MAGDEBURGI SZENT ADALBERT püspök

+Zscherben, Merseburg mellett, 981. június 20.

A középkori német császárok nagy feladatai közé tartozott Kelet- Európa misszionálása. Szorosan együttműködve az uralkodókkal, akik arra törekedtek, hogy a nyugati és déli szlávok egyes csoportjait beolvasszák a birodalomba, a kereszténység előrehatolt a pogány keleti vidékekig, és kiépítette egyházi szervezetét. Már Nagy Károly alatt megkezdődött a keleti misszió, de csak az Ottó nevű uralkodók alatt vált rendszeressé. Amikor Nagy Ottó császár 955-ben a Lech-mezőn legyőzte a magyarokat, megfogadta, hogy új püspökséget alapít Merseburgban, és egy új egyháztartományt létesít, amelynek székhelye a kedvelt pfalzi Magdeburg lesz. Onnan azután el kell jutnia majd a keresztény hitnek Lengyel- és Oroszországig. Tervét nem sokkal halála előtt sikerült végrehajtania.

Adalbertnek, Magdeburg első érsekének fiatal éveiről nem tudnak a források. Bizonyára Lotharingiából származott, és 950 körül érseki okiratkészítő lett Kölnben. 953-tól 958-ig I. Ottó kancelláriáján jegyző volt, majd 959-től 961-ig szerzetes a trieri Szent Maximin reformkolostorban. Itt hallott először a keleti misszióra szóló felhívásról. Szvjatoszláv kijevi orosz nagyfejedelem anyja, Szent Olga, aki meg akarta nyerni a hit számára fiát és honfitársait, a német királytól püspököt és papokat kért. Mainzi Vilmos (929?--968) érsek ajánlatára a császár a trieri szerzetest, Adalbertet választotta ki erre a feladatra. Ő engedelmesen követte a hívást, bármilyen kevéssé egyezett is meg akaratával. 961-ben néhány munkatársával együtt útra kelt Kijevbe. Alig érték el a határt, a pogány oroszok megtámadták, társait megölték, egyedül ő tért vissza 962-ben. Rövid ideig II. Ottó kancelláriáján dolgozott, majd a császár kinevezte a Lauter melletti Weissenburg kolostorának apátjává. Ebből az időből megmaradt Prümi Regino (840 körül--915) krónikájának folytatása, amelynek szerzősége nagy valószínűséggel Adalbertnek tulajdonítható. Átfogja a 907--967 közti éveket, és Adalbert oroszországi útjának néhány részletét olyan pontosan közli, hogy csak ő maga jöhet szerzőként szóba.

Amikor 968-ban nagy nehézségek után Ottó császár Magdeburgra vonatkozó tervei megvalósultak, Adalbertet magához hívta Itáliába. A ravennai zsinaton 968 októberében megalapították a magdeburgi érsekséget és Adalbertet nevezték ki érsekké. Maga XII. János pápa (955- -964) szentelte fel Rómában. Ez már jelezte, hogy milyen kiemelkedő rangot ért el Magdeburg a császár akarata szerint: őt illette meg az elsőség a Rajna jobb partján levő valamennyi német egyház között, és ugyanazokat a kiváltságokat kapta, mint a régi érsekségek: Trier, Köln és Mainz. Római mintára a magdeburgi dómhoz 12 papot, hét diákonust és 24 szubdiákonust rendeltek.

Adalbert mindjárt a felszentelése után elutazott Rómából. Megérkezését követően a magdeburgi dómban ünnepélyesen beiktatták, majd már a 968. év karácsonyán felszentelte új püspökségeinek: Merseburgnak, Meissennek és Zeitznek megyéspüspökeit. Hermann Billunggal szorosan együttműködve Adalbert a következő években egyháztartományának megszervezésén fáradozott. Emellett különösen szívén viselte a szorbok evangelizálását, s ezt az ország alig művelt vidékein át tett, nagy nélkülözésekkel teli, hosszú útjain messzemenően saját maga lendítette előre.

Magdeburgban a klerikus utánpótlás számára püspöki iskolát alapított, s az nagy tekintélyre emelkedett. Amikor I. Ottó császár 973-ban meghalt, kívánságának megfelelően Adalbert a dómban temette el első felesége, Editha (+946) mellé.

A császár halála után Magdeburgnak mint a német keleti misszió előőrsének jelentősége csökkent, de az érsekség maradt a továbbiakban is a keleti misszió kiindulópontja. Adalbert egy vizitációs útján halt meg a merseburgi püspökség területén 981. június 20-án. Magdeburgba szállították, és a dómban temették el.

Szent Arisztoklész és vértanútársai

Arisztoklész ciprusi származású volt, Tamasza városában született és később a város papja lett. Makszimián császár üldözése alatt elrejtőzött egy hegyi barlangban, a pusztában. Imádság idején egy hang megparancsolta neki, hogy menjen a szalarniszi metropoliába, hogy Krisztus vértanúja lehessen. Arisztoklész útra kelt, egy erdőben szent Barnabás templománál találta Demeter diakónust és Atanáz felolvasót. Mindketten vágytak a vértanúságra. A városba érve, keresztényeknek vallották magukat, és a pogányok azonnal fejvesztésre ítélték őket. Az ítéletet 306 körül hajtották végre rajtuk.

Szent Florentina (Florencia, Flóra) szűz és szerzetes, † 610       


Szent József     hitvalló, † ~400       


Kölni Boldog Krisztina     szűz, † 1312       


Szent Leukiosz püspök

Szentünk Antiochiában született egyszerű szülőktől. Tízéves volt, amikor anyja meghalt. Atyja egyetlen fiával Eutropiosszal elment az Alexandria vidékén levő Szent Hermiász nevű kolostorba. Atyja szerzetessé lett, fiát pedig átadta, hogy könyveket tanuljon. Éles elméjű gyermek lévén, hamar elsajátította a szükséges ismereteket. Ezenkívül szelíd volt és engedelmes. 25 eves korában isteni sugallatra pappá szentelték és megválasztották kolostorfőnöknek. Atyja látomása után neve Leukioszra változott. Aztán szent élete miatt az itáliai Brindisi püspökévé szentelték. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki és sok csodát tett általa. Sok pogányt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el az V. században.

BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca

*Donauwörth, 1291 körül. +Maria-Medingen, 1351. június 20.

Margit az augsburgi püspökség Donauwörth nevű helységében az Ebnerek jómódú és tekintélyes nemzetségéből született. A szülői házban nőtt fel, és tizennégy vagy tizenöt éves korában belépett a szülővárosától nyugatra fekvő Medingen domonkos kolostorába.

Korábbi vallási életéről egyszer bevallotta, hogy Isten mindig megtartotta atyai hűségében és oltalmában. 1312. február 6-án súlyosan megbetegedett; három éven át ágyhoz kötötték szívbántalmai és bénulásai. Eleinte nem tudott mit kezdeni betegségével. Földi orvosságok nem hoztak számára gyógyulást, lelki vigasztalásai hiányoztak; nővértársai pedig mindinkább visszahúzódtak tőle; egy számára különösen kedves ,,boldog nő'' azonban beszélt neki az Istenért elviselt szenvedés értékéről és az imádság áldásáról. Ekkor felismerte Margit, hogy egyedül Isten az igazi hűség. Ettől kezdve eltűnt a szenvedésével szemben érzett ellenszenve, sőt már azt sem kívánta, hogy egészséges legyen, hanem teljesen át akarta magát adni Isten akaratának. 1326-ig gyakran szenvedett, de idővel javult az egészségi állapota.

Amikor 1324--25-ben a kolostor közösségének háborús veszély miatt ideiglenesen szét kellett szóródnia, Margit egy nővértársa kíséretében a szülői házába ment, s ott ugyanolyan visszavonultan élt, mint azelőtt a kolostorban. Örömmel tért vissza Medingenbe ,,azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben valóban Isten akarata szerint él, és egyedül csak Őt keresi. A következő évtizedben az addiginál biztosabban járta Istenhez vivő útját.''

1332. október 29-én Nördlingeni Henrik (+1379 után) világi pap meglátogatta a kolostort; ,,Margit kilépett magányosságából, hogy hallja Isten igaz barátjának hangját, ő pedig felismerte, hogy Isten nagyot akar tenni Margit lelkével. Henrik jóságos, lélekkel telített szava olyan volt számára, mint a tél hosszú dermedtsége utáni tavaszi eső.'' Tizenkilenc éven át maradt Margittal lelki kapcsolatban. Henrik még nyolcszor járt Medingenben, s amit szóban nem tudtak elrendezni, levélváltással folytatták. Ebből a német nyelven fennmaradt első levelezésből megmaradt Margitnak egy Henrikhez szóló levele és Henriknek Margithoz intézett ötvenhat levele. A Nördlingeni Henrikkel való első találkozástól kezdve Margit ,,Isten barátai'' közé tartozott. Már régebben is hallott róluk, de visszavonultságában nem kereste, hogy csatlakozzék hozzájuk. ,,Isten barátai''-nak, akik közé világiak, papok és szerzetesek tartoztak, a keresztény élet volt a céljuk abban a vigasztalan időben, amikor a pápák Rómából Avignonba települtek át. Margit Henrik révén került velük közeli kapcsolatba.

1335. február 28-án Margit rendkívüli kegyelmekben, misztikus élményekben részesült. Miközben a nővérek kórusának oltára előtt térdelt, nagy szeretet ébredt benne Jézus neve iránt. Olyan lenyűgöző módon tapasztalta meg Isten szeretetét, hogy úgy érezte: elvesztette a szívét. Betegsége miatt semmiféle nehezebb vallási gyakorlatot nem vállalhatott magára. Lemondott mégis némely ételről, így a húsról, halról, gyümölcsről és borról, s kemény fekhelyen aludt. Panasz nélkül, sőt vidáman, hálásan és mindig szeretetre méltón viselte el szenvedéseit. Minden földi dolog elhalványult számára Isten valósága előtt, és áthatotta csodás ereje. A későbbi években is meglátogatták testi szenvedések, de mindent elviselt abban a tudatban, hogy valamennyi kínja ahhoz teszi hasonlóvá, akit mindenekfölött szeret: a keresztre feszített Úrhoz.

1344-ben Nördlingeni Henrik arra kérte Margitot, hogy rendezze és foglalja össze lelki élményeit, amelyeket 1312 óta naplószerűen feljegyzett, vagy Henrikhez intézett leveleiben rögzített. Margit 1344 decemberében és 1345 januárjában teljesítette a megbízatást.

Henrik megdicsérte ugyan a munkát, de még pótlását és a naplók további vezetését kívánta. Így jött létre a feljegyzések második része, amely kiegészítéseket tartalmaz, és újakat is 1345-től 1348-ig terjedően. Első megfogalmazásának nyoma veszett. Egy 1353-ból való másolaton kívül, amelyet a medingeni kolostorban őriznek, és amely az 1882. évi kritikai kiadás alapjául szolgált, vannak még különféle másolatai és kivonatai, valamint két latin fordítása. A Napló józan, csaknem egyhangú nyelvezetű, de a feltétlen igazság bélyegét viseli magán. Ezekkel a szavakkal fejeződik be: ,,Semmit sem kívánok azon kívül, amit Jézussal és Jézusból és Jézusban kapok.'' Ebből a beállítódásból magyarázható Margit bensőséges szeretete a gyermek Jézus, a kereszten, a szentségben, az oltáron lévő Üdvözítő, az Úr neve, sebei, Szíve és drága Vére tiszteletére végzett ájtatosság iránt.

Margit utolsó hónapjairól nem tudunk semmi közelebbit. 1351. június 20-án halt meg Maria-Medingenben. Halála után is tartott az a tisztelet, amely már élete folyamán is megnyilvánult iránta a kolostoron belül és kívül egyaránt. Margitot nem közönséges sírboltba temették el, hanem a káptalanterem közepén. A sírjához fűződő alapítványok és fogadalmi táblák tanúsítják évszázadok óta tartó tiszteletét, melyet a Szentszék 1979. február 24-én megerősített.

Szent Methód püspök

Életének körülményeiről nagyon keveset tudunk. Fiatal korában Isten szolgálatára adta magát. Istennek tetsző élete miatt püspökké szentelték. Egyesek szerint Patára város püspöke, mások szerint Olimposz püspöke volt. Mint tehetséges és szentéletű ember, szellemi nyáját szelíd oktatásokkal vezette a tökéletesség fele. Püspöksége napjaiban támadt Origenész tévtanítása, amely sokakat megtévesztett, A szent főpap világos és buzgó tanításokkal védelmezte a hitet és állt ellent a tévtanításnak, Ez a tevékenysége ellene hangolta a bálványimádó pogányokat, akik elfogták és 312-ben lefejezték.

Boldog Özséb     szerzetes           


Szent Ráfáel


Szent Szilvér    pápa és vértanú, † 537       


BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz, orsolyita, rendalapító (1865-1939)

Az ausztriai Loosdorf-ban született grófi családból, lengyel apától és osztrák anyától. Keresztneve Júlia. A hét testvér közül egyik: Boldog Mária Terézia, egy másik: Vladimir, jezsuita generális. Szülei buzgó, vallásos emberek. A család 1883-ban Krakkó közébe költözött. Júlia Krakkóban megismerkedett az orsolyita novérekkel s 1886-ban a rendbe lépett. Rendi neve Orsolya lett. Közel húsz évig tanított a novérek leányiskoláiban, 1904-ben a ház elöljárója lett. 1906-ban a cári Oroszországból, Szentpétervárról kérelem érkezett a krakkói novérekhez, az ottani leánykollégiumot a megszunés veszélye fenyegette. Júlia néhány novértársával elment s átvette a kollégium vezetését. Civil ruhában szabadott csak járniuk. Két év múlva önálló rendházat alkottak, hamarosan a kollégium élete felvirágzott. Az orosz hatóságokkal történt összekülönbözés miatt Orsolya kénytelen volt elhangyni az országot (1910). Ekkor a finnországi Merentahtiben a Balti-tenger partján gyönyöru vidéken középiskolát, internátust alapít lengyel leányok számára. Kis paradicsomnak nevezik. Az elso világháború azonban letarolja a novérek munkáját. Kénytelenek Svédországba távozni - még 1917 elott. Itt Stockholmban iskolát vezetnek nyelvek oktatására. Dániában is muködnek. Orsolya anya 1920-ban visszatér hazájába s megalapítja az orsolyita rendnek egy új ágát: az Agonizáló Jézus Szívérol nevezett Orsolyita Novérek Kongregációját. A Szentszék 1923-ban hagyta jóvá szabályukat. Fo muködési területük: az ifjúság nevelése és a szegények gondozása. Lelkiéletük központja az Oltáriszentség. Példaképük a Boldogságos Szuz. Önmegtagadásuk: a mindennapi munka. A két világháború között Lengyel-, Olasz- és Franciaországban 35 házat létesítenek, a novérek 800-an vannak. 1929-ben letelepednek Rómában, itt lesz az anyaház. Orsolya anya mint általános elöljáró itt éri meg szerzetes életének 50. jubileumát 1939-ben, s ez év máj. 29-én hal meg Rómában. II. János Pál pápa 1983-ban avatta boldoggá Poznanban, felejthetetlen ünnepség keretében.

„Isten fenntartotta magának a jogot, hogy a kereszt által üdvözítse a világot. Nekünk pedig azt a feladatot hagyja, hogy könnyítsük meg másoknak a fájdalmas keresztútjárást, - hogy magunk körül a jóság és öröm sugarait árasszuk. S ezt gyakran megtehetjük. Egy jóakaró, biztató mosoly... Ez a mosoly Isten jóságáról és szeretetérol beszél.”

Orsolya anya: „A mosoly apostolsága” írásából.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ursulát új szerzetestársulat alapítójává tetted. Add, hogy erényeit követve az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Bonifác     vértanú, † 1008


Szent Gerváziusz (Gyárfás)     vértanú, † ~200       


Szent János atya

János atya a VI, században élt egy barlangban, Jeruzsálem közelében. Egy Istenszülő képen kívül semmi vagyona nem volt. Ez előtt gyújtott mécsest és imádkozott nagy buzgósággal. Isten előtt nagy kegyelemre talált. Nagyon kívánta látni a különböző szent helyeket, el is látogatott oda, és amikor akár több hónapi távollét után visszatért, a mécses mindig égett a szentkép előtt. János atya munkában és böjtben sok évet töltött el. Békében hunyt el.

Falkonieri Szent Juliánna     szűz és szerzetes, † 1341       


Szent Judás Tádé apostol

Jézus rokona, Jakab testvére: így különbözteti meg a Szentírás az áruló Júdástól. Az egyházi nyelvhasználatban Júdás-Tádé elnevezés a szokásos. Mint az ifjú Jakab apostolnak, neki is Kleofás volt az atyja, Mária pedig az anyja, Ezt a Máriás szent János evangéliuma az Úr közeli rokonának nevezi, Júdást Jakab, József és Simonnal az Úr testvérének, vagyis unokatestvérének mondja. Családos ember, volt. Meghívása előtt Júdás is földműves lehetett valahol Galileában. Életéről nem sokat tudunk. A Szentlélek leszállása és az apostolok szétoszlása után a hagyomány szerint Palesztinában, Júdeában, Szíriában, Mezopotámiában, főleg Edesszában és Perzsiában hirdette az evangéliumot. Valószínűleg itt is szenvedett vértanúságot 70 körül. A Szentírásban egy levél maradt tőle ránk.

PESAROI BOLDOG MICHELINA özvegy, III. r. (1300-1356)

Loreto közelében az Adriai-tenger partján van Pesaro*. Itt született Michelina a gazdag és nemes Metelli családból. Már 12 éves korában férjhez adták egy fiatal nemesnek a Malatesta családból. Szerette férjét és kisfiát. Férje azonban egy ragályos betegségben meghalt, s o húsz évesen özvegy maradt. Nehezen viselte a megpróbáltatást. Ebben az idoben egy jámbor terciáriusno érkezett Pesaroba, aki buzgóságával és életszentségével nagy hatással volt az egész városra. Michelina házába hívta, hogy nála lakjék. A vele való beszélgetés közben Michelina ráébredt, mennyire tökéletlen még szeretete Isten iránt, mily nehéz elszakadnia a földiektol, kisfiától, akit bálványozott. „Akkor kérjük együtt az Istent - tanácsolta neki társa -, tegye szabaddá szívedet mindattól, ami akadálya Isten iránti szeretetednek.” Michelina beleegyezett. A következo reggel szentmisén vettek részt. Szentmise után Michelina hallotta bensejében az Úr szavát: „Szabaddá akarlak tenni. Fiadat magamhoz veszem, te pedig ezután egészen hozzám tartozol.” Mikor hazaértek, a fiút betegen találták, hamarosan meg is halt. Michelina szíve ezután már nem tapadt mulandó dolgokhoz. Elosztotta a szegények között nagy vagyonát, nem törodve rokonai tiltakozásával. Belépett a ferences III. rendbe, gondozta a rászorulókat, mint új családját. A kórházban látogatta a betegeket, segített rajtuk azzal is, amit adományként kapott, azzal is, amit keze munkájával szerzett. Azt is megtette, hogy mezítláb kéregetett. Életmódja rokonait felboszítette. Egy toronyba zárták és megkötözték, sot meg is verték. Michelinát azonban nem tudták megtörni és visszatéríteni útjáról. Mikor megszabadult, buzgó zarándokok társaságában a Szentföldre ment. A Kálvária hegyén elragadtatásba esett. Utána megindult szavakkal beszélt Urunk szenvedésérol, úgyhogy hallgatói könnyekre fakadtak. Visszaérve szüloföldjére megkettozte imádságait s vezeklo gyakorlatait, jócselekedeteit. Halála napját elore mondva 1356. jún. 19-én fejezte be életét. Ravatalánál és sírjánál csodák történtek. A pesaroi Szent Ferenc templomban temették el. A Szentszék 1737- ben erosítette meg évszázados tiszteletét. Pesaro pedig patrónájává választotta.
„Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,37-39.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Michelinát a világi életbol az Istennek szentelt életre hívtad, hogy kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Közbenjárására segíts, hogy hivatásunkban huségesen kitartsunk és eljussunk a mennyei hazába. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Protáz     vértanú, † ~200       


SZENT ROMUÁLD
* Ravenna, 951/52. + Val di Castro, 1027. június 19.
Romuáld 951-ben Ravennában egy Sergius nevű nemes fiaként született. Amikor húsz éves lehetett, viszály támadt atyja és néhány rokona közt, amit fegyverrel döntöttek el, s Romuáld apja megölte egyik ellenfelét. Mikor pedig vonakodott a vezekléstől, apja helyett Romuáld vonult negyven napra a S. Apollinare in Classe-kolostorba, hogy elégtételt adjon Istennek. Egy éjszaka virrasztása közben megjelent neki Szent Apollinaris, s Romuáld ekkor elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben ebben a kolostorban tette le a szerzetesi fogadalmat, miután Honestus ravennai érsek rábeszélésére apja beleegyezését adta. Később Sergius is belépett a S. Severo ravennai kolostorba, és szentség hírében halt meg.

Romuáld három évig maradt a S. Apollinaréban. A kolostorban uralkodó laza fegyelmet azonban oly nyíltan helytelenítette, hogy szerzetestársai meggyűlölték. Egy halálos merényletet éppen hogy megúszott. 975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet élhessen. A velencei síkságra távozott, és ott egy Marinus nevű remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy Romuáld nincs fölkészülve a szerzetesi életre. Ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására.

Romuáld és Marinus körülbelül három éven át tartózkodott velencei területen. Kapcsolatba kerültek Pietro Orseolo dózséval, aki 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt. A Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály- kolostor apátja, Guarino már korábban megkísérelte rábeszélni: mondjon le és legyen szerzetes. Romuáld és Marinus is ugyanezt a tanácsolta neki, mire velük és Grandenicus nevű barátjával, valamint Guarino apáttal titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg.

988-ban Cuxa hűbérura, Oliba gróf ugyancsak lelki tanácsot kért Romuáldtól. Ő is engedett a rábeszélésnek, hogy legyen szerzetes. Mivel vazallusainak ellenállásától tartottak, Oliba, Guarino, Grandenicus, Marinus és Romuáld Montecassinóba mentek. Oliba itt szerzetesi fogadalmat tett, de már két év múlva meghalt. Grandenicus még harminc éven át élt remeteként a kolostor közelében, Guarino Jeruzsálembe zarándokolt. Marinus Dél-Itáliába indult, de hamarosan megölték a fosztogató szaracénok.

Így Romuáld 989-től több évre magára maradt. Mélységesen megérlelte az a tizenhárom éves képzés, amelyben Marinustól részesült. Éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt.

Végül Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre északnyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Életében először komoly egyházi ügyekbe kellett beavatkoznia.

Megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte a S. Apollinare apátjának. Nehezen egyezett bele, s egy év múlva lemondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatalra. Montecassinóba ment, hogy meglátogassa Grandenicust, akit már tizenegy éve nem látott. Súlyos betegsége egy éven át ott tartotta, s így megismerte Beneventói Benedeket, barátjának egyik tanítványát. Vele Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált: Querfurti Brunót, Ottó császár rokonát, a S. Alessio szerzetesét, és Tamás német nemest, a császár barátját. 1001-ben, amikor fölkelés tört ki Rómában, Romuáld visszatért Pereumba. Remeteséget alapított, ahová újabb tanítványok jöttek, köztük I. Boleszláv lengyel király egyik fia.

Beneventói Benedek 1003-ban vértanúságot szenvedett Lengyelországban, Querfurti Bruno pedig hét éven át missziós munkát végzett Közép- és Kelet-Európa népei közt.

1004-ben Romuáld remeteséget alapított Pioggo közelében, Val di Castróban. Az évek folyamán további közösségeket és egy apácakonventet csatolt hozzá. Amikor öt évvel később eljutott hozzá korábbi tanítványa, Querfurti Bruno halálhíre, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanúság koronáját. Húsz kísérővel útra kelt Kelet- Európa felé, de kora és gyenge egészsége hamarosan vállalkozása feladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett meg. Hét évig maradt ott, és zsoltár-kommentárokat írt. Nem sokkal 1023 után Romuáld kis remeteséget alapított Camaldoliban, Arezzo közelében. Később ez lett a kamalduli szerzet anyakolostora. Annak a legendának, amely ezt az alapítást egy Maldolus nevű nemesnek tulajdonítja, nincs történelmi magva.

Amikor Romuáld halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg 1027 június 19-én. Öt évvel később még romlatlan állapotban találták tetemét, s Róma engedélyezte szentként való tiszteletét. 1481-ben átszállították ereklyéit Fabrianóba, és 1595-ben VIII. Kelemen pápa az átszállítás napját, február 7-ét az egész egyház ünnepévé tette. Az új naptár halála napján üli meg ünnepét. A Romuáld utasításai szerint élő remetéket később a kamalduli rendben egyesítették.


--------------------------------------------------------------------------------

Romuáldból vonzó lelkierő áradt, ezért püspöke figyelmeztette, hogy ne zárkózzék be remeteségébe, hanem menjen oda, ahol a legtöbb lelket tudja megnyerni: ,,Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!'' A szerzetes követte a fölszólítást, és az emberek közé ment, hogy a maga módján segítsen rajtuk. Ezért sohasem maradt sokáig ugyanazon a helyen, hanem újra és újra fölkerekedett, hogy másutt szolgáljon Istennek és az embereknek.

Egyszer egy Rainer nevű gróf közelében telepedett le. Ez a lovag egy olyan embernek a feleségével élt együtt, akit párbajban megölt. A gróf félt Romuáld ítéletétől. Úgy akarta leszerelni, hogy nagy ajándékot kínált föl Isten szent emberének. Romuáld határozottan elutasította az ajánlatot, mert nem akarta szavát áruba bocsátani, inkább vezeklésre szólította föl a nagyurat. A gróf pedig engedelmeskedett, vallomása szerint: ,,Sem a császár, sem egyetlen más ember nem ébresztett bennem akkora tiszteletet, mint Romuáld tekintete. Jelenlétében nem ismertem többé semmi mentséget, és szorongás fogott el a bűneim miatt.''

Romuáld mély alázattal fogadott mindent, és megvolt az a készsége, hogy a jogtalanságot is nyugodtan eltűrje. Azt mondják, egyik kolostorában élt egyszer egy nemesi származású szerzetes, aki nem tudott leszokni féktelenségeiről. Romuáld megintette őt, és fölajánlotta neki segítségét. A bűnös erre elkezdte rágalmazni elöljáróját, és az övéhez hasonló bűnnel vádolta a nyilvánosság előtt. Meggondolatlan szerzetestársai hitelt adtak neki, és kemény vezeklést szabtak ki Romuáldra: megtiltották neki, hogy misézzen. Romuáld szó nélkül elfogadta a meg nem szolgált büntetést. Fél év múlva belső megvilágosítás nyomán újra oltárhoz lépett. Hosszú elragadtatásba esett, és a mennyei dicsőséget szemlélte. Egyúttal megbízatást kapott, hogy könyvet írjon a zsoltárokról.

Amikor III. Ottó császár megismerte a szentet, így kiáltott föl: ,,Bárcsak a te testedben lehetne az én lelkem!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Romuáldot arra választottad, hogy Egyházadban újra fölvirágoztassa a remeteéletet, kérünk, engedd, hogy magunkat megtagadva és Krisztus nyomában járva, eljuthassunk a mennyek országába!

Példája:
    Az erények segítenek a mindég szentebb életre.


Szent Zoszimász vértanú

Traján császár uralkodása idején (89-117) Apollónia városában élt egy hellén katona Zoszimász, aki igyekezett Krisztus hitének követője lenni. Meghallva, hogy Domitián helytartó közeledik a város felé, hogy a keresztényeket megkínozza, elhagyta a katonai szolgálatot és megkeresztelkedett, tiszta életet élt imádságban és böjtben. Amikor a helytartó a városba ért, feljelentették előtte Zoszimászt. Maga elé hivatta, kihallgatta, és mivel nem akart a pogány isteneknek áldozni, kínzások alá vetette. Ütötték, oszlopra feszítették, ruhátlanul megtüzesített rostélyra feszítették, belül hegyes szögekkel kivert szandálban járatták, fáklyákkal égették. Ezek után június 19-én, karddal lefejezték.

Szent Arnold


Schönaui Szent Erzsébet     szűz, † 1165       


Szent Leontin és vértanútársai

Veszpazián császár uralkodása alatt (70-79) Rómában, egy kegyetlen, keresztényeket gyűlölő szenátor: Adorján, meghatalmazást kapott a császártól, hogy Fönícia területen a keresztényeket felkutassa és megölje. A föníciai Tripoliszban élt Leontin, aki születésére nézve görög volt, mint hadvezér szolgált a császári hadseregben. Értelmes ember és a könyvek ismeretében bölcs, tiszta életű és a szegények iránt irgalmas, és az idegenek befogadásában is kitűnő volt. Az üldözések idején Hypát tribunus és társa Theodul, Tripoliszba mentek, hogy elfogják Leontint. Leóntin mindkettőjüket Krisztus hitére térítette. Amikor rövidesen Tripoliszba érkezett Adorján szenátor, hitükért mindhármukat kínzások alá vetette. Hypát és Theódul kard által lettek vértanúk, Leontin, pedig még a kínzások között meghalt.


Szent Márk     vértanú, † 286       


SZENT MARCELLINUSZ (MARCELLIN) pápát 296. június 30-án választották meg. Római volt és jó ideig békében tudta az egyházat kormányozni. Diokletianus császár, császártársa Maximianus és alcsászára Galerius úgy látták, hogy a pogány államvallásra veszélyt jelentenek a keresztények, ezért 303. február 23-án rendeletben megparancsolták a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését és a keresztények polgárjogának megvonását. A keresztényekre halálbüntetés vagy kényszermunka várt.

A Diokletianusz-féle keresztényüldözéskor, 304-ben, Rómában szenvedett vértanúságot, együtt Szent Péter vértanúval. Az esetről Szent I. Damazusz pápa (uralk. 366-384) leírásából tudunk. Ő magától a hóhértól hallotta a történetet.

Egy bozótos helyen lefejezték őket, de maradványaikat a Via Labicanán levő temetőbe vitték két babérfához. Sírjuk fölé a türelmi rendelet kiadása után bazilikát emeltek. Sírjukat 1896-ban találták meg Rómában.

Példája:
    A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!
        Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!


Etiopiai Szent Mózes     vértanú, † 400       


GAMBACORTI BOLDOG PÉTER remete, III. r. (1355-1435)
Apja a Pisai Köztársaság elnöke volt. Péter fiatal korában könnyelmu életet élt. 22 éves korában azonban megtért, elsosorban Klára novérének hatására, aki szerzetes volt. Miután belépett Szent Ferenc III. rendjébe, az Urbino melletti Cessano* hegyre remeteségbe vonult. Itt kemény bunbánó életet élt. Hamarosan tanítványok gyultek köréje, akiket ferences III. rendi közösségbe szervezett s részükre szabályzatot szerkesztett. A Montebello hegyi remeteség lett a Szegény Testvérek központja. A kongregációt V. Márton pápa 1421-ben hagyta jóvá. Péter halála (1435) után a közösség Pesaroban, Trevisoban, Páduában, Urbino környékén alapított remeteközösségeket. Késobb más remetekongregációk (Korzikai Angelusz, Furcapalenai B. Miklós stb. remeteségei) beolvadtak a Boldog Péter alapította kongregációba. Pisai Gambacorti Péter tiszteletét XII. Ince pápa 1693-ban hagyta jóvá. Péter remetéi - ha kevesen is -, de még ma is léteznek.
„Ha a Kelet misztikusaihoz hasonlóan sikerül kiüresítened a lelkedet minden gondolattól és minden vágytól; visszavonulsz önmagad központjába, és mindent arra a pontra összpontosítasz magadban, ahol életed Istenbol fakad - mégsem találhatod meg igazán Istent. Semmiféle természetes gyakorlat nem hozhat Vele eleven kapcsolatba. Ha O nem mondja ki magát benned, ha nem ejti ki nevét lelked mélyén, nem fogsz tudni többet róla, mint a ko a földrol, amelyen tehetetlenül fekszik.”
Thomas Merton

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a remeteéletre hívtad s társainak vezetojévé tetted. Add, hogy a világ forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod kincseihez. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Adolf     püspök és hitvalló, † ~810


(Helory) SZENT IVO plébános, ügyvéd, III. r. (1253-1303)
Bretagne-ban* született elokelo szüloktol. Gyermekkorát ártatlanságban és igazi jámborságban töltötte. Párizsban és Orleans-ban végezte teológiai és jogi tanulmányait, de a jámborságot elobbre helyezte a tanulmányoknál. Párizsban hallhatta Szent Bonaventura eloadásait is és épült annak szent életén. Egyetemi tanulmányai alatt letette a szüzességi fogadalmat és belépett Szent Ferenc III. rendjébe. Tanulmányai mellett szabad idejében az áhítatnak és felebarátai megsegítésének szentelte magát. Életrajzaiból nem világlik ki, mikor szentelték pappá. Lehetséges, hogy elobb mint a jogi tudományban jártas embert alkalmazták a nantesi püspökségen. Itt mint vizsgáló bírónak alkalma nyílt segíteni embertársain: a szegényeknek, özvegyeknek, árváknak ingyen vállalta el ügyeit. Ekkor kapta a „szegények ügyvédje” címet, s ezért lett az ügyvédek, jogászok védoszentjévé. (Képeken ügyvédi irodában, szegények közt III. rendi ruhában, kordával ábrázolják.) Alázatosságában nem gondolt a papságra, de püspöke biztatására pappá szenteltette magát. Ekkor egészen a lelkipásztori hivatásnak élt. Két plébániát is ellátott nyolc éven át. Önmagához szigorú, másokhoz elnézo, türelmes volt. Naponta vendégül látta a szegényeket, idegeneket fogadott be szállásra. Egyszer magát az Úr Jézust fogadta be szegény alakjában. Szentmiséit nagy áhítattal végezte. Egy alkalommal, úrfelmutatás után csodás fény vette körül, mely tüzes gömbhöz hasonlított. Vezekloövet hordott, keményen böjtölt. Isten a csodás gyógyítás adományával is kituntette. Egyszer hét kenyérrel kétszáz éhezot látott el. Ötvenéves korában heves fájdalmai ellenére végezte papi teendoit utolsó lehelletéig. 1303. máj. 19-én, mennybemenetel ünnepe nyolcadában költözött el lelke az örök életbe. A treguiri püspöki dómba temették. Csodái és szent élete miatt VI. Kelemen pápa már 1347-ben szentté avatta.
„Isten, a mi Atyánk szemében ez a tiszta és igazi vallásosság: Viseld gondját a nyomorgó árvának és özvegynek, s orizd magad tisztán e világtól.” (Jak1,27)

Imádság:
Istenünk, te a lelkek üdvére és a szegények javára Szent Ivo hitvallódat választottad. Kérünk, hogy kövessük példáját, közbenjárása pedig védelmet jelentsen minden testi-lelki baj ellen. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Laura


Szent Mánuel és vértanútársai

Szent Mánuel, Szábel és Izmael mindhárman édestestvérek, voltak, Perzsiában születtek. Atyjuk pogány, anyjuk keresztény volt, és kezdettől fogva a keresztény hitben nevelte őket. Amikor elérték az érett kort, mindnyájukat besorozták a hadseregbe. Bár külsőleg a perzsa király katonai voltak, bennsőleg a mennyei Királynak szolgáltak jótetteikkel. Egy alkalommal királyuk a hitehagyott Julián császárhoz küldte őket követségbe, hogy a békéről tárgyaljanak vele. Julián először tisztelettel fogadta őket, de amikor megtudta, hogy keresztények, a szokások ellenére átadta őket a hóhérnak kínzásra. Kalapáccsal ütögették, éles vasakkal szaggatták, a fához szegezték őket, végül 362-ben mindnyájukat lefejezték. Amikor a pogányok el akarták égetni testüket, egy földrengés következtében testüket elnyelte a föld, de a keresztények imádságára 2 nap múlva újra a felszínre kerültek, és illően temették el őket.


Szent Marcelin     vértanú, † 286       


Szent Marcián     vértanú, † 303       


Szent Márk     vértanú, † 286       


Szent Nikander     vértanú, † 303       


Szent Rajner     hitvalló, † 1161       

Szombathely: Szent Márton püspök ereklyéinek átvitele

Hét SZENT FERENCES MÁRIA MISSZIÓS NOVÉR vértanú (1900)

A Ferences Mária Missziós novérek társulatát Szenvedésrol nev. Mária anya alapította a 19. század utolsó évtizedeiben. Az alapító anya lelkülete sugárzott át a hét missziós novérre, akik Kínában a boxerlázadás idején életüket áldozták Krisztusért 1900. júl. 9-én több ferences atyával és kínai kereszténnyel együtt. 1896-ban Torinoban missziós kiállítás volt, melyen részt vett a ferences Fogolla Ferenc kínai misszionárius (késobb püspök), aki püspöke nevében novéreket kért a Mária Missziós novérek közül. Az alapító anya magáévá tette a kérést s kiválasztott novérei közül hetet, akik megfelelo elokészület után 1899. március elején indultak Marseillesbol hajón a kínai misszióba. Május 4- én érkeztek meg Tajjuanfuba, a misszió székhelyére, ott átvették 200 árva gondozását. Grassi Gergely püspök atyai jósággal segítette oket. 1900 tavaszán hozzákezdtek egy nagyobb árvaház, zárda és kórház építéséhez. Muködésük lelki eroforrását az Oltáriszentség elotti imádási órák nyújtották. Az üldözés kitörésekor Fogolla püspök többször is kérte a novéreket, utazzanak vissza Európába, hogy majd késobb visszatérjenek. Ok azonban - Mária Hermina anya lelkesítésére - vállalták mindazt, amit ottmaradásuk magával hoz, még a vértanúságot is. Ez be is következett. Júl. 5-én Yü-Sien gyámkirály oket is börtönbe vetette, majd júl. 9-én a mandarin székhelye udvarában a rájuk úszított katonák és boxerek kegyetlenül legyilkolták oket. A fogságban szünet nélkül imádkoztak és bátorították egymást. Sírni is látták oket. Szemtanú vallomása szerint az árvák sorsát siratták s a maguk szüzességét féltették. A jövo veszélyeire vonatozóan egyre hajtogatták: Legyen meg Isten akarata. Amikor Európában az alapító anya értesült leányai vértanúságáról, így nyilatkozott: Ezek az én hét fájdalmam és hét örömem. Szerzete nagy dicsoségének tartotta a hét novér vértanúságát, akiket II. János Pál 2000-ben szentté avatott.

A novérek:

1. Jézusról nev. Mária Hermina anya (34 é), francia,

2. Békérol nev. Mária novér (25 é), olasz,

3. Szt. Natáliáról nev. Mária (36 é), belga,

4. Mária Klára novér, (28 é), olasz,

5. Szt. Jusztuszról nev. Mária novér, (34 é), francia,

6. Mária Amandina novér, (28 é), francia,,

7. Mária Adolfina novér, (31 é), holland.

Marseillesben a búcsúzáskor mondotta Dupré atya:

„Mi teremti a missziós hivatást? Ehhez ketto kell: eszmény és a buzgóság lángja… Egy szép napon a Miatyánk e szavai: Jöjjön el a te országod, megihletnek egy lelket... Ez egész valóját átadja Krisztusnak, hogy országa terjesztésén dolgozzék... Kettos láng emészti: Krisztus szeretete és a lelkek iránti szeretet.”

Imádság:

Urunk, Istenünk, hallgass meg minket, amikor a hét ferences Mária missziós novér vértanúságára emlékezve hozzád könyörgünk. Add, hogy az irántad való szeretet folytonosan növekedjék bennünk, és mindvégig állhatatosak maradjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Aureusz (Auréliusz)     püspök és vértanú, † 451       


Szent Bennó     püspök és hitvalló, † 1106           


Menthoni Szent Bernát     hitvalló, † 1008           


RÉGIS SZENT FERENC-JÁNOS jezsuita

*Fontcouverte, 1597. január 31. +La Louvesc, 1640. december 31.

1597. január 31-én született a Narbonne melletti Fontcouverte-ban. Kisnemesi családból származott, melynek tagjai nem is egyszer kényszerültek fegyverhez nyúlni a hugenották ellen. Első oktatását szerény otthonában feltehetően egy házitanítótól kapta. Mintegy tizenöt éves korában Béziersbe küldték a jezsuitákhoz, s ott fejezte be tanulmányait. Szorgalmas és jámbor tanuló volt. 1613-ban csatlakozott egy karitatív társulathoz. Tizennyolcadik évének vége felé kezdett világosan kirajzolódni hivatása; 1616 decemberében Toulouse-ban belépett a Jézus Társaság noviciátusába. Feltűnt jámborságával, segítőkészségével és szelídségével. 1618. december 8-án Auchban tette le első fogadalmait, majd kilenc hónapon át Cahors-ban szónoklattant tanult. 1619 októberében tanítóvá nevezték ki az Auvergneben lévő Billon kollégiumába. 1622-től 1625-ig tanulmányai folytatására a tournoni kollégiumba küldték; ott alkalma nyílt, hogy gyakorolja magát a népszerű katekizmus oktatásában. 1625 őszétől két évig Puy kollégiumában, egy évig az auchi kollégiumban tanított. 1628 őszétől Toulouse-ban folytatta teológiai tanulmányait. Nemsokára pestisjárvány tört ki a városban, és a társaságot vidékre telepítették. Állhatatos kérése ellenére sem kapta meg az engedélyt, hogy ápolhassa a betegeket; azt viszont elérte, hogy szentelését előre hozták; 1630 májusában szentelték pappá.

1631 szeptemberében tanárrá nevezték ki a pamiers-i kollégium felsőbb osztályaiba. 1632-ben Montpellier-be küldték, s attól kezdve kizárólag a nép körében végzett apostolkodásnak és a népmissziónak szentelte magát. Montpellier-ben kálvinista vidékre került, de közvetlen vitákba alig bocsátkozott; főként nagyon egyszerű prédikációinak, a hitoktatásnak és a szegények szolgálatának szentelte magát. Kiemelkedően sikerült egy népmissziója, amelyet ősszel tartott Sommičres-ben, egy túlnyomórészt protestáns faluban.

1633. november 6-án tette le utolsó fogadalmait. 1634 tavaszán Viviers püspöke, Louis de Suze azt kérte, hogy küldjék hozzá Régis Ferencet. Viviers környékét elpusztította a vallásháború, ezért különösen nehéz terep volt a pasztoráció számára. Ferenc bátran fogott munkához, szolgálata azonban egy meglehetősen kellemetlen esettel kezdődött. Néhány kétes erkölcsű pap bepanaszolta a püspöknél, hogy megzavarja a plébániákat. A püspök hitt nekik, és el akarta őt távolítani. Hitelt érdemlő tanúk végül győzelemre vitték az igazságot. Ferenc többször kinyilvánította azt a kívánságát, hogy szeretne Kanadába menni, de sohasem engedték meg neki.

Az 1635. év legnagyobb részében Boutičres vidékén tevékenykedett. A következő télen missziót tartott a felső-vivarais-i Saint-Agrčve-ben. Fáradságos és veszélyes utakat vállalt, lemondott minden kényelemről és minden anyagi segítségről. Prédikációkkal és gyóntatásokkal túlterhelve, fáradsága ellenére gyakran töltötte az éjszaka nagy részét imádságban a Legszentebb előtt; néha, amikor a templomok zárva voltak, a templomajtók előtt. A szerencsétlenek iránt mindenütt megnyilvánult irgalmas szeretete, a közvélemény pedig számos csodát tulajdonított neki. A nyári hónapok alatt Ferenc gyakran tevékenykedett Puyben vagy közvetlen környékén. Az általa tartott hitoktatásokra néha négyezernél is többen gyűltek össze; olykor ezért igénybe kellett vennie a város legnagyobb templomát, a Saint-Pierre-le-Monastier-t. Itt is tág teret talált szeretetszolgálata számára. Önfeláldozó módon törődött e vidék nagyszámú csipkeverőnőjével, azok pedig úgy tekintettek rá, mint pártfogójukra. Látogatta a kórházakat és börtönöket, s kiterjesztette apostolkodását az elbukott lányokra is. Amikor otthont épített számukra, nemcsak a város züllött embereinek fenyegetését vonta magára, hanem elöljárója is nehézségeket támasztott számára. Messziről özönlöttek hozzá a gyónók, szinte megszállták gyóntatószékét.

Hivatása gyakorlása közben halt meg. December 23-án La Louvesc falujába igyekezett, ahol missziót kellett tartania; este eltévedt, és az éjszakát egy nyomorúságos kunyhóban töltötte. Teljesen kimerülten és betegen (tüdőgyulladása volt) tartotta meg a missziót.

December 26-án este összeesett. Halálos ágyán meggyónt, majd 1640. december 31-én éjfél felé meghalt.

Sírja hamarosan zarándokhely lett. 1716-ban boldoggá, 1737. április 5- én pedig szentté avatták.

Szent Jusztina     vértanú


Szent Julitta     vértanú, † 305       


Szent Ludgárd     szűz, † 1246       


BOLDOG SCHERER MÁRIA TERÉZIA szűz, III. r., társ-rendalapító (1825-1888)

Svájcban született hétgyermekes család negyedik gyermekeként. Gyermekkorában „Meggen napsugarának” nevezték vidámsága miatt. A népiskola elvégzése után Luzernbe került betegápoló képző szakiskolába. Eleinte idegenkedett a betegápolói hivatástól, Isten kegyelme fokozatosan átalakította lelkületét. 1845-ben belépett a Florentini Teodóz kapucinus atya által alapított Keresztes Tanító Nővérek közé. 25 évesen már egy szegényház főnöknője lett, később Churban a kórház vezetője. A rend életében azonban 1856-ban nagy változás következett be. Püspöki határozattal kivált a rendből és Ingebohl városba költözött a Szent Keresztről nev. Irgalmas Nővérek új kongregációja, ennek Terézia lett az első általános főnöknője. Az új kongregáció nemcsak tanítással, hanem betegápolással, szegénygondozással, árvák nevelésével is foglalkozik. Szent Ferenc Reguláris III. Rendje szabályait követi. Mária Terézia anyát bátorság, tapintat, szeretetreméltóság, szervezési tehetség, olykor humor jellemezték. Nővéreit így bíztatta: „Isten jósága határtalan! Nem szabad elcsüggedni, hanem arra kell tekinteni, akitől minden erő származik.” Az alapító atya, P. Teodóz 1865-ben meghalt. Ekkor még inkább megnőtt Terézia anya felelőssége. 1887-ben előrehaladott gyomor- és májrákot állapítottak meg nála. 1888. jún. 16-án halt meg hosszú szenvedés után. „Mennyország, mennyország!” – voltak utolsó szavai. Halálakor 442 házban közel 1700 fogadalmas nővér működött, ezek száma a boldoggá avatás évében, 1995-ben kb. 5600. Hazánkban a Keresztes Nővérek központi háza Pilisborosjenőn van, a nővérek száma 107. Terézia anyát II. János Pál pápa avatta boldoggá 1995. okt. 29-én.

„Alapítóink a kor kívánalmaiban, szükségleteiben Isten hívó szavát ismerték fel. Az O mindenhatóságába és atyai jóságába vetett határtalan bizalommal nyitottak voltak minden emberi ínséggel szemben, bátrak az önfeláldozásban és kitartók a hűségben. Életük számunkra ösztönzés és példa Krisztus követésének útján.”

A Nővérek Életrendje. Részlet.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Teréziát arra indítottad, hogy a betegek és szegények gondozására s az ifjúság nevelésére a Keresztes Nővérek új ágának társalapítója legyen; add, hogy példájára mi is új lelkesedéssel haladjunk a Krisztus követése útján. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Quirikusz     vértanú, † 304       


Szent Tichon püspök

Tichon a Ciprus szigetén levő Amathunt városában született. Szüleitől tanulta meg a szent könyvek olvasását, ezért hamar az egyházi rendbe került, felolvasóvá avatták. Szent élete miatt Memnon püspök diakónussá, aztán a püspök halála után a hívek kívánságára e város püspökévé szentelték. Híveit a hitre és jámbor életre tanítva, szavainak erejével és csodáival sok pogányt tett kereszténnyé. A környéken levő bálványszobrokat összetörte, a bálványtemplomokat pedig pusztulásra ítélte. Hosszú életet élve, amely hasonló volt az angyalokéhoz, szellemi nyáját a jámborságra oktatva és igaz tanítással vezetve őket, békében hunyt el 425-ben, előre megtudván Istentől halála idejét és azt mással is közölte.

Szent Tigriosz és Eutropiosz vértanúk

Tigriosz áldozópap volt, Eutropiosz pedig felolvasó. Az Arányszájú szent János kiűzetése után következő tűzvész alkalmával őket gyanúsították a gyújtogatással, elfogták és megkínozták őket. Tigrioszt a szelíd és alázatos, irgalmas és utasokat befogadó, sok lelki hasznot szóval és tettel hajtó papot, fára függesztették és ütötték, majd Mezopotámiába száműzték. Ott halt meg a börtönben. Eutropioszt a tiszta embert, hasonló módokon, kínozták meg, és a kínzások alatt hunyt el. Az V. század elején haltak meg. Testüket a városon kívülre dobták, de éjjel a keresztények titokban eltemették őket.

Szent Ábrahám     hitvalló, † 476       


Szent Ámosz próféta

Ámosz Tekoában született, Juda törzséből származott. Pásztor volt, de szikomorfát is nevelt. Ő a harmadik kis próféta a Szentírásban. II. Jeroboám király alatt lépett fel, „Két évvel a földrengés előtt”, 360 körül Krisztus születése előtt. Júdeából Izrael országába ment át. Bételben a szentélyben és Szamáriában beszélt. Jövendöléseiben többek között szigorúan megfeddte a gonosz gazdag embereket, szemrehányást téve nekik a szép házakért és a gazdag lakomázásokért. Ugyancsak szót emelt a szegények érdekében a bírok ellen, és a törvénytelen istentiszteletek miatt. Amacja pap kiutasította a szentélyből és Izrael országából is. Hogy meddig működött pontosan nem tudjuk. Elég szilárd hagyomány szerint Tekoában temették el. Az ószövetségi Szentírásban egy könyvvel szerepel.

Szent Aurél     püspök és hitvalló, † 423       


Szent Dula vértanú

Szentünk Kilikiában született. Igaz és istenfélő ember volt. Az emberek tanúsága szerint ilyen életet élt és igyekezett megtartani az igazságot. Maxim helytartónak jelentették a keresztényüldözések idején, hogy Dula keresztény. A helytartó kihallgatás után börtönbe záratta és megkínoztatta. Ütötték, megtüzesített rostélyon sütögették, éles vasakkal szaggatták testét, összetörték állat és lábszárait. Ezektől a kínoktól meghalt a Tarzusba vezető úton, ahova azért vitték, hogy újabb kínoknak vessék alá. Meghalt a IV. században.

Szent Dula atya

Dala atya Egyiptom egyik kolostorában volt szerzetes. Kitűnt különleges szelídségével és jószívűségével. Húsz éven keresztül sok szenvedésben volt része társaitól, akik nem szerették őt. Végül azzal vádolták hamisan, hogy szent edényeket lopott, de más vádakkal is illették. Emiatt megfosztották szerzetesi voltától, és ügye a helytartó elé került. Ő kezének levágására ítélte. Az igazi tolvaj, lelkiismerete furdalásának hatására megvallotta tettét a kolostorfőnök előtt, és kérte, hogy küldjenek a helytartóhoz valakit, nehogy levágják Dula kezét. Miután kiderült az igazság, 3 nap múlva az atya békében elhunyt.

Szent Germána     szűz, † 1601       


Szent Jeromos atya

Jeromos Dalmáciában született egy Stridon nevű községben. Jómódú szülei kereszténynek nevelték, tanulmányai végzésére Rómába ment. Nagy jártasságra tett szert a latin íróknál, de megtanult görögül is, Libérius pápa kezéből felvette a keresztséget. Tanulmányai végeztével Trierbe ment és megismerkedett a remeteteleppel. Minden vágya az volt, hogy a Szentföldre menjen. Hajóra szállt és Antiochiában kötött ki. Nem messze volt innen a Kalkisz sivatag, az ott élő remetékhez csatlakozott. Hagy önsanyargatást és önuralmat és Istennek szentelt életet tanult tőlük. Megtanulta a héber nyelvet, a püspök közben pappá szentelte. A remeteségből Rómába ment. Damazus pápa meggbízta a Szentírás latin fordításának munkáját. Mivel Rómában sok baja volt, visszatért régi vágyához és a Szentföldre utazott. Betlehemben telepedett le. Tökéletesítette héber nyelvtudását és befejezte a Szentírás fordítását. Korának legtanultabb embere volt. A katolikus igazság védelmében sokszor kiállt tanító szavával a tévtanításokkal szemben. Közel 80 éves korában, 420-ban hunyt el.

ÁRPÁDHÁZI BOLDOG JOLÁN klarissza (kb.1239-1298)

* 1235. v. 1239. + Gnieznó, 1298. június 11.

Árpádházi Boldog Jolán királyi és szent család sarja. Apja IV. Béla, anyja a konstantinápolyi császári családból való Laszkarisz Mária. Nagynénje Árpádházi Szent Erzsébet és Prágai Boldog Ágnes, nővére Boldog Kinga, húga Szent Margit, unokatestvére Boldog Gertrúd és Boldog Szalóme.

A szülői házban mindössze öt évet tölthetett, amely öt évbe beleesik a tatárjárás is. Szülei ekkor Krakkóba vitték, és nővére, Kinga, Boleszláv lengyel király felesége gondjaira bízták. Szent életű nővérében Jolán megtalálta példaképét és a keresztény nő eszményét.

1256-ban felesége lett a kaliszi és gnieznói hercegnek, Boleszlávnak, akit a nép a Jámbor névvel illetett. A krakkói székesegyházban tartott esküvői szertartás után a fiatal pár a férj hazájába, Nyugat-Lengyelországba költözött.

Jolán 23 évet élt példás keresztény házasságban. Nemcsak származása, hanem erényei szerint is királyi lélek volt, ezért nem esett nehezére, hogy úgy engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, tudván, hogy ,,a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak'' (Ef 5,22). Véleményét, akaratát soha nem akarta ráerőszakolni urára. Nem vitatkozott és nem védekezett akkor sem, amikor a rossz tanácsadók férjét ellene és az Egyház ellen hangolták. Imádkozott, tűrt és várt. Isten pedig -- aki csak azért engedte meg egy időre férje elhidegülését, hogy próbára tegye és megtisztítsa szeretetét -- amikor a hamis tanácsadók gonoszságára fény derült, kétszeresen visszaadott neki mindent: ura szeretetét, tiszteletét, elismerését.

Jolán napjai a három gyermek (Hedvig, Anna, Erzsébet) nevelése mellett állandó imádságban, vezeklésben és jó cselekedetekben teltek. Segített a templomokban, kórházakban, saját kezűleg gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket nagynénje, Árpádházi Szent Erzsébet példája szerint.

Abban a nyughatatlan korban a lengyel fejedelem sokszor volt kénytelen harcba indulni hol a németek, hol a litvánok ellen. Jolán ilyenkor megsokszorozta imádságait; férje-ura testi és lelki épségéért egyaránt könyörgött. Nemcsak azt kérte Istentől, hogy hozza haza hitvesét és gyermekei atyját, hanem azt is, hogy a csatában is őrizze meg férje szívét a kegyetlenkedés és a bosszú indulatától, hogy csak hazája java vezesse. S amikor Boleszláv az egyik csatából halálos sebbel tért vissza, Jolán -- éjjel és nappal el nem távozva a betegágytól -- egyszerre tartotta önmagában is, és férjében is a reményt, s készítette hitvesét az elköltözésre, arra ,,a kis időre'' amíg nem látják egymást (Jn 16,16).

1279-ben halt meg Boleszláv. Jolán ekkor fölosztotta vagyonát az Egyház és a rokonai között, s visszatért a krakkói udvarba, Kingához. Hamarosan azonban Kinga is özvegy lett, s ekkor a két nővér az ószandeci klarissza kolostorba vonult, ahol 12 évet töltöttek egészen Istennek szentelt életben. Kinga halála után, 1292-ben Jolán átment a gnieznói kolostorba, melyet férje alapított. Apátnővé választották, de úgy élt, mint mindenki szolgálója. Alázata, rejtetten viselt szenvedései tökéletesen egyesítették a megfeszített Krisztussal, aki gyakran megjelent neki és kinyilatkoztatásokban részesítette. Így halála napját is előre megmondta.

Árpádházi Boldog Jolánt a gnieznói klarissza kolostor kápolnájában temették el. Tisztelete a halála után azonnal megindult, sírját zarándokok látogatták, és sokan nyertek rendkívüli kegyelmeket. Boldoggá avatását 1631-ben indították el. XII. Leó 1827. szeptember 22- én engedélyezte ünnepét a konventuális minoriták és a klarisszák számára. XIII. Leó kiterjesztette egész Lengyelországra.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható, örök Isten, ki Boldog Jolánt irgalmasan megóvtad attól, hogy foglyul ejtse a világ és a gazdagság, és megszerettetted vele Fiad keresztjét és az önmegtagadást, kérünk, érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy merjük elveszíteni a földieket, és őszinte szívvel keressük a mennyek országát!


Istenünk, te arra tanítottad Boldog Jolánt, hogy Fiad alázatos követését a világi hírnévnél és gazdagságnál többre tartsa. Érdemeiért és közbenjárására add, hogy a mulandókat megvetve oszinte szívvel az égieket keressük. Krisztus, a mi Urunk által.

Példája:

    A ferences szegénység követői a pénz rabságára mondanak nemet.

Szent Kreszcencia     vértanú, † 305       


Szent Modesztusz     vértanú, † 305       


Szent Vitus     vértanú, † 305       


Szent Viola

Szent Elizeus (Éliás)     próféta, † Kr.e. ~740       

Nagy Szent Vazul (Basiliusz)

*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.

Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.

Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.

Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.

Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.

Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''

A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.

Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.

Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.

Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.

Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''

A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''

Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.

Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.

A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.

Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.

Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.

Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''

Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.

Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Vazul életéből ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemző a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.

A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtől fogva a sír felé tartok.''

A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''

A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.

Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettől fogva békén hagyta Vazult.