Bobola Szent András


Szent Godrik    hitvalló, † 1170.           


Szent Hospiciusz    hitvalló, † 581.           


Szent Konstantin és Ilona társapostolok

Konstantin, Konstancius Chlorus római császár és Ilona fia volt. Atyja halála után ő lett az utóda. Kitűnt értelmével, testi szépségével és erejével. Alattvalóit bölcsességgel kormányozta, a keresztényeket nem üldözte. A birodalom másik részében az emberek kegyetlen uralkodók igája alatt éltek, A rómaiak kérték, hogy szabadítsa meg őket Maxencius uralmától, 312-ben, miután az égen látta a kereszt jelét megjelenni, szembeszállt Maxenciussal és a milviuszi ütközetben legyőzte őt, így az egész birodalom egyeduralkodója lett, miután 323-ban Liciniust is legyőzte. Konstantin Krisztusban hivővé lett, de a keresztséget halálos ágyáig halasztotta. Mindenképpen arra törekedett, hogy a pogányságot visszaszorítsa és a keresztény vallást tegye uralkodóvá. Templomokat épített, a keresztény papságnak jogokat adott és javakat és hogy az ariánus tévtanítástól felzaklatott Egyházban békét teremtsen, összehívta az I. egyetemes zsinatot Nikaiába, 325-ben. 65 eves korában hunyt el Nikomédiában, 387-ben.

Szent Ilona Bithiniában született, alacsony sorban, családja vendéglős volt. Konstancius Shlorus római hadvezér feleségül vette, így anyja lett Konstantin császárnak, aki a kereszténységnek a 300 éves üldözés után szabadságot adott. Férje elvált tőle, hogy előkelőbbet vegyen el, Konstantin azonban fiúhoz illően megbecsülte. Udvarába fogadta, császárné címmel tüntette ki. Mint keresztény, sok Jótéteménnyel ékesítette fel életét. Szeretett templomokat építeni. Fiának anyagi segítségével ásatásokat végeztetett a szent helyeken. Megtalálta ez Üdvözítő elrejtett keresztjét, eltávolította a pogány emlékek maradványait. Templomokat épített Betlehemben, az Olajfák hegyén és más szent helyeken. Elhunyt 80 éves korában, 327-ben.

Magallán Kristófot és huszonnégy társát, akik 1915 és 1937 között, a súlyos keresztényüldözés idején adták életüket Krisztusért Mexikóban, II. János Pál pápa 2000. május 21-én avatta szentté. Mexikó vértanúi – papok és világiak – utolsó szavaikkal Krisztus királyt dicsőítették.

Cristóbal Magallanes Jara Mexikóvárosban született 1869-ben. Pappá szentelése után szülővárosában végzett papi szolgálatot. Különös gondja volt a rózsafüzér-imádság terjesztésére és papi hivatások ébresztésére. A környéken élő huichole bennszülöttek között is térített.

A huszadik században a keresztényüldözés Közép-Amerikát sem kerülte el; 1915-ben keresztényüldözés tört ki Mexikóban is. A templomokat bezáratták, a papokat és a szerzeteseket letartóztatták. Az állam és az Egyház szétválasztása ürügyén a mexikói egyházat igyekeztek elszakítani a pápától. Akik ennek ellenére megmaradtak hitükben és egyházhűségükben, azokat kivégezték. Amikor bezárták a guadalajarai szemináriumot, Kristóf  a plébániáján titokban  szemináriumot nyitott azoknak a fiataloknak, akik az üldözés ellenére papi hivatásra készültek. Kristófot és huszonnégy papnövendékét leleplezték.

1927. május 21-én, káplánjával, Caloca Ágostonnal szenvedett vértanúhalált, akit a kivégzőosztag előtt így bátorított: „Állj csak nyugodtan, fiam, egy pillanat, s azután az égben leszünk”. Majd a kivégzőosztaghoz fordulva kiáltotta: „Ártatlanul halok meg, és kérem Istent, hogy vérem szolgálja mexikói testvéreim egységét!”

II. János Pál pápa 2000. május 21-én emelte a huszonöt mexikó vértanút a szentek sorába.

Magyar Kurír


VITERBOI SZENT KRISZPIN kapucinus (1668-1750)

Viterboban iparos szüloktol született, Fioretti Péternek hívták. Édesanyja az ötéves Pétert elvitte a Szuzanya egy közeli kegyhelyére. A kegyképre mutatva így szólt: „O a te édesanyád. Neki szentellek téged. Szeresd ot mindig tiszta szívvel és tiszteld mint úrnodet.” Anyja szavait a fiú egész életére megjegyezte: nagy buzgósággal tisztelte Szuz Máriát. Az alsófokú iskolák után néhány középiskolai osztályt is járt, de a szegénység miatt mesterségre adták: cipészinas lett. Éveken át érlelodött benne a szerzetesi hivatás, míg egyszer egy körmeneten meglátta a kapucinus novíciusokat, s azok áhítata, összeszedettsége oly hatással volt rá, hogy elhatározta, o is közéjük áll. Nem kis nehézségek leküzdése után 25 éves korában megkezdte újoncévét a közeli Palanzana rendházában. Újoncmestere nagyon kemény próbáknak vetette alá novíciusait, úgyhogy a nyolc közül csak ketto jutott el a fogadalomig. Kriszpin több kolostorban muködött ezután mint szakács, kertész, betegápoló és alamizsnagyujto. Égett a munka a keze alatt. Mindenhol kis oltárt állított a Szuzanya képével, feldíszítette virágokkal, s itt végezte áhitatgyakorlatait. Legtovább (kb. 37 évig) Orvietoban volt mint alamizsnagyujto. Cipelte zsákját a kapott kenyér s egyéb alamizsnával. Borszaporítási csodák is elofordultak útjain. Sok betegen segített különös módon: elöljárója engedélyével egy kosarat megtöltött olajbogyóval vagy fügével, gesztenyével, aszalt gyümölcscsel. A kosarat a Mária-kép elé helyezte s kérte: „Szentséges Szuz, áldd meg ezeket a gyümölcsöket. Add, hogy ezek használjanak a betegeknek.” Ahol ezeket hittel és a Szent Szuz iránti bizalommal fogadták, ott bekövetkezett a gyógyulás. Híre járt, hogy Kriszpin testvér gyümölcsei többet érnek, mint az orvosok orvosságai. De sokan nem tudták mennyi imádság, önsanyargatás a gyógyulások ára. 80 éves korában már annyira gyenge lett, hogy elöljárói mint beteget a római rendházba helyezték. Két évig gyengélkedett itt, s 1750. máj. 19-én e szavakkal fejezte be életét: „Édes jó anyám, rád bízom magamat!” VII. Piusz avatta boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1982-ben szentté. Épségben maradt testét a szentté avatás után Viterboba vitték. A védoszer: az engedelmesség. Amikor az egyik kolostorban járvány (pestis) ütötte fel a fejét, Kriszpin ápolónak ajánlkozott. „Ha akar, elmehet” mondta házfonöke. Erre Kriszpin: „Ha akarok? Amikor a rendbe beléptem, otthon hagytam az akaratomat”. - Mikor a veszélyre figyelmeztették, azt felelte: „Nem tesz semmit! Van egy védoszerem, amit Szent Ferenc talált fel: az engedelmesség.” Nem is kapta el a ragályt, egészségesen tért vissza.

Imádság:

Istenünk, te huséges szolgádat Szent Kriszpint az örvendezés útján vezetted az evangéliumi tökéletesség magaslatára. Közbenjárására és példájára add meg nekünk, hogy állhatatosan gyakoroljuk az erényeket, amelyek megígért jutalma a mennyei boldogság. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Boldog Rica     özvegy, † 1063.            

Szent Aszkalon vértanú

Aszkalon Egyiptomból származott. Keresztény hite miatt a thébai Antinoé városában, szenvedett 287-ben. Vasakkal szaggatták, tűzzel égették, és végül a Nílus folyóba fullasztották. Amint előre megmondta, három nap múlva holttestét a parton megtalálták, és a keresztények eltemették.

SZIÉNAI SZENT BERNARDIN*Massa (Sziéna mellett), 1380. +Aquila, 1444. május 20.

Bernardin Massa Marittimában, Sziéna közelében született ugyanabban az évben, amelyben Sziénai Szent Katalin meghalt. Családja gazdag volt, atyja egy bányát vezetett, de Bernardin még nem volt egészen négy éves, amikor szüleit elvesztette. Az árván maradt egyetlen gyermeket sziénai rokonok vették magukhoz, s így lett e város Bernardin hazája.

A sziénai egyetemen tanult. Barátságos természetéért és apjától örökölt birtoka nagyvonalú kezeléséért igen kedvelték. Amikor húsz éves lett, kitört Sziénában a pestis. A gazdagok vidéki birtokaikra menekültek; Bernardin azonban ott maradt a városban. Ő maga nem írt jelentést a pestisről, a város levéltára azonban megörökítette akkori tetteit. Eközben a pestis őt is megfertőzte. Halálos betegen olyan ismeretekre tett szert a lélek dolgairól, amilyeneket csak érett emberek szoktak elnyerni sok fáradozás és csalódás árán. Ám Bernardin visszanyerte egészségét. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és 1402-ben fölvételét kérte egy minorita kolostorba. A pestises betegek szolgálata és betegsége indította arra, hogy Krisztus követésének e formáját válassza Szent Ferenc fiai között. Kevéssel utóbb az obszervánsokhoz, a franciskánus rend legszigorúbb ágához csatlakozott. 1404-ben pappá szentelték. Utána hosszú ideig egy magányos kolostorban élt, fenn a hegyek között. Egy véletlen esemény emelte ki a csendből a nyilvánosság fényébe. Egy hitszónokuk hirtelen megbetegedett, és Bernardinnak kellett kisegítenie. Ez a beszéde olyan mély benyomást keltett, hogy a nép viharosan követelte milánói nagyböjti szónoknak.

Attól fogva (1417) diadalmenetben járta be Itáliát. Isten üzenetének hirdetője erősebb volt, mint a herceg a maga sok katonájával, erősebb, mint Velence vagy Bologna magisztrátusa. A jogtudósoknak és a ,,jogtekerőknek'' ez a városa (,,ahol megtanulják, hogyan kell a jogot kijátszani, és a jogtalanságból jogot csinálni'') lett az a harcmező, ahol Bernardin bátran kimondta az igazságot. Ugyanígy tett a velencei doge előtt is, hiszen nem élvezte annak sem hűbéradományát, sem pártfogását, sem támogatását. Bernardin csak Isten előtt érezte magát felelősnek. A keresztes hadjáratok nyomán kibontakozó korai kapitalizmus nemcsak pénzt hozott Itáliába, hanem nyomorúságot is. Bernardin -- születésénél fogva gazdagon, de saját akaratából szegényen -- az assisibeli Szegény fiaként élvezte a szegények és a jogfosztottak bizalmát, de képes volt a hatalmasokat is megindítani.

Foglyokat szabadított ki, súlyos adósságok elengedését sikerült elérnie. Szükség esetén magát ajánlotta föl váltságdíjul. De ami még többet jelent: Istenhez tudta vezetni az embereket. Házasságtörők új életet kezdtek, nyilvános bűnösök visszatértek az Egyházba, szegények is árvák fölvételt nyertek ispotályokba, háborúk és viszálykodások szűntek meg, rend és nyugalom vonult a falvakba és a városokba. ,,Olyan volt, mintha tavasz köszöntött volna a világra'' -- jelentik a krónikák.

Áldásos működése közben Bernardinnak óriási csalódást kellett megélnie. Rágalmazók följelentették Rómában. V. Márton pápa maga elé idézte és eltiltotta a további prédikálástól. ,,Hogy mit szenvedett a pápai kegyvesztés és a szószéktől való eltiltás idején, arról egy szó sem jutott ki cellájából. Bernardin, aki nagyszerűen beszélt, most még nagyszerűbben hallgatott. Nem dacos hallgatás volt ez. Látták az emberek, hogy nyugodtan misézik. A zsoltárokban gyakorta előforduló iniquitas (igazságtalanság) szó keserűség nélkül hagyta el ajkát, jóllehet a megalázott és megbántott ártatlanság, a szószék utáni vágy végtelenül kínozta. Cellája hallatlan harcok színtere lett, míg a hiúság maradéka is kihalt belőle, és Bernardin ismét oly boldogan tudott mosolyogni, mint egy gyermek.''

Nehéz helyzetében barátot talált Kapisztrán Szent János személyében. Az ő segítségével tisztázta magát 1427 és 1431 között. A pápa elismerte Bernardin ártatlanságát, és fölajánlotta neki a sziénai püspökséget, Bernardin azonban elhárította.

Nem sokkal utóbb V. Márton meghalt és IV. Jenő lett a pápa. Akkor újabb csapás érte Bernardint. Prédikáció közben -- a teljes nyilvánosság előtt -- másodszor is letartóztatták. Menthette volna a becsületét, hiszen egész Itáliában nem volt hozzá fogható jelentőségű szónok. Befolyása volt a császárnál, a hercegeknél és a pénzembereknél. A nép körülrajongta, hősként ünnepeltethette volna magát. Bernardinnak azonban meggyőződése volt, hogy vallási dolgokban a lázadáson nincs áldás, sőt átok az, ha az Egyház szavát nem fogadjuk engedelmesen.

Bernardin tehát engedelmeskedett. Amikor tisztázta magát és hősiesen viselt hallgatás után ismét szószékre lépett, szavai utat találtak az elkeseredett emberekhez is. Amit a tulajdonnal bírók szociális kötelességeiről mondott, azt addig senki sem ismerte föl s mondta ki oly világosan. Gyakran újszerű magatartásra bírta rávenni az embereket.

Bernardin állt pápák előtt, tisztelettudóan, de szabadon és ügyében biztosan. Állt a császár előtt is. Zsigmond király 1432-ben hónapokon át Sziénában tartózkodott. Naponta ott volt Bernardin miséjén, hallgatta prédikációit. Bernardin elkísérte őt Rómába a császárkoronázásra.

Tényleg úgy látszott, hogy Bernardin híd a békíthetetlennek tűnő ellentétek között: gazdag és szegény, pápa és császár, ég és föld között. Amint az óbor a hosszú érés által finomabbá és tüzesebbé válik, úgy lett Bernardin az öregkor küszöbén még hatalmasabb, de még jóságosabb is. És akkor elérte, amire oly régóta vágyott: Nápolyba hívták. A hit ott ,,megkövesült, mint a Vezúv lávája, az erkölcsök szenvedélyektől izzottak és lezüllöttek''. Ám a nápolyi úton megbetegedett, s 1444. május 20-án, áldozócsütörtök vigíliáján meghalt. V. Miklós pápa már hat év múlva szentté avatta. Ünnepét 1657- ben vették föl a római naptárba, május 20-ra.

--------------------------------------------------------------------------------

A ,,sziénai harsoná''-ról, a szeretetreméltó és nagy erejű népszónokról, a reneszánsz Itália vallási megújítójáról és szociális jótevőjéről sok esetet idéznek. Mielőtt Bernardin a nyilvánosság elé lépett volna, a spanyol prédikátor, Ferreri Szent Vince az országot járva egyszer ezt a prófétai kijelentést tette: ,,Van köztetek egy minorita testvér, hála Istennek, aki egész Itáliában úgy fogja hirdetni Isten igéjét, ahogyan még nem hallottátok.''

Azután Bernardin megkezdte prédikációit, amelyek csodás erővel fogták meg a szíveket. Olykor oly szelíden hangzottak szavai, mint egy anyáé, máskor úgy csaptak le a szószékről, mint metsző szélvihar. Gyakran a szabadban kellett fölállítani a szószéket, mert a dómok és a templomok nem voltak képesek befogadni a hallgatók tömegét. Mennydörgő és villámló szavaiból azonban megérezték mélységes jóságát. Komoly, prófétai beszédei közben hallgatói alig mertek lélegzetet venni. Aztán hirtelen egy vidám példát mesélt el nekik, vagy valami tréfát csinált, amin szívből nevettek. Sok nő elvörösödve hajtotta le a fejét, amikor hajfestésről, borotvált szemöldökről vagy magas sarkú cipőkről mennydörgött. Sok kereskedő a mellét verte, amikor Bernardin az uzsorát és a meg nem engedett kamatot ostorozta. Számos nemesembernek megszólalt a lelkiismerete, amikor az utcai harcokat, az ököljogot és a családok közötti háborúskodásokat mint az ördög műveit bélyegezte meg. Korának erkölcstelenségei ellen nemcsak a pokolról és az ítéletről szóló beszédekkel harcolt, hiszen nagyon is kedélyes olasz volt, aki szerette hazáját és magasztalta szépségeit. Firenze lakóinak egyszer ezt mondta: ,,Költőitek, Dante, Petrarca és Collucio csodálatos műveket alkottak. Igen, a mi Itáliánk a világ legműveltebb országa!'' Prédikációit mindig ugyanúgy zárta.

Egy táblát vagy zászlót vitetett maga előtt. Rajta tizenkét napsugár koszorújában kék alapon három arany betű állt: IHS. Jézus nevének a címere ez (a latin Iesus Hominum Salvator első betűiből). Olyan korban, amikor Itália fejedelmei és csapatvezérei nevükkel büszkélkedtek, Bernardin Jézus nevének jelvényét mutatta föl, amelyben egyedül lehet megtalálni az üdvösséget, a békét és a diadalt. Előfordult, hogy hallgatói összetörték saját jelvényeiket, és Jézusét tették föl házukra. És a prédikációk után gyakran gyúltak kis máglyák, mert az emberek a hallottak nyomán elszórták és a lángokba vetették kártyáikat, díszruháikat, rossz könyveiket és képeiket.

Egy napon Visconti milánói herceg, akinek a szószékről kemény szavakkal szemére hányta kevélységét és kegyetlenségét, egy kelyhet ajándékozott Bernardinnak, színültig telve aranypénzzel. Az ajándékkal akarta elhallgattatni a kellemetlen leckéztetőt. Ő elfogadta a pénzt, nagyszámú szerencsétlen foglyot kiváltott rajta, és másnap ismét a herceg ellen szónokolt. Visconti tombolva utasította ki a városból, de Bernardin hamarosan visszatért.

Crema kis helység Milánó közelében. Lakosainak egy részét elűzték otthonukból, mivel eladósodtak. Házaikat azonnal kifosztották kapzsi szomszédaik. Bernardin odament, prédikált és tanácskozást hívott össze. Minden házért, minden emberért külön harcolt. És sikerrel. Az elűzöttek visszamehettek, az uzsorakamatot, ami az eladósodás oka volt, visszavonták. És az elűzöttek ellenségei minden eltulajdonított holmit visszavittek: az ágyakat és székeket, szerszámokat és ezüstneműket. A megsegített parasztok alig tudták fölfogni váratlan szerencséjüket.

Bernardin semmire sem becsülte a méltóságokat és megtiszteléseket. De szívesen mulatott azon, ha testvéreit tréfásan próba elé állította. Egyszer kolostorának a kertészét is kényelmetlen helyzetbe hozta:

A kolostor zöldséges kertjében találkozik a testvérrel, és azt mondja neki: ,,Ó, Angeluccio testvér, püspökké akarnak tenni engem.'' Erre a testvér: ,,Atyám, húzd szorosabbra magadon a kordát, és ne egyezz bele.'' Rövid hallgatás után: ,,Angeluccio testvér, érsekké akarnak tenni engem.'' A kertész testvér fölegyenesedik: ,,Mit akar ez jelenteni? Aki kertész, az kertész, aki pedig prédikátor, az prédikátor!'' Bernardin aggodalmasan fölnéz: ,,Még nem mondtam meg mindent: pátriárkává akarnak tenni.'' A kertész össze-vissza csapkod kapájával, mintha azt akarná mondani: ,,Nem, nem, nem!'' Bernardin folytatja: ,,Bíborossá akarnak tenni.'' A jó barát ismét fölegyenesedik, végignéz Bernardinon tetőtől talpig: ,,Ha így van, dobd el a kordát!'' ,,Bolond -- szakítja meg őt Bernardin --, te bolondos Angeluccio, engeded, hogy a bíbor vöröse megkísértsen, pedig az a pokol tüzének vöröse. Tudd meg, ha e nélkül a szürke csuha nélkül látsz engem, nyugodtan mondhatod, hogy az már nem én vagyok.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Bernardin áldozópapot Jézus Szent Nevének különleges szeretetével tüntetted ki, az ő érdemeiért és könyörgésére engedd, hogy szereteted Lelke gyújtson lángra minket!

Szent Bernát


Chartres-i Szent Ivó     püspök és hitvalló, † 1115.


Szent Thalaleosz vértanú

Szentünk egy libanoni hadvezér fia volt. Kitanulta az orvosi mesterséget és ingyenesen gyógyította a betegeket. Ezért ingyenes orvosnak nevezik. 18 éves korában a pogányok Kisázsia egyik helytartója elé állították. A helytartó a jó megjelenésű ifjút először rábeszélésekkel igyekezett rávenni arra, hogy mutasson be áldozatot a bálványoknak, de sikertelenül. Ezért a tengerbe dobták, vadállatok elé vetették, és más kínzásokkal gyötörtek, de az ifjú mindezek közt sértetlen maradt, Ekkor a helytartó arra ítélte, hogy fúrják keresztül lábait, és fejjel lefelé függesszék fel. A katonák az ifjú helyett egy fával tették meg ezt, á helytartó ezt gúnynak vette, azért őket kínoztatta meg, Sándor és Aszteriosz katona kereszténynek vallotta magát, azért megölték őket. Mivel a helytartó Thalaleoszt varázslónak tartotta, megparancsolta, hogy fullasszák a vízbe. Alighogy jelentették a helytartónak a parancs teljesítését, Thalaleosz újra megjelent előtte. A nép látva ezt a csodát, ámulatba esett. A helytartó végül 284 körül lefejeztette.

SZENT V. CELESZTIN pápa *Isernia, 1215 körül. +Castello di Fumone, 1296. május 19.
,,Csak egy cellát kívántam magamnak ezen a világon, és egy cellát adtak nekem.'' E keserűség nélkül kimondott szavakkal hajolt meg kemény sorsa előtt az ősz Pietro da Morrone, miután leköszönt mint V. Celesztin pápa. A cellát utóda, VIII. Bonifác készítette számára, amikor Fumone várában haláláig fogva tartotta.

IV. Miklós pápa 1292. április 4-én halt meg Rómában. Ezután több mint két év telt el az új pápa megválasztásáig. A Colonnák és Orsinik hatalmas, mindig ellenségeskedő nemzetsége ilyen sokáig nem tudott megegyezni az új egyházfő személyében, mert bíboros képviselőik inkább magukkal törődtek, mint hogy Krisztus nyáját legeltették volna.

Anjou II. Károly nápolyi király, Árpád-házi V. István királyunk Mária leányának férje élénken érdeklődött a jövendő pápa iránt. A maga módján meg is kísérelte, hogy a választást előrelendítse. Fiával, Martell Károllyal, Magyarország későbbi királyával együtt az Abruzzókban levő Sulmonába utazott a messze földön ismert remetéhez, Pietro da Morronéhoz, a Szent Damjánról nevezett remeték alapítójához, akiknek IV. Orbán pápa (1261--1264) adta a bencés regulát. II. Károlynak sikerült a remetét arra indítania, hogy Latinus Malabrancához, Ostia érsekéhez levelet intézzen, s ebben arról a látomásról értesítette, amely szerint az Egyház veszedelembe kerül, ha a pápaválasztást november 1-ig sikeresen be nem fejezik.

1294. június 5-én a bíborosok ismét összegyűltek Perugiában. Két megrendítő esemény hatása alatt álltak: Rómában és az egyházi államban ismét nyugtalanságok törtek ki, továbbá Napoleone Orsini bíboros öccse lezuhant lováról és életét vesztette. Latinus Malabranca, a bíborosi testület dékánja megmutatta a bíborosoknak a Morrone hegy remetéjének látomását tartalmazó levelet, és elsőként adta le szavazatát a nyolcvan év körül járó aggastyán javára. Pietro da Morronét ezután egyhangúan az Egyház legmagasabb méltóságába emelték. Három püspököt bíztak meg azzal a feladattal, hogy az Abruzzókban élő remetével közöljék megválasztását. Az ősz aszkéta először a leghatározottabban tiltakozott: csak a vezeklésnek akar élni, hogy lelke üdvösségét munkálja. Csak annak nyomatékos közlése tudta rábírni a választás elfogadására, hogy további vonakodása esetén súlyosan vétkezik Isten akarata ellen.

II. Károly és fia haladéktalanul az új pápa köszöntésére sietett Sulmonába. A két király között lovagolt V. Celesztin szamárháton Aquilába, s ott akarata szerint, illetve II. Károly tanácsára megjelentek a bíborosok. Beláthatatlan tömeg gyűlt össze, hogy a szokatlan színjátékban gyönyörködjék. A nép ujjongott. Mindenki arra gondolt, hogy régóta várt angyali pápájuk van, tiszta, feddhetetlen ember, aki erőszak nélkül támaszt majd egy új aranykort, s megalapítja az általános béke birodalmát. Egy istentelenséggel teli világ várta egyetlenegy embertől az üdvét. Ez az álom azonban nemsokára szertefoszlott. Mélységes csalódás lépett a helyébe.

Amit II. Károly várt, bekövetkezett: a pápa tőle függő viszonyba került. Már közvetlenül az augusztus 23-i koronázás után a nápolyi király bizalmi emberei foglaltak el minden fontos helyet a kúriában és az egyházi államban, sőt még a pápa személyes környezetét is II. Károly határozta meg. Ezenkívül kineveztette magát minden jövendő konklávé védnökének. V. Celesztin a bíborosok kinevezésében is az ő kívánsága szerint járt el; tizenkét bíborosból hét francia volt. II. Károly alig huszonegy éves fia megkapta a jövedelmező lyoni érsekséget. 1294 őszén V. Celesztin Rómába akart utazni. Mint pápa azonban sohasem láthatta meg az örök várost; a nápolyi király ugyanis rábeszélte, hogy Nápolyban állítsa fel rezidenciáját és a kúria székhelyét. November 5-én a legtöbb bíboros akarata ellenére a pápa felkereste II. Károly székvárosát, majd Castelnuovót választotta lakóhelyévé.

Az Egyház belső igazgatása V. Celesztin alatt nagyjából a felmentések, kiváltságok és búcsúk megfontolás nélküli adományozására korlátozódott. Bárki bármilyen kéréssel érkezett, megkapta, amit akart, anélkül, hogy kérésének igazolására jogalapot kellett volna szolgáltatnia. Különleges jóakarattal halmozta el saját rendtestvéreit, akik most celesztinusoknak nevezték magukat, és akiket válogatás nélkül árasztott el lelki és világi jótéteményekkel.

Mindezek mellett mély kedvetlenséget tapasztalt magában. Nem érzett belső hivatást az Egyház legfőbb szolgálatára. Kínozta az aggódás saját lelkéért, mert nem tudta már kiszabni magára az addigi mértékben kemény vezeklési gyakorlatait. Így hát legalább az ádvent idején akart a megszokott módon előkészülni a karácsony ünnepére. Megvalósíthatatlan tervet akart véghezvinni: rezidenciájának egyik dísztermében cellát építtetett, s oda akart visszavonulni. Három bíborosnak kellett volna ebben az időben vezetnie az Egyházat. Vállalkozása meghiúsult Matteo Rosso Orsini bíboros ellenállásán. Az agg pápa egy gondolata mind határozottabb alakot öltött. Már régóta észrevette, hogy milyen bizonytalanul érzi magát a magabiztosan viselkedő bíborosok jelenlétében. Átlagos teológiai műveltsége, a latin nyelv ismeretének hiánya meglehetősen elfogódottá tették. Naivitásra korlátozódó hivatalvezetésének iránytalansága és célnélkülisége sok-sok zavart keltett. Ez nem maradhatott rejtve előtte. A bizonytalanság érzése mindjobban szorongatta.

V. Celesztin ekkor önmaga fölé nőtt. Az öregkor makacsságától mentesen, belső magányosságában és bizonytalanságában világos következtetésre jutott; olyan következtetésre, amelyet előtte még egyetlen pápa sem valósított meg önként. Az a pápa, aki alig tudta, hogy mit jelent pápának lenni, bejelentette közeli visszalépését. II. Károly heves ellenkezése hatástalan maradt ebben a döntő pillanatban. Még a nápolyiak ügyesen megszervezett kérő felvonulásai sem érték el a kívánt hatást. A pápa nem hagyta magát szándékától eltéríteni. A nápolyi király véglegesen elvesztette irányában minden befolyását.

1294. december 13-án V. Celesztin magához hívatta valamennyi bíborosát, és felolvasott nekik egy írást, amely kíméletlenül feltárta a legfőbb pásztori hivatalra való képtelenségét mint visszavonulásának okát. Ezután letette pápai hatalmának jelvényeit, majd fehér öltönyére gyorsan ráhúzta durva szerzetesi ruháját és fekete csuklyáját. Morrone hegyén levő cellájának magányossága iránti vágya vett rajta erőt, és Nápolyból Sulmonába űzte. Utóda, VIII. Bonifác mégis skizmától félve elfogatta és Fumone várába vezettette. Ott halt meg 1296. május 19-én. Szép Fülöp francia király sürgetésére V. Kelemen pápa 1313-ban szentté avatta.

A Morrone hegy szent remetéje felmorzsolódott az önző politikát folytatók és a fanatikusan reménykedők között. Számára Szent Péter széke az elkerülhetetlen tragikum helye lett, s ez egyúttal ráirányítja tekintetünket Celesztin emberi nagyságára. Ez a nagyság keményen űzte az emberi szakadék peremére, és egyben elvezette a szentség magaslatára.


SZENT DUNSTAN püspök
*Wessex, 909 körül +Canterbury, 988. május 19.
Jámbor keresztény családból származott, amely rokonságban volt a wessexi királyi házzal. Wells közelében született, amely a születése körüli időkben püspöki székhellyé emelkedett. Közelében volt a legtekintélyesebb angol kolostor is: Glastonbury.

Dunstan születése idejében hiúsultak meg a vikingek egész Anglia meghódítására irányuló kísérletei, Edward király alatt pedig Wessexből indult el a vikingek által megszállt területek visszahódítása. Amikor Dunstan férfisorba került, rokona, Ethelstan király egész Angliát meghódította, alattvalóitól pedig megkapta egész Britannia első uralkodójának címét. A vikingek által előidézett kulturális és szellemi hanyatlást nem volt könnyű átvészelni. A kolostorokat mindenfelé lerombolták, kincseiktől megfosztották. Azok az apátságok, melyek megmenekültek a fizikai pusztulástól, katasztrofális erkölcsi mélységbe süllyedtek. Az angol műveltség és Anglia szellemi-vallási élete mélypontra jutott. Valamivel jobb volt a helyzet Dunstan fiatalabb korában. Ő maga is megfelelő nevelést és képzést kapott Glastonburyben.

Kezdettől fogva látszik, hogy Dunstan az angol egyház vezető helyére volt hivatott. 923-ban nagybátyját, Wells addigi püspökét Canterbury érsekévé nevezték ki, Dunstan pedig hozzá került székvárosába. Az új érsek közvetítésére Dunstant megismerte az új király, Ethelstan, s az ő udvarában töltötte következő éveit. A királyi udvar egy papja, Szent Elfheah pap és szerzetes volt az első angol, aki a bencés szabályzatot megújító clunyi reformmozgalomhoz csatlakozott. 934-ben kinevezték Winchester (Angliának Canterbury után a második püspöki székhelye) püspökévé, és engedélyt kapott a reform szellemében való munkálkodásra.

Kiválóságai és jellembeli adottságai irigységet és rosszakaratot keltettek ellene a királyi udvarban, és varázslattal vádolták meg. A király annyira meg volt győződve mindezek helytálló voltáról, hogy eltávolíttatta Dunstant közvetlen környezetéből. Dunstan Elfheah winchesteri szerzetespüspök házában talált menedéket. Elfheah fölismerte Dunstanban azt a férfit, aki a szerzetesi reformot végre tudja hajtani Angliában, ezért igyekezett rábeszélni a tonzúra felvételére. Dunstan eleinte vonakodott, később azonban beleegyezett, és 936-ban megkapta a tonzúrát Elfheah püspöktől. Bár Ethelstan király jóváhagyta a reformtörekvéseket, a következő időszakban nem támogatta sem Dunstant, sem Elfheaht. Miután Dunstan a tonzúra felvételével szerzetes lett, nem kételkedett és nem vonakodott többé, s életének hátralevő részében rendkívüli tiszteletet tanúsított Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) iránt, és hűségesen ragaszkodott a regulához.

Úgy látszik, Elfheah püspököt az a vágy sarkallta, hogy megreformálja Glastonbury nagy apátságát, és valószínű, hogy kezdettől fogva Dunstant tartotta a reform véghezvitelére legalkalmasabb férfinak. Az apátság azonban teljesen a király ellenőrzése alatt állott, ő pedig nem értett egyet a reformmal. 939-ben testvére, Szent Edmund követte a trónon. Edmund is kevés rokonszenvet mutatott a reformmozgalom iránt. Kezdetben barátságosan viselkedett Dunstan iránt, de csakhamar elfordult tőle, és Dunstan ellenfeleire hallgatva, száműzetésbe küldte. Edmund ezután vadászatra indult, és -- úgy látszik -- csodás módon menekült meg a haláltól. Hálából a megmenekülésért, és megbánva, hogy Dunstant száműzte, visszahívta és Glastonbury apátjává tette.

A tekintély, melyet Szent Benedek regulája az apátra ruházott kolostorközösségével szemben, az angol szerzeteseknek ez idő szerint nem volt sem tetszetős, sem elfogadható. Hozzászoktak, hogy megosszák egymás között a kolostor bevételét, mindegyikük élje a maga életét, esetleg meg is nősüljön. Mivel a királyt nem lehetett megnyerni annak, hogy kötelezően vezesse be a bencések reguláját valamennyi angol kolostorban, Dunstan számára nem maradt más hátra, mint hogy saját kolostorában hasson rábeszélés és meggyőzés által. Csakhamar megnyerte néhányukat, és kialakított egy magot igazi, állapotukhoz és hivatásukhoz ragaszkodó szerzetesekből; az ő feladatuk lett, hogy a következő időkben kiterjesszék a reformot Anglia régi apátságaira és székesegyházaira.

946-ban meggyilkolták Edmund királyt. Utódja testvére, Eadred lett; beteges, gyenge ember volt, de tehetséges uralkodónak bizonyult. Eadred nagyon rokonszenvezett Dunstannel, és igazi érdeklődést tanúsított a szerzetesi reform iránt. Dunstan megnyerte a királyt tanítványa és glastonburyi szerzetestársa, Szent Ethelwold (lásd: 417. o.) kérésének. Ethelwold és az új szerzetesek közül a legbuzgóbbak egy kis csoportja azt kívánták, hogy tökéletesen megreformált szerzetesközösségben élhessenek. Eadred nekik adta Abingdon kolostorát, ahol ők megvalósították a 10. század reformmozgalmának első, teljesen bencés értelemben vett kolostorát.

955-ben meghalt a betegeskedő király; unokaöccse, a tizenöt éves Eadwig követte a trónon, aki Dunstant száműzte. Eadwig korai halála után, 959-ben Szent Edgar lett egész Anglia ura; első ténykedése abból állt, hogy Dunstant Canterbury érsekévé tette. 961/962-ben Szent Oszvaldot Worcester, 963-ban Dunstan tanítványát, abingdoni Ethelwold apátot Winchester püspökévé nevezte ki. A három szerzetes most már hozzáfogott az egész angol egyház megreformálásához. A reformmozgalom haladását Edgar király személyes buzgósága határozta meg. Nem lehetett kételkedni abban, hogy személyesen érdeklődik a szerzetesi reform alapelvei iránt, mégis, mivel az új szerzetesközösségek önhatalmú létesítését -- amely a kolostorok tulajdonára és az apátválasztásokra vonatkozó hagyományos magánbefolyásokat kikapcsolta -- a világi nemesség sok tagja nagyon nehezen fogadta el, végül arra kényszerült, hogy óvatosabban járjon el.

970-ben Edgar király Dunstan segítségével nagy zsinatot tartott Winchesterben, s ezen a szerzetesreform eredményeit szabályokba foglalták. Számos férfi- és női kolostor volt már. Alapjában véve valamennyien Szent Benedek reguláját követték, de felfogásuk és értelmezésük kolostoronként eltérő volt. Egységes rendet teremtettek a regula magyarázatában, s valamennyi angol szerzetesre és nővérre nézve kötelezővé tették. Egyúttal megszüntették a szerzetesek és birtokaik fölötti világi ellenőrzés maradványait, legalábbis törvény szerint; ezenkívül az apátokat és apátnőket attól kezdve a regula alapelvei szerint kellett megválasztani; a királynak kellett ellátnia a választások legfőbb felügyeletét, és gondoskodnia arról, hogy a választások rátermettség és személyes érdem alapján történjenek, és hogy a hatalmas nemesi családok mindennemű beavatkozását kikapcsolják.

973-ban Dunstant nagy öröm érte; barátját és szövetségesét, Edgart angol királlyá kenhette fel és koronázhatta meg. Dunstan Ordója, amint Edgar koronázási rítusát nevezik, még ma is az angol koronázási szertartás alapja.

Anglia és a reform kárára Edgar nagyon korán, 975-ben meghalt. A sok hatalmas nemes, akiknek érdekeit a szerzetesi reform megnyirbálta, most bosszút állt. Számos kolostort elpusztítottak, szerzeteseiket szétszórták. 978-ban Edgar idősebb fiát, vértanú Szent Eduárdot, a szerzetesek készséges támaszát megölték, és öccsét, Ethelredet tették meg királynak. Dunstan semmi fáradságot sem sajnált, hogy ismét helyreállítsa Angliában az egységet és a békét. Kezdetben Ethelred részéről érdektelenséget tapasztalt, a szerzetesek jogait illetően pedig elutasítást. Dunstan intelmei azonban nem maradtak hatástalanok. Az apátok visszatérhettek az udvarba, a király pedig különféleképpen jóvátételt nyújtott azoknak a kolostoroknak, amelyekkel szemben uralkodása kezdetén jogtalanul járt el.

Dunstan 988. május 19-én halt meg papjai körében. Az egész középkoron át Anglia kedvelt és népszerű szentje volt. Hírnevét és tiszteletét az elsők között állította helyre a 19. századi katolikus megújulás Angliában.


Boldog Emilián özvegy, † 1246.           


Szent Ivó     hitvalló, † 1303.           


Szent János a gótok püspöke

János a Krím félszigetéről származott. Istenfélő szülei sok imádság után nyerték el Istentől őt, Nagy utazást tett Jeruzsálembe és 3 év alatt minden szent helyet felkeresett. Onnan visszatérve az igazhitű gót keresztények kérték őt, hogy legyen püspökük, Grúziába ment felszenteltetni magát. Visszatértében fogságba esett és 4 évig Amasztridában élt. Előre megtudván halála idejét, a VIII. században hunyt el.


Szent Kalut vértanú

Kalut az egyiptomi Théba városából származott. Keresztény hitének megvallása miatt a helytartó a nyakára követ köttetett és fejjel lefelé felfüggesztette, Megveretés után levették a fáról, és mivel nem alkart a bálványoknak áldozni, tűz által nyerte el a vértanúságot 300 körül.


Szent Patrik püspök, és vértanútársai

Patrik, a bithiniai Prussza püspöke buzgón hirdette Krisztus evangéliumát és sok pogányt nyert meg a keresztény hitnek. Ezért a pogányok elfogták három papjával, Ákos, Menander és Poliénosszal együtt. Július városparancsnok arra ítélte őket, hogy elevenen dobják be egy hőforrás vizébe. Mivel sértetlenek maradtak, fejvesztésre ítélte mindnyájukat. A IV. század közepén nyerték el a vértanúságot május 19-én.


Morónei Szent Péter     hitvalló, † 1296.           


Szent Púdens     hitvalló           


Szent Pudenciána     szűz           


CORTEI* SZENT TEOFIL (1666-1740)
Korzika szigetén Corte városban született. Gyermekkorában vallásos, tiszta erkölcsu volt. Fogadalomtétele és pappá szentelése után elöljárói engedélyével Civitellába (Bellegra) ment, ahol Cori Szent Tamás vezetésével magáévá tette azt az életmódot, melyet Tamás honosított meg az általa alapított remeteségben, megtartva Szent Ferenc Reguláját eredeti szigorúságában. Mint igehirdeto, mesteréhez, Tamáshoz hasonlóan Közép-Itáliában, késobb Korzika szigetén hirdette az igét. Már külseje, fellépése is prédikáció volt, aszkéta alakja, a keresztre feszített Úr Jézus szeretete, mely szavaiból áradt, megtették hatásukat. Az igehirdetés mellett a gyóntatás volt másik fo elfoglaltsága, ezek mellett gyakran felkereste a szegényeket, betegeket, haldoklókat. Rendi elöljárója parancsára elhagyta Itáliát és Korzikába ment, hogy ott remetezárdát (ritiro) alapítson a civitellai mintára. Kezdetben nem fogadták szívesen. A helybeli szerzetesek felizgatták ellene a népet: „Nem kellenek nekünk a remeték - kiabálták -, a mi szerzeteseinket akarjuk!” Teofil akadályt nem ismerve, hajthatatlan kitartással és türelemmel mondta: „Hagyjuk Istenre a dolgot, Istennek gondja van ránk.” Egyik kolostorból elutasítva ment a másikba, mérföldeket járt a hegyeken, völgyeken, mezítláb, esoben és hóban, végül sikerült megalapítania a remetekolostort Zuaniban. Négy év múlva, már hetvenévesen ugyanezt megtette Toscanaban* is a firenzei érsek segítségével. A Genova és Korzika közti háborúban, a Genova szolgálatában álló német tábornok Zuani ellen vonult. Teofil elébe ment és kérte, hogy kímélje meg a várost és a kolostort. A tábornok azt mondta: Itt a visszavonultak (ritiri) laknak, vonuljunk hát mi is vissza. Egyszer egy haldoklóhoz vivo útja során pocsolyába esett. Így vigasztalta magát: „Szóra sem érdemes! Nem hagyhatjuk magára Urunkat kereszthordozása közben, vele együtt kell hordozni keresztünket.” Csodatételek, jövendölések sem hiányoztak életébol. A Firenze közelében általa alapított Fucecchio* kolostorban halt meg. XIII. Leó boldoggá, XI. Piusz szentté avatta.
Szent Ferenc sziénai végrendeletébol:
„Megáldom összes testvéreimet... Gyöngeségem miatt csak röviden három mondatban adom tudtára akaratomat testvéreimnek: mindig szeressék egymást; szeressék és orizzék meg úrnonket, a szent szegénységet; és legyenek mindig huségesek az Anyaszentegyház elöljárói és minden klerikus iránt.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Teofil hitvallódnak megadtad a kegyelmet, hogy szeráfi atyja példáját kövesse. Közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetedben növekedjünk, és a hozzád vezeto úton állhatatosan kitartsunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Alexandra

Szent Erik     vértanú, † 1151.

Május 18-án Svédország védőszentjére emlékezik az Egyház. Erik király vezette be a kereszténységet hazájában. Az igazságosság szellemében és a közjót szem előtt tartva uralkodott körülbelül 1156 és 1160 között. Szentségének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18-án szerepel Hericus Rex ünnepe. 1256-ban pápai bulla engedélyezte ünnepnapját.

Svédország később lett keresztény, mint Dánia vagy Norvégia. A XI. században főleg angolszász hittérítők tevékenykedtek az országban, de krónikák tanúsága szerint Uppsalában még 1075 körül is bálványokat tiszteltek a pogány nemzeti szentélyben, s a szent berekben ember- és állatáldozatokat mutattak be. A brémai érsek több püspökséget is alapított, ám a svédek csak Sverker király (kb. 1130–1156) uralma idején tértek át a kereszténységre; az első kolostorokat is akkor alapították.

Sverker király lázadás áldozata lett, utódjául Erik Jedvardsont választották meg.

Erik svéd király életéről a források keveset árulnak el: körülbelül 1156 és 1160 között uralkodott. Származását homály fedi, valószínűleg parasztcsaládban született Uppsalában (a pogány korban is fontos város Svédország egyházi központja, 1164 óta a svéd érsek székvárosa lett). Az ország északi részén 1150-ben választották meg I. Sverker ellenkirályává.

Az általa 1154–1155-ben vezetett keresztes hadjárat során hű barátjával és munkatársával, Henrik uppsalai püspökkel és seregével partra szállt Finnországban, hogy megerősítse a svéd befolyást és előmozdítsa a keresztény missziót. A finnek csatát vesztettek. A legenda szerint Erik könnyezett az elesett finnek láttán, amiért megkereszteletlenül kellett meghalniuk. Hazatérvén, Erik Henriket Finnország első püspökeként Turkuban hagyta. Henrik püspök életével fizetett, amikor egy gyilkost rá akart venni a megtérésre. Finnország nemzeti szentjeként és apostolaként temették el Turku katedrálisában.

Svédország másik királyának, I. Sverkernek meggyilkolása után választották meg Eriket az egész ország királyává, így egyesíthette az országot. Dániai Krisztinával (1125–1170), I. Erik dán király dédunokájával házasodott össze, négy gyermekük született. Királyi udvarát Uppsalában rendezte be.

Az Erik-legenda mai változata egy jóval korábbi eredetin alapszik, amely fő vonásaiban történelmileg hiteles: eszerint Erik az egyházhoz hű király volt, aki az igazságosság szellemében és a közjót szem előtt tartva uralkodott. Különös gondot fordított a templomok építésére; kiváltságokkal látott el egy ciszterci kolostort. Erik király alapította az uppsalai püspökséget, mely később, 1164-ben Svédország legfőbb főegyházmegyéje lett.

Szigorú aszkézis jellemezte. Sok új törvényt hozott a régi, pogány szellemű törvények helyett. Emlékére a svéd törvénykönyvet Szent Erik törvényének nevezték el.

A svédek szentéletű királya erőszakos halált szenvedett. Legendája szerint ellenfelei a dán trónkövetelő, Magnus Henriksson vezetésével 1160-ban, Krisztus mennybemenetele ünnepén támadtak a szentmisét hallgató Erikre. A király meg akart küzdeni a támadókkal, ám túl kevés harcos volt vele – támadói leterítették és megölték. Csontjai fennmaradtak, egy nyakcsigolyája tanúsítja a halálnemet.

Szentségének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18-án szerepel Hericus Rex ünnepe. 1256-ban pápai bulla engedélyezte ünnepnapját. A Szent Eriknek ajánlott gótikus uppsalai székesegyház a világ egyik leghatalmasabb temploma. Ma is itt lehet megtekinteni a III. János király által 1574-ben készíttetett aranyozott ezüst szarkofágot, amelyben Erik ereklyéit őrzik.

A kései középkorból szép liturgikus szövegek örökítik meg Erik Svédország nemzeti szentjeként való tiszteletét.

Magyar Kurír

CANTALICE*-i SZENT FÉLIX kapucinus (1515-1587)

*Cantalice, 1515. +Róma, 1587. május 18.

1525-ben jött létre a kapucinus rend a ferencesek obszerváns mozgalmából, s a ferences eszménynek életmódban és lélekgondozás terén történt megújítása által a katolikus megújulás fontos forrásává vált. 1542-ben azonban váratlanul -- az évszázad szelleme és a Krisztus- követés közti feszültségben -- a rend veszélyes válságba került, amikor általános vikáriusa, Bernardino Ochino (1487--1565) a protestánsok táborába állt át, majd az inkvizíció elől Genfbe menekült. Szenzációt keltő botránnyá azért dagadt az eset, mert Ochino nemcsak feddhetetlen életű, ünnepelt bűnbánathirdető volt, hanem egyben olasz is. A kibontakozó reform jövőjéért aggódva III. Pál pápa (1534--1549) így nyilvánította ki félelmét: ,,Hamarosan nem lesz már többé kapucinus!''

A pápa azonban tévedett, mert nem gondolt azoknak a szerény és egyszerű testvéreknek tevékenységére, akik a maguk módján ébren tartották Assisi Szegényének és Balgájának szellemét. Lengő szakállal, hegyes csuklyával és koldustarisznyával, kevés szóval és tanultsággal prédikálták az Egyház gazdagságra és hatalomra törekvő tagjainak és a törtető világnak a szegény és szolgáló Krisztus üzenetét. Így történt a kicsinyek és egyszerűek egyikével is, aki jámbor halálával újból beszéd tárgyává tette a kapucinusokat: 1587 pünkösdjén futótűzként terjedt el a hír az örök városban, hogy meghalt ,,Deogratias testvér''. (Így nevezték a rómaiak tréfásan és szeretettel a városszerte ismert Félixet az általa folytonosan ismételt ,,Deo gratias'', ,,hála Istennek'' szava miatt.) A testvéreknek hamarosan be kellett zárniok a templomot és a kolostort is, olyan hatalmas tömegben áradtak az emberek. A temetés után maga V. Sixtus pápa (1585--1590) is megjelent bíborosai kíséretében, hogy ország-világ előtt kinyilvánítsa: mennyire tisztelte az egyszerű testvért. Ő indította el boldoggá avatási perét is, amelyben tanúként lépett fel, mert csupán ő maga az elhunyt tizennyolc csodáját ismerte.

Az alázatos szent haláláról való értesülésen túl az egyházi felsőbbség tudomást szerzett arról is, hogy Deogratias testvér lelkülete a kapucinusok rendje számára is legyűrte a kezdeti idők válságát; néhány évtizeden belül tagjainak és alapításainak száma ötszörösére nőtt. Azt a veszélyt, amelybe a nagy tehetségű és ékesszavú Ochino által került a rend, Isten elűzte az Abruzzókból való egyszerű paraszti szolga élete és példája által. Pál apostol keresztről szóló prédikációja az olyan emberekben, mint Deogratias testvér a Krisztussal egyesült élet engedelmesen és örömmel fogadott megtapasztalásává lett: ,,Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket; s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket...'' (Kor 1,27-28).

Félix testvér a gyalázat napjaiban megtalálta az utat a kapucinusokhoz. Azzal a kívánsággal ment közéjük, hogy egész életén át testvéreinek szolgáljon; az Úr volt a mintaképe, aki szintén azért jött, hogy mindenkinek szolgája legyen. ,,Nem testvér vagyok -- lehetett hallani gyakran ajkáról --, hanem csupán a testvéreknél lakom, és a teherhordó állatuk vagyok.'' Amikor a rend protektor bíborosa és generálisa az idős és hasgörcsöktől kínzott Félixnek könnyítést javasoltak, ezt kapták válaszul: ,,A katonának fegyver alatt, az igásállatnak nyereg alatt kell meghalnia.''

Negyven éven át járta a szent kolduló barátként a reneszánsz épületekkel pompázó Rómát, hogy a testvérek létfenntartásához szükségeseket összekoldulja. A Poverello hűséges tanítványaként mindig mezítláb és köpeny nélkül járt, még télen is, egy zsákszerű, agyonfoltozott csuhában. Deogratias testvér úgy hozzá tartozott Róma városképéhez, mint azon idők ismert szentjei: Loyolai Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.), Borgia Ferenc (lásd: 524. o.), Gonzaga Alajos (lásd: A szentek élete, 274. o.), V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.), Borromei Károly (lásd: A szentek élete, 637. o.), Lellisi Kamill (lásd: A szentek élete, 348. o.) és Néri Fülöp (lásd: A szentek élete, 227. o.).

Valamennyien ismerték, tisztelték és szerették a szent koldust, a város kedvencét. Montalto bíboros, a későbbi V. Sixtus pápa Félix tarisznyájából egy darab kenyeret kért, Néri Fülöpöt megkínálta korsójából borral, amelyet kolduló útjain kapott. Tápláléka egy kevés kenyérhéj volt, néhány deszka szolgált nyugvóhelyéül, egy rőzsenyaláb vánkosául, és elegendő volt számára két-három órai alvás. Az éjszaka többi óráját imaapostolsága számára tartotta fenn.

,,Imádsága és Istennel való állandó kapcsolata volt egész művészete és szentségének titka.'' Egy életrajzírójának e megállapítása bizonyára a legjobban illik rá. Nem esett nehezére, hogy éjszakákat virrasszon át a szentségházban lévő Üdvözítő előtt térdelve. A rendi szokásnak megfelelően hosszú időn át három-négyszer áldozott hetenként, életének utolsó tizenöt évében naponta, s ez az akkori időkben nagy ritkaságnak számított. Imádságait a liturgiából merítette. Mivel nem tudott olvasni, évek alatt kívülről megtanulta a misszále és a breviárium nagy részét. Könnyű volt hát számára, hogy az oltárnál levő pappal ,,lélekben együtt celebráljon'', amint megszabták a rend szabályzatai. A breviárium laudesének és vesperásának csaknem minden antifonáját fejből tudta. Egy antifonával, egy evangéliumi vagy szentlecke- perikópával (napi olvasmányok) kezdte éjjeli imádságát.

Szelíd jóságával sokakat visszatartott a bűntől, vagy meg tudott téríteni. Egy alkalommal éppen akkor tért be koldulni egy megvesztegethető bíró házába, amikor valaki egy borjút hozott, hogy kedvező ítéletben legyen része. A borjú Félix láttán bőgni kezdett, mire ő azt mondta a bírónak: ,,Látja, uram, mennyire könyörög ez a borjú ajándékozójának érdekében?'' -- mire a bíró megtért.

Más alkalommal egy ügyvéd a könyvtárába vezette és mutogatta neki híres gyűjteményét. Félix a feszületre mutatva jegyezte meg: ,,Uram, ha ezt a könyvet nem tanulmányozza, minden másból több igazságtalanságot, mint igazságot fog tanulni!''

A jövendölés és csodatétel adománya, amellyel Isten gazdagon ellátta, ráirányította a nyilvánosság figyelmét. Így X. Ince pápának (1644-- 1655) előre megmondta pápává választását. Amikor megjövendölte a tiarát Montalto bíborosnak, a későbbi V. Sixtus pápának, ezzel a merész utalással tette: ,,Majd ha pápa lesz, pápaként is cselekedjék Isten dicsőségére és az Egyház javára; máskülönben jobb lenne Önnek, ha megmaradna kisebb testvérnek'' (Montalto ugyanis a minoriták generálisa volt).

Utolsó nyolc évében a szent súlyos szenvedéseket állt ki betegsége miatt, ez azonban egyáltalán nem gátolta lelki buzgóságában. ,,Rózsák ezek, virágok'' -- vélekedett szenvedéséről Deogratias testvér a Megfeszített iránti izzó szeretetében. Amikor az orvos arra intette, hogy kérjen Istentől enyhületet, ezt a választ kapta: ,,Még ha tudnám is, hogy Isten kérésemre egészségessé tenne, akkor sem kérném ezt tőle. Ha Isten fájdalmat küld rám, miért ne szenvedném el iránta való szeretetből?''

,,Ebben a szegényes, szűk kuckóban lakott Isten szolgája negyven éven át'' -- mondta XII. Ince pápa (1691--1700) a kíséretében lévő bíborosoknak, amikor 1700-ban belépett a cellájába. ,,Ő, aki itt a földön csak egyszerű testvér és testvéreinek alamizsnagyűjtője volt, most Istennel együtt uralkodik a mennyben, és tisztelik a világ nagyjai és előkelői, ezzel pedig megszégyeníti a világ minden fejedelmének és uralkodójának dicsőségét.''

1625-ben boldoggá, 1712. május 22-én szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te Szent Félixben az evangéliumi egyszerűség és ártatlan élet példáját adtad a ferences családnak és az egész Egyháznak; add meg nekünk, hogy nyomdokain járva egyedül Krisztust igyekezzünk szeretni és örvendezve követni. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

SZENT I. JÁNOS PÁPA

+Ravenna, 526. május 18.

Római hagyomány szerint János Toszkánából származott és 523. augusztus 13-án lett Hormisdas pápa utóda. Hároméves pápasága (523-- 526) nem állt kedvező csillagzat jegyében. Itáliában a keleti gótok voltak az urak Nagy Theodorich alatt (471--526), Konstantinápolyban Jusztinosz császár uralkodott (518--527). János sorsát csak a kor Kelet- és Nyugat-Róma között fennálló egyházi és politikai feszültségének ismeretében lehet megérteni. Theodorichot 498-ban elismerték Itália uralkodójának, és mint a kelet-római császár helytartója uralkodott Ravennában. Ravenna műemlékei mindmáig tanúskodnak uralkodói öntudatáról és a klasszikus műveltségnek az ő uralma alatt bekövetkezett jelentős utóvirágzásáról. A nagy műveltségű Cassiodorus segítette a királyt a régi római örökség megőrzésében.

A római püspök és egyháza iránt Theodorich jóindulatú és nagyvonalú volt. Ariánus keleti gótjai és a bennszülött katolikus lakosság között igyekezett fenntartani a békét és az egyetértést. A római egyháznak a politikai támogatásra szüksége volt, mert a kelet-római egyháztól gyűlölködő szakadás választotta el. A kalcedoni zsinat (451) teológiai döntése a bizánci egyházban elkeseredett viszálykodást támasztott. Ismételten kísérletet tettek a harcoló pártok békítésére. Teológiai kompromisszum-formulákat tettek az asztalra, de azok nem feleltek meg sem a zsinat szándékának, sem az ellenfeleknek. Zénó császár 482-ben Akakiosz pátriárka beleegyezésével kihirdetett egy ilyen egységesítő formulát -- ez az ún. Henotikon. Róma azonban tiltakozott, és ez a két egyház szétszakadását eredményezte (akakioszi szakadás). Róma szemében a bizánci egyház és császár eretneknek számított.

A Bizánccal való teológiai nézeteltérés jó irányban hatott Theodorichra a római egyházhoz fűződő viszonyában. Rómának ugyanis Theodorich hatalma biztosította, hogy a bizánci hitvallást ne lehessen rákényszeríteni. Amikor azonban Hormisdas pápa alatt 519-ben megszűnhetett a szakadás, és a két egyház újra egyesült az egy hitben, Itáliában döntően megváltozott a helyzet. A római hagyománynak megfelelően inkább kedvelték a kelet-római császárt, mint a keleti gót Theodorichot. Theodorich nagyra törő terveket szőtt egy nyugat-római- germán állam alapításáról. Ennek állt volna útjában és meghiúsulását jelentette volna, ha sikerül kiterjeszteni a kelet-római befolyást más germán államokra, pl. Sigismund király Burgundiájára vagy az észak- afrikai vandálokra. Ilyen körülmények között a Kelet-Római Birodalommal való rokonszenv vagy barátság felségárulás számba ment. A király hosszú éveken át legbizalmasabb embere, a politikus és filozófus Boëthius ennek a gyanúnak esett áldozatául 524-ben.

A császári politika zordságát hamarosan megérezte I. János római püspök is. Theodorich a gótok szószólójának tartotta magát bizánci területen is, ahol Jusztinosz császár fölújította a régi római eretnek- törvényt, és 524-ben az ariánus gótok ellen fordult. Ez kényszer- megtérésekhez vezetett. Az ariánusoktól elvették templomaikat, és katolikus istentiszteleti célokra használták őket. Félő volt, hogy a császár és Theodorich versengése vallásháborúba csap át. Ebben a feszült helyzetben Theodorich Róma püspökét tette meg a bizánci udvarba menesztett egyik küldöttség vezetőjének. A katolikus főpásztornak kellett az ariánus gótok érdekében közbenjárnia és a császárt kártérítésre fölszólítania. Elutazása előtt János Ravennában ezt mondta a királynak: ,,Tedd hamarosan, amit tenni akarsz. Szilárdan állok előtted. Nem ígérem neked, hogy megteszem, amit kívánsz. Nem fogok a császárnak ilyet mondani.''

Jánost a keleti útra politikai parancs kényszerítette, amely szinte lehetetlent kívánt tőle. Ez volt az első pápai utazás a bizánci udvarba. Két évszázadon át kényszerültek ezután római pápák -- többnyire kritikus helyzetekben és megalázó körülmények között -- erre a tengeri útra. Most azonban Jánost teljes tisztelettel fogadták Konstantinápolyban. 526 húsvétján a bizánci szertartások értelmében ő tehette a császár fejére a koronát. Küldetésében, amelyet maga sem tudott egész szívvel vállalni, természetesen nem érhetett el teljes sikert. A keleti-gót országban a katolikusok ellen kilátásba helyezett megtorlások tanácsossá tették, hogy a császár megígérje az ariánus templomok visszaadását. A kényszer-megtérések visszavonását azonban nem biztosították. Biztos, hogy a pápa nem is erőltette Theodorich e követelését. Theodorich számára tehát üres kézzel tért vissza a pápa Itáliába. A felségárulás gyanúja igen kézenfekvő volt. A pápát a ravennai udvarban fogva tartották, s néhány nap múlva, 526. május 18- án meg is halt ott. Holttestét Rómába szállították, és a Szent Péter- bazilika előcsarnokában temették el.

Az utókor vértanúnak tekintette a pápát. Ravennai kényszertartózkodását hosszú rabságnak tekintették, hirtelen halálát a börtönben elszenvedett nélkülözésekkel magyarázták. Sírfelirata is küldetésének és halálának ilyen értelmezését tükrözi: ,,Krisztus vágóáldozata.'' A hagyomány további fejlődésében megerősödött a meggyőződés János pápa vértanúságáról. Theodorich képe közben komor és ellenséges lett. Dühöngő katolikus-üldözővé lett, akire sokat átruháztak abból, amit a régi egyház az üldözőkről elbeszélt. Nagy Szent Gergely elmondja egy remete látomását, amelyben János pápa és a Theodorich által megöletett római Symmachus a gót királyt egy vulkán kráterébe taszította (Dialogus IV, 30). Az így értelmezett történetben a pápa egyoldalúan az egyházi szabadság állhatatos védelmezője lett, aki azonban elbukik a világi hatalom túlerejével szemben. A szentek tiszteletében János így típusa lett az egyházi férfinak, aki csak szenvedve tud győzni.

Ünnepét a 12. században vették föl a római naptárba, május 27-re, amikor a Szent Péter-bazilikában történt temetésére emlékeztek. 1969- ben áthelyezték halála napjára.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápáról, akit a későbbi egyház ,,Krisztus vágóáldozata'' névvel tisztelt meg, nem sok személyes és egyéniségére jellemző esetet ismerünk, inkább csak történeti eseményeket. Egy legendásan kibővített elbeszélés elmondja, hogyan érkezett meg a Boszporusz-melléki császárvárosba.

Amikor elterjedt Konstantinápolyban a pápa és küldöttsége irkezésének a híre, az ünnepi ruhába öltözött nép több órányi járásra elébe ment. Ünnepélyes körmenetben, kereszttel, lobogókkal és égő gyertyákkal fogadták Róma püspökét. Nyilvános ünnep és általános öröm kísérte érkezését. Mindenki a magas vendég áldását várta. A császár maga is kiment elébe udvarával együtt, leborult előtte, és rendkívüli tiszteletadásban részesítette.

János az úgynevezett Aranykapun vonult be a városba. A kapu ívei alatt egy vak borult le előtte. Arra kérte, hogy Krisztus helytartójaként segítse szeme világához, ahogyan Krisztus is megtette ezt. János megérintette a vak szemét, keresztet vetett rá, és az rögtön látott.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, hívő lelkek oltalmazója, ki ezt a napot Szent János pápa vértanúságával szentelted meg, kérünk, hallgasd meg néped könyörgését, és engedd, hogy akik tiszteljük őt, hitének állhatatosságában követhessük!

Szent Péter és vértanútársai

Décius császár üldözése idején a helieszpontuszi Lampszaka városában elfogták Pétert, aki ékes tekintetű, testben, és lélekben erős keresztény ifjú volt. Hitében való állhatatossága miatt lefejezték. Ebben az időben fogták el és zárták börtönbe Dénest a keresztény katonát, majd Andrást és Pált, majd Krisztinát, Herakleát? Paulint és Benedimot. Az első 5 vértanú Lerapszakában szenvedett vértanúságot, az utóbbi hármat pedig Athénban dobták tüzes kemencébe 250-ben.

Szent Simeon és vértanútársai

Simeon, Izsák és Bachtisz, mindhárman Perzsiából származtak. Keresztény hitük miatt II. Szápor király alatt megkötözték őket és kényszerítették, hogy áldozzanak a napnak és a tűznek. Mivel ezt megtagadták, börtönbe vetették, megkínozták őket, végül pedig lefejezték a IV. vagy V. században.

   

Szent Teodót és vértanútársai

Teodót Dioklécián császár uralkodása idején élt Ankyrában. Vendégfogadót tartott fenn, és abban menedéket adott a keresztényeknek. A börtönben levőket maga látogatta meg és vigasztalta, kiszolgálta őket, holttestüket pedig eltemette. Házában tartották a keresztények titokban az istentiszteleteket. A parancsnok hosszú ideig nem hallott Teodót áldásos tevékenységéről. Abban az időben 7 keresztény nőt fogtak el, mivel megtagadták, hogy megmossák a bálványszobrokat. A legidősebb: Tekusza, Teodótnak nagynénje volt. Kínzások után mindnyájakat, nyakukra követ kötve, a tóba fullasztották. Éjszaka, egy csodálatos lámpás segítségével, Teodót kihúzta a tóból a szent nők tetemeit és eltemette őket. A következő napon a hóhérok kiásták a vértanúnők testét és elégették azokat. Teodótot pedig tettéért megkínozták. A vértanú lelki erővel megerősödve a kínok között nem szűnt meg elmarasztalni a pogányság tévelygéseit. Lefejezés által nyerte el a vértanúságot 303-ban. Testét el akarták égetni, de a nagy vihar megakadályozta a hóhérokat, így a testét a keresztények temettek el.

Szent Venanciusz     vértanú, † 251.           

Szent Andronik és Juniász

Andronik a 72 apostol egyike, hamarabb lett hivő, mint rokona szent Pál apostol. Útitársa volt az evangélium hirdetésében Juniász asszony. Andronik Pannóniában volt püspök és más vidékeken, és sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében, mint rokonait üdvözli őket, (16, 7) Miután sok hivőt szereztek Krisztus hitének és sokat is szenvedtek a hitetlenektől, békében hunytak el az I. század második felében.

Szent István főpap

Makedón Bazil császár fia volt. Konstantinápolyi pátriárkává választották 886-ban, 893-ban hunyt el.

BAYLON SZENT PASZKÁL I. r. (1540-1592)

A spanyolországi Torre Hermosa faluban született egyszeru földmuves szüloktol. Alig volt pár éves, amikor édesanyja elvitte a templomba s elmagyarázta neki, ki lakik ott az oltáron a kis szekrényben. Ettol kezdve vonzotta a szentségi Úr Jézus. Ifjú korában elszegodött juhászbojtárnak egy gazdához. Minden reggel misehallgatással kezdte napját, aztán legeltette a nyájat. Sokszor találták a réten térdre borulva imádkozva. Egyszer a templomtól távolabb meghallotta az úrfelmutatásra szóló harang szavát. Térdre borult, hogy imádja az Oltáriszentséget. Ekkor angyal jelent meg elotte, kezében Szentostyával. 24 éves korában belépett Monfortban a ferencesekhez. Ettol kezdve még nagyobb buzgósággal vette körül a szentségi Jézust. Minden szabadidejét nála töltötte. Az Oltáriszentség volt számára az iskola, ahol égi bölcsességet tanult, olyanynyira, hogy az egykori írástudatlan juhász mély tartalmú könyvet is írt s nagytudású emberek is jöttek hozzá tanácsért. Kész volt vállalni a vértanúságot is az Oltáriszentség hitéért. Gúnyt és bántalmazásokat viselt el az eretnekek részérol Franciaországban, amikor egy megbízást teljesített. Élete utolsó éveit majdnem kizárólag a szentségi Úr Jézus imádásban töltötte. A villareali kolostorban hunyt el éppen ötvenharmadik születése napján, máj. 17-én. A templomban ravatalozták fel. A hagyomány szerint az érte mondott mise alatt úrfelmutatáskor a halott szemei felnyíltak. Mivel sírjánál sok csoda történt, V. Pál 1618-ban boldoggá, VIII. Sándor 1690-ben szentté avatta. XIII. Leó pápa pedig 1897-ben az összes eucharisztikus egyesület védoszentjévé nyilvánította.

Hálaadó ima Szent szentáldozás után Szent Paszkáltól:

„Dicséret és hála neked, Uram, amiért engem, szegény bunöst szent lakomádban részesítettél. Nagy alázattal kérem Fölségedet, hogy ez az áldozás adja meg nekem a hit és bizalom növekedését, szabadítson meg hibáimtól és a test kívánságaitól. Uzzön el belolem minden hiúságot, erosítsen meg minden jóban. Foképp gyújtsa fel bennem a szent szeretetet és egyesítsen elválaszthatatlanul veled, Uram és Megváltóm.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Paszkált Szent Fiad testének és vérének szentséges misztériuma iránt csodálatos szeretettel árasztottad el. Engedd kegyesen, hogy mi is méltók legyünk az isteni lakomában azt a gazdagságot megízlelni, melyet o megízlelt. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Szolochon és vértanútársai

Szolochon egyiptomi származású volt, keresztény katonaként szolgált Kampán tribunus seregében háromezred magával. Egy pogány ünnepen, amikor mindenkinek áldozatot kellett volna bemutatni, Szolochon, és két társa: Pamfamir és Pamfalon, szintén keresztények, kijelentették mindenki hallatára, hogy keresztények és életük végéig azok akarnak maradni. Mindnyájukat kínzások alá vetették, Pamfamir és Pamfalon a kínzások között haltak meg. Szolochon épen maradt, de Kampán tribunus egy írónáddal átszúrta fülét. Az elgyengült vértanút egy keresztény házba vitték, ahol valamennyire magához tért és imádság közben adta vissza lelkét Istennek a III. század végén, vagy a IV. század elején.

Szent György püspök

György a IX. században élt, a képromboló tévtanítás viharainak idejében. 842-ben tették meg Mitiléné püspökének.


NEPOMUKI SZENT JÁNOS
*Pomuk, 1350. +Prága, 1393. május 16.
Közép-Európában sok hídon látható az a többnyire barokk kiképzésű szobor, amely egy papot ábrázol, mutatóujját ajkára téve, mintegy csendre intve magát és másokat. A hidak szentje s a gyónási titok vértanúja ő: Nepomuki János. Közép-Európa legismertebb szentjei közé tartozik.

A legenda elmondja, hogy Wolfflin János a kicsiny Pomuk (ma Napomuk) helységben született, Dél-Csehországban. Jogi tanulmányainak befejezése után -- annak ellenére, hogy szegény szülőktől származott - - gyorsan haladt fölfelé az egyházi ranglétrán. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel király felesége őt választotta gyóntatójául. A király kezdetben igazságos és jóakaratú uralkodó volt, de egy sikertelen mérgezési kísérlet után bizalmatlanná és agresszívvé vált. Meg akarta tudni, mit gyónt a felesége. Mivel azonban János nem volt hajlandó megmondani, megkínoztatta és a Moldva folyóba dobatta. Egy csodás fényjelenség jelezte a királynénak, hol keressék a holttestet. Egy másik változat szerint a Moldva leapadt annyira, hogy megtalálhassák. Halálának éve 1383. A prágai Szent Vid-székesegyházban temették el.

A legenda elbeszéli még, hogy kénytelenek voltak sírját ráccsal elkeríteni, mert aki tisztességtelen szándékkal lépett síremlékéhez, azt Isten súlyos büntetése érte. Szenttéavatási eljárását már a 16. században elkezdték, de csak 1729-ben fejezték be, miután az ereklyék tisztelete a huszita mozgalom és a harmincéves háború ellenére is egyre nőtt. Nem sokkal a szentté avatás után megtalálták a vatikáni levéltárban az akkori érseknek, Jentzenstein (vagy Jenstein) Jánosnak egy iratát, aki 1381--1396 között ült Prága érseki trónján. Panaszirat ez Vencel király ellen. Felsorolja részben az Egyház jogait, részben az érsek birtokát és személyét illető túlkapásait. Felrója neki ezenkívül, hogy 1393-ban megkínoztatta és a Moldvába fojtatta általános helynökét, Nepomuki Jánost. A gyilkosság oka egyházi jogokkal kapcsolatos nézeteltérés volt. Az általános helynök az érsek megbízásából, a király kifejezett akarata ellenére, jóváhagyta Kladrub kolostorában egy új apát megválasztását.

Nepomuki Jánost, az egyházjog doktorát és később az érsek általános helynökét 1372 óta számos prágai forrás emlegeti. Kínzatását és halálát, amelyet a király haragja okozott (aki állítólag még kínzásában is részt vett), nemcsak Jentzenstein levele említi. Megtalálható más forrásokban is, amelyek hamarosan az események után keletkeztek. Itt sehol sincs szó arról, hogy a szerencsétlen prelátus a királyné gyóntatója lett volna. E források szerint inkább az Egyház jogaiért halt vértanúhalált. Ám az említett panaszos irat az érseket minden aszkézise és személyes jámborsága mellett olyan embernek jellemzi, akit nagyon, sőt túlságosan foglalkoztatott az Egyház anyagi jóléte és saját tulajdona. Attól sem riadt vissza, hogy a földi érdekek megvédésére minden fontolgatás nélkül alkalmazza az egyházi átkot. Innen nézve Nepomuki János megöletése fölháborító ugyan, de nem föltétlenül az Isten dicsőségét szolgáló vértanúság. 19. és 20. századi történészek, akik megkísérelték az ügyet földeríteni, attól sem riadtak vissza, hogy jámbor csalásról beszéljenek.

Nem valószínű az a föltételezés, hogy egyszerre két hasonló nevű ember élt volna Prágában, s hogy közülük az egyiket mint a királyné gyóntatóját 1383-ban, a másikat pedig mint az érsek helynökét éppen tíz év múlva megölték. Ráadásul úgy, hogy mindkettőt a megkínzatás után Vencel király parancsára a Moldvába fojtották. 1383-ból semmiféle híradás sincs Vencel efféle bűntettéről, viszont négy forrás is említi az általános helynök 1393. évi halálát. És nyilvánvaló az is, hogy mindig csak egyetlen sír volt a Vid-székesegyházban. A sírfelirat, amely az ott eltemetett Nepomuki János halálát 1383-ra teszi, csak a 16. század közepéről való, ezért nincs bizonyíték-értéke.

Ezért ma általában abból a föltevésből indulnak ki, hogy csak egyetlen Nepomuki János volt, aki a prágai érsek helynökeként ismételten összeütközésbe került Vencel királlyal és tanácsosaival. Végül az említett viszály miatt megölték. Nincs azonban magyarázat arra, hogyan lett a helynökből a királyné gyóntatója. A legendának ezt a lényeges részét sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

A történelmi kutatásnak ez a legújabb állásfoglalása azonban mellőz egy fontos utalást, amely a legenda keletkezését sokkal közelebb viszi a történelmi tényekhez, mint azt először vélték. Thomas Ebendorfer von Haselbach többször volt a bécsi egyetem rektora, és az első humanisták közt tartják számon. Ez a tudós így ír Császárkrónikájában: ,,Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot.'' Ebendorfer bizonyíthatóan hosszabb időt töltött Prágában 1433-ban, mindössze negyven évvel a történtek után. Ebben az időben is tudták tehát, hogy Nepomuki a király haragját vonta magára, mert szemrehányást tett neki kormányzása miatt. De ezenkívül élt a gyanú, hogy a királyné gyóntatójaként nem akarta megsérteni a gyónási titkot. A ,,jámbor csalás'' ezek szerint közvetlenül az események megtörténte után kezdődött, úgyhogy csodálkozni lehet, miért nem leplezte le valaki már akkor. Vencel szinte gyermekfővel, tizenkilenc évesen kötött házasságot a nála néhány évvel idősebb Wittelsbachi Johannával. A legenda szerint ő Nepomuki lelki gyermeke volt. Mivel 1386-ban meghalt, a vértanúságot ez elé kell helyezni. Vencel azonban 1390-ben ismét nőül vett egy Wittelsbachi leányt, a több mint húsz évvel fiatalabb Zsófiát, akinek szépségét minden krónikás dicsőíti. Talán híresztelések keringtek Prágában arról, hogy Vencel féltékeny szép feleségére, és esetleg tényleg érdekelte, hogy mit gyónt? Honnan eredt Vencel különös gyűlölete Nepomuki ellen? A székeskáptalan többi, vele együtt letartóztatott tagja túlélte a fogságot és a kínzatást!

Az a vallásos mozgalom, amely Husz János föllépése óta terjedt cseh földön, szintén hozzájárulhatott Nepomuki Szent János tiszteletének kialakulásához. Mert Vencel és második felesége, Zsófia, támogatta az újító Huszt. Ezért többen azt állítják, hogy Nepomuki tiszteletét és szentté avatását úgy kell tekintenünk, mint tudatos támadást a huszitizmus ellen.

A tudósok vitatkozása ellenére Nepomuki János szobra még mindig ott áll a prágai Károly-hídon és sok egyéb helyen. Ujját ajkára illesztve megőrzi saját titkát is.


--------------------------------------------------------------------------------

A messzi földön tisztelt szentnek, a ,,gyónási titok vértanújának'' papi egyéniségére szolgáljon illusztrálásul életáldozatának elbeszélő kedvvel földíszített előadása:

Vencel király udvari társaságával a Hradzsinban lakománál ült. Hirtelen mindnyájan megdermedtek, mert uruk dühödten tört ki magából, és a szakácsért kiáltott. Úgy látta, rosszul van megsütve a kappan, amit fogyasztani akart. Dühösen megparancsolta, hogy magát a szakácsot húzzák tüstént nyársra, és süssék meg, jobban, mint ő a kappant. Rémületében senki sem merészkedett ellentmondani a szeszélyes királynak.

Akkor fölállt János kanonok, a királyné szónoka és gyóntatója, a király lába elé esett, és nyomatékosan kérte, hogy vonja vissza parancsát: ,,Uram, királyom, üzend meg a hóhérnak, hogy csak tréfáltál!''

Vencel haragja újra föllobbant, és megparancsolta az őrségnek, hogy vessék a papot sötét börtönbe. János sokáig ült a rabságban. A király meg akarta törni, mert már többször merészelt neki ellentmondani, és visszautasítani a királyi kívánságokat. Most itt volt a várt alkalom.

Néhány nap múlva hívatta a király. János nagy csodálkozására barátságosan fogadta. ,,Kedves barátom -- mosolygott a király --, sajnálom, hogy olyan gorombán bántam veled. De hát mi ütött beléd, hogy az összegyűlt udvari nép előtt ellentmondj nekem? Nos, hagyjuk a dolgot. Egyébként azért hívattalak, hogy megmondjam: püspöki széket szánok neked vagy a visehrádi prépostságot. Tudod, hogy ezzel a hivatallal együtt jár az örökös királyi kancellári cím és évi százezer arany jövedelem.''

,,Meglepsz, fönséges uram -- mondta a kanonok --, de...'' ,,Nem, ne ellenkezz, Nepomuki János! Meg tudom én jutalmazni az érdemet. Egyébként jelentették nekem, hogy a feleségem gyakran gyón nálad, és csak hosszú idő után távozik onnan. Aggódom érte!'' -- Egy darabig hallgatott a király, majd folytatta: ,,Talán tudsz nekem valami fölvilágosítást adni, hogy miről van szó az ilyen hosszú gyónások alkalmával?''

,,Mindenben engedelmeskedem neked, ahol az bűn nélkül lehetséges -- válaszolta a pap --, de a gyónási titok pecsétjének megőrzése rám nézve kötelező, és nem tűri a legkisebb sérelmet sem.''

,,Tudd meg, János úr -- jött indulatba Vencel --, hogy az én országomban csak egy olyan pecsét van, amellyel törődöm: az enyém. Ki vele hát, mit tudsz? Titoktartásom felől biztos lehetsz.''

,,Egy papnak erre csak egyetlen felelete van: Nem, és ezerszer is nem!'' -- tiltakozott a kanonok fölháborodva. ,,De ha a király parancsolja!'' -- sziszegte Vencel, és a harag pírja öntötte el arcát. ,,Isten akkor is tiltja!''

Jánost ismét visszavitték a börtönbe. Kimondhatatlan kínokat kellett a hű hitvallónak kiállnia a torony mélyén. A király még egyszer rátámadt. Ígéreteket tett, fenyegetett, ütött, sőt a megkínzott testét maga sütögette égő fáklyával. Végül a király dühöngve így kiáltott: ,,Reszkess, te pap! Ha nem mondasz el rögtön mindent, amit a királyné meggyónt, Istenemre mondom, hogy vizet kell nyelned!'' János válasza változatlan maradt: ,,A pap, akinek Isten zárta be a száját, örökké hallgatni fog.''

Az érseknek a pápához intézett hiteles jelentése e szavakkal végződik: ,,Helynökömnek az oldalát oly súlyosan összeégették, hogy erőszakos halál nélkül is bele kellett volna halnia. Azután a tiszteletreméltó János doktort teljes nyilvánosság mellett a város útjain és utcáin át a Moldvához vonszolták. Ott kezét hátrakötötték, a fejét karikában a lábához erősítették, és száját egy fapöcökkel szétfeszítették, majd a prágai hídról letaszították, és így vízbe fulladt.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Nepomuki Szent Jánost a gyónási titok megtartásáért a vértanúság koronájával ékesítetted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy példája szerint élvezhessük azok boldogságát, akik szavukkal soha nem vétettek!



CORTONAI (*) SZENT MARGIT bűnbánó, III. r. (1247-1297)
Lavianoban (Cortonától nem messze) született. Édesanyja vallásosan nevelte, de ot Margit 7 éves korában elveszítette. Mostohaanyja nem szívlelte, emiatt Margit 17 éves korában Montepulciano-ban elszegodött szolgálónak egy nemesemberhez. Hamarosan szerelmi kapcsolat jött létre köztük (Margit nagyon szép volt), a viszonyból egy fiúgyermek is született. 9 év telt így el, mígnem egyszer téli idoben a férfi, kutyája kíséretében elment hazulról. Két nap múlva csak a kutya tért vissza, elvezette Margitot gazdája már oszlásnak indult holttestéhez. A látvány megdöbbentette s mindjárt arra gondolt: mi lett a szerencsétlen ember lelkével? Mélységes bánat vett erot a lelkén. Otthagyta a házat, s gyermekével együtt hazájába tért vissza. Falujában a legközelebbi vasárnap gyászruhában, kötéllel a nyakán térdelt a templom küszöbére s nyilvánosan bocsánatot kért mindenkitol, akit megbotránkoztatott. Apja kész volt ot visszafogadni, de mostohája látni sem akarta. Ekkor Cortonába ment, életgyónást végzett s kérte, hogy beléphessen a ferences III. rendbe. Háromévi próbaido után vették fel. Margit egy szegényes házikóban húzta meg magát, keményen dolgozott, hogy a maga és fia számára a szükségeseket megkeresse s olyan vezeklo életet folytatott, mely párját ritkítja a szentek történetében. Az Úr Jézus nap mint nap szólt hozzá. Egy alkalommal azt mondta neki: „Margit, én téged a bunösök tükrévé tettelek. Általad a legmegátalkodottabbak is megismerhetik irgalmamat.” Sok belso tusán, kísértésen is keresztülment. A lélek sötét éjszakáján is. A testi önsanyargatásban hajlamos volt a túlzásra, ezért gyóntatóatyjának kellett mérsékletre intenie. Határtalan öröm töltötte el, amikor egyszer ot az Úr szeretett leányának nevezte. 25 évi kemény vezeklés után ezt hallotta az Úrtól: „Te tiszta lettél a tisztaság iránti szereteted miatt, ezért a szüzek közé helyezlek téged.” Kórházat is alapított s társulatot a szegények gondozására. 50 éves korában halt meg. Teste épségben maradt s a tiszteletére épült templomban látható. XIII. Benedek pápa avatta szentté 1728-ban. Éveken át átélte azt a próbatételt, melyet a misztikusok „a lélek sötét éjszakájának” neveznek. Jézus elore megmondta neki: „Veled leszek, és mégsem leszek veled. Felruházlak kegyelemmel, de úgy véled majd, hogy megfosztottalak tole, mert jóllehet teljesen benned maradok, nem leszel képes rá, hogy felismerj… Mint ahogy a kereszten elrejtettem hatalmamat, úgy rejtozöm el eloled, hogy magad ébredj rá, mi vagy nélkülem.”

Imádság:

Istenünk, te nem akarod a bunös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, engedd jóságosan, amint Margit szolgálódat a kárhozat útjáról irgalmasan az üdvösség ösvényére vezetted, úgy mi is, buneink rabságából megszabadulva, tiszta szívvel szolgálhassunk neked. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Mózes


Szent Muza szűz

Muza, Rómából származott. Fiatal korától mindenkit magához vonzott jó erkölcsével és lelke tisztaságával. Egy éjjel, álmában megjelent neki az Istenszülő, hasonló korú lányokkal és megkérdezte tőle, hogy akarna-e velük együtt élni? Igenlő feleletet adva, várta az életből való eltávozását. A látomás utáni 25. napon megbetegedett, a 30. napon pedig az Istenszülő, újból megjelenve neki, átvitte őt a földi életből az örök életbe. Ez az V. században, történt.


Stock Szent Simon     hitvalló, † 1265.           


Megszentelt Tivadar atya

Tivadar Egyiptomból származott, gazdag keresztény szülőktől. 12 éves korától mindennapos iskolába járt. Nem foglalták el a világi tudományok, ő magasabbra törekedett. Imádságban, megtartóztatásban és jótettekben foglalta el magát. Elhatározta, hogy elhagyja szülei házát és lemond szülei gondoskodásáról. Titokban eltávozva, először egy egyiptomi kolostorba, aztán szent Pachomiosz tabenniszi kolostorába lépett be. Sem szüleinek kérése, sem más földi öröm nem vonták el figyelmét az általa választott élettől. Tivadar még könnyező édesanyját sem akarta látni, aki vissza akarta hívni a kolostorból. Ezután anyja is elhagyta a világot és a Pachomiosz nővére által létesített, női kolostorba lépett. Tivadar mindenben elfogadta Pachomiosz atya utasításait, teljesítette akaratát. Mellette élt, és segített tanítójának a kolostorok felvigyázásába, mivel a Szentírást jól ismerte, sokszor Pachomiosz helyett prédikált. Tanítójának halála után őt választották meg utódjának. Ebben a minőségben bölcsességgel kormányozva, fényes és Istennek tetsző életet élve hunyt el késő öregségben, 368-ban.


Szent Ubaldusz     püspök és hitvalló, † 1160.           


Szent Vitus vértana és társai

Vitus Szicíliából származott, atyja pogány volt. Keresztény dajkája Kreszcencia és ennek férje Modestus kereszténynek nevelték és megkereszteltették. Tizenkét éves korában felszólították, hogy tagadja meg hitét. A fiú a kínzások éheztetés, vesszőzés dacára állhatatos maradt, A hagyomány szerint egy angyal szabadította ki mindhármukat a börtönből, és Itáliába vezette. Dioklécián császár alatt nyerték el a vértanúságot 305-ben.

Szent Achiliász püspök

Szentünk istenfélő szülőktől származott. Ő is erre az életre adta magát. Megtanulva a filozófiát és a világi tudományokat, emellett sok jótéttel tette ékessé életét, ezért a thesszáliai Larissza püspökévé szentelték. Részt vett az I. egyetemes zsinaton ahol úgy megszégyenítette a tévtanítókat, hogy csodálatot váltott ki mindenkiből. Visszatérve Larisszába, sok pogány templomot lerombolt és új, keresztény templomot épített helyébe. Sok csodával is ékeskedett. Meghalt 330 körül.


Szent András     vértanú, † 251.           


Szent Izsák     vértanú, † 346.           


DE LA SALLE SZENT JÁNOS 1651. április 30-án, XIV. Lajos, a napkirály idejében született a franciaországi Reimsben, első gyermekként egy gazdag tízgyermekes családba. 1664-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett, majd 1670-től Párizsban tanult tovább. Szüleit korán elvesztette

Pap lett 1678-ban, majd 1680-ban teológiai doktorátust szerzett. Lemondott kanonokságáról és különösen az ifjúság nevelésével foglalkozott. Gyermeknevelés, iparostanulók és oktatóik képzése volt a programja, szegények számára iskolákat alapított. Sok könyvet írt.

Segítőtársaival 1681-ben kongregációt hoztak létre, az Iskolatestvérek kongregációját. A kongregáció fennmaradása csak sok üldöztetés elszenvedése árán sikerült. Reimsben és Párizsban tanítóképzőt szervezet. Társai komoly elhivatottsággal segítették az ifjúság nevelését.

Rouenben, 1719. április 7-én, nagypénteken halt meg. 1886-ban boldoggá avatták, XIII. Leó pápa 1900. május 24-én avatta szentté. A keresztény nevelés-oktatás védőszentje.

Példája:
    Az ifjúságnak nagyon nagy szüksége van jó nevelőkre. Imádkozz értük!


SZENT GARICOITS* MIHÁLY III. r., rendalapító (1797-1863)
Franciaország délnyugati részében, Ibarre-ben született szegény szüloktol. Gyermekkorában pásztorkodott. Pap szeretett volna lenni, de szülei ezt anyagilag nem tudták lehetové tenni. Nagyanyja egyszer meglátogatott egy plébánost, aki régebben ott rejtozködött a Garicoits családnál a forradalom éveiben. Ez lehetové tette, hogy Mihály elvégezze a teológiát, s 1823-ban pappá szenteljék. Ez idotájban lépett be Szent Ferenc III. rendjébe. Eloször egy beteg plébános mellett fejtett ki buzgó papi tevékenységet mint káplán. Felélesztette a vallásosságot, küzdött a janzenizmus ellen, elomozdította a gyakori szentáldozást, a Jézus Szíve tiszteletet. Két év múlva tanárrá nevezték ki a Betharram-i nagyszemináriumban, aminek késobb rektora lett. Hivatalát hozzáértéssel töltötte be. Püspöke nemsokára egyesítette a betharrami szemináriumot a Bayonne*-ivel, minek következtében Mihály atya beosztás nélkül maradt. Erre megvalósította régi tervét: papokat képez ki a nép között végzendo missziós munkára. Püspöke jóváhagyásával néhány társával közösséget szervezett, a szabályzatot 1838-ban készítette el. (Jézus Szent Szíve Papok Betharram-i Társasága.) Munkatársai száma növekedett. De közben más püspök került oda, aki úgy kívánta, hogy a közösség mindenben a püspöktol függoen muködjön. És csak az o egyházmegyéjében. Mindez nagy megpróbáltatást jelentett a rendalapító számára, de o mindent Istenre bízott. Agyvérzésben halt meg 1863. máj. l4-én, Urunk mennybemenetele napján. Halála után 14 évvel társulata pápai jóváhagyást nyert az eredeti terv szerint. Tagjai örök fogadalmat tesznek, tanítással, evangelizálással foglalkoznak. Mihály atyát 1923- ban avatták boldoggá, 1947-ben szentté.
(A papok) „mindig Isten szavát tolmácsolják és mindenkit nagy nyomatékkal hívjanak fel a megtérésre és a szent életre. A mai világban gyakran igen nehéz feladat a papi igehirdetés, mégis könnyen eléri a hallgatók értelmét és szívét, csak Isten igéjét ne általánosságban és elvontan fejtsék ki; a való élet körülményeire kell alkalmazni az evangélium örök igazságát.”
Zsinati határozat a papi szolgálatról.

Imádság:
Istenünk, Szent Mihály szolgád a népmisszió tartására papok új társaságát szervezte meg. Közbenjárására támassz buzgó igehirdetoket néped javára, hogy a hit és az életszentség mindig virágozzék Isten Egyházában. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Zsófia     szűz és vértanú, † 251.