralkodó kiment a tengerhez, és templomot épített Szent Mamász tiszteletére.

A miaszéni Istenszülő tisztelete

Nem messze az örményországi Melitiné városától, volt egy kis görög helység, amelynek Miaszéni volt a neve. Az egykor ott álló pogány templomot Szent Akakiosz melitinéi püspök lerombolta, és a helyet megtisztította a mindenféle pogány tisztátalanságtól. Új templomot épített a helyre a legszentebb Istenszülő tiszteletére. Így azon a helyen, ahol egykor véres áldozatokat mutattak be a pogányok az ördögök imádására, később a keresztény, vérontásnélküli tiszta áldozatot mutatták be a keresztények az igaz Isten imádására. A templomban őrzött Istenszülő ikon által Isten sok csodát tett az emberek javára. A falu neve miatt a templomot a miaszéni Istenszülő templomának nevezték el.

Sok idő telt el ezután, amikor a képromboló eretnekség megjelent és megerősödött Keleten. A képrombolás kezdeményezője és támogatója Izauri Leó császár volt. (717-741.) Sok időn keresztül szomorította és rombolta ez a tévtanítás Isten Egyházát. A képrombolók a miaszéni Istenszülő képét sem tartották tiszteletben. A melitinéi kolostor közelében folyó Gazuri tóba süllyesztették. Több mint 100 év telt el ezután. Az igazhitű Mihály császárnak, és édesanyjának Teodórának uralkodása idején, 864-ben, az ikon kiemelkedett a tó vizéből. Szeptember l-én történt ez, és a hívek örömmel vették ki a tóból. Bár több mint 100 éve volt a vízben, a szentképen semmiféle károsodás nem látszott A szentkép, miután eredeti őrzési helyére visszakerült, sok csodának lett forrása és eszközlője. E csodás esemény miatt, a helységben évenként megtartották az ünnepet az Istenszülő szentképe csodálatos megtalálása emlékére.

Indiktion kezdete

Octaviánus római consul Kr.e. 31-ben, az actiumi csatában legyőzte vetélytársait. Ezzel a Római Birodalom egyeduralkodójává lett. Hogy a birodalom alá tartozó tartományok helyzetét rendezze, és az adók beszedését alkalmasabbá tegye, bevezette az ún. indiktiont. Ez, egy 15 évet magában foglaló időtartam volt. Kezdőnapját, amely szeptember l-én volt, nagy ünnepélyességgel hirdették meg. Ez jelentette az új év kezdetét. Az indikció végén minden elöljáró köteles volt jelentést készíteni tartománya helyzetéről és azt Rómába küldeni. Ha egy indikció véget ért, kezdődött utána a másik.

A kutatások szerint szeptember l-e volt az a nap, amelyről Szent Lukács evangélista ezt írta: Jézus, egy szombati napon, szokása szerint a názáreti zsinagógába ment, és olvasásra jelentkezett. Izaiás próféta könyvtekercsét adták oda neki. Ő pedig, kigöngyölvén a tekercset, a próféta jövendöléséből ezeket olvasta: „Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje” (4,16-). E szavakkal Jézus a saját messiási szerepét vázolta fel. Meghirdette, hogy mostantól megkezdődött az Úr kegyelmének esztendeje. E kifejezéssel a 7 évenként beálló jubileumi évre gondolt. Ebben az évben, Izraelben megvalósult a felszabadulás minden adósságtól. Visszaállt az emberek között az eredeti állapot, megszűntek a történelemben létrejövő egyenlőtlenségek. Az Úr kedves esztendeje olyan időszakra utal, amikor teljesebb fényben tündököl Isten irgalmassága, jóakarata és kegyelme.

A keresztényüldözések megszűnése után, az I. niceai zsinatra összegyűlt atyák azt kérték Nagy Konstantin császártól, hogy szeptember 1-ét tegye az új év kezdő napjának birodalmában. Azóta, ugyan, a polgári év kezdetét az idők folyamán más és más napokra tették, az egyházi év kezdete a bizánci szertartású egyház időszámításában, mai napig megmaradt a szeptember 1. Jézus és az Egyház minden évben meghirdeti számunkra is Isten kegyelmi esztendejének kezdetét. Isten segítségét kérve, új elhatározásokkal, új célkitűzésekkel kezdhetünk meg egy új évet. Hogy az új év valóban a kegyelem esztendeje legyen, segít nekünk Isten szava, amely a vecsernye 2. parimiájában elénk tárja a jó és rossz kettős útját. (Lev. 26,3-41. ) Aki hallgatja, annak választania kell.

Szent Ammun diakónus és 40 vértanúnő

A szent vértanú szüzek a makedóniai Adrianopoliszból származtak. Szent Ammun diakónus igehirdetésére lettek Krisztusban hivők. A város parancsnoka maga elé hívatta, hogy elítélje őket. Sokféle kínzás alá vetette őket, ezzel kényszerítve, hogy imádják a bálványokat. Istenhez imádkoztak, imádságukra csoda történt. A bálvány pap, valami láthatatlan erő által hirtelen a levegőbe emelkedett, sok időn keresztül ott maradt, és a földre esve meghalt. Ezután a kínzó megparancsolta, hogy Ammunt függesszék fel, és sütögessék oldalait. Ezután fejére megtüzesített sisakot tettek, de a szent vértanút ez csodálatosan nem bántotta. Ezek után Szent Ammunt a szüzekkel együtt Herakleába küldték más kínzóhoz. Ennek parancsára 10 szüzet tűzbe vetettek, nyolcat tanítómesterükkel együtt lefejeztek, némelyek úgy haltak meg, hogy szájukba és szívükbe kardot döftek, nyolcat közülük késsel öltek meg, a többi pedig, miután szájukba megtüzesített vasat helyeztek, költöztek el az Úrhoz.

Szent Anna     prófétaasszony


SZENT BEATRIX szűz, rendalapító (1424-1490) (Beatrix de Silva)

Ceutában (Marokkó) portugál szüloktol származott; családja rokonságban volt a portugáliai királyi családdal. Gyermekkora óta különösen tisztelte a szeplotelenül fogantatott Szuz Máriát. Fiatal korában udvarhölgynek II. János kasztíliai király udvarába került. Izabella királyno féltékenységbol üldözte s börtönbe záratta, ahonnét a Szent Szuz tapasztalható segítségével kiszabadult és ártatlansága is igazolódott. Ezek után elhagyta a királyi udvart és Toledó felé indult. Útközben megjelent neki Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal, akik lelkileg erosítették és tudtára adták, hogy egy új szerzetesrend alapítója lesz. Toledóban a ciszterci novérek fogadták be; köztük élt mintegy 40 évig. Nem lépett be a rendbe, de a szerzetesek életét élte. Akkor a Szent Szuz bíztatta, hogy alapítson rendet, mely Szuz Mária Szeplotelen Fogantatásáról legyen elnevezve s az o tiszteletét terjessze a nép között. Elhagyta a ciszterci monostort, s a királyno által felajánlott házba költözött 12 társnojével. Itt kezdték meg szerzetesi életüket. Szabályukat VIII. Ince pápa 1489-ben jóváhagyta, nagyjából a ciszterci rend szabályait követték. Egy év múlva Beatrix a Szuzanyától értesült közeli haláláról. Felkereste ferences gyóntatóját, áhítattal felvette az Egyház szentségeit. Majd beöltözött a rend ruhájába (fehér szövet, égszínkék skapuláré és köpeny) s letette a fogadalmakat. Így költözött át az örök hazába 66 éves korában. Halálakor arca fénylové vált s homlokán aranyszínu fénylo csillag volt látható. Halála után 3 évvel VI. Sándor pápa Szent Klára reguláját írta elo számukra, s 1511-ben a Szeplotelen Fogantatás rendjét (vagy ahogy nevezték: koncepcionisták) ilyen formában II. Gyula pápa újra jóváhagyta s a ferencrend obszerváns ága alá helyezte. Spanyolországban Agredai Mária (1602-1665) alapított koncepcionista zárdát. A 20. század közepe táján spanyol és portugál nyelvterületen kb, 3000 a novérek száma. Az alapítónovért XI. Piusz boldoggá, VI. Pál pedig 1976-ban szentté avatta. Minthogy élete több vonatkozásban a Ferenc-rendhez kötodik és rendje is ferences rend, ezért méltán tiszteljük a ferences szentek között.

Az alapító anya ezeket tartja legfontosabbnak novérei számára:

a) Kitartani amellett, amit a szent engedelmesség követel.

b) Legyünk alázatosak, kerüljük a feltunést.

c) Mindenkit szeressünk, igyekezzünk mindenkinek mindene lenni az ima, a munka, az áldozatok által.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Beatrix szuzet a Szeplotelen Szuz iránti különös tisztelettel ékesítetted. Közbenjárására és példájára add meg nekünk, hogy ártatlanul élve és mindig az égiekre vágyakozva, egykor a mennyei dicsoségnek részesei lehessünk. Ami Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Egyed,


Szent Farkas (Lupus)     püspök hitvalló † 623,


Szent Gedeon,


Józsue, Nun fia emlékezete

Józsue, Nun fia, Kr.e. 1500 körül született Egyiptomban, Efraim törzséből. Eredeti neve: Hosua, szabadítót jelent. Mint felnőtt férfi, fiatal korától Mózes szolgája lett. Mózes vezetésével, a néppel együtt ő is átment száraz lábbal a Vörös tengeren. Nevével akkor találkozunk először a Szentírásban, amikor Mózes megbízásából harcba szállt az Amalekkel. Mózes, a vándorlás közben Jehosuah-nak nevezte el. Új nevében így szerepel a Jahwe Isten neve. Neve: Jehosuah = Jahwe az üdvösség, Jahwe üdvözít Mózes így akarta tudtára adni az embereknek, hogy Jahwe, Józsue által vezeti be a népet az Ígéret földjére. Józsue elkísérte Mózest a Sínai hegyre is. Józsue egyike volt annak a 12 férfiúnak, akik Isten parancsára el mentek Kánaánba, hogy kikémlelték az Ígéret földjét. A kémek visszajövetele és beszámoló után kitört néplázadásban Józsue volt az egyetlen aki az igazat mondó Kálebet támogatta. Ezért bemehetett az Ígéret földjére. Még a Jordán folyón innen, Isten parancsára, Eleázár pap és a népsokaság előtt, Mózes, Józsue fejére tette kezét. Ezzel a tettével utódjává tette. Mózes halála után az egész nép, Józsue vezetésével száraz lábbal ment át a Jordán folyón, úgy, ahogy egykor a Vörös tengeren. Szemeivel látta és beszélt Mihály főangyallal, majd Isten segítségével bevették Jerikó városát. Ettől kezdve Józsue szerepe az új haza elfoglalásánál és az ellenséges népek legyőzésénél emelkedik ki. Az ammoreusok legyőzésénél történt a híres Napcsoda. (Józs. 10,12-) Az Ígéret földjének felosztását is ő végez e. Mindezeket a róla elnevezett könyv foglalja magában a Szentírásban. Amikor élete végét közeledni érezte, Szikemben összegyűjtötte az egész népet Isten iránti hűségre buzdított mindenkit. Mivel a nép mindent megígért, Józsue új szövetséget kötött Isten és a nép között. Hazájukba bocsátva az embereket, 110 éves korában meghalt. Öröksége földjén, Támnát száréban temették el. Az egyházatyák sokban Jézus előképét látják benne. Az Üdvözítő is az ő nevét viselte.

Szent Kalliszta, Evodiosz és Hermogenész vértanúk

E három édes testvérvértanút a pogány helytartó abban találta bűnösnek, hogy keresztények voltak. Látva, hogy Krisztus megvallásában állhatatosak és rendíthetetlenek, karddal való lefejezésre ítélte őket. Vértanúi harcukat így elvégezve, elköltöztek az Úrhoz, a IV. században.

Szent Mártának, Szent Simon atyának édesanyja

Jóval hamarabb elhalálozott mint fia, 428 körül. Fia oszlopát körülvevő kerítés ajtajánál adta vissza lelkét Istennek. Simeon, látva anyját holtan, könnyezve imádkozott érte. Az imádság alatt a halott arcán mosoly jelent meg. Simeon fia parancsára, az anyát, Mártát az oszlop mellett temették el. Fia, napjában kétszer emlékezett meg róla imáiban.

BOLDOG GHEBRE MIHÁLY pap

*Mertule Mariam, 1788. +Abesszínia, 1855. augusztus 28.

A 17. század meghiúsult uniós kísérletei (lásd: Boldog Agatangelus és Kasszián, 427. o.) után Abesszínia mintegy kétszáz évig magára maradt monofizita kereszténységével. Antoine Abbadie (1810--1897) francia kutató 1843-ban írta le az abesszin keresztények vigasztalan helyzetét. Tudósított olyan szülőkről, akik át akarták adni neki fiaikat, hogy olyan országba vigye őket, ahol vannak papok, és ahol megünneplik a húsvétot; és szólt olyan családokról, amelyek nemzedékek óta pap nélkül is megtartották vallási gyakorlataikat, és az erős mohamedán elnyomás ellenére is megőrizték hitüket.

Ghebre Mihály (,,Mihály arkangyal szolgája'') 1788-ban született Mertule Mariamban. Tizedik életévétől kezdve kolostori iskolába járt, majd 1807-ben novíciusként kolostorba lépett; teológiai tanulmányait a doktori fokozattal fejezte be.

Minél többet tanult azonban, annál inkább kínozta valami belső nyugtalanság és a teljes igazság megismerésének vágya. A hittan jórészt a Krisztus személyéről szóló vitákban merült ki, a szerzetesi élet pedig külsőséges vallási gyakorlatokban és értelmetlenné vált formákban merevedett meg. A régi szerzetesek emlékezetében elevenen élt A szerzetesek kézikönyve, amely értékes kincs lehetett, de sehol sem volt már föllelhető. Ghebre Mihály nem sajnálta a fáradságot, hogy megkeresse ezt a kincset. 1815-től 1825-ig zarándokolt kolostorról kolostorra, míg végül a fővárosban, Gondarban rábukkant. Ebben a tudományos központban maradt tizenegy évig; ez idő elteltével azonban még csalódottabb volt, mint előtte. Elhatározta, hogy Jeruzsálembe zarándokol, mert remélte, hogy ott majd közelebb jut Krisztus igazságához.

Amikor egy küldöttség utazott Kairóba, hogy a pátriárkától új abunát (érseket) kérjen, csatlakozott a csoporthoz, melyet egy olasz lazarista hithirdető, de Jacobis Szent Jusztin (lásd: 414. o.) apostoli prefektus vezetett.

Kairóban nem értek el sikert. A pátriárka rákényszerített Abesszíniára egy huszonkét éves szerzetest abunaként, aki nemcsak tanulatlan, hanem erkölcstelen is volt. Ghebre Mihály az egész küldöttség előtt feltett neki egy Krisztusra vonatkozó kérdést; a válasz azonban siralmasan hangzott. Ghebre Mihály így ítélte meg: ,,Szellemileg Ön csak félszemű! Tudatlansága nyilvánvalóvá lett számunkra''. Ennek ellenére a jelöltet püspökké szentelték, és felvette a Szalama abuna nevet. Jusztin de Jacobis Kairóból Rómába vezette csoportját. Azt hitte: ez lesz a legjobb eszköz arra, hogy eloszlassa Abesszíniának Róma elleni sok előítéletét. Az örök város megpillantása lenyűgözte a látogatókat, mindenekelőtt pedig XVI. Gergely pápa (1831-- 1846) alakja, aki kétszer is fogadta őket kihallgatáson, s nagyon különbözött Abesszínia egyházának pátriárkájától és abunájától. Hazafelé vivő útjuk Palesztinán át még egyfelé tartott, utána azonban egy időre megint elvált Jusztin és Ghebre Mihály útja.

Csakhamar úgy tűnik, mintha Ghebre Mihály megkísérelte volna, hogy ellenszegüljön a megismert igazságnak, mintha átvette volna a katolikus hit elemeit, a katolikus Egyházat azonban ki akarta volna kerülni. Nem akart szakítani abesszin egyházával, de hivatottnak érezte magát, hogy Krisztus igaz hitét, amelyet Rómában és Jeruzsálemben megtalált, minden abesszin általános hitvallásává tegye. A kairói pátriárka támogatta, és megfelelő írást adott neki Szalama abunához.

A zarándok ujjongva tért vissza hazájába. Szalama abuna azonban nem felejtette el kairói megaláztatását. Nyilvánosan elkobozta a pátriárka iratát, és rákiáltott átadójára: ,,Menj, te átkozott, te kiközösített!'' Emez visszavágott: ,,Ön elutasította a pátriárka írását: ettől a pillanattól fogva önnek nincs illetékessége! Hogy akar ön, a lázadó kiközösíteni engem?''

Ghebre Mihály nagy terve, hogy az abesszin egyházat Krisztus igaz hitére vezesse, meghiúsult. Csalódottan kereste fel Jusztin de Jacobist, aki hat hónapon át naponta neki szentelte idejét, hogy vallási és teológiai beszélgetések során segítsen a keresőnek nehézségei megoldásában. Végül 1844-ben tanítója előtt letette a katolikus hitvallást.

Jusztin konvertitájában kiváló segítőre talált. Ghebre Mihály csakhamar az új alapítású szemináriumban ifjú honfitársait készítette elő a papságra. Nemsokára megírt egy nyelvtant, szótárt, és katekizmust ge'ezül, Abesszínia liturgikus nyelvén. Majd járta a falvakat, városokat és kolostorokat, hogy mindenütt hirdesse a katolikus hit igazságát. Rendkívüli műveltsége, tüzes beszédkészsége és mély jámborsága sokakat megnyert a katolikus Egyház számára.

Szalama abuna ijedten látta, mint csökken befolyása. Sikerült ellenfelét láncra vernie, két hónap múlva azonban Ubie fejedelem parancsára szabadon engedték Ghebre Mihályt. Társai a kezét és lábát csókolták, amelyek méltók lettek arra, hogy Krisztusért láncokat viseljenek. 1851. január 1-én az időközben püspökké lett Jusztin pappá szentelte, majd felvette a lazaristák kongregációjába is.

A helyzet ismét Szalama abuna javára fordult, amikor a kalandor Kassza jutott uralomra. Szalama abunában megfelelő segítőre talált nagyravágyó tervei megvalósításához. Együttesen vették fel a harcot a katolikus vallás ellen. Kiadtak egy rendeletet egy eretnek Krisztus- hitvallásról, amelyet minden abesszinnek halálbüntetés terhe alatt el kellett fogadnia. Az abesszin klérus kinyilvánította egyetértését, a katolikusok -- püspökük és öt hazai papjuk köré gyűlve -- elutasították. A bátor hitvallókat fogságba vetették. Jusztin de Jacobist öt hónap múlva elengedték, és katonai őrizettel a határra kísérték. A hazai papokat válogatott kínzásoknak vetették alá: hetekre kifeszítették a lábukat egy facövekhez s így hagyták őket a perzselő napon és a hideg éjszakán is, napokon át semmit sem kaptak enni, ismételten csaknem halálra ostorozták őket.

Eközben Kasszát II. Teodorosz néven ünnepélyesen négussá, azaz császárrá koronázta Szalama abuna. Hatalma tetőpontján állott, egész Abesszínia meghajolt előtte, csak egy csoport mert ellene szegülni: Ghebre Mihály és négy társa. A négus a táborába vitette a ,,lázadók'' vezérét. Mivel semmiféle fenyegetés nem használt, két órán keresztül ostoroztatta.

A csaknem halálra kínzottnak még két hónapon át kellett nehéz láncokban követnie a csapatot. Ekkor új ítélkezésre került sor. A négus felkelt és így kiáltott: ,,Ti mindnyájan, abuna és az egyház szolgái, halljátok! Titeket hívlak tanúként és bíróul. Az egész népet alávetettem törvényemnek és hitemnek. Csak ez az ember tagadta meg, hogy engedelmeskedjék nekem.'' -- ,,Nem ismerem hitemnek más bíráját, mint Krisztust és földi helytartóját, a római pápát!'' -- ,,És én, én talán nem vagyok bírád?'' -- ,,A test ugyan a hatalmadban van, de a lélek nem. Szemben áll a joggal, ha az emberi erőszak kijelenti: vagy el kell fogadnod a hitemet, vagy meg kell halnod. Te, te Abesszínia zsarnoka vagy, az abuna pedig a démonod!''

Ez már elég volt! Teodorosz dühtől fulladozó hangon kiáltotta: ,,Katonák, vezessétek a vesztőhelyre, és lőjétek agyon!'' A jelenlevő angol követ közbenjárására a halálbüntetést életfogytig tartó fogságra változtatták. Így a hitvallót a hadsereg újabb három hónapon át vonszolta végig az országon; s ez néma prédikáció volt mindenki számára, aki látta láncait és elkínzott testét. Amikor a hadseregben kitört a kolera, Ghebre Mihályt az elsők között ragadta el 1855. augusztus 28-án.

1926. október 3-án XI. Pius pápa boldoggá avatta.

Szent Noémi,


Armengol Boldog Péter     hitvalló † 1304


Oszlopos Szent Simeon atya

Oszlopos Szent Simeon atya a szíriai Kappadókia területén született szegény szülőktől. A gyermek a szülői házban istenfélő nevelésben részesült. Amikor elérte a 13. évet, atyja juhainak őrzését bízták rá. Egy téli időben a nagy hóesés miatt, napokig nem tudta a nyájat a legelőre hajtani. Vasárnapi napon szüleivel a templomba ment. Az Evangélium felolvasásából a „Boldogságok” hallása nagy hatást tett rá egy idős embertől az értelméről is tanítást kapott. Utána hosszú imában kérte Istent, hogy mutassa meg számára az üdvösség útját. Imádsága alatt a következő látomása volt: úgy látta, hogy alapot ás egy épülethez. Hangot hallott: Áss mélyebbre! Tovább folytatva az ásást, a hang háromszor szólította fel erre. Utoljára a hang megelégelte az ásást. Azzal zárta szavait, hogy erre az alapra építhet. Fáradság nélkül nincs semmiféle előmenetel. Simeon ezt a mély alázatosság megszerzésére értette.

Titokban elhagyta a szülői házat, és egy kolostorban élt rövid ideig. Innen a pusztába ment, és három évig egy szűk barlangban lakott. Testét a kőfalhoz kötötte lánccal. Alázatos életének híre ment. Sokan felkeresték a környékről és távolról, hogy lássák és tanítását hallgassák. Egy napon meglátogatta őt Szent Meletiosz Antiochia főpapja. Tanácsára levetette magáról a vas láncokat.

Ezután Simeon a vezeklésnek új módját választotta. Egyre magasabb oszlopot épített, és azon állva, hideget és meleget tűrve, sokat böjtölve élt sok ideig. Híre tovább terjedt az emberek között. Ezrek és ezrek keresték fel különféle ügyekben. Gyógyulni akartak, atyai tanítását várták, áldást kértek tőle. Titokban még császárok is felkeresték, hogy tanuljanak tőle. Hallgatói Istentől jövő tanításnak fogadták el szavait. Keresztény tanítást hirdető szavaira sok pogány lett kereszténnyé.

A szent tanító, csodatevő, jövőbe látó vezeklő, hosszú élet után 459-ben halt meg. Több püspök és számtalan nép részvételével temették el Antiochiában a főtemplomban. Halála után, temetési menetében is számos csoda történt. Ezzel dicsőítette meg Isten a nagy vezeklőt.

Az Istenszülő övének elhelyezése

Az Istenszülő öltönyén kívül a keresztények az övét is őrizték, amelyet, egy elbeszélés szerint Ő engedett le a levegőből szent Tamás apostol számára. Ezt az övet a keresztények egymásnak adták át nemzedékről nemzedékre. A mai ünnepet abból az alkalomból rendelték el, hogy az öv által csoda történt. A X. században Bölcs Leó császár felesége Zoé császárnő hosszantartó súlyos betegségbe esett. Miután reá helyesték az Istenszülő övét meggyógyult. Ekkor az övet ünnepélyesen új dobozba helyeztek. Románosz Agrippa görög császár leánya, amikor a grúz királyhoz Bagráthoz férjhez ment, magával vitte a szent öv egy részét.


LINDISFARNEI SZENT AIDAN püspök
+Anglia, 651. augusztus 31.
Aidant joggal nevezik Northumbria apostolának. Bár már mások is hirdették előtte az Evangéliumot Észak-Angliában, ő volt az, aki Lindisfarne püspökeként 635-től 651-ig befejezte Northumbria népének katolikus hitre térítését, és ezzel megalapozta az ország egyházának a következő nemzedék idejében elért nagy eredményeit.

A 7. század elején a brit szigeteken az országok egész sora volt. Ezek közül a legészakibbat, Northumbriát Szent Edwin király (kb. 617-- 632) kormányozta. Jól és igazságosan uralkodott. Feleségül akarta venni Eadbaldnak, Kent királyának leányát, Szent Ethelburgát. Mivel Edwin még pogány volt, Eadbald csak azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha Edwin megígéri jövendő feleségének, hogy keresztényként élhet, s ő maga is komolyan foglalkozik a kereszténység felvételének gondolatával. Edwin elfogadta a feltételeket. Miután Szent Paulinust, akit Nagy Szent Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 511. o.) küldött Rómából Canterbury Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 233. o.) segítségére, püspökké szentelték, ő kísérte Ethelburga hercegnőt Northumbriába. Két évvel később, miután Edwin több természetfölötti jelet kapott, megkeresztelkedett; példáját népe köréből sokan követték. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a király megtérése őszinte volt: Yorkban kőtemplomot kezdett építeni a püspök számára, s támogatásával Paulinus megkezdhette Northumbria népének térítését. Nagy akadályként állt a térítés útjában, hogy a sok kis királyság folytonosan hadban állt egymással.

A keresztény Edwin király uralma rövid ideig tartott. Öt évvel megtérése után, 632-ben Pendánál vereséget szenvedett és elesett. (A győztes Mercia pogány királya lett, aki a britek keresztény uralkodójának, Cadwallonnak volt a szövetségese.) Edwin halálával megkezdődött Northumbria egyházának folyamatos pusztulása. A helyzet olyan veszélyessé vált, hogy Paulinus püspöknek Kentbe kellett menekülnie, s magával vitte a királynét két kis fiával együtt. Csak egy misszionárius maradt az országban: James, a püspök diákonusa.

Edwin király Ethelfrith leverése után lett Northumbria uralkodója. Ethelfrith két fia: Szent Oszvald (640 körül--642) és Oswiu ebben az időben a Skócia délnyugati partjai mellett lévő szigeten, Iona kolostorában élt száműzetésben. A kolostort Szent Kolumba (lásd: 306. o.) és ír szerzetesek egy csoportja alapította 563-ban. A két ifjú herceg ionai tartózkodása alatt keresztény lett, és egy évvel Edwin halála után Oszvald elhatározta, hogy visszaszerzi apja országát, a pogányokat elűzi és helyreállítja az egyházat. Hexhamtől néhány mérföldnyire északra felállíttatott egy keresztet. A csata előtti éjszakán víziójában Szent Kolumbát látta, amint oltalmul serege fölé terítette köpenyét. A következő napon katonáit és önmagát Istennek ajánlotta és legyőzte Cadwallont. Ezután rövid életének hátralévő idejét a northumbriai egyház helyreállításának és népe megtérítésének szentelte.

Amikor Paulinus püspök székét be akarta tölteni, Ionához fordult segítségért. Cormanus, akit az ionai szerzetesek Oszvald kérésére Northumbriába küldtek, kemény, szigorú ember volt, és nem tanúsított megértést a missziós egyház problémái iránt. Nemsokára abba is hagyta reménytelennek látszó munkáját, visszatért Ionába, és elbeszélte a szerzeteseknek, hogy olyan barbár néppel, mint a northumbriai, semmit sem lehet kezdeni. A szerzetesek között azonban volt egy, aki jóságosan, de határozottan megfeddte kudarcáért: ,,Testvérem, úgy tűnik nekem, hogy túl szigorú voltál tudatlan hallgatóidhoz. Az apostolok módszerét kellett volna követned, s egy szerény és egyszerű tanítás tejét kellett volna nekik nyújtanod, hogy azután lépésről lépésre oktasd őket Isten igéjére, amíg majd képesek lesznek a nagyobb tökéletességre és Krisztus magasztos parancsainak követésére.'' Ezeket Aidan mondotta, akiről eddig a pillanatig semmit sem tudunk, de már első áthagyományozott szavai is mutatják bölcs, türelmes lényét. Szerzetestársai felismerték, hogy ő az, akit Oszvald keres; felszentelték és Northumbriába küldték. Ez 635-ben történt. Néhány szerzetestársa vele ment; Lindisfarneban telepedtek le, ugyanolyan szigeten, mint Iona, szemben a bamburgh-i tengerparttal, ahol Oszvald király udvara volt. Durván megmunkált kövekből egy szalmatetős templomot és kolostort építettek, itt állította fel Aidan Northumbria püspöki székhelyét. Püspök korában is az Ionán elsajátított szigorú szabályok szerint élt. Tudatosult benne, hogy példája hat a legjobban a pogány és félpogány népre. Bár királyok és fejedelmek barátja volt, haláláig olyan egyszerűen és alázatosan élt, mintha egy ismeretlen szerzetes lett volna.

Aidan következő tizenhat évéről keveset tudunk. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki egyedüli forrásunk, hosszan és nagy lelkesedéssel foglalkozik emlékével, de kevés egyedi dolgot közöl tevékenységéről. Életét szerzetesei között Lindisfarnéban vagy magányos imádságban a szomszédos Farne szigetén töltötte, és hosszú missziós utakat tett Észak-Angliában. Errefelé még nem voltak templomok, s nem akadt más pap Aidanon és szerzetesein kívül; a prédikálás és keresztelés minden feladata az ő vállára nehezedett. A missziós utakra gyakran elkísérte maga a király is. Aidan története ugyanis nem egy, hanem két szent története: Aidané és Oszvaldé, a püspöké és a királyé. Mivel az ír szerzetesek nyelvét a nép nem értette, Oszvald velük ment, hogy tanításaikat és intelmeiket lefordítsa, s ami még fontosabb: saját türelmének és keresztény szeretetének példáját összekapcsolja az övékével.

E két szent személyes példamutatása végül elvezette Northumbria népét a kereszténységre. Amikor néhány évvel később Oszvald a déli pogányokkal vívott csatában elesett, vértanúként tisztelték, s jobb karját ereklyeként őrizték meg szegények iránti nagy szeretetének emlékére.

Béda közlése szerint Aidan útjai során több templomot épített, és lindisfarnei kolostorában iskolát alapított, melyben az általa kiválasztott tizenkét angol fiút népük jövendő papjaivá és apostolaivá képezték. Közülük néhányat név szerint ismerünk. Az ifjak között bizonyára voltak néhányan abból a sok rabszolgából, akiket a püspök kiváltott.

Aidan több kolostort is alapított, ezek sorsát azonban nem ismerjük. Női kolostorok alapítása is fűződik nevéhez, és az ő kezéből vette föl a fátyolt a királyi családból származó Szent Hilda (614--680) is, aki később Whitby nagy kolostorának apátnője lett.

Aidan világosan látta, hogy Anglia megtérítése hosszú és fáradságos munka lesz. Fél évszázadnak kellett eltelnie az első hithirdetők Lindisfarnéba érkezése után, amíg Szent Wilfrid (634--709/10) megtérítette Sussex népét; csak ezután lehetett Angliát keresztény országnak nevezni. De Aidan életében és főként az ő fáradozásai eredményeként kezdődött el az a nagy átalakulás, amely meghozta az angol egyház aranykorát: Szent Wilfrid, Szent Béda, Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) korát, amelyben Aidanhoz hasonlóan sokan misszionáriusként hagyták el hazájukat, hogy a kontinensen térítsék a pogány népeket.


Szent Arisztid


Szent Ciprián felszentelt vértanú

Ciprián püspök Kartágóban vagy a környékén, született. Szülei jómódú, tekintélyes pogányok voltak. Őt is abban nevelték. Mint földije szent Ágoston, ő is szónokságot tanult és idővel ünnepelt szónok, tanár és befolyásos, tisztelt ügyvéd lett. Becsületes lelke előtt megnyílt az evangélium világossága, Egy derék pap Cecilián is segített neki. 45 éves korában, sokak csodálkozására kereszténnyé lett. Egész Ez az újjászületés, azaz „második” születés új emberré tette. Lemondott állásáról, szétosztotta vagyonát, sőt pogány könyveitől is megvált. Csak a Szentírás könyvet szerette forgatni. Az alig kétéves hitújoncot püspöke pappá szentelte, rá egy évre a püspök halála után a nép őt kívánta új püspöknek. Bár egyesek ellenkeztek, Ciprián Afrika prímása lett és a hozzáfűzött reményeket teljesen beváltotta. Becsületes, érett és bölcs férfinek mutatkozott. Nagy szükség volt minderre abban az időben. Décius császár üldözést rendelt el a keresztények ellen teljes megsemmisítésükre. Főként az Egyház vezetőire vadászott, hogy szétszéledjen Krisztus nyája. Cipriánra is halált kiáltottak. Ő azonban elmenekült. Az üldözés készületlenül találta a keresztényeket, sok volt az elbukottak száma. Ciprián, aki a város közelében rejtőzködött, egy pásztorlevélben elsiratta a bukottakat, de szigorú volt visszafogadásukkal kapcsolatban. Pedig az elbukottak ezt akarták minél hamarabb. Décius halála után zsinatra gyűjtötte össze az afrikai püspököket, amely rendet és fegyelmet teremtett ezen a téren. Nemsokára újabb megpróbáltatás rázta meg az egyházat Járvány tört ki Kartágóban és környékén és két évig szedte áldozatait. Ciprián megszervezte a híveket, és ők gondjaiba vették a betegeket, nemcsak a hittestvéreket, de a pogányokat is, Ciprián számára is elközelgett életének vége. A gyönge Valérián császár, üldözést rendelt el a keresztények ellen. Ciprián is a prokonzul elé került. Kihallgatás után Kurubisba száműzték. Egy év múlva visszavitték Kartágóba és mivel nem akart áldozni a császárnak, kardhalálra Ítélte. Sok ember kísérte ki a vesztőhelyre. Hosszú imádság után letette ruháit, nyugodtan fogadta a halált 258-ban. Hívei fényes temetést rendeztek neki.


Szent Gennádiosz pátriárka

Gennádiosz szent Anatoliosz után lett konstantinápolyi pátriárka 458-ban, amikor Nagy Leó volt a császár Szelíd, tiszta életű és önmegtagadást gyakorló ember volt, aki fáradhatatlanul dolgozott a papság jobbá tételében és lelki nyájának oktatásában. Szent élete miatt Isten a csodatevés adományával tüntette ki, Elhunyt 471-ben. Mint egyházi író is ismert.


BOLDOG ANCINA JÁNOS JUVENÁL püspök
*Fossano, 1545. október 19. +Saluzzo, 1604. augusztus 31.
Nevét szülővárosának, a piemonti Fossanónak védőszentjéről, Szent Juvenális (4. század) narni püspökről kapta. Sokféle képességgel rendelkezett, és apja a lehető legjobb iskolákba járatta. Így tanult Montpellier-ben, a piemonti Mondoviban, s a padovai és torinói egyetemen. Huszonnégy éves korában Torinóban szerezte meg a doktori fokozatot orvostudományból és filozófiából.

Az egyetemen olyan nagy híre volt, hogy hamarosan az orvostudomány professzorává nevezték ki; emellett kiterjedt orvosi gyakorlatot is folytatott. Talált időt művészi foglalatosságra is. Szerette a zenét, és adottsága volt a költészethez; élete végéig írt latin és olasz verseket.

Juvenál jámbor volt, és pénztelen betegeit ingyen kezelte, de a papi vagy szerzetesi hivatásra ekkor még nem gondolt. Egy gyászmisén lelke mélyéig megragadta a Dies irae, amelyet pedig bizonyára gyakran hallott. Érezte, hogy Isten különleges feladatot tartogat a számára; de milyent? Imádságos és szemlélődő életet kezdett, hogy meghallja, ha Isten hívja.

Amikor harmincéves lett, a savoyai herceg szentszéki követe őt kérte meg háziorvosául. Juvenál ott hagyta az egyetemet és praxisát, s követte új urát Rómába. De alig volt valami dolga a követnél. Elkezdett hát teológiát tanulni. Különös szerencséjére nem kisebb mester volt a tanítója, mint Bellarmin Szent Róbert (lásd: A szentek élete, 530. o.). Később megismerte Néri Szent Fülöpöt (lásd: A szentek élete, 227. o.), aki azután a gyóntatóatyja lett. Mindinkább a szemlélődő életre érzett hivatást, és elhatározta, hogy karthauzi lesz. Néri Fülöp azonban úgy találta, hogy vérmérséklete nem viselné el a szigorú klauzúrát. Hosszú belső harc után egyet kellett vele értenie, és belépett a Fülöp által alapított oratoriánus társulatba.

Harminchét évesen szentelték pappá; négy évvel később Nápolyban meg kellett alapítania a társulat első Rómán kívüli házát. Juvenál gyakran prédikált és a nápolyiak beszédeit kiemelkedőknek találták. Egyik prédikációja után egy ismert énekes elhatározta, hogy szakít bűnös életmódjával, és tehetségét teljesen az Egyház szolgálatába állítja.

Juvenál azt a nézetet képviselte, hogy a zene elsőrangú eszköze a lélek Istenhez emelésének. Kiadott egy énekeskönyvet, és sok népdalhoz vallásos szöveget írt, hasonlóképpen a mindenfelé énekelt divatos dalokhoz is.

Jámbor nők számára alapított egyesületének tagjai rendszeresen látogatták a gyógyíthatatlanok kórházát, s a szenvedőknek lelki és anyagi segítséget nyújtottak.

Nagy csapást jelentett a nápolyiakra, amikor szeretett prédikátorukat városukban töltött több mint tízéves tevékenysége után visszarendelték Rómába. Egy évvel később megüresedett három püspöki szék, és azt beszélték, hogy Juvenál fogja betölteni az egyiket. Ekkor eltűnt a rendházból, és öt hónapon át nem lehetett megtalálni; helyről helyre vándorolt. Végül csak elérte a parancs, hogy azonnal térjen vissza Rómába. Időközben kinevezték az új püspököket, és elmúlt a ,,veszély''; ő ugyanis még mindig a szemlélődő életre vágyott. A termékeny munkálkodás további évei következtek. Ebben az időben ismerte meg Juvenál Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), és a két szent közt hamarosan szívélyes barátság alakult ki.

1602-ben megürült a Savoyához tartozó Saluzzo püspöki széke. Ezúttal már nem tudott elmenekülni Juvenál, mert maga VIII. Kelemen pápa (1592- -1605) kérte meg, hogy fogadja el a hivatalt. 1602. szeptember 1-én püspökké szentelték.

Elmondhatjuk, hogy püspöksége a kereszt jegyében állt, sőt az életébe is került. Azzal kezdődött, hogy politikai zűrzavarok miatt négy hónapon át nem tudott bejutni püspöki templomába, s szülővároskájában, Fossanóban kellett kivárnia a megoldást.

A nép hamar megismerte új püspökét, akit szentségének híre megelőzött. Amikor 1603-ban megkezdte egyházmegyéjében a püspöki látogatásokat, mindenfelől elébe vitték a betegeket és szenvedőket, és sokan meg is gyógyultak közülük. Az a különleges adománya volt, hogy felismerte az emberek közelgő halálát, s ezáltal sok feltűnő megtérést idézett elő. Saját közeli halálát is előre megmondta, bár még a legjobb egészségnek örvendett.

Saluzzóban élt egy szerzetes, aki bűnös kapcsolatot tartott fenn egy apácával. A püspök mindkettőjüket atyailag megintette, s amikor a figyelmeztetés nem használt, büntetés kiszabásával fenyegette meg őket. Szent Bernát ünnepén, aki a saluzzói ferences templom védőszentje volt, Juvenál püspök főpapi misét celebrált a kolostor templomában. Az utána következő kolostori ebéden a fent említett szerzetes megmérgezte Juvenál borát. Délután rosszullét fogta el a püspököt, s néhány nappal később meghalt.

Már halála után húsz évvel megindították boldoggá avatási perét, az azonban ismételten elhúzódott. Végül 1890. február 9-én XIII. Leó pápa avatta boldoggá Juvenál püspököt.



Trieri Szent Paulin     püspök és hitvalló, † 358           


BOLDOG MOGLIANOI* (MOLLEANI) PÉTER (kb. 1415-1490)
A Marche tartománybeli Mogliano helységben született vallásos szülőktől. Perugiában egyházi és világi jogból doktorátust szerzett. Ekkor hallott egy ferences atyától egy szentbeszédet, melynek hatására ferencesnek jelentkezett. Bizonyára régebben is foglalkozott a szerzetbelépés gondolatával. A rendben teológiai tudásban is annyira előrehaladt, hogy tudása és erényei révén egyaránt ismeretessé vált. Mint pap hamarosan Marchiai Szent Jakab kísérője és munkatársa, később utódja lett. Hogy mennyi ideig volt Szent Jakab kísérője, nem tudjuk, mert az ő működése 1422-tol 1476-ig nemcsak Itáliára, hanem más országokra is kiterjedt. Péter is nagy népmissszionárius, bűnbánathirdető, fáradhatatlan gyóntató, s különösen a viszályok békés elrendezése terén fejtett ki áldásos tevékenységet: Szelid, rokonszenves egyénisége alkalmassá tette, hogy az ellenségeskedéseket elsimítsa, a haragosokat kibékítse. Egymásra fegyverrel támadó városok tették le a fegyvert az o szavára. Rendtársai nagyra értékelték tevékenységét s kétszer a marchiai, egyszer a római rendtartomány tartományfőnökévé (vikáriusává) választották. Működése során többször időzött Camerino*-ban, ahol kapcsolatban volt a klarissza rendházzal, Boldog Baptista Varanoval. Halála is itt következett be. Érdekes, amit Boldog Baptista feljegyzett utolsó napjairól: „Betegsége utolsó szakaszában mindig vidámnak, mosolygónak láttuk; arra törekedett, hogy vigasztalja rendtársait, mindig olyan dolgokat mondott, amivel megörvendeztette őket - amint ezt életében is tette. Úgyhogy apám, az „illusztrisszimusz herceg” többször is mondta neki: Páter Vikárius, maga bizonyosan nevetve fog meghalni.” Ez nem egészen így történt, mert a pátér halála előtt nem ágyában akart megáldozni, hanem levitette magát a templomba, ott áldozott meg és vette fel a szent kenet szentségét. A herceget és fiait Isten törvényeinek betartására, rendtársait a Regula szerinti életre buzdította, majd Jézus szenvedése történetét olvastatta fel Szent Máté szerint. Így halt meg 1490. júl. 25-én. XIII. Kelemen pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Óvakodjanak a testvérek attól, hogy magukat külsőleg szomorúnak, komor tekintetű képmutatónak mutassák, hanem legyenek vidámak, illő módon kedvesek és örvendezők az Úrban.” Meg nem erősített Regula 7. f.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Péter szolgádat lelkipásztori és szerzetesi feladatai ellátására kiváló erényekkel ékesítetted. Add, hogy közbenjárása segítsen, példája ösztönözzön egyszülött Fiad követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Rajmund Nonnatusz (Születetlen)     szerzetes, † 1240

Szent Adauctusz     vértanú, † 304           


MÁRTON ÁRON püspök, III. r. (1896-1980)
Csíkszentdomokoson született. Az elso világháború idején mint kispapot behívják katonának. Végigharcolja a háborút, fohadnagyként szerel le. A teológiát 28 éves korában fejezi be, ekkor pappá szentelik. Káplán, hittanár, plébános, 1932-tol püspöki titkár és kolozsvári egyetemi lelkész, 1936-tól kolozsvári plébános. A pápa 1938. dec. 24-én kinevezi gyulafehérvári megyéspüspöknek. Hamarosan kitör a II. világháború. Közben a bécsi döntés következtében Észak-Erdély egy része visszakerül Magyarországhoz. O Gyulafehérváron marad. 1944. máj. 18-án, három nappal a zsidók deportálásának megkezdése után az egész magyar nyelvterületen elsoként tiltakozik nyilvánosan az elhurcolások ellen. A háború után bátor lélekkel védi az Egyház jogait a kormányzat elnyomó törekvéseivel szemben. Ezért 1949-ben a. csíksomlyói búcsú után (mintegy 150.000 a résztvevo) Tövis közelében a román hatóság letartóztatja és évekig tartó börtönnel igyekszik ot megtörni, de ez nem sikerül. 1954-ben felajánlják szabadon bocsátását, ha elszakad Rómától. Egy év múlva azonban szabadon engedik. Elso körlevelében bunbánatra szólítja azokat a papokat, akik vétettek az egyházi eloírások és a huség ellen. Már a következo évben internálják a püspöki palotában. Csak 1967-ben mozoghat újra szabadon. 1970-ben találkozhat Rómában VI. Pál pápával. Az erdélyi katolikus és magyar ellenállás eszményképe lett, akit úgy emlegettek, mint „az erdélyi Mindszentyt”. 1980. szept. 29-én halt meg 84 éves korában. Boldoggá avatási pere 1992-ben kezdodött meg. Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Márton Áron kolozsvári papszentelési beszédébol (1944): „Lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek; lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni. Lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatásunkkal járó kötelességek teljesítésétol nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsoség.”

Imádság:
Istenünk, te Áron püspököt nehéz idokben népednek jó pásztorául adtad s úgy rendelted, hogy hitéért, magyarságáért üldözést, börtönt szenvedjen, segíts, hogy példája minket is erosítsen hitünkhöz, egyházunkhoz való huségünkben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Fantin atya

Fantin atya Ke. Kalábriában született. Fiatal korától Isten szolgálatára szentelte magát. Először hazájában volt szerzetes, aztán a thesszáliai Larisszában, végül Szalonikben telepedett le és itt halt meg a IX. század végén vagy a X. század elején.


Szent Félix     áldozópap és vértanú, † 304           


Szent Fiákriusz     hitvalló  † ~670


Szent Gammachiusz     hitvalló, † 410           


Szent Letícia     szűz és vértanú           


SZENT PAMMACHIUS hitvalló
*350 körül. +Róma, 409/410.
A római nemes Pammachius a Furiusok főrangú nemzetségéből származott, akik régóta a szenátus tagjai voltak.

Az életéről és tevékenységéről szóló lényeges közléseket egykori iskolatársának, Szent Jeromosnak (lásd: A szentek élete, 552. o.) köszönhetjük. Így arra is ő tett célzást, hogy konzuli és prokonzuli tisztséget is viselt. Amikor Jovinianus szerzetes 390 körül dogmatikus viszályt szított, megkezdődött a levelezés a két régi barát között. Jeromos több művét neki ajánlotta.

Paulina, Pammachius hitvese Szent Paula (lásd: 68. o.) lánya, Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) nővére volt, az özvegy Szent Marcella pedig Pammachius unokahúga. Ezek az előkelő római nők buzgón követték a Szent Jeromos által hirdetett szerzetesi aszkézis jámborságeszményét. Amikor 395-ben Paulina meghalt, Pammachius leegyszerűsítette életmódját, és többé nem a szenátor pompás bíborruhájában jelent meg, hanem a közönséges ember jelentéktelen tunikájában, nagy vagyonát jótékony célokra fordította. Jeromos ezért a szegények kincstárnokának és a rászorulók barátjának nevezte; teljes csodálattal fűzte hozzá: ,,Más házasemberek ibolyát, rózsát, liliomot és bíborvirágokat szórnak hitvesük sírjára, és ezzel akarják enyhíteni szívük fájdalmát; barátom, Pammachius azonban az irgalmasság balzsamával öntözi a szent hamvakat és a tiszteletre méltó csontokat.'' Aszketikus élete kiváltotta ugyan rangtársai gúnyolódását, egyben azonban az olyan kiemelkedő férfiak csodálatát is, mint Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) és Jeromos. Barátja, Paulinus leírja, amint Pammachius, ,,az Egyház adakozója'' nagy néptömeget vendégelt meg saját költségén a Szent Péter templomban, és utal arra, hogy mint táplált Jézus is ezreket.

Pammachius Ostiában egy nagy menedékhelyet emelt, a római Mons Caeliuson pedig egy oratórium helyén bazilikát építtetett, melyet sokáig róla neveztek el, a középkor óta azonban Szent János és Pál bazilikája néven ismert az ott őrzött ereklyék miatt. A bazilikán ez a felirat, titulus állt: ,,Ki építette Krisztusért ezt a nagy és tiszteletre méltó épületet? Akarod tudni? Pammachius ő, a hit előmozdítója.''

Az a tény, hogy egy művelt, hatalmas és gazdag arisztokrata nagy vagyonát a szegénygondozás szolgálatába állította, ő maga pedig -- mint valami szerzetes -- aszketikus életet élt, elképesztő lehetett az akkori Róma számára. A nemesség nagy része ugyanis kitartott még a régi pogány kultusz mellett, a keresztény nép körében és a papság nagy részében pedig erős aszkézisellenesség nyilvánult meg. Ez az ellenkezés Szent Blesillának, Paula özvegy lányának halálakor, 384-ben érte el tetőpontját, mert úgy hírlett, hogy az özvegy halálra gyötörte magát. Jeromos 66. levelében Pammachiust a legnagyobb dicsérettel magasztalta új életmódjáért: ,,Paulina hazatérése és elhunyta után az Egyház a későn született szerzetest, Pammachiust termette nekünk, aki patrícius volt apja és hitvese nemessége révén, gazdag az alamizsnálkodásban és fennkölt az alázatosságban. A mi időnkben már birtokolja Róma azt, amit azelőtt egyáltalán nem is ismert. Régebben alig voltak művelt, befolyásos és előkelő szerzetesek. Barátom, Pammachius azonban képzettebb, befolyásosabb és előkelőbb mindenki másnál: nagy a nagyok között, első az elsők között, a szerzetesek vezetője.'' Megkísérthet bennünket, hogy ezeket a szavakat udvarias bóknak tekintsük csupán, és vitassuk igazságukat: ilyenféle értelmezés azonban Jeromos személyével kapcsolatban nem jogos, hiszen ő kíméletlenül feltárta a keresztény élet legfőbb követelményeit és az erkölcsi visszásságokat.

Pammachius állást foglalt az Egyház belső küzdelmeiben is, és eközben folytonosan elkötelezte magát az ortodoxia mellett. Amikor Jovinianus szerzetes 390-ben az erős aszkézisségre támaszkodva Rómában vitatta a szüzesség magasabbrendűségét a házassággal szemben, Pammachius megkérte a Betlehemben tartózkodó Jeromost, hogy készítse el Jovinianus tévtanainak írásos cáfolatát. Jeromos azonban a Jovinianus ellen irányuló írásában olyan lebecsülő megjegyzéseket tett a házasságról, hogy Pammachius nem engedte meg ennek az írásnak az elterjesztését. Numídiai birtokain a donatizmus eretnekségét támogató parasztokat okos intelmeivel sikerült visszavezetnie a katolikus Egyházba. Ez a sikere meghozta számára Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) dicséretét. Amikor Origenész (184--254) igazhitűségének vitája 395-ben eljutott Rómába, Pammachius és Oceanus megkérte Jeromost, hogy fordítsa le latinra Origenésznek Peri arkhón című írását, amelyet már Rufinus (345 körül--410) is lefordított ugyan De principiis (Az alapelvekről) címmel, de a dogmatikailag megbotránkoztató helyek kihagyásával. Úgy tűnik, hogy Origenésznek Szent I. Anasztáz pápa (399--401) általi elítélésében Pammachiusnak is része volt.

Pammachius feltehetően a nyugati gótok római betörésének idején (409/410) halt meg.

Pammachiusban az Egyház olyan szent hitvallót tisztel, aki e világ minden szellemi és anyagi értékével a legnemesebb módon gazdálkodott. Műveltségét, amelyért Jeromos tanúsága szerint a legnagyobb buzgósággal fáradozott, a szent tanítás szolgálatába állította, gazdagságát pedig nagylelkűen használta fel a szegénygondozás érdekében. Nem csoda hát, ha a pápa és a nép egyaránt becsülte.

Minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk Szent Jeromos véleményéhez, aki azt írja, hogy az Úrnak a gazdagokra szórt jajkiáltása egyáltalán nem vonatkozik Pammachiusra. Gazdagság és hatalom nem kárhozat veszélye volt számára, hanem egyedülálló alkalom a szeretet főparancsának teljesítésére. A szeretet több az anyagi értékek puszta elajándékozásánál, sokkal inkább a lélek önátadása. És éppen ezt mondja Jeromos Parnmachius szentsége titkának, amikor így ír a gazdag nemes Juliánnak: ,,Nincs okod arra, hogy nemesi helyzeteddel és gazdagságod terhével mentegetőzzél. Tekints a szent férfiúra, Pammachiusra és a mélységes hitű papra, Paulinusra, akik nemcsak gazdagságukat, hanem önmagukat is odaadták az Úrnak.''   


Szent Rózsa


Szent Sándor, János és Pál főpapok

Szent Sándor először segédpüspök volt. Részt vett az első egyetemes zsinaton Metrofán pátriárka megbízásából, aki idős kora miatt nem tudott részt venni a zsinaton. Buzgón védelmezte az igaz hitet az ariánusok ellen. Metrofán halála után ő lett a konstantinápolyi pátriárka 325-40 között. Az ő imádságára büntette meg Isten a tévtanító Ariust. Szent János pátriárkáról, a böjtölőről szeptember 2-án emlékezünk meg.

518-20 között kormányozta a konstantinápolyi patriarkátust a Ciprus szigetéről származó Szent Pál pátriárka. 780-ban lett s főváros pátriárkája. Erényes és Istenfélő ember volt, de mellette gyenge akaratú és féltékeny ember. Szomorúan látta a képrombolás tévtanításának terjedését. Szerette volna Kazár Leó képromboló császár halála után a szentképek tiszteletét helyreállítani, de nem tudta, mert nem volt segítsége és a tévtanítás erősen az emberekbe ivódott. Titokban elhagyta tehát pátriárkái székét és szent Florus kolostorába belépve szerzetessé lett, Négy évig kormányozta az Egyházat. Megbetegedett és ezért szánta rá magát erre a lépésre.

Kristóf atya Romában született. Szent Teodoz atya kolostorában volt szerzetes Palesztinában a VI. században. A kolostorban 11 évet töltött el szigorú vezeklésben. Egy látomás folytán a Sínai hegyre ment, és ott böjtben és imádságban 50 évet töltött. Késő öregségben hunyt el Teodóz atya kolostorában.

Keresztelő Szent János fejvétele

Keresztelő szent János szépen indult életének látszólag szomorú vége lett. Az evangéliumok elbeszélése szerint, Heródes király a Törvény ellenére elvette testvérének Fülöpnek feleségét, János ezért megdorgálta őt. Aranyszájú szent János szavaival így folytatódnak az események: „János (Heródesnek) a bűn kötelékétől lebilincselt lelkét szemrehányással feloldani törekedett, a király azonban a feloldozót megkötözte … bár megkötöztetett János, beszélt, és börtönbe vettetve szemrehányást tett … nem a haláltól félt János, hanem félt az igazságot nem kimondani. Jánost pedig amikor megölte, nemcsak egy gyilkosságot követett el hanem többet is … Mikor ölte meg őt? Szégyen róla beszélni … Heródes születésnapján Heródiás lánya táncolt középen, és megtetszett neki, és azért esküvel ígérte, hogy megad neki mindent amit kér … Ó rossz születésnap, amely a próféta gyilkosságát leheli … az egész világ világító fényét Jánost kioltotta … sajátmagát sötétségbe borította. Bár János cserépedénye a földbe helyeztetett, lelke mégis világító lámpás azoknak akik az alvilágban voltak.” Hirdette nekik, hogy közel van a megváltás napja, és jön Az, Aki őket az alvilág sötétségéből a mennyország fényre vezeti mindörökre. Az Előhírnök halála 32-ben következett be.

Példája:

    Helyes tettünk következményét vállalnunk kell, tévedésünket pedig beismerni!

Rivoli Boldog Antal     vértanú, † 1470           


Szent Beatrix 


BOLDOG PERUGIAI JÁNOS és SAXOFERRATOI PÉTER vértanúk (1231)

Vértanúságuk leírása Szent Antonin (1389-1459) Krónikák könyvéből való. Hogy mennyi ebben a történelmi valóság és mi a legenda, nehezen állapítható meg. Hogy XI. Kelemen 1700 körül évszázados tiszteletüket jóváhagyta, nem jelenti azt, hogy a Szent Antonin Krónikájában szereplő adatokat is szentesítette, csupán vértanúságukat erősítette meg. A Krónika szerint: Jánost (aki pap volt) és Pétert maga Szent Ferenc küldte Spanyolországba. Eljutva Teruelbe, a ferences kolostorba, igehirdetésükkel és imáikkal Krisztus jó illatát árasztották. Aztán a móroktól lakott Valenciába mentek, ahol egy Azotus nevű hírhedt keresztényüldöző uralkodó uralkodott. A két ferences hitbuzgóságtól és a vértanúság vágyától hajtva bement Valenciába és ott a szaracénoknak Mohamed vallása hamisságáról prédikáltak. Amikor erről Azotus hallott, elfogatta és börtönbe záratta őket. Sok ígérettel próbálta őket hittagadásra és saját vallására való áttérésre bírni. Amikor ok erre nem voltak hajlandók, elrendelte,hogy Valencia főterén fejezzék le őket. Mindez 1231-ben történt. Sírjuknál azonban csakhamar csodák történtek. Abban az időben Jakab aragóniai király harcban állott Azotussal. Azotus tapasztalta, hogy a két ferences vértanúsága óta egyre csak vereséget szenved a keresztényektől. Amikor már igen szorongatott helyzetben volt, tárgyalásba kezdett Jakab királlyal Valencia átadásáról és saját megtéréséről. Jakab király meg is ígérte, hegy ha megtér,maradhat palotájában. Valencia bevétele után Azotus valóban megkeresztelkedett, sőt palotáját felajánlotta a ferenceseknek kolostorul. „Hitetlenségemben - mondta - megöltem testvéreiteket, amit szívből sajnálok. Kárpótlásul vegyétek palotámat, melyben oly sok vértanú vére folyt, úgyhogy ezt a helyet a vértanúk vére szentelte meg. Tegyétek e megszentelt helyet kolostorrá”. Így ezen a helyen áll ma a ferencesek. kolostora.

„Dicső Király, a vértanúk kezedből kapnak koszorút,

a földi létet megvetik s te otthont az égben adsz nekik.

Füledbe, Urunk, jusson el szavunk, mely kérőn esdekel:

míg győztes dalunk énekel, minden vétkünk töröljed el.”

Himnusz a vértanúk zsolozsmájából.

Imádság:

Istenünk, támogasson minket Boldog János és Péter vértanú közbenjáró imája, és adjon nekünk erőt, hogy Fiad evangéliumához hűségesen ragaszkodjunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké.

Szent Szebba     hitvalló, † 695           

Szent Szabina     özvegy és vértanú, † ~126

SZENT ÁGOSTON PÜSPÖK
*Tagaste, 354. november 13. +Hippo, 430. augusztus 28.
Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínűnek látszik, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.

Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának, aki talpig keresztény asszony volt.

Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta.

Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthagóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Deodatusnak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthagóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát ,,dajkamesének'' tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.

Nem sokkal ezután a manicheus tanítás hálójába került. A manicheusok a világban tapasztalható sok rosszat azzal magyarázták, hogy két alapvető elve van mindennek: egy jó és egy rossz, és ez a két elv magyarázza az egész világot. Ez a Közép-Ázsiából származó, vallásos színezetű filozófia kétszáz évvel korábban szivárgott be a Földközi- tenger medencéjébe, és súlyos összecsapások történtek képviselői és a kereszténység között. Ágoston eleinte lelkesedett a manicheizmusért, aztán egyre inkább szabadulni próbált belőle, mert hamarosan észrevette a manicheus elméletek mágikus homályosságát és erkölcsi romlottságát. Nyugtalan szelleme sokkal igényesebb volt és az emberi létre vonatkozó kérdései sokkal inkább a lényegre irányultak, semhogy egy ilyen mitikus elgondolásban hosszasan megnyugvást lelt volna. Közben tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis provinciabeli városból előbb Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai. Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Rómában már azért kilincselt, hogy valahol kormányzói hivatalt kapjon. De mindezek ellenére sem nyugalmat, sem megelégedettséget nem érzett, csak hányódott titokzatos vágyai és várakozásai, a test és a lélek között. ,,Két ember van bennem...''

Milánó lett Istenhez vezető útjának döntő állomása. Mónika utánajött és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Deodatus anyjával. Vajon Ágoston valóban szerette ezt az asszonyt? Vallomásaiban sehol nem ejt róla egy gyengéd szót -- ámbár ez még nem bizonyít semmit. Úgy tűnik azonban, hogy a férfi és a nő kapcsolatában csak a testi oldalt látta, s ez mindvégig képtelenné tette arra, hogy a házasság teológiájával részletesen foglalkozzék, és megadja az igaz szerelemnek azt az értékelést, amelyet megérdemel. A szerelemről csak saját ifjúkorának tapasztalatai alapján tudott szólni.

Akkoriban Ambrus püspök (lásd december 7-én) Milánóban naponta prédikált. Ez a római arisztokrata, aki a kicsinyek és szegények pásztora lett, magával ragadó szónoki képességét és kiemelkedő műveltségét püspökként is megőrizte, és ezzel nagy hatással volt Ágostonra. A rétor-tanár Ágostont először a püspök nyelvezete ragadta meg, emiatt kezdte rendszeresen hallgatni. Micsoda szónok! Ám a szónok szavai által az evangélium szólt, és behatolt az ifjú afrikai szívébe. Lelki-szellemi fejlődésére végül Plotinosz olvasása volt még nagy hatással, de egyelőre a siker, a pénz és a házasság még mindig erősebben vonzotta.

Közben egyre szaporodtak a jelzések, amelyek Isten felé terelték lépéseit. Mélyen megrendítette Remete Szent Antal élete (lásd január 17-én), amelyet Szent Atanáztól olvasott, és meglátta benne a szerzetesség ideálját. Egyre inkább érlelődött benne a megtérés gondolata, de az utolsó lépést Istennek kellett megtennie. Ágoston ezt soha nem felejtette el, akkor sem, amikor később püspökként a pelagiánusokkal vitatkozott.

A Vallomásokban így olvashatjuk a jelenetet: Kereste a magányt, ezért egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza. Sírt, mert a szívét egymással ellentétes erők feszítették, és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: ,,Meddig még, Uram?'' A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: ,,Tolle-lege, tolle- lege'', azaz ,,Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd''. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: ,,Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen'' (Róm 13,13).

Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének: ,,Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.'' Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. Hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: ,,Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.''

Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. Egyik barátjának volt ott birtoka. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök megkeresztelte.

Édesanyja, Mónika a hazafelé vivő úton meghalt Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott (388--391). Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa tovább az életét, s olyan jelet kapott, amit nem várt.

Egy napon Hippóban (a mai Bone) a templomban volt. A város öreg püspöke, Valerius éppen arról beszélt a híveknek, hogy válasszanak ki maguk közül egy férfit, aki papként a segítőtársa legyen, főként a prédikálásban. A jelenlévők észrevették Ágostont, s egyszer csak felhangzott és egyre erősebben zengett a szó a hívek körében: ,,Ágoston legyen a pap!'' A jelölt tiltakozott, mentegetőzött, sírt, de hiába, a szentelése eldöntött kérdés volt.

Ezzel az aszkézisnek egy olyan formája jelent meg az életében, amelyre a sokféle lehetőség között töprengve egyedül nem vágyott. Azt jelentette ugyanis a papsága, hogy fel kellett adnia kedvelt tanulmányait, a szemlélődő életet, el kellett búcsúznia a barátaitól - - mindezt egy nagyon fáradságos szolgálat kedvéért. De éppen ez a lemondás tette számára lehetővé, hogy a testvérek szolgálatában mélyebben megértse Krisztus misztériumát, Krisztusét, aki ezzel a kicsi, lármás hippói emberekből álló egyházzal is egy testet alkot.

Új feladata arra ösztökélte, hogy szemlélődését és tanulmányait a Szentírásra, a Hagyományra, teológiai és lelkipásztori kérdésekre irányítsa. Harmincöt éves volt ekkor.

Öt évvel később meghalt Valerius püspök, és Ágoston követte őt a püspökségben. Hippó akkor Észak-Afrika második legjelentősebb városa volt. Ágoston hatása pedig messze túlsugárzott a város határán: hamarosan ő lett az egész észak-afrikai püspökkollégium feje, sőt, az egész Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete. De azért mindenekelőtt a hippói egyház szolgálatában élő püspök volt. ,,Nem elnökölni, hanem szolgálni'' -- így határozta meg többször is a püspöki hivatalt. Papjaival, diákonusaival és klerikusaival szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben élt. A szerzetesi élet mindvégig a szeme előtt lebegett, ez az életmód pedig bizonyos aszkézist, szegénységet és elzártságot követelt. Ezért mindazok, akik vele együtt éltek, vagyonukról lemondtak, és átadták a közösségnek.

Napról napra végezte a liturgiát és szolgáltatta ki a szentségeket. Vasárnaponként és ünnepeken prédikált, gyakran naponta kétszer is. Közel ezer ilyen beszéde maradt ránk, és valamennyi arról tanúskodik, hogy Ágoston rendkívüli módon ismerte a Szentírást. Emellett a katechumenokat fel kellett készítenie a keresztségre, gondoskodnia kellett a hippói egyház javainak kormányzásáról, igazságot is kellett szolgáltatnia peres kérdésekben, foglalkoznia kellett a szegények és árvák gondjaival, és meg kellett szerveznie a városban a karitatív tevékenységet. Gyakran emlegette, hogy ,,összeroskad a püspökség gondjai alatt''.

A püspöki teendők ellátása mellett nem hanyagolta el a teológiát sem. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. Ezekben az írásokban követni lehet az egyetemes és az afrikai egyház összes korabeli vitáját. Különösen sok nyomot hagyott bennük a donatista szakadás és a pelagianizmus eretneksége. Az előbbi az afrikai egyház egységét bontotta meg, az utóbbi a kegyelemtan területén hirdetett tévtanításokat. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő Egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak.

426-ban Ágoston segédpüspököt vett maga mellé. A vandálok már három hónapja ostromolták Hippót, amikor meghalt 430. augusztus 28-án. A város eleste után holttestét először Szardínia szigetére vitték, majd Luitprand 722-ben átvitette Páviába.

Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, aki annyira ismerős lehetne számunkra, mint a Vallomások szerzője, Szent Ágoston. Ennek magyarázata az, hogy ritka a világirodalomban az olyan mű, amely annyira hűséges képet rajzol alkotójáról, mint a Vallomások.

Későbbi aszketikus szigorát és jámborságának néhány kevésbé érthető megnyilvánulását az a hosszú út magyarázza, amellyel rátalált az Igazságra. Ifjúkorának szerelmi kapcsolata magyarázza szinte haragos indulatát, amellyel haláláig szembefordult az érzékiséggel és a testtel. Utolérhetetlen módon írta le Istenhez vezető útját. Vázolja Istennek azt a felfedezését, amely ,,abban a mélységben történik, amely mélyebb, mint minden bennem lévő mélység, és magasabb, mint minden bennem lévő magasság.''

Misztikus tapasztalatait olyan formulába foglalta össze, amely később Pascalnál visszhangzik: ,,Isten és a lélek! Más semmi? Igen, más semmi!''

Gondolkodásának és jámborságának végső gyökerei személyes tapasztalatába mélyednek. Isten iránti szeretete abban a finom szeretetben fejeződik ki, amellyel ,,Krisztusnak szolgál a tagjaiban'', de e tagokat azzal a szeretettel szereti, amellyel Krisztus szerette őt. Mindeneket Istenért szeret, aki maga a szeretet. Önmagát úgy írja le, mint aki Isten sátorában áll, ,,magával ragadja egy belső muzsika és annak csodálatos összhangja'', amelytől a test és a vér háborgása elcsendesül, és ,,az Isten házába vivő útra vezérli''. Azt azonban tudja, hogy az elragadtatás csak egy pillanatig tart, ezért sóhajtozik törékeny testének terhe alatt, és mégis szárnyal a remény. Gyakran mondta: ,,Menj és énekelj, mert Isten áll ennek az útnak a végén!''

Ezek ennek a rendkívüli embernek a lényeges vonásai, akiről tudnunk kell, hogy lehetetlen formulákba szorítani, mert sokkal gazdagabb minden formulánál; túlságosan őszinte és lebilincselő ahhoz, hogy meg ne bocsátanánk neki korlátait és túlzásait.

Victorius Vitensis az 5. század végén tanúskodik arról, hogy Szent Ágostont Hippóban augusztus 28-án temették el. Rómában legkésőbb a 8. század óta ezen a napon ülik ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

A keresztény ókor kimagasló egyháztanítója különösen akkor válik vonzóvá, amikor felfedezzük, hogy milyen sokban hasonlítunk hozzá mi, mai emberek. Személyének varázsa: fáradhatatlanul kutató és töprengő elméje, boldogságvágya és az igazság utáni szomjúsága főleg a Vallomásokban mutatkozik meg.

Ő, aki megfogalmazta a sokszor idézett tételt: ,,Nyugtalan a mi szívünk, mert csak Istenben talál nyugodalmat'', a megtérése előtti időről így ír: ,,Mindig lázadoztam, sóhajtoztam és sírtam, indulatba jöttem, és nem találtam sem békét, sem megoldást. Megtépett, vérző szívet hordoztam a keblemben, amely nem talált nyugalmat, de még helyet sem leltem, ahol nyugodtan lehajthattam volna a fejemet. A testi gyönyör, a játékok, az ének, a feldíszített termek és lakomák, az éjszaka örömei, de még a könyvek és a versek sem tudtak megnyugtatni. Minden ijesztett, még a világosság is. Mindent, ami hamis volt, iszonyatosnak találtam. Csak a sóhajtozás és a könnyek hoztak egy kis időre enyhülést. Ó, Uram, hozzád kellett volna emelnem a lelkemet!''

A híres tanárt egyszer felkereste egyik honfitársa, a keresztény Ponticianus. Miközben beszélgettek, megakadt a szeme egy könyvön, amely ott hevert Ágoston asztalán: Szent Pál levelei voltak. Ponticianus szerencsét kívánt e levelek olvasásához, majd szemmel látható lelkesedéssel mesélte Ágostonnak, hogy két trieri barátja hogyan tért meg a kereszténységre Szent Antal életrajzának olvasásától. Ágoston lelkében felviharzott az indulat. Alighogy a látogató elhagyta a házat, megragadta barátjának, Alypiusnak a karját és azt mondta neki: ,,Hallottad ezt, Alypius? A tanulatlan szerzetesek a pusztában fölkelnek, és belépnek a mennyek országába, mi pedig a tudományunkkal egyetemben nyomorult szenvedélyeinkben fetrengünk!'' Azzal kirohant a kertbe, levetette magát a földre egy fügefa alatt... és ekkor hallotta meg azt a gyermekhangot, amely elindította a megtérését.

Egyszer -- mondja a legenda -- a tudós Ágoston a tengerparton sétált föl és alá, és azon töprengett, hogyan tudná megragadni az Isten lényegét. Egyszer csak meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóval merte a tenger vizét a mélyedésbe, amelyet a fövenybe ásott. ,,Mit csinálsz?'' -- kérdezte Ágoston. ,,Kimerem a tengert'' -- válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést. ,,És gondolod, hogy sikerülni fog?'' -- kérdezte nevetve a szent. ,,Nekem ez biztosan előbb fog sikerülni, mint neked az, hogy megragadd az Isten lényegét!'' -- felelt a gyermek, és ezzel eltűnt.

Egy beszéde, amelyet a püspökké szentelése évfordulóján mondott, elárulja, hogy mennyi gondja volt, és mi mindent kellett tennie a pásztornak a nyájáért: ,,A lázítókat dorgálni, a kislelkűeket vigasztalni, a gyengéket ölbe venni, az ellenfelekkel megküzdeni, a rágalmazóktól óvakodni, a tudatlanokat tanítani, a resteket serkenteni, a vitatkozó kedvűeket fékezni, a beképzelteket kijózanítani, a kötekedőket megbékíteni, a szegényeken segíteni, az elnyomottakat kiszabadítani, a jókat bátorítani, a rosszakat elviselni, és -- ó -- mindenkit szeretni... Újra meg újra prédikálni, vitatkozni, inteni, építeni, mindenki számára készen állni -- nagy teher, nyomasztó és fáradságos munka. Senki nem kívánhatja annyira a gondoktól és fáradalmaktól való szabadulást, mint én. Hiszen nincs annál szebb és kívánatosabb, mint távol minden lármától Isten titkait kutatni... Mondhatom: Mi hasznom abból, hogy untatom az embereket, és figyelmeztetem a rosszakat: ezt ne tedd, azt jól tedd, hagyd abba ezt!? Mire jó, hogy mindenkiért felelősnek érzem magam? De ez az evangélium, amely engem megrettent.''

Egyszer a püspök prédikáció közben hirtelen elvesztette a gondolatmenet fonalát, és egész más irányban folytatta beszédét, mint eredetileg tervezte. Mikor az asztalnál ez szóba került, Ágoston úgy vélte, az Úr azért engedte meg ezt az emlékezetkihagyást, hogy az előre meg nem fogalmazott mondatok valakinek különösen szóljanak a hallgatóságban. És valóban: nem sokkal később jött valaki, egy kereskedő, leborult Ágoston előtt, és megvallotta, hogy eddig ő a donatisták hitét vallotta, de az előbb elhangzott prédikáció második fele úgy meggyőzte, hogy visszatér a katolikus hitre.

Apró dolgokban is megnyilvánult, hogy milyen jó gyakorlati érzéke volt a lelkipásztorkodáshoz. Közös asztaluk lapjára ráíratta a következőt: ,,Ha valakinek a nyelve szívesen köszörülődik távollévők életén, az tudja meg, hogy ez az asztal nem neki való!'' Amikor pedig Hippóban éhínség volt, beolvasztatta a templom arany felszerelési tárgyait, a kelyheket is, és eladva az aranyat az árával segítette a nyomorúságban lévőket, az oltárnál pedig fából készült kehellyel misézett, mondván: ,,az Úr vére is fán ontatott értünk!''

Ágoston kora történelmileg nyugtalan korszak volt: hanyatlása korát élte a római birodalom, az Egyházat pedig különféle tévtanítások osztották meg. Amikor Marinus hadvezér diktatúrát vezetett be Észak- Afrikában, Ágoston kihirdette, hogy az Egyház újra az üldözés állapotába került. Ő maga így írta le a helyzetet: ,,Akkoriban könnyen lehetett embert találni a rágalmazásra. Könnyen akadt valaki, aki bármit bizonyított, amit parancsoltak neki, ha megígérték, hogy ezzel megmentheti az életét. És egyetlen tanú vallomása alapján úgy távolítottak el embereket az útból, mintha közönséges gonosztevők lettek volna.''

Ágoston a maga igaz tanításával különösen a donatisták szemében volt szálka. Fennen hirdették a szószékeiken, hogy üssék agyon Ágostont, mint egy farkast, mert zavarja a nyájat. Néhányszor útja közben rá is támadtak, hogy megöljék, de mindannyiszor sikerült megmenekülnie. Mikor azonban a donatisták zsinatra jöttek Karthagóba, alaptételének megfelelően -- gyűlöld a tévedést, de a tévedő embert szeresd! -- mérsékletre intette híveit: ,,Betegekkel van dolgotok! Begyulladt a szemük, ezért nagyon óvatos és gondos ápolásra szorulnak. Most senki nem keresheti a vitát, még csak nem is védheti a maga hitét vitatkozással, mert abból szikra pattanhat ki. Lehet, hogy azt mondjátok: ťAttól tartunk, hogy egyáltalán nem lehet segíteni ezen a bajon.Ť Megengeditek, hogy javasoljak valamit? Mi (a zsinati atyák) tárgyalunk értetek, ti pedig imádkozzatok értünk!''

Amikor 410-ben Alarich gót katonái elfoglalták Rómát, Észak- Afrikában is rémület tört ki. A keresztények azon keseregtek, Isten hogyan engedhette ezt megtörténni; a pogányok pedig elkeseredve mondták, hogy mindaddig, amíg Róma a maga isteneit imádta, nagy és sebezhetetlen volt, most pedig a keresztények miatt romlásnak indult. Ezek a panaszok arra indították Ágostont, hogy megírja De civitate Dei, 'Az Isten városáról' című művét. De ahelyett, hogy általános panaszba kezdett volna Róma pusztulása miatt, a hódítók iránti elismerésével indítja a művet: a régi háborús szokásoktól eltérően ezek az észak felől jött barbárok emberségesen bántak a keresztényekkel, és nem bántották azokat, akik a templomokban kerestek menedéket. De vajon a római kultúra, a római birodalom valóban olyan értékes, hogy vigasztalhatatlannak kell lenni a pusztulása miatt? A hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Károly szívesen hallgatta, ha a De civitate Deiből olvastak fel neki, és a szerző iránti elismeréstől indítva egyszer elragadtatással így kiáltott: ,,Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalomban!'' Alcuin pedig, a császár lelki tanácsadója, így válaszolt: ,,Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és föld Ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen!''


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, újítsd meg Egyházadban azt a szellemet, amellyel Szent Ágoston püspököt eltöltötted, hogy mi is csak téged szomjazzunk, aki a bölcsesség forrása vagy, és téged keressünk, akitől az égi szeretet származik!

Példája:
    Jó gyónás után csapj át a másik végletbe: légy erős!


Szent Hermesz     vértanú, † 2.szd.           


GILBERT MIKLÓS (GABRIEL AB AVE MARIA) I. r. (1463-1532)
Már ifjúkorában nagy tiszteloje volt a Boldogságos Szuznek. Egyszer egy ferences szentbeszédét hallotta a Szeplotelen Fogantatásról: a beszéd hatására jelentkezett ferencesnek. Tudása és erényei miatt többféle rendi hivatallal is felruházták, híre azonban egy rendalapítással kapcsolatban lett közismert. Valois Johanna királyno, III. rendi, 1499-ben lett a Berry tartomány úrnoje, s ekkor határozta el, hogy régi tervét, a Boldogságos Szuz tiszteletére egy noi szerzetesrend alapítását megvalósítja. A szerzetesi közösséget ferences szellemben kívánta megalapítani, elnevezése: A Boldogságos Szuz tíz öröme (vagy gyönyörusége) rendje, másként az Angyali Üdvözletrol nevezett rend. Feltárta tervét ferences gyóntatója, Gilbert Miklós atya elott, aki a rend eszméjét örömmel tette magáévá és segített mind az új tagok toborzásában, mind az életszabály összeállításában. Az alapgondolat Johannától származott, o ugyanis éveken át. elmélyedt Mária tíz erényébe s ezekre építette föl rendjét. A tíz erény Mária tíz öröme: tisztaság, okosság, alázat, hit, imádság, engedelmesség, szegénység, béketurés, jóság, együttszenvedés. A szerzetes közösséget röviden annunciátáknak nevezték, mivel keletkezése az Angyali Üdvözlettel (Annunciatio) van kapcsolatban. A szerzet egyházi jóváhagyása 1502-ben történt VI. Sándor pápa által és ebben nagy szerepe volt Gilbert atyának is. Johanna (1920 óta a szentek közt tiszteljük) 1505-ben halt meg. Utána Gilbert atya lett a rend védoje, terjesztoje, X. Leó pápa óta a Szent Szuz egész rendjének generálisa. X. Leó adta Gilbert atyának az új nevet: Gabriel ab Ave Maria. Erre az elnevezésre rá is szolgált: Mária-tisztelete miatt. Szentbeszédeiben legtöbbször a Magnificat egy-egy versét választotta témául. Amikor Párizsban gvárdián volt, egy teológiai tanár elotte támadta a Szeplotelen Fogantatás tanát. O olyan meggyozoen érvelt, hogy végül a tanár bevallotta vereségét. Halála elott mondta: Még ma látni fogom a dicsoséges Istenanyát. És elkezdte a Magnificat-ot. A végso vershez érve boldogan távozott a földi életbol. Aug 27- én halt meg. Az annunciáta novérek bourges-i* templomában temették el. Boldoggá avatási eljárását elindították, de még nem fejezodött be.


Imádság:
Istenünk, te boldogemlékú Gilbert Miklós atyát arra választottad ki, hogy a Szuzanya erényeinek követésére alakuló új szerzetesrend társalapítója legyen. Segíts minket, hogy Mária erényeinek követése által Istennek tetszo életet éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Mózes atya

Mózes Etiópiából származott, egy nemes ember rabszolgája volt. Ura sokszor volt kénytelen megbüntetni lopásért és engedetlenségért. Egyre rosszabb viselkedésű lett. Hajlott a részegségre is. Egy alkalommal megölte társát, ezért menekülnie kellett. Beállt egy rablóbandába és annak vezére lett. Ennyi rosszaságban eltöltött élet után 40 éves volt, amikor Isten kegyelme érintette lelkét. Teljesen megváltozott, Amilyen gonosz volt addigi élete, olyan hősi módon vezekelt érte. Jelentkezett egy kolostorban, nyilvános vallomást tett bűneiről, kiállt minden próbát és elvállalt minden vezeklést. Mivel azt hallotta, hogy az ördög kísértései ellen legjobb a virrasztás, hat éven át nem hunyta le szemét. Éjszakánként a szerzetesek üres edényeit titokban megtöltötte vízzel. Ez meghozta neki a lelki békességet. Szent élete ellenére is előtte voltak korábbi tévelygései és ez nagy alázatosságra nevelte. Részesült az áldozópapság kegyelmében is. Hozzá is sokan fordultak jó tanácsért, lelki utasításért. Rövid, egyszerű, szavakban adta ezt meg mindenkinek. Életének és szavainak feljegyzése a mai napig megmaradt. 400 körül vértanúi halállal fejezte be életét. Megölték a kolostorra támadó barbárok.


Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 337

Szent Anthisza vértanúnő

Krisztusban való hitének megvallása miatt egy kútba dobták. Életének és halálának többi adata nem ismert.


(BOLDOG) BLANKA királynő III. r. (+1252)
A „boldog” jelzot a hagyományos tisztelet adta neki, az egyház hivatalosan nem avatta boldoggá. 26 éven át élt férjével, VIII. Lajos francia királlyal harmonikus házasságban. Két gyermekét emelte az oltárra az egyház: fiát, Lajost és leányát, Izabellát. Az evangéliumban áll: „Gyümölcseikrol ismeritek meg oket.” Blankának mindenképpen érdeme gyermekeinek életszentsége. Intelme, melyet fiához intézett, minden vallásos nevelés alapelve lehet: „Inkább lássalak a koporsóban, mint halálos bunben.” Fiával együtt belépett Szent Ferenc III. rendjébe, leánya pedig Szent Klára rendjébe. Amikor férje, VIII. Lajos meghalt, Lajos fia még 12 éves sem volt. Ezért öt évig helyette anyja uralkodott. O gondoskodott fia számára menyasszonyról. Provence-i Margit még csak 13 éves volt, amikor házasságra lépett a 15 éves Lajossal, de Blanka úgy intézte, hogy még hat évig távol éljenek egymástól, csak utána kelhettek egybe. Utána is beleszólt a fiatalok életébe, akik ezt csak nagy önuralommal tudták elviselni. Ettol eltekintve Blanka királyno okosan tudott uralkodni, nemcsak fia kiskorúsága idején, hanem 1249-52-ig, amíg fia keresztes háborút viselt a Szentföldért. Amikor Lajos meghallotta anyja halálhírét, visszatért a Szentföldrol és átvette az uralkodást. Anyja a ciszterci apácák között hunyt el, de a ferences III.rend ruhájában temették el nagy tisztességgel annak a kolostornak a templomában, melyet maga építtetett.
IX. Szent Lajos király intelmei fiához:
„Orizd meg, fiam, magad mindentol, amirol tudod, hogy nem tetszik Istennek. Tudniillik minden halálos buntol. Annyira, hogy inkább szakadjon rád a vértanúság minden kínja, minthogy beleegyezzél a súlyos bunbe... Ezen felül, ha az Úr megengedi, hogy valami megpróbáltatás érjen, jó szívvel viseld el és adj hálát érte. Gondolj arra, hogy mindez javadra történik, amire talán rá is szolgáltál.” (Blanka neveloi elvei hasonlók.)

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Blanka királynot arra segítetted, hogy gyermekeit életszentségre nevelje, add meg nekünk, hogy a btínt mint legnagyobb roszszat kerüljük és szeretetedben gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


ARLES-I SZENT CAESARIUS püspök
*Chalon-sur-Saőne vidékén, 470/71 +Arles, 542. augusztus 27.
Vannak emberek, akik híd módján két világ, két kultúra, két korszak között állnak; azok az emberek ők, akik összekötik a múltat és a születő jövőt, akik mindkét világhoz tartoznak, mindkettőt szeretik, s a kettő harcát és megbékélését saját szívükben élik át.

Ilyen volt Szent Caesarius is. Ebben a burgundiai nemesből lett rómaiban találkozott az ókor hanyatló városi kultúrája és a germanizálódás által magára ébredő műveletlen vidék; a szerzetesség, amely annyira döntően meghatározta az eljövendő középkor bensőségét, és a püspöki hivatal, amely viszont a Nyugat politikai sorsára nézve volt meghatározó jellegű; a katolikum, amely a népvándorlás zűrzavaraiban Rómához igazodott, és az egyházias lelkület, amely megbecsülte és magába olvasztotta a germán sajátosságot; továbbá a bibliai hit, amely nyugodtan tudta tisztelni a kegyelem titkát, és egy olyan teológia, amely a patrisztikus, mindenekelőtt ágostoni hagyomány legjavát közvetítette Nyugatnak; végül annak tudata, hogy felelős ezért a világért, és az akarat, hogy ne hasonuljon hozzá. Mivel Caesarius mindezeket az ellentéteket össze tudta egyeztetni önmagában, szent volt.

Amikor Caesarius, feltehetően egy Chalon-sur-Saőne melletti földbirtokon megszületett, már letűnt az ott ötszáz év óta megtelepedett rómaiak politikai uralma: a burgundok uralkodtak Savoyában és a Rhőne vidékén. Ők is, mint a gótok, frankok és germánok valamennyien, kulturált barbárok voltak, vallási szempontból még pogányok, vagy ha keresztények, akkor ariánusok, tehát eretnekek. Mindez éppen elég ok volt arra, hogy a katolikus rómaiak megvessék ezeket a betolakodókat, és megkettőzött erővel forduljanak azok felé a területek felé, amelyek még megmaradtak nekik, hogy hagyományukat, az ókori műveltséget és a római Egyházat ápolhassák. Mivel Caesarius tizennyolcadik életévéig apja birtokán nevelkedett, semmiféle rétori vagy kolostori iskolában nem ismerhette meg a klasszikus irodalmat; ugyanakkor Chalon vidékén nagyon elevenen élt a Marcus Aurelius alatt üldözött vértanúk emléke, s az emberekben az a meggyőződés élt, hogy az egyházi szolgálat, a papi vagy püspöki, mindenekelőtt pedig a szerzetesi élet vértelen mártírium. Érthető, ha a fennkölt lelkű fiatal római arisztokrata arra gondolt, hogy Nolai Szent Paulinushoz (lásd: A szentek élete, 278. o.) vagy Tours-i Szent Mártonhoz (lásd: A szentek élete, 650. o.) válik buzgóságban hasonlóvá.

Így hát egy napon elment Chalon-sur-Saőne püspökéhez, Szilveszterhez, aki fel is vette klerikusai közé. Mindez a szülők tudta nélkül történt, amint a krónika közli, hogy kiemelje: a családnak más volt a terve. Caesarius azonban nem maradt Chalonban: szerzetesi eszménye nem hagyta nyugton. Két évvel később, kb. 489-ben Lérins szigetének híres kolostorában (ma: Szent Honoratus, a Földközi-tenger Cannes melletti részén) találjuk. Először a kolostor szakácsa lett, és buzgón fáradozott azon, hogy jó szerzetes váljék belőle. Kolostori tapasztalatai nemcsak arra képesítették, hogy később mint püspök iskolát teremtő szerzetes- és nővérregulát szerkesszen, hanem hogy az alája rendelt szerzeteseknek erőteljesen a lelkére beszélhessen: ,,Azzal szoktunk hízelegni magunknak, hogy testünket gyakran vetjük alá éjszakai virrasztásoknak; de ha a vigília végeztével a zsoltárénekesek kórusától elosonunk tisztességtelen lakomákhoz és titkos ivászatokhoz, akkor inkább jobb lenne józannak maradni és átaludni az éjszakát.''

Caesarius szakácsként megtanulta az ügyintézés művészetét, gyakorolta a szegények iránti szeretetet, és megsejtette, milyen fájdalmas lehet az éhség. Ezért később mint püspök mindig a szenvedő nép mellett állt, prédikációiban hevesen követelte a gazdagok alamizsnáját a szűkölködők számára. Még fontosabb volt azonban az a szellemi és lelki távlat, amely Lérins-ben -- ahol Afrika és Kisázsia találkozik Európával -- nyílt meg Caesarius előtt: olvasta a Bibliát, és szerinte is élt; tanulmányozta az ,,atyákat'': Origenészt, Szent Ambrust (lásd: A szentek élete, 696. o.), Szent Eucheriust, Arles-i Hiláriust; foglalkozott a szemipelagianizmussal, amellyel később püspökként szembefordult, és érzéket szerzett a liturgia iránt, amely alkalmas arra, hogy újból Istenhez és egymáshoz kapcsolja a lelkeket. Amikor Caesariust kilencévi lérins-i tartózkodás után Arles-ba küldték, hogy ott helyreállítsa megromlott egészségét, még nem tudta, hogy nem tér vissza többé a kolostorba.

Arles abban az időben nem csupán Gallia déli részének egyik városa volt, hanem dicsőséges múltja alapján (császári székhely) egyházi igazgatási központként még mindig ,,a gall Rómának'' tekintették. A római módon gondolkodó arles-iek ugyanis (477 óta) a nyugati gótok uralma alatt megkísérelték, hogy politikai elszigeteltségüket az ókori kultúra buzgó ápolásával egyenlítsék ki, s a papság is ösztönözte őket erre. Firminus és felesége, akik a beteg szerzetest otthonukba fogadták, nemcsak a legjobb orvosokat hozták neki, hanem bevezették irodalmi köreikbe is. Itt Caesarius Julianus Pomeriusban, aki rétor, filozófus és teológus volt egy személyben, kiváló tanítóra talált. Hogy Caesarius a keresztény ókor egyik legnagyobb népszónoka lett, Pomeriusnak és Szent Aeoniusnak, Arles püspökének köszönhette. Mindketten hamar felismerték a szerzetes rendkívüli adottságait, és Aeonius számára, aki érsek, a pápa bizalmasa és a nyugati gótok birodalmának egyik legtekintélyesebb férfia volt, könnyen ment, hogy megszerezze Lérins apátjától az engedélyt, hogy Caesarius egyházmegyei szolgálatba lépjen. Amikor kiderült, hogy Caesarius távolról még rokona is a püspöknek, ez nem habozott tovább: pappá szentelte, és egy Rhőne- szigeten levő kolostor apátjává tette azzal a szándékkal, hogy ily módon egyben saját utódját is kijelöli. Ennek a kolostornak Caesarius olyan regulát szerkesztett, amelyben lerögzítette alapvetően fontos szerzetesi tapasztalatait: a kolostor önállóságát, mindenféle javakról való maradéktalan lemondást, a teljesen közös életet és annak tilalmát, hogy bármit is bezárva tartsanak.

Amikor Aeonius 503 körül meghalt, utódlásának kérdését már rendezte a nyugati gót hatóságokkal, papságával és a néppel egyaránt. A műveltek és a képzetlen nép egyaránt saját emberének tartotta Caesariust, ő pedig megértette, hogy mindenkinek mindenévé kell lennie. Prédikációival, melyeket a későbbi hagyomány Szent Ágostonnak tulajdonított, a vidék plébániáiról való gondoskodásával és a tovább parázsló pogányság elleni harcával Caesarius a középkor számára a néphez közel álló püspök mintaképe lett.

Abban a kényes helyzetben azonban, amelyben az arles-i püspök élt akkoriban, nem maradhattak el a politikai, egyházpolitikai, személyes és hitviták sem. A nyugati gót Arles kezdetben a burgundok uralmi területével volt határos, Caesarius fájlalta, hogy egyházkerületének egy része más politikai beállítottságú volt, egyházpolitikailag pedig Szent Avitus, Vienne püspöke, a burgundiai egyház érseke idővel magához csatolta. A két egyházfejedelemnek eme viszálya végül átterjedt egész Provance-ra, sőt egész Galliára és Hispániára is, mivel ,,a gall Rómáról'' volt szó. Mindketten igyekeztek megnyerni maguknak Rómát és politikai uralmát. Ez az egyházpolitikai tevékenység Caesariust 505-ben abba a gyanúba keverte, hogy Arles-nek Burgundiához való csatlakoztatására törekszik, s ezért igazolnia kellett magát Bordeaux- ban II. Alarik előtt. Miután fényes elégtételt kapott, 506-ban az agde- i zsinattal megnyitotta annak az 55 zsinatnak sorát, amelyeket a következő 88 évben gall földön tartottak, és amelyek közül Caesarius maga hatot vezetett. Köztük volt az 529. évi orange-i zsinat, amelyen Caesariusnak meg kellett védenie igazhitűségét, -- s ez volt a legjelentősebb, mert utána az úgynevezett lérins-i iskola (lérins-i Vince, reji Faustus) szemipelagianizmusát véglegesen legyőzték saját tanítványai. Ettől kezdve általánossá vált a bibliai és ágostoni meggyőződés, ,,hogy egyetlen jó cselekedetben sem mi vagyunk azok, akik kezdeményezünk, hanem Isten önti belénk előzetesen a hitet és szeretetet minden megelőző érdemünk nélkül''.

Az 507-től 510-ig tartó dél-galliai háború alatt hosszú ostrom után (amely Caesarius számára nem csupán a szegények szeretetét, hanem a hazaárulás gyanúját is magával hozta), Arles a keleti gót Teoderik uralma alá került. Teoderik hatalmának megnövekedése Arles püspökének is kapóra jött, de csak miután a bizalmatlankodó Teoderiknek Ravennában letette a hűségesküt, Rómában pedig megmagyarázta eljárását a pápának. Ezután már semmi sem állt az első nyugati palliumadományozás útjában (átvevője akkoriban a pápa személyes képviselőjének számított). A palliummal együtt Caesarius Gallia prímási méltóságát is megkapta Szent Symmachus pápától (513). Egyúttal megkezdődött Caesarius messzeható befolyása a gall egyházi alkotmányra, s ez a befolyás csak húsz évvel később csökkent. 537-ben ugyanis a frank királyok felosztották egymás közt Provance-ot, Arles a párizsi I. Childeberté lett, s ezzel az egyházpolitikai fejlődés a frank államegyháziságnak kedvezett, többnyire északon lévő központokkal.

Caesarius utolsó éveit a szegénygondozás kiépítésének szentelte; kórházat alapított Arles-ban (az elsőt Galliában!), és nővérkolostort, amelyben nővére, Szent Caesaria lett az apátnő; a püspök később megszerkesztette sokáig ható reguláját a nővérek részére. Ez tartalmazta a rendek történetében elsőként az exemptio gondolatát (a kolostor nem a püspöknek, hanem közvetlenül a pápának van alárendelve), s okos rendelkezéseket foglalt magába a klauzúrára, a felvételre és minden hasonló eljárásra vonatkozóan. Caesarius hetvenkét éves korában, püspökségének negyvenedik évében halt meg.

,,Örömömre szolgált volna -- így végződik egy prédikációja --, ha még többet mondhatok nektek Szent Józsefről; de a szegények miatt, akiknek munkába kell menniök, jobb lesz, ha holnapra halasztjuk. Forduljunk azért az Úrhoz, és kérjük, szüntelenül növelje és tartsa meg vágyunkat Isten igéjének hallgatására, hiszen ő ültette ezt belénk megbékítő kegyelmével, ő, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön-örökké. Amen.''


Szent Hosius püspök

Hispánia Kordoba városából származott. Az ottani püspökséget kormányozta 60 éven keresztül. Egyik tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak hogy hívja össze az első egyetemes zsinatot. Azon elnökölve elsőnek írta alá a zsinati határozatokat. Konstantius császár alatt az igaz hit és szent Atanáz védelmezése miatt Szirmiumba száműzték. Onnan kiszabadulva és visszatérve békében kormányozta nyáját 359-ben bekövetkezett haláláig.


Szent Gáspár


Szent Libérius pápa

Libérius 352-ben került a pápai székbe. Kezdettől fogva, mint az igazhitűség harcosa és az igaz hit védelmezője védte az Egyházat az ariánus tévtanítással szemben. Ezért Thrákiába száműzték. Szabadulása után folytatta buzgó tevékenységét az igaz hit javára. Békében hunyt el 366-ban.


SZENT MÓNIKA
*Tagaste, 332. +Ostia, 387.
Szent Ágoston De Ordine c. művének vége felé leír egy jelenetet: Néhány barátjával e munka kérdéseiről vitatkoztak, amikor belépett az édesanyja, Mónika asszony, és érdeklődött a könyv alakulása felől. Ágoston akkor utasította az írnokot, hogy Mónika megjelenését és érdeklődését is jegyezzék fel a könyvbe. Mónika kiáltva tiltakozott: ,,Micsoda? Soha nem hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket ti olvastok, asszonyok is szerephez jutottak volna!'' Méltánytalannak érezte, hogy egy tudományos, filozófiai munkában előforduljon az ő neve. Ágoston azonban azzal nyugtatta meg, hogy a filozófia szó a bölcsesség szeretetét jelenti: ,,Figyelmen kívül hagytalak volna ebben a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te pedig szereted, jobban, mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire szeretsz. Annyira előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a halál előtt sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem kellene-e a te tanítványoddá lennem?''

Mónika életének titka az Isteni Bölcsesség, a megtestesült Ige iránti szeretet, amelyet a szent könyvekből szívott magába. Már a szülői házban, Tagastéban szívébe plántálódott az Isten iránti szeretet, nem annyira az édesanyjától, mint egy öreg szolgálótól, aki már Mónika apját is az ölében hordozta, és szent komolysággal, józan, gyakorlati bölcsességgel megáldott lélek volt.

Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták feleségül. Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, de nem szavakkal, hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az Urat. Férje hűtlenségeit és féktelen dühkitöréseit hallgatag türelemmel viselte, s a szeretetnek az a nyelve, amelyben a bölcsesség és a kereszt szeretete nyilvánult meg, végül meghódította a férjét. Patricius élete vége felé katechumen lett, és a halálos ágyán megkeresztelkedett.

Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte. Erejét az oltárból merítette: egyetlen napot nem mulasztott el szentmise nélkül, esténként is a templomba sietett az imádság órájában.

Rendíthetetlen hite és erős szeretete mégis főleg Ágostonnal kapcsolatban mutatkozott meg. Nem sokkal azután, hogy a világra hozta, kereszttel jelölte meg az újszülött homlokát és sót tett a szájába, s ezzel -- a kor szokásainak megfelelően -- katechumennak tekintette a fiát. Maga Ágoston is úgy emlékezett erre később, hogy már kora gyermekségében megfogant az Egyház méhében. De e lelki fogantatás és a születés között hosszú évtizedek teltek el, melyek során Mónika sokat gyötrődött érte, s szinte másodszor is, sokkal keservesebb vajúdások közepette mint először, megszülte őt, most már az örök életre. Könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta neki: ,,lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen'', erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna.

Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni. Határozott szándéka volt, hogy vagy visszatartja az utazástól, vagy maga is vele megy. Ágostonnak azonban egyelőre elege volt a gondoskodásból, ki akart szabadulni az anyai szárnyak alól. Mónika egészen a karthagói kikötőig követte a fiát, s akkor Ágoston becsapta őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Mónika az egész éjszakát végigimádkozta Szent Ciprián (lásd szeptember 16-án) sírjánál, hogy Isten ne engedje elindulni a fiát, de a hajó Ágostonnal együtt kifutott a kikötőből. Reggel Mónika felfedezte, hogy egyedül maradt, és ,,eszét vesztve a fájdalomtól, jajgatással és sóhajtozásokkal töltötte meg Isten fülét''. Isten az egész éjszaka ismételgetett kérést nem hallgatta meg, hogy a másikat, azt, amelyik sokkal fontosabb volt és Ágoston megtérésére vonatkozott, teljesítse.

Mindenesetre Mónika a karthagói kikötőben mérhetetlen magára hagyottságot érzett, mert mint az anyák általában, ,,sőt, a többi édesanyánál sokkal jobban'' magánál és magának akarta tartani a fiát. Mindabból azonban, amit átszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére bízza a gyermekét, s végül egészen odaajándékozza Istennek.

Bizonyos idő elteltével mégis követte Ágostont, de ő akkor már Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt. Mónika egyszerre megérezte, hogy mennyire megragadta és át is formálta a fiát a szent püspök szava. Ezért úgy szerette Ambrust, mint ,,Isten angyalát'', és úgy csüngött az ajkán, mint szomjas ember az élő vizek forrásán. Milánóban kapta meg a választ régi-régi kérésére: 387 nagyszombat éjszakáján Ágoston, annak fia, Deodatus és barátja, Alypius együtt vette fel a keresztséget. Mónika pedig boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek.

A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre valamennyien visszavonultak Cassiacumba, majd elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába. Mónika azonban még útközben, mielőtt tengerre szállhattak volna, a kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága szerint ott, Ostiában temették el.

Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét: ,,Nyugodjék békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly forrón vágyakozik.''

Az ágostonos remeték a 15. században május 5-én ünnepelték Ágoston megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük. 1550 körül a római naptárba is felvették az ünnepet. 1969-ben Szent Agoston ünnepnapja elé, augusztus 27-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez a csodálatos feleség és édesanya ,,ruházata szerint asszony, a hitére nézve férfi volt; olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a szívében'' -- mondja róla Ágoston.

A Vallomásokban elbeszél egy esetet Mónika fiatal korából, valószínűleg úgy, ahogy magától édesanyjától hallotta. Szülei Mónikát gyakran küldték le a pincébe, hogy a nagy amforákból bort hozzon az asztalra. ,,Ő pedig, mielőtt kisebb kancsókba szétöntötte volna a bort, pajkosságból mindig megnyalta a nagy kanna szélét, mert a bor igazában nem ízlett neki. Csakhogy a napról napra ismétlődő játék közben egyre gyakrabban nyelt is a borból, annyira, hogy egyszer csak élvezettel húzott le egy kisebb kancsónyit is. Mikor ezt az egyik öreg szolgáló meglátta, megdorgálta érte. A dorgáló szóra a leány fölényesen odavágott valamit, mire a szolgáló iszákos nőnek bélyegezte. Ettől Mónika magára eszmélt, s a szolgáló szava úgy maradt benne, mint valami nagy tövis, és kigyógyította hibájából.''

Ágoston azt is leírja, milyen volt Mónika mint feleség: ,,Ha a férje hűtlen volt hozzá, nyugodt maradt, soha nem volt közöttük emiatt veszekedés. Azt is tudta, ha a férje haragos, nem szállhat vele szembe sem szóval, sem tettel. Hanem amikor már lecsillapodott a mérge, ha jónak látta, számon kérte a haragjában elkövetett tettet. Sok asszony élt a környéken, akiknek a férje közel sem volt olyan indulatos, mint Patricius, az arcukon mégis gyakran lehetett durva ütések nyomát látni. S ha barátnőjüknek arról panaszkodtak, hogy ez a férjük bűne, akkor Mónika csak annyit mondott, hogy nem, ez a te nyelved bűne. Amikor más asszonyok, akik jól ismerték a férjét, és azon csodálkoztak, miként lehetséges, hogy Mónikát nem veri meg, vagy hogy egy napig sem volt közöttük harag, -- ha valóban jószándékúan kérdezték -- elmondta, hogyan bánik ő a férjével.''

A legtöbb gondot és bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta neki. Diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához csatlakozott. Akkor a fájdalmában elmerült Mónika álmot látott: egy nagy útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába öltözött ifjú közeledik feléje. Derűs mosollyal kérdezte tőle, miért sír. Mónika azt felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú erre azzal biztatta, hogy ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az irányban halad, mint ő. Akkor hirtelen megpillantotta Ágostont ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte ezt az álmát a fiának, s az úgy értelmezte, hogy anyja meg akarja téríteni a katolikus hitre. Ennek pedig ellene mondott: ,,Ez nem történhet meg, mert az angyal nem azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te fogsz ugyanoda érkezni, ahova én!'' Miután Ágoston megszökött előle és Rómába utazott, egyszer csak levelet kapott tőle Mónika, melyben arról értesítette, hogy megbetegedett. Azonnal útra kelt, hogy betegségében mellette lehessen. Meg volt róla győződve, hogy ezzel a lépésével Isten akaratát teljesíti. Ezért nem félt akkor sem, amikor a hajó, alighogy elhagyták a kikötőt, félelmetes viharba került. A legénység elbújt a hajó gyomrába, a kapitány pedig megkötöztette magát a fedélzeten, hogy a hullámok le ne sodorják, vagy a hánykódó hajóról bele ne csússzon a vízbe. A villámok cikázó, fehér fényében egyszer csak meglátott maga mellett egy fehér nőalakot. Mónika volt az, aki a hajón lévő összes utas és hajós között egyedül nem félt. Bátorítani akarta a kapitányt, az pedig ezt kiáltotta neki: ,,Ki vagy te?'' Ő visszakiáltotta: ,,Egy anya vagyok, aki a fiához utazik, mert az sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.'' ,,Honnan van ehhez bátorságod?'' -- kérdezte a kapitány. ,,Attól, aki ezt a vihart reánk bocsátotta -- hangzott a válasz --, s aki majd ismét elcsitítja a hullámokat, hogy megérkezhessünk Itáliába.'' E szavakkal eltűnt a kapitány szeme elől, aki a vihar elültével nem akarta elhinni, hogy az utasok között lévő Mónika ugyanaz, mint akivel beszélt a viharban.

Édesanyja halálát Ágoston így beszéli el: ,,Akkor hirtelen visszanyerte öntudatát, ránk nézett, akik ott álltunk mellette, reám és a testvéremre, és azt kérdezte tőlünk: ťHol voltam?Ť Amikor látta, hogy a fájdalom teljesen lesújtott minket, így szólt: ťItt temessétek el anyátokatŤ. Én hallgattam és a sírással küszködtem. A testvérem valami olyasmit mondott, hogy ő sokkal szívesebben venné, ha hazai földben nyugodna. Anyánk rám nézett, és mondta: ťNézd csak, mit mond!Ť, majd mindkettőnkhöz intézve szavait, folytatta: ťTemessétek csak el a testet ott, ahol van, és ne legyen miatta semmi gondotok. Csak arra az egyre kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek.Ť Mikor ezt kimondta, elhallgatott, és állapota súlyosabbra fordult. Én fogtam le a szemét. Akkor mérhetetlen szomorúság áradt a szívembe, és könnyekben akartam kitörni, de akaratom visszatartotta a könnyeket, és a szemem száraz maradt... Arra is gondoltunk, nem volna illő, hogy hangos jajgatás és zokogás közepette temessük el halottunkat, úgy, ahogy a gonosz halál után az örökre megholtakat szokás siratni, hiszen az ő halála nem volt gonosz, és nem is halt meg örökre. Ennek tiszta élete volt a bizonysága.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, szomorúak vigasztalója, ki Ágoston megtérése által megmutattad, hogy irgalmasan elfogadtad Szent Mónika fiáért ontott könnyeit, közbenjárására kérünk add meg, hogy bűneinket megsirassuk, és kegyelmedből bocsánatot nyerjünk!

Példája:
    Az oly parányi vízcsepp is - állandóan csepegve - átfúrja a kemény sziklát!


Pásztor     atya


Szent Pimen atya

Pimén atya Egyiptomból származott. Két bátyjával együtt angyali életet élni kívántak, azért elmentek az egyik egyiptomi kolostorba és ott szerzetesek lettek. Szigorú életet éltek ott. Egy alkalommal, az anyja felkereste, mert látni akarta őt. Elrejtőzött cellájába és nem ment ki. Hosszú várakozás után megüzente, hogy az örökkévalóságban fogják egymást látni, nem itt, azért ne keresse őt a földön. Életében az erények olyan magasságát érte el, hogy megízlelte a teljes szenvedélymentességet. Viselkedésében nagyon alázatos volt. Kerülte a hiúságot, és semmiért nem kívánta hallgatag életét megszakítani. Eközben életének híre egyre terjedt. Hogy kikerülje az emberek tiszteletét, elment a kolostorból és évekig különböző helyeken vezekelt. Később, visszatérve kolostorába, egészen haláláig folytatta szigorú életét. Sokan kerestek fel a szerzetesek közül jó tanácsért, irányításért. Ezeknek rövid szavakban adott utasítást. Szavainak gyűjteménye a mai napig megmaradt. Bölcsen, szentül eltöltve életét a nagy pusztalakó 450 korul hunyt el.


Szent Pimen atya

Szentünk Galáciából származott. Palesztinában, Ruf pusztában élte vezeklő életét Mauritius császár idején. Egy barlangban élve, nagyon egyszerűen táplálkozott, és állandóan ruhátlan volt. A VI. században hunyt el úgy, hogy a vadállatok ették meg. Erről kinyilatkoztatást kapott előbb Istentől.


Szent Szabbás atya

Szabbás atya valahol Benefáliban élt. Életének pontos helye és ideje nem ismert.