SZENT BERTALAN APOSTOL

Szent Bertalan az Úr tizenkét apostolának egyike, de nagyon keveset tudunk róla. Már a neve körül is nehézségek vannak, mert a négy apostolnévsorban (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) Fülöp mellett szerepel mint Bertalan; ugyanakkor Szent János evangéliumában ugyancsak Fülöppel együtt jelenik meg, de Natánael néven (Jn 1,45-- 50). Valószínűnek látszik, hogy a Bertalan -- ami a Bartholomeus vagy Bartalmaj, azaz Talmai fia magyarosított formája -- a családi, a Natánael pedig a személyneve. Az ilyen kettős elnevezések akkoriban gyakoriak voltak (lásd Simon, Jónás fia).

Apokrif iratok tudósítása szerint Bertalan először Itáliában, majd Örményországban hirdette az evangéliumot. Itt lett Krisztus vértanúja, mégpedig úgy, hogy megnyúzták, majd lefejezték. A Sixtusi kápolnában Michelangelo úgy ábrázolja az Utolsó ítélet c. képen, hogy egyik kezében kést, a másikban a tulajdon bőrét tartja. Azt is mondják, hogy Michelangelo erre a bőrre az önarcképét festette rá.

Bertalan apostol ereklyéi a 6. században kerültek Lipari szigetére. 938-ban III. Ottó császár Beneventóból Rómába vitette az ereklyéket, ahol a Tiberis szigetén templomot épített az apostol tiszteletére. E szigeten a pogány Rómában a gyógyítás istenségének, Asclepiusnak volt a szentélye. A keresztény Rómában pedig Bertalan lett a gyógyítások égi pártfogója. Az apostol koponyáját 1238 óta a frankfurti dómban őrzik.

A középkori naptárakban a 9. század óta június 24-én vagy augusztus 25-én említik az ünnepét. 1568-ban vették fel a római naptárba, augusztus 24-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A színes történetekkel teli legenda szerint Bertalan az apostolok szétoszlása után Indiába -- egyes legendák szerint Örményországba is - - ment. Itt talált egy templomot, amelyben egy gyógyító bálvány volt. Ez a bálvány beszélt és minden hozzá folyamodó betegnek gyógyulást ígért. Mikor Bertalan belépett a templomba, nagyon sok beteg tartózkodott ott, és áldozatot akartak bemutatni a bálvány előtt. Ám a bálvány egyszer csak felkiáltott: ,,Ti szegények, hagyjátok az áldozatot, és ne ajánljátok fel nekem, nehogy az én szenvedésemből is részt kapjatok, mivel Bertalan lánca megkötöz engem!'', s e szavak után ezer darabra tört. Az apostol pedig imádságával meggyógyította az összes jelenlévő beteget. Útja közben elért Polinius királyhoz is, akinek a leánya lelki beteg volt. Meggyógyította, majd hirdette a királynak az evangéliumot, úgyhogy az megtért, egész házanépével együtt megkeresztelkedett, sőt később püspöki tisztséget is viselt az Egyházban.

Meghallotta ezt Asztragesz király, Polinius testvére, és haragosan elfogatta Bertalant. Ezekkel a szavakkal támadt rá: ,,Te vagy az, aki megtévesztette a testvéremet?'' Isten embere így válaszolt: ,,Én nem megtévesztettem, hanem megtérítettem!'' Akkor a király esküvel fogadta, hogy kényszeríteni fogja, áldozzon Baldach bálványának. Bertalan azonban így tagadta meg a parancsot: ,,Én megkötöztem a te istenedet; ha te megteszed ugyanezt az én Istenemmel, akkor teljesítem parancsodat. Ha nem, akkor összetöröm Baldach képét.'' Nem sokkal ezután jött egy hírnök, és jelentette, hogy Baldach képe összetörve fekszik a templomában. Erre a király megszaggatta a ruháját, Bertalant megvesszőztette, majd megparancsolta, hogy nyúzzák meg. Mikor megtörtént, keresztre feszítették, majd lefejezték. Miután meghalt, hogy végleg megszabaduljanak az apostoltól, koporsóba zárták a testét, majd négy másik vértanú koporsójával együtt a tengerre tették, hogy a víz sodorja el őket. A különös flottilla Lipari szigetén ért partot.

Később Theodor apát így beszélt az apostolokról: ,,Az apostolok felosztották maguk között a világot, és a királyok Királyának helytartói lettek. Bertalanra Örményország jutott. Ott látod őt, amint nyelvének ekéjével felszántja a lelkek földjét, elveti Isten igéjének magvát a szívek barázdáiba, s telepíti az Úr szőlejét és paradicsomát. Az embereknek gyógyszert adott a betegségek ellen, kitépte a tudatlanság töviseit, kiirtotta a hitetlenség őserdőit, és a hittételek köveiből oltalmat adó házat épített nekik.''


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk Istenünk, erősítsd meg bennünk azt a hitet, amellyel Szent Bertalan apostol őszinte szívvel ragaszkodott Fiadhoz, és add, hogy az ő könyörgésére Egyházad az üdvösség jele legyen minden népnek!

Példája:
    Légy "igaz" keresztény!


SZENT VIALAR EMÍLIA III. r., rendalapító (1797-1856)
A franciaországi Gaillac-ban született gazdag, de nem igazán vallásos szüloktol. Anyját 13 évesen elveszítette. 19 éves korában egy missziós beszéd igen nagy hatással volt rá: eddigi vallásossága mélyebb lett, szüzességi fogadalmat tett s a szegényekre fordította minden szabad idejét. Misztikus kegyelmekben is részesült. Alkalmas lelkivezetőt talált, s egyre jobban foglalkoztatta egy leendő szerzetesrend eszméje. Amikor nagybátyja után tekintélyes összeget örökölt, megvett egy házat és három társnőjével együtt itt kezdett közös életet. Új jelentkezők is csatlakoztak hozzájuk és 1833. március 19-én megtörtént az elso beöltözés. Az alakuló szerzetesi közösségnek a Megjelenésről nevezett Szent József Nővérei nevet adta s két év múlva Albi érseke jóváhagyta a társulat szabályzatát, mely a Reguláris Ferences III. Rend alapján készült. A nővérek szegénygondozással és oktatással foglalkoztak. Két év múlva meghívást kaptak Algírba. Ott hamarosan egy kórház ellátását vállalták el, járóbetegellátó állomást s a hajléktalanok részére menhelyet állítottak fel. Iskolában is oktattak. Néhány év múlva azonban az algíri püspök ellenkezése miatt el kellett hagyniuk az ígéretes munkateret. A következő 12 évben a kongregáció több országban is elterjedt. 1852-ben Marseilles*-ben Eugene de Mazenod* püspök pártfogolta a kongregációt, itt novíciátot létesítettek. Új alapítások jöttek létre Ázsiában, Indiában, Ausztráliában. Emília anya 1856-ban, 59 éves korában hunyt el, XII. Piusz pápa 1951-ben avatta szentté. Kíváló szervező, határozott egyéniség volt, aki szívos állhatatossággal küzdött a jó ügy érdekében elviselve az algíri püspök és saját nővérei részérol sok megaláztatást, megnemértést.
A szerzetesek testvéri szeretetéről:
„A szerzetesek, mint Krisztus tagjai, előzzék meg egymást tiszteletadásukkal és hordozzák egymás terhét. A szerzetesi közösség ugyanis, mint igazi jó család, amely az Úr nevében gyűlt össze, az Úr jelenlétének örvendhet, miután Isten szeretete kiáradt szívükbe a Szentlélek által. A szeretet pedig a törvény tökéletes teljesítése.
A II. Vatikáni Zsinatnak a szerzetesekről szóló határozatából.

Imádság:

Istenünk, te Szent Emíliát arra választottad ki, hogy a szegények és a betegek istápolására s az ifjúság oktatására új szerzetesközösséget alapítson s közben a megpróbáltatásokat nagy lelki erővel viselje el. Add, hogy példáját követve Jézus szenvedését hordozzuk halandó testünkben, és minden igyekezetünkkel hozzád ragaszkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Eutiches felszentelt vértanú

Szentünk a Palesztinái Szabasztéból származott. Amikor hallott Krisztus nevének hirdetéséről, felkereste Hittudós szent János apostolt. Mindenütt követte őt, ahol megfordult. Később, szent Pál apostollal találkozva, útitársa és munkatársa lett az Evangélium hirdetésében. Valamelyik apostoltól a kettő közül püspökké lett, és nagy buzgósággal hirdette az Evangéliumot. Szigorú életet élt, tisztogatva lelkét és böjtöléssel öldökölve testi vágyait. Mivel feltárta az istentelen, emberek vétkeit, sok megpróbáltatásban volt része miattuk. Amikor az ítélőszék elé állították, Isten Szentlelkével eltelve bátran szemére hányta kínzóinak gonosz tetteiket. Ezért szomjúságot szenvedett, vasakkal szurkálták, tűzbe dobták, vadállatok elé vetették, de Isten mindezekben sértetlenül megőrizte szolgáját. Szebasztéban fejezték le az I. század végén vagy a II. század elején.

Szent György hitvalló

Szentünk, ifjú korától elhagyva a világot. Az Olimposz hegyén élt vezeklő életet. Izauri Leó császár alatt a szentképek buzgó védelmezőjének mutatkozott. Bátran feltárta a császár előtt istentelenségét és képrombolását. Ezért levágták fülét és leégették haját. 716 körül halt meg.

Massa candida, Fehér csapat,     vértanúk, † 258           


Szent Szira vértanúnő

Sziria vértanúnő Kerch-Szeleukia városában született. Pogány pap lánya volt. A keresztény hitet néhány keresztény asszony által ismerte meg. Kereszténnyé lévén, teljesen Krisztus szolgálatára adta magát. Amikor hite ismeretessé vált, bátran bizonyságot tett róla szenvedéseivel. Atyja addig ütötte, amíg ő maga ki nem merült. Könnyek, rábeszélés és ígéretek sem tudták megváltoztatni a leány állhatatosságát. A haragvó atya a kereszténység ellenségei kezébe adta. A börtönben éheztették, szomjaztatták, sokféleképpen kínozták, de Isten ereje megerősítette. Végül kötéllel megfojtották 558-ban. Testét vadállatok elé dobták, de azok nem nyúltak hozzá. A keresztények tisztelettel temették el.

Szent Tation vértanú

Tation vértanú a kisázsiai bithiniai provinciából származott. Keresztény hite miatt a pogányok elfogták és Klaudiopolisz városába vitték Urbán helytartó elé. Kereszténynek vallotta magát előtte, azért börtönbe csukták, Különféle kínzások után a városon át vonszolták a vesztőhelyre. A város kapujához érve a kereszt jelével jelezte magát, és miközben mennyei hangot hallott, visszaadta lelkét Istennek 305-ben.

Szent Teodorik     apát és hitvalló, † 1087

Szent Asztériusz      vértanú, † ~305           


BOLDOG OFFIDAI BERNÁT kapucinus testvér (1604-1694)
Földmuves szüloktol származott. Ifjúkorában pásztorkodott. Szokása volt, hogy kiakasztott valami fára vagy bokorra egy szentképet és az elott imádkozott. Pásztortársait is oktatta a hit igazságaira. Egyébként írástudatlan volt. 22 éves korában lépett be a kapucinusok közé. Különbözo kolostorokban többféle beosztásban munkálkodott, alig tunt fel életszentsége. Amikor visszakerült szüloföldjére, az offidai kolostorba mint kapus és alamizsnagyujto, akkor kezdtek rá felfigyelni. Egyesek látták imádság közben fénytol körülvéve vagy a levegoben lebegve. Megrögzött bunösök tértek meg szavai hatására. Imádkozta és másokat is buzdított a rózsafüzér imádkozására, mert ezáltal sok kegyelmet tudunk kieszközölni. Két püspök állította, hogy Bernát testvér az egyházmegyében többet tett, mint nagy szónokok és népmisszionáriusok. Békeszerzo tevékenysége is jelentos volt. A tanulatlan testvér nehéz hitbeli kérdésekre tudott bámulatos feleletet adni. Tudós egyházi és elokelo világi személyek is jöttek hozzá tanácsot kérni. A szegények szerették mint igaz barátjukat és jótevojüket. Nagy tisztelettel volt a papok iránt. Azt szokta mondani: ha papot láttok, a lábuk nyomát kellene megcsókolni, mert ok azok, akik a szentségek által biztosítják, hogy a kegyelem állapotában legyünk; nagyrészt tolük függ üdvösségünk. A szentséget Szent Ferenc módjára élte. Takarékos volt, s másokat is intett, ne hagyják, hogy az étel tönkremenjen, mert Krisztus szegényeinek szükségük van rá. 90 éves korában halt meg szülovárosa kolostorában. VI. Piusz avatta boldoggá 1795-ben. Sírja az offidai kapucinusok templomában van.
Boldog Bernátnak a betegek iránti törodésérol:
„Ha egy testvér súlyos beteg volt, kérte a páter gvárdiánt, maradhasson a beteg mellett a betegszobában. Elöljárója azt is megengedte neki, hogy kis ablakot nyithasson, mely a templomra nyílt. Ebbol egyrészt az a haszon származott, hogy a beteg is a nyitott ablakon át részt tudott venni a szentmiséken, másrészt Bernát az Oltáriszentség elott tudott imádkozni olyan idoben, amikor nem kellett a beteggel foglalkoznia.”
A Szertartások Kongregációja okmányaiból.

Imádság:

Istenünk, te a felebaráti szeretetben foglaltad össze parancsaidat. Add, hogy Boldog Bernátot utánozva életünket testvéreink szolgálatára szenteljük és így a te áldottaid legyünk a mennyek országában. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Eutich és Floretius atyák

Az itáliai Nurszia vidékén két szerzetes élt magányosan. Eutich nemcsak a maga üdvösségével törődött, hanem másokat is igyekezett erre az útra vezetni. Florentius a maga egyszerűségében magával törődött és egész életét imádságban töltötte. Csodálatos életük miatt Istentől a csodatevés ajándékát kapták meg. Nem messze tőlük volt egy kolostor, ahol meghalt az elöljáró. A szerzetesek kérték Eutichet, hogy legyen az elöljárójuk. Ő elment velük, elöljárójuk lett. 540-ben halt meg. Florentius egy darabig egyedül maradva, elment szent Vince püspökhöz és ott 547-ben halt meg.


Benici Szent Fülöp     szerzetes, † 1285           


Szent Irén lioni püspök

Irén a kisázsiai Szmirnában született. Még kis korában a keresztségben részesítette szent Polikárp helybeli püspök. Ugyanő szentelte áldozópappá és elküldte Galliába, hogy hirdesse az Evangéliumot. Fotinus lioni püspök. Vértanú halála után ő lett az utóda a püspökségben. Apostoli buzgóságát most mutatta meg igazán. Megtérítette Lyon városának jórészt pogány lakosságát, és hittérítőket küldött vidékre is, de harcolt a tévtanítások ellen is. Vértanúi haláláról nem tudunk semmi bizonyosat. 200 körül hunyt el.


Szent Kallinik pátriárka

Szent Kallinik először a konstantinápolyi blachernei templom papja és szent edényeinek őrzője volt. II. Jusztinián császár alatt 693-ban lett konstantinápolyi pátriárka. A nem jó erkölcsű császár, az Isten Egyházáért való buzgósága miatt a vértanúságra juttatta a pátriárkát. Megvakították, nyelvét kivágták, Rómába küldték {száműzetésre, és ott egy kőfalba falazták, 40 nap múlva még élve találták. Rá 4 napra azonban elhunyt. Rómában temették el 705 körül.


Szent Klaudiusz     vértanú, † ~305           


Szent Lupusz vértanú

Lupusz, szent Demeter nagyvértanú szolgája volt Szalonikiben. A nagyvértanú vértanúságának idejében is szolgája lévén, halála után megnedvesítette vérével saját ruháit, elvette gyűrűjét, és ezzel a gyűrűvel és a vértanú vérével sok csodát tett Szaloniki városában. Ezért Makszimián császár uralkodása alatt karddal lefejezték.


Szent Neon     vértanú, † ~305           


LIMAI SZENT RÓZA
*Lima, 1586. április 20/30. +Lima, 1617. augusztus 24.
A Szűz Máriáról nevezett Róza -- ezt a nevet mint harmadrendi domonkos nővér kapta -- Dél-Amerika és Peru számára olyan jelentős szent, mint Itáliának Sziénai Szent Katalin vagy Spanyolországnak Avilai Szent Teréz. Peru fővárosában, Limában született 1586. április 20-án vagy 30-án. A keresztségben az Izabella de Flores nevet kapta. A család egy indián szolgálója azonban Rózának kezdte becézni, és ez a név rajta is maradt, sőt, amikor Turibius püspök (lásd március 23-án) 1597-ben megbérmálta, ez lett a bérmaneve is.

,,Amint Róza értelme kinyílt, szent félelemmel és irtózással kerülte a bűnt. Ha azt érezte, hogy valami szenvedély az értelem ellen lázad, minden nehézség nélkül üldözőbe vette, és elűzte magától.'' Erre az eredményre jutott a Róza ügyét kivizsgáló orvos, Castillo doktor és páter Lorenzano. Egész életében vezekelt: hajának levágásával tiltakozott és fordult szembe családja tervével, mely szerint egy jó házból való ifjú feleségének kellett volna lennie; a kezeit oltatlan mésszel csúfította el; a derekán haláláig egy súlyos lakattal lezárt láncot viselt; a fejére vasból készült töviskoronát rakott; ciliciumot hordott és ostorozta magát; az ágya kemény deszkából készült; szülei házából kiköltözött a kertbe egy saját kezűleg épített kunyhóba. E vezekléseivel is lelki anyja és mesternője, a kétszáz évvel korábban élt, s ugyancsak domonkos harmadrendi Sziénai Szent Katalin példáját követte (lásd április 30-án).

Szokatlan életmódja -- ami a szentek között nagyon is ismert -- a környezetét részben csodálatra, részben megütközésre indította. Ő maga azonban tudta, hogy -- Szent Pál szavaival élve -- hiába adná oda a testét egészen elégő áldozatul, hiába osztaná szét mindenét a szegényeknek, ha a szeretet kettős törvényét nem teljesíti, semmit nem használ neki. Ezért minden erejével és figyelmével Isten és a felebarát iránti szeretet útján akart járni. Szerette és követte Sziénai Szent Katalin példáját; buzgón olvasta Granadai Szent Lajos és Keresztes Szent János (lásd december 14-én) írásait; csodálattal kísérte figyelemmel Solanói Szent Ferenc működését, aki 1596-tól misszionált Peruban. Iránta különös szeretettel viseltetett, és imádságával kísérte a munkáját.

1606. augusztus 10-én öltötte magára a domonkos harmadrendi nővérek ruháját. Csak azért nem lett domonkos apáca, mert Peruban akkor még a domonkos rend női ága nem telepedett le. Szerzetesi ruhája nem választotta el az emberektől, hanem mindenki számára nyilvánvalóvá tette életének lényeges célját: Krisztusnak szentelte magát.

Csodálatos életéhez az imádság szolgáltatta az alapot. Napjaiból olykor tizenkét órát is lefoglalt a szóbeli és a szemlélődő imádság. Lelki gyakorlatait kézimunkával váltogatta: font, szőtt, hímzett, művelte a kertet, és bevételeivel szüleit támogatta. Életformája lett az Úr Krisztus jelenlétében való élet és a vele való szüntelen társalgás. Éppen ez jelentette lelki életének mindennapos táplálékát.

Keresztes Szent János tanítványaként abból a felismerésből indult ki, hogy a teremtmény ,,semmi'' önmagától, de Isten épp azért teremtette, hogy a kegyelemmel oly magasságba emelkedjék, hogy a Megtestesült Ige menyasszonya legyen.

Róza azonban nem naiv lélek, hanem világosan látó, tanítását formába is öntő mester. Sajnos írásaiból csak néhány töredék maradt ránk. Bilbaói Luis testvér állapította meg: ,,Róza Isten Lelkének irányítása alatt állt; betöltötte őt a bölcsesség Lelke, és különleges, beléöntött tudás birtokában volt.''

Mint a többi nagy szent, igen sokat szenvedett az Egyházért. Gyötrelmeit így vázolja: ,,Az életgyónás igen nagy szenvedést jelentett... Szorongás, vigasztalanság, elkeseredés, kísértés, harc, meghazudtolás a gyóntató atyák részéről, meg nem értés emberektől, betegségek, fájdalmak és a láz.''

Életének utolsó három évét egy barátnőjének, Don Gonzalo de la Maza feleségének házában töltötte. A férj a perui alkirály pénzügyeinek intézője volt. Lelki élete, amelynek középpontjában Jézus Krisztus állt, idegen volt kortársainak népies jámborsága közepette, amelyben a korábbi népi hagyományok elemei is tovább éltek. ,,A szemlélődés teljes nyugalmában, mindent beragyogó fényességben álltam, telve csodálattal, és a fényesség közepén feltűnni láttam a Megváltó Keresztjét. E ragyogó fényesség legbensejében megpillantottam az én Uram, Jézus Krisztus szentséges emberségét. Éreztem, hogy Jézus Krisztus emberségéből a felség elmondhatatlan sugarai hatoltak lelkem mélyéig, úgy, hogy arra gondoltam: tökéletesen szabad vagyok, és átkerültem az örök boldogság örömébe.''

A szigorú vezeklés, a másokért való szünet nélküli fáradozás korán ágynak döntötte. 1617. augusztus 24-én halt meg, s utolsó óráiban lassan és nagyon meggondoltan mondogatta: ,,Jézusom, Jézusom, maradj mellettem!'' Amikor holttestét átvitték a Szent Domonkos-templomba, olyan tömeg kísérte, hogy az alkirály katonáinak kellett megvédeniük.

Halála után azonnal általános tisztelettel vették körül Limától Madridig. Először a Szent Domonkos-templom főoltára közelében, majd a Sziénai Szent Katalin-kápolnában temették el. 1668. február 12-én avatta boldoggá XI. Kelemen pápa. 1669-ban Lima, 1670-ben egész Nyugat- India és a Fülöp-szigetek patrónája lett. Szentté avatása 1671. április 12-én történt. Ünnepét 1727-ben vették fel a római naptárba, augusztus 30-ra. 1969 óta augusztus 23-án ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Róza életének három jelentős gyümölcse lett: az első női kolostor alapítása, az intézményes szegénygondozás és a misszió.

Megalapította Dél Amerika első szemlélődő kolostorát. ,,Drága Atyám -- írja egyik levelében --, az angyalok nyelvén szeretnék szólni, hogy hírt adhassak a rendkívüli kegyelemről, amellyel az én Uram, anélkül hogy ezt megszolgálhattam volna, beteljesítette szívem forró vágyát, tudniillik, hogy megalapíthassam anyám, Sziénai Szent Katalin kolostorát'' (1613. május 5-én kelt, Jerónimo Bautistának szóló levele). Róza életének rendkívüli megnyilvánulásait ez teszi érthetővé: a hódítás, a fegyveres erőszak, a kíméletlen szervezeti változtatások idején nem volt más módja, hogy Istennek szentelt életét megvalósítsa, csak az, hogy teljesen egyedül, mások számára érthetetlenül gyakorolja magát az erényekben. Ha mindezt kolostorban teszi, talán fel sem tűnik; kolostort azonban nem talált, sőt, neki kellett az elsőt megteremtenie. És végre is hajtotta az alapítást. Kikereste a megfelelő helyet, megtervezte a kolostor épületét, gondoskodott a szükséges pénzről. És megjövendölte édesanyjának, hogy ő lesz az első, aki a kolostorban beöltözik apácának! Róza halála után, 1623-ban nyitotta meg kapuit a Sziénai Szent Katalin-kolostor, hogy a lelki élet tökéletességére hivatott limai nőknek otthont adjon. A cella körül, amelyben Róza élete végét töltötte, hamarosan megalakult a második domonkos női kolostor.

Életének másik nagy gyümölcse a szegények gondozásának rendszeresítése. Az élet kegyetlenségei és a szenvedéssel való mindennapos találkozása részvétet keltettek benne, és nagyon tárgyilagosan ezt tanácsolja: ,,Anyám, ne ügyelj arra, hogy ruhád bepiszkolódik-e a betegek sebeitől. A hóhérok sokkal gyalázatosabban mocskolták be köpéseikkel az én Megváltóm arcát!''

Harmadik nagy műve a misszió volt: ,,Ha nem nő volnék, tanulmányaim végeztével azonnal teljes erőmmel a missziós munkának szentelném magam. Arra törekednék, hogy a legvadabb és legelhagyatottabb vidékekre menjek, ahol még kannibálok élnek. Csak azzal törődnék, hogy az indiánok megmentésére és üdvözítésére ajánljam fel mindenemet: erőmet, verítékemet, véremet, hogy hirdethessem nekik az evangéliumot, és taníthassam őket: Térjetek meg! Térjetek meg!''

Különleges lelkesedéssel kísérte Solanói Szent Ferenc apostoli működését az indiánok között. A velük kapcsolatos szörnyű hírek -- Róza egyik Chilében élő testvérétől is hallott róluk -- nem tudták csökkenteni az üdvösségükért égő vágyát. És ezek a hírek nem üres híresztelések voltak: az indiánok támadó szándékkal ott álltak a város kapui előtt! Mint Sziénai Szent Katalin vagy Lisieux-i Szent Teréz, felszólította a papokat, hogy legyenek hősiesen tökéletesek: ,,Hadd mondjam önnek, lelkiatyám, hogy minden tartozását bűnömként magamra vállalom Isten előtt, és kérem Őt, hogy amit ön megérdemelt, rajtam büntesse''.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Róza szívében felgyújtottad a szeretet tüzét, majd arra indítottad, hogy hagyja el a világot és keményen vezekeljen a bűnökért, kérünk, az ő közbenjárására segíts, hogy az igaz élet útját járjuk itt a földön, és gyönyörűséged patakjából ihassunk a mennyben!

Példája:
    Szeress minden embert: szegényt, színesbőrűt, beteget, ellenséget is


Szent Teonás     patriarka és hitvalló, † ~300

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA KIRÁLYNŐ            

A Bibliára alapozott ősi hagyomány szerint Mária Dávid király családjából származott. Az Angyali üdvözletben is véget nem érő királyi széket ígér az angyal (Lk 1, 33). A Jelenések könyvének Napbaöltözött Asszonya is csillagkoronával tűnik fel (Jel 12, 1). Ilyen rendíthetetlen méltósággal ünnepelte a keresztény világ ősidőktől fogva.

Az efezusi zsinaton (431) évszázados, mindenütt ismert gyakorlatot szentesítettek dogmával, azóta Máriát mint "Isten Anyját" ünnepeljük (Deipara, görögül: Theotokosz).

Az ünnepet 1954-ben rendelte el XII. Piusz pápa, évenkénti ünneplési időpontot határozva meg Máriának erre a tulajdonságára.

Gondolat:
    Égi királynak szent Anyja,
    Világosságnak ajtaja,
    Kiben az élet szép napja
    Magát miránk kiárasztja
            (SzVU 191)



Szent Agatonik és vértanútársai

Agatonik Nikomédiában élt Makszimián császár idejében. Nemes családból származott és keresztény volt. Igyekezett az embereket elvonni a bálványimádástól és Krisztus fele vezetni. Amikor a császár Eutolmiosz testőrt Pontusz vidékére küldte a keresztények üldözésére, Karpin helységben találta szent Zotikoszt tanítványaival együtt, akik Krisztust hirdették. A tanítványokat kereszthalálra ítélte, Zotikoszt pedig magával vitte. A császár testőre, visszatérve Nikomédiába, talált egy főembert, akit Agatoník oktatott a keresztény hitre. Elfogta mindkettőjüket, és Zotikosszal és más keresztényekkel együtt, akik között volt Theoprepiosz, Akindin és Szeverián, Thrákiába vitte, hogy ott a császár előtt kínoztassa meg őket. Potama közelében Zotikoszt, Theoprepioszt és Akindint halálra ítélte, mert előbbi sebeik miatt nem bírtak tovább menni. Khalkedon környékén halálra ítélte Szeveriánt, aki bátran megvallotta Krisztus hitét, a többieket pedig Bizáncba vitte és egy darabig ott gyötörte őket, végül Szlimbriában a még megmaradtakat utoljára megkínoztatta és karddal lefejeztette. Ez a III. század, végén vagy a IV. század elején történt.


Szent Anthusa és vértanútársai

Anthusa Szeleukia városában született gazdag és nemes pogány szülőktől. Felvéve a keresztséget, 23 éven keresztül volt szerzetesnő a pusztában. Szent Atanáz, Tarzus püspöke keresztelte meg Anthusát, és lefejezés által lett Krisztus vértanúja Aurélián császár alatt. Ugyanezt a vértanúságot szenvedte el szent Khariszim és Neofit vértanú is, akik együtt keresztelkedtek meg Anthusával, akinek szolgái voltak. Anthusa békében hunyt el, a többiek vértanúi halála után több mint 20 évvel.


Szent Eulália vértanúnő

Eulália Hispániában, élt Barcelona közelében. Amikor a keresztények üldözéséről hallott, titokban elhagyta szülei házát és a városba ment. Ott bátran megvallotta keresztény hitét a helytartó előtt, bár még csak 14 eves volt. A helytartó megverette, és a kínzás alatt kérlelte a leányt, hogy legyen tekintettel fiatalságára és szépségére. A leány állhatatos maradt. Erre keresztre feszítették, és addig égették fáklyával, amíg vissza nem adta lelkét Istennek, ami fehér galamb alakjában szállt ki testéből. Szülei, keresvén őt, megtalálták. Ők is siratták fiatal voltát, de örültek, hogy leányuk a hitben állhatatos maradt, és méltó lett a vértanúi koronára. Ez 303-ban történt.

Szent Ipoly     vértanú, † 235         


Berchmans Szent János     hitvalló, † 1621           


Szent Menyhért


Szent Szimforián     vértanú, † ~180           
 

Szent Timót     vértanú, † 311

Tolomei Boldog Bernát     hitvalló, † 1348           


Chantal Fremiot Szent Johanna Franciska     özvegy, † 1641            A franciaországi Dijon*-ban született. Keresztneve Johanna, bérmaneve Franciska. Inkább ez utóbbi néven nevezzük. Kora ifjúságától Szent Ferenc III. Rendjéhez tartozott. Édesanyját másfél éves korában elveszítette. 20 évesen Chantal báró felesége lett, akivel kilenc évig élt harmónikus házasságban. Férje egy vadászaton baleset következtében hunyt el. Özvegyen az imádságnak, vezeklésnek és hat gyermeke nevelésének élt. Isteni gondviselés folytán találkozott Szalézi Szent Ferenccel, aki ezentúl lelki vezetoje lett. Segítette lelki életben való haladásában, késobb pedig egy új szerzetesrend, a Mária Látogatásáról nevezett rend (Vizitációs rend) megalapításában. Köztük a lelki barátságnak ritka kapcsolata alakult ki, mint amilyen Assisi Ferenc és Klára között volt. Szalézi Szent Ferenc egy új szerzetesrend alapítását tervezte, mely a betegek, szegények szolgálatára szenteli magát. Franciskában látta meg azokat az erényeket, melyek szükségesek voltak az alapító anyában. Újszeru volt a szerzetesrendnek ez a formája, mert a szigorú klauzúrás életet a világiakkal való érintkezés váltotta fel, mely eddig nem volt gyakorlatban. Franciska két társnojével együtt 1610-ben öltözött az új rend ruhájába Annecy*-ben. A vizitációs rend rohamosan terjedt. Franciska 30 évi fonöknoi tisztsége alatt 87- re szaporodott a zárdák száma. A genfi püspök halála (1622) után Páli Szent Vince vette át Franciska lelki irányítását. Ezek az évtizedek sok munkában, utazásban, a rend terjesztésének gondjaiban teltek el. Az Oltáriszentség nagy tiszteloje volt. A zárdákat látogatva hunyt el tüdogyulladásban. Sírja Annecy-ben van. 1767-ben avatták szentté. Franciska halála órájában Párizsban Páli Szent Vincének látomása volt: Látott egy kis gömböt, mely úgy világított, mintha tuzbol lett volna. Fölemelkedett a földrol az égbe, és ott egy nagyobb tuzgömbbel egyesült. Ketten együtt egyre magasabbra emelkedtek mindaddig, amíg egy sokkal nagyobb tuzgömbbel nem találkoztak és el nem merültek benne. Megvilágosodott elotte, hogy a két gömb Franciska és Szalézi Szent Ferenc lelkét jelezte, a harmadik maga az Isten volt, akit mindketten a legjobban szerettek.

Imádság:
Istenünk, te Szent Johanna Franciskát változatos életútján kiváló érdemekkel
ékesítetted. Közbenjárására engedd, hogy huséggel teljesítsük élethivatásunkat, és szüntelenül jó példát adjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


SZENT X. PIUS pápa (1835-1914)
*Riese, 1835. június 2. +Róma, 1914. augusztus 20.
Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis Beppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrált neki. Tizenkét éves korától naponta a hét kilométerre lévő Castelfrancóba járt iskolába. Később a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezhesse gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát.

1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, előbb mint káplán Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.

Ötvenesztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Amikor a páduai püspök, Mons. Callegari a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a velencei pátriárkai székre szóló kinevezést, ezt táviratozta vissza: ,,Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.''

Tíz évvel később, 1903. augusztus 4-én Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválasztották pápának. A X. Pius nevet vette fel, ,,bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat''.

XIII. Leó pápa (1878--1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. Ezzel szemben az utód, X. Pius pápa minden erejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első enciklikájában (1903) ezt írta: ,,Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.''

X. Pius pápa a bensőség embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket és a szervezeteket, ha úgy látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Ebben az értelemben egyik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikációja, amelyet megválasztása után az első napon elindított. Igaz, a mű csak utóda, XV. Benedek pápa alatt fejeződött be. E kodifikáció nem csupán a túlságosan felduzzadt jogszabály-halmaz rendszerezését és egyszerűsítését jelentette, hanem sokkal inkább azt, hogy a jogot a megváltozott körülményekhez alkalmazzák, hiszen nagyon sok jogszabály már nem felelt meg az élet elvárásainak. Különösen nagy volt a zűrzavar a házasságjog területén, ezért a pápa az egész jogi anyagból kiemelte a házasságjogot, elsőként ezt vizsgáltatta át, és léptette érvénybe.

Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, és az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgálnia a többi püspökség számára. Látogatásaival sikerült megszüntetnie a visszaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszereket.

Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy ,,a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani''. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püspökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.

A joghoz hasonló bizonytalanságok és áttekinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X. Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy ,,ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot''. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot.

X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. Ezért alapította meg Rómában a Biblikus Intézetet a szentírástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.

Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett ,,modernizmus'' irányzatában különös veszedelmet észlelt. Amikor ezt az Egyház hagyományos tanításától eltérő tant megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt; de a tévedő emberekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hanem megtéríteni akarta őket. Az már további kérdés, hogy mennyire volt szerencsés a ,,modernizmus'' megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésére, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett, majd egyre szélesebb körben elterjedt. Azt a benyomást keltette ugyanis, hogy az Egyház eleve mindennel szembeszegül, ami modern a kultúrában és a szellemi életben, s ha válaszol a világ kérdéseire, az mindig csak visszahúzó, a múlt felé irányuló lehet, nem mutathat a jövőbe.

A pápa kemény hangon beszélt a ,,lázadókról'', akik álnok módon hirdettek igen nagy tévedéseket, pl. a dogmafejlődés lehetőségét. Az úgynevezett reform-katolicizmus képviselői azonban -- leszámítva néhány kivételt -- távol álltak attól, hogy kétségbe vonják a katolikus hit alapigazságait. Igaz, voltak ellenséges szellemek is, mint a francia Loisy, az angol Tyrell és az olasz Minnocchi, akik a haladás köpenyébe burkolózva támadták a keresztény alapelveket, azáltal, hogy az isteni kinyilatkoztatás bírájává magasztalták föl az emberi értelmet.

A pápa 1907-ben Lamentabili kezdetű dekrétumával ötvenhat tételt mtélt el, amelyek a kinyilatkoztatás, a hit, a dogmák, a szentségek és az Egyház körébe tartozó tévedések voltak. Néhány hónappal később a Pascendi kezdetű enciklikában pedig gyökeresen elvetette a modernizmust.

Az általános elítélés következtében, amely kihatott az Egyház gondolkodására és teológiai tudományára is, egyre inkább megmutatkozott és egyre nagyobb befolyásra tett szert a nem kevésbé veszedelmes integralizmus. Ez a modernizmussal ellentétes irányzat szembefordult az Egyháznak minden olyan alkalmazkodásával, amely kapcsolatot akart találni a modern kultúra pozitív eredményeivel, sőt még a teljesen világi szférákba is be akart avatkozni. Ebből éles, belső egyházi vita robbant ki, amely még a jóérzésű katolikusokban is bizonytalanságot és nem egy esetben eltévelyedést okozott.

1910-ben a pápa elrendelte az antimodernista esküt, mellyel minden klerikusnak évenként meg kellett ígérnie, hogy elutasítja az eretnek módon értelmezett dogmafejlődést s általában a történetkritikai módszert, és hitet tesz a Pascendi enciklika és a Lamentabili dekrétum tételei mellett. E kötelezettség alól a német teológiaprofesszorokat nem sokkal később felmentették. A belső harc szomorú következménye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találni a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné váltak. Hosszú esztendőkre, sőt évtizedekre késedelmet szenvedett az Egyháznak az új világhoz való alkalmazkodása.

X. Pius pápa, akinek gondolkodásában a vallási élet foglalta el a központi helyet, a politikát csupán szükséges rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól, sőt a két terület minél szigorúbb szétválasztására törekedett. Röviddel megválasztása után rendeletet adott ki arról, hogy a pápaválasztásba semmiféle világi hatalom nem szólhat bele, nem emelhet tiltakozást, vétót a megválasztandó személlyel szemben. Erre az utolsó példát a saját választása szolgáltatta, mert Ferenc József osztrák császár és magyar király Puzyna krakkói bíboros érsek által vétót jelentett be Rampolla bíborossal szemben, aki a legesélyesebb volt a megválasztásra.

XIII. Leó pápa felfogásával szemben kezdettől fogva tiltakozott az ellen, hogy a klérus, sőt általában a katolikus hívek részt vegyenek a politikai életben. Látta ugyanis, hogy az egymás után alakuló pártok és egyesületek egyre áttekinthetetlenebbé teszik a közéletet. Németországban a katolikus szervezetek érdekében avatkozott be a felekezetközi egyesületekkel szemben. A Borromeus enciklika (1910) negatív hatást váltott ki, mert a vegyes vállalatok szervezésének rosszallásával (ti. olyan vállalatokról volt szó, amelyet német katolikusok és protestánsok együtt akartak alapítani) sok evangélikus hívő megbotránkozását okozta, és ezzel súlyosan megterhelte a katolikus és evangélikus közösségek kapcsolatait.

Franciaországban betiltotta a katolikus szociális szervezetet, mert demokratikus szellemben működött, és szerencsétlen módon az Action Française oldalára állt, amely szélsőjobboldali politikai csoportosulás volt.

X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelte Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.

Mikor mint mantovai püspök a látogatását jelezte egy plébánosnak, ezt írta neki: ,,Szombaton este, éppen úgy, mint vasárnap vagy hétfőn, a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jónak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti prédikáció helyett mondhatok egy rövid beszédet a népnek.'' Nem is könnyű eldönteni, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztori buzgóságot-e vagy az alázatosságot?

Amikor a velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden.

Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio, 'tevékeny részvétel', tőle származik. Az volt a célja, hogy ,,a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak''.

Indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: ,,Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.'' Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően -- általában tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz -- korábban áldozzanak.

Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen volt. Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. ,,Jön a háború'' -- szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört.

Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sorába iktatta.

Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsúztak tőle. Ő így válaszolt nekik: ,,Élve vagy halva, de visszajövök''. És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

A pápa végrendelete így kezdődik: ,,Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.'' Aki ezt írta, túláradóan gazdag szívű lelkipásztor volt, akinek szíve minden állomáshelyén az Egyházért dobogott. Ezt bizonyítja minden életrajzi feljegyzés, emlékezés és írásos emlék.

Szülőfalujának egyik lakója így emlékezik rá: ,,Ha a kis Beppi iskolába ment, amint kiért a faluból, lehúzta a cipőjét, és a vállán vitte, hogy ne koptassa. Három évvel később, amikor a testvére is iskolás lett, az édesapjuk készített nekik egy kis kocsit, ami elé csacsit fogtak. Élvezet volt nézni a két gyermeket, mert nagyon elevenek voltak. Újra meg újra játékosan megbirkóztak azért, hogy ki hajtsa a kocsit, és többnyire Beppi került ki győztesen. Akkor felültek a kocsira, mint a római cirkuszok nagy kocsiversenyzői, Beppi a botot fenyegetően felemelve szorosan fogta a gyeplőt, majd teli torokból felkiáltott és úgy hajtotta a csacsit, hogy időben odaérjenek az iskolába.''

Egyik iskolatársa elmondta: ,,Szegényesen volt öltözve, s a zsebéből kikandikált egy darab kenyér, amit ebédre hozott magával. És mégis, milyen jó volt! Valamennyien szerettük. Vidám volt, és nagyon szorgalmas. Mindig ő volt közöttünk a legjobb.''

A fiatal lelkipásztornak egymás után támadtak a jó ötletei, és meg is valósította azokat. Alapított egy kis énekkart, hogy a misén szépen menjen az ének. Mikor este a próbán a fiatalok arról panaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen írni és olvasni, azonnal elhatározta: ,,Alapítunk egy esti iskolát!'' És a falu tanítójával egyetértésben minden szükségeset beszerzett, és ő maga tanította a teljesen analfabétákat azzal a megindoklással, hogy ,,ez a legfárasztóbb''.

Plébánosként is mindenét elajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mikor már alig volt mit felvennie, az egyik plébános meghívta prédikálni és annyi pénzt adott neki tiszteletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműket. De mire hazaért, üres volt a keze, mert útközben mindent elosztogatott. Akkor a nővére, aki a háztartást vezette, kétségbeesve kért segítséget az egyik szomszédos plébánostól: vegye rá az öccsét, hogy legalább a fehérneműjéhez szükséges vásznat vegye meg.

Az egyik évben, amikor nagyon gyenge volt a termés, egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára gyűjtsön. Adott neki húsz zsák kukoricát -- de egyebe nem is volt. Mikor az a másik látta, hogy a kamrában nem maradt semmi, csak egy kevéske bab egy kosár alján, megkérdezte tőle: ,,És ezek után miből fog élni?'', a plébános nyugodtan felelte: ,,Legyen nyugodt, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben!''

Isten valóban jelét adta, hogy támogatja Sarto plébános munkáját. Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: ,,Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.'' És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!

A szomszédos plébániákról is jöttek a hívek, hogy hallgassák a prédikációit. Mikor ezen a többi plébánosok megsértődtek, s panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kapták: ,,Csináljátok ti is ugyanúgy!''

Kanonok korában az egyik napon így szólt hozzá a trevisói püspök: ,,Kedves Monsignore, térdeljünk le és imádkozzunk, mert szükségünk van az imádságra egy olyan ügyben, amely mindkettőnket érint'' -- azzal átadta neki az okmányt, amely a püspöki kinevezést tartalmazta. Sarto kanonok nagy megdöbbenéssel olvasta, majd kezébe rejtette az arcát és keservesen sírni kezdett. A püspök vigasztalni próbálta azzal, hogy ez az Isten akarata, de ő így felelt: ,,Lehetetlen! Ez a teher számomra túlságosan nehéz! Sem erőm, sem képességem nincs hozzá!'' Azzal a szobájába sietett, és azonnal levelet írt Rómába. Ám azt a választ kapta, hogy minden érve ellenére csak engedelmeskedjék. Mikor néhány nap múlva édesanyja örömtől sugárzó arccal jött, hogy gratuláljon a fiának, ő sírással küszködve mondta: ,,Anyám, nem tudja, mit jelent püspöknek lenni. A lelkem vész el, ha nem teljesítem a kötelességemet!''

Püspökként is állandóan gondja volt a szegényekre. Nagyon jellemző erre a következő történet: Egy jómódú, idős hölgy püspökké történt kinevezése alkalmából neki ajándékozta briliánssal ékesített aranygyűrűjét. Néhány nap múlva újra felkereste a püspököt, és örömmel látta ujján a gyűrűt. A püspök azonban ezt mondta: ,,Ó, Signora, ne nézze, mert a gyűrű ugyanaz, a briliáns azonban már nincs benne.''

Elvhűsége igen nagy szeretettel párosult. Megtapasztalta ezt az az ember is, aki egy gyalázó iratban megtámadta és megrágalmazta. Néhány pap sürgette, hogy a püspöki becsület megvédése miatt bíróságnál kellene orvoslást keresnie a sérelemre. Ő azonban így válaszolt: ,,Hát nem látják, hogy a szerencsétlenen az imádság segít és nem a büntetés?'' Aztán az ember hamarosan elveszítette a vagyonát és nagy ínségbe került. Akkor a püspök egy asszony közvetítésével jelentős pénzösszeget küldött neki, de azzal a meghagyással, hogy a feladót nem szabad megtudnia.

Ehhez hasonló eseményt bíboros korából is ismerünk: egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei szerveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto pátriárka sok jót tett. Ugyanez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodott hozzá. A pátriárka behívatta magához, a szokásosnál nagyobb összeget nyomott a markába, és nevetve mondta: ,,Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban elfáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet adok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet.''

1903 nyarán a bíborosok pápaválasztásra gyűltek össze Rómában. Az egyik előkészítő megbeszélés közben történt, hogy egy francia bíboros megszólította a velencei pátriárkát, aki olasz anyanyelvén kívül csak latinul tudott. A megszólításra így válaszolt: ,,Nem beszélek franciául.'' Erre a francia bíboros: "Akkor önnek semmi esélye nincs, hogy megválasszuk, hiszen egy pápának franciául tudnia kell!'' ,,Így van, Eminenza, hála Istennek!'' -- fejezte be Sarto a beszélgetést.

Amikor az egymást követő választási fordulókban egyre több szavazat esett rá, könnyes szemmel kezdte kérlelni az atyákat: ,,A megválasztásom az Egyházra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felejtsetek el engem!'' Mikor pedig mégis megválasztották, felismerte Isten akaratát, de megkérte a bíborosokat: ,,Segítsetek nekem, kérlek titeket, segítsetek nekem!''

Az első éjszakán, amelyet a vatikáni palotában töltött, zavarta, hogy a hálószobája előtt egy svájci gárdista alabárddal járkál föl és alá. ,,Menj aludni -- mondta az elképedt testőrnek --, neked is jobb lesz és engem is hagysz békén aludni.'' A ceremóniamester helyett megelégedett a legegyszerűbb kiszolgálással, és megtiltotta, hogy a koronázási ünnepségre meghívókat küldjenek szét.

Megválasztása után a nevéből (Sarto ugyanis szabót jelent) hamarosan a következő kissé tréfás, de nagyon mély értelmű mondás született: ,,Itália levetkőztette a pápaságot, amikor elvette világi hatalmát. A Szabó azonban majd készít neki egy új ruhát.''

A következő eset rávilágít Pius pápa lelkipásztor-központú gondolkodására: Egy angol mama magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket. ,,Mennyi idős?'' -- kérdezte a pápa. ,,Négy éves -- válaszolta az édesanya --, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet.'' Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle: ,,Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?'' Gyorsan jött a válasz: ,,Jézus Krisztust!'' -- ,,És kicsoda Jézus Krisztus?'' -- kérdezte újra a pápa. ,,Jézus Krisztus Isten'' -- mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fordult: ,,Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni.''

Mivel az emberek megérezték, hogy a pápa milyen bensőséges kapcsolatban él Istennel, s hogy egészen Belőle táplálkozik, egyre inkább terjedt a meggyőződés, hogy szent. Egyszerűen csak ,,a szent pápa'' névvel illették. Mikor egyszer meghallotta, hogy ,,pápa santo''- nak mondják, nagyon határozottan kiigazította: ,,Önök eltévesztik a mássalhangzókat: én pápa Sarto vagyok! ,,

Igen nagy terhet jelentett számára a háború közeledése. Mélységesen megdöbbent, amikor megkapta a háború kitörésének hírét. Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte: ,,Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!'' A háború első napján figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akkor felsóhajtott: ,,Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Pius pápát égi bölcsességgel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet és mindent megújítson Krisztusban, engedd kegyesen, hogy tanítását és példáját követve elnyerhessük örök jutalmadat!

Imádság:
Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban. Add, hogy tanítását és példáját követve elnyerjük a mennyei jutalmat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:
    Mindent Krisztusban megújítani!


Szent Tádé apostol

Judás apostol egyike volt a Jézustól választott 12 apostolnak. Nevét Lebbeusnak, vagy Judás-Tádénak is írják. Életéről és működéséről semmi biztosat nem tudunk. A hagyomány szerint ő ment el Abgár edesszai királyhoz meggyógyítani betegségéből. Megalapította az edesszai egyházat, aztán Örményországba távozott. Itt sokakat a keresztény hitre térített, szavait sok csodával kísérte. Vértanúságáról az a hagyomány, hogy vadállatok elé dobták, de azok nem bántották, aztán tüzes kemencébe is vetették, de a lángok sem bántották, végül karddal fejezték le 44 körül. Lefedezésekor nagy földrengés támadt, megnyílt a föld és elnyelte a szent apostol testét.


Szent Vassza vértanúnő és társai

Szent Vassza pogány pap felesége volt, és Edesszában élt. Három gyermekük született: Theogneosz Agápiosz és Pisztosz, akiket keresztény jámborságban nevelt. Férje jelentette fel, és azért meg kellett jelennie az ítélőszék előtt. Vassza ott is bátran kereszténynek vallotta magát. Ezért fiaival együtt a börtönbe zárták. Ezután a börtönből kivezetve őt és fiait, anyai szeme előtt kínozták meg gyermekeit. Először Theognoszt függesztették fára és égették meg, aztán Agápioszt verték meg. Fejéről lenyúzták a bőrt, majd a harmadik fiú megkínzásába fogtak. Vassza látta őket szenvedni és bátorította őkét a kitartásra. Végül mindhármukat lefejezték. Utánuk ő következett. Isten ereje sértetlenül őrizte meg a tűztől, víztől és a vadállatoktól. Amikor a tengerbe dobták, három fénylő ember kihúzta, csónakba ültette és a Márvány tenger Alon szigetére ment. Itt a helytartó arra kényszerítette, hogy áldozzon az isteneknek. Ő ezt megtagadta, azért karddal levágták fejét a IV. század elején.

SZENT ISTVÁN KIRÁLY
 *969/970 +Esztergom, 1038. augusztus 15.
A magyar törzsek fejedelmei között Géza különleges hatalmi pozíciót vívott ki magának. Elsősorban politikai megfontolásokból nyugat felé fordult, és megnyitotta a kereszténységnek az ország kapuit. Ebben keresztény feleségének, az erdélyi Saroltának befolyása is érvényesült. Beengedte az országba Pilgrim passaui püspök követeit. A bajor papok egyike keresztelte meg őt, Mihály testvérét és 973-ban vagy 974-ben fiát, Vajkot, aki a keresztség vizében és lélekben történt szent újjászületésekor a passaui egyházmegye védőszentje után az István nevet kapta. Az országban azonban még túlsúlyban volt a pogányság, és a pogány elem keveredett a kereszténységgel. A királyi udvarban, Gézánál éppúgy, mint uralomra vágyó feleségénél, a keresztény gondolat kezdetben inkább dinasztikus és állami célokat szolgált, mintsem Krisztus szent ügyét. Géza, hogy a kereszténység felvételét és ezzel kapcsolatban a nyugati orientációt biztosítsa, s házának hatalmát megszilárdítsa, kizárta a trónöröklésből versenytársát, Koppányt, és termetre ugyan kicsiny, de jellemben, bátorságban és helytállásban messze kiemelkedő fiát, Istvánt jelölte utódjává. Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a megtérést elmélyítse, és István további képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási szempontból előnyösen befolyásolta. Ő közvetítette 995-ben az István és Gizella között létrejött házasságot is. Amikor az ifjú trónörökös atyja halálakor, 997-ben átvette a hatalmat, a keresztény szellem és vallásos világnézet már szilárd gyökeret vert benne.

Egyelőre azonban még véres csatákat kellett vívnia az ellene fölkelt törzsfőkkel. A Veszprém melletti győzelem és Koppány halála őt legfőbb belső ellenségétől, az országot pedig a pogányságba való visszaeséstől szabadította meg. A Konstantinápolyban megkeresztelt Gyula és Ajtony leverése viszont a Bizánchoz való csatlakozás tervét hiúsította meg. Azonkívül István megszerezte magának a Tiszán és Dunán túl fekvő területeket, valamint Erdélyt, és ezáltal gyarapította országát, uralmát és birtokát.

Ezzel megteremtette messzenéző uralkodói programjának előfeltételeit, és szívós energiával, okos taktikával fogott hozzá nemzetpolitikai fő feladatához. A történelmi keresztút előtt álló országban négy nagy probléma jelentkezett: a kereszténység megkedveltetése és szívüggyé tétele, közösségben az apostoli székkel és Nyugattal; az állam önállósága, vagyis nemzeti függetlenség mind a német-római, mind a bizánci császársággal szemben; erős monarchia és politikai egység fölépítése, vagyis a törzsi önállóság és hűbéri hatalom megszüntetése központi kormányhatalom alapítása által; s végül mindamellett, amennyire csak lehetséges, a magyar népi jelleg és szokások megőrzése a Nyugat-Európába való egyidejű beilleszkedés közepette.

Diplomáciai és politikai érzéke, mellyel nemegyszer a gyakorlatban egymásnak ellentmondó célokat is el tudott érni, korának, sőt mondhatni, az egész magyar történelemnek legnagyobb államférfiává avatta. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, István jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének. A magyarságnak négy különböző szomszédos kultúra -- a török-mohamedán keleten, a görög-szláv a Balkánon, a latin-német nyugaton és a pogány-szláv északon -- feszültséggel teli területén kellett ezek ostromló befolyásával és ellentmondásaival küzdelmet folytatnia. A változást, amelyet István hozott, jól megvilágítja egy világpolitikai jelentőségű tény: trónra lépése előtt nem egészen fél századdal a magyar lovascsapatok még halálosan fenyegették Nyugatot és a kereszténységet, egészen az Augsburg melletti Lech-mezőig hatolva előre. Az István által alkotmányában, kiterjedésében, kultúrájában és történelemformáló erejében újjáalakított Magyarország ezzel szemben a keresztény Nyugat előretolt bástyája lett az előnyomuló mongol és török veszély ellen, és évszázadokon keresztül védőfal az ázsiai hódítók barbárságával szemben.

Nagy érdemeket szerzett az ország katolikus egyháza érdekében kifejtett munkájával is. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból, éspedig bencéseket, kiváltképpen a clunyi reform követőit, Dél-Magyarországra pedig a görög bazilita rend férfi és női tagjait. Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) apátságot alapított. Sok kolostort létesített, amelyek missziós központjai és gyújtópontjai lettek a vallásos s kulturális életnek. Elrendelte a vasárnap megszentelését és minden tíz falu számára templom építését. Saját költségén emelt Esztergomban, palotája közelében egy gyönyörű székesegyházat, Veszprémben egy női apátságot, és fölépítette Budán a Szent Péter és Pál templomot a székeskáptalannal együtt. Más templomokat gazdagon megajándékozott, javaikat közvetlen védelme alá vette. Ami a keresztény vallással és keresztény törvénnyel nem volt összeegyeztethető, annak hadat üzent és büntetéssel sújtotta. Ebben ő és pogány ellenlábasai egyformán koruk gyermekei voltak. Mindazonáltal nem nyúlt a régi mondákhoz és énekekhez, amelyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették; a pogány korból származó népszokásokat, ha az új hittel nem ellenkeztek, megőrizte vagy megtöltötte őket keresztény tartalommal. E tekintetben a bölcs alkalmazkodás módszerét követte: enyhébb, józanabb, eredményesebb volt, mint Magyarország első hithirdetői.

Az állami törvényhozásban, a kormányzásban és gazdasági vonalon sikerült szerencsésen összeolvasztania a nyugati elemeket, mindenekelőtt a frank grófság-alkotmányt a hazaiakkal. Ugyanilyen messzenéző megértéssel képviselte népe sajátosságát és érdekeit a határokon túl is. Gondolt Európa és a keresztény világ egységére. A keresztény magyar szellemet külföldön is jelenvalóvá tette: Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett.

Egyik fő munkatársa, a 993-ban Prágából érkezett Asztrik szerzetes ztján II. Szilveszter pápához fordult jogai megerősítéséért és a teljhatalom kieszközléséért. Célja az volt, hogy a keresztény királyság méltóságára emelkedjék, nemkülönben, hogy már eleve kizárjon mindenféle függőséget a német birodalomtól és a szomszédos bajor egyháztól, s országa egyházát az állammal szorosabban egybekapcsolja. Asztrik valóban kieszközölte urának a koronát, az előtte hordozott keresztet és azt az apostoli kiváltságot, hogy püspökségeket alapíthasson és egyházi főméltóságokat nevezhessen ki.

Az 1000. év karácsonyán kenték föl és koronázták királlyá Istvánt Esztergomban. Ez egyenlő volt szuverén királyi méltóságra emelésével és apostoli küldetésének elismerésével. A pápától kapott előjogra támaszkodva birodalmának szilárd egyházi szervezetet adott: tíz egyházkerületet alapított (12 volt tervbe véve), köztük két érsekséget: Esztergomban és Kalocsán, valamint nyolc püspökséget.

Két fájdalmas esemény árnyékolta be élete alkonyát, mindkettő legbensejéig érintette. Imre fiát, a rendkívül erényes ifjút rendelte és készítette elő trónörökösévé. Még halála előtt meg akarta vele osztani az uralmat. Imrét azonban közvetlenül uralkodótársává koronázása előtt, 1031-ben egy vadászat alkalmával vadkan támadta meg és sebezte halálra. István másik gyermeke már korábban meghalt. Így nem maradt közvetlen örököse. Az Árpád-nemzetség egyetlen leszármazottja Vazul volt, ő azonban ifjúkori ballépéseiért börtönben ült. A súlyosan beteg király megkegyelmezett neki, kiengedte a fogságból, sőt azon gondolkodott, hogy még életében maga mellé veszi és trónra emeli. A rossz tanácsra hallgató hálátlan rokon azonban egy galád összeesküvésbe keveredett, aminek az volt a célja, hogy a királyt meggyilkolják és az országban visszaállítsák a pogányságot. Ilyen gazságot István nem hagyhatott büntetlenül, életművét nem engedhette elpusztítani. A királygyilkosság szándékáért halálbüntetés járt. István az összeesküvés három fejének kiszúratta a szemét és levágatta a kezét: ez abban az időben a súlyos gonosztevők szokásos büntetése volt, és a megérdemelt halálbüntetés esetén, mint itt, kegyelmi aktusnak számított.

Amikor halálát közeledni érezte, magához hívatta tanácsosait, s velük egyetértésben Pétert, Velencében élő nővérének fiát tette utódjává. Mindenkit arra intett, hogy maradjanak meg az igaz hitben, szeressék az igazságosságot, és főleg hűségesen ápolják a kereszténység zsenge vetését. Közel hetven éves korában -- a 11. században ritka magas korban --, 42 évi uralkodás után halt meg Mária mennybevitelének napján, akit oly bensőségesen tisztelt s akinek tiszteletére több templomot épített. Halála előtt neki ajánlotta az országot.

Istvánt az egész nemzet gyászolta. Temetésére az egész országból sereglettek az emberek Székesfehérvárra. Ott, az általa alapított gyönyörű bazilikában -- mely éppen akkor készült el, és ebből az alkalomból gyorsan fölszentelték -- helyezték ünnepélyesen nyugalomra földi maradványait.

Az általános gyász igazi és szívből jövő volt. A nép érezte: István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életet élő népet a letelepedésre szoktatta. Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott, a Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló idegeneknek pedig vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.

Mint uralkodó tudatában volt Isten előtti felelősségének. Ragyogó példája volt ennek, hogy Szent István templomában hivatalát évente letette, annak jeléül, hogy csak kölcsön kapta Istentől, és annak bizonyságára, hogy hatalmát Istennek áldozza. Lelki arculata abban a ,,fejedelemtükörben'' is visszatükrözödik, amelyet fiának hagyott hátra latin nyelven. Talán nem ő maga írta, de mindenesetre az ő közelében, politikai s erkölcsi elvei értelmében szerkesztették. Az akkori Magyarországon mindenképpen a legjelentősebb irodalmi alkotás. Ezekben az Intelmekben (Admonitiones) többek között a következő uralkodói szabályok találhatók: ,,Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék. Minden nép saját törvényei szerint él; add meg az országnak a szabadságot, hogy aszerint éljen!''

Halála után még egyszer lázadást szított a pogány visszahatás; a császári hatalom nyomása is erősödött Magyarországgal szemben. Végül azonban az itt-ott fölbukkanó zűrzavar után különösen László és Kálmán király visszavezette az országot István nyomdokaiba. Azóta István a nép szívében mindinkább legendás hőssé, népe apostolává, védelmezőjévé és Magyarország eszményévé magasztosodott föl. Benne és vele a korona, királyság és nemzet szinte misztikus egységgé olvadt össze. Sírja sokat látogatott nemzeti búcsújáró hellyé vált; számos imameghallgatás és csoda történt ott. Ünnepe nemzeti ünnep lett.

László király 1083. augusztus 20-án pápai engedéllyel, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében oltárra emeltette Istvánt, Imrével és nevelője, Gellért csanádi püspök földi maradványaival együtt. Ez akkor egyenértékű volt a szentté avatással.

István tisztelete nemsokára elterjedt az ország határain túl is. Különösen Scheyernben és Bambergben, a bajor hercegi házzal való házassági kapcsolata következtében; azután Aachenben és Kölnben, ahová egyes ereklyéi is elkerültek; Montecassinóban, főleg a bencés rendnek tett kiváltságai miatt, és a belgiumi Namurben. XI. Ince pápa 1686 novemberében -- Buda visszafoglalása alkalmából -- az egész Egyházra kiterjesztette szeptember 2-ára helyezett ünnepét. Ma a világegyház augusztus 16-án, a magyar egyház augusztus 20-án (mint Magyarország fővédőszentjét) ünnepli. Május 30-án a mai napig sértetlenül fennmaradt Szent Jobb ereklyét tiszteljük.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent István királyt, a te hitvallódat a földön országunk koronájával ékesítetted és szentjeid közé emelted, kérünk, add meg, hogy aki a hit terjesztője volt Pannóniában, Egyházad védelmezője legyen a mennyben!

Példája:
    Szent célodat igyekezz mindenáron végrehajtani!


Szent Kristóf     vértanú, † 852           


Szent Leovigild     vértanú, † 852           


Szent Manetti     hitvalló           


BOLDOG MONTALDI PAULA klarissza szűz (1442-1514)
A reneszánsz korban humanista muveltséggel rendelkezo nok sokszor elokelo családokból valók, Szent Klára novéreinek szegény, egyszeru életmódját választották. Egyesek közülük értékes vallásos muveket, költeményeket, írásokat hagytak az utókorra, mint pl. a mantuai zárdában élo Gonzaga Cecilia (1425-1451), vagy Bolognában Bolognai Szent Katalin, (máj. 9), Camerinoban B. Baptista Varano (máj. 31). A Montaldiak nemesi családjából való Paula Voltában, Mantua közelében született. 15 éves korában - ráébredve arra, hogy a világban a sok csábítás miatt üdvössége veszélyben van, a mantuai klarissza zárdába menekült, ahol szívvel-lélekkel a tökéletességre törekedett. A mantuai zárda reformzárda volt. Sienai Szent Bernardin, az obszerváns reform- mozgalom élharcosa nemcsak az I. rendben terjesztette a reformot, hatása elérte a II. rendet, a klariszsza rendet is. Paula Malatesta* mantuai hercegno 1420-ban pápai engedéllyel reform-kolostort alapított, a Szent Paula, vagy más néven Corpus Domini kolostort. A szellemi irányítás a milánói Szent Orsolya kolostor kiváló tagjától, Franceschina da Giussano*-tól jött, aki a hercegno kérésére a mantuai zárda elso apátnoje lett (+1442). Paula oly nagy elohaladást tett a szerzetesi erényekben, hogy egymásután háromszor választották meg apátnonek. Mint elöljáró a zárda gyarapodását, a hivatások számának növekedését s a novérek tökéletesedését eredményesen mozdította elo, foként a maga jó példájával, bensoséges imaéletével, böjttel, virrasztással, önsanyargatással. Minden jónak ellensége, a sátán ismételten zaklatta, próbálta eltéríteni a jó útról, de Paulának sikerült minden támadást legyoznie. Inkább az önsanyargatástól, mint az öregségtol legyengülve 72 éves korábán Isten békéjével a szívében hunyt el 1514. aug. 18-án. Évszázados, több püspök által is megerosített tiszteletét IX. Piusz hagyta jóvá.
Szent Klára Regulájából:
(Az apátno) „igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából (fakadó hatalmával), hogy így a novérek, akiket az o példája késztet, inkább szeretetbol engedelmeskedjenek neki, mint félelembol. Óvakodjon a kivételezo szeretettol, nehogy míg egyeseket jobban kedvel, minden novérben botrányt okozzon. Vigasztalja a szenvedoket.”

Imádság:
Segíts meg minket, üdvözíto Istenünk, hogy amint most Boldog Paula szuz emlékezetén örvendezünk, odaadó életének példáján épüljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Sámuel próféta

Sámuel bíró és próféta volt Izraelben. Efraim hegyének egyik városából Ramatajimból származott. Szülei még kiskorában elvitték Silóba, ahol akkor a szövetség ládáját őrizték, hogy ott a szentély szolgájává neveljék. Természetes adottságai és Isten kegyelme tekintélyt szerzett neki az emberek között. Minden fontos ügyben hozzá fordultak, ő igazságot szolgáltatott, igyekezett a népet vallási szempontból fölemelni és sikerrel harcolt a filiszteusok ellen. Amikor a nép királyt kívánt, Sámuel vonakodva teljesítette kérésüket és Sault kente fel első királyuknak. Amikor engedetlensége miatt Isten Sault elvetette, Dávidot kente fel királynak, Sámuel volt az, akit Isten arra választott ki, hogy népénél a vallás szerepét kiemelje. Isten akarata iránti feltétlen engedelmesség vezérelte. A királyság államformájának kialakításában és megszilárdításában is nagy szerepe volt. Izrael, már a második király idejében fénykorát élte. Késő öregségben halt meg a Krisztus születése előtti XI. században. Életét és tetteit a róla elnevezett ószövetségi szent könyvekben olvashatjuk.


Szent Szevér és vértanútársai

Szent Szevér áldozópapot vasakkal vagdalták, aztán tűzzel kínozták végül lefejezték. Memnon századost oszlopokhoz kötözték, bőrét lenyúzták aztán kezét, lábát levágták. Ezt tették 37 más kereszténnyel is. Ezután tüzes kemencébe dobták mindnyájukat, ahol 304-ben Filippopoliszban Apelián helytartó idejében mindnyájan elhunytak.

Szent András vértanú

András, Makszimián császár hadseregének ezredese bátor katona volt és titokban keresztény, katonáival együtt győzelmet aratott a perzsa hadsereg fölött. Azok, akik nem szerették és irigykedtek rá, bevádolták őt az ország kormányzója előtt, hogy keresztény. Antioch helytartó megkötözve maga elé hivatta Andrást, választás elé állította, hogy a császár hadseregében kíván-e tovább szolgálni, vagy Istenének. András erős hangon nyilvánította ki, hogy ő Krisztus Isten szolgája. A helytartó megparancsolta, hogy készítsenek rézből ágyat, tüzesítsék meg, fektessék rá Andrást, hogy égjen meg. András nem várta meg a hóhérokat, maga vette le ruháit és feküdt rá a tüzes ágyra. Imádságára Isten kioltotta a tűz erejét. Abban az időben még néhány katonatársát is elfogatta a helytartó és fára szegeztette őket. Az Andrást szerető emberektől való félelme arra kényszerítette a helytartót, hogy engedje szabadon, mindnyájukat. Ő kíséretével együtt Örményországba távozott. Ott egy hegy üregében a Taurusz hegyek között az üldözők elfogták és kivégezték mindnyájukat.


CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT
 *Fontaines, 1090. +Clairvaux, 1153. augusztus 20.
A citeaux-i ,,új kolostor'', amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak, ahol a szerzetesi élet szellemét Alberich és Harding Szent István apátok határozták meg, az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége már nem vonzott új hivatásokat, és úgy tűnt, a kolostor ki fog halni. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát. 1090-ben született Fontaines várában, amely a hercegi város, Dijon előőrse volt. Nemesi családban született, első iskolája Chatillon-sur-Saine káptalani iskolája volt. Itt szerezte meg alapműveltségét és ismerkedett meg a klasszikus szerzőkkel. Életrajzírója, St-Thierry Vilmos hangsúlyozza, hogy Bernát műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Érthető tehát, hogy a rokonság azzal próbálta eltéríteni a kolostorba lépés szándékától, hogy németországi egyházi-tudományos karriert kínáltak fel neki. De édesanyjának emlékezete, aki 1103-ban halt meg, visszatartotta attól, hogy Németországba menjen, és megerősítette korábbi szándékában, hogy belépjen a citeaux-i kolostorba. És nem is egyedül érkezett, hanem egész csapat ment vele, akiket a rokonságból és ismerősei köréből vitt magával: már házas testvérei is, sőt, öreg korában atyja is követte, mikor Bernát már Clairvaux-ban volt.

Megragadó látvány lehetett Bernát és harminc társa, amint bebocsátást és felvételt kértek a kihalófélben lévő kolostorba. Citeaux ezáltal vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé, mert még ugyanebben az évben hozzá kellett fogniuk egy új kolostor építéséhez. Amikor letelt a novíciátus esztendeje, 1113. május 18-án teljes gazdagságában megindulhatott az anyakolostorban a szerzetesi élet ciszterci formája.

Egy év múlva az észak felé lévő Pontigny-ben is kolostor nyílott. Az angolszász származású István apát Citeaux-ban a szerzeteseivel, köztük természetesen Bernáttal, kidolgozta azt a szabályzatot, amely Charta Caritatis néven vált ismertté a szerzetesség történetében. E szabályzat újdonsága abban állott, hogy évenként általános káptalanon ápolták az egyébként egymástól független apátságok egységét és életmódjának azonosságát. Így Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is.

1115. június 25-én a mindössze huszonöt éves, törékeny testalkatú Bernátot apátnak nevezték ki, és megbízták egy új kolostor építésével a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Ugyanebben az időben küldte a citeaux-i apát Arnoldot -- aki korábban a kölni székesegyházi iskolában a tanítványa és Bernát társa volt -- kelet felé, a frank királyság és a német-római császárság határvidékére azzal a feladattal, hogy a Moiremont környékén lévő remetéket gyűjtse össze, és építse be a ciszterciek szervezetébe. Közösen építették föl a Flambart-patak partján a morimondi kolostort, amelynek neve: Mori mundo azt jelenti: meghalni a világnak.

Ezzel a fiatal szerzetesrend már a német nyelvterület felé is elindult, mert később, 1123. január 31-én innen alapították az alsó- rajnavidéki Altenkamp kolostorát. Morimondot nem sokkal később Bernát mentette meg a széthullástól.

1127. július 25-én Bernát egy másik barátja, Ádám apát a steigerwaldi Eberbachban alapított kolostort. Innen sugárzott tovább a ciszterci rend az Alpok vidékére, amikor 1129/30-ban a stájerországi Reinben szintén kolostort alapítottak.

A citeaux-i kolostor megalapítása, amelynek kiváltó oka a clunyi ideáloktól való eltérés volt, vitákat váltott ki a clunyi és a citeaux- i bencések között. Amikor aztán megalakult az önálló ciszterci ág, a vita -- néha nagyon élesen -- folyt tovább. A központi kérdés pedig az volt, hogy hogyan kell élnie az igazi szerzetesnek?

Bernát még teljes hevességében látta e vitát, és részt is vett benne. Különös, hogy a két vitatkozó tábor vezetője, Bernát és a clunyi Péter apát, aki Petrus Venerabilis néven ismert az egyháztörténelemben, személyesen igen jó barátok volták, de a vita hevében kölcsönösen nem kímélték egymást. Péter így írt a cisztercieknek: ,,Ti farizeusok! A fiaitok úgy vélik, hogy utolérhetetlen magasságban állnak mások felett. Így beszélnek a próféta szavával: ťHozzám ne nyúlj, mert én szent vagyok!Ť'' Bernát nem kisebb éllel bírálta a clunyieket: ,,Ó, én boldogtalan szerzetes! Meg kellett érnem hogy a Rend (Clunyben) ilyen mélyre süllyedt... Hát ízét vesztette a só? Akiknek példát kellene mutatniuk az élet útjáról, pompaszeretetről és iszákosságról tanúskodnak! Vakoknak vak vezetői!''

Éppen ez a tény, hogy két ilyen szent folytatta a vitát, jelzi, hogy nem oktalan, előítéletekre támaszkodó gyűlölködésről, hanem a bencés szerzetességnek két, egymáshoz nagyon közel álló, de egymást kizáró felfogásáról volt szó. De Bernát tevékenysége nem korlátozódik erre a két szerzetesrendre: prédikációi nagy hatással voltak a többi szerzetesre, a világi papságra és a laikus hívőkre egyaránt. Levelezése szélesebb körre terjedt ki, mint a kortárs pápáké, vagy császároké.

1119-ben a francia lovagok rendet alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templáriusoknak, templomos lovagoknak nevezték rendjüket. Regulájukat, amelyet a troyes- i zsinat hagyott jóvá (1128), lényegében Bernát írta meg. Készített egy népszerűsítő iratot is Az új lovagság dicsérete címmel, amelyben a templomos lovagokat mint a keresztény lovagi ideált magasztalja: ,,A világ tele van lovagokkal és szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt, most megszületett: a két állapot egybekapcsolása... Így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erő a gyengék, az árvák, az özvegyek és a szent Egyház jogainak védelmére.''

Amikor 1130-ban, II. Honorius pápa halála után veszélybe került az Egyház egysége, Bernátnak és szerzeteseinek oroszlánrésze volt abban, hogy a szakadás veszedelmét sikerült elhárítani. Az történt ugyanis, hogy néhány órával Honorius halála után megválasztották II. Incét. Nem sokkal később a bíborosok zöme egy második választást rendezett, amelyen II. Anaklét néven a Pierleoni nevű római bankárcsalád fiát emelték pápaságra. A római nép támogatása mellé Anaklét hamarosan megszerezte magának a normann Dél-Itália, Aquitánia és Skócia támogatását, és elűzte Incét. Ince mögé azonban felsorakoztak a szerzetesek, elsősorban a franciák. Főleg Bernát fáradozásainak gyümölcseként a többi európai ország Ince mellé állt, aki szintén Bernát hatására nem fogadta el Anaklét ajánlatát, hogy független bíróság vizsgálja meg az ügyet, és döntsön. Bernát ugyanis azon a véleményen volt, hogy a kérdés azzal el van döntve, hogy Európa nagyobb része Incét ismeri el törvényes pápának.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről c. művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet, a sok ,,kiváltságot'' és a fellebbezési joggal való fondorlatokat. A pápa ugyanis sokszor és túlságosan beavatkozott világi peres ügyekbe, s ezek az ügyek annyira igénybe vették, hogy elfelejtette: neki elsősorban Isten emberének kell lennie. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: ,,Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.''

Bernát bírálatának, amelynek szándéka szerint gyakorlati célja volt, alapvető, elméleti jelentősége lett. Elismeri ugyanis, hogy a pápa egyedülálló nagyság és méltóság birtokosa, de amikor selyembe öltözik, pávatollakkal, arannyal és drágakövekkel ékeskedik, fehér lovon katonák és szolgák hadával körülvéve lovagol, akkor inkább Nagy Konstantin, mint Szent Péter utódának látszik. Hiszen a pápa hatalma nem uralkodás, hanem szolgálat, gondoskodás a Menyasszony, az Egyház körül mindaddig, amíg zarándokútját járja a Vőlegény, Krisztus távollétében.

De a püspökök is a Vőlegény barátai, akikre szintén rábízatott a Menyasszony gondja. Ők is Krisztus földi helytartói, és tekintélyüket nem a pápától kölcsönzik. A pápa nem úr a püspökök felett. Bernát figyelmeztet, hogy a püspöki joghatóság megsértése és kikapcsolása a sokféle kiváltság és fellebbezés által, eltévelyedés az Isten előtt kedves rendtől, olyan, mint egy szörnyű daganat az Egyház testén. És - - mondta --, még ha békaként pocsolyába kergetik is, akkor sem hagy fel azzal, hogy ,,brekegésével'' keltegesse az alvókat. A nyájhoz tartozik, amelyre az alvó pásztoroknak jobban kellene vigyázniuk, de ,,ugatásával'' éppen a pásztorokat akarja felverni álmukból.

Néha úgy tűnt, hogy az Egyházat érintő kritikája találkozik a kor szektás irányzataival. Nem is szégyelli, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek egy-egy szekta különös jellemzői voltak, de tántoríthatatlanul az Egyház pártján áll. Engedelmes összeköttetésben maradt a hierarchiával, és mentes minden lelki egyoldalúságtól. Tudja, hogy az Egyház élete a Megtestesülés misztériumának folytatása. Látja, hogy az Egyház olyan, mint az Énekek énekében a menyasszony: fekete és szép egyszerre. Szép, mert ékességét a Völegénytől kapja, és fekete, mert a megalázott és megcsúfolt Völegény képmása.

A szektás vándorprédikátorok bírálata nemcsak a pápa és püspökök ellen irányult, hanem az Egyház ellen általában. Lelki elmélyülést hirdettek, nem is mindig felismerhető eretnekség formájában. Lausanne- i Henrik például az egyházi tekintély ellen tüzelte fel a népet. Bresciai Arnold, aki főleg Dél-Itáliában működött, a francia püspököket és papságot arra biztatta, hogy önként mondjanak le minden birtokukról. Amikor Bernát szembeszegült velük, elűzték a vidékről.

Sokkal veszedelmesebb volt ezeknél az a mozgalom, melynek tagjai tisztáknak, kataroknak nevezték magukat. Ezek apostoli szegénységet, szigorú vezeklést hirdettek, elvetették a felszentelt papságot, a hierarchiát és a szentségeket. Bernát ellenük prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápai küldötteket ,,szamárordítással és dobszó lármájával fogadták'', ott Bernátot meghallgatták. Sokakat megtérített, de végső megoldást ő sem tudott találni.

III. Jenő pápa új feladattal bízta meg: meg kellett hirdetnie a keresztes háborút. Gyújtó hatású beszédeivel sokakat megnyert a keresztes háború eszméjének, akik kötelezték magukat arra, hogy elindulnak a Szentföld visszaszerzésére. Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, aki szintén ciszterci szerzetes volt, és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Bernát így írt ellene: ,,A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell őket. A pogányok (az arabokra gondol) támadtak ránk erőszakkal, és ezért kell erővel visszavernünk a támadásukat.''

Egész Európában viharos lelkesedést keltett a keresztes háború ügye mellett. A kereszténység legjelentősebb uralkodói indultak meg a szavára: VII. Lajos francia király és III. Konrád német császár, akit 1146 karácsonyán a speyeri dómban nyert meg az ügynek, ámbár Konrád tudta, hogy a birodalmi érdekek inkább azt kívánnák, hogy Itáliában tartózkodjék.

A második keresztes hadjárat azonban teljes kudarccal végződött Palesztinában. Lisszabont sikerült visszafoglalni a móroktól, s ez megszilárdította az új Portugál királyságot. A hadjárat részvállalkozása, a szlávok közötti keresztes háború szintén csak káros következményekkel járt.

Bernátnak mindezért súlyos támadásokat kellett elszenvednie. De lelkének prófétai erejét hirdeti, hogy a súlyos szenvedés után, amit a hadjárat elvesztése jelentett, ki tudta mondani: ,,Áldott legyen, Uram, minden ítéleted!'' Az természetesen tagadhatatlan, hogy Bernát prédikációi a keresztes hadjáratra és a Krisztus követésének feltüntetett fegyveres harc között áthidalhatatlan szakadék tátong.

Bernát azonban nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, hanem akkor is a csatatérre sietett, amikor az Egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Sokszor vetették a szemére, hogy tudományellenes, mert felemelte szavát Gilbertus Porretanus és Abaelard ellen. S jóllehet igaz, hogy vannak olyan megnyilatkozásai, amelyekkel szemben fel lehet hozni a tudományellenesség vádját, az azonban tagadhatatlan tény, hogy jó barátságban állt korának jelentős tudósaival, Clairvaux-ban nagy könyvtárat rendezett be, művelődésre biztatta a tehetséges fiatalokat, sőt, egyes írásai az újonnan kialakuló teológiai iskola tankönyveként szerepeltek.

A szíve mélyén azonban érezte és látta, hogy a teológia tudománya -- amely az istenismeretből és az önismeretből születik, és az istenszeretet hevíti -- veszélybe került az újonnan jelentkező és egyre jobban eluralkodó dialektikus módszer miatt. És nemcsak ő, hanem Szentviktori Hugó, a híres párizsi ágostonos kanonok is úgy ítélte, hogy a dialektikus módszer új tévtanítások melegágya lesz. Ezért hívták Bernátot, hogy küzdjön meg Gilbertus Porretanusszal, amikor ennek elmélete hamis végkövetkeztetésekre vezetett a Szentháromsággal kapcsolatban. Bernát rá tudta venni őt, hogy az 1148. évi reimsi zsinaton vonja vissza tanítását.

Abaelarddal már korábban sikeresen harcolt a hit tisztaságáért, amikor az a módszeres kételkedést a teológiában is az igazságra vezető útnak vallotta. Bernát hívő buzgóságát állította szembe Abaelard túlhangsúlyozott racionalizmusával. Bernát azt vallotta, hogy a legszentebb igazságok feletti vitatkozások megtörik azt a szükséges áhítatot és tiszteletet, amellyel a hitnek a kinyilatkoztatáshoz kell közelítenie. A hitet nem lehet háttérbe szorítani a filozófiával. A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, ,,hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt''. Úgy tartotta, hogy megélni és -- a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben -- átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

Így válik érthetővé az a kemény bírálat, amelyet Abaelard felett mondott, miután gondosan áttanulmányozta annak tanítását. És hatására a sens-i zsinaton (1141) Abaelard tizenkilenc tételét el is ítélték.

De mindezen viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélődés csendjébe. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez c. első írásától kezdve, amelyet a Grande Chartreuse priorjának, Guigónak megbízásából írt, a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről c. műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott. De azoknál a jámborsági formáknál, amelyek a hagyományban éltek és Krisztus személyére koncentráltak, Bernát többre értékeli és jobban szorgalmazza a Krisztus embersége iránti bensőséges, érzelmileg is meleg tiszteletet. ,,Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben'' -- írja. De ez a Krisztus embersége iránti bensőséges szeretet nem öncél, hanem arra szolgál, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével.

Bernát újra meg újra kiemeli a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést. Tudja, hogy a test akadályozza és nehezíti ezt, de tapasztalja és tanítja, hogy az a megvilágosodási folyamat, amely éppen ezt az egyesülést készíti elő és belőle következik, a testre is kihat, és majd a feltámadásban válik tökéletessé.

Bernát, aki önmagát ,,a század agyrémének'' nevezte -- mert tartósan világi dolgokkal kellett foglalkoznia, pedig nem volt világi ember; és be kellett avatkoznia az Egyház dolgaiba, pedig nem volt tagja a hierarchiának --, 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb alakja, Szent Bernát korszakának nevezik az egyháztörténelemben. Ő a bizonyság arra, hogy a legszigorúbb aszkézis sem butít el, hanem nagyon is termékennyé teszi az embert. Megvalósult benne a monasztikus életforma alapvető rendeltetése: formálni a világot a világból való elmenekülés által.

Bernátot már életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa, aki korábban a Bernát által annyira támadott Abaelard tanítványa volt, 1174-ben avatta szentté, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István király miatt augusztus 19-én ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez a szent szerzetes, aki hallatlan energiával fényesebben ragyog az Egyház emlékezetében, mint korszakának pápái és császárai, aki a hívők tudatában mint a mézajkú doktor él, s aki azt hirdette: ,,taníts gyengéden, bölcsen és bátran szeretni!'', cselekedeteivel és műveivel ad képet önmagáról.

Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: ,,Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.'' Körülrajongták a nők; az egyik ismételten megpróbálta elcsábítani, mindaddig, amíg egy hirtelen fordulat után az addig körülrajongott ifjúról kénytelenek voltak ezt a megállapítást tenni: ,,Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat'', mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek.

Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott. A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát is nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Egyszerűen nem boldogult a kaszával, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és megragadván a kaszát most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.

Már ez az eset is jelzi, hogy Bernát novícius korától kezdve mennyire egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának később ezt írta: ,,Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.''

Ugyanakkor nem hagyta, hogy a külső dolgok kizökkentsék Istennel való kapcsolatából. Már egy évet töltött novíciusként a kolostorban, és még mindig nem tudta, hogy a termük mennyezete boltozatos-e, vagy gerendázott, és elámult, amikor a többiek arról beszélgettek, hogy a templom szentélyében nem egy, hanem három ablak van. Később egyszer egy egész napon át a Genfi-tó partján lovagoltak. A társai este áradoztak a táj szépségéről, ő pedig megjegyezte, hogy azt sem vette észre, hogy tó partján járnak.

Amikor az új clairvaux-i kolostor elkészült, Bernát apát egy kicsi cellát választott magának a lépcső alatt. Kegyetlen aszkézisével pedig úgy lerombolta az egészségét, hogy a többi ciszterci apát elhatározta, kúrára fogják. Vilmos, aki a halálosan kimerült beteget akkoriban látogatta, elmondja: ,,Megkérdeztük tőle, hogy érzi magát, és hogyan telnek a napjai? Ő a reá annyira jellemző mosollyal válaszolta: ťTökéletesen jól érzem magam. Korábban ugyanis értelmes emberek féltek tőlem, most pedig Isten méltányos ítélete szerint én félek egy esztelen embertől.Ť Ezzel a beképzelt orvosra utalt, akire rábízták, és azzal dicsekedett, hogy ő majd meg fogja gyógyítani.''

A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, akit a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőített. Egyszer betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Az egyik szerzetest elküldte a templomba, hogy imádkozzék érte. Miközben az imádkozott, a betegnek megjelent a Szűzanya, Szent Lőrinc és Szent Benedek kíséretében. A Szűzanya szelíden megérintette, meggyógyította, majd eltűnt. Egy másik képe azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Szűzanya Bernát karjába helyezi a kicsi Jézust. Ezért írta egyik kortársa: ,,Ha Úrnőnk szeme fényét bántani akarod, akkor írj valamit az ő Bernátja ellen.''

Tüzes természetével -- ami ,,ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki'' -- vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: ,,Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!''

III. Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: ,,Most a vincellér metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...''

Bernát szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: ,,Ti, mai lovagok, igazolhatatlan tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!''

Amikor az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten |gye mellé állt: Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe, Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat, és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet, mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak venni a hadjáratban.

Frankfurtban a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis szerzetest.

E prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!'', és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz fordult, és azt mondta neki: ,,Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.''

Nem sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: ,,Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség, Isten ítélete igazságos.'' Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: ,,Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!''

Halálának évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján, Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik, hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: ,,Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.'' Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: ,,Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Bernát apát a házadért való buzgóságtól égve világosságot és meleget árasszon Egyházadban, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy ugyanannak a Léleknek tüzében mi is a világosság fiaiként éljünk!

Példája:
    Inkább lángolni, mint okoskodni!


Szent Emilia


Szent Ipoly     vértanú


EUDES SZENT JÁNOS
*Ri (Normandia), 1601. november 14. +Caen, 1680. augusztus 19.
Jean Eudes 1601. november 14-én született az Argentan melletti Riben, egy szegény családban. Két testvére közül Ferenc később mint történész vált híressé. János fiatalsága eseménytelenül telt, legalábbis a külső szemlélő szemével nézve. Tizennégy éves korában Caenba küldték a jezsuiták kollégiumába. Jó tanuló volt, s mint a Mária-kongregáció tagja buzgóságával tűnt ki a többiek közül. Már ekkor elhatározta, hogy pap lesz. 1620 szeptemberében kapta a tonzúrát és kezdte a teológiai tanulmányokat Caenban.

Az oratoriánusok 1622-ben nyitották meg házukat a városban. János hamarosan belépett hozzájuk, úgy, hogy maga Bérulle vette föl Párizsban az oratoriánusok közé. Nagy hatással volt rá a kongregáció elöljárója, Gibieuf. Tanulmányait Caen után Marines-ban és Aubervillers-ben folytatta, majd Párizsban fejezte be.

1627 őszén, az Argentan vidékén pusztító pestis idején életét nem kímélve ápolta a betegeket. Később Caenba ment, és a város környékének misszionáriusa lett. 1631-ben itt is járvány tört ki, és János hősies bátorsággal maradt a betegek között.

1623-ban teljesen a népmisszióknak szentelte magát, s több mint negyven évig, egészen 1675-ig majdnem kizárólag ezzel foglalkozott. Száztizenötnél több missziót tartott, ami az akkori gyakorlat szerint két-három hónapon át legalább napi két prédikációt jelentett egy-egy helységben. Csak a coutances-i egyházmegyében negyvenöt missziót tartott! Egyszerű, közvetlen stílusával, amellyel világos tanítást közvetített, nagy hatást váltott ki a nép körében. Közben íróvá érlelődött. 1636-ban jelent meg a Jámborsági gyakorlatok c. munkája. A következő évben ugyanezt a témát átdolgozta, kibővítette és ezzel a címmel adta közre: Jézus élete és királysága a keresztény lelkekben.

Egész lényéből a természetfeletti világ valósága sugárzott. Emiatt mindenütt tisztelettel fogadták és szerették. Különösen becsülte az a jámbor emberekből álló társaság, amely Jean de Berniéres körül alakult. Az oratoriánusok körében is nagyra becsülték: 1635-ben a népmissziók vezetőjévé, 1640-ben pedig a caeni ház főnökévé tették meg.

Missziós útjain közvetlenül tapasztalta a világi papság elhanyagolt magányosságát, és szellemi-lelki műveletlenségét. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy szemináriumot alapít, amely kifejezetten a falusi lelkipásztorkodásra fogja jobban felkészíteni a papnövendékeket. Biztatást kapott hozzá Richelieu bíborostól és a bayeux-i püspöktől is. 1642-ben királyi jóváhagyást is nyerve Caenban megnyitotta szemináriumát, de ez összeütközést okozott közte és az oratoriánusok között. A kongregáció főnöke, Bourgoing az egész alapítást oktalannak és elhamarkodottnak ítélte, János azonban barátai biztatására ragaszkodott elképzeléséhez. Ezért a következő évben, 1643. március 19-én kiutasították az oratoriánusok között lévő lakásából. Hat nappal később mégis megalapította szemináriuma számára a Jézusról és Máriáról nevezett Társulatot, amelynek azt a feladatot szánta, hogy minden módon támogassa a falusi lelkipásztorok képzését.

Az új papi kongregáció minden gáncsoskodás dacára -- főleg a janzenisták fordultak vele szembe -- gyorsan terjedt. Tagjai különleges feladata a népmissziók tartása és a falusi lelkipásztorok képzése volt. A következő években újabb szemináriumokat nyithattak Coutances-ban, Lisieux-ben, Rouenban, Evreux-ben és Rennes-ben.

János abbé gondjai azonban másokra is kiterjedtek. Észrevette, hogy sok leány a szegénység miatt züllik el. Ezért 1644-ben alapított egy női társulatot, amelyre rábízta az elesett leányok megmentését; a Notre Dame de Charité de Refuge Szerzetesnői nevet adta nekik. A pápai jóváhagyást 1666-ban kapták.

Ez a két alapítás megszámlálhatatlan nehézséget zúdított János nyakába, melyeket a janzenisták ellenségeskedései csak tovább súlyosbítottak.

A népmissziók és a társulatok vezetésének tapasztalatai írásra késztették. Jelentős irodalmi munkásságot hagyott ránk, amelyben eleinte természetesen az oratoriánus lelkiség mutatkozik meg elsősorban. 1641-től azonban gondolkodása egyre egyénibbé válik, s fokozatosan kibontakozik lelkében a reá annyira jellemző Jézus Szíve és Mária Szíve iránti tisztelet. Kezdetben arra hajlott, hogy e két Szív tiszteletét összekapcsolja, később azonban -- a teológiai pontosság és a pedagógiai megfontolások hatására -- belátta, hogy a két Szív tiszteletét külön kell választani. 1669-ben írta meg Jézus Szent Szíve officiumát és miseszövegeit, s három évvel később az általa alapított társulat már ezzel ünnepelte Jézus Szentséges Szívét. Szent X. Pius pápa ,,a Jézus Szíve tisztelet szerzőjének, tanítójának és apostolának'' nevezte.

Életének utolsó éveiben a Mária Szent Szíve iránti tisztelet állt életének középpontjában. De éppen ezeket az éveket gyötrő kétségek felhője árnyékolta be. 1673-ban ugyanis sikerült ellenségeinek Rómában előbányászniuk egy kérelmet, amelyet egyik társa, Louis Boniface tizenegy évvel korábban, János tudta nélkül, teljesen egyéni kezdeményezés alapján nyújtott be VII. Sándor pápához. E kérelem arra vonatkozott, hogy a pápa engedje meg, hogy János társulatának tagjai fogadalmat tehessenek: mindig, még kétes esetekben is a Szentszék oldalára állnak. Amikor a király, XIV. Lajos erről értesült, teljes erejével támogatta a János elleni támadást, s ennek eredményeként az alapítót Caenba száműzték. Sőt, olyan döntés született, hogy társulatát halálra ítélik, és az alapító halálával megszűntnek nyilvánítják. Egyik janzenista ellenfelének, Charles Dufournak, aki Aunay-ban volt plébános, nagyjából ugyanekkor másolatban sikerült megszereznie egy kéziratot János munkái közül. E kézirat alapján eretnekséggel vádolta meg Jánost, s ezzel nagy felzúdulást váltott ki ellene, jóllehet János ezt a munkáját nem is bocsátotta közre.

Végül a viharok elültek, a társulatot eltörölni akaró királyi határozatot felfüggesztették és János a halála évében kijelölhette és kineveztethette a társulat főnökét. Fájdalmas betegség után, 1680. augusztus 19-én halt meg. 1909-ben boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 19-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Mielőtt ,,egész Franciaország nagy lélekhalásza'' megkezdte volna működését, még mint a caeni jezsuita kollégium növendéke különleges szeretete jeléül eljegyezte magát a Szűzanyával: a kollégium kápolnájában állt egy életnagyságú Mária-szobor. János aranygyűrűjét, amit addig féltve hordott az ujján, odaadása jeleként felhúzta Mária ujjára.

Első szentmiséje után szent szertelenséggel a következő formában fejezte ki a papságról vallott felfogását: ,,A papnak három örökkévalóságra van szüksége: az elsőre azért, hogy felkészüljön a szentmisére; a másodikra pedig azért, hogy hálát adhasson Istennek ezért a nagy kegyelemért.''

Az egyik misszió alkalmával, amelyet Coutances-ban tartott, megismerkedett egy rendkívüli lélekkel, Marie de Vallésszel. Ez a hölgy már ötvenegy éves volt, s lelki élete közel harminc éve rendkívüli, misztikus kegyelmek és az ördögtől való megszállottságnak minősített jelenségek keveréke volt. Maga Marie mély jámborsága ellenére sem volt képes ezekről a dolgokról beszélni. Akkor a püspök Jánost bízta meg a hölgy lelki vezetésével, mert meg volt róla győződve, hogy amik ezzel a lélekkel történnek, Istentől valók. Marie halála után János abbé három formában is készített életrajzi feljegyzéseket, de nem mások számára, hanem csak magánhasználatra szánta azokat. Később egyik ellensége ezeket a feljegyzéseket használta fel arra, hogy boszorkánysággal vádolja lelki gyermekét. Ez nem volt nehéz vállalkozás abban az időben, amikor a rendkívüli adottságokkal rendelkező nőkre könnyen rásütötték, hogy boszorkányok.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent János áldozópapot csodálatosan kiválasztottad, hogy hirdesse Krisztus felfoghatatlan gazdagságát, kérünk, add, hogy példáját és tanítását követve gyarapodjunk megismerésedben, és mindig az evangélium tanítása szerint éljünk!

Példája:
    Élj jámborul, szent leszel!


SZENT LAJOS püspök (1274-1297)
Apja II. Anjou* Károly nápolyi király, anyja Mária, V. István magyar király lánya révén rokonságban volt Szent Lajos francia királlyal és Árpádházi Szent Erzsébettel. 14 éves korában apja helyett túszként az aragóniai király fogságába került és hét év múlva szabadult ki. A fogságban Barcelonában sokat járta a templomokat és a kórházakat, s kapcsolatba került két ferencessel, tolük teológiát tanult, velük együtt zsolozsmázott. A fogságban megérlelodött benne a ferences hivatás. 1295-ben meghalt bátyja s a trónöröklés Lajosra szállt. O azonban abban az évben, októberben szabadulván a fogságból, be akart lépni a ferencesek közé. A rendfonök nem merte felvenni, mert félt Lajos apja haragjától. Lajos ekkor Rómába ment, ahol VIII. Bonifác karácsonykor szubdiákonussá szentelte. Ezután Nápolyba ment és lemondott a trónról testvére, Róbert javára. Nápolyban az érsek pappá szentelte. Már katalóniai fogsága idején feltunt egyszerusége, alázatossága és jámborsága, melyekben szentelése után tovább tökéletesedett. Vágya, hogy ferences lehessen, nem csökkent. Ezért, amikor a pápa 1296 decemberében Toulouse* püspökévé akarta kinevezni, csak úgy fogadta el, ha ferences lehet. Még abban az évben a római Art Coeli templomban letette a szerzetesi fogadalmat, majd püspökké szentelték. 1297. májusában érkezett Toulouse-ba, ahol nagy ünnepléssel fogadták. Egyházmegyéjét rövid ideig kormányozhatta. A legszükségesebb javain kívül mindent a szegényeknek adott. Hogy a léleknek alávesse, testét böjttel és más módon sanyargatta. Augusztus elején meglátogatta szülovárosát, Brignoles*-t, ahol váratlanul megbetegedett és augusztus 19-én meghalt. A marseilles*-i ferences templomban temették el. Temetése után a sírjánál csodák történtek. XXII. János pápa avatta szentté 1317-ben.
Egy kortárs életrajzából:
Betegségének tizenötödik napján szüntelenül mondogatta: „Imádunk téged, Krisztus” és az „Ifjúságom buneit…” kezdetu imákat. Gyakran megerosítette magát a dicsoséges szent Szuz köszöntésével és keresztvetéssel. Amikor megkérdezte a mellette lévo testvér, miért mondja oly gyakran az üdvözlégy Máriát, így válaszolt: „Mert hamarosan meghalok, és a Boldogságos Szuz meg fog menteni.” Kedves volt tehát Lajos mind az Istennek, mind az embereknek.

Imádság:

Istenünk, te Szent Lajos püspököt arra tanítottad, hogy a mennyek országát a földi ország elé helyezze, és ártatlansággal meg a szegények iránt való nagy szeretettel ékesítetted, add meg nekünk is, hogy erényeit utánozva: a földön, vele együtt koronát nyerjünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Kr. által.

Szent Marián


SZENT PONCIÁNUSZ pápa római származású volt, 231-ben szentelték fel Róma püspökévé. Megválasztásakor még Hippolitusz

 ellenpápa tartotta magát. Az egyház békében, üldözéstől mentesen élt Alexander Severusz (222-235) császársága alatt. Egy zsinatot hívott össze uralkodása folyamán.

Aztán újra fellángolt a keresztényüldözés. Száműzetésbe, Szardínia szigetére száműzte őt is és Hippolituszt is Maximinusz császár. Ponciánusz nem remélte, hogy élve visszakerül Rómába, ezért tisztéről lemondott, majd nemsokára elhunyt, 235-ben.

Testét hazaszállították Rómába és a Callixtus temetőben helyezték el. Tisztelete a római egyházban már a 4. század elejétől elterjedt.

Példája:
    Békében, üldözésben, mindent a helyzetnek megfelelően, Isten nagyobb dicsőségére!


Szent Timót és vértanútársai

Szent Timót a palesztinai Gázából származott. Mivel életével és ékesszólásával kitűnt a többiek közül, a hit oktatójává rendelték. Elfogván őt, a helytartó elé vitték. Ott Krisztus emberek iránti szeretetéről beszélt és megvallotta keresztény hitét. Tűzhalálra ítélve halt meg. Ugyanekkor szent Agapiost és Teklát is elfogták, megkínozták, de tovább kitartottak hitükben. Vadállatok elé dobták, és azok szétmarcangolták őket 304-ben.