Szent Domitilla    vértanú, † ~98           


Szent Epifán és Germán főpapok

Epifán Föníciából származott, zsidó szülőktől. Szülei földművesek voltak. Haláluk után Epifán megismerkedett egy Lucián nevű remetével, megkeresztelkedett és szétosztotta vagyonát a szegények között. Magának csak annyit hagyott meg, hogy belőle szent könyveket vásároljon. Ezután vezeklő életet élt. Hogy meglássa a pusztában élők jámbor életét, Egyiptomba utazott és ott hosszú időt töltött Hilárion idős atya vezetése alatt. A szerzetesi életben nagy tökéletességre tett szert. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Sok idő múlva Szalámin városában a terület püspökei érsekválasztásra gyűltek össze. Az egyik sokat szenvedett, jövőbe látó atya tanácsára az éppen Szalaminban tartózkodó Epifánt a templomba hívták, és püspökké választották, felszentelése után a Szentírásban jártas főpap jó intelmekkel vezette lelki nyáját a jó úton, buzgó volt a hitben és erős, irgalommal volt a szegények iránt 403-ban halt meg 115 éves korában és Ciprus szigetén temették el.

Germán főpap Konstantinápolyban született. Atyja az első szenátorok egyike volt, Konstantinosa Pogonátosz császár irigységből megölette, fiát Germánt pedig egyházi szolgálatra rendelte. Szolgálatában olyan szent életet élt, hogy megválasztották Kizipik város püspökévé. Olyan nagy buzgósággal védte az igaz hitet a tévtanítások ellen, hogy száműzetésbe küldték miatta. 715-ben konstantinápolyi pátriárkának választották meg. Ebben a hivatásában a képrombolás tévtanítása ellen küzdött nagy buzgósággal. Miatta sok szenvedést kellett elviselnie, pátriárkái székétől is megfosztották, utolsó éveit a Khora kolostorban élte le, ahol 740-ben meghalt. Eletében Isten a jövőbelátás ajándékával tisztelte meg. Halála után is sok csoda történt közbenjárására.


Szent Ilona    özvegy, † ~326.


Boldog Janka (Johanna)     szűz, † 1490.           


SZENT NEREUS és SZENT ACHILLEUS
+304. (?)
Nereus és Achilleus régi római vértanú-pár, május 12-i ünneplésük az 5. század óta mutatható ki. A tisztelet nyomai még régebbre mutatnak, hiszen már Damasus pápa sírfeliratot költött a két vértanúnak. Annak töredékesen megmaradt szövege szerint Nereus és Achilleus római katonák voltak. Eltaláltak az igaz hithez, és bátor hitvallásukért megölték őket. Haláluk ideje nincs följegyezve. Általában a diocletianusi üldözés éveit szokták emlegetni. Ünneplésük helye a sírjuk lehetett, amelyet Petronellának, Szent Péter lányának sírja közelében kell keresnünk, a Domitilla-katakomba kiterjedt temetőrendszerében.

Tiszteletük helye gazdag lehetőséget kínált a legendák születésének. Az5. és 6. században írtak egy csodálatosan díszes szenvedéstörténetet Nereusról és Achilleusról. Ebben a két vértanút testvérpárnak tekintették, kiket maga Péter apostol keresztelt meg. Mint eunuchok a császár unokahúgának, Titus Flavius Clemens feleségének -- a későbbi keresztény vértanúasszonynak --, Domitillának a szolgálatában álltak. Úrnőjükkel együtt a campaniai tengerpart előtt levő Pontia szigetre száműzték, Terracinában borzalmasan megkínozták, végül lefejezték őket. Domitillával együtt a Via Ardeatina melletti katakombában temették el őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Nereusról és Achilleusról elbeszélik, hogy keresztényekként Domitillával, úrnőjükkel együtt a sivár, izzóan forró Pontia szigetére száműzték őket. A két kiszolgált katona vezette annak idején Domitillát Kelemen pápához. A pápa megkeresztelte az előkelő asszonyt. Ezért elvesztették hazájukat, birtokukat és legalapvetőbb emberi jogaikat. Nereus és Achilleus leszámolt életével, szemrebbenés nélkül fogadta az ítéletet. Annál inkább aggódtak úrnőjük életéért és egészségéért. Flavia Domitilla azonban már rég nem volt nagyvilági dáma: ott térdelt a katakombák komor homályában keresztény rabszolgák és a szegény népből jött hívők között, velük együtt rettegve attól, hogy a katonák fölfedezik rejtekhelyüket. A száműzetésben az élet nehéz volt, de ők fenntartották a kenyértörés közösségét, mintha mi sem történt volna. Zsoltározásukhoz a tenger harsogása adott kíséretet.

Néhány évig tartott ez a sokféle szükséget szenvedő, de nyugodt élet. Amikor azonban Minutius Rufus konzul megjelent Pontián, véres üldözés kezdődött. Nereust és Achilleust elkülönítették Domitillától. A konzul vesszővel, izzó parázzsal és kínzóeszközökkel igyekezett a két veteránt rávenni, hogy áldozatot mutasson be a császár fölségének, de hiába. Állhatatosak maradtak, és a hóhér bárdja végzett velük.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható Istenünk, kérünk, add, hogy akik dicsőséges vértanúidnak, Szent Néreusznak és Szent Achilleusnak bátor hitvallását megismertük, közbenjáró jóságukat is tapasztalhassuk!

Példája:
    Csak a Világ gondolja, hogy érthetetlen dolog a hit! (Kár a Világért...)

Példája:
    Hitünkért mindent fel kell tudnunk áldozni!


Szent Polubiosz püspök

Szentünk az V. században élt, szent Epifán püspök tanítványa volt. Mindenhova követte szent tanítóját. Halála előtt Epifán Egyiptomba küldte. Valóban el is ment tanítója halála után Egyiptomba, ott találkozott Rinokir város elöljárójával, aki meghívta őt magához és a város püspökévé tette. Erényes és tiszta életéért Istentől a csodatevés adományát kapta. Hosszú élet után hunyt el békében.


SZENT PONGRÁC
+304. (?)
Pongrác története egy fiú hősiességének himnusza. A 6. században keletkezett szenvedéstörténete szerint szüleit korán elvesztette, s a tizennégy éves fiú nagybátyjával, Dénessel frígiai hazájából Rómába költözött. Épp abban az utcában, ahol megszálltak, lakott Kornél pápa és vele számos keresztény, akik hamarosan megszerették az élénk fiút, és főpásztoruk elé vezették. Kornél pápa fölismerte a fiú tiszta lelkületét, és megkeresztelte.

Dénes, az öreg barát meghalt, Pongrác azonban ekkor már tudta, hogy nem maradt árván. Részt vett a közösség imáin és áldozati ünnepein, amíg egy napon katonák el nem fogták, s a császár elé nem vezették. A császár megsimogatta arcát, és barátságos szóval kérte, hagyjon föl ,,babonaságával''. Pongrác félelem nélkül a szeme közé nézett, és ezt mondta: ,,Éveim szerint ugyan gyermek vagyok, mégis az enyém az én Uramnak, Jézus Krisztusnak az igazsága és ereje. Ezért a te intelmed nekem annyi, mintha az a festett kép beszélne ott a falon. Az istenek, akiknek imádását nekem parancsolod, csalók voltak. Nővéreiket meggyalázták és szüleiket sem kímélték. Ha ma egy hivatalnokod ilyen tetteket követne el, azon nyomban megöletnéd. És te nem röstelled, hogy ilyen isteneket imádsz?'' -- Diocletianus elnémult. Intett az őrségnek. A katonák elvitték a fiút, és lefejezték a Via Aurelián.


--------------------------------------------------------------------------------

Pongrác sorsa minden korban élénk részvétre indította a hívőket. Tiszteletére az 5. századtól van bizonyíték. Symmachus pápa (498--514) bazilikát emeltetett a Via Aurelián lévő sírja fölé. Rómában fehérvasárnap az újonnan megkereszteltek ünnepi körmenetben a bazilikájához vonultak, ott levetették keresztelési ruhájukat és megújították hitvallásukat. Hitüket az ártatlan gyermek oltalma alá helyezték szeretetük és bizalmuk jeléként. E bizalom eskük megerősítéseként is szolgált bírói tárgyalásokon: a peres felek Pongrác sírjánál esküdtek meg arra, hogy igaz a vallomásuk. A késő középkor óta Pongrácot a tizennégy segítőszent közé sorolják.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kérünk, hallgasd meg Szent Pongrác közbenjárásában bizakodó Egyházadat, és add, hogy vértanúd könyörgésére mindig biztonságban éljünk, és odaadó szívvel szolgáljunk Téged!

Példája:
    Gyakran - a nyilvánvaló igazság ellenére - nem hiszik el a kereszténység üzenetét!


Szent Richtrúdisz    özvegy, † 688.            


Szent Szabin püspök

A mai nap szentjének Epifánnak volt diakónusa. Ebben a minőségben a lelki dolgok feletti bíráskodást is gyakorolta. Epifánnal élt együtt a pusztában 3 éven át és megírta élete történetét. Amikor Epifán ciprusi püspök lett, Szabint áldozópappá szentelte, Epifán halála után ő lett az utóda a püspökségben. Püspökségében sokat harcolva a tévtanítások ellen, sok jót cselekedve, életét jámborul töltve el, hunyt el az V. század közepe táján.



GIMIGNANOI BOLDOG VIVALD remete, III. r. (+ 1320)
San Gimignano*-ban született. Amikor földije, Boldog Bartolusz plébános (dec. 17.) 1280-ban leprás lett, Vivald 20 éven át nagy odaadással ápolta. Bartolusz azzal viszonozta a huséges gondozást, hogy lelkivezetésével segítette Vivaldot az életszentség útján. Az o példájára és tanácsára lépett be o is a ferences III. rendbe. Bartolusz halála után Vivald teljesen búcsút mondott a világnak és remeteéletet kezdett. Elvonult Montaone környékére s ott egy nagy erdoben talált egy nagy gesztenyefát, melynek belseje üres volt. Ezt alakította át cellájává. Alig volt akkora hely, hogy letérdelhessen. Ebben a faodúban töltötte élete hátralevo idejét, mintegy húsz esztendot szigorú bunbánatban és buzgó imában, a mennyei dolgokkal foglalkozva. Gyökerekkel és növényekkel táplálkozott. Amikor 1320-ban máj. 1-én meghalt, Montaone harangjai maguktól jelezték szent halálát. Odamentek tartózkodási helyéhez: ott találták Vivaldot holtan, térdelve, kezét imára kulcsolva. A csodák, melyek a remete közbenjárására történtek, arra indították a népet, hogy holttestét templomukba vigyék s ott a fooltár mögött helyezzék örök nyugalomra. A fa törzsében lévo cellát pedig kápolnává alkították a Szuzanya tiszteletére. E mellé épült késobb a ferencesek kolostora. Vivaldot 1908-ban avatta boldoggá X. Piusz pápa.
„Semmi se aggasszon, semmi se rettentsen,
Minden elmúlik, Isten megmarad.
A türelem mindent elér.
Ha Isten velünk, megvan mindenünk.
Isten maga elég.”
Nagy Szent Teréz

Imádság:

Istenünk, te Boldog Vivaldot a betegápolásban huségessé, az önmegtagadásban csododálatossá tetted. Közbenjáró imádsága eszközölje ki nekünk segítségedet, s gyarapítsa bennünk üdvözíto kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Konstantinápoly alapítása

330-ban, Nagy Konstantin, különleges kinyilatkoztatás alapján a régi Bizánc nevű várost megnagyobbíttatta, felékesítette, és ide helyezte császári udvartartását, és a kormányzási hivatalokat. Az új várost ettől kezdve nevezték Konstantin városnak. Ez lett a birodalom új fővárosa.

Szent Cirill és Metód főpapokMindkét szent Tesszalonikában született. Cirill 826-ban, Metód 815 körül. Előkelő görög szülőknek voltak a gyermekei, de elsajátították a bolgár-macedon nyelvet is. Tanulmányaikat Konstantinápolyban végeztek. Cirill, eredeti nevén Konstantin is hittudományokban buzgólkodott, és áldozópappá szenteltek. Metód inkább a politikai pályát választotta de ettől csakhamar megvált és szerzetes lett, pappá is szentelték. 860 körül Cirill hithirdetőnek ment a kazár birodalomba. Útközben magyar csapattal is találkozott. Térítő tevékenységében Metód is támogatta. Ezután Morvaországban térítettek. Szláv nyelven tanítottak, az istentiszteletekben is azt használták. Cirill a Szentírást szláv nyelvre fordította és külön abc-t szerkesztett a szláv nyelvre. Apostolkodásuk gazdag eredményt hozott. A német császára udvar azonban bevádolta őket a pápánál. Rómában a vádak alól tisztázták magukat. Cirill itt megbetegedett, és egy kolostorban 50 nap szerzetesi élet után meghalt. Metódot püspökké szentelték, és vissza akart térni régi missziós területére. A salzburgi érsek azonban elfogatta, és kolostorba záratta. Csak VIII. János pápa erélyes fellépésére szabadult ki. Egy darabig nyugodtan működhetett, de újra Rómába ment. 70 éves korában közeledni érezte halálát. Velehrádra összehívta papjait, elbúcsúzott tőlük és 885, április 6-án csendesen elhunyt.


Szent Fábiusz


DI GIROLAMO SZENT FERENC jezsuita, pap

*Grottaglie, 1642. december 17. +Nápoly, 1716. május 11.

A Taranto közelében levő Grottaglie nevű kisváros nemességéhez tartozó di Girolamo családból több pap került ki. Miután Ferenc a helyi iskolába járt, és megszerezte ott az egyetemre való érettséget, 1659- ben Tarantóba ment. A szemináriumban lakva a jezsuita kollégium előadásait látogatta 1665-ig. Ezután diákonusként a nápolyi jezsuita kollégiumban teológiát és mellette jogtudományt is tanult. 1666 márciusában szentelték pappá.

Először nevelőként alkalmazták egy fiúintézetben. Néhány év múlva elhatározta, hogy belép a jezsuita rendbe, amelyet tanulmányi ideje alatt közelebbről megismert. Nápolyban töltött novíciusi éve után,1671 nyarán szűkebb hazájába, Leccébe helyezték, hogy onnan kiindulva végezze első lelkipásztori tevékenységét. Ezekben a kezdeti években alakította ki saját módszerét. Ragyogó szónok volt, mégsem hagyatkozott pusztán retorikai adottságaira, hanem írásban készült prédikációira. Egész életéből tízezer prédikáció kézirata maradt fenn. Prédikációi természetesen kora érzésvilágának felelnek meg, a barokk stílusnak, amelyet a dél-itáliai vérmérséklet még inkább felfokozott; ma már ezért idegennek és meghaladottnak tűnnek számunkra. Megbízható magvukat azonban nem lehet félreismerni. A Szentírás és az egyházatyák buzgó tanulmányozása -- amelyek hatása bőségesen meg is található nála -- segített abban, hogy prédikációi ne váljanak puszta barokk szócifrázatokká.

Ferenc már Leccében kialakította az utcai prédikációk rendszerét. Hihetetlen sikerei ellenére azokban az években érlelődött meg benne a gondolat, hogy a külföldi pogánymissziónak szenteli életét. A rend generálisát ostromolta tengerentúlra küldéséért, de valamennyi levelére ugyanazt a választ kapta: a fiatal jezsuita buzgósága dicséretes, kívánsága azonban teljesíthetetlen: ,,A fáradozásban és lelkekben gazdag Indiát Nápolyban is megtalálja, ott fejtse ki hát lelkipásztori buzgóságát!''

1674-ben, tanulmányai befejezése után Nápolyba küldték Ferencet. Több mint negyven éven át egészen haláláig kellett e ,,missziós területén'' maradnia. 1678-tól Nápoly misszionáriusa volt a hivatalos címe. Lelkipásztori módszerét csakhamar a nagyvárosi körülményekhez alkalmazta. Mindenekelőtt három, helyileg is elkülönült feladatra irányította egész erejét:

Első helyen álltak a Nápoly nagy terein és élénk utcáin tartott népmissziói. Középpontjuk az Anjou-kastély előtti tágas tér volt, akkoriban nagy szórakozópark, amely orgazdáknak, szemfényvesztőknek, kitartottaknak és más csirkefogóknak szolgált találkahelyül. Különösképpen ádventben és a nagyböjtben tartotta meg a rendíthetetlen misszionárius -- egy csapat tevékeny világi támogatásával -- eme népség közepette prédikációit, a kor stílusának megfelelően, képszerűen és nagyon erőteljesen bemutatva a bűn megvetendő voltát és a pokol büntetésének borzalmait. A kor minden rémítő eseményét (a földrengést, a pestist vagy a Vezúv kitörését) belefoglalta prédikációiba, hogy megrendült hallgatói érzésvilágát még inkább megragadja.

Második feladata a város rossz hírű negyedeibe, elsősorban a kikötő közelébe vezette, ahol számos prostituáltat sikerült megtérítenie. Bűnbánó körmenetekkel, nyilvános ostorozásokkal és erős hangú rövid prédikációkkal kísérelte meg, hogy a lányokkal való garázdálkodást legalább korlátozza, ha teljesen megszüntetni nem is tudta. Emiatt többször is az életére törtek, céljától azonban nem hagyta magát eltántoríttatni. Tudatában volt annak, hogy a prostitúciónak szociális okai is vannak.

Mivel akkoriban a nő számára tiszteletben tartott életútnak csak a házasságot vagy a kolostort tekintették, sok szegény családból való lányt az ínség prostitúcióra kényszerített. Ferenc -- mint előtte néhányan már mások is, köztük rendjének alapítója, Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.) is -- megkísérelte, hogy megfelelő intézkedésekkel enyhítse ezt a szükséghelyzetet. Otthonokat alapított és támogatott, amelyekbe a szerencsétlen nőket legalább egy időre felvették, és megtett minden tőle telhetőt, hogy megkönnyítse számukra az átmenetet a rendezett életbe.

A megelőző intézkedésekkel is azon fáradozott, hogy gátat vessen a prostitúció továbbterjedésének. Lényeges változást neki sem sikerült ezen a téren elérni. Az a tény, hogy élete végéig újból és újból magára vette az ilyesmikért való fáradozást, igazolja, hogy milyen csekély lehetett az elért eredmény, jóllehet a krónikások számos megtérésről tudósítanak.

Harmadik feladatköre túlterjedt Nápolyon, és Ferencet különösen a nyári hónapokban a várost környező helységekbe is elvezette. A vallási élet hatékonyabbá tétele céljából a hónap minden harmadik vasárnapján Nápoly jezsuita templomában közös áldozást hirdetett. A város különböző plébániáiról és Nápoly környékéről népes körmenetek vonultak a Gesů Nuovóhoz, a jezsuiták nápolyi templomához, ahol számos pap gyóntatott. A havi közös áldozás e vasárnapjain a hívők ezrei vettek részt.

Az akkori idők számára és az adott körülmények között kimondottan korszerű lélekgondozás volt az, amit Ferenc Nápolyban kezdeményezett és kibontakoztatott. Bizonyos, hogy külső formájukat illetően közülük néhány nagyon korhoz kötött volt, és barokk, déli jellege miatt túlságosan felfokozottnak, sőt érthetetlennek is tűnik. De maradandó érték és példa Ferenc személyisége, önzetlen, fáradhatatlan buzgósága, amely töretlen hitéből és Istenbe vetett erős bizalmából fakadt. 1806- ban boldoggá, 1839. május 26-án szentté avatták.

LACONI SZENT IGNÁC kapucinus testvér

*Laconi, 1701. december 17. +Cagliari, 1781. május 11.

Ignazio Vincenzo Peis a Szardínia közepén elterülő hegyvidéken született. Szülei kishaszonbérlők voltak. Ignácnak, kilenc testvére közül a legidősebbnek gyermekkorától kezdve segítenie kellett szüleinek a ház körül, az istállóban és a mezőn. Mivel akkoriban Szardínia földjén még nem voltak iskolák, sem írni, sem olvasni nem tanult. Anyja viszont már korán bevezette a ,,szentek tudományá''-ba. Gyakran magával vitte a templomba, és megmutatta neki, hogy hol lakik az Úr Jézus. Az ifjúra ,,a templom -- amint XII. Pius a szentté avatásakor mondotta -- a mágnes ellenállhatatlan vonzóerejével hatott, úgyhogy gyakran látták, amint kora reggel térdelve várta, hogy kinyissák a plébániatemplomot''.

Tizennyolc éves korában súlyosan megbetegedett, s megfogadta, hogy kapucinus lesz, ha nagyanyja ki tudja esdeni számára a gyógyulást. Az imádság meghallgatásra talált. Gyógyulásával együtt azonban egy addig nem ismert életkedv ébredt Ignácban, s eközben megfeledkezett ígéretéről. Zajos sürgés-forgás, társaival való tréfálkozás közben repültek az ifjúi gondtalanság napjai, amíg azután Isten másodszor is belenyúlt az életébe.

Ignác a mezőn lovagolt, amikor lova megbokrosodott és vad vágtába kezdett bozótokon át és szakadékok mellett. Miután Ignác megmenekült a veszélyből, megígérte Istennek, hogy fogadalmát haladéktalanul teljesíti. Már másnap korán reggel elindult apjával a kapucinusok provinciálisához. Nagy volt mindkettőjük csalódása, amikor Ignác felvételi kérelmét elutasították. Később a földbirtokos, egy befolyásos őrgróf közbenjárására mégis felvételt nyert. A noviciátusban az a megpróbáltatás várt rá, hogy novíciusmestere teljesen félreismerte, képmutatót sejtett benne, és el akarta küldeni. Bizonyos, hogy gyenge alkata, gyámoltalan lénye, egyáltalán nem megnyerő külseje nem volt valami jó ajánlás számára.

Lelki szükségében, közel a kétségbeeséshez, Ignác leborult a kolostor folyosóján álló Madonna-szobor elé és rimánkodva esdekelt: ,,Isten Anyja, segíts, nem bírom már tovább!'' -- ,,Türelem, Ignác -- hangzott a válasz --, az én fiam is nehéz keresztet hordott éretted.'' Megerősödve járta tovább keresztútját. Végül nagy nehezen -- hat szavazattal négy ellenében -- megkapta az engedélyt, hogy letehesse fogadalmát.

Néhány év múlva ráruházták a gyűjtögető testvér tisztségét ezen a szegényes hegyvidéken. A rablók garázdálkodása és a gyakori szabad ég alatti éjszakázás miatt nem nagyon törekedtek a testvérek erre a beosztásra, Ignác azonban Isten megbízását ismerte fel benne. Miközben erre-arra járt a szegény pásztorcsaládoknál, s kenyeret és sajtot koldult a testvérek számára, egyben hithirdető is lett. Ezeket az elhagyatott embereket, akiknél még egy pap sem fordult meg soha, oktatta a hitigazságokra, és imádkozott velük. Tíz év múlva, túllépve negyvenedik évét, az engedelmesség Cagliariba irányította gyűjtögető testvérnek. Itt, Szardínia fővárosában lett az egyszerű testvérből a szardíniai nép nagy csodatevője és hithirdetője. Negyven éven át járta a kikötőváros forgatagát elnyűtt kámzsában, jobbjával botra támaszkodva, végül már csaknem vakon, baljában a rózsafüzérrel, tekintetét a földre szegezve, mindig barátságos, bár rövid beszélgetésben az emberekkel; többnyire gyermeksereg vette körül.

Este, amikor fáradtan tért vissza a kolostorba, órákon át imádkozott a tabernákulum előtt. Gyakran töltötte az egész éjszakát szigorú vezeklési gyakorlatokban. Apostolságát Isten hitelesítette és meg is koronázta, amennyiben mások gyógyításának és megáldásának rendkívüli adományaival ruházta fel Ignácot. Ismerte a szíveket, birtokolta a jövőbelátás és a csodatétel adományát. Közbenjárására betegek nyerték vissza egészségüket, halottak támadtak életre. Mindezek miatt a szentet az Egyház történetének nagy csodatevői közé számítják. ,,Így tette Ignác testvér jelentéktelen tisztségét igazi apostolkodássá, s ez a negyvenéves apostolkodás megérlelte gyümölcseit, amelyek miatt még híres igehirdetők is megirigyelhették'' (XII. Pius).

1940-ben boldoggá, 1951. október 21-én szentté avatták.

Imádság:

Irgalmas Atyánk, te megadtad Szent Ignácnak, hogy a testvérek szolgálatában Szent Fiadat utánozza és teljesen feláldozza magát értünk. Add meg nekünk, hogy példájára és közbenjárására egyetemes üdvözíto szándékoddal együttmuködve haladjunk az evangéliumi alázatosság és szeretet útján. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Majolusz apát és hitvalló, † 994.           


Szent Mamertusz     püspök és hitvalló, † 477.           


Szent Mocius felszentelt vértanú

Mocius a makedoniai Amfipolisz áldozópapja volt. Egy pogány ünnepség alkalmával. Mocius, a Krisztus hitéért lángoló pap kiment a térre az ünneplő tömeg közéi, és dorgálta az ő tévelygésüket és bálványimádásukat. A feldühödött pogányok elfogták és nagy kínzások alá vetették. Vadállatok elé dobták, majd tűzbe vetették, Isten azonban sértetlenül megőrizte mindezektől. A kínzások alatt állhatatos maradt és nem tagadta meg Krisztust, Mindezen kínzások után elküldték Konstantinápolyba, ahol karddal lefejezték. Ez 295 körül történt, május 11-én.

Boldog Salkaházi Sára (1899 - 1944)

Sára 1899. május 11-én született. Iskoláit a tanítónői diploma megszerzéséig Kassán végezte. Fiús temperamentumú, határozott fellépésű, erős akaratú gyermek volt. Az első világháború után megéli a nagy szegénységet és elégedetlenséget, látja a frontról hazaérkező sebesült katonákat, szembesül az 1918-1919-es kommunista forradalom visszáságaival.

Szülővárosa közéletében élénken részt vesz, tárcáiban, novelláiban frissen reagál az eseményekre. Hamar elsajátítja azt a szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatja. 1926-ban jelenik meg első novelláskötete Fekete furulya címmel.

1927-ben ismerkedik meg a Kassán letelepedő, az ősi szerzetesi eszményt modern formában követő Szociális Testvérek Társaságával, amelyet Slachta Margit alapított 1923-ban Magyarországon. 1928-ban elvégzi az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb kerül a Társaság szelleméhez. 1929-ben elfogadják jelentkezését a Szociális Testvérek Társaságába. Ebben a Szent Benedek lelkiségét követő, szentlelkes, a szociális ínséget szenvedők felé forduló közösségben Salkaházi Sára kibontakoztathatja írói, szociális, szervezői, pedagógiai adottságait. Februárban megkezdheti a noviciátust a szegvári házban. Első fogadalmát 1930 pünkösdjén teszi le Szegváron. Jelmondata: "Alleluja!"

1932 őszén áthelyezik Komáromba, ahol irányítja a karitász munkát, emellett gyermekkonyhára felügyel, heti huszonhat órában hitoktat, szerkeszti a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezet, felügyel a szegények menházában, családokat látogat. 1934-től megbízzák a szlovenszkói magyar nők szervezésével. Eszterházy Lujzával létrehozzák a Katholikus Nőszövetséget -, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője.

1940 pünkösdjén leteheti örökfogadalmát. Új jelmondata: "Alleluja! Ecce ego, mitte me!" (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben - amikor a németbarátság következtében sokan visszaveszik eredeti német nevüket - Salkaházira magyarosíttatja.

Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága minden eszközzel küzd az országot elárasztó nemzetiszocialista métely ellen. Ez komoly veszélyekkel jár, amit a testvérek tudatosan vállalnak.

1941 februárjától a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője. Három évig dolgozik itt, ez idő alatt öt új otthont alapít közel háromszáz férőhellyel. Elkezdi az első magyar Munkásnő Főiskola építését. Egyre jobban ég benne a vágy, hogy felajánlhassa életét "azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be." Az engedélyt megkapja, és az életfelajánlás - teljes titoktartással - a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943 szeptember végén vagy október elején megtörténik a budapesti anyaház Szentlélek kápolnájában.

1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatják. Az 1944-es ünnepségsorozat keretében március 19-én Budapesten az Erkel Színházban előadják Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztérium játékát, mely az Isten- és emberszeretet hősies apoteózisa.

A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük közel száz személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal.

1944. december 27-én a nyilasok körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat - mezítelenre vetkőztetve - a jeges Dunába lőtték Budapesten, a Szabadság-híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta életfelajánlását, vértanúsága betejesedett.

Az antifasiszta és zsidómentő akciókban kockázatokat vállaló szociális testvérek közül senkinek nem történt bántódása, a világháború pusztításai következtében egyetlen testvér sem vesztette életét.

Szent Antonin (Antoninus)     hitvalló, † 1459.           


Szent Ármin


Szent Epimachus     vértanú, † ~362           


Szent Ezekiás vértanú

Ezekiás, Makszimián császár udvarában fontos tisztséget töltött be és Antiochiában élt. A császár kizárta a katonai szolgálalatból a keresztényeket. Sokan becsülték többre hitüket, mint a császári szolgálatot. Köztük volt Ezekiás is. Levetette magáról díszes öltönyét császári parancsra és szőrruhába öltözve női cselédszolgálatra lett rendelve. Egy idő múlva a császár magához hívta, és mivel hitében állhatatos volt, malomkövet köttetett a nyakába és a folyóba fullasztotta. Ez már Dioklécián alatt történt, a vértanúság ideje ismeretlen.

Szent Filadelfosz és vértanútársai

Mindnyájan Itáliából származtak. Alfius, Filadelfus és Ciprián egy itáliai fejedelem fiai voltak. A keresztény hitre egy Onezim nevű ember tanította, aki meg is keresztelte őket. Ebben az időben a keresztényeket mindenütt kutatták. A három testvért Onezimussal, Erazmussal és más 14 kereszténnyel együtt Rómába vittek. Onezimus mellére súlyos követ helyeztek, amitől ő meghalt. Erazmust és a 14 vértanút lefejezték. A 3 testvért Szeleukiába vitték, és ott ölték meg 251. május 10-én.

Szent Gordiánus vértanú, † ~362           


Szent Izidora anya

Izidora a Thébában levő thabenniszi női kolostor szerzetesnője volt. A vezeklésnek különös módját vállalta magára: Krisztusért balgatag lett. Életében, így sok meg nem értést, gúnyolódást kapott társnőitől. Ő azonban mindent alázatosan viselt el. A legnehezebb, legalacsonyabb munkákat vállalta el és mindenkinek szolgálója volt. Szent életét Isten kinyiltakoztatta Pitirimnek egy thébai remetének, aki ezt elmondta a nővéreknek. Ekkor Izidora, hogy elkerülje a dicséreteket, és eltávozott ismeretlen helyre a kolostorból. A IV. század, végén halt meg.

Avilai Szent János
*Almodovar-del-Campo, 1499--1500. +Montilla, 1569. május 10.

János 1499-ben vagy 1500-ban született a dél-spanyolországi Almodovar del-Campóban, apja tehetős zsidó konvertita volt. Ez a körülmény állandó akadályt gördített életútjába, jóllehet tanítványa és életrajzírója, Granadai Lajos (1504--1588) elhallgatta ezt a tényt. A tehetséges ifjút apja a salamancai egyetemre küldte, hogy jogot tanuljon. Jánosnak azonban -- valószínűleg származása miatt -- nemsokára el kellett hagynia az egyetemet.

Amikor János egy napon bikaviadalon vett részt, oly módon hatott rá ez a kegyetlen játék, hogy elhatározta: elhagyja a világot és szerzetes lesz. Először megkérte szüleit, engedjék meg neki, hogy három évig otthon éljen az imának és szemlélődésnek. Kéréséhez örömmel hozzájárultak, mert így legalább tovább közelükben tudhatták.

János ezután az alcalái egyetemen ,,a művészetek baccalaureusa'' fokozatot szerezte meg, majd három éven át teológiát tanult. Szülei időközben meghaltak és tekintélyes vagyont hagytak rá; amikor pappá szentelték, ezt szétosztotta a szegények között.

Azt tervezte, hogy hithirdető lesz Amerikában, amelyet nemrég fedeztek fel, de tervéről származása miatt le kellett mondania.

Sevilla érsekének megbízásából mint prédikátor és népmisszionárius kilenc éven át bejárta egész Andalúziát. Fiatalok és öregek, szegények és gazdagok tolongtak prédikációira, az általa előidézett megtéréseket pedig nem is lehet elsorolni. Leghíresebb ,,megtérője'' volt Istenes Szent János (lásd: A szentek élete,118. o.).

Barátai közé tartozott Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.), Alcantarai Szent Péter (lásd: 547. o.) és Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.).

E rendkívüli ember nyitottsága a világ felé messze kora előítéletei fölé emelkedett. Így foglalkozott Rotterdami Erasmus írásaival; egy ideig a lutheri tanok felé hajlott, és talált bennük neki tetsző dolgokat, különösen a Bibliával és az egyházatyákkal kapcsolatban.

Hozzájárult mindezekhez, hogy János nem ismerte a félelmet; amint névrokona, a Keresztelő tette, ő is kipellengérezte a gazdagok és hatalmasok köreiben található visszás állapotokat; ezáltal sok ellenséget szerzett magának.

Mint veszedelmes újítót bepanaszolták az inkvizíciónál és fogságba vetették. 1532 decemberében huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Közülük itt csak néhányat sorolunk fel. Nem azt merészelte-e mondani, hogy az eretnekekként nyilvánosan elégetett emberek vértanúk? De igen - - válaszolta. Ha az elítélt azt gondolja, hogy a helyes úton jár, s ha a halált a hit szellemével fogadja, bíráit pedig nem gyűlöli, vértanú. Nem mondta-e azt is, hogy jobb lenne alamizsnálkodni, mint miséket mondatni? Erre így válaszolt: ,,Ha a nép éhezik, a klérusnak pedig van elég misestipendiuma, bizonyára ez is helytálló!''

1533-ban szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb kifejezéseiben. Amikor szabadon bocsátása után első ízben prédikált nyilvánosan, a néptömeg nagy lelkesedéssel ünnepelte.

Könyvét, az Audi filia-t mégis betiltotta az inkvizíció. Ezt a művét fogságában írta egy Sancha Carrillo nevű előkelő fiatal hölgy számára, aki -- miután János megtérítette -- imádságnak és vezeklésnek szentelte életét.

Bár hitszónokként is megfeszített tevékenységet folytatott, kiterjedt levelezése mellett maradt még ideje egyéb feladatok elvégzésére is. Műszaki érzékére is vall, hogy kitalált egy újfajta öntözési eljárást. Tizenöt magasabb fokú iskolát is alapított (mai gimnáziumainkhoz hasonlókat); közülük a baezai csakhamar egyetemi rangra emelkedett; eközben nagy anyagi és emberi nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösképpen felkarolta sorstársait, a megtért zsidókat és félzsidókat, akiknek hasonló nehézségeket kellett elszenvedniök, mint neki. Ugyanilyen okokból több tanítványát küldte Granadába a moriszkók, az iszlám konvertiták megsegítésére, akiket hasonló korlátozások sújtottak.

1545-ben kapcsolatba került Loyolai Ignáccal. Fellelkesülve hosszú ideig azon gondolkodott, hogy tanítványaival együtt belép Jézus Társaságába. Megbeszéléseket is folytatott róla, s Ignác nem is vonakodott volna, hogy fölvegye őket. ,,Avila sokat adhatna nekünk'' -- vélte. Úgy látszik, hogy Andalúzia akkori provinciálisa, P. Bustamente nem volt olyan készséges, mint az alapító. Ellenezte János belépését, feltehetően zsidó származása miatt. Akadályként jelentkezett János folytonosan rosszabbodó egészségi állapota is. Nyugodtan halnék meg, ha barátaimat e szent társaság szárnyai alatt hagyhatnám -- mondta. Ez sem sikerült, mert granadai barátai között számos megtért zsidó volt, és a rend nem vette fel őket. Néhány tanítványa 1554-ben mégis belépett Jézus Társaságába.

Amikor a trienti zsinat (1545--1563) idején Granada érseke szívesen magával vitte volna Jánost tanácsosaként, gyenge egészségi állapota nem tette lehetővé az utazást. Különféle munkákat is írt a papok cölibátusáról, a katolikus nevelésről és az Oltáriszentség tiszteletéről. Az 1565. évi toledói zsinaton, amelyen a zsinati határozatok gyakorlati megvalósításáról volt szó, János fontos szerepet játszott.

Leveleiben és egyéb írásaiban különösen feltűnő a Szentírás ismerete; az Ószövetséget és az Újszövetséget egyaránt idézte.

Írásaiban némely dolog ma különösnek tűnik számunkra, más viszont még ma sem veszített semmit kifejezőerejéből és eredetiségéből. ,,Semmit sem vásároltunk túl drágán, ha Istent szolgáljuk vele'' -- mondta egyszer, és: ,,Ne fordítsuk el tekintetünket Istentől, ha nem akarunk megvakulni!''

Jellemző rá a következő epizód: János megfigyelt egyszer egy papot, aki hanyagul misézett. A kehely fölött az ostyával olyan sebtében és unottan írta le a kereszt jelét, hogy Jánosnak megfájdult a lelke. Az oltárhoz ment, úgy tett, mintha egy gyertyát igazítana meg, és közben odasúgta a papnak: ,,Bánjon vele jól; egy jó Atya Fia!'' A mise után beszélt a papnak arról a tiszteletről, amellyel Krisztus testének tartozunk. A pap annyira megilletődött, hogy könnyekben tört ki, mire János átölelte.

1569. május 10-én halt meg a Córdoba melletti Montillában, és az ottani jezsuita templomban temették el.

1894-ben boldoggá, 1970. május 31-én szentté avatták.

Szent Jób               


VALLE-i BOLDOG JULIÁN (1290-1349)

Az osi Cesarello* csaladból származott Valleban, Isztria felszigetén (akkor a velencei köztársasághoz tartozott). A tökéletesebb élet vágyától indítva s hogy a világ ártó befolyásától mentve legyen, Valleban belépett a Ferenc-rendbe, ahol csakhamar erényeivel és a szerzetesi életszabály huséges megtartásával tunt ki. Fogadalmait a Valle-i Szent Mihály kolostorban tette le, ahol pappá is szentelték. Önmegtagadó és imádságos élete tették eredményessé papi tevékenységét. Igehirdetése mellett foként arra törekedett, hogy a pártoskodókat kibékítse. Az itáliai pártküzdelmek hullámverése ugyanis elhatott szukebb hazájáig, Isztriáig. Az évszázados welf-ghibellin viszály fobb eseményei: VII. Henrik császárjelöltet 1311. jan. 6-án Milánóban a ghibellinek Lombardia királyává koronázták. Azonban csakhamar felkelés robbant ki ellene, melyet o véres kézzel vert le, majd ugyanazon évben Rómába nyomult, ahol az ellenséges welf seregektol körülvéve nagy nehezen sikerült a pápai követ által császárrá koronáztatnia magát. Két év múlva azonban meghalt. Róbert nápolyi király a welfek élén 1315-ben Montecatini* város mellett megütközött a ghibellinekkel, de vereséget szenvedett. A két tábor hívei továbbra is hadakoztak egymás ellen. Julián atyának ilyen körülmények között kellett kibékítenie a szembenálló párthíveket, amit fáradságos munkával és nagy türelemmel, okossággal sikerült elérnie. Hangoztatta, hogy az üdvösséget teszik kockára azok, akik nem a békét keresik. Eredményekben gazdag életét 1349. máj. 1-én fejezte be a Valle-i Szent Mihály kolostorban. A közbenjárására történt csodák és évszázados tisztelete miatt X. Piusz pápa a boldogok sorába iktatta s jóváhagyta, hogy ot, mint Valle pátrónusát tiszteljék. Így szól az Úr: Az én gondolatom a béke és nem a pusztulás: Hívjatok segítségül, meghallgatlak titeket, és hazavezetlek a fogságból, bárhol is éltek. (Jer 29.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Juliánt a pártviszályok elsimítására kiváló erényekkel ékesítetted. Közbenjárására tégy minket is a béke munkásaivá és gyarapítsd bennünk üdvözíto kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Simon apostol

Az apostolról nagyon keveset tudunk. Az apostolok névjegyzékében a buzgólkodó=zelota a mellékneve, Zelótáknak azokat nevezték, akik nagyon ragaszkodtak az ószövetségi Törvényhez, és azokat buzgón megtartották. Simon is hozzájuk tartozhatott. Egyesek azt feltételezik róla, hogy ő volt s kánai menyegzőn a vőlegény, ahol Jézus csodát tett. Ezt arra alapozzák, hogy Máté és Márk evangéliumában „kánaáni” a mellékneve. A Szentlélek eljövetele és az apostolok szétoszlása után Egyiptomban, Észak Afrikában, hirdette az evangéliumot, A hagyomány szerint vértanúságot szenvedett, Kaukázusban 70 körül kettéfűrészelték.

Szent Szolongia     szűz és vértanú, † 880.       

Szent Terézia anya

Terézia Egyiptomban élt. Amikor szülei elhaltak és ő árva maradt, szétosztotta vagyonát a szegények között, ö maga tisztaságban akart élni. Házát vendégfogadónak alakította át a remete zarándokok megpihenésére. Így élt huzamosabb ideig, és Téziának mindene elfogyott, és a legnagyobb szegénységbe került. Rosszéletű emberek hatására a tapasztalatlan nő rendetlen életet folytatott. Az erények útjára újra a szkitabeli szerzetes, Kolobosz János atya fordította vissza. Egy órai mély és buzgó bűnbánat után Isten elhívta őt a mennyek országába az V. században.

Szent Albert
               

Szent Izaiás próféta

A próféta királyi családból származott, Amosz fia volt. Uziás király uralkodásának 17 évében egy látomásban nyerte, el prófétai hivatását. Ezután teljesen erre a szolgálatra szentelte magát. Több király alatt mondta el jövendöléseit, 60 év leforgása alatt. Jövendöléseiben a szenvedő Megváltóról mondott el sokat. A szentatyák az ószövetség evangélistájának nevezték. A Szentírásban a 4 nagy próféta között az első helyen szerepelnek jövendölései, Az istentelen Manasszesz király kegyetlenül kivégeztette. A régi zsidó hagyomány szerint kettéfűrészeltette, Krisztus születése előtt 710-ban.

BOLOGNAI* SZENT KATALIN szűz, klarissza (1413-1463)

Bolognában, a Vigri nemesi családban született. Apja Ferrarában a D’Este hercegi udvarban szolgált, így Katalin 11 éves korában a hercegi udvarba került. Itt alkalma volt elsajátítatni a humanista muveltséget, a jártasságot a latin nyelvben, kibontakozott festoi és zenei képessége is. A nagy ferences igehirdeto, Sienai Szent Bernardin ezekben az években járta be Észak-Itália városait, Bolognában 1423-ban járt. Fordulópontot jelentett Katalin lelki életében, hogy Ferrarában megismerkedett egy ferences terciárius közösséggel s 15 évesen közéjük lépett. A közösség legtöbb tagja, így Katalin is néhány év múlva Szent Klára reguláját fogadta el. Katalin 1432-ben öltötte magára a klarisszák ruháját s hamarosan a novíciák mesternoje lett. 5 éven át a Sátán sokféle kísértését viselte el, errol ír 1438-ban keletkezett muvében, melynek címe: A lelki harc fegyverei. Halála után a muvet több városban gyakran kiadták, más nyelvekre is lefordították. A szerzetesi életben kezdoknek ad ebben bölcs tanácsokat. Hét lelki fegyvert sorol fel: 1. szorgalom a jócselekedetekben, 2. magában nem bízni, 3. erosen bízni Istenben, 4. Krisztus szenvedésére emlékezni, 5. saját halálunkra gondolni, 6. a mennyei dicsoség reménye, 7. a szentírás szavait emlékezetbe vésni. Ezenkívül a tökéletességre jutás eszközei közt kiemeli az imádságot, a gyakori szentáldozást és a Szuzanya tiszteletet. Más prózai és költoi muveket is írt – a Szeplotelen Szuz poétája névvel illették. Látomásokban, egyéb misztikus kegyelmekben is részesült (egyszer látta a szentostyában a kis Jézust s angyalok kórusát hallotta). 1456-ban 16 társnojével szülovárosában, Bolognában klarissza zárdát alapít, ennek apátnoje lesz egészen haláláig. A betegek iránt különös szeretettel volt: „Ti az üdvözíto igazi jegyesei vagytok - mondta nekik -, o a szenvedést válaszotta osztályrészéül.” 1463. márc. 9-én költözött isteni Jegyeséhez. A teste épségben maradt s napjainkban is látható a bolognai klarisszák kápolnájában. XI. Kelemen pápa avatta szentté 1712-ben.

„Krisztus huséges szolgája - tanítja Szent Katalin – álljon készen arra, hogy a kereszt útját járja, mert mindazok, akik Istennek szolgálnak, kénytelenek Isten ellenségeivel harcolni, s tolük különféle kegyetlen sebeket kapnak. Tehát a legjobb fegyverekre van szükségünk, melyekkel az ellenség ellen bátran harcolhatunk.”

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Katalin szüzet elhalmoztad mennyei ajándékaiddal. Add kérünk, hogy erényeit követve itt a földön, vele együtt örökkévaló örömöket élvezhessünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kristóf vértanú

Kristóf, Décius császár alatt szenvedett vértanúságot 250 körül Liciában. Hitéért sebeket égetéseket szenvedett, de a bátor vértanú erős maradt a kínzásokban, mert Krisztus ereje és keresztje erősítette meg. Kínzásai alatt sok csodajel történt, ezeket látva, sokan Krisztus hitének követői lettek. Végül, sok kínzás után lefejezték. A csodás események halála után is folytatódtak.

Szent Miklós ereklyéinek Bariba vitele

Szent Miklós főpapot halála után a liciai Myrában temették el. Ereklyéiből jó illatú olaj áradt ki. A XI. század végén, amikor a törökök elpusztították Myrát is, szent Miklós álmában megjelent az Itália Bari nevű városában elő papnak, kérve, hogy ereklyéit vigyék át Bariba. A lakosok követséget küldtek Myrába, és elhozták a szent ereklyét Később tiszteletére felépült a nagy templom, amelyben jelenleg is őrzik szent Mik1ós ereklyéit.

Szent Mihály     arkangyal megjelenése


Szent Arzén atya

Arzén gazdag római szülőknek jól képzett gyermeke volt. Még diakónus volt, de Teodozius császár meghívta őt, és rábízta két fia gyermekének nevelését. Nevelői feladatát buzgón végezte, azonban az udvarnál kapott megtiszteltetés nagyon zavarta. Magányos életre vágyott. Ezért elhagyta a császári udvart, Alexandriába ment, szerzetessé lett és a Szkétisz pusztában élt. Az ottani atyák vezetése alatt lett tökéletes szerzetes. Minden munkát alázatosan végzett el. 50 évi szerzetesi élet után, 95 éves korában hunyt el Memphis közelében. Isten a csodatevés adományával tüntette ki. Meghalt 449, vagy 450-ben.


Szent Bernát     hitvalló, † 1265.          


Szent Győző


Szent János apostol és evangélista

A szent apostol életéről szeptember 26-án emlékezünk meg. A mai napon a sírjánál történt csodákról történik említés. A hagyomány szerint, a legutoljára meghaló, hosszú életű apostol, halálát közeledni érezve, megparancsolta, hogy ássanak neki sírt. Abba még élve belefeküdt és csendben elhunyt. Halála után a keresztények felásták sírját, de testét Nem találták meg benne. Halála évfordulóján évente felkeresték sírját, hogy imádkozzanak. Ezen a napon vékony por keletkezett sírján, amely gyógyításokat művelt a betegek között.


BOLDOG MOLDVAI (Valahai) JEREMIÁS kapucinus testvér (1556-1625)
Moldvában született, ma már nehezen azonosítható községben. Külföldön inkább Valahiai Jeremiás néven szerepel. Moldva teljes neve ugyanis Moldva- Valahia. Anyját Margitnak hívták. Azon a vidéken (Tatros völgye) még a múlt század végén is magyarul beszéltek. Így nem alaptalan a feltevés, hogy Jeremiás testvér csángó magyar volt. Heten voltak testvérek. Ifjúkorában lelke üdvössége gondja foglalkoztatta. Anyja többször beszélt neki Itáliáról, ahol sok jó keresztény és szent szerzetes él, s ott van Krisztus földi helyettese, a pápa is. 18 éves korában el is hagyta hazáját. Erdélyben, Gyulafehérváron találkozott egy olasz orvossal. Szolgálataba állt, s vele együtt ment el Itáliába. Hajóval Bariba érkeztek, ott elszakadtak egymástól. Elzarándokolt Rómába, majd visszafelé Nápolyban megismerkedett a kapucinusokkal, s 1578-ban közéjük lépett. Ekkor kapta a Jeremiás nevet. Fogadalma letétele után különbözo kolostorokban többféle beosztásban tevékenykedett, 1585-ben ismét visszatért Nápolyba, s ott maradt mint alamizsnagyujto, kapus és betegápoló negyven évig. Elve volt: Nappal dolgozni, éjjel imádkozni. A legalantasabb munkákat is mosolygó arccal végezte, hosi fokon gyakorolta a szeretetet és az engedelmességet. Egyik beteg rendtársa azt állította, hogy anyjától sem kapott annyi jóságot, mint Jerémiás testvértol. 1608-ban, nagyboldogasszony ünnepének eloestéjén látomása volt: megjelent neki Szuz Mária karján a kis Jézussal. Amikor közeledni érezte földi élete végét, azt mondta, számára meghalni annyi, mint viszontlátni az égben azokat, akiket annyit gondozott. 1625. márc. 5-én halt meg szentség hírében Nápolyban 69 évesen. Temetése valóságos diadalmenet volt. II. János Pál avatta boldoggá 1983-ban. Rómában ez alkalommal sok csángó zarándok ünnepelte földijét. Katolikusok és ortodoxok egyaránt tisztelik.
Részlet XXIII. János pápa egyik beszédébol:
„Az egyszeruség nyújtja a legvonzóbb képet az alázatos kapucinus testvérrol, Moldvai Jeremiásról. Az egyszeruség a megfelelo ruházat annak számára, aki Betlehemhez közelítve biztos akar lenni arról, hogy otthon találja magát a Szent Családnál, hogy megérti Mária és József nyelvezetét és felfogja Jézus isteni hallgatását.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jeremiást a betegek szolgálatában és a kötelességteljesítésben kiválóvá tetted. Közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Tarantáziai Szent Péter     hitvalló, † 1174.        

Szent kereszt megjelenése az égen

Nagy Konstantin császár halála után fia Konstanciusz foglalta el a császári trónt. Az igaz hittől elhajolva, az arianizmus tévtanítását követte. Hogy Isten megszégyenítte a tévtanítókat és megerősítse az igazhitűeket, csoda történt Jeruzsálemben. 351 május 7-én, Pünkösd ünnepén délelőtt 9 óra tájban az égen fényes kereszt jelent meg. A Golgota hegyénél kezdődött és az Olajfák hegyéig tartott, széle és hossza egyforma volt. Az emberek mindnyájan félelembe estek, és elhagyva minden munkájukat, a templomokba siettek Istent dicsérni. Híre hamar elterjedt, hiszen akkor Jeruzsálemben sok zarándok tartózkodott, akik hazatérve mindent elmondtak mindenütt arról, aminek ők szemtanúi voltak. A látvány hatására a pogányok és zsidók közül sokan a keresztény hitre tértek. Kirill pátriárka a jelenségről levélben értesítette a császárt.


Szent Ákos vértanú

Ákos a kisázsiai Kappadókiából származott. Hivatására nézve katona volt Firmusz hadvezér alatt. Makszimián császár rendeletet adott ki, hogy a keresztényeket mindenütt fel kell kutatni, a hadseregben is. Ezt tette Firmusz is. Kérdezősködéseire sok gyengehitű katona a pogányságra tért vissza. Ákos, aki jóságos, tiszta életű és szelíd ember volt, készen állt a testi kínzások elviselésére is hitéért. Először a thrákiai Pirintben szenvedett, aztán, bilincsbe verve Konstantinapolyba vitték, ahol újabb kínzások után 303-ban karddal fejezték le.


Szent Albert     hitvalló, † 1190.       


Szent Domitilla (Domicilla)     szűz és vértanú, † 100.       


BOLDOG GIZELLA
*980 körül +Passau, 1059.
A magyarok első koronás uralkodónője, Gizella bajor hercegnő Henrik bajor herceg és Gizella burgundiai hercegnő leánya volt. 980 körül született, és Szent Wolfgang bencés szerzetes gondos nevelésében részesült. Születésének évét többen 985-re teszik. 996-ban eskették azonban össze Istvánnal Scheyernben (Bajorország), s több forrás szerint ekkor már fejlett hajadon volt. Regensburgban az Aite Kapelle nevű, volt hercegi udvartemplom egy falfestménye ezt az eljegyzést ábrázolja; Gizella leendő férjénél csaknem egy fejjel magasabb. Eredetileg kolostorba akart lépni: szemlélődő hajlamú, vallásos lélek volt.

Amikor Géza fejedelem fia számára megkérte kezét, mégis beleegyezett a házasságba. Erre elsősorban Szent Adalbert püspök bírta rá. Értésére adta, hogy jobban tetszik Istennek, ha közreműködik egy nép megtérésében, mint ha kolostori elvonultságban él. Így Gizella lemondott a szemlélődő életről, és erős hitű hittérítőnő lett. A tervezett házasságot leghatározottabban nagynénje, Gerberga apácafőnöknő ellenezte. Helytelenítette, hogy törékeny unokahúgát politikai okok miatt veszélynek tegyék ki a ,,barbár herceg'' oldalán. Hiába utaltak arra, hogy István már jó keresztény, és ígéretet tett egész népe megtérésére. Végül Henrik -- hogy megismerjék -- meghívta Istvánt Bajorországba, aki már az első találkozásnál lefegyverezte az apátnőt előkelő, udvarias és őszinte viselkedésével. De Gerberga -- a krónikás szerint -- még egy utolsó próba elé állította őt. Hosszú ideig halogatta a találkozást István és Gizella között. Azután úgy rendezte a dolgot, hogy István a kolostorkertben lássa meg először Gizellát, aki éppen térden állva imádkozott egy szobor előtt. Fölhívta rá István figyelmét, és kíváncsi volt, hogyan viselkedik a ,,barbár''. István félretette fegyverét, észrevétlenül Gizella mögé lopózott, meghajolt a szobor előtt, és mozdulatlan maradt, míg Gizella be nem fejezte ájtatosságát. Önuralmával Gerberga utolsó ellenállását is megtörte.

Új hazájában Gizella azoknak a nagy európai nőknek a nyomdokába lépett, akik előmozdították a nyugat kereszténnyé tételét. Városa Veszprém volt. A veszprémi püspök ettől kezdve a mindenkori magyar királyné gyóntatóatyja, és a koronázás alkalmával koronázó főpapja is volt. István a pápától kapta a koronát, a királynénak a magyarok készítettek. Gizella elsősorban városát igyekezett megszépíteni. Fölépítette a székesegyházat és alapított egy apácazárdát. Az esztergomi és somlyóvásárhelyi zárda alapításában is közreműködött.

Neki kellett az ország templomait egyházi felszerelésekkel ellátnia, Gizella nagyon szépen varrt és hímzett. Már a Koppány elleni csatához is készített két zászlót Istvánnak, Szent György és Szent Márton képeivel; a magyar koronázó palást is az ő keze munkája. István törvénye szerint a templomok liturgikus könyveit és kelyheit a püspököknek kellett beszerezniök, de a miseruhákat és más fölszerelési tárgyakat a királyi udvar volt köteles rendelkezésükre bocsátani. Ennek gondját bízta a király Gizellára. A királynő valóságos ,,paramentumgyárat'' alapított városában, Veszprémben. Munkatársnői magyar és bajor udvarhölgyei, valamint a veszprémi zárda apácái voltak. Maga is részt vett a munkában. Ha egy-egy templomnak az öt liturgikus színben csak egy-egy rend öltözetet juttatott is, az már 1500--2000 miseruhát jelentett. Nagyobb templomok azonban jóval többet is kaptak. Akkoriban minden varrást, kötést, hímzést, horgolást kézzel végeztek. Negyven éven át milyen óriási munkát végzett a királyné munkatársaival együtt! Utódainak is nyomdokába kellett lépniök. A magyar királynéknak, annak bizonyítékául, hogy háziasszonyi erényekkel rendelkeznek, a koronázási szertartás alatt néhány varró és hímző öltést kellett a koronázó paláston végezniök.

Gizella példás feleség volt. Kölcsönös nagyrabecsülés, gyengéd megértés és finom tapintat jellemezte a házastársak egymáshoz való viszonyát. Sokszor elkísérte férjét nehéz ellenőrző útjaira is az országban. Fáradhatatlan volt a jótettek gyakorlásában. Megnyitotta szívét és kezét a szegények előtt, segítő kezet nyújtott minden szükséget szenvedőnek, aki útjába került. Természetesen vallásgyakorlat terén is példaadó volt. A krónikás magasztalja ártatlanságát, vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendégszeretetét. Fiának, Imrének halála után mindinkább visszavonult, István halála után pedig már csakis Istennek élt. Anyai és hitvestársi fájdalmát hősiesen viselte.

Egyes későbbi krónikások és ezekre támaszkodva néhány újabb magyar történész is Gizella szemére vetik, hogy fia halála után részt vett a trón körüli cselszövésekben, sőt Vazul megvakíttatásában is. Ez a vád azonban tévedésen alapszik. Amit ebből az időből név említése nélkül ,,a királynőről'' állítanak, nem szabad mind Bajor Gizellára vonatkoztatni. István udvarában tartózkodott ugyanis a későbbi király, Péter anyja is, aki mindent megmozgatott, hogy fia király legyen, s akit még István életében királynénak neveztek hívei. Egyes történészek szerint őt ugyancsak Gizellának hívták, csak pogány néven (Gesia = Géza leánya; a keresztségben az Ilona nevet kapta). Így még jobban érthető a tévedés.

A szentek rendkívüli jellemének kialakulásában nagy szerepet játszanak a szenvedések. A szent királynénak bőven volt része bennük. Kezdetben az új hazában honvágy gyötörhette, később gyermekei halálába kellett belenyugodnia. Férje halála után pedig utódaitól sok méltánytalanságot viselt el. A szomorúság és üldöztetés évei következtek. Péter is, Aba Sámuel is méltatlan és igazságtalan bánásmódban részesítette a királyi özvegyet. Nemcsak bevételeit csökkentették lényegesen, hanem fogságba is vetették. Mint később Erzsébettől, tőle is beszámíthatatlanság ürügyével vették el javait. Özvegysége alatt ugyanis még pazarlóbban gyakorolta a jótékonyságot, mint azelőtt. Ezért gondnokság alá helyezték. (Ez is bizonyítja, hogy Gizella nem segítette elő Péter trónra jutását.) Péter fogságából azok a magyar rendek szabadították ki, akik Pétert elűzték, Aba Sámueléből pedig azok a bajor lovagok, akik Pétert másodszor trónra segítették. Gizella türelmesen viselte a sérelmeket. Végül 48 év múltán visszatért hazájába a bajor lovagokkal. Itt megvalósította fiatalkori tervét: Passauban belépett a bencés nővérek kolostorába, amelyet bátyja, a megboldogult Szent Henrik alapított. Két év múlva apátnő lett.

Egyes magyar történészek azt a fölfogást képviselik, hogy Gizella haláláig Magyarországon maradt, és még 1050 előtt, Veszprémben halt meg. Ezek kétségbe vonják passaui sírjának valódiságát is. A történészek nagy része azonban, főleg a németek, elfogadják, hogy élete végén a passaui kolostorban élt és ott is halt meg. Sírfelirata 1095-öt jelöli meg halála éveként. A kőlapot csak néhány évszázaddal később tehették sírjára, és a kőfaragó nyilván összecserélte a két utolsó számát. Annál is inkább, mert 1083-ban avatták szentté férjét és fiát. Ha még életben van, elképzelhetetlen, hogy ne vett volna részt ezen, ha másképpen nem, képviselő által. Napjainkban egy müncheni egyetemi tanár anatómiailag megvizsgálta földi maradványait, és megállapította, hogy a csontváz 75 év körüli magas termetű nőé lehetett.

Szerzetesnői életéről alig maradt följegyzés. De még a gyér források is kiemelik, milyen részvéttel volt mindenki iránt, aki bajba jutott. A zárda vezetésében szerény volt, nővértársait minden fennhéjázás nélkül, szeretettel kormányozta. Nehézséget, szomorúságot türelemmel viselt, s idős kora ellenére komoly önmegtartóztatásban és böjtölésben élt. A rendi iskolában gondoskodott több előkelő bajor lány hívő neveléséről, s nővértársait is szeretettel oktatta szóval és főleg példával.

Passauban a niedernburgi templomban helyezték örök nyugalomra. Hamvai még ma is itt nyugszanak. Halálától kezdve sokan övezték személyét tisztelettel. Sajnos, a liturgia sajátos magyar részébe, a magyar propriumba ünnepe még nem került be. 1975 áprilisában a passaui püspökség beadványban kérte a Szentszéket, hogy ünnepére engedélyezzék saját könyörgés használatát. Ez meg is történt. A válaszban a rítuskongregáció elnöke ,,Sancta Gisela'' néven említi. Kívánatos lenne, hogy hivatalos szentté nyilvánítása érdekében lépések történjenek. 200 évvel ezelőtt Firmianus passaui püspök hajlandó lett volna veszprémi kollégájának a királyné hamvait teljesen átengedni, de a kedvezőtlen politikai események s a két püspök halála megakadályozták a terv keresztülvitelét. Talán még ma sem késő. Ideje, hogy a magyar nép első, szent életű királynénkat sajátjának tekintse. Hiszen negyvenkét éven át élt közöttünk, s a magyar történelemnek egyetlen nőalakja sem tett annyit népünkért, mint ő.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki első királynőnkül adtad Boldog Gizellát, és ő önfeláldozó buzgósággal fáradozott népünk megtéréséért, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy e nép, mint egykor, az igaz hitben eggyé váljon!

   
Szent Leonidász     vértanú, † 203.           


Szent Szaniszló     püspök és vértanú, † 1079.            


BOLDOG ULRIKA NISCH szűz, keresztes nővér (1882-1913)

Németországban, Württberg tartomány egyik községében született. A keresztségben a Franciska nevet kapta. Szülei 13 gyermeküket nagy szegénységben, nehezen tudták nevelni. Franciska is inkább nagyanyjánál lakott. 1901- ben elszegodött cselédnek. Három év múlva súlyos betegen kórházba került, itt ismerte meg az ingebohli keresztes novéreket. Felvételét kérte a rendbe, ahol az Ulrika nevet kapta. 1907-ben, fogadalomtétele alkalmával azt tuzte ki célul, hogy egészen a Keresztre feszített Úrnak és a felebaráti szeretetnek akar élni. Buhlben, majd a baden-badeni Szent Vince ház konyhájában szakácsnoként dolgozott. Sok megaláztatásban volt része, miket csendes békével viselt el. Minden alkalmat felhasznált, hogy novértársainak és másoknak titokban szeretetszolgálatot tegyen. Az Úr Jézus rendkívüli misztikus kegyelmekkel ajándékozta meg, de megismerte a lelki sötétség, a hitbeli kétségek, lelki elhagyatottság és kísértések kínzó próbatételeit is. Homloküreggyulladást kapott, és meg kellett operálni. Késobb tüdogyulladást állapított meg nála az orvos. Ekkor, 1912. júl 15-én Hegnébe, a novérek betegházába vitték. Közvetlenül halála elott a szomszédos szobában fekvo novér köhögési rohamot kapott. Ulrika novér ekkor kérte betegápolóját, hogy menjen át hozzá. Mikorra a betegápoló visszajött, akkorra már visszaadta szép lelkét Teremtojének 1913. május 8-án. Az alázatnak, a feltunés nélküli és néha sikertelen munkának, a szeretetnek és a türelemnek a szentje lett. II. János Pál 1987-ben avatta boldoggá.
„Hiszünk Isten országának eljövetelében, amely Jézus Krisztussal megkezdodött. Az Egyház tagjaiként, részt veszünk annak üdvözíto feladatában a szeretet tanúságtétele, a Krisztussal egyesült élet, az ima, a munka és a szenvedés által.”

A Keresztes Novérek Életrendje. Részlet.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Ulrikát példaképpé tetted az alázatban és a türelemmel viselt szenvedésben. Add, hogy példáját követve hu követoi legyünk a keresztet hordózó Krisztusnak s így elnyerjük a mennyei dicsoséget. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Barbarosz és vértanútársai

Szent Barbarosz a hitehagyott Julián császár hadseregében harcolt, Baohosz vezér alatt. Barbarosz titkos keresztény volt. A görögök és thrákok közötti harcban Bachosz párviadalban győzelmet aratott egy óriás fölött, ezzel megkönnyítette a csatát honfitársainál. A csata után hálát adva az isteneknek, felajánlotta az első áldozatbemutatást Barbarosznak. Mivel ezt visszautasította, Julián parancsára kínzások alá vetették, látva a kínzások közt megmutatkozó csodajeleket, keresztény hitre tért Bachosz és két társa Kallimachosz és Dénes. Mindnyájukat lefejezték utána. Barbaroszt még tovább kínozták, megtüzesített kemencébe dobták, a börtönbe mérges állatok közé vetették, de sértetlen maradt. Végül, 362-ben lefejezték.


Szent Barbarosz rabló

Szentünk Észak Görögországban élt. Rablással foglalkozott. Egy alkalommal, amikor magányosan ült barlangjában, megpillantotta az összerabolt kincseket. Lelkiismerete vádolta mindazért az embertelenségekért, amelyekkel összerabolta kincseit. Bűnbánatot, tartott, vétkeit meggyónta egy papnak, és nála 3 évet töltött. Bűnei alól feloldozást nyerve elment egy erdőbe, és ott szigorú életet élt. Nem volt ruhája csupán füvekkel táplálkozott. Életét úgy fejezte be, hogy a kereskedők, akik arra vadásztak, vadállatnak nézték és lenyilazták.

BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ

*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290-- 1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.

Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően -- ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna -- 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?

Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.

E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett -- ha nem is hazája, de -- lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése -- külső és belső megpróbáltatásain túl -- maga a számkivetés volt.

A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.

A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában -- néhány történészen és hagiográfuson kívül -- senki sem gondolt.

Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor ,,harminc hét'' után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez illő'' új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.

A domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet -- a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő -- legendájából következnek részletek.


--------------------------------------------------------------------------------

Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.

Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.

A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.

Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett elszenvednie.

Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.

Szavaiban és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.

Történt egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt. (Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?'' Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.

Ez a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról''. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.'' A gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.'' Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.

Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg... Annyira szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit így akartak neki adni... Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.

Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.

Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.

A nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.

Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki... Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz''. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.'' Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.

Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására... Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki szenvedés nélkül.

A sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát... Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni''.

Mielőtt azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.'' És íme ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.

Ettől kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.

Ezek a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való szerelmedben''.

Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is.... a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.''

Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.''

Nemcsak a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.

Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.

Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták, és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.

Íme ez a sírjának fölirata:

Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.

(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)

Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és meghallgatja imáinkat.''

Szent Evódiusz     püspök és hitvalló, † ~60.          


Szent Frida


Szent Jacobus

              
Szent Janka (Johanna)     szűz, † 1490.          


Olajbafőtt Szent János     apostol, † ~100.           


A sokat szenvedett Jób

Jób, a nagy szenvedő, a hagyomány szerint kb. 2000 évvel élt Krisztus előtt, Húsz földjén. Isten hű szolgája volt, aki gazdagon és boldogan élt. Isten 10 gyermekkel áldotta meg életét. Isten megengedte a sátánnak, hogy próbára tegye, vajon hű marad-e Istenhez a megpróbáltatásokban. Először javait vesztette el egy napon. Aztán gyermekei haltak meg egy szerencsétlenségben szintén egy napon. Jób mindenben belenyugodott Isten rendelkezésébe, hogy visszavette azt, amit egykor neki adott. Aztán testét érte fájdalmas és utálatos betegség. A szemétdombon ülve vakargatta cserépdarabbal sebeit. Jób kitartott hűségében. Visszautasította felesége tanácsát, hogy átkozza meg Istent és haljon meg. Szerencsétlenségében felkeresték barátai, akik bűnökről vádolták és a bűnök büntetéséül tudtak be mindent, ami Jobbal történt. Jób védekezett és igazságát emlegette. Végül, a förgetegben Isten jelent meg. Aki Jób szolgáját gazdagon megjutalmazta hűségéért. Újra gyermekekkel áldotta meg, és jószágállományában is gazdaggá tette. Ezután még 140 esztendeig élt. Öregen és élettel telve halt meg. A szenvedő Megváltó előképének is tekinthetjük.

Szent Judit


BOLDOG TROIANI MÁRIA KATALIN szűz, III. r., rendalapító (1813-1887)

Apja:Troiani Tamás, születési helye: Giuliano* di Roma. Keresztneve: Konstancia. Anyját 5 éves korában elvesztette. Ekkor Ferentinoba került a Szent Kláráról nevezett novérekhez. Az itt kapott nevelés hatására 15 éves korában a novérek közé lépett. Itt kapta a Mária Katalin nevet. O hozzá szokta tenni: a „Viterboi Szent Rózáról nevezett” jelzot. 1830-ban tett fogadalmat. Kitunt erényeivel, sokoldalú tehetségével: minden feladatot, mellyel megbízták, kitunoen látott el. Közben egyre jobban erosödött benne a missziós hivatás. Amikor egy ferences missziós atya 1852-ben a zárdába jött, hogy novéreket kérjen a kairói apostoli vikárius nevében az ottani misszióba, leányok nevelésére, Katalin az elsok között volt, akik erre jelentkeztek. Még több évnek kellett eltelnie, amikor 1859-ben hat klarissza novér apátnojükkel és Katalin útrakeltek. Még ez év oszén Kairó egyik negyedében (Clot-Bey) iskolát nyitottak. (Jellemzo Katalin akaraterejére, hogy amikor megérkeztek s megtudták, hogy az apostoli vikárius, aki oket meghívta, közben meghalt, a többi novér vissza akart fordulni, mégis Katalin lelkesíto szavaira maradtak). Hamarosan nagy feladatok elott álltak: Újabb iskolákat kellene megnyitni; (mohamedán szülok is kérték); néger rabszolga lányokat kellene kiváltani, kitett újszülötteket megmenteni. Mindehhez kevesen vannak. Hiába kértek novéreket a ferentinoi házból, azok ezt nem vállalták, sot jobbnak látták, ha elszakadnak a missziós háztól. Ezek után Katalin megtette a szükséges lépéseket, hogy új kongregációvá alakuljanak a ferences III. rend szabályai alapján. Ez lett a Ferences Misszionáriusnok Kongregációja (Congregatio Sororum Franciscalium Missionarium a Corde Immaculata B.M.V.), melyet hivatalosan 1868-ban erosítettek meg. Az alapító és az elso általános fonökno: Troiani Katalin lett. Tíz év alatt 9 házat nyitottak, 59 kairói novíciát vettek fel, iskoláikban 1350 leányt oktattak, kik közül 460 árvát kollégiumban neveltek, 450 néger rabszolgát kiváltottak, 100 kitett gyermeket megmentettek és neveltek. 1885-ben Jeruzsálemben is letelepedtek. Katalin 28 évi missziós tevékenység után 1887. máj. 6-án súlyos betegségben halt meg „a szentség hírében”. A nép a szegények anyjaként emlegette. Boldoggá avatása 1988-ban történt.
Katalin „különösen is tisztelte élo hittel az Eucharisztia titkát; engedélyt nyert a mindennapi szentáldozásra, ami akkoriban a szerzetesek közt sem volt szokásos; nagy volt benne a buzgóság Isten országa terjesztésén. Egyik novértársa mondta róla: Sohasem láttam nyugtalannak vagy türelmetlennek: mindig vidám, kedvesen mosolygó volt még akkor is, ha hibázókat kellett megintenie.”
(A Szentté Av. Kongreg. dekrétumából.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Katalint arra választottad ki, hogy új missziós kongregációt alapítson leányok oktatására és árvák felkarolására. Közbenjárására add, hogy Egyházad sohase nélkülözze a hozzá hasonló buzgó apostolokat és novéreket, különösen a missziókban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

              
Szent Marianus