Szent Abdon     vértanú, † 304       


Kolombíni Szent János     hitvalló, † 1367       


Szent János vértanú

János, hitehagyott Julián császár alatt élt, A császár több katonatársával együtt egy vidékre küldte, hogy üldözze a keresztényeket. János, mint keresztény katona ott segített rajtuk, ahol tudott. A börtönben levőket is látogatta, pénzzel segítette. Erről Julián császár tudomást szerezve Konstantinápolyba hívta, és börtönbe vetette. A császár halála után, szabadságot nyerve, folytatta jótéteményeit, Istennek és embertársainak szolgálva. Késő öregségben halt meg a IV. században.


Szent Julitta     vértanú, † 303       


Szent Judit


SZENT LIPÓT kapucinus (1866-1942)
Dalmáciában, Castelnuovo-ban született mint vallásos, földmuves szülok 12. gyermeke. Vezetékneve apja után: Mandich, keresztneve: Bogdán (Isten ajándéka). Testileg gyenge, fejlodésben visszamaradt. Már gyermekkorában érezte, hogy Isten a szerzetesi életre hívja. A kapucinusokhoz jelentkezett, remélve, hogy ott a keresztény egység apostola lehet. Pappá szentelése (1890) után a velencei rendtartományban több kolostorban muködött. 1909-ben került Páduába gyóntatónak, s mint ilyen, ott is maradt haláláig. Az egyszeru és szerény páter rövidesen közkedvelt gyóntató lett Páduában, de messzi vidékrol is felkeresték. Szavaiból megértés, együttérzés és vigasz áradt. Egyre többen tapasztalták tanácsának és imájának sokszor rendkívüli hatását. Sokat imádkozott gyónóiért, gyakran vállalt értük penitenciát. Ha szükség volt rá, tudott szigorú is lenni. A keleti egyház közeledését, egységét szívügyének tartotta. Ezért sokat imádkozott, felajánlotta áldozatait, a gyóntatás fáradalmait. Rendszerint korán reggel mutatta be a szentmisét, utána beült a gyóntatóhelyiségbe s ott maradt egész nap. De ha hívták, éjszaka is a gyónók rendelkezésére állt. „Prónto!” (Készen!) volt a felelete, akármikor hívták. Ezt az életmódot követte 40 éven át. 1940-ben elore megmondta, hogy Páduát bombázni fogják, elpusztul a kolostor is, de gyóntató cellája megmarad. Így is lett (1944- ben). A Szuzanyát gyermekként tisztelte. „Még mint kisgyermeket - vallotta - a Szuzanyának szenteltek. O óvta, védte hivatásomat.” Nagybetegen, még a halála elotti napon is gyóntatott. Amikor a haldoklók imái közt a Salve Regina-t imádkozták, ezeknél a szavaknál lehelte ki lelkét: „Ó irgalmas, ó kegyes, ó édes Szuz Mária.” A halála után közbenjárására történt feltuno imameghallgatások és életszentsége miatt az Egyház már 1976-ban boldoggá, 1983-ban szentté avatta.
VI. Pálnak a boldoggá avatáskor mondott beszédébol:
„Bár kiesdené Boldog Leopold a tévtanoktól félrevezetett és közönyössé vált ifjúságnak a kegyelmet, hogy felismerje a bunbánat szentségében az Úr Jézus felbecsülhetetlen ajándékát, hogy segítségével megtanuljon találkozni Krisztussal s töltekezni a Szentlélek titokzatos, lelket újító ajándékaival.”

Imádság:

Istenünk, aki a tökéletes egység és a legfobb szeretet vagy, te betöltötted Lipót áldozópapot a bunösök iránti irgalmassággal és a keresztények egységéért való buzgalommal. Közbenjárására add meg nekünk, hogy lélekben megújulva mindenkire kiárasszuk szeretetedet, a hivok egységét pedig bizalommal és a szeretet kötelékeivel munkáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


ARANYSZAVÚ SZENT PÉTER
*Imola, 400 körül +Ravenna, 450 körül
Aranyszavú Szent Péter születésének nem tudjuk a pontos idejét. Valószínű, hogy kevéssel 400 előtt látta meg a napvilágot, Forum Corneliiben (Imola). A város püspöke, Cornelius vezette el jó atyaként a papságra. Még 430 előtt Ravenna püspöke lett.

Ez a város az 5. század elejéig nem játszott jelentős szerepet, de ekkor virágzásnak indult. A nyugat-római császárok a 4. század közepétől főleg Milánóban székeltek. Amint megkezdődött a népvándorlás, a császári udvar nem volt ott biztonságban. A gótok betörtek a római birodalomba, ezért az akkori császár, Honorius (395-- 423) miniszterének és fővezérének, Stilichónak tanácsára úgy határozott, hogy székhelyét áthelyezi Ravennába. 404-től tehát itt élt a császár, mert a várost a szárazföld felől mocsár vette körül, így könnyen meg lehetett védeni.

Ezzel Aranyszavú Szent Péter a birodalom nyugati fővárosának lett a püspöke. Ennek messzemenő következményei lettek. Míg Ravenna 430 körül fővárosi rangra nem emelkedett, egyszerű püspöki székhely volt, amelynek létét a 2. századtól lehet kimutatni. De azáltal, hogy császárváros lett, amint ez ötven évvel korábban Konstantinápolyban is történt, a ravennai püspök rangját is emelni kellett. Ennek jegyében Ravenna püspökének joga lett, hogy a szomszédos egyházmegyék (Faenza, Forli, Bologna, Modena, Voghenza) püspökeit, akik eddig Milánóhoz tartoztak, fölszentelje. Ugyanakkor maga Ravenna továbbra is Róma kötelékében maradt, ez azt jelentette, hogy a ravennai püspököt csak a pápa szentelhette föl.

431-ben Kürrhosz püspöke, Teodoretosz, az antiochiai teológiai iskola vezetője levelében Róma, Milánó, Aquileia és Ravenna püspökéhez fordult, mert nem volt megelégedve azzal, hogy az efezusi zsinaton (431) Máriát ,,Istenszülő''-nek nevezték; ő úgy gondolta, hogy Máriát legfeljebb ,,Krisztus-szülő''-nek lehet mondani. Ez már annak volt a jele, hogy Ravenna rangja emelkedett.

Péter püspök olyan magatartást tanúsított a császári ház iránt, mint 60 évvel azelőtt Ambrus püspök Milánóban vagy a kortárs konstantinápolyi püspökök. Püspöksége idején az elszánt Galla Placidia, Nagy Theodosius császár lánya és a névleg uralkodó III. Valentinianus császár anyja volt a kulcsszemélyiség Ravennában. Valójában ő uralkodott. 427-től folyamatosan Ravennában élt, és hamarosan megváltoztatta a város arculatát. Amikor Konstantinápolyból Ravenna felé hajózott (427), hogy a nyugat-római birodalom fölött az uralmat átvegye, a tengeren veszélybe került, fiával, Valentinianusszal és ennek menyasszonyával, II. Theodosius császár lányával együtt. Ebben a helyzetben fogadalmat tett, hogy ha megmenekülnek, templomot épít Ravennában és Szent János oltalma alá helyezi. Ezt a templomot, amely ma is áll, Péter püspök szentelte fel; valószínű, hogy az apszisban eredetileg ott volt a képe is.

Más templomok is épültek Péter püspöksége idején. Biztosan tudjuk, hogy ő helyezte el a Galla Placidia-mauzóleum melletti San Vitale- templom alapkövét; ugyanígy azt is, hogy Ravenna elővárosában és kikötőjében (Classis) plébániatemplomot építtetett (ez nem azonos az ismert Szent Apollinaris-templommal!), anélkül, hogy ennek az önálló városnak külön püspököt szentelt volna. De az érseki palota szép kápolnája nem az ő nevéhez fűződik, hanem egy másik Péter püspökéhez. Mindamellett nem egészen egyértelmű, hogy a ravennai egyházi építkezések miként kapcsolódtak egy-egy püspökhöz, mert a 9. századból való Agnellus-féle Püspöki könyv számít fő forrásnak, de ennek adatai nem mindig megbízhatók. Annyi azonban tény, hogy 751-ben, amikor a frankok elfoglalták, Ravennának több mint hatvan temploma volt.

Egyébként Péternek Agnellus adta a Chrysologus, 'Aranyszavú' nevet, követve az antiochiai példát, ahol János papot, a későbbi konstantinápolyi püspököt ékesszólása miatt Chrysostomus, 'Aranyszájú'- nak nevezték.

Péter egy másik alkalommal is belebonyolódott a keleti egyházban a kérdés körül folyó teológiai vitába, hogy Jézus Krisztusban az istenség és az emberség milyen viszonyban van egymással. Konstantinápolyban Eutüchész archimandrita (főapát) az alexandriai véleményt képviselte, amely szerint a megtestesülés után Jézus Krisztus egy új ,,istenemberi'' természetnek lett a birtokosa. 449-ben Róma és Ravenna püspökeihez fordult a kérdés eldöntéséért. Péter azt válaszolta, hogy az ilyen nehéz és fontos kérdésekben Róma az illetékes, mert ott székel Péter, akire Jézus Krisztus Egyházát építette. Róma püspöke, Nagy Szent Leó (440--461) egyértelműen elvetette Eutüchész álláspontját.

Aranyszavú Péternek mintegy 180 beszéde maradt fenn. Stílusa tömör volt és megfelelt az ókori szónoklás szabályainak. Nem beszélt tovább, mint egy negyedóráig. Forró nyári napokon nem beszélt. Nagypénteken pedig azért hallgatott, ,,mert eltemették a Szót''. Beszédei, mivel arra törekedett hogy a nép megértse, szemléletesek voltak. A korabeli ízlésnek megfelelően sok görög szót használt. A hit és erkölcs tanítása terén kifejtett tevékenységéért Aranyszavú Pétert 1729-ben az egyháztanítók sorába emelték. Halálának pontos idejét nem tudjuk. Utolsó beszédeiben háborús veszedelemre, járványra, hadifoglyok tömegeire utal. Lehetséges, hogy a hunok betöréséről (450) beszélt.

A ravennai egyház 9. századi Püspökkönyve szerint Szent Péter Ravenna mellett nem december 2-án, hanem július 31-én halt meg. Ünnepét 1729-ben vették fel a római naptárba, december 4-re. 1969-ben áthelyezték július 30-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Aranyszavú Szent Péterről saját szavai és a későbbi följegyzések alapján alkothatunk képet. A hagyomány megőrizte, milyen sajátos módon látta el püspöki feladatait.

Amikor Ravenna püspöke meghalt, utódot választottak, majd útra kelt Rómába egy küldöttség, hogy a jóváhagyást megszerezze és kérje a fölszentelést. Ezekben a napokban épp ott volt Rómában Imola püspöke diákonusával, Péterrel. Sixtus pápa pedig álmában látta Szent Pétert és tanítványát, Apollinarist, Ravenna első püspökét. Egy fiatalembert mutattak neki azzal, hogy Isten őt akarja ravennai püspöknek. Másnap megjelent a császárváros küldöttsége, de a pápa nem hagyta jóvá a választásukat, mert a jelölt nem hasonlított arra, akit álmában látott. Az egész küldöttséget szemügyre vette, de nem volt senki, akinek arca hasonlóságot mutatott volna. Erre Imola püspökét is maga elé rendelte a kíséretével. Alighogy meglátta Pétert, örömmel felkiáltott: ,,Ő az! Őt rendelte a Gondviselés Ravennába püspöknek!'' Péter megijedt, a küldöttség csodálkozott, de amikor a pápa elmondta álmát, elfogadták döntését.

A karizmatikus szónok csakhamar megnyerte hallgatói szívét; sokakkal megesett, ami Ágostonnal Ambrus szószéke közelében: a szavak behatoltak a lélekbe, és a hallottakat nem lehetett semmibe venni, akarva-akaratlan hatottak: irigységgel telt udvaroncok vetélytársaikat előnyben részesítették; zsugoriak és fösvények szétosztották gyűjtött javaikat a szegények között. Vége szakadt az erkölcstelen játékoknak és táncoknak, a halódó antik világ e kísérőjelenségeinek. Tévtanok hívei megtértek és felvételüket kérték az Egyházba. Egy nap -- amint olvashatjuk -- a szószéken elhagyta a hangja: a túlzott erőfeszítéstől megbénultak a hangszalagjai. A nép hangosan feljajdult a templomban, és nem akart lecsillapodni. Sokan a nyolc hónap alatt, míg nem hallhatták, annyira szomorúak voltak, mintha személyes gyász érte volna őket.

Néhány részlet Aranyszavú Szent Péter beszédeiből:

A hazatért tékozló fiúval ezt mondatta: ,,Mindent elveszítettem, amit csak egy fiú elveszíthet, de az Atya abból, ami őt Atyává teszi, semmit nem veszített el.''

Az évvégi népünnepélyek túlkapásai ellen így emelt szót: ,,Aki az ördöggel mulat, az nem ünnepelhet Jézus Krisztussal.''

Szentelése évfordulóján elmondta, hogy szerinte milyennek kell lennie a püspöknek: ,,Jól együtt kell működnie az állam vezetőivel, az öregek iránt tisztelettel kell viseltetnie, a fiatalokat jósággal és szeretettel kell megnyernie, a paptestvéreket és a gyerekeket pedig szeretnie kell; mindenben Krisztus szabad szolgájának kell bizonyulnia.''

A Miatyánkról ezt mondta egyik beszédében: ,,Krisztus azért tanított meg röviden imádkozni, mert gyorsan meg akarja adni, amit kérünk... Menjünk hát, gyermekeim, ahova az irgalom szólít, a szeretet vonz, a vágy hív! Istent, az Atyát érezze a szív, mondja a nyelv, szólítsa a lélek és minden, ami bennünk van, legyen nyitva kegyelmének, s ne a félelemnek, mert a bíró Atyává változott, s nem azt akarja, hogy féljük, hanem hogy szeressük.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Aranyszavú Szent Péter püspöködet a megtestesült Ige apostolává tetted, közbenjárására kérünk, engedd, hogy üdvösséged misztériumait a szívünkben szüntelenül szemléljük, és tetteinkkel tanúságot tegyünk róluk!

Példája:
    Tanulj olyan beszéd stílust, ami a környezetedben a leghatékonyabb, "aranyszavú"!


Szent Polichroniosz és vértanútársai

Décius császár üldözése alatt keresztény hitük miatt elfogták a város püspökét: Polychronioszt, három papját Parmenioszt, Elimást, Chrysotelt, valamint két diakónusát, Lukácsot és Mukót. Mindnyájan a babiloni egyházban teljesítettek szolgálatot. Mindnyájuktól azt kívánták, hogy áldozzanak az isteneknek. Mivel ezt megtagadták, kínokat kellett elszenvedniük, Polychroniosz meghalt Babilonban. A többi vértanút lefejezték a perzsa Kordula városban. A perzsa fejedelmek Abdon és Szennen, akik eltemették a vértanúk testét, Rómába lettek hivatva, és ott kínzások után szintén lefejezéssel nyerték el a vértanúságot 251 körül.


Szent Szennen     vértanú, † 304       


Szent Szilás és apostoltársai

Szent Szilás apostolt az apostoli zsinat után a zsinati határozattal Antiochiába küldték (Apcs, 15, 22.). Szent Pálnak volt útitársa majd fogolytársa. Korintusban volt püspök, ott is halt meg. Szilván apostol Pál apostolnak volt útitársa, majd a makedoniai Szolun városának volt püspöke, és sok fáradság után a hagyomány szerint a hit vértanúja lett. Kreszcens apostol szintén szent Pál munkatársa volt. A II. Tim. 4, 10.-ben azt olvassuk róla, hogy Galáciába, vagy némelyek szerint Galliába ment. Itt Viennében templomot is épített. Traján császár alatt szenvedett vértanúságot. Szent Epenetusz pogányból lett keresztény volt Rómában. Valószínűleg Efezusban lett keresztény. Szent Pál Ázsia zsengéjének nevezte (Rm. 16, 6.). Kartágó püspöke volt.


Szent Valentin (Bálint) püspök

Valentin az umbriai Interamna püspöke volt. Nagy buzgósággal hirdette Krisztus hitét a pogányok között. Mivel Istentől a csodatevés adományát kapta, hithirdetését csodákkal is megerősítette. Hitterjesztő munkájáért a pogányok kínzásoknak vetették alá. Végül fej vesztésre ítélték. Vele szenvedett vértanúságot 3 ifjú, akik Athénból jöttek Rómába tudományos célból. Valentin őkét is a keresztény hitre térítette. Ugyancsak megtérítette Abundiust a római helytartó fiát is. Mindnyájan vértanúságot szenvedtek 273 körül.

Szent Beatrix     vértanú, † 134       

Szent Fausztinus     vértanú, † 134       

Szent II. Félix (Bódog)    pápa és vértanú, † 356       

Szent Flóra     szűz és társai vértanúk, † ~259

Szent Kallinik vértanú

Kallinik Kilikiából származott. Szülei istenfélelemben és keresztény vallásban nevelték. Miután felnőtt, szomorúan látta, hogy az emberek sokasága az élettelen bálványokban hisz és azokat imádja. Elhatározta, hogy terjeszteni fogja a keresztény hitet. Megfordult sok városban és helységben, hirdette Jézust és sok pogányt nyert meg a keresztény hitnek. Ankira városában is ezt tette, amíg a pogányok el nem fogták és át nem adták a helytartónak. A helytartó, ruhátlan testét megverette, majd testébe vasszögeket veretett. Aztán éles szögekkel kivert vascipőbe dugták lábait és a messzire levő Gangrába vezették. Kallinik út közben is folytatta térítő tevékenységét. Július lévén és nagy forróság, a katonák is, a lovak is eltikkadtak, de sehol sem volt víz, amiből ihattak volna. Kallinik imái hatására azonban csodás módon vízre leltek. Felüdülve, tovább folytatták útjukat. Gangrába érve sajnálták megmentőjükét tüzes kemencébe dobni, de félvén a helytartó bosszújától, mégis megtették azt. Kallinik a tüzes kemencében halt meg, pontosan nem ismert időben.

Szent Lupusz (Farkas)     püspök és hitvalló, † 478       


SZENT MÁRTASzent János evangélistától tudjuk, hogy Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, akik Betániában laktak. Nem tartoztak azok közé, akik vándorútjain tanítványként követték az Urat, s az asszonyok közé sem, akik vagyonukból gondoskodtak Jézusról. De nagyon közel álltak az Úrhoz, s valószínű, hogy ha Jézus Jeruzsálemben volt, náluk szállt meg, hiszen Betánia egészen közel van, az Olajfák hegyének keleti lejtőjén. A liturgiában csak Márta neve szerepel, azonban elválaszthatatlan testvéreitől, Máriától és Lázártól, ezért az evangéliumokból közös történetüket emeljük ki.

Három alkalommal beszélnek az evangélisták Márta házáról és a testvérekről. Már az önmagában különös, hogy nem Lázár családjáról beszélnek. Valószínűnek látszik, hogy Lázár gyermektelen házasság után megözvegyült, és a szintén özvegy Márta befogadta. Mária talán nem is volt férjnél. Sőt, a hagyomány -- legalábbis a nyugati egyházban Nagy Szent Gergely óta -- úgy tudja, hogy Mária azonos Mária Magdolnával. Azaz Mária fiatal korában elhagyta a szülői házat, és Magdalába költözött, melyről a zsidók hagyománya azt mondja, hogy paráznasága miatt pusztult el. Mária, miután megtért, szintén Márta házában élt.

Az első találkozás, amikor Jézus Márta házában járt, Szent Lukács szerint így történt: Jézus tanítványai kíséretében úton volt. ,,Útjuk közben betértek egy faluba (Betániába). Egy Márta nevű asszony befogadta a házába. Mártának volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott, és végezte a háziasszonyi teendőket.'' -- Volt mit tennie, hiszen legalább tizennégy fáradt férfi vacsorájáról és elszállásolásáról kellett gondoskodnia. -- ,,Egyszercsak megállt, és így méltatlankodott: ťUram, nem törődöl vele, hogy a húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljak? Szólj neki, hogy segítsen nekem!Ť Az Úr azonban így válaszolt: ťMárta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden nyugtalanít, de csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el sohaŤ'' (10,38--42).

A két nővérben az Egyház a lelki élet két alaptípusát látja: Márta a jótékonyságban tevékeny, aktív, Mária a szemlélődésben elmerülő, kontemplatív életforma típusa. Krisztus szava rávilágít: mindkettő jó, de Mária magatartása jobb, mert amit választott -- az élet igéjének hallgatása, a jelenlévő Úr csendes szeretettel való szemlélése -- maradandó. S akiben ilyen éhség él, azt az élet kenyere úgy táplálja, hogy jóllakik, és mégis vágyódik a további töltekezésre, de jóllakottságában nincs undor, s éhségében nincs kínzó hiányérzet. Az az éhség ellenben, amelyet a Márta-féle tevékenység elégít ki, szenvedést okoz.

A második alkalom, amikor Mártával találkozunk az evangéliumban, Jézus legnagyobb csodája: Lázár feltámasztása. Az Úr Jézus nyilvános működésének vége felé közeledett. Közel volt már a Húsvét, melyen meg kellett halnia Jeruzsálemben. Azokban a napokban tanítványaival együtt a Jordán keleti partján tartózkodott, ott, ahol János először keresztelt. A történteket Szent János mondja el: ,,Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában volt egy beteg, Lázár. Ez a Mária kente meg az Urat olajjal, és törölte meg a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. A nővérek megüzenték Jézusnak: ťUram, akit szeretsz, beteg!Ť Ennek hallatára Jézus azt mondta: ťEz a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten fia.Ť

Jézus szerette Mártát, a nővérét, Máriát és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, és akkor így szólt a tanítványoknak: ťMenjünk ismét Júdeába!Ť ťMester -- felelték a tanítványok --, most akartak megkövezni a zsidók, és újra odamész?Ť Jézus így válaszolt: ťNemde tizenkét órája van a napnak? Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát. Aki azonban éjszaka jár, megbotlik, mert nincs világossága.Ť Azután így folytatta: ťBarátunk, Lázár elaludt, de megyek és fölébresztem.Ť ťUram, ha alszik, akkor meggyógyult!Ť -- mondták a tanítványok. Akkor Jézus világosan megmondta nekik: ťLázár meghalt. Miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. De most menjünk el hozzá!Ť Tamás, akit melléknevén Didimusznak hívtak, így szólt a többi tanítványhoz: ťMenjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!Ť

Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira (kb. 2,5 km), ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják őket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, elébe sietett, Mária pedig otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: ťUram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.Ť'' -- Figyeljünk fel rá, mekkora hit él Mártában! Bizalommal néz Jézusra egy olyan helyzetben, amikor emberileg teljesen reménytelen minden, hisz a halál visszavonhatatlan. De ő bízik az Úrban, és olyan hitvallást tesz, mint előtte senki, csak Péter. ,,Jézus megnyugtatta: ťFeltámad a testvéred.Ť Márta erre azt mondta: ťTudom hogy feltámad, majd a feltámadáskor, az utolsó napon.Ť Jézus így folytatta: ťÉn vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?Ť Márta így felelt: ťIgen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.Ť'' -- Ilyen vallomást Krisztusról csak Péter tett, és állítanunk kell, hogy Mártának éppúgy nem ,,a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt'', azaz nem érzéki tapasztalatai és éles elméje következtében született meg a felismerés, hanem a mennyei Atyától kapta ezt a hitet, mint Péter.

,,E szavak után Márta ment, és hívta a nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: ťItt a Mester, és hív téged.Ť Ennek hallatára Mária gyorsan fölkelt, és odasietett Jézushoz. Mert Jézus még nem ért be a faluba, hanem ott volt, ahol Márta találkozott vele. Amikor a zsidók, akik ott maradtak Máriával a házban és vigasztalták, látták, hogy gyorsan fölkel és elsiet, utána mentek. Azt gondolták hogy a sírhoz megy, sírni.

Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: ťUram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!Ť Amikor Jézus látta, hogy sír, és a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült. Megindultan kérdezte: ťHová tettétek?Ť Azt felelték: ťJöjj Uram és nézd meg!Ť Akkor Jézus könnyekre fakadt. A zsidók megjegyezték: ťNézzétek, mennyire szerette!Ť Némelyek így vélekedtek: ťŐ, aki a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, nem tudta volna megakadályozni, hogy ez meghaljon?Ť

Jézus a szíve mélyéig megrendült, és odament a sírhoz, mely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: ťHengerítsétek el a követ!Ť De Márta, az elhunyt nővére tiltakozott: ťUram, már szaga van, hiszen negyednapos!Ť Jézus így felelt: ťNemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?Ť Erre elhengerítették a követ. Jézus pedig égre emelte a tekintetét, és így imádkozott: ťAtyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudom, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülöttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék, hogy te küldöttél engem.Ť E szavak után hangosan beszólt a sírba: ťLázár, jöjj ki!Ť És a halott kijött'' (11. fejezet).

Ezt az utolsó, legnagyobb jelet, amely mindenki számára kézzelfoghatóan bizonyította Jézus küldetését és Messiás voltát, leginkább Márta és Mária értette, akik hittel tekintettek az Úrra.

A harmadik alkalommal szintén Betániában találkozunk Mártával, Máriával és Lázárral, közvetlen Húsvét előtt. Ismét János evangélista mondja el a következőket:

,,Hat nappal Húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek a tiszteletére.'' Ez a vacsora azonban nem Márta, hanem a leprás Simon házában zajlott le. A három testvér is hivatalos volt: ,,Márta felszolgált, és Lázár is a vendégek között volt. Mária pedig vett egy font valódi nárduszból készült olajat, megkente vele Jézus lábát, és megtörölte a hajával. A ház betelt a kenet illatával. Az egyik tanítvány, Karióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: ťMiért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények között?Ť De ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus rászólt: ťHagyd békén! Hadd tegye, hiszen a temetésem napjára teszi.Ť'' Máté evangéliumában Jézus így folytatja: ,,Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.'' (Jn 12,1--8; Mt 26,6--13).

Sajnos a liturgikus megemlékezés Máriára -- épp azért, mert alakja egybemosódott Mária Magdolnával -- nem terjed ki. Mártát a ferencesek kezdték ünnepelni 1262-ben, július 29-én. A 13. század végén a római naptárba is áttették.

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Jánosnál még az is olvasható, hogy mi lett Lázár feltámasztásának következménye a három testvérre nézve: ,,Amikor a zsidók megtudták, hogy Jézus Betániában tartózkodik, sokan elmentek. Nemcsak Jézus kedvéért, hanem hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. Erre a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert miatta sok zsidó elment oda, és hitt Jézusban'' (Jn 12,9- -11).

Ezt a gyilkos tervet mégsem hajtották végre, Mártáéknak azonban érezniük kellett a hitetlen zsidók részéről a gyűlöletet. Hiszen ők minden Jeruzsálembe zarándoklónak tanúságot tehettek a Feltámadottról. A hagyomány tudja a család későbbi sorsát, és a legendákban írottan is ránk maradt. Eszerint az ősegyház elleni üldözésben (40 körül) az egész keresztény közösséget, melynek Márta háza adott otthont, elfogták. Nagyobb csoportról volt szó, ezért nem merték megölni őket, hanem a tengerpartra hurcolták, és ott egy evező, vitorla és kormánylapát nélküli hajóra rakták, és a tengerre bocsátották őket. A kivégzésnek ez nagyon gonosz módja volt, hisz az áldozatokat a viharos tengerbe akarták fojtani. Ám a hajó nem süllyedt el, hanem Gallia partjainál szárazföldet ért. Kikötöttek, és hirdetni kezdték az evangéliumot! A legenda szerint Lázár püspök lett Aix városában, Márta a város betegeit és szegényeit gondozta, Mária pedig remeteként élt még harminc esztendeig.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható, örökkévaló Isten, kinek megtestesült Igéje arra méltatta Szent Mártát, hogy betért a házába, és elfogadta gondoskodását, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy testvéreinkben hűségesen szolgáljuk Fiadat, és a mennyben otthonra leljünk nálad!

Példája:

    Munkával, vagy Krisztusra figyeléssel - igyekezzünk a "jobbik részt választani"...

Szent Olaf     vértanú, † 1030       


BOLDOG II. ORBÁN pápa

*Châtillon-sur Marne, 1042 körül. +Róma, 1099. július 29.

Odó -- így hívták II. Orbánt pápává választása előtt -- a Lagerye francia lovagi nemzetségből származott. Képzettségét a reimsi dómiskolában szerezte, ahol Szent Brúnó (lásd: A szentek élete, 577. o.), a karthauzi rend későbbi alapítója volt a mestere. 1064-ben Odó szubdiákonus lett, hamarosan pedig kanonok Reimsben. Egy itáliai utazása után, amelynek során eljutott egészen Nápolyig, 1073-ban a clunyi kolostor szerzetese lett. Szent Hugó (lásd: 241. o.) apát alatt pappá szentelték, akivel végül priorként oszthatta meg a felelősséget a nagy jelentőségre emelkedett apátságért. Itt tette magáévá a megújítás lelkületét, amely a burgundiai szerzetesi központból kiindulva mindinkább megragadta a nyugati kereszténységet. Amikor kitört az invesztitúra harc IV. Henrik és Szent VII. Gergely (lásd: A szentek élete, 216. o.) között, a pápa maga mellé szólította és 1078-ban kinevezte bíborossá és ostiai püspökké. Odó jó munkatársa és hűséges támasza volt a pápának, 1084-ben elkísérte fogságába is.

Már VII. Gergely és utóda, Boldog III. Viktor (1086/87) ajánlotta Odó ostiai bíboros püspököt a pápai méltóságra, majd III. Viktor halála után a bíborosi testület Gergelyhez és Viktorhoz hű része 1088. március 12-én Terracinában pápává választotta.

Tekintélyes, vonzó megjelenésével és még inkább meggyőző ékesszólásával és udvarias, nyájas modorával megnyerte kortársait. Ha hiányzott is belőle az a szenvedélyes tűz, amely Gergelyben lobogott, felülmúlta mégis szellemességben és az emberekkel való bánás művészetében. Lénye hajlékonysága ellenére azonban egyáltalán nem volt erőtlen és gyenge, mint ahogy ezt Gergely iránt a veszélyben is megőrzött hűsége mutatja. Bizonyára a barátságosan megnyerő, szelíd lelkület volt a sajátja, de az alapvető dolgokban sohasem hátrált meg. Alighogy megválasztották, máris tudatta a német püspökökkel és fejedelmekkel: ,,Amit Gergely elvetett, elvetem én is; amit ő elátkozott, elátkozom én is; amit szeretett, magamévá teszem; amit helyesnek és katolikusnak tartott, megerősítem; és amint ő gondolkodott, úgy gondolkodom én is, és mindenben egyetértek vele.''

Először persze csaknem kilátástalannak tűnt, hogy főpapságának határozott és bátran hirdetett programját megvalósítsa. A pápa nem volt úr Rómában. Biztonságosan csak normann földön (Dél-Itáliában) mozoghatott. Rómában először be kellett érnie a Tiberis szigetével és jövedelem nélkül, mindennapi kenyerét illetően jó emberek adományaira volt utalva. A Szent Péter templom és a Laterán az ellenpápa hatalmában volt, Henrik császár pedig a pápa hűséges hívén, Matildon aratott győzelme után hatalma tetőpontján állt. Valóban találó volt, amit Orbán atyai barátjának, Hugó clunyi apátnak írt: ,,Péter hajócskája nemcsak öreg és lyukas, hanem már csaknem elmerült az áradatban''.

Orbán jellemében a szilárdság és a rugalmasság szerencsésen ötvöződött, ez pedig egyre növekvő sikert hozott számára: megnyerte magának Henrik fiát, Konrádot, Lombardiában szövetségbe tömörítette Milánót más városokkal a király ellen, találkozása szicíliai Rogeriusszal kedvező eredménnyel járt, új kötelékek szövődtek a bizánci birodalommal és egyházzal, Hispánia területén pedig az ország visszahódítása az araboktól (reconquista) annyira haladt, hogy újból felállíthatták Toledó érsekségét.

Hogy Orbán helyzete tevékenységének hét éve után milyen erős lett, megmutatta az 1095. évi piacenzai zsinat, amelyen Itália, Franciaország, Burgundia és Németország számos püspöke vett részt. Megújította Ravennai Wibert (III. Kelemen ellenpápa) kiközösítését, valamint a simónia és az immár halott Tours-i Berengár (+1088) téves eucharisztiatana elleni határozatot. Világtörténelmi jelentőségűvé a zsinat Alexiosz bizánci császár küldöttei révén vált, akik a pápától a Nyugat segítségét kérték az arabok ellen. Ékes szavakkal festették le azokat a megpróbáltatásokat és nélkülözéseket, amelyeknek a Kelet keresztényei ki voltak téve. Szavaik mélységesen hatottak a pápára. Miközben Orbán Cremonában fogadta Konrád királyfi hódolatát, lelke előtt egy hatalmas terv lebegett: jeruzsálemi hadjárat a Szentsír templom megszabadítására. Mint egykor Szent IX. Leó pápa (1049--1054), ő is a reform lényeges feltételének tartotta a pásztor és a nyáj személyes találkozását, ezért elment Franciaországba. Ahová eljutott, mindenütt tevékenykedett, rendezve és javítva, dicséretet vagy feddést osztva, amint a helyzet megkövetelte. Mindezek mellett azonban nem feledkezett meg nagy tervéről. Régi hazájában, Clunyben alkalma volt olyan emberekkel beszélni, akik jeruzsálemi zarándokútjaikon szerzett tapasztalataik alapján tájékoztatták arról, hogy alig tud már zarándok eljutni a Szentföldre.

Orbán utazásának csúcspontja a clermonti zsinat (1095. november 18- 28.) lett. Amikor a reform valamennyi ügyét kellőképpen megtárgyalták, a pápa bejelentette, hogy a november 27-i nyilvános ülésen fontos közlést hoz nyilvánosságra. Akkora embertömeg gyűlt össze, hogy a székesegyház alig tudta volna befogadni, így hát a szabad mezőn, a város keleti kapuja előtt állítottak fel emelvényt a pápa számára.

Prédikációjában ,,nyomatékosan hangsúlyozta Jeruzsálem különleges szentségét, és ecsetelte az oda utazó zarándokok szenvedéseit. Miután bemutatta a szomorú helyzetet, felkiáltott: Nyugat kereszténységének fel kell kelnie, hogy megmentse Keletet. Szegénynek és gazdagnak egyaránt indulnia kell. Abba kell hagyniok, hogy egymásra támadjanak, ehelyett igazságos háborút kell viselniök, hogy Isten művét hajtsák végre, és Isten vezérli majd őket!''

Az indulás időpontjául 1096. augusztus 15-ét határozta meg. A keresztes hadjáratról szóló, lelkesedéstől izzó prédikációjára a tömeg ezer hangon válaszolta: ,,Isten akarja!'' Alig fejezte be a pápa beszédét, százak sereglettek köréje, hogy posztócsíkokból keresztet tűzzenek a ruhájukra. Nemcsak a néptömeg válaszolt Orbán hangjára, felhívása a nagyok körében is visszhangra talált; ők lettek azután a keresztes sereg háborúban tapasztalt vezérei.

II. Orbán pápa nem érte meg műve megkoronázását. Jeruzsálemet tizennégy nappal a halála előtt foglalták el a keresztesek, de ennek híre az ő számára túl későn érkezett; ő már belépett a mennyei Jeruzsálembe.

A tiszteletet, amelyet a nép Orbán iránt csakhamar tanúsított, XIII. Leó 1881-ben jóváhagyta és megerősítette.

LIPNICAI BOLDOG SIMON (kb.1432 –1482)

Lipnicában, Lengyelország északi részén született. Krakkóban végezte egyetemi tanulmányait, igen jó eredménnyel. Kapisztrán Szent János akkoriban, 1453 nyarán járt Krakkóban. Beszédei hatására elokelo ifjak, egyetemisták, egyetemi tanárok több mint 130-an léptek be a Ferenc-rendbe, köztük Simon is. A hivatások ily nagy száma páratlan még Szent János életében is, sehol máshol nem olvasunk hasonló jelenségrol. Igazában a szentek tudnak másokban is hivatást ébreszteni a szent életre. (A lengyel nép vallásossága is szerepet játszott ebben.) Simon pappá szentelése után Krakkóban kezdte meg igehirdetését. Szavainak és imáinak hatására sok bunös is jó útra tért. Naponta több órát szentelt az imának; a Boldogságos Szuzet külön imákkal tisztelte, ünnepeit megünnepelte. De ellátta a rendházban az egyszeru munkákat is, kerülte az emberek dicséretét.

Több évi apostolkodás után engedélyt kapott arra, hogy a Szentföldre zarándokoljon. Elindult azzal a titkos szándékkal, hogy ott vértanúságot szenvedjen. Ez a reménye azonban nem teljesült. Visszatérve folytatta az igehirdetést. Beszédeit akárhányszor úgy fejezte be, hogy hallgatóival háromszor kiálttatta Jézus nevét. Néhány krakkói kanonok ezt nehezményezte, szükségtelen újításnak tartotta. Simon a legközelebbi beszédében olyan ékesszólóan beszélt Jézus neve erejérol, dicsoségérol, megemlítve Szent Bernardint, aki Jézus neve hirdetéséért üldözést szenvedett, de végül diadalmaskodott, hogy a kanonokok visszavonták megrovásukat s már nem emeltek kifogást az újítás ellen. Rendjében többféle hivatalt is viselt, egy idoben tartományfonök volt. Testének alig engedett pihenést, „majd az örök nyugalom idején lesz ido a pihenésre” - szokta mondani. Az 1482. évi pestis idején hosiesen ápolta a pestises betegeketn O is elkapta a járványos betegséget s Krakkóban 1482. júl. 18-án a felebaráti szeretet áldozataként halt meg. Ilyen módon teljesedett vágya a vértanúság után. Krakkóban a Szent Bernardin templomban temették el. Sírjánál hamarosan sok csodás gyógyulás történt. XI. Ince pápa (1680 körül) hagyta jóvá tiszteletét.

Jézus szavai: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja felebarátaiért.” (Jn 15,13.)

Imádság:

Istenünk, add, hogy Boldog Simon példájára mi is tiszteljük Jézus Szent nevét, s a Boldogságos Szuz segítségül hívásával felebarátunk és saját magunk üdvösségét elnyerjük. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Szent Simplicius     vértanú, † 134  

Szent Szerafima vertanúnő

Szentünk Antiochiában született és Romában élt. Egy asszony volt a házigazdája, akit Krisztus hitére térített. Berill helytartó elküldte katonáit Szerafimáért, de a háziasszony: Szabina is elkísérte őt. Ő is nemesi származása nő volt. A helytartó nem mert semmit tenni, azért hazaküldte őket. Három nap múlva újra maga elé hivatta Szerafimát, Szabina ismét elkísérte, de látta, hogy nem tudja megmenteni a leányt, azért hazament. A helytartó kikérdezte, felszólította, hogy áldozzon a bálványoknak, de Szerafima ellentmondott. Két egyiptomi istentelen ifjú kezére bízta ezután, hogy töltsék ki rajta testi vágyaikat. Azonban nagy földrengés támadt, az ifjak olyanok lettek, mint a halottak. Végül a helytartó megverette és fejvesztésre ítélte. Háziasszonya temette el.

   

Szent Teodóra     vértanú

Szent Ákos vértanú

Ákos vértanú három helyen is szenvedett kínzásokat hitéért. Először kifeszítették és testét roncsolták, aztán olajjal telt üstbe dobták, de mindkét helyen sértetlen maradt. Egy harmadik helyen a pogány templom bálványszobrait imádságával összetörte. Itt megverték, vadállatok elé dobták és végül kemencébe vetették, de mindezek közt sértetlen maradt, utána vasra verve elvitték Milétoszba és lefejezték 321 körül.


Della Chiesa Boldog Antal     hitvalló, † 1459       


Szent Celzus     vértanú, † ~68       


Szent Eusztát vértanú

Eusztát vértanú katona volt. Mivel keresztény volt, elfogták és Ankyra város helytartója elé vitték. A kihallgatáson állhatatosán megvallotta keresztény hitét. Ezért ütlegelték, átfúrták sarkát, és kötelet kötve rá vonszolták a városból a Szakga folyó partjáig. Aztán egy kosárba tették és a folyóba dobták. Mivel sértetlen maradt, a helytartó lefejeztette 316 körül.


Szent I. Ince    pápa,        


Szent Julián vértanú

Dalmáciából származó fiatal keresztény ifjú volt. Külső megjelenésben is kellemes alakú, de lelki erényekben hasonló szépségű ifjú volt. Ántonin császár uralkodása alatt, amikor Flávián volt Kampánia helytartója, Julián egy város mellett elhaladva találkozott a helytartó katonáival. Előttük kereszténynek vallotta magát, a helytartó elé vitték, aki őt börtönbe záratta. Kínzásai között mennyei hang vigasztalta és bátorította. A helytartó fejvesztésre ítélte. Halálának ideje a II. század közepére esik.


Szent Guthlake     hitvalló, † 714       


Szent Nazarius     vértanú, † ~68


Szent Prochor és apostoltársai

Szent Prochor, Nikánor, Timon és Parmenasz apostolok ez apostolok által választott 7 diakónus közé tartozott. A jeruzsálemi Egyház szegényeinek kiszolgálására választották őket (Apcs. 6f.). Prochor szent Péter főapostol tanítványa volt és János apostol útitársa, Nikomédia első püspöke volt. Vértanúhalált halt Antiochiában, miután a pogányok agyonütötték. Szent Nikánort a zsidók ölték meg ugyanazon a napon Jeruzsálemben, amelyiken agyonkövezték szent István első vértanút. Vele együtt öltek meg kétezer keresztényt is. Szent Timon az arábiai Bosztra városának volt a püspöke. Vértanúhalált halt ő is. Szent Parmenász apostol egyik elbeszélés szerint békében hunyt el, a másik szerint az apostolok szeme láttára szenvedett, és ők is temették el.

Szent I. Viktor (Győző)    pápa és vértanú, † 202       


Szent Sámson (Sampson)     püspök és hitvalló, † ~564

Hét nemes ifjú     vértanúk, † 250       


Szent Anthuza vértanúnő

Egy hadvezér lánya volt. Először magányosan élt egy barlangban. Aztán, találkozva Sziziniosz atyával, az ő útmutatása alapján közös életet élt 90 leánnyal, Konsztantinosz Kopronimosz császár alatt szenvedett a szentképek tisztelete miatt. Száműzetésben halt meg a VIII. században.


Szent Kamilla (Szent Kamill)     hitvalló, † 1614        )


OHRIDAI SZENT KELEMEN püspök
*valószínűleg Macedónia. +Ohrida, 916. július 27.
Alig hunyta le a szemét Szent Metód (lásd: A szentek élete, 97. o.), Morvaország és Pannónia nagy érseke, a szláv liturgia ellenségei büntetlenül felkelhettek a katolicizmus cirilli-metódi formája ellen. A keleti frank-latin papság képviselője és szószólója, Wiching nyitrai püspök nem riadt vissza attól sem, hogy céljai érdekében meghamisítsa a pápai leveleket. Szent Cirill és Metód tanítványait fogságba vetették, bántalmazták és kiutasították az országból.

A szláv papság fiatal tagjait a velencei rabszolgapiacra hurcolták, a bizánci hivatalnokok azonban kiváltották őket. Néhányan Dalmáciában és Horvátországban maradtak, ahol már megérkezésük előtt megjelent a szláv liturgia, másokat Konstantinápolyba kísértek, ahol hasznos szolgálatokat tettek az ott élő oroszoknak és bolgároknak.

A menekülők egy csoportja délre vándorolt. Köztük volt Náhum, Angelar és a leginkább ismert Kelemen. A belgrádi erődítmény bolgár parancsnoka barátságosan fogadta, majd Preszlavba, Borisz fejedelem udvarába kísérte őket. A fejedelem szívesen vette a keresztény hithirdetők megérkezését. Arra törekedett ugyanis, hogy meggyorsítsa országában a kereszténység elterjesztését és a török eredetű, fegyelmezetlen, harcias réteg szlávvá tételét. Az utazás viszontagságaitól kimerülve, meghalt Angelar.

Kelemen az akkori bolgár birodalom nyugati szélén elterülő, a forrásokban Kutmicsevicának nevezett vidéket, az Ohridai-tó környékét választotta missziós területéül. Tevékenységének a központja (a mai Albániában levő) Devol lett, amely a hasonló nevű folyónál volt található, az Ohridai-tótól délre.

A szlávok apostolainak példájára Kelemen a liturgia szolgálatába állította írói, költői és zenei tehetségét. Apostoli buzgósága és pedagógiai adottsága a nép vezetőjévé tette; nagy sikereket ért el.

,,A nagy Metódot választotta mintaképévé, azért szorgoskodott és imádkozott, hogy ne térjen el a követésétől.'' Mindenben hű akart maradni Cirill és Metód örökségéhez. Megtartotta a meglehetősen bonyolult glagolita írást, bár Preszlavban, a bolgár kulturális élet másik központjában a görög unciális írás szerint kialakított, egyszerűsített és a szláv liturgikus könyvekben mindmáig használt cirill írás terjedt el. -- A távoli, vad vidéken kiválasztott tanulók új csapatait képezte ki; belőlük később papok és hithirdetők lettek az egész országban. ,,Általad ismerte meg Istent egész Bolgárország'' -- kiáltja életrajzának hálás írója, aki bizonyára látta, mint nőtt fel és hozott termést Kelemen vetése.

Szimeon, Borisz utóda Kutmicsevica buzgó apostolát (az Ohrida melletti) Velica püspökévé tette. Kelemen barátja, Náhum 910-ben bekövetkezett haláláig Devolban munkálkodott. Testét az általa alapított kolostorban temették el.

Kelemen hat évvel később követte. Késő öregségéig görögből való fordításokkal foglalatoskodott. Utolsó ajándéka volt a húsvéttól pünkösdig terjedő időszak liturgikus énekeinek fordítása a bizánci- szláv officium részére (Pentekosztarion). Teste az ohridai Pantaleimon kolostorban talált nyugvóhelyére.


BOLDOG MARTINENGO MÁRIA MAGDOLNA szűz, klarissza (1687-1737)
Bresciában* született nemes szüloktol. Édesanyját már kiskorában elvesztette. Apja késobb apácák intézetébe adta be neveltetésre. Itt annyira haladt az erényes életben, hogy kemény önmegtagadásokat gyakorolt, szüzességet fogadott, és elhatározta, hogy amint lehet, szerzetbe lép. 17 éve betöltése után, miután több nehézséget legyozött, belépett a kapucinus klarisszák közé. Kezdettol fogva kitunt szerénységével, türelmével, készséges engedelmességével. Legkedvesebb idotöltése az ima és elmélkedés volt és az Úr meglátogatása a tabernákulumban. Jézus szenvedése oly mélyen meghatotta, hogy a rá gondolás közben egészen elalélt. Mint a novíciák mesternoje, késobb mint apátno, az erények ragyogó példájával tündökölt a novérek elott. Úgy tunt, hogy onnan felülrol részesül megvilágításban. Életszentségének hírére a városból sokan felkeresték, hogy vigaszt, tanácsot kapjanak. Karizmatikus személyiség volt. Belelátott a szívekbe, bátortalan lelkeket felemelt, ellenségeket kibékített, bunösök megtérésén erdményesen fáradozott, elore megmondta a jövendot. Gyóntatója parancsára megírta önéletrajzát és több más, lelkiélettel kapcsolatos írása is maradt ránk. A bresciai kapucinus kolostorban Mária Magdolna hasonló szenvedéseket élt át, mint Giuliani Veronika: hasonló karizmáknak is lett részese: az Istennel való bensoséges egyesülés, a töviskorona s a szent sebhelyek veselése. Ötvenedik évében ereje – inkább a munkától, önsanyargatástól, mint az öregségtol megfogyatkozván 1737. júl. 27-én szent halállal halt meg. Életszentségének s halála után történt csodáknak híre messzi vidéken elterjedt, ezek hatására XIII. Leó pápa 1900-ban boldoggá avatta.
Boldog Mária Magdolna Az alázatosság c. muvébol:
„Nem hatódom meg attól a dicsekvéstol, amellyel bármelyik ember dicsekszik, s valamely erénytol, melyben tündöklik, sem a böjttol, sem a látszólagos alázatosságtól. Úgy gondolom, annál szentebb az illeto lélek, minél inkább kiüresedett, mert akkor az isteni szentségnek részese lett. Annál jobban, minél jobban kiüresedett. Valójában, én Istenem, egyedül csak te vagy szent! Tégy szentté mindnyájunkat, Uram, tedd semmivé bennünk mindazt, ami a te szentségednek ellenáll.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Magdolnát a szegény és alázatos Krisztus követésére vonzottad; közbenjárására add meg, kérünk, hogy hivatásunkban huségesen járjunk az igazság és igazságosság ösvényén és eljuthassunk hozzád. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Márta     szűz, † ~80


Szent Natália     vértanú, † 852       


Szent Nevolon     hitvalló, † 1280       


Szent Olga


Szent Pantaleimon nagyvértanú

A szent nagyvértanú Nikomédiában született előkelő családból. Atyja pogány volt, anyja pedig keresztény. Anyja ugyan kereszténynek kezdte nevelni, ám korai halála miatt mégis szinte teljesen pogány nevelést kapott. A tehetséges, jó megjelenésű ifjú szülővárosában tanulta az orvosi tudományt, mestere szívesen vitte magával mindenféle beteghez, sőt bemutatta a Nikomédiában levő császári udvarnak is. Maximián császár házi orvosa lett. Útjai során mindennap elhaladt Hermolaosz keresztény pap lakása mellett. Hermolaosz megismerkedett vele és szívesen foglalkozott vele. A látogatások szaporodtak és egyre jobban megismerte a régen hallott keresztény hitét. Egy csoda után megkeresztelkedett. Atyja házában szerette volna a bálványszobrokat összetörni, de atyja iránti szeretetből nem tette. Szerette volna megtéríteni apját, is, de ez csak egy másik nagy csoda után sikerült. Pantaleon igen áldásos tevékenységet fejtett ki. Orvosa volt a testnek, de a léleknek is. Pogány orvostársai feljelentettek Makszimián császárnál. Mivel a császár nem tudta hízelgéssel hittagadásra bírni, a kínzásokhoz folyamodott. Karóhoz kötötték, vasfogókkal tépték és fáklyákkal sütögették. A kínok között megjelent neki Jézus és vigasztalta. Nagy kővel a nyakán vetették, utána vadállatok elé dobták, kerékre kötötték és legurították, de mindezekben, sértetlen maradt. Végül két kardvágással lefejezték egy száraz olajfa alatt, ami akkor kizöldült. Ez 305 körül történt.


Szent Rudolf

SZENT ANNA és SZENT JOACHIM

Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal.

Az ünnep a 13--14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Ez az érdeklődés a keresztes háborúkból visszatért lovagok elbeszélései nyomán éledt föl, és kiterjedt Jézus szülőföldjére és rokonságára is. Érhető, hogy az Üdvözítő nagyszülei iránti tisztelet is felélénkült.

Az ünnep dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5--6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26.

Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők.

Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza... a kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)... Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.''

A bizánci rítusban július 25-én ülik Szent Anna asszony halála napját, amely napon Konstantinápolyban 550 körül templomot szenteltek a tiszteletére. Nyugaton a 12. századtól terjedt el a július 26-i ünnep. V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.

A legenda -- az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján -- így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.

Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló ,,Úr rokonai'' kifejezést.

A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Illyés Andrásnál olvasható Szent Anna legendája végén: ,,Amiképpen a víz annyival tisztább, amennyivel a szép forráshoz közelebb meríttetik, úgy Szent Anna annyival nagyobb tisztasággal részesült a jóságos cselekedetekben, amennyivel közelebb volt a minden jóságos cselekedeteknek kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz.

Ily kedves lévén azért Szent Anna asszony az Isten előtt, kérjük őt, legyen szószólónk ő Szent Fölségénél, és minékünk nyerjen végig megmaradó szent malasztot, hogy holtunk után mindörökké örvendezvén, dicsérhessük az Úristent a mennyei boldogságban.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Joachimot és Szent Anna asszonyt arra választottad, hogy tőlük szülessék Egyszülött Fiad édesanyja, az ő közbenjárásukra kérünk, add meg, hogy elnyerhessük az üdvösséget, melyet minden nép számára ígértél.

Szent Anna Példája:

    Az Isten iránti végtelen szeretet adta Máriát és Jézust a világnak!

Szent Joachim Példája:

    A megpróbáltatásokban hűségesek adják a legnagyobb kincseket a világnak!

Boldog Szent Annáról nevezett GALVAO* ANTAL (1739-1822)

Brazília észak-keleti részén, Guarantingueta* városban született. Szülei tehetos, tekintélyes emberek voltak, gyermeküket megfelelo iskolai és vallásos nevelésben részesítették. 20 éves korában az alkantarínus ferencesek közé lépett, 1762-ben szentelték pappá. Utána néhány évig Sao Paolo*-ban tanulmányait folytatta a Szent Ferenc kolostorban, majd nagy buzgalommal kezdte meg apostoli munkáját mint igehirdeto, gyóntató és házgondnok. Ez utóbbi beosztása alkalmat adott neki arra, hogy sok emberrel érintkezzék, s szeretetét kiárassza a szegények, betegek felé. Nagy ügybuzgósággal békítette a viszálykodó házastársakat s szolgálta a házasságok egységét és békéjét. A Mária-tisztelet kiváló terjesztoje volt, o maga, követve Grignon Szent Lajos ajánlását, Mária gyermekének és örökös szolgájának ajánlotta fel magát. Felkarolta a Szent Terézia recesszusházat, ahol szerzetesek módjára éltek buzgó nok (a polgári rendeletek tiltották, hogy szerzetesi fogadalmat tegyenek). Ezt a közösséget, melynek gyóntatója, vezetoje volt, elnevezte a „Fény Recesszusának”; a közösség késobb csatlakozott a koncepcionista novérekhez. (Alapítójuk Szt. Beatrix, lásd. szept. 1.) A novéreknél bevezette az örökös szentségimádást, új Regulát is írt számukra. Közremuködött új rendház és templom építésén. Elöljárói, püspökök, rendtársai s a civil hatóságok is nagyra becsülték, fontos hivatalokat bíztak rá: volt tartományi definítor, általános vizitátor, káptalani elnök, a ferences III. rend komisszáriusa. Irányította Sorocaba*-ban a Szent Klára recesszus alapítását. Élete utolsó éveit a Fény recesszusházban töltötte, továbbra is vezetve a közösséget. Türelmesen elviselt szenvedések után 1822. dec. 23-án hunyt el szentség hírében. „Isten igaz férfija, Szent Ferenc és Alkantarai Szent Péter igaz tanítványa, aki mindig a hit fényében járt és sok csodálatos erénnyel tündökölt” - így jellemzi ot a római dekrétum. II. János Pál avatta boldoggá Rómában 1998-ban, sok brazíliai honfitársa és rendtársa jelenlétében.

„Nehéz idokben, mint amilyen a mostani, különösen szükség van a szeretet és a béke embereinek tanúságtételére, mint amilyen Boldog Antonio is volt.” A boldoggá avatási beszámolóból.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antal hitvallódat a szerzetesi élet felvirágoztatására mennyei kegyelmekkel és kiváló erényekkel ruháztad fel, segíts minket is, hogy példájára mindig a hit fényében járjunk s a jócselekedetek gyümölcseit teremjük az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Aurél     vértanú, † 852       


Szent Hermolaosz és vértanútársai

Hermolaosz és társai: Hermipposz és Hermokratosz felszentelt vértanúk, a nikomédiai egyház papjai voltak. Azoknak a vértanúknak maradékai voltak, akiket Makszimián császár tűzhalálra ítélt (vértanúságukat december 28-án ünnepeljük). Mindhárman elrejtőztek különböző helyeken a pogányoktól való félelmük miatt, de alkalmas időkben és helyeken keresztény hitre tanították a pogányokat, és Krisztushoz térítették őket. Így szent Hermolaosz, meglátva a pogány Pantaleimon orvost, beszédeivel kereszténnyé tette. A keresztény hit terjesztése miatt mindhárom papot elfogták és az ítélőszék elé állították, A kihallgatás közben bátran Istennek vallották Krisztust, és gyalázták a bálványokat és azok imádóit. Mindnyájukat lefejezték 305 körül.

Szent Natália     vértanú, † 852


Szent Piroska vértanúnő

Piroska nemes római szülők gyermeke volt. Egy Róma környéki faluban született pénteki napon, azért kapta a Piroska, görögül Paraszkéva, latinul Veneranda nevet. Már gyermekkorától megszerette a keresztény hitet, és a Szent Iratok olvasását. Szülei halála után gazdag örökséget a szegényekre hagyta, ő maga pedig kolostorba vonult. bejárta egész Szicíliát és mindenütt térítette a pogányokat. Majd Galliába ment át, ahol Antonius császár és vezére Aszklepiász sok kínzás után, amelyeket hősiesen tűrt, lefejeztette 140 körül.

Szent Anna elhunyta

Szent Annáról, az Istenszülő édesanyjáról szeptember 8-án és 9-en emlékezünk meg. Máthán pap leánya volt Levi törzséből, Áron nemzedékéből. A hagyomány szerint békében hunyt el Jeruzsálemben. Egy hagyomány szerint még Mária örömhírvétele előtt, más hagyomány szerint megláthatta isteni unokáját Jézus Krisztust.

BOLDOG LUCCI* ANTAL minorita hittudós (1682-1752)

A nápolyi királyság Agnoni* nevu helységében született. A keresztségben az Angyal, Miklós nevet kapta. 15 éves korában lépett be a minorita ferencesek közé, s ekkor kapta az Antal nevet. Védoszentjét, Páduai Szent Antalt egész életében tisztelte. Tanulmányait Venafroban kezdte, itt meleg barátság szövodött közte és Fasani Antal rendtársa között, akit az Egyház a szentek között tisztel. Assisiben szentelték pappá, majd tovább folytatva tanulmányait, elnyerte a teológiai doktori címet. Elobb Nápoly környéki hittudományi foiskolákon, majd Rómában tanított. Kidolgozta a ferences teológiát a ferences hagyomány alapján, muve kéziratban maradt. Közben rövid ideig tartományfonök is volt. 1729-ben, 47 éves korában a pápa kinevezte Bovino püspökévé. Elhagyatott egyházmegyéjét buzgón látogatta, mindent megtett, hogy elomozdítsa a hitélet megújítását és a tridenti zsinat szellemében a papság képzését. Sokaknak véleménye volt, hogy XIV. Benedek Ubi primum körlevele, mely a püspökök feladatáról szólt, róla vette a mintát. Nagy gondja volt a szegények felkarolása, szinte mindenét nekik adta, még adósságba is keveredett, hagy rajtuk segítsen. Amikor 1752-ben meghalt, ravatala körül rendkívül kellemes illat volt érezheto. Oszintén gyászolták hívei, különösen a szegények. Lucci atya a hittudományok muvelése közben jutott el az életszentségre, mert - Szeráfi Atyja intelme szerint - megorizte az imádság szellemét. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1989-ben.

Szent Ferenc levele Szent Antalhoz:

„Antal testvérnek, az én püspökömnek, Ferenc testvér üdvöt kíván. Nagyon örvendek annak, hogy a testvéreket hittudományra tanítod; de kérem oket, hogy a tanulmányok miatt ki ne oltsák magukban az imádság és áhítat szellemét, amint ezt a Regula is mondja.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antalt a szent tudományok kiváló tanítójává s népednek gondos pásztorává tetted, segíts minket, hogy erényeit kövessük s egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. Krisztus, a mi Urunk által.

SZENT JAKAB apostol

+Jeruzsálem, 42. körül.

Betszaidában született. Az Egyház hagyományában az ,,idősebb'' nevet kapta, hogy megkülönböztessék a Szent Fülöppel együtt ünnepelt ,,fiatalabb'' Jakabtól, az ,,Úr testvérétől''. Zebedeus és Szalome fia, Szent János evangelista bátyja.

Apja mesterségét örökölve halász volt. A 28. év tavaszán vagy nyarán, amikor Jézus a Genezáreti tó partján járva kezdte egyenként meghívni apostolait, miután meghívta Pétert és Andrást, ,,folytatva útját megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt és nyomába szegődtek'' (Mt 4,21.22). Simon Péter és János mellett ő a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt. Simon a szikla, János a szeretett tanítvány, Jakab az első vértanú az apostolok közül. Ezért kiváltságos helyzetekben -- a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor és a Getszemáni kertben -- csak hármukat vette maga mellé Jézus.

Jakab egyébként robbanékony természetű volt. Szent Lukácstól tudjuk a következő esetet, amely mutatja, hogy Jakab tisztában volt azzal, hogy Jézus mennyire más mester, mint a farizeus írástudók. Amikor úton Jeruzsálem felé a szamariaiak az egyik faluban nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak Jakab az öccsével együtt felháborodva mondta: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!'' Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesznek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.

Az Evangéliumból azt is tudjuk, hogy Jakab milyen odaadással várta Isten országát. Szalome asszony a fiaival együtt odament Jézushoz és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz? -- Intézd úgy -- felelte --, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban. Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom? Ki tudjuk! -- felelték. Erre Jézus így folytatta: A kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, ezt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti akiknek Atyám szánta. -- A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához és így szólt hozzájuk: ,,Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Hanem aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért.

Jakabban jó talajba hullottak az Úr e szavai. Mestere halála után ő lett a jeruzsálemi egyház feje, s mint ilyen valóban ivott az Úr kelyhéből: amikor Heródes Agrippa király 41--42-ben az egyházra támadt, elsőként Jakabot ölette meg karddal. Ő lett az első vértanú az apostolok között.

Életében is sokaknak szolgált. Szent Pál tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg őt, mint Péter és János mellett az Egyház ,,oszlopát'' (Vö. Gal 2,1-10).

A középkor egyik leghíresebb búcsújáró helye Szent Jakab sírja volt a spanyolországi Compostellában. A 8. századtól él az a hagyomány az Egyházban, hogy Jakab a mai Spanyolországig eljutott missziós útján. Egy későbbi, 13--14. századi leírás még azt is tudja, hogy igehirdetésének nem volt sok foganatja, el is veszítette Jakab a kedvét, s akkor megjelent neki Zaragózában a Szűzanya és megvigasztalta. E hagyomány a breviáriumba is belekerült: ,,Jézus Krisztus mennybemenetele után Jakab Júdeában és Szamariában hirdette Jézus istenségét és sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ezután Hispániába ment, ahol néhány embert Krisztushoz térített, akik közül később hetet Péter apostol püspökké szentelt és Hispániába rendelt.''

Jakab hispániai jelenléte ereklyéi átvitelének köszönhető. Az évet nem ismerjük, amikor Jakab földi maradványait Jeruzsálemből Hispániába vitték. A 9. századtól a hagyomány egyöntetűen vallja, hogy Jakab sírja Hispániában van. A legenda szerint a feledésbe ment sír helyét éjszaka csodálatos fény jelölte meg, s a megtalált sírt 800 óta egyre növekvő tisztelet vette körül. Először egy kis kápolnát építettek föléje, amit 899-ben III. Alfonz kibővített, de az arabok 997-ben lerombolták. Magát a sírt azonban megkímélték. 1075--1128 között épült az a bazilika, mely lényegében ma is áll. Szent Jakabot ,,Isten után a legjóságosabb és legerősebb pártfogónak'' tisztelték. Érthető, hogy egész Európából zarándokoltak sírjához.

Példája:

    Se az indulat, se a nagyratörés nem vezet az üdvösségre; csodáljuk inkább Krisztust!

Szent Magnerik     püspök és hitvalló, † 596


Szent Olimpiáda anya

Olimpiáda főnemesi családból származott Konstantinápolyban. Férje halála után teljesen átadta magát a keresztény özvegyek tetteinek. Gazdag örökségét a templomok ékesítésére, kolostorok, vendégfogadóházak fenntartására, börtönök és száműzetési helyek segítésére rendelte és fordította. Minden szegényen és rászorulón segített, akit csak látott. Erényes élete miatt az Egyház diakonisszájává szentelték. Aranyszájú szent János tisztelettel viseltetett iránta. Meghalt Nikomédiában 410 körül.

BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK vértanúk

+Párizs, 1794. július 17.

A compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt, és a közösség távol maradt a janzenista viszálykodásoktól.

1789-ben a compičgne-i Kármelben tizenhat kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia élt. A priornő, Thérčse de Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én született Párizsban egy gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette adta a rendi hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a kivételével valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, s a házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést tanúsított; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.

Már 1789. október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a compičgne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép tulajdonába került'' vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Válaszuk jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy egyhangúan azt közölték: folytatni akarják szerzetesi életüket; ez volt a helyzet egyébként Franciaország csaknem valamennyi kármelita nővérével. 1791. január 11-én megjelent a városi közigazgatás két hivatalnoka, és azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak priornőt, és hogy a laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből (egy idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett) tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként maradt hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, hogy nem zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem kísérelte meg, hogy elismertesse magát velük. A város elég barátságosan viseltetett irántuk, és közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen tölthették el. 1791. augusztus 10-én a kerület direktóriuma biztos kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a priornő még párizsi utazásra is vállalkozott, hogy a kármeliták általános elöljárójától, Rigaud abbétől utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően rosszabbra fordult, különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a kiürítést 14-ig be is kellett fejezni. Négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze laktak azokon a helyeken, amelyeket a priornő bérbe vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az alkotmányos esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának egy kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a megszokott szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.

1792. szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig még viszonylagos nyugalmat jelentett számukra. November vége felé azonban Courouble abbénak a mind erősebbé váló fenyegetések elől ki kellett térnie, és száműzetésbe kellett mennie; ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki segítséget. Az 1792. szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak már bennük illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a rémuralom tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön. A letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak el. Májusban egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az életét; ő írta meg később rendtársai történetét.

Június 13-án a priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenes leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compičgne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniök a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az ellenük támasztott vád valódi oka. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak most a novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz vitték őket, ott volt felállítva a guillotine.

A vérpad lábánál megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906. május 13-án boldoggá avatták.

SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

és szeptember 5. Ünnepük: május 2. Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24. Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

Szolánó Szent Ferenc     hitvalló, † 1613       


ÁRPÁDHÁZI SZENT KINGA szűz, klarissza (1224-1292)

*Magyarország, 1224. +Stary Sacz (Ószandec), Lengyelország, 1292. július 24.

Kinga is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé.

IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje, a Türingiába szakadt Erzsébet, valamint nagybátyja, Kálmán herceg és felesége, Szalóme példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Főleg Szalóme hatása félreismerhetetlen életének későbbi alakulásában. De megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.

Nem is sejtette, hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután 1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba. Talán éppen Kálmán herceg és Szalóme józsefházassága lebegett a szeme előtt, s bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl.

Az országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat. Mindkettejük buzgósága segítette elő 1253-ban Szent Szaniszló, Krakkó hajdani vértanú-püspöke (+ 1079) szentté avatását. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka).

Férje hosszabb betegeskedés után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania...

E sok viszontagság bizonyára szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 júliusában állapota válságosra fordult. Maga kért papot, hogy szentségekkel megerősítse, majd július 24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján befejezte áldásos földi pályáját. Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. Tőlük való félelmükben a nővérek 3 napig titkolták főnöknőjük halálának hírét... 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védőszentjévé tette.

--------------------------------------------------------------------------------

,,Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet.'' (Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel a szülés előtt.)

Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni. Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Boldog Kingát elhalmoztad édességed áldásával, és szüzességét a házasságban is megőrizted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy tiszta életünkkel mindig a tieid lehessünk!

Imádság:

Istenünk, te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességit és arra indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add kérünk, hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

    Királynőként, vagy özvegyként, de akár egyszerű tanulóként imádkozz, segíts másokon...!

SZENT KRISTÓF

+250 táján

Kristóf azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte áll.

A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban (Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője rajzolta a legszínesebb képet:

Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.

Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.

Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''

És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.

Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.

Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.

Szent Krisztina vértanúnő

Krisztina Tirusból származott. Szülei nemes emberek, de pogányok voltak. Leánygyermeküknek a Krisztina nevet adták nem pogány okoskodásuk alapján, hanem Isten elrendeléséből. Amikor 11 éves lett, rendkívüli szépséggel rendelkezett. Atyja meg akarta óvni minden káros befolyástól és azért külön lakrészben tartotta, a legjobb szolgálókat rendelve mellé. Körülvette leányát arany és ezüst bálványszobrokkal és megparancsolta, hogy mindennap mutasson be előttük áldozatot. Szépsége miatt sok kérője akadt, de az atya senkinek sem adta őt, hanem a pogány bálványok szolgálatára akarta rendelni. A leány, ablakán kinézve sokat gondolkozott az igaz Isten felől. Egy angyal, megjelenvén neki, kioktatta az igaz hitről, de a vértanúságról is. Krisztina buzgóságában összetörte az összes bálványszobrot. Pogány atyja Urbán ezért megkorbácsoltatta és börtönbe vetette. Állhatatosságát sem ő sem hivatali utóda nem tudta megingatni a keresztény hitben. Végül, 12 éves korában karddal és lándzsákkal átszúrva nyerte el a vértanúságot 300 körül.

       

Szent Vladimir     hitvalló, † 1015