Szent Cecil     hitvalló, † ~250       


Szent Coemgen     apát és hitvalló, † 618       


KELEMEN DIDÁK minorita atya (1683-1744)(A Felső-Tiszavidék apostola)
Erdélyben, Baksafalván született egyszerű falusi családból. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Szülővárosa közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán járt gimnáziumba a minorita atyákhoz. Itt tanárai példája nyomán határozta el, hogy belép a minorita rendbe. Eperjesen végezte a rendi főiskolát, s megszerezte a Szent Teológia magisztere címet. Pappá szentelése (1708) után Eperjesen maradt és a növendékek felügyelője lett. 1710-13-ig házfőnök Nagybányán, utána Egerben lett házfőnök. 1717-20-ig tartományfőnök. Utána házfőnök Nyirbátorban, itt templomot épít Angyalos Boldogasszony tiszteletére. 1723-ban ismét megválasztják tartományfőnöknek. Pár év múlva Miskolcra kerül házfőnöknek, ahol jótevők (Koháry István, Károlyi Sándor) segítségével megépíti a rendházat és a Boldogasszony templomot. Ugyanitt iskolát is épít. A remek barokk templom a vidék egyik legszebb és legnagyobb temploma. Közreműködésével másutt is épülnek templomok (Miskolc, Szeged, Kolozsvár stb.). Az 1739-40. évi pestis idején hősiesen ápolja és gondoskodásával segíti a pestises betegeket. Áldásos működése, igehirdetése nyomán felvirágzik a katolikus élet egy olyan országrészben, amely a török pusztítás miatt lakosságában megfogyatkozott és jórészt protestánssá lett. Jelentős írásos művei: 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága mind igaz hitének, tiszta lelkületének, buzgóságának bizonyságai. Az ellentábor híveit sem tekintette ellenségeinek. „Ellenkező atyafiak”-nak nevezte őket. „Türelme, alázatossága s a többi keresztény erények, valamint csodatételek által már életében a környék katolikusai által a szentek közé számíttatva” halt meg Miskolcon 1744. ápr. 28-án. Boldoggá avatása már régóta folyamatban van.
Részlet Kelemen Didák atya 1736-ban kiadott „A keresztény embernek a
zsidóval való beszélgetése” c. művéből:
(A szentekre hivatkozva bizonyítja a katolikus tanítás igaz voltát.)
„Soha senki azok közül, akiket az egész kereszténység szenteknek tartott, azt nem tanította, hogy a dicsőült szenteknek könyörgésükkel való segítségét nem szabad kérni, hogy nem szabad Istennek szüzességet fogadni, hogy az Úr Vacsorájában nincsen jelen valóságosan a Krisztus Szent Teste és Vére.”

Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó Kelemen atyát apostoli lelkülettel áldottad meg, hogy nehéz körülmények közt élő magyar katolikus testvéreinek erősítője, vigasztalója legyen s szolgálja az Egyház egységének ügyét, add, hogy példájára és közbenjárására hitünkben megerősödjünk s protestáns testvéreinkhez mi is szeretettel és türelemmel legyünk. Krisztus, a mi Urunk által.


UGANDAI VÉRTANÚK: LWANGA SZENT KÁROLY és TÁRSAI
Kagwa Szent András
        vértanú † 1885/87        
    Subuggwao Szent Dénes
        vértanú † 1885/87        
    Jamari Szent János Mária
        vértanú † 1885/87        
    Mkara Szent József
        vértanú † 1885/87        
    Morumba Szent Mátyás
        vértanú † 1885/87        
    Tuzinde Szent Mbaga
        vértanú † 1885/87         + 1885. november 17. és 1887. január 27. között
A francia misszionárius fehér atyák első csoportja 1879-ben érkezett Ugandába. Szívesen fogadták őket, de az arab kereskedők Mtesa királyt ellenük fordították, ezért három év múlva el kellett hagyniuk az országot. Mtesa utóda, a fiatal Mwanga király 1884-ben visszahívta az atyákat.

A királyi udvarban voltak már keresztények, sőt egyik másik igen magas hivatalt viselt. Ilyen volt Mkasa József udvarmester és Kagwa András, a királyi testőrség parancsnoka, a király jó barátja. Ők ketten fölfedeztek egy összeesküvést, amelynek élén a legmagasabb hivatalt viselő Katikiro állt. A király tudomásul vette a vádat, de a bűnös halálbüntetését elengendte, sőt, meghagyta hivatalában. Ő pedig bosszút forralt ,,árulói'' ellen.

Mkasa József példás keresztény életet élt, s már 1882-ben fölvette a keresztséget. Minden héten kiváltott a saját jövedelméből legalább egy rabszolgát, emellett hitoktatói munkát is végzett. Katikiro azonban egyre inkább a keresztények ellen hangolta a királyt, és elérte, hogy 1885. október 30-án királyi parancsra megöljék Hannington anglikán püspököt és vele együtt sok más keresztényt. Kémkedéssel vádolták őket. Ugyanezzel rágalmazta meg Mkasa Józsefet is a király előtt, aki hitt neki és szabad kezet adott felette.

Katikiro azonnal cselekedni kezdett, nehogy a király meggondolhassa magát. Éjnek idején elfogatta Józsefet. Épp csak annyit engedett számára, hogy megáldozhasson, s még hajnal előtt lefejeztette, majd elégette a holttestet. Mikor a hóhér meg akarta kötözni, József azt mondta: ,,Miért? A hitemért halok meg, csak nem fogok elfutni? Egy keresztény, aki Istenért adja az életét, nem fél a haláltól!''

Subuggwao Dénest, a tizenhét éves apródot rajtakapták, hogy hitoktatást tart. Mivel nem tudták eltéríteni a hitétől, maga a király döfött lándzsát a torkába. Egész éjszakán át hagyták a vérében feküdni, majd másnap, 1885. május 25-én reggel lefejezték.

Ugyanennek a napnak az estéjén a király kihirdette elhatározását: mindazokat, aki imádkoznak, megöleti. Számára az imádkozás olvasást jelentett, mert a keresztények könyvből imádkoztak. Így az ,,olvasók'' azonosak voltak a keresztényekkel. Lwanga Károly, az apródok vezetője azonnal fölismerte a helyzet komolyságát, és maga köré gyűjtötte imádságos virrasztásra azokat, akik hűségesek voltak a hitükhöz. Készültek a vértanúságra. A közöttük lévő négy katechument levizsgáztatták és azonnal megkeresztelték.

Másnap reggel a király nagy bíróságot hívott össze; s az apródoknak sorban, egyenként jelentkezniük kellett. A király kihirdette: ,,Mindazok, akik nem imádkoznak, foglaljanak helyet itt mellettem, akik pedig imádkoznak, álljanak oda a fal mellé!'' Károly volt az első, aki kilépett a sorból, és odaállt a nádból font falhoz. Tizenöt társa követte. A király ordított haragjában:

-- Ti valóban imádkoztok?

-- Igen, Uram, mi valóban imádkozunk.

-- Továbbra is akartok imádkozni?

-- Igen, Uram, egészen a halálig!

Akkor a király ítéletet hirdetett:

-- Öljétek meg őket!

A hóhérok megkötözték és elvezették mindnyájukat. A börtönben kellett várakozniuk, míg útnak indították őket a hatvan kilométer távolságban kijelölt vesztőhelyre.

A következő napon Katikiro megint a király elé járult, és bevádolta előtte a király barátját, Kagwa Andrást, hogy ő a pártütő keresztények vezére. Így bőszítette a királyt: ,,Te kész volnál arra, hogy saját gyermekeidet föláldozd, ezeknek a nyomorultaknak pedig megkegyelmeznél? Add nekem ezt a Kagwát, hadd végezzek vele!'' És a király kiszolgáltatta neki a barátját. Andrást azonnal halálra ítélték, lefejezték és elégették.

Másnap a következő magas rangú keresztény került sorra: Murumba Mátyás. Atyja, mielőtt meghalt, a következőket jövendölte neki: ,,Fiam, te olyan dolgokat fogsz látni, amiket én nem láthattam. Messziről jönnek majd fehér emberek, és egy új vallást fognak hirdetni. Ha látod majd őket, csatlakozz hozzájuk, és hallgasd a tanításukat.'' Egy évvel később mohamedán kereskedők jöttek, és Murumba azt hitte, ők a jövendölt fehér emberek. El is fogadta mohamedán hitüket. Nem sokkal később protestáns hithirdetők jöttek. Azokhoz is elment és tetszett neki a tanításuk. Már azon volt, hogy megkeresztelkedik náluk, amikor katolikus misszionáriusok érkeztek. Ez a kereső lélek később elmondta: ,,Amikor benneteket távolról megláttalak, egész különös megilletődöttség fogott el. Az a gondolat támadt bennem, hogy bennetek kell bíznom. Figyeltem minden lépéseteket. Megfigyeltem, hogyan imádkoztok, miként beszéltek az emberekkel és ápoljátok a betegeket. Akkor ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy elmenjek hiteteket tanulni. Eljöttem, és Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy belássam: ti tanítjátok az igazságot, és ti vagytok azok a fehér emberek, akikről atyám nekem jövendölt.'' Miután megkeresztelkedett, maga András kezdte tanítani a katechumeneket. Többé nem érdekelte a rangja, hanem szívesen vállalt bármiféle munkát. Amikor mások csodálkoztak ezen, csak annyit kérdezett: ,,Hát nem vagyok Jézus Krisztus rabszolgája?'' És most elérkezett tanúságtételének nagy órája: Murumba Mátyás állhatatosnak bizonyult. Halálra ítélték és kegyetlen módon végeztek vele. Az ugandai vértanúk aktája úgy emlékezik meg róla, mint a vértanúk koszorújában a legszebb virágról.

Eközben az apródokat kétnapos erőltetett meneteléssel a kivégzés helyére hajtották. Néhányat már útközben megöltek. Miután megérkeztek, további hat napot várakoztatták őket, mert nem készült el a vesztőhely. A hóhérok parancsnoka megkísérelte az apródok között lévő fiát megmenteni a haláltól. Így bíztatta: ,,Mondd, hogy többet nem imádkozol, és megmenekülsz!'' A fiú így válaszolt: ,,Nem, apám, ezt én nem mondom, mert imádkozni fogok, mindig fogok imádkozni!'' ,,Akkor legalább szökjél meg, én elrejtelek a házamban'' -- könyörgött neki az apja. ,,Nem, én nem fogok elfutni, én a barátaimmal együtt akarok meghalni!'' -- hangzott a válasz. Bár tiltakozott ellene, levették róla a bilincseket, és elvitték társai közül. Azok pedig buzgón imádkoztak érte, hogy meg ne inogjon a hitében. Kis idő elteltével vissza is jött a fiú, és elfoglalta közöttük a helyét.

Június 3-án reggel végre kihozták a kunyhóból a foglyokat, és megkötözve sorba állították őket. Elsőként vezetőjüket, Lwanga Károlyt égették el elevenen. Abban bíztak, hogy a többi majd csak megretten. Hogy még jobban gyötörjék őket, találomra hármat kiválasztottak, és megkegyelmeztek nekik. Nagyon szomorúan fogadták, hogy nem lehetnek vértanúk, de később ők beszélték el társaik hősi küzdelmét. A többieket most egymáshoz kötözték, és egy hatalmas máglyára állították őket. A hóhérok parancsnoka azonban még mindig nem adta ki a halált jelentő parancsot. Kiemeltette közülük a fiát, és feloldatta a kötelékeit. A fiú erre sírni kezdett: ,,A király megparancsolta neked, hogy ölj meg. Hát oltsd ki az életemet! Én meg akarok halni Krisztusért!'' Erre apja átadta egy másik hóhérnak, hogy ölje meg, majd holtan vettette a máglyára a fiút, s akkor megparancsolta, hogy gyújtsák meg a máglyát.

Jamari János-Mária nem sokkal később követte őket a vértanúságba. Őt 1885 Mindenszentek napján keresztelték meg. Minden idejét és vagyonát a felebaráti szeretet gyakorlására áldozta. Elfogták, és 1887. január 27-én egy tóba fojtották.

A huszonkét ugandai vértanút XV. Benedek pápa 1920-ban boldoggá avatta. XI. Pius pápa 1934-ben Lwanga Károlyt az Actio Catholica és az afrikai ifjúság védőszentjévé nyilvánította. VI. Pál pápa 1964. október 18-án, a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakán avatta szentté a vértanúkat.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki úgy rendelted, hogy a mártírok véréből sarjadjon a kereszténység vetése, engedd kegyesen, hogy Egyházad szántóföldje, amelyet Szent Károly és társainak vére öntözött, aratásodra bőséges termést hozzon!


Szent Klotild     özvegy, † 545       


Szent Laurentinusz     vértanú, † 250       


Szent Lukillián     vértanú


Szent Pergentinusz     vértanú, † 250       


BOLDOG SANZ PÉTER püspök, vértanú
*Asco, 1680. szeptember 3. +Fócsov, 1747. május 26.
José Sanz 1680. szeptember 3-án született a spanyolországi Tortosa egyházmegyéjéhez tartozó Ascóban. 17 éves korában belépett a léridai domonkosokhoz, s Veronai Szent Péter (+1252) vértanútól ekkor vette fel a Péter nevet. 1704-ben szentelték pappá. 1708-ban még a Szentírást tanította Zaragóza kolostorában és a spanyol örökösödési háború által keményen sújtott Aragónia lakossága körében lelkipásztorkodott.

A Spanyolország sok kolostorában elterjedt szigorú szabályzatot követve 32 éves korában jelentkezett a misszióba, mégpedig nem Mexikó vagy Latin-Amerika már jól berendezett misszióiba, hanem a Fülöp- szigeteknek a Szent Rózsafüzérről nevezett, szigorú szabályzatú rend tartományába. Későbbi vértanú társával, Boldog Royo Joakimmal együtt 1712. szeptember 16-án indult el Cádizból és 1713 augusztusában érkezett Manilába. Sanzot a Szent Gábriel zarándokházban lévő kínaiak pasztorálására rendelték, itt megismerkedhetett a kínai nyelvvel és a kínai szokásokkal. 1715-ben a kínai szárazföld missziójába küldték. 1715. június 29-én érkezett meg Fukienbe.

Munkáját csendben kezdte el Fogan városában. Megkísérelte a domonkos harmadrend és a rózsafüzér társulat újjáélesztését, hogy segítségére legyenek a missziós munkában. 1723-ban Foganban már hetven írni-olvasni tudó keresztény volt, s ők is derekas részt vettek a hit terjesztésében. Hogy mennyire megbecsülték a fiatal, teológiailag kiválóan képzett hithirdetőt, mutatja püspökének, Ventallolnak 1716. évi levele, amelyben Sanz küldetéséért ad hálát Istennek. Sanz megbecsülését mutatja az a tény is, hogy a Fülöp-szigetek provinciálisa már 1716-ban a hithirdetők elöljárójává és helyettes provinciálissá nevezte ki. Mint a hithirdetők elöljárója nemcsak arra törekedett gondosan, hogy a kevés misszionáriust a legfontosabb városokba ossza be, hanem hogy lelkipásztori vonatkozásban ellássa Csekiang és Kiangsi tartományok hosszú ideje hithirdető nélkül maradt keresztény közösségeit, amelyek a 19. századig Fukien apostoli vikáriusának hatáskörébe tartoztak.

A kereszténység békés fejlődése Fukienben csak rövid ideig tartott. 1723-ban, egy évvel a nagy és kereszténybarát Kangshi császár halála után heves keresztényüldözés tört ki, s ez arra kényszerítette Sanzot, hogy hat éven át rejtekhelyéről irányítsa a keresztényeket. A harmadrend három tagjának bátor vértanúsága nagy vigasztalására szolgált, viszont utódlási jogú segédpüspökké történt kinevezésének híre súlyos lelkiismereti aggodalmakat jelentett számára. Csak a pápa és a domonkos rendfőnök kifejezett parancsára fogadta el végül a püspökké szentelést, amelyet Nanking portugál ferences püspöke szolgáltatott ki neki 1730. február 24-én Kantonban. Ezen a szentelésen a kínai Boldog Ly András (lásd: 61. o.) segédkezett, aki 1726-tól Fukien tartományban tevékenykedett. Sanz olyan maradandó benyomást hagyott hátra benne, hogy naplójában ismételten visszatért erre az állhatatos vértanú püspökre.

1735-ben, Kienlung császár trónra lépésekor, amikor sok hithirdető derűlátóvá vált, Sanz püspök világosan és valóságérzékkel rámutatott, hogy a kereszténység helyzete veszélyeztetett, a kínai felső réteg magatartása pedig alapvetően keresztényellenes maradt. Ezt tartotta a szeme előtt, amikor feljebbvalóihoz intézett egyik levelében sürgette a bennszülött papképzést. Ennek a levélnek az eredményeként a manilai Szent Tamás Kollégiumban három szabad helyet bocsátottak a kínai jelöltek rendelkezésére, később pedig további hármat a lateráni Szent János Kollégiumban.

A Sanz püspök által megsejtett keresztényüldözés bekövetkezett. A kantoni hithirdetőknek a portugál Makaóba kellett menekülniök, és Sanz püspök 1738-ig ott maradt. -- Eusebius Oscott püspök tanúsága szerint makaói száműzetése idején írta meg a keresztény hit védőiratát. Ez az írás nem került nyilvánosságra; egy katekizmust viszont, amely hasonlóképpen a száműzetés terméke volt, később Fukienben kinyomtattak és sikerrel használtak. -- Sanz püspök 1738-ban néhány hithirdetővel együtt visszatérhetett Fukienbe. Ismét teljesen a missziós tevékenységnek szentelte magát, de megsejtette, hogy ez a békés időszak nem tart sokáig. Leveleiben a Fukienben uralkodó ,,fél békéről'' szól, amely éppen csak arra elég, hogy állandó életveszély nélkül meglátogathassa közösségeit.

1739-ben püspökké szentelte és utódlási jogú segédpüspökévé tette Oscottot. (Egy ideig mindketten misszionáriusként dolgoztak együtt Moyang több mint 2.000 keresztényt számláló közösségében.) Oscott püspök már 1743-ban meghalt. Utódává Boldog Serrano Ferencet nevezték ki, aki azonban, mielőtt még kinevezéséről értesült volna, vértanúhalált halt. Amikor Sanz püspöknek segédpüspöke volt, azon igyekezett, hogy letehesse a fukieni apostoli vikáriusság terhét. Római és manilai látogatásai sikertelenek maradtak; helyzetét ezért a manilai Szent Tamás Egyetem Teológiai Kara elé tárta azzal az ismételt kéréssel, hogy döntsenek olyan értelemben, amely szerint ő ismét egyszerű hithirdetőként tevékenykedhessen Fukienben. Úgy látszik, hogy erre a kényes kérdésre egyáltalán nem válaszolt a Kar, amely egyébként készségesen nyújtott segítséget a domonkos rendtársaknak a kínai földön támadt nehézségeik legyőzéséhez.

Hogy milyen nyugalommal és fölénnyel vezette Sanz püspök a rábízott nyájat és hithirdetőit, megmutatta még élete végén is a rítusvita lezárása. A rítusvitában elsősorban arról volt szó, hogy -- a kínaiaknak a kereszténységre való megnyerése érdekében -- kínai szertartásokat, rítusokat és kifejezéseket (istenneveket) szabad-e átvenni vagy sem. Ez volt az első, valósággal forradalmi, de talán túl korai és veszélyes kísérlet az újkorban arra, hogy a kereszténységet igehirdetésében, liturgiájában, teológiájában hozzáillesszék más kultúrákhoz, ebben az esetben a távol-keleti kultúrához. Mivel a római hatóságok eredetileg ellene, később (más körülmények között) mégis a rítusok megengedhetősége mellett nyilatkoztak, mindkét párt úgy érezte, hogy igaza van. A problémakör később kitágult, s káros vetélkedés keletkezett a koldulórendek és a jezsuiták között. 1742-ben XIV. Benedek (1740--1758) Ex quo singularis konstitúciójával a több mint száz év óta tartó vitát alapvetően a koldulórendek javára -- tehát a rítusok alkalmazása ellen -- döntötte el. Mivel azonban a keresztények között az immár elítélt rítusoknak is voltak követői, Sanz püspök ezzel kapcsolatban 1745-ben pompás magyarázó köriratot bocsátott ki hithirdetőinek, és megvolt az az öröme, hogy minden hithirdetője írásban is elfogadta a pápai konstitúciót, és nem csupán a személyükben követték azt, hanem a keresztényeket is -- különösen a képzetteket -- engedelmességre vezették. A korábban Fukienben is hevesen tomboló rítusvita nyugodt és egyszerű elsimítása volt a főpásztor utolsó nagy tette.

A tartomány keresztényellenes erői teljes csendben szervezkedtek a püspök, hithirdetői és a keresztények nagy része ellen. Árulás folytán kitudódott valamennyi európai misszionárius tartózkodási helye. 1746. június 25-én Sanz püspököt rendtársaival: Boldog Serrano Ferenccel, Royo Joachimmal, Alcober Jánossal és Diaz Ferenccel együtt őrizetbe vették és Foganban börtönbe vetették. Itt került sor első kihallgatásaikra. A sikeres rajtaütés hírére a tartomány alkirálya, a per fő mozgatója, saját bírósága elé vonta a pert a tartomány fővárosába, Fócsovba. Itt kezdődött meg 1746. november 22-én a voltaképpeni per harmincegy keresztény ellen. 23-án több órán át tartott a püspök kihallgatása. Harmincnégy kérdést tettek fel neki, s ismerjük is ezeket a szemtanú Boldog Serrano Ferenc közlése alapján, aki a börtönből terjedelmes tudósítást tudott küldeni Fülöp-szigeteki elöljáróinak. Olyan kérdéskörök ezek, amelyeket a legújabb időkig mindig ismételni szoktak a keresztények elleni perekben. Alapjuk az, hogy a hatóságok képtelenek voltak megérteni a hithirdetők önzetlen magatartását; munkájuk és fáradozásaik, nélkülözéseik és áldozataik mögött véleményük szerint bűnös indítékok rejlettek. Sanz püspök válaszait, amelyek megfeleltek ugyan az igazságnak, de a magas elöljáróság előítéletének nem, ismételten ütlegekkel szakították meg.

Amikor Kienlung császár értesült az európai hittérítők fukieni fogságáról, kiadta a parancsot, hogy rögtön utasítsák ki őket Makaóba. Az alkirály azonban a per után négy héttel hosszú vádiratot terjesztett a császár elé, és ebben az európai misszionáriusokra mint különösen veszedelmes bűnözőkre halálbüntetést kért. 1747. április 19-én a pekingi legfőbb törvényszék jóvá is hagyta ezt, és Sanz püspököt azonnali lefejezésre, a többieket pedig későbbi megfojtásra ítélte. Az ítélet megerősítése május 25-én érkezett meg Fócsovba, és azt a kínai törvényeknek megfelelően tüstént végre kellett volna hajtani. Egy kínai ünnepnap miatt azonban a végrehajtást áttették május 26-ra (pünkösd nyolcadának péntekére), a többiek kivégzését pedig a következő évre halasztották. A kínai keresztényeket -- ha nem ölték meg őket a börtön szenvedései -- életfogytig tartó száműzetésre ítélték a Kínai Falon túlra.

XIV. Benedek pápa 1748. szeptember 16-án nyilvános beszédben emlékezett meg a hős vértanúról, és méltónak jelentette ki arra, hogy megillesse a vértanúk tisztelete; ugyanebben az évben a domonkos rend főnöke, Antonin Bremond (1692--1755) körlevelet intézett az egész rendhez; dicsérte benne fiainak a pogány missziós területen kifejtett buzgóságát, és felhasználta az alkalmat arra, hogy új buzgóságra serkentse őket. Sanz püspököt 1893-ban avatta boldoggá XIII. Leó pápa.

Lyoni Szent     vértanúk, † 177       


Szent Erazmus     püspök és vértanú, † ~303       

BOLDOG PELINGOTTO JÁNOS remete, III. r (1240-1304)

Urbinoban, Assisitol nem messze született - Szent Ferenchez hasonlóan kereskedo családból. Amikor ifjúvá serdült, apja maga mellé vette az üzletbe. A kereskedéshez nem volt tehetsége, érdeklodése inkább a vallás felé vonzotta. Mégis sokáig uzte ezt a foglalkozást, részint, hogy szülein segítsen, részint, hogy alkalma legyen mások megsegítésére. Szíve vágya a remeteélet volt. Végül apja beleegyezésével búcsút mondott a kereskedo pályának, Urbinoban belépett Szent Ferenc III. rendjébe és a várostól nem messze remeteéletet kezdett - amint ezt mások is tették; különösen a 13. század második felében. Sokat imádkozott, sanyargatta magát, de másokon is segített azzal, hogy kéregetett s a kapott alamizsnát megosztotta a szegényekkel. Pontosan nem tudjuk, mennyi idot töltött a remeteségben. De életszentsége miatt sokan tisztelték s felkeresték, hogy példáján épüljenek és tanácsát, segítségét kérjék. A ferences martirológium kiemeli alázatosságát, bunbánó lelkületét és csodatevo hírét. 1304. jún. 1-én halt meg s az urbinói Szent Ferenc templomban temették el. Századok óta meglévo tiszteletét XV. Benedek pápa hagyta jóvá 1918-ban. Urbinói Jánosnak is nevezik.

Az Isten és a teremtmények szeretete - Thomas Merton tanítása:

„Nem igaz, hogy a szentek és a nagy szemlélodok sohasem vették észre a teremtményeket, hogy nem értették meg és nem értékelték a világot s a benne élo embereket... El tudod képzelni, hogy szeretetük Isten iránt összefér azoknak a dolgoknak a gyulöletével, amelyek ot tükrözik vissza és mindenütt Róla beszélnek?... A szentek valóban elmerültek Istenben. De éppen ezért tudták meglátni és értékelni a teremtményeket is. Egyedül Istent szerették, azért egyedül ok szerettek mindenkit.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost Szent Ferenc követojévé tetted a ferences III. rendben. Közbenjárására alakíts minket is tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. Krisztus, a mi Urunk által.

SZENT MARCELLIN és SZENT PÉTER

+ 303. (?)

A két vértanú, Marcellin és Péter neve szerepel a szentmise ősi, római kánonjában. Megbízható hagyomány e vértanú-párról természetesen ugyanúgy alig áll rendelkezésünkre, mint Ágnes, Nereus és Achilles vagy Pongrác vértanúságáról. Föltehetően 500 táján készült szenvedéstörténetük jóltájékozottnak és beszédesnek mutatkozik. Formája szerint épületes, dicsőítő irat a vértanú-tisztelet szolgálatában. Történeti hitelességét azonban már nincs módunk megítélni. A két vértanú -- az írás szerint -- római klerikus volt: Marcellin áldozópap, Péter pedig exorcista (ördögűző). Diocletianus császár üldözésének idején szenvedhettek vértanúhalált.

Damasus pápa azt állítja a két római vértanú sírfeliratában, hogy haláluk és temetésük történetét a kivégző hóhértól hallotta: ,,amikor még gyermek voltam''. Helyi tiszteletüket Rómában ki lehet mutatni, sírjukat a Via Labicanán lévő temetőben tisztelték. Konstantin császár bazilikát építtetett oda, melyhez hozzáépíttette anyjának, Ilonának a mauzóleumát. A két szent ereklyéi 827-ben a Majna menti Seligenstadtba kerültek.

--------------------------------------------------------------------------------

A két római vértanú életéből a legendás szenvedéstörténet épületes részleteket beszél el:

Amikor Pétert bebörtönözték, megnyerte fogolytársai és őrei bizalmát. Arthemius felügyelő is elpanaszolta gondját: van egy lánya, akit megszállva tart a gonosz lélek. Péter ajánlkozott, hogy Krisztus nevében meggyógyítja. Arthemius azonban nem akarta elhinni, hiszen ha Péter Istene olyan erős volna, akkor először nyilván saját szolgáit szabadította volna ki a bilincsekből. De Péter bátorította őt, hogy higgyen Isten erejében. Akkor a börtönfelügyelő kettős láncot hozott, és a szentre zárta: ,,Ha Istened kiszabadít ebből a kötelékből, és meggyógyítja a lányomat, hinni fogok Krisztusban.''

A következő éjszaka Péter szabadon, kereszttel a kezében lépett a kételkedő elé, kinek a lánya is teljesen meggyógyult. Arthemius egész házanépével rögtön kérte a keresztséget, és szabadon engedte a keresztény foglyokat, azokkal együtt, akik meg akartak keresztelkedni. Marcellinus, aki papként ugyanabban a börtönben volt, mindnyájukat megkeresztelte.

Amikor a bíró megtudta, hogy Marcellin és Péter megkeresztelte a felügyelőt és más foglyokat, és mindnyájan szabadok, sietve újra elfogatta és egy szigorúbb börtönbe záratta őket. Jöttek a kínzók: Marcellint üvegcserepekre fektették, Pétert kalodába zárták. Az Úr angyala azonban éjjel kiszabadította őket a börtönükből, és megparancsolta nekik, hogy továbbra is erősítsék a keresztény népet szóval és tettel. Mindenekelőtt Arthemius bátorítására siettek, akinek szintén meg kellett ízlelnie a bíró haragját: családjával együtt megkövezték. Végül Marcellint és Pétert egy sötét erdőbe hurcolták, és ott lefejezték.

A legenda még arról is tud, hogy a hóhér látta, amint lelküket angyalok kísérték az égbe. Akkor ő is eljutott a hitre.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Marcellin és Szent Péter vértanúid dicsőséges hitvallásának emlékezetét erősíted bennünk és oltalmunkra fordítod, kérünk, segíts, hogy követésük előbbre vigyen, és közbenjárásuk támogasson minket!

Szent Marcellin példája:

    A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!

        Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!Szent Péter példája:

A legtöbb vértanúról alig tudunk valamit is - mégis csodálatosak hősiességükkel.

Szent Nikéfor     főpap


BOLDOG SZÁDOK és TÁRSAI

+Szandomír, 1260. június 2.

Domonkos hagyomány szerint Szádok zágrábi prior volt. 1221-ben maga Szent Domonkos küldte Magyarországra, Boldog Pállal és más három testvérrel együtt. 1259--60-ban a szandomíri konvent priorja volt. Följegyezték, hogy a város ostroma előtti napon a novícius, akinek a martirológiumot kellett olvasnia, a következő nap vértanúinak fölsorolását a testvérek nagy megdöbbenésére így fejezte be: ,,Szandomírban 49 vértanú szenvedése''. Másnap, 1260. június 2-án a tatárok megrohanták a várost, behatoltak a domonkosok Szent Jakab- templomába, és megölték Szádokot és társait, miközben ők a Salve Reginát énekelték. Innen ered az a domonkos szokás, hogy a haldokló testvér ágyánál a Salve Reginát éneklik. Szádok társai a következők voltak: Pál, szubprior, Malakiás szónok, András elemozsinárius, Péter kertész, Jakab novíciusmester, Ábel számvevő, Simon gyóntató, Kelemen, Barnabás, Illés, Bertalan, Lukács, Máté, János, Fülöp; három diákonus: Joachim, József és István; négy szubdiákonus: Tádé, Mózes, Ábrahám, Vazul; klerikusok: Dávid, Áron, Benedek, Onofrius, Domonkos, Mihály, Mátyás, Mór, Timóteus; fogadalmas tanulók: Jordán, Felicián, Márk, János, Gerváz, Kristóf, Donát, Medárd, Bálint; novíciusok: Dániel, Tóbiás, Makár, Rafael, Izaias; Cirill szabó, Jeremiás cipész, Tamás orgonista.

Tiszteletüket VII. Pius pápa 1807-ben hagyta jóvá. Ünnepüket a domonkos rendben június 2-án ülik.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír Szádokról:

Szádok Szent Domonkos tanítványa volt, őt küldte az Úr nagy magyarországi szőlejébe. A magyar származású Boldog Pál testvérrel elsőként érkeztek az ország határára. Éjszaka Szádok buzgón imádkozott, hogy ezen a földön is meg tudjon telepedni a rend, s akkor nagy sereg ördögöt látott, akik így kiáltoztak: ,,Jaj nekünk, mert kiűztök birodalmunkból, és megzavarjátok városainkat!'' E látomástól még jobban föllelkesültek, Szádok csak bátrabb lett, és virrasztással, imádsággal, vezekléssel, böjtöléssel szüntelen imádsággal könyörgött Istenhez a misszió sikeréért. Azután katekézissel, nyilvános és magánbeszélgetésekkel, a szentségek kiszolgáltatásával és egyéb, a lelkek üdvösségére hasznos jámbor cselekedetekkel áldozta magát a nép javára. Hosszú időn át serényen fáradozott, Isten pedig bőséges aratással jutalmazta, mert sokakat vezetett Krisztus hitére. A nagy zsákmány feletti örömében még többet akart fáradni. Magyarországból Lengyelországba hívták, és váratlanul Szandomírben priorrá választották. A konvent 48 szerzetesét atyaként irányította, s inkább övéi, mint a maga javát kereste. 1260-ban a tatárok megtámadták, és nemes harc után, Jézus és Mária nevével az ajkán, a pogányok kardjai és lándzsái alatt dicsőséges halált halt. Emlékezete ma is él: Szandomírban június 2-án sok hívő sereglik össze, hogy megünnepelje a vértanút.

Boldog Szádok és vértanútársai (? - 1260)

A legenda szerint Szádok zágrábi prior volt, innen indult Itáliába tanulni, ahonnan Szent Domonkos hatására Boldog Pállal együtt jött Magyarországra, hogy a domonkos rendet letelepítsék itt is. Szádokot magyarországi sikeressége miatt Lengyelországba is hívták, ahol szandomíri priorrá nevezték ki. Az 1260-as Lengyelországot sújtó tatár támadás folyamán a sereg ezt a várost is elérte, s amikor betörték a kapukat Szádok és negyvennyolc társa a Szent Jakab templomba menekült. Itt a tatárok rájuk törték az ajtót és lemészárolták a Salve Reginát énekelő szerzeteseket. A mai napig a domonkosok haldokló testvérük ágyánál tiszteletből és megemlékezésből ezt éneklik. Tiszteletüket VII. Piusz pápa hagyta jóvá 1807-ben.

SZENT JUSZTIN
* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.
Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek'' is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.

Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.

Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.

Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.

De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.

Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.

Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.

Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.''

Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.

Először egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.''

Azután egy híres pitagóreushoz ment, ,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, ,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''

Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.

Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.''

Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.''

Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.

A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.'' Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?'' Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!

Példája:
    Válassz magadnak lelki vezetőt!



SZENT PAMPHILOSZ és TÁRSAI vértanúk
*Beryt (= Bejrút), a 3. század közepe. +Cézárea, Palesztina, 309/10. február 16.
Pamphiloszt, a nagy műveltségű papot kiemelkedő életmódja miatt általában rendkívüli módon tisztelték. Tanítványa és barátja, Cézáreai Euszebiosz (263 körül--339) így ír róla: ,,Olyan férfi, aki egész életén át kitűnt mindegyik erényben: a világi élvezetekről való lemondásban és az önmegtartóztatásban, a rászorulókról való gondoskodásban, minden földi szerencse kevésre becsülésében, okos és szigorú életmódban, a szent iratokért való nemes fáradozásban, fáradságot nem ismerő munkaszeretetben, s hozzátartozói és minden hozzá közel kerülő iránti segítőkészségben'' (Palesztina vértanúi).

A szíriai Berytben (a mai Bejrút) született előkelő családból. Beryt híres iskoláiban tanult, majd állami hivatalnok lett. Amikor megismerte a kereszténység belső gazdagságát, arra vágyott, hogy Krisztust követhesse. Lemondott hivataláról, és Alexandriába indult, hogy teológiát tanuljon és elmélyedjen a Szentírás tanulmányozásában. Szent Pieriosz (+312) katechéta, az alexandriai presbiterek egyike volt ott a tanítója. Pieriosz, aki külső szegénységben élte lemondással teli életét, jó nevet szerzett magának műveltsége és nagy tudása révén. Bámulatos ügyességgel rendelkezett a Szentírás kutatásában és magyarázatában, s egyben jó igehirdető is volt. Vezetése és irányítása alatt Pamphilosz az Ó- és Újszövetség, s az egész korai keresztény irodalom kiemelkedő ismerőjévé fejlődött. (Még ma is kora legjobb Biblia-ismerőjének nevezik.) Pierioszt, mivel nagyon kötődött tanítójához, Origenészhez (184--254), ,,az ifjabb Origenész'' melléknévvel illették; tanítványában, Pamphiloszban is egészen különleges szeretetet gyullasztott fel Origenész iránt, akinek személye és tanítása akkoriban és még a későbbiekben is hosszú ideig vitatott volt.

Pamphilosz, miután befejezte tanulmányait, a palesztinai Cézáreába ment. Az ottani püspök, Agapiosz fáradhatatlan hűséggel és kitartással gondoskodott közössége ügyeiről, s különösen a szegényeknek és rászorulóknak fogta pártját. Bizonyára hamarosan felismerte Pamphilosz kiemelkedő tulajdonságait, ezért pappá szentelte. Papi tevékenysége mellett neki kellett vezetnie Cézáreában az Origenész által alapított teológiai iskolát. Különösen szívén viselte, hogy a hasonlóképpen Origenész által ott elhelyezett könyvtárt saját költségén közhasznúvá fejlessze. Sevillai Szent Izidor (lásd: A szentek élete, 146. o.) állítása szerint ez a könyvtár 30.000 darabból állt, amelynek jó részét, bizonyára az egész őskeresztény irodalmat, Pamphilosz szerezte be. Fontosabb másolatok készítésében is részt vett. Az 8 fáradozásainak köszönhette az Egyház többek között az Origenész által összeállított és Cézáreában őrzött Hexapláról, a Biblia hat különböző szöveghagyományának a kiadásáról készített igen értékes másolatot. Ilyenféle munkáiban hűségesen mellette állott Euszebiosz. Az Újszövetség Origenész által kidolgozott szövegalakjának megbízható másolására is nagy gondot fordított a két barát. Az Ó- és Újszövetség még ma is meglévő kéziratai közül néhány a két fáradhatatlan gyűjtő tevékenységére vezethető vissza. Pamphilosz egyik fő feladatának tekintette, hogy testvérei oktatására és belső tökéletesedésük segítségéül lehetőleg sokat szerezzen a szent szövegekből. Nagylelkűen odaajándékozott saját kezű másolataiból is.

A jótékonykodás volt Pamphilosz kiemelkedő jellemvonása. Jóságában és segítőkészségében egész atyai örökségét elosztogatta a szegények között, és örült, hogy megvalósíthatja az evangéliumi szegénységet. Rabszolgáit és szolgáit fiainak tekintette, és igazi atyai gyöngédséget tanúsított irántuk. Aszkétaként visszavonult életet élt, hogy akadálytalanul szolgálhasson Istennek és testvéreinek.

Eme áldásos tevékenysége közben a békesség rövid évei után Maximus Daia császár újból megkezdett keresztényüldözése során 307 novemberében letartóztatták. Urbanus, Palesztina akkori helytartója elrendelte a híres presbiter elővezetését, és ítélőszéke előtt először ékesszólását tette próbára. A helytartó ezután azt követelte az Evangélium bátor hirdetőjétől, hogy engedelmeskedjék a császár parancsának, és áldozzon a bálványoknak. Mivel azonban Urbanus sem rábeszéléssel, sem fenyegetéssel nem tudott elérni semmit, haragra lobbanva megparancsolta, hogy a szent hitvallót kegyetlenül kínozzák meg, erősebben, mint fogolytársait. Krisztus szent tanújának az oldalait sokáig marcangoltatta éles karmokkal, anélkül, hogy bármit is elért volna. Ezután Pamphiloszt más keresztényekkel együtt börtönbe vetették, s ott csaknem két évet kellett eltöltenie.

Hosszú fogsága alatt is -- amennyire tehette -- töretlenül és rendíthetetlenül végezte megszokott munkáit. Ő, akinek addig alig jutott ideje irodalmi művekre, most (a feltehetően hasonlóképpen letartóztatott, vagy őt gyakran felkereső) Euszebiosz segítségével hozzálátott, hogy megírja Origenész ötkötetes védelmét. Terjedelmes írását azoknak a hitvallóknak ajánlotta, akiket Palesztina bányáiban és kőfejtőiben végzendő kényszermunkára ítéltek, és részben elutasító magatartást tanúsítottak Origenész teológiájával szemben. Megkísérelte, hogy Origenész krisztológiáját, Szentírás-magyarázatát és ortodoxiáját a vádakkal szemben megvédje. Az ókeresztény hitbuzgóságnak ez az értékes dokumentuma sajnos elveszett.

Urbanus helytartó halála után az akkori prefektus, Firmilianus 309 tavaszán újból elővezettette a szentet a jeruzsálemi Valens diákonussal és egy Paulus nevű, Jamniából való buzgó kereszténnyel együtt. Amikor a bíró látta, hogy mindhárom fogoly rendíthetetlenül kitart hite mellett, halálra ítélte őket.

Néhányan azonban még megelőzték Szent Pamphiloszt a vértanúságban. Amikor az elítélteket elvezették, egy Pamphilosz házából való, Porphüriosz nevű ember, akit fiaként nevelt és tanított, a bíró elé lépett, és megkérte, hogy urát a kivégzés után eltemethesse majd. A helytartó azonban, mivel az előírt áldozat bemutatását megtagadta, átadta a hóhérnak, csontjáig szétmarcangoltatta, majd lassú tűzre tétette.

Szeleukoszt, egy fiatal keresztény tisztet, akivel Pamphilosz közölte Porphüriosz halálhírét, s aki a vértanúk egyikét csókkal köszöntötte, a helytartó haladéktalanul lefejeztette. Euszebiosz, aki ezt közli, úgy véli, hogy azon a napon Pamphilosz érdemeinek megfelelően a mennynek egy nagyon nagy ajtaja tárult fel, és vele együtt sokan beléphettek az örök menyegző termébe. A helytartó egy hűséges öreg szolgáját, név szerint Theoduloszt is keresztre feszítették, mivel Szeleukoszhoz hasonlóan járt el. Magát Pamphiloszt Paulusszal és Valensszel együtt végezték ki.

Azon a napon Cézáreában összesen 12 keresztény halt meg vértanúként. Közülük az utolsó Julianus volt, aki éppen egy utazásáról tért vissza, és amikor az eseményekről értesült, még utazóruhájában odament, hogy halott testvéreit csókkal illesse. Őt is megragadták, és ugyanolyan módon, mint Pamphiloszt, tűzhalálnak adták. Megörült az elítéltetésének, és hangosan megköszönte az Úrnak ezt a kegyelmet.

,,Igy alakult ki a társak csapata -- mondja Euszebiosz bámuló csodálattal --, akiket arra választottak ki, hogy Pamphilosszal együtt vértanúk legyenek.''

Szent Paulina


Boldog Pizai Péter     hitvalló, † 1435       

Merici Szent Angela     szűz,
*Desenzano, 1474. március 1. +Brescia, 1540. január 27.
Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élő nagybátyja vette magához nővérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort'', és két ,,karban'' imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nővérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Először, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa.

Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ő pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nő fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülők is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is.

Angéla néhány barátnőjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nők sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta őket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerő lénye.

Barátnőivel hozzálátott, hogy a szomszédok apró lánykáit összegyűjtse és hittanra tanítsa. Ebből a tevékenységből olyan szemmel látható áldás fakadt, hogy Angéla meghívást kapott: jöjjön a közeli Bresciába, és ott is hozzon létre valami hasonlót. Egy nemes házaspár szívesen befogadta. Vendéglátói révén megismerkedett a város jelentősebb családjaival, és egyre többen gyűltek köréje, hogy munkájában segítségére legyenek.

Angéla azonban nemcsak tanított. Szegényeket és betegeket látogatott, fölkereste a kézművesek műhelyeit. Működése nyomán sokan megtértek, és sikerült ősi ellenségeskedéseket is megszüntetnie.

Látóköre egyre tágult. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nők teljes nevelésére és formálására is kiterjedt figyelme. A kiteljesedett reneszánsz kora volt ez, amikor az emberek a kereszténység előtti antik világ ideáljai felé fordultak. A komoly értékek felszínre hozása mellett azonban egyre inkább lazultak az erkölcsök. Az erkölcsi megújulás érdekében szükségessé vált a családokkal, elsősorban az asszonyokkal és anyákkal való törődés. Angéla ebben ismerte föl saját működési területét.

Igen szeretett zarándoklatra járni. Időről időre fölkereste hazájának egy-egy szentélyét, s minden alkalommal a szellemi energiák új lendületét hozta magával.

Életének egyik kiemelkedő eseménye volt a Szentföldre tett zarándoklat 1524-ben. Útközben Kréta szigetén hirtelen elveszítette szeme világát. Erős lélekkel hárította el a gondolatot, hogy visszatérjen, s mélységes összeszedettségben elvégezte a zarándoklatot. Hazatérőben pedig ugyanazon a helyen hirtelen visszanyerte látását.

Egy évvel később -- 1525 szentév volt --, immár ötvenévesen Rómába zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. VII. Kelemen pápa magánkihallgatáson fogadta. Oly nagy hatással volt rá szent egyénisége, hogy Rómában akarta tartani. Angéla azonban érezte, hogy Bresciában még nagy feladat vár rá, s erről a pápát is meg tudta győzni.

Egyelőre azonban nem sokat tudott tenni, mert hazaérkezése után háború tört ki: V. Károly császár serege bevonult Bresciába, és a terület kiürítése miatt Angéla néhány társával együtt kénytelen volt Cremonába távozni. Csak négy év múlva állt annyira helyre a béke, hogy visszatérhetett.

Bresciában ekkor közösségbe fogta össze segítőtársait. Közülük tizenketten Angélával együtt laktak, a többiek családjuknál maradtak. Ami Angéla szeme előtt lebegett, azt ma világi intézménynek kellene mondanunk. Elgondolása szerint a lányok Isten és az Egyház szolgálatának szentelik magukat, de a világban maradnak, és rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végzik munkájukat az iskolákban és a plébániákon. Elsősorban az egyszerű, szegény nép leányait nevelik, akikkel senki sem törődött akkoriban.

1535-ben huszonnyolc leány Istennek szentelte magát és csatlakozott Angéla művéhez. Ezzel a lépésükkel azonban annyira megelőzték korukat, hogy megértésre nem találhattak.

Az ősegyházban a diakonisszák jelentős szerepkört töltöttek be: a beteg nőket még meg is áldoztathatták. Az 5. század folyamán azonban eltűnt ez az intézmény, és egy évezreden keresztül az Istennek élő nők számára csak a szigorú klauzúrát ismerték. VIII. Bonifác pápa 1298-ban kijelentette: ,,Ezen rendelkezésünkkel megparancsoljuk, hogy az összes apácák és közülük minden egyes személy, bármilyen rendbe tartoznak is, mostantól fogva állandó klauzúrában éljenek kolostoraikban''.

Hogy Istennek szentelt nők a világban éljenek és rendszeres apostoli munkát végezzenek, sok egyházi méltóság szemében elképzelhetetlennek látszott. A Merici Angéla által kidolgozott szabályzatot a veronai püspök engedélyezte ugyan, és később a pápa is jóváhagyta, de ez a mozgási szabadság, sajnos nem sokáig tartott.

Társasága, amelyet Szent Orsolya oltalma alá helyezett -- később ezért nevezték őket orsolyitáknak --, eleinte még az alapítónő szellemében dolgozott tovább. De alig néhány évvel halála után klauzúra alá helyezték őket. 1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan női rend föloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. A rend Angélának köszönhető előretörését azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. Az orsolyiták számára a klauzúra csak a közös ima szempontjából lett kötelező. Ez pedig már hatalmas újításnak számított az addigi gyakorlattal szemben.

Angéla 1540. január 27-én szentség hírében halt meg Bresciában. Sírja hamarosan zarándokhely lett, Borromei Károly bíboros sokat fáradozott boldoggá avatása érdekében. Mindazonáltal Angélát több mint 250 évvel a halála után avatták szentté, és még később, 1861-ben terjesztették ki ünnepét az egész egyházra. Alapos oka volt ennek: elgondolásai túlságosan modernek voltak. Abban a korban, amikor a rendi szabályzatok megmerevedtek és megváltoztathatatlanoknak látszottak, Angéla arra biztatta segítőtársait, hogy ,,alkalmazkodjanak mindig az adott korhoz, még akkor is, ha ehhez a szabályok megváltoztatása szükséges''. Azokban az időkben, amikor a nevelés szinte embertelenül szigorú volt, Angéla ezt írta lelki lányainak: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük őket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.''

Merici Szent Angela ünnepét 1861-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. Amikor a Boldogságos Szűz királynői méltóságának ünnepét erre a napra tették (1955), Angélát áthelyezték június 1-re, majd 1969- ben halála napjára, január 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Hogy a gyermekekhez forduljon, és életét a keresztény pedagógiának szentelje, arra egy látomás adott alkalmat, amelyben 1506-ban részesült. Ezt a látomást a desenzanói templom mennyezetének freskója örökítette meg számunkra. Szülőföldjének tavánál egy helyet látott, melyről egy létra emelkedett egészen az égig. E létrán angyalok és leányok jártak föl és alá. Angéla ebből arra következtetett, hogy neki olyan művet kell létrehoznia, amely ehhez a létrához hasonlít.

Nagy beleérző képességével Angéla nemcsak a fiatalokhoz talált utat, szentséget sugárzó egyénisége nagy hatással volt a felnőttekre is.

Egy példa: Két patrícius elkeseredett ellenségeskedésben élt Bresciában. A herceg és a püspök hiába fáradozott kibékítésükön. Angéla viszont alig szólt hozzájuk pár szót a feszületre mutatva, elszállt minden gyűlöletük, átölelték egymást, és hűséges barátokká váltak.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, Szent Angéla szűz szüntelenül ajánljon minket irgalmadba, hogy az ő szeretetének és okosságának nyomdokain haladva megőrizhessük és megvallhassuk tanításodat!
         


BOLDOG BAPTISTA VARANO szűz, klarissza (1458-1524)
Az Assisitol mintegy 40 km-re fekvo Camerinoban* született hercegi család elsoszülöttjeként. A Kamilla névre keresztelték. A hercegi udvarban kiváló reneszánszkori muveltségre tett szert s egy ideig élte a maga világias életét. Egyszer hallott egy prédikációt Jézus szenvedésérol, attól kezdve nem szunt meg Jézus szenvedésére gondolni. Hivatást érzett a szerzetesi életre, de apja csak két évi tusakodás után adta beleegyezését. 23 éves korában Urbinoban belépett a klarisszákhoz. Lelki szárazságot, hosszas betegségeket, az ördög heves kísértéseit viselte el, közben azonban sokszor megtapasztalta az isteni szeretet édességét is. Rendkívüli karizmákban (látomások, kinyilatkoztatások, beléöntött szemlélodés) részesült. Több írása fennmaradt. Legismertebb: Az Úr Jézus lelki szenvedései (1488). Ebben különösen a haláltusát vívó Jézus szívének szenvedéseit írja le a neki adott kinyilatkoztatások szerint. A Jézus Szíve tiszteletre vonatkozó jelentos írás ez, mely hamarosan több kiadásban megjelentetve századokon át ismert lelki könyv lett. Másik muve: A lelki élet harca - önéletrajz. Lelkiatyjának számol be ebben lelki fejlodésérol s a neki adott kegyelmekrol. 1484-ben kolostort alapított szülovárosában, Camerinoban (ezt apja építtette leánya számára), s ennek elöljárója lett hosszú éveken át. Közben egy másik helyen (Firmino) is alapított kolostort. Kapcsolatot tartott fönn kora obszerváns ferenceseivel, s o maga is törekedett a szerzetesi élet megújítása által az Egyház reformját szolgálni a reneszánsz pápák korában. Mint sötét háttér, az o életében különösen is jelen van a reneszánszkori egyház szomorú valósága: VI. Sándor törvénytelen fia, Borgia Cézár meggyilkoltatta Baptista apját és két testvérét. O sokat imádkozott a gyilkosokért is. Közel 70 éves korában halt meg szent halállal Camerinoban - halála éve vagy 1524 vagy 1527. XVI. Gergely avatta boldoggá 1843-ban. Nyelvét - Páduai Szent Antaléhoz hasonlóan - ereklyetartóban orzik.
Boldog Baptista az Isten iránti szeretet felindításáról (Oktatások c. munkájából):
„Akkor van meg benned egész biztosan a szeretet, ha a jó úton járva lelkedet gyakran az Istenhez emeled és ezt emlegeted: „Uram, mindent irántad való szeretetbol teszek.” Mondd ezt gyakran akár tudatosan, akár öntudatlanul.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Baptista szüzet azzal tuntetted ki, hogy Fiad, Jézus Krisztus szenvedésérol állandóan elmélkedjék. Közbenjárására add, hogy az önmégtagadások által testünkben hordozzuk a kereszt titkát, és így elnyerjük a boldog örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Petronella     szűz, † ~80.           

SZENT ISTVÁN KIRÁLY EREKLYÉINEK ÁTVITELE       

Szent István 1038. augusztus 15-én halt meg. Székesfehérvárott temették el a Nagyboldogasszony-bazilikában, bebalzsamozva, kőkoporsóban. A szarkofág a templom közepén a főoltár előtt állt.

A Vatta-lázadás elől elrejtették maradványait egy föld alatti sírkamrában a templom mellett. A szent király jobb karját azonban egy titkos határozat értelmében levágták a holttestről, és a legnagyobb tisztelettel egy Mercurius nevű szerzetes a Bihar megyei monostorban, a Berettyó-folyó mellett őrizte.

1083. augusztus 20-án felnyitották a székesfehérvári sírt, István szentté avatási szertartása érdekében. Szent László és a jelenlévők megdöbbenéssel tapasztalták, hogy hiányzik a jobbkar. 1084-ben tudta meg Szent László, hogy a kar Berekisben van. 1084. május 30-án a király el is zarándokolt az ereklyéhez, azóta ezt a napot a Szent Jobb megtalálásának, átvitelének, sőt "fölmagasztalásának" is nevezzük.

Gondolat:

    A Szentjobb figyelmeztetés: mindent Isten képviseletében végzünk! (Tökéletesen?)        


Szent Baziliusz     hitvalló, † ~360.           

Szent Emmelia     hitvalló, † ~360.           

Szent I. Félix (Bódog)     pápa és vértanú, † 274.           

SZENT III. FERDINÁND király

*León, 1198. +Sevilla, 1252. május 30.

III. Ferdinánd, León és Kasztília királya az egyetlen a hispániai uralkodók közül, akit a szentek sorában tisztelünk, mint a mélyen vallásos, bölcs és hős lovagkirály eszményképét. Spanyolország és egész Európa történetére hatással volt életműve: a reconquista, az Ibériai- félsziget visszafoglalása az araboktól 500 évi hódoltság után.

711-ben Afrika felől az arabok megtámadták a nyugati gótokat, Xeres de la Fronteránál döntő győzelmet arattak, és néhány év alatt egészen a Pireneusokig nyomultak előre. 755-ben Córdobában a nagy arab világbirodalomtól független kalifátus alakult, s az iszlám fennhatósága alatt virágzó gazdasági és kulturális élet bontakozott ki. Igaz, a hódítók már 732-ben Poitiers-nél vereséget szenvedtek Martell Károlytól, de ez csak a további, észak felé történő terjeszkedésüket állította meg.

Az egymás után alakuló keresztény királyságok: Aragónia, Barcelona, Navarra, Kasztília és León lassan visszahódítottak bizonyos területeket, de egymás közti versengésük megakadályozta az átfogó és sikeres fellépést. 1010-ben azonban a kalifátus felbomlott, s Murcia, Badajoz, Granada, Zaragóza, Valencia, Sevilla és Toledo mind önálló arab emírség lett; ezek már nem tudtak együttesen fellépni Ferdinánddal szemben.

Ferdinánd 1198-ban született IX. Alfonz leóni király és kasztíliai Berengária házasságából. Ez a házasság alapozta meg León és Kasztília királyságának egyesülését, ami a reconquista alapja lett. 1217-ben ugyanis váratlanul meghalt Kasztília királya, I. Henrik, s az országot nővérére, Berengáriára hagyta. Ő pedig kiváló diplomáciai érzékkel a valladolidi nemesi gyűléssel elfogadtatta, hogy a trónt átadja a fiának, Ferdinándnak.

Az ifjú király két évvel később feleségül vette Sváb Fülöp leányát, Beatrixet, s ezzel biztosította a Hohenstauf uralkodóház támogatását vállalkozásaihoz. Ugyanebben az évben felvette a keresztet, azaz keresztes lovag lett Burgosban, de nem a Szentföldre indult, hanem megkezdte a félsziget felszabadításának előkészületeit. Miután nyugalmat teremtett Kasztíliában, a püspökök és a pápa, III. Honorius (1216--1227) támogatásával sereget szervezett, és elindította hadjáratait az arabok ellen. Igazi sikerei akkor kezdődtek, amikor némi bonyodalmak után 1230-ban elfoglalhatta León trónját is. A bonyodalmak abból adódtak, hogy atyja a trónt végrendeletileg Ferdinánd két leánytestvérére hagyta. 15 évi házasság után meghalt Beatrix. Egy év múlva, 1235-ben Ferdinánd újra nősült, ezúttal a francia királyi családból, s elvette Ponthieu-i Máriát. A két házasságból 13 gyermek született.

Hadjáratai során elfoglalta Baézát, Jaént, Martost, 1236-ban Córdobát, 1244-ben Murciát, 1248-ban Sevillát. A visszahódított városokban sorra helyreállította a püspökségeket és újjászervezte az egyházmegyéket. A pápák azáltal is támogatták, hogy a templomépítésre szánt jövedelmek egyharmadát, a pápai tizedszedők által gyűjtött összegeket teljes egészében rendelkezésére bocsátották, s katonáiknak ugyanazokat a búcsúkat engedélyezték, mint a Szentföldért küzdő kereszteseknek. Ferdinándnak egyébként az volt a terve, hogy Hispánia felszabadítása után Észak-Afrika felől indul a Szentföldön küzdők segítségére.

Ferdinándot mint hadvezért nagyra becsülték, mint királyt szerették. Az arabokkal és az eretnekekkel szemben kérlelhetetlen, de a zsidókkal szemben emberséges volt. Új törvénykönyvet adott Kasztíliának, s ezzel megalapozta későbbi nagyságát. Felvirágoztatta Valencia, Salamanca és Valladolid egyetemét; Leónban, Burgosban és Toledóban székesegyházat építtetett, visszaszerezte az arabok által elrabolt compostellai harangokat. Minden erejével támogatta a koldulórendek -- a domonkosok, ferencesek és trinitáriusok -- megtelepedését. Ugyanakkor ez a győztes hadvezér és bölcs államférfi megindítóan jámbor és vallásos ember volt: nagyon tisztelte a Szűzanyát, minden győzelmét az Úr Krisztusnak köszönte, és nem riadt vissza a nyilvános vezekléstől sem.

Gibraltár visszavétele után már megkezdte az afrikai átkelés előkészületeit, amikor halálos beteg lett. Sevillába vitték, ahol ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét és országát Istennek: ,,Uram, mezítelenül jöttem a világra, és így adom vissza testemet a földnek. Fogadd be lelkemet szolgáid seregébe!''

Sírfeliratát kasztíliai, latin, arab és héber nyelven vésték fel sírjára. Valamennyi kortársa tisztelettel hajolt meg keresztény erényei: feddhetetlensége, tisztasága, hősiessége, nagylelkűsége és szelíd jósága előtt, melyek mind Isten dicsőségét, a kereszténység győzelmét és alattvalói javát szolgálták.

Tisztelete a 17. századig csak Sevillára korlátozódott. A sírjánál történt csodák, épen megtalált teste hatására 1655-ben tiszteletét a Szentszék megerősítette.

Imádság:

Istenünk, te segítetted Szent Ferdinándot, hogy sikerrel küzdjön a kereszténység védelmében. Közbenjárására segíts, hogy a test és a lélek minden ellenségétől megszabaduljunk. Krisztus, a mi Urunk által.

SZENT JOHANNA -- JEANNE D'ARC

*Domrčmy, 1413 körül +Rouen, 1431. május 30.

Jeanne d'Arc valószínűleg 1413 vízkeresztjének napján született a Maas folyó menti kis faluban, Domrčmyben. Szülei Champagne-ból bevándorolt, nem éppen szegény parasztok voltak. Apja, Jacques d'Arc községi elöljáró volt. Édesanyját Isabelle-nek vagy Zabillet-nek hívták, de volt egy mellékneve is: Romée. Így nevezték azokat, akik megjárták Rómát, vagy más távoli kegyhelyre zarándokoltak. A jámbor szülők házasságából öt gyermek született, két lány és három fiú. Jeanne a negyedik volt a sorban. Keresztelésekor az Úr legkedvesebb, szűz apostolának (Szent Jánosnak) mennyei pártfogására bízták, kit a korabeli hívek különösképpen tiszteltek. És Jeanne életével bizonyságot tett arról, hogy méltóvá vált égi pártfogójához, amikor erkölcsi-politikai tisztátalanságba süllyedt korában a testi-lelki tisztaság tanúja lett.

A francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború idején élt. Az angol királyok a francia trón örökösödési jogát akarták megszerezni. 1420. május 20-án Troyes-ban az elborult elméjű VI. (Őrült) Károly (+ 1420) francia király nevében Izabella királynő és Jó Fülöp burgundiai herceg egyezményt kötött V. Henrik angol királlyal, mely szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly leányát, Katalint, és a király halála után örökli a francia koronát. Ez az egyezmény -- állítólagos törvénytelen származása miatt -- kizárta a trónöröklésből VI. Károly fiát, Károly trónörököst, a dauphint. Jó Fülöp, Burgundia és Flandria hercege, a francia birodalom hatalmas hűbéres fejedelme bosszúból csatlakozott a szerződéshez, mivel a trónörökös hívei meggyilkolták apját. A háború így a Loire-ig terjedt, s hullámai Jeanne hazáját is érintették. A kislány gyermekkora folytonos rablások, vérengzések és rettegések közepette telt. A trónviszályokat kihasználó kisebb-nagyobb hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási szenvedélyüknek. A nagyobb haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél oldalára álltak. Sokszor véres intrikákkal, politikai gyilkosságokkal tetézett köpönyegforgatásaikat leginkább a falvak népe és a városi polgárság szenvedte meg. A parasztok földjeit tönkretették, állataikat elhajtották. Nem egyszer túszokat szedtek, s kegyetlenül legyilkolták őket, ha a nincstelen hozzátartozók képtelenek voltak kifizetni a váltságdíjat. A városok legnagyobb veszedelme a katonák beszállásolása volt, s a polgárok hamar megtanulták, hogy mindkét párt fegyvereseitől ugyanazt várhatják.

A városok tanácsainak egyetlen célja csak az lehetett, hogy ügyes diplomáciával, homályos szerződésekkel -- hol az egyik, hol a másik félnek tett engedményekkel -- mentsék a lakosság életét és vagyonát. Ilyen légkörben élte át Jeanne a látomásait, amelyekben az egyszerű pásztorlány küldetésül kapta, hogy a trónörököst tegye fölszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól.

Tizenkét éves volt, amikor először részesült azokban a rendkívüli ajándékokban, melyek egész életét meghatározták, ellátták természetfölötti tanácsokkal és bátorították külső és belső harcaiban. Az Úr különleges figyelmességgel a korabeli Franciaország három legkedveltebb szentjét adta Jeanne mellé vezetőnek: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai Szent Katalin és Antiochiai Szent Margit vértanút, valamint élete néhány válságos pillanatában Gábriel arkangyalt. De többször nyújtotta ki feléje karját a mennyből és fogadta lányává a Szűzanya is.

A látomások előtt Jeanne teljesen egyszerű falusi lány volt, egy a falu jámbor leányai közül, élénk természetű, szeretett táncolni. Az első jelenés után megváltozott: nem játszott, nem sétált többé, s nem táncolt, legfeljebb a kicsinyekkel, hogy megugráltassa őket. Visszahúzódott a mezei munkától és a pásztorkodástól, s kivételes buzgósággal kezdte gyakorolni hitét: gyakran gyónt, naponta hallgatott szentmisét, rendkívüli áhítattal járult a szentáldozáshoz. A nap bármely percében megtalálhatták a templomban, amint arccal a padlóra borulva vagy térdelve imádkozott, máskor szemét Krisztus Urunk vagy a Szűzanya képmására szegezte.

Látomásaiban a szentek Isten leányának szólították, s buzdították, hogy legyen jó. Majd miután lelki élete kellőképp elmélyült, tudatták vele konkrét feladatát, mely minden látszat ellenére korántsem politikai jellegű volt. Amint maga Jeanne hangoztatta, ő Franciaország igazi királyáért, Jézus Krisztusért indult harcba: VII. Károly, akit meg kellett koronáznia, az országot csak kommendába (letétbe) kapja, s csupán képviselője az ország igazi Urának, Krisztusnak.

Hogy Jeanne az isteni hívásnak engedelmeskedhessen, kérlelhetetlenül szembe kellett szegülnie környezetével. Apja megfenyegette, hogy saját kezével fojtja vízbe, a faluban gúnyolták, zavarodottnak, ördöngősnek tartották. Isten leánya egykedvűen fogadta mindezt, s állhatatosan követte a ,,hangok'' legkisebb utasítását is.

Fölkereste Baudricourt lovagot, a közeli Vaucouleurs várának parancsnokát, aki eleinte természetesen szóba sem állt vele. Végül azonban sikerült rábírnia, hogy adjon mellé egy kis csapatot, melynek kíséretében a trónörököshöz mehet. Férfiruhát öltött -- hogyan is forgolódhatott volna másképp tartósan a férfinép között? --, s így lovagolt az ellenség megszállta területen keresztül minden baj nélkül Chinonba a dauphinhez.

Károly, aki könnyen befolyásolható, ingatag ember volt, környezete sugallatára bizalmatlanul fogadta őt. Letette királyi ruháját, s nemesi öltözetben elvegyült a főurak közt, hogy a ,,boszorkány'' ne ismerje föl.

Boszorkány helyett azonban szerény, egyszerű külsejű pásztorlány lépett a terembe. Egyenesen az álruhás királyhoz lépett, akit még sohasem látott, de azonnal fölismert. Térdre borult előtte és átkarolta lábait. A király fölkiáltott: ,,Nem én vagyok a király, hanem ez itt!'' -- és rámutatott egy úrra, akit a királyi színekbe öltöztettek. A lány azonban nem tágított, hanem ünnepélyesen mondta: ,,Nemes trónörökös uram, az egek Királya általam üzeni, hogy Reimsben királlyá kenik és megkoronázzák Önt.'' Amikor a király ezt követően magánkihallgatáson fogadta, megnyugtatta őt törvényes születését illetően, s föltárta előtte a maga küldetését is.

Károly mélyen vallásos volt, naponta gyónt és háromszor hallgatott szentmisét mindvégig térden állva, s minden ünnepen szentáldozáshoz járult. Jeanne hivatásának elbírálását az egyház tekintélyére és tapasztalatára bízta, s fölkérésére Poitiers-ben hat hétig vizsgálták Jeanne szavahihetőségét. A próbák között szerepelt többek között ez is: egy áldozás alkalmával a papnál két ostya volt, egyik konszekrált, a másik nem. A pap az utóbbit nyújtotta a szűznek, aki ezt mondta: ,,Ez nem ami Urunk Megváltónk Teste. Ő a másik ostyában van.'' -- Abban ugyanis, amelyet a pap elrejtett.

A doktorok arra a véleményre jutottak, hogy Jeanne alázatos, istenfélő, becsületes, egyszerű és mindenestől jó, s mivel azt állítja, hogy Isten Orléans alatt fogja őt jellel igazolni, igenis oda kell küldeni, nehogy az elutasítás a Szentlélek kegyelmének elutasítása legyen. Így aztán Károly egy kis csapat élére rendelte őt, melynek feladata az volt, hogy fedezze az élelmiszer eljuttatását az ostromlott Orléans-ba. És a szállítmány eljutott a városba. Jeanne megjelenése -- akit most már mindenki csak ,,a szűz''-nek (la Pucelle) hívott -- lángra lobbantotta a hitet a város csüggedt lakóiban, fölrázta a fáradt és félénkké vált katonákat. És háromnapos harc után, 1429. május 8-án Orléans megszabadult az angoloktól.

Ez az első eredmény megszerezte az ismert pénzember, Coeur anyagi támogatását a rendkívül nehéz loire-i hadjárathoz. 1429. június 18-án a patay-i csatában az angolokat Loire menti állásaik föladására és elhagyására kényszerítették, parancsnokuk, Talbot elesett. A francia sereg ekkor az angolok háta mögött Reimsbe indult, ahol 1429. július 27-én a trónörököst királlyá kenték. A szertartáson jelen volt Jeanne, kezében tartva mindvégig -- mint ő maga mondta -- a szeretet zászlaját, s Károlyt azzal a szent olajjal kenték királlyá, amelyet egykor a Szentlélek hozott galamb képében Szent Remigius (+ 533) reimsi püspöknek a frank Klodvig keresztelésére és koronázására. Ezzel VII. Károly visszanyerte az angol királytól, VI. Henriktől a törvényes uralkodói jogot. Jeanne-t azzal jutalmazta meg, hogy egész családját örökös nemesi rangra emelte (a címet maga Jeanne sohasem viselte), és szülőhelyének adómentességet biztosított.

Jeanne -- jóllehet kortársai egybehangzó véleménye szerint kitűnően ülte meg a lovat és forgatta a fegyvert -- győzelmeit egyedül Isten kegyelmére hagyatkozva vívta ki. A hadi siker titkát a katonák lelkének kegyelmi állapotában találta meg. Szigorúan megtiltott közöttük mindenféle káromkodást, paráznaságot, elűzte a táborból a bűnös nőket, kiket lélekbelátó képességével azonnal fölismert. És a katonaélet durvaságaihoz szokott sereg elfogadta parancsait és meghajolt Isten leánya előtt, aki egyik győzelemről a másikra vezette őket. Jeanne a polgárháború következtében hajléktalanná vált szerzeteseket és apácákat összegyűjtötte külön zászló alatt, hogy ezzel biztosítsa számukra a közös imádság lehetőségét, a katonáinak pedig a szentmisehallgatást.

Csata közben mindig a legveszélyesebb helyzetekben lehetett látni. Gyakran mondogatta, hogy mivel valamennyien gyóntak a csata előtt, semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket. Ugyanakkor minden bátorsága ellenére is állandóan vallotta, hogy igazi küldetése nem a harc, hanem a béke és a segítség kieszközlése a szenvedőknek.

Minden fontos csata előtt több ízben is -- személyesen -- fölajánlotta az ellenfélnek a békekötést, kitéve magát ezzel azok ocsmány szidalmainak és káromlásainak. Súlyos vállsebesülése után (amit előre megjövendölt) csak annyit kért, hogy ott helyben gyónhasson és társai kötözzék be, azután azonnal visszatért a csatatérre. Legádázabb ellenségeinek elestét megsiratta és hosszasan imádkozott, vezekelt értük. A patay-i csatában egy haldokló angol katonát halála pillanatáig bűnbánatra biztatott és vigasztalt. Csekély pihenő idejében, ha csak tehette, imádságba vonult. Úgy tűnt, észre sem veszi a rajongást, mely körülvette, s természetes egyszerűséggel utasított vissza minden -- csak az ő lényének szóló -- csodálatot.

A koronázás után addig akarta folytatni a harcot, amíg -- küldetésének megfelelően -- az angolokat teljesen ki nem űzik az országból. Az ingatag jellemű VII. Károly azonban tanácsadói hatására -- akik féltékenyek voltak Jeanne-ra a királyra gyakorolt befolyása miatt -- lassanként elfordult egyetlen igaz támaszától. Kezdte hátráltatni Jeanne terveit, lassította csapatai előrevonulását. Elbocsátotta a költséges koronázási sereget, és titkos tárgyalásba kezdett leghatalmasabb hűbéresével, az angolok oldalán harcoló burgundi herceggel. Így aztán Jeanne Párizs felszabadítására irányuló támadása szeptember nyolcadikán támogatás híján sikertelen maradt. A hadsereg a király parancsa szerint visszatért a Loire-hoz. Tél végén Jeanne a hosszú tétlenséget megunva, saját felelősségére megindult a burgundoktól ostromlott Champiegne védelmére.

1430. május 23-án délután a várból kirohanást intéztek az ostromlók ellen. A visszatérést Jeanne néhány emberével hátvédként fedezte. Mire azonban a várhídhoz ért, a várbeliek azt már fölvonták, és ő néhányadmagával az ellenség kezébe került. Véletlen volt? Vagy árulás? Nem tudni. Jeanne-nak már jó ideje megmondták a szentjei, hogy fogságba fog esni. A luxemburgi herceg foglya lett, s hiába követelte kiadatását a párizsi egyetem, hiába könyörgött érte a herceg felesége ura előtt térden állva, a herceg 10.000 frankért -- akkor óriási összeg! -- átadta az angoloknak.

A hírre, hogy angol fogságba kerül, a szűz hirtelen megingásában és halálfélelmében kivetette magát a vártoronyból, ahol fogva tartották. E tettét később egész hátralévő -- rövid -- életében siratta, de tudta, hogy Isten megbocsátott neki, hiszen őszinte bűnbánattal gyónta meg. A szentség erejébe és az Úr irgalmába vetett rendíthetetlen hitét és bizalmát későbbi bírái arcátlan kevélységnek kiáltották ki.

Az angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Céljuk az volt, hogy aláássák ezzel a reimsi koronázás érvényességét. A perben mozgósították a domonkos inkvizíciót és a párizsi teológiai fakultást, mely akkor, a bázeli zsinat előestéjén szinte második egyházkormányzat szerepét töltötte be (a zsinat célja az volt, hogy a pápa tekintélyét a zsinaténak vesse alá). A dolgok ilyen állása mellett szinte magától értetődik, hogy Jeanne hiába fellebbezett az ítélet kihirdetése előtt a pápához, hiszen a bírák jórészt azonosak voltak a zsinat vezetőivel, önmagukat az egyház kormányzójának tekintették, s úgy vélték, hogy a pápát kellően képviseli a domonkos inkvizítor.

A per Rouenban folyt le a párizsi egyetem 53 doktora, valamint a domonkos inkvizítor előtt. 1431 márciusától májusig tartott. Az elnök Couchon, a beauvais-i püspök volt, egyben az üresedésben lévő érsekség helynöke. Kétségtelenül az angolok nyomása alatt állt, s a per lefolytatásában több szabálytalanságot is elkövetett, ami 25 évvel később alkalmat adott a rehabilitálásra.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egyházi bírák mindent megtettek annak érdekében, hogy Jeanne-t beismerő vallomásra bírják, s ezzel az angolok várakozásának (a koronázás érvénytelenítése) halálbüntetés nélkül is eleget tegyenek. Fáradoztak azon is, hogy a jogi kifogások élét legalább jegyzőkönyvileg elvegyék.

Amint a per megmaradt okmányai mutatják, a kilenc hónapi nehéz fogságban kimerült Jeanne az egész eljárás alatt csodálatos válaszokat adott a teológiai szempontból magasan fölötte álló bíráinak. Csak kettőt idézünk a fennmaradt iratokból:

-- Ha egyszer a hangjaid azt mondták, hogy Isten megszabadítja Franciaországot, minek kellenek még katonák?

-- A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet.

-- Azt tartod-e, hogy a kegyelem állapotában vagy?

-- Ha abban vagyok, bárcsak megmaradnék benne! Ha nem, bárcsak Isten visszavezérelne kegyelmébe!

Röviddel az ítélet meghozatala előtt azonban halálfélelemtől meggyötörve, megadta a kívánt visszavonást, azaz ,,beismerte'', hogy képzelgések áldozata lett, ,,hangjai'' a sátán praktikái voltak. Az egyházi hatóság erre -- máglya helyett -- kenyéren és vízen töltendő, életfogytiglani börtönre ítélte, s kötelezte, hogy vesse le férfiruháit.

Kifejezetten megígérték neki, hogy ,,vallomása'' fejében az angolok börtönéből átviszik az egyházi börtönbe, de ezt nem tették meg. Megtagadták tőle a szentségeket is. Látomásaiban árulással vádolták a szentjei, az angol őrség egy katonája pedig molesztálni kezdte, mire Jeanne újra felöltötte férfiruháit. Meg kell jegyezni, hogy férfiruháit -- nyilvánvalóan provokatív szándékkal -- nem távolították el, hanem ott tartották a cella egyik sarkába félredobva. Minden bizonnyal számítottak arra, hogy a katonák zaklatása ellen védekezve a szűz előbb-utóbb újra felölti azokat. Tettét notórius visszaesésnek minősítettek.

Miután egy utolsó szentáldozást -- minden kísérő szertartás nélkül - - még engedélyeztek neki, 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok, akiket csöppet sem elégített ki az életfogytiglani ítélet, s mindenképp a ,,boszorkány'' halálát akarták, már nem is pazarolták az időt a világi bíróság ítélethozatalára (amely persze ugyanúgy határozott volna). Azonnal átadták Jeanne-t a hóhérnak.

Kopaszra nyírt fejére papírsüveget húztak e felirattal: ,,Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.'' Kordéját nyolcszáz (!) angol katona kísérte. Jeanne az egész úton áhítattal imádkozott. A korabeli följegyzések leírják, hogy mindenki sírt körülötte. Mielőtt a kordé a vesztőhelyre ért volna, odarohant egy pap, és rimánkodva könyörgött a szűz bocsánatáért: ő volt a per egyik hamis tanúja, Jeanne sorsának megpecsételője.

Amikor Rouen régi piacterére értek, az elítélt letérdelt, mindenkitől bocsánatot kért, bíráitól és elítélőitől is, és hangosan ajánlotta lelkét Istennek, a Szent Szűznek, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak és Margitnak. Feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze feszület gyanánt, amit Jeanne a keblébe rejtett, s az végig vele volt.

Amikor a máglyát meggyújtották, nagy szóval fölkiáltott: ,,Jézus! Jézus!'' -- Ez volt az utolsó szó is, amit hallani lehetett ajkairól: ,,Jézus!''

A hóhér rendesen sűrű, fojtó füstöt szokott támasztani, mielőtt a láng elérte a máglya tetejét, hogy ezzel megrövidítse az elítélt szenvedését. Ez Jeanne esetében nem történt meg. A roueni hóhért ugyanis megzavarta a sok csoda, amit Jeanne-ról, a boszorkányról és a szentről beszéltek, és nem is férhetett eléggé a máglyához, mert túl magasra építették. S bár a hóhér igazán nem könnyen indulhatott részvétre, azt vallotta, hogy a szűznek túlságosan keserves halállal kellett meghalnia. A tömeg föloszlásakor az angol katonák között is elhangzottak ilyen megjegyzések: ,,Az Úr vértanúja volt, szentet égettek el!''

Hamvait a Szajnába szórták, nehogy valaki boszorkányságra vagy más gonosz célra használja. Huszonöt évnek kellett eltelnie, míg az angolok végleges kiűzése után VII. Károly francia király Jeanne családjának kérésére jóvátételi eljárást indított meg. Sokan életben voltak az egykori tanúk közül, és nem egy elítélője ismerte el, hogy Jeanne cselekedeteit Isten Lelkének sugallatai vezették.

1909. április 11-én boldoggá, 1920. május 16-án szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius Franciaország második patrónájának nyilvánította.

Élete a 20. század dráma-, zene- és filmművészetének érzékeny témája lett. Megpróbálták politikai céllal földolgozni, máskor történelmi jelentőségét csökkenteni. Pedig Jeanne nem akart sem politikát csinálni, sem jelentős történelmi tettet végbevinni. Egyszerűen csak szent volt, Isten igaz leánya, és ezt századunk, úgy tűnik, alig képes fölfogni.

Alakját a mélyen katolikus Paul Claudel formálta meg a leghűségesebben, s műve Honegger oratóriumának szövegkönyve lett. Benne ezek Jeanne utolsó szavai:

Nincs más, csak az ének, és nincs nála erősebb,

Nincs más, csak az öröm, és nincs nála erősebb,

Nincs más, csak az Isten, és nincs nála erősebb!

És a nép (kórus) válasza: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.

Imádság:

Istenünk, te Szent Johanna szüzet kiválasztottad, hogy hazája javára nagy tetteket vigyen végbe, és ártatlanul máglyahalált szenvedjen. Erősíts meg minket is kegyelmeddel, hogy semmiféle megpróbáltatás el ne válasszon tőled. A mi Urunk Jézus Krisztus által.