Ezer perzsa szent vértanú

Amikor a keresztények Nagypénteken az Üdvözítő szenvedését és halálát ünnepelték,_akkor ölték meg Simeon püspököt, és vele együtt sok más keresztényt. Innentől kezdve 9 napon át szedték össze a keresztényeket és adták át őket a halálnak. Így halt meg ezer keresztény, és velük egy Azát nevű magas rangú királyi hivatalnok, akit Szápor király nagyon kedvelt. Mindezek Szápor király uralkodása alatt történtek 344-ben, április 13-23 között Perzsiában.

Szent Ardaleon vértanú

Ardaleon eredeti foglalkozása színész volt. A népi látványosságokon, és más helyekén szívesen, ábrázolta és játszotta az emberek cselekedeteit. Egy alkalommal azt játszotta el, hogyan viselkednek a keresztény vértanúk a szenvedések alatt. Amikor megdicsérték alakítását, csendet parancsolt és bevallotta, hogy kereszténnyé lett. Ezért tüzes vastepsire fektették és így nyerte el a vértanúságot Makszimián császár uralkodása alatt.

Hídverő Szent Benedek     hitvalló, † 1184       


SZENT JUSZTIN

* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.

Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek'' is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.

Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.

Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.

Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.

De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.

Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.

Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.

Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.''

Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.

Először egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.''

Azután egy híres pitagóreushoz ment, ,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, ,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''

Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.

Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.''

Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.''

Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.

A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.'' Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?'' Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!


SZENT LIDVINA szűz

*Schiedam, 1380. március 18. +Schiedam, 1433. április 14.

Amikor Lidvina 1380. március 18-án, virágvasárnap Rotterdamtól nem messze, egy Maas melletti halászvároskában megszületett, a plébániatemplomban éppen a Máté szerinti szenvedéstörténetet énekelték. Ezt a körülményt később úgy értelmezték, mint Lidvina életének előjelét, mert harmincnyolc éven át a betegágyához volt szegezve, és magát tökéletesen átadva Isten akaratának teljesen feloldódott jegyesének, Krisztusnak szenvedésében. Ezáltal kiegészítette a testében, ami hiányzik még Krisztus szenvedéséből.

Lidvina, kilenc gyermek közül az egyedüli leány, egyszerű szülői házból származott. A vidám gyermeknek sok volt a barátnője, s az ifjak szeme csodálattal függött rendkívüli szépségén.

Amikor szülei szándéka szerint odáig jutott, hogy házasságra készüljön, Lidvina értésükre adta, hogy egyáltalán nem gondol a házasságra, és ha akarata ellenére mégis rá akarják kényszeríteni, kérni fogja Istent, vegye el szépségét, testét pedig torzítsa el, hogy egyetlen kérője se akadjon. Szülei erre felhagytak minden további sürgetéssel, Lidvina pedig mindinkább magába vonult.

1395--96 telén egy hosszadalmas betegség nagyon legyengítette. Egészsége alig állt némiképpen helyre, amikor 1396. február 2-án néhány barátnője meghívta, hogy tartson velük a jégre. Elesett és eltört egy bordája. Ettől a naptól kezdve nem tudott többé lábra állni. Az orvosok hiába próbálták a seb körül képződött daganatot eltávolítani, állapota egyre rosszabbodott. Az akkori idők egyik leghíresebb orvosa, Godfried Sonderdanck megvallotta, hogy a földi tudásnak el kell némulnia Istennek itt megnyilvánuló kezével szemben. Lidvina rémes kínokat szenvedett. Teste fokozatosan rothadni kezdett; környezete számára csakhamar az undor s még inkább a részvét tárgya lett. Testén mindenfelé daganatok és nyílt sebek képződtek; jobb szemére megvakult.

A betegség önmagában nem üdvözít. Minden azon múlik, hogyan viseli el az ember a betegséget. Lidvinának is meg kellett ezt tanulnia. Gyóntatóatyja, Jan Pot rávezette: gyakorolja, hogy türelmesen viselje el szenvedését, akaratát egyesítse Isten akaratával, és szemlélje Krisztus szenvedését. Lassanként megtanulta, hogy teljesen átengedje magát Isten akaratának. Krisztus szenvedésének szemlélése lett mindennapos foglalatossága: olyan szorosan kapcsolódott az Ő szenvedéséhez, hogy felismerte: már nem ő szenved, hanem Krisztus szenved benne.

Az Úr segítsége nélkül lehetetlen lett volna kiállnia a szenvedésnek ezt a harmincnyolc évét. Arról tudósítanak, hogy csodás módon gyakran részesült mennyei vigasztalásban. Megjelent neki az őrangyala, a Szűzanya és jegyese, Krisztus is, aki megajándékozta sebhelyeivel, s ezzel még inkább szenvedése részesévé tette.

Hosszú keresztútján testi fájdalmaihoz lelki kínok is járultak: saját plébánosa nem akarta elismerni kiválasztottságát, látogatóit, akik egyre többen özönlöttek betegágyához, gyakran csak a kíváncsiság vezette, megterhelték a betegségére és életére vonatkozó tapintatlan kérdésekkel. -- Sokak vezetője és tanácsadója lett. Papok és világiak, előkelő és egyszerű emberek, városiak és falusiak, sőt a határokon messzi túlról is érkeztek, segítséget és támogatást kértek tőle lelki és anyagi szükségleteikben. Elrejtett dolgokat nyilvánított ki, feltárta a jövőt, és kíméletlenül ráirányította a figyelmet látogatói lelki állapotára. Mindenkin segített, és mindenki megváltozva távozott tőle.

Saját titkának, szenvedésének legmélyebb jelentése rejtve marad számunkra. Szenvedésének hatékonyságát, a külsőleg látható sikert nem lehet határozottan kimutatni, de tudjuk, hogy Isten gyakran választ ki embereket, akik szenvednek és engesztelnek mások helyett, másokért. Nem merészelhetjük azt állítani, hogy szenvedésük kevésbé jelentős, szentségük kevésbé nagy, mint az Egyház ama ,,nagyjaié'', akik külső sikereket tudtak felmutatni.

Lidvina a nyugati egyházszakadás idején élt, olyan korban, amelyben két, sőt három ember is versengett a pápai méltóságért. Másfajta rosszként jelentkezett azután az Egyházban Wyclif és Husz tévtana: hitviták és vallásháborúk osztották meg a kereszténységet. Mindehhez járultak a növekvő világi kedvtelések, az erkölcsi romlottság és a vallási életnek a népesség minden rétegében -- a papságban éppúgy, mint a világiak körében -- tapasztalható elernyedése. Lidvinának talán a Krisztus misztikus testében jelentkező mindeme gonoszságért kellett saját testében vezekelnie.

Betegsége harmincnyolcadik évében halt meg, 1433. április 14-én. Akinek az élete Krisztus szenvedésének jegyében állott, húsvét hetében mehetett be az örök boldogságba.

Lidvina tiszteletét, amely Hollandiában már a halála után megkezdődött, az Egyház 1890. március 14-én hivatalosan is megerősítette.

SZENT I. MÁRTON PÁPA

+Cherson (Krím), 655. szept. 16.

Márton, akit az Egyház vértanúnak tisztel, 649--653 között volt pápa. Az umbriai Todiból származott. Mielőtt megválasztották, a pápa követe volt a konstantinápolyi császári udvarban. Pápai feladataihoz és sorsának további alakulásához jó iskola volt ez. Ismerte a császárváros életét, az udvar politikai légkörét és az ott uralkodó teológiát.

A bizánci teológusokat akkoriban az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon a megtestesült Fiúistennek egy vagy két akaratot kell-e tulajdonítani? A vitatott kérdés része volt annak a véget nem érő vitaáradatnak, amelyet a kalcedoni zsinat váltott ki Jézus két természetéről szóló tanításával. A bizánci császárok a kalcedoni tanítás ellenzőinek ismételten egységesítő formulákat kínáltak föl, azzal a céllal, hogy helyreállítsák az Egyház egységét, s egyben megszilárdítsák az ugyancsak veszélyeztetett békét. Hérakleiosz császár (610--641) is közzétett egy ilyen formulát 638-ban, mely azonban kétértelműen fogalmazott, s ezért nem érhette el célját, sőt új árkokat szántott és további szakadáshoz vezetett. A tudós bizánci szerzetes, Maximosz lett a hamisítatlan kalcedoni hitvallás elnyomhatatlan hangú védelmezője, és ezért a ,,Hitvalló'' nevet kapta.

II. Konstans császár (641--668) hatalmi szóval akart véget vetni a teológiai vitáknak. 645-ben császári rendelettel érvénytelenítette elődje rendelkezését, és így határozott: ,,Parancsként adjuk minden alattvalónknak, hogy a mai naptól fogva tilos a Krisztusban lévő egy vagy két akaratról még vitázni is. Aki ezt a parancsolatot megszegi, először is a mindenható Isten rettenetes ítéletét vonja magára, másodszor a császár büntetését is: hivatalból való elmozdítást, ha püspök az illető, vagyonelkobzást ha előkelő, korbácsolást és száműzetést ha egyszerű állampolgár.''

Ez a császári döntés a szabad teológiai vitatkozás végét és az állami üldöztetés kockázatát jelentette minden bátor hittudósnak. Ilyen körülmények közt választották Mártont 649-ben Róma püspökévé. Fölszenteltette magát, mielőtt megkapta volna a választáshoz a császári jóváhagyást. Ez olyan esemény volt, amely nem csökkentette a helyzet feszültségét. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után zsinatot hívott össze Rómába. Az itáliai püspökök meglehetősen szép számban össze is jöttek, a teológiai tanácskozások tulajdonképpeni kezdeményezői és irányítói azonban azok a görög szerzetesek voltak, akik hazájukból Rómába menekültek. Hitvalló Maximosz közöttük volt. Ez már meg is szabta a zsinat irányát. A zsinat, amelynek eredeti okmányai ránk maradtak, visszautasította a császár parancsát, és a kalcedoni hitvallás ellenzőit kiközösítéssel sújtotta.

Konstans császár semmiképpen sem volt hajlandó az ügyet elnézni vagy akaratából engedni. Olympiosz exarchát kettős megbízatással Itáliába küldte: gondoskodjék róla, hogy a római egyház területén elfogadják a császári rendeletet, és tartóztassa le Mártont. Erre a hatalmi föllépésre azonban nem került sor, mert Olympiosz föllázadt a császár ellen. Itália önálló uralkodójává tette magát, és az is maradt három éven át, míg 652-ben el nem esett Szicíliában az arabok ellen vívott harcban. Márton ez idő alatt háborítatlanul láthatta el hivatalát. Más kérdés, hogy milyen mértékben pártolta Olympioszt. Az biztos, hogy semmi oka sem volt arra, hogy szembehelyezkedjék vele: Olympiosz volt Itália ura, a császár messze volt -- és eretnek volt.

Olympiosz halála után azonban új exarcha jött Itáliába, aki könyörtelenül teljesítette császári megbízatását. Róma püspökét, az egyház fejét letartóztatták, és betegen Konstantinápolyba hurcolták. Három hónapon át megalázó és szigorú fogságban tartották. Azután lefolytatták ellene a pert, amelyet eleve kirakatperként rendeztek meg. A hittel kapcsolatos kérdéseket, melyekre Márton az eljárás folyamán rá akart térni, elutasították: ,,Ne jöjj most elő dogmatikai kérdésekkel. Egyes-egyedül felségsértéssel vádolunk. Mi is rómaiak vagyunk, keresztények és igazhitűek.'' Tanúk léptek föl, akik egy Olympiosszal való összeesküvést akartak rábizonyítani: ,,Egy gyékényen árult Olympiosszal, halálos ellensége a császárnak és minden római műveltségnek.'' Márton egyedüli azzal védekezett, hogy tehetetlen volt Olympiosz katonai hatalmával szemben, és föltette a kérdést: ,,Hát én tettem Olympioszt exarchává?'' E reménytelen helyzetben Róma püspöke így fejezte be védőbeszédét: ,,Tegyétek csak meg velem azt, amit akartok és már régen elhatároztatok. Csak egyre kérlek Isten nevében: hamar tegyétek. Tudja az Isten, hogy a halál akármelyik fajtájával a legnagyobb szolgálatot teszitek nekem.''

A per fölségsértés címén kimondott halálos ítélettel végződött, Újabb bebörtönzéssel, zaklatásokkal és fenyegetésekkel akarták a halálraítéltet engedékennyé tenni. Rá akarták kényszeríteni, hogy vegye föl az egyházi közösséget a konstantinápolyi pátriárkával. Márton állhatatos maradt: ,,Még ha darabokra szabdaltok, akkor sem fogok a konstantinápolyi egyházzal közösséget vállalni.'' Ismét eltelt közel három hónapi fogság, s akkor a halálos ítéletet száműzetésre változtatták. A beteg püspököt a Krím-félszigetre, Chersonba szállították.

Ebből a száműzetésből Márton néhány levelet írt hű barátainak. Beszámolt a nyomorúságról, amelyet a száműzetésben el kellett szenvednie, soraiból kicseng az idős ember keserűsége, aki elhagyatva és segítség nélkül érzi magát. A rómaiak már az előző évben új püspököt választottak I. Jenő személyében. Ezt a hírt is a tehetetlenségre kárhoztatott ember lemondásával vette tudomásul. A Krím-félszigeten halt meg 655. szeptember 16-án.

Nyomasztó szomorúság árnyékolja be ennek a római püspöknek a hivatali idejét és szerencsétlen életét. Egy kis baráti kör kitartott ugyan mellette; egyik barátjának köszönhetjük a konstantinápolyi perről szóló híreket. De ez a beszámoló irodalmi értelmezés és alakítás nyomait hordja magán. Régebbi vértanútörténeteket, sőt magának Jézusnak a szenvedéstörténetét is szeme előtt tartotta az író, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy később vértanúnak tiszteljék a püspököt.

Görög életrajza a halála napját április 13-ra teszi, a bizánci rítusban mindig ezen a napon ünnepelték. Egy 9. századi martirológium november 12-én hozza a napját, s Rómában a 11. század óta ekkor ünnepelték. 1969-ben áthelyezték ünnepét a halála napjára, április 13- ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Néhány részlet a hitvalló pápa leveleiből hitelesen bizonyítja, milyen szenvedéseket kellett hűségéért elviselnie.

Még mielőtt a császári bíróság elé állították Mártont, a ,,keresztény'' Konstantinápolyban megalázó börtönt kellett elviselnie. Márton így ír erről: ,,Már 47 napja nem kapok vizet mosakodásra. Megdermedek a hidegtől és végtelenül gyenge vagyok. Szüntelen vérhasban szenvedek, nem tudok fölegyenesedni. Az étel, amit adnak, utálatos és undorító. Remélem, Isten hamarosan elvisz ebből a világból, és üldözőimet bűnbánó érzületre indítja.''

Krími száműzetésének idején ezt írja a szenvedő pápa hű barátainak: ,,A kenyérnek itt csak a nevét ismerik. -- Csodálkoztam, és most is csodálkozom azoknak a közömbösségén és irgalmatlanságán, akik valamikor hozzám tartoztak, barátaim és felebarátaim voltak, hogy szerencsétlenségemre teljesen elfelejtettek, és amint vélem, már arra sem kíváncsiak, hogy élek-e még vagy sem.''

Keserűen érinthette, hogy közben Rómában új pápát választottak, de nem tagadja meg tőlük imáit: ,,Azok ott Itáliában elfelejtettek, mintha már nem is volnék a világon, én azonban nem hagyom abba, hogy kérjem Istent, Szent Péter közbenjárására őrizze és tartsa meg őket rendületlenül a katolikus hitben.''

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, ki Szent Márton pápát megsegítetted, hogy sem a fenyegetések, sem a kínzások meg ne törjék, kérünk, segíts, hogy erődre támaszkodva mi is állhatatosan viseljük a világ zaklatásait!

Szent Maximusz     vértanú, † 229       

Szent Tíbor (Tiburciusz)     vértanú, † 229       

Szent Valerián     vértanú, † 229       

BOLDOG SZICÍLIAI VILMOS remete, III. r. (1309-1404)

Szicíliai vagy Scicli* néven szerepel arról a helységrol, ahol remetéskedett. Noto városkában született nemesi családból. Fiatalon a sziget királyának, II. Frigyesnek szolgálatában állt mint fegyverhordozó. Élete megváltozásához egy különös eset járult hozzá. Az Etna tuzhányó közelében egy erdoségben részt vett egy vadászaton, ahol királyát megtámadta egy vadkan. Vilmos kötelességszeruen királya védelmére kelt, eközben ot a vadkan halálosan megsebesítette. Cataniába vitték, ahol feladták neki a végso szentségeket. Ebben az állapotban megjelent neki Szent Ágota vértanú, biztosította, hogy meggyógyul, de cserébe ezentúl a Királyok Királyának szolgáljon. Vilmos ezután királyától kérte a felmentést hivatala alól, amit meg is kapott. Noto felé vette útját. Útközben elokelo öltözékét egy koldusnak adta, pénzét kiosztotta a szegényeknek. Szülovárosának Szent Márton kórházában húzódott meg egy szuk cellában a Szent Kereszt templomához közel. Itt ismerkedett meg Piacenzai Szent Konráddal, talán az o hatására lépett o is a ferences III. rendbe. Életük végéig tartott a barátságuk. Egymástól tanulták el az imádság, böjt, vezeklés gyakorlását, a betegek gondozását. Egymástól nem messze élték remeteéletüket. 12 év múlva Vilmosnak megjelent az Istenanya és kérte, menjen el Sciclibe, (a várostól nem messze) ott éljen remeteéletet és élessze fel a tiszteletet ott lévo kegyképe (Kegyes Anya-kép) iránt. Vilmos tehát elment a városba, sikerült is megújítani a kegykép iránti tiszteletet. A kápolna közelében egy saját maga építette kis cellában lakott. Sokan keresték fel és épültek erényein. Itt is meglátogatta Konrád barátja, vele együtt tartotta a nagyböjtöt szigorú böjtölésben. Így érte meg a 95. évét, amikor meghalt. Térdelve, karjait keresztbetéve, szemét égre emelve találtak rá. Tiszteletét III. Pál hagyta jóvá 1540 körül.

„Anyja vagyok én a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, a hitnek és a szent reménynek... Jertek hozzám mind, akik megkívántok engem és teljetek el gyümölcseimmel. Emlékezetem minden idok nemzedékeiben... Aki reám hallgat, meg nem szégyenül, akik értem fáradnak, nem esnek bunbe. Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek.” (Sir 24)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Vilmost a remeteéletre hívtad s általa a Szuzanya tiszteletére épült kegyhelyet felvirágoztattad. Add, hogy erényeit követve és a Szuzanyát tisztelve eljussunk a mennyei hazába. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Artemon felszentelt vértanú

Dioklécián császár idején (284-305) az üldözések eljutottak a kisázsiai Laodicea területére is. Megtudván ezt Laodicea püspöke Sziziniosz, Artempn pappal együtt éjszaka bement Artemisz templomába, a bálványszobrokat összetörte és elégette. Patrícius, a császár helytartója, Laodiceában áldozatot akart bemutatni á bálványoknak, ám a templomban semmit nem talált. Megtudta, hogy a keresztény püspök és papja semmisítették meg a bálványokat, körülvette katonákkal a keresztény templomot, hogy az ott levőket legyilkolja. Néhány nap múlva Artemont vasra verette és megtüzesített tepsiben gyötörte. Isten azonban sértetlenül őrizte meg. Azután a hóhér, forró olajba dobatta, de láthatatlan erő őt vetette a forró olajba. Isten újra megőrizte papját. S csodák hatására sok pogány megtért Krisztus hitére és megkeresztelkedtek. Megkeresztelkedett Titaliosz pogány pap is, későbbi cezareai püspök, Ártemon. ezután Ázsiába költözött, és csodáival sok pogányt vezetett Krisztus hitére. A hit hirdetése miatt 303-ban karddal lefejezték.

SZENT HERMENEGILD vértanú

*Hispánia, 550 körül. +Tarragona, 585. április 13.

Vannak olyan mártírok, kiknek vértanúsága egyszerű, világos modellnek felel meg: egy istenellenes, ,,gonosz'' hatalom valamilyen módon kiprovokálja Krisztus szolgáinak hitvallását, hogy azután többé-kevésbé válogatott kegyetlenséggel megbüntesse ezt a hitvallást. Szent Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.) püspök, továbbá a nemes szűz, Szent Ágnes (lásd: A szentek élete, 52. o.) ilyen ,,klasszikus'' mártír. Másokban viszont a hit megvallásához olyan személyes és környezeti adottságok társulnak, amelyek elhomályosítják, sőt olykor a felismerhetetlenségig el is takarják azt. Az ilyen jellegű vértanúságokat nagyon jól ismerjük manapság; megvoltak azonban már a korai évszázadokban is. Közéjük tartozik Hermenegild is, bár mártír címét hivatalosan csak halála után ezer évvel ismerte el az Egyház.

Hermenegild a 6. század közepén született. Apja a nyugati gótok hatalmas királya, Leovigild volt, aki a svéveken és a keletrómaiakon aratott több győzelme után Hispánia uralkodója lett. Országán belül is megszilárdította helyzetét a hatalomra törő nemességgel szemben. A szomszédos frankokkal házassággal biztosított jó viszonyt: a fiának, Hermenegildnek megkérte és megkapta Ingundis királylány kezét. Az ifjú asszony azonban katolikus volt, és az ariánus nyugati gót királyi udvarban csaknem ellenséges légkör vette körül. Úgy látszik, mindenekelőtt Goeswintha, Leovigild második hitvese követett el mindent, hogy menye romlását okozza. Ingundis azonban szilárd maradt, Hermenegild pedig védelmezőn állt asszonya mellé.

Leovigild bizonyára helyesnek tartotta az ifjú pár királyi udvartól való elválását, és átadta Hermenegildnek a helytartóságot birodalma egy részében, Sevilla fővárossal. Ott azután Ingundis hatalmas pártfogóra talált Szent Leander (lásd: 119. o.) püspökben és hatásukra Hermenegild 580-ban katolikus lett. Leovigild felismerte, hogy a királyi ház vallási megoszlása nemcsak belpolitikai feszültséget hozna magával, hanem beláthatatlan nehézséggel járhatna kifelé is. Követelte fiától, hogy térjen vissza az ariánizmusra. Ekkor Hermenegild felvette a királyi címet, érmet veretett a saját nevével, és maga köré gyűjtött mindenkit, aki nem jó érzülettel viseltetett Leovigild uralma iránt, elsősorban a katolikus nemességet. A katolikus nyugati gótoknak ez az önmagában kis csapata könnyen talált szövetségesekre az ország határain túl. A svévek Miro király vezetésével már mintegy húsz év óta katolikusok voltak, a keletrómaiak pedig régebb óta. Mindenekelőtt Leovigildtől elszenvedett vereségük hajtotta őket a lázadó fiú táborába.

A király viszonzásul először is az ország hierarchiájára mért csapással válaszolt. Száműzte azokat a püspököket, akiket felelősnek tartott Hermenegild ,,lázadásáért'' és javaikat elkobozta. Messzemenő vallási engedményeket tett az ariánussá lett katolikusoknak. Utána nyílt harcra került sor. A diplomáciában és a hadvezetésben Leovigild volt a jártasabb; az ellenállás megtört. Hermenegildet elárulták, foglyul ejtették, és megfosztották királyságától, de kapott egy lehetőséget élete megtartására: ha kész arra, hogy apja hatalmának való alávetettségét az ariánizmusra történő visszatérésével bizonyítja, szabad lesz. Bizonyára Leovigild politikai indítékai álltak itt előtérben. Hermenegild számára azonban elérkezett hite megvédésének ideje, s ő állhatatos maradt. Miután halálra ítélték, hosszú, kínos fogságot kellett még kiállnia. Apja egy ariánus püspököt küldött hozzá, hogy megáldoztassa. Az Eucharisztiáról hónapok óta lemondani kényszerülő halálraítéltben erős kísértés ébredt, de felismerte a ravaszul szőtt hálót, és nem engedett a kísértésnek. Feldühödött apja ekkor 585. április 13-án, nagyszombaton lefejeztette.

,,Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.'' (Jn 12, 24) A Szentírás eme igéjének gyors beteljesedése már Nagy Szent Gergelyt (lásd: A szentek élete, 511. o.) is bámulatba ejtette, aki Dialógusaiban Leander püspök közlése alapján írta le Hermenegild vértanúságát. Röviddel Hermenegild halála után testvére, Rekkared vette át az uralmat a nyugati gótok birodalmában. Ő is katolikussá lett, és rövid idő alatt az igaz hitre vezette népét. A nemzet és vallás egysége, amelyért Leovigild megölte fiát, abban a hitben valósult meg, amelyért a fiú feláldozta magát.

Hermenegild emléke apja politikai és testvére egyházi sikere mögött háttérbe került, talán éppen azért, mert kortársai még nálunk is kevésbé tudták kibogozni a politikai és vallási problémák szövevényét, melyek halálához vezettek. Ma mégis úgy tekintik Hermenegildet, mint a katolikus Spanyolország nagy patrónusainak egyikét.

Szent Ida     özvegy, † 1113       


Szent Kreszcensz vértanú

Szentünk a liciai Myrában született nemes családból. Amikor mint felnőtt, meglátta a bálványokat imádó tömeget, közéjük vegyült és igyekezett őket felvilágosítani értelmetlenségükről. A parancsnok ezért maga elé hivatta, hittagadásra akarta bírni, végül tűzhalálra ítélte.

GAICHEI* BOLDOG LIPÓT (1732-1815)

Perugia* közelében, Gaiche nevu helységben született. Egy ideig pásztorkodott, majd 18 éves korában beöltözött ferencesnek éppen abban az évben, amikor Szent Lénárd, a nagynevu népmiszszionárius ferences meghalt. Lánárd „orá hagyta muve folytatását” - mondják egyesek. Lipót valóban Szent Lénárdot példaképéül választotta és követte hivatásában. Lánárd 44, o 45 évig volt népmisszionárius - valamivel szukebb körben, Umbria és Lazio* területén. Pappá szentelése után egy ideig filozófiára és teológiára tanította rendtársait, törekedve arra, hogy a tudomány mellett a jámborságban is elore haladjanak. A szerzetesi fegyelem huséges megtartója és szorgalmazója volt. Hamarosan megkezdte népmisszionárius tevékenységét. Nemcsak mint kiváló igehirdeto, hanem mint szentéletu szerzetes nagy hatással muködött. A barokk kor jellemzoje volt a törekvés a drámai hatásra a szentbeszédekben: kereszttel a vállán, töviskoronával a fején, máskor önostorozás kíséretében tartotta missziós beszédeit - ugyanezt megtette Lénárd is. Közben 1768-ban kinevezték az Egyházi Állam apostoli misszionáriusává, majd egy ideig tartományfonök volt Umbriában. Abban is követte Lénárdot, hogy o is alapított Spoleto mellett, Monteluco*-ban egy olyan kolostort, ahova a misszionáriusok az igehirdetés után elvonultak, hogy az újabb apostoli munkára imával, elmélkedéssel, tanulmányokkal felkészüljenek. Az egyháztörténelem szomorú éve az 1809-es év, Lipót számára is gyászos év lett: Napóleon elfoglalta az Egyházi Államot és megszuntetett minden kolostort. Lipótnak is el kellett hagynia Montelucot, s 77 évesen világi papként egy kis községben húzta meg magát. De mivel nem volt hajlandó a francia kormány által követelt huségesküt letenni, számkivetésbe vitték. Még megérte az Egyházi Állam visszaadását s a pápa Rómába visszatérését (1814. máj. 24.), visszatérhetett o is szeretett kolostorába, s a következo évben befejezte életét. XIII. Leó pápa 1893-ban avatta boldoggá.

Szent Ferenc tanítása:

„Emlékezzenek a testvérek, bárhol is vannak, hogy átadták magukat az Úr Jézus Krisztusnak. Az o szerelméért tehát kötelesek kiszolgáltatni magukat a látható és láthatatlan ellenségeknek, mert az Úr mondja: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a`mennyek országa.”

Meg nem erosített Regula 16.f.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lipót kiváló népmisszionáriust apostoli erényekkel ékesítetted. Add, hogy Egyházadban a hit és az életszentség mindig új erovel virágozzék. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Thomaida vértanúnő

Thomaida Alescandriából származott istenfélő szülőktől. Szüleitől keresztény nevelést kapott és megismertették a könyvekkel is. 15 éves korában férjhez adták egy keresztény ifjúhoz. Férje házában tisztán, szelíden és jóságosán élt, mindenki tisztelte ezekért az erényekért. Velük egy házban lakott a férje, apja az apósa. Nagyon megtetszett neki erényes menye és tisztátalan gondolatokkal, és vágyakkal közelített felé.

Egy éjjel, amikor az ifjú férj halászni ment társaival, az após, testi bűnre akarta csábítani menyét, lefejezéssel fenyegetve meg. Thomaida egészen ellent állt, amire apósa beváltotta, fenyegetését, karddal lefejezte menyét. Így nyerte el tisztasága védelmében a vértanúi koronát az V. században. Konstantinápoly egyik kolostorában temették el, sírjához sokan zarándokoltak olyanok, akiket testi vágyak gyötörtek.

Szent Anthusa anya

Szentünk Konstantinosz Koprónimosz császár leánya volt. Atyja hiába akarta férjhez adni, ő elhatározta, hogy megőrzi magát szüzességben. Atyja halála után (775.) szétosztotta mindenét a szegények segélyezésére és a templomok ékesítésére, ő maga pedig a jámborság gyakorlatainak szentelte életét. Imádkozva az Úr imáját, és olvasva a Szentírást. Kívánva a magányosságot, belépett szent Eutim kolostornak szerzetesnői közé. A kolostorban, telve szeretettel és alázatossággal, úgy szolgált minden munkát elvégezve, mint egy egyszerű szerzetesnő. Meghalt 57 eves korában 811-ban.

Szent Athanázia anya

Athanázia, gazdag és istenfélő szülők leányaként született, Egina szigetén. Szülei akaratából férjhez ment, de 17 nap múlva férje elesett a szigetet megtámadó araboktól. Athanázia újra férjhez ment, és férjével együtt a jámborság gyakorlására adták magukat, segítették a szegényeket, látogatták a betegeket, étellel, ruhával segítve és amivel csak tudtak. Férjét rábeszélte, hogy lépjen kolostorba. Házukból kis menedékhelyet készített olyan leányok számara, akik a szűzi életre vágytak. Főnöknőjükké választva, méginkább kitűnt a jó cselekedetekben. Négy év múlva egy magányos helyen kolostort épített mindnyájuk számára. Hírük messzire elterjedt, odajöttek a betegek, akik Athanázia imáira meggyógyultak. Meghalt 860-ban. Meghagyva társainak, hogy halála után 40 napon táplálják a szegényeket az ő emlékére.

Szent Bazil hitvalló püspök

Kis Ázsiának ősi városában Páriában az apostoli idők óta létezett püspöki szék. Püspökei között volt Bazil főpap is, akit erényes élete miatt választottak meg erre a tisztségre. Amikor a képromboló tévtanítás kitört, Bazil minden kapcsolatot megszüntetett a tévtanítokkal, és nem engedte meg, hogy egyházmegyéjében működjenek. Bármennyire is kényszerítették, nem írt alá írást a képtisztelet elvetéséről. Ezért a tévtanítók részéről sok szenvedést, kellemetlenséget kellett elviselnie. Állandóan menekült egyik helyről a másikra. Istennek tetsző élet után végül is békében hunyt el.

Szent I. Gyula    pápa és hitvalló, † 352       


Szíriái Szent Izsák atya

Izsák atya Szíriából származott, de Itáliában élt szerzetesi életet egy puszta helyen. Szigorú élete sok követőt vonzott hozzá, akik vezetése alatt kívántak élni. Végül, rábeszélték, hogy legyen &z elöljárójuk. Izsák atya kolostort épített számukra a Spoletó közelében, a Monté Lukán, és szerzetesi életük vezetője lett. Meghalt 550 körül. Életében Istentől a jövendölés és a lelki látás ajándékát kapta.

SZENT KARPOSZ, PAPÜLOSZ és AGATHONIKÉ vértanúk

 +Pergamon, valószínűleg 161 és 169 között.

Feltehetően abban az időben, amikor a szmirnai Szent Polikárp (lásd: A szentek élete, 108. o.) elszenvedte a vértanúságot, Pergamonban, a pogányság kisázsiai fellegvárában (vö. Jel 2,13) a gurdoszi Karposz püspököt és a tiatirai Papülosz diákonust ítélték halálra keresztény hitük miatt. Vértanúságuknak két régi leírása maradt ránk, ezek azonban semmilyen életrajzi közlést nem tartalmaznak.

A Karposz és Papülosz vértanúságáról szóló tudósítást (a hőslelkű Agathoniké önként csatlakozott hozzájuk) így foglalhatjuk össze:

Amikor Asia provincia prokonzula Pergamonban volt, keresztény hitük miatt elébe vezették Karposzt és Papüloszt. A prokonzul a bírói székbe ült, és megkezdte a kihallgatást: ,,Hogy hívnak?'' Karposz így válaszolt: ,,Fő nevem ,keresztény'. Ha azonban világi nevemet is tudni akarod: Karposz.'' A prokonzul: ,,Ismered a felséges császárok parancsát, hogy tisztelnünk kell a mindenséget átható isteneket. Azt tanácsolom ezért, hogy lépj elő és áldozz nekik.'' Karposz azonban szembeszegült azzal a kívánsággal, hogy hitét megtagadja, s ezt végül így magyarázta meg a prokonzulnak: ,,Hagyj fel a tisztelettel, amellyel elhalmozod őket (az istenek szobrait)! Nem tudnak mozdulni, és teljesen védtelenek, ha kutyák és hollók bepiszkítják őket.'' Amikor a prokonzul látta, hogy rábeszélése eredménytelen, a kezénél fogva felfüggesztette Karposzt, és vaskarmokkal tépette. A szent hitvalló azonban utolsó erejével is hangosan kiáltotta: ,,Keresztény vagyok!'' Rövid időn belül annyira meggyötörték, hogy már hangot sem tudott kiadni.

A prokonzul ekkor ott hagyta és Papüloszhoz fordult. Arra a kérdésre, hogy vannak-e gyermekei, így válaszolt: ,,Igen, sokan, Isten kegyelméből. Minden tartományban és minden városban vannak gyermekeim Istenben.'' Nyilván vándorprédikátor volt, és tevékenysége közben sok hívő lelki atyja lett. Eredménytelen párbeszéd után a prokonzul befejezésül nyersen megkérdezte Papülosztól: ,,Áldozol? Vagy mit tudsz ellene felhozni?'' Papülosz így válaszolt: ,,Ifjúságom óta szolgálok Istennek, bálványoknak sohasem áldoztam. Keresztény vagyok, többet nem is kell tudnod rólam. Ennél nagyobbat és szebbet nem tudok mondani.'' Erre őt is felfüggesztették és vaskarmokkal kínozták, s eközben három hóhérpár váltotta egymást. Egy hangot sem adott, állhatatosan viselte el kínzói dühét.

A megkínzottak állhatatosságának láttán a prokonzul megparancsolta, hogy égessék el őket elevenen. Mindkettőjüket eloldozták a kínzócölöptől, és az amfiteátrumba kellett vonszolniuk magukat. Ott elsőként Papüloszt szegezték egy karóhoz, és meggyújtották a máglyát. A fellobogó tűzben csakhamar kiadta lelkét. Ezután Karposzra került a sor. Amikor őt is leszögezték, csak mosolygott magában. A körülállók magukon kívül voltak, és megkérdezték tőle: ,,Mit jelent ez? Miért nevetsz?'' Így válaszolt: ,,Látom az Úr dicsőségét, és kiváltképpen örülök, hogy megszabadulok tőletek, s nincs részem gonoszságtokban.'' Krisztus vele volt a szent vértanúval kínjai között, és megajándékozta annak boldogító megtapasztalásával, hogy végső küzdelmében szélesre tárultak számára a mennyország kapui. Amikor aztán magasra csaptak a máglya lángjai, Karposz hangosan felkiáltott: ,,Úr Jézus Krisztus, te tudod, hogy a te nevedért viseljük el mindezt!'' És: ,,Áldott vagy, Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, hogy engem bűnöst, mindezek részesét méltóvá tettél magadhoz!'' Imádságát bevégezve Karposz visszaadta lelkét a mennyei Atya kezébe.

Ezután pedig valami egészen szokatlan dolog történt: Agathoniké, aki ott állt -- érzékei által vagy lélekben, ki tudná megmondani? --, hasonlóképpen megtapasztalta ,,az Úr dicsőségét'', amelyet Karposz pillantott meg, és ebben annak jelét látta, hogy ő is a vértanúságra hivatott. ,,Ez a vendégség nekem készült -- kiáltotta fennhangon -; együtt kell ünnepelnem ezen a dicsőséges ünnepi lakomán!'' A vértanúság és a belőle fakadó mennyei dicsőség csábító lakomának tűnt számára. Maga Jézus is gyakran beszélt a mennyei vendégségről (vö. Mt 8,11; Lk 14,15 skk), kereszthalálát pedig a kehely kiivásának mondta (Mk 10, 38).

Agathonikét tüstént elfogták, és a nézők közbekiáltásaira, hogy mégiscsak érezzen részvétet a fia iránt, akit árván hagy magára, így válaszolt: ,,Van Istene! Ő elég hatalmas ahhoz, hogy segítsen rajta. Ő viseli gondját mindennek. Én pedig készen vagyok!'' Amikor magasba emelték a cölöpön, és már égette a tűz, hangosan felkiáltott: ,,Uram! Uram! Uram! Segíts nekem! Benned van a menedékem!''

A keresztények titokban összegyűjtötték Krisztus e vértanúinak maradványait, hogy megőrizzék és tiszteletben tartsák őket.

Szent Kénász és vértanútársai

Ménász, Dávid és János atyák a VII. században voltak szerzetesek Palesztinában. A szaracénok nyilai ölték meg őket.

GÓT SZENT SZABBÁSZ vértanú

*Dácia, 334. +372. április 12.

Szabbász vértanúaktája arról tudósít, hogy alig képzett, szegény ember volt, de teljesen áthatotta a keresztény hit. A nyugati gótok népéhez tartozott, amely a 3. század közepétől a Drinápoly melletti csatáig (378) a régi római Dácia provinciában lakott.

Amikor a gótok 260 körül megtámadták a római birodalmat, egészen Kappadókiáig nyomultak előre, és hadifoglyokat vittek magukkal. Voltak köztük keresztény papok is, akik elvitték az Evangéliumot a gótokhoz. A kereszténység a 4. században Audiosz révén is eljutott a nyugati gótokhoz; ő szakadár közösségeket hozott létre. Szabbász idejében a nyugati gótok felségterületén háromféle keresztény csoport létezett: ortodox niceaiak, ariánusok (köztük legismertebb Wulfila püspök) és audiánusok.

Szabbász ortodox niceai volt. A vértanúságáról szóló tudósítás, az ókori hagiográfia kiemelkedő példája, nagyon fontos forrás a gótok megtéréséhez.

Amikor a gót fejedelmek intézkedéseket hoztak a keresztények ellen, és a bálványáldozatok húsának fogyasztására akarták rávenni őket, Szabbász falujában a pogányok azzal akarták az üldözőket becsapni, hogy a keresztények elé közönséges húst tettek az áldozati hús helyett. Szabbász azonban nem értett egyet ezzel a csalással, és erre az álláspontra jutott: ,,Aki eszik ebből a húsból, nem lehet keresztény.'' A csalást kieszelő pogányok elűzték, de csakhamar megengedték, hogy visszatérjen. Amikor újabb üldözés tört ki, ugyanebből a faluból néhány pogány esküvel akarta bizonyítani, hogy a faluban nincs keresztény. Szabbász azonban ezt mondta a tanácskozáson:

,,Helyettem senki se esküdjék, mert keresztény vagyok.'' Amikor a poroszlók odaértek, a falu lakói megesküdtek, hogy egyetlen keresztényen kívül nincs több közöttük. Szabbászt a fejedelem elé vezették, ezt azonban pénzvágyában nem érdekelte a vagyontalan keresztény, és bántatlanul hagyta.

Amikor később nagy keresztényüldözés tört ki, Szabbász húsvét előtt egy városba akart menni, hogy Guttika pappal együtt ülje meg az ünnepet. Egy látomása arra késztette, hogy térjen vissza, és keresse fel Szanszalasz papot, aki a száműzetésből tért vissza a római birodalomba. A húsvét utáni harmadik éjszakán azonban a törzs fejedelme, Atanarich harcosaival megtámadta a falut. Szabbászt és Szanszalaszt megkötözték, bántalmazták és elvezették. Amikor Szabbász tagjain nem mutatkoztak véraláfutások, teljes büszkeséggel hívta fel poroszlói figyelmét erre a tényre. Ezek haragra gerjedtek emiatt, és szüntelen kínzások közepette egy kocsi tengelyéhez feszítették kezét és lábát. Atanarich végül kiadta a parancsot, hogy függesszék fel a ház gerendájára. Egy idő múlva a fejedelem hírnökei áldozati húst vittek Szabbászhoz és Szanszalaszhoz azzal a paranccsal, hogy fogyasszák el, ha meg akarják menteni az életüket. Szanszalasz ezt azzal a megjegyzéssel utasította vissza, hogy számukra ez nem megengedett. Atanarich meg is feszítheti vagy más módon meg is ölheti őket. Szabbász így szólt: ,,Ki parancsolja ezt?'' -- ,,Urunk, Atanarich.'' -- ,,Csak egy Úr van, Isten az égben. Atanarich azonban istentelen és átkozott ember. Ez a hús pusztulásra való, mint a küldője, Atanarich is.'' Atanarich egy szolgája haragra gyulladt e válasz miatt, és olyan hevesen hajított egy mozsártörőt Szabbászhoz, hogy a körülállók azt hitték, nem éli túl, de kiállta anélkül, hogy felkiáltott vagy megsebesült volna. Atanarich ekkor kiadta a parancsot, hogy öljék meg. A poroszlók Szanszalaszt megkötözve visszavitték, Szabbászt pedig elvezették, hogy belefojtsák a Bodza (= Buzau) folyóba. Szabbász megörült és így szólt: ,,Áldott vagy, Uram és dicsértessék a Te neved, Jézus, mindörökké amen, mert Atanarich örök halálra és pusztulásra ítélte magát, engem azonban az örök életbe küld; így tetszett Neked, Urunk, Istenünk, amen.'' Szabbász az egész úton hálát adott Istennek, mert ennek az időnek a szenvedéseit kevésre tartotta a jövendő dicsősége mellett, amely majd a szentek osztályrésze lesz. A folyó partjára érve a poroszlók büntetlenül el akarták engedni, ő azonban szembeszegült velük: ,,Miért foglalkoztok balga gondolatokkal, és nem azt teszitek, amivel megbíztak benneteket? Én már látom, amit ti nem láthattok. Ott szemközt állnak dicsőségben azok, akik a fogadásomra jöttek.'' Erre, miközben dicsérte és magasztalta Istent, a vízbe vezették és belefojtották. Mindez 372. április 12-én történt Valens és Valentinianus császár uralkodása idejében. Szabbász akkor harmincnyolc éves volt.

A poroszlók kihúzták holttestét a vízből, és temetetlenül hagyták. A hívő helytartó, Junius Soranus azonban az ereklyeként tisztelt holttestet átvitette a római birodalomba, és a gótok ortodox papi testületével egyetértésben kappadókiai szülőföldje templomának ajándékozta.

Ennek a vértanúságtörténetnek más viszonyok képezik az alapját, mint a római birodalom vértanúinál. Az üldözéseket nem az állam érdekéből rendelték el, hanem a törzsi fejedelmek kezdeményezték. Nem került sor perre, és sem a lakosság, sem a katonák nem fanatikusak. Ellenkezően: a keresztények iránt jóérzésű pogányok igyekeztek megtalálni azokat az eszközöket és utakat, amelyekkel máshitű törzsi társaikat megmenthetik az üldözéstől. Az utolsó pillanatig megvolt a lehetősége Szabbásznak a menekülésre, de ettől az egyszerű és őszinte kereszténytől idegen mindenféle vallási megalkuvás. Vértanúsága végül is elkerülhetetlen következménye belső lényegének, amely semmiféle azonosulást nem ismer ezzel a világgal, hanem teljesen Krisztusba és a vele való eljövendő életbe veti a bizalmát.

A vértanúaktáknak az a közlése, hogy Szabbász ereklyéjét Kappadókiába vitték, megerősítést nyer Nagy Szent Vazulnak (lásd: A szentek élete, 25. o.), Cézárea érsekének levelezése révén. A 155. levelében ezt írja Junius Soranusnak: ,,Helyesen teszed, ha vértanúereklyéket küldesz hazádnak.'' A 164. és 165. levélben arról tudósít Vazul, hogy megérkezett ,,a Dunán túl lakó barbárok egy vértanúja'', s örvendetes fogadtatásra és ünnepélyes tiszteletre talált. S a kappadókiai és gót egyház anya-leány viszonyára utalva hozzáfűzi: ,,Azzal a vértanúval, aki a barbárok veletek szomszédos országában szenvedett, megtisztelted a hazádat, mint ahogy a hálás földműves azoknak, akik a vetőmagot küldték, juttat az első termésből.''

BOLDOG WARD VILMOS vértanú, III. r. (1560-1641)

Vilmos, másik néven Webster protestáns családból származott és Thornby helységben született. Fiatal tanító volt, amikor egy katolikus barátjával Spanyolországba utazott, ahol katolikussá lett. Angliába visszatérve sikerült a katolikus hitnek megnyernie édesanyját. Katolikus hite megvallásáért egy ideig börtönben volt, majd kiszabadulva Belgiumban megkezdte teológiai tanulmányait. Pár hónap múlva Skóciába hajózott, ahol börtönbe vetették. Három év múlva szabadult, ekkor titokban London környékén fejtett ki lelkipásztori tevékenységet 30 évig. Közben többször vetették börtönbe vagy számuzték. Ward atyát szentéletu papként ismerték, aki kitunt bunbánó lelkületével és a szegényekrol való gondoskodásával. Egy rosszindulatú besúgó feljelentette. Ekkor halálra ítélték: akasztásra és felnégyelésre. Az ítéletet 1641. júl. 15-én hajtották végre. Az idos pap utolsó szavai ezek voltak: „Jézus, Jézus, Jézus, fogadd be lelkemet!” Azt, hogy Ward atya tagja volt a Ferences III. rendnek, egy korabeli ferencestol, Angelus pátertol tudjuk, aki ezeket írja Certamen Seraphicum c. 1649-ben kiadott könyvében: „Ward atya a tiszteletreméltó világi papsághoz tartozott, de akit én joggal nevezhetek rendtársamnak, mivel testén viselte Szent Ferenc kordáját, amikor az akasztófán függött.” XI. Piusz pápa 1929-ben 136 angliai vértanút avatott boldoggá, köztük Ward Vilmos atyát is.

„Az igazak lelke Isten kezében van, a gyötrelem nem érheti oket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. Ok azonban békességben vannak… Mert Isten próbára tette és magához méltónak találta oket.” (Bölcs 3.)

Imádság:

Urunk, Istenünk, támogasson minket Boldog Vilmos vértanú közbenjáró imája, és adjon erot, hogy Fiad evangéliumához és katolikus hitünkhöz huségesen ragaszkodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Zénón vértanú

Zénón Szíriából származó görög volt. Különböző országokon keresztül sokat utazott, hogy képezze magát. Végre Itáliába jutván, Verona városában telepedett le. A város lakói,- látván istenfélő életét, megválasztották városuk püspökévé. Szent Zénón sokat fáradt azon, hogy megerősítse a keresztény hitet, és gyökerestől kitépjen mindent maradványt ami még a pogányságból maradt. Valens császár alatt az Isten Fiáról szóló tanítása miatt hitéért szenvednie kellett. Meghalt 380 körül. Sírjánál sok csoda történt.

BOLDOG CHIAVASSO*-i ANGELUSZ (1411-1495)A Torino melletti Chiavasso városban született nemesi családból. Édesanyja a szenvedo Úr Jézus iránti szeretetet már gyermekkorában szívébe csöpögtette. Éjszakánként fiát a feszület elott térdelve találta. Ifjúkorában a bolognai egyetemen a polgári és egyházjogi doktorátust szerezte meg; a montserrati hercegségben szenátori rangot nyert. De ot magasabb eszmék vonzották. Talán a környéken nagy hatással muködo ferences népmiszszionáriusok (Sienai Bernardin) hatására kb. 30 éves korában letette összes hivatalát és Genuában* ferences lett. Az alázatosság, engedelmesség, szegénység és szívtisztaság erényein kívül égo buzgóság töltötte el a lelkek üdve iránt, s természetesen megmaradt benne szenvedo Úr Jézus iránti és a Mária iránti tisztelet. Mint igehirdeto nagy hatással volt mindazokra, akik hallgatták. Károly savoyai* herceg gyóntatójának választotta. A gyóntatók számára nagyon hasznos könyvet adott ki Lelkiismereti esetek címen, mely 45 év alatt 31 kiadást ért el. Apostoli útjain gondja volt a szegényekre is, számukra gyujtést rendezett s támogatta a Montes Pietatis intézményt. Kiváló érdemei és erényei miatt megválasztották a genuai tartományban provinciálisnak, majd négyízben obszerváns vikárius generálisnak (1470-1493-ig). A pápák is megbecsülték s több esetben megbízást adtak neki, így IV. Szixtus 1480-ban a törökveszély elhárítására pápai követnek nevezte ki. 1480-ban ugyanis a törökök elfoglalták Itália déli részén Otrantót s a 24 ezernyi lakosságból 12 ezret hánytak kardélre, a többit elhurcolták rabszolgának. A pápa felhívásának a fejedelmek nem tettek eleget, csak a ferencesek álltak a pápa mellé. Bejárták egész Itáliát, kereszteseket toboroztak, könyörgo körmeneteket rendeztek. 1481. jún. elején hír jött II. Mohamed szultán haláláról. Erre jún. végén a pápa költségén felszerelt 34 hajó, katonákkal elindult Otrantó felé s szept. 10-én azt visszafoglalta. Így a veszély egyenlore elhárult. 1291-ben VIII. Ince pápa a már 80 éves Angeluszt bízta meg, hogy apostoli nunciusként a Piemont és Savoya hegyei közé fészkelodött valdi eretnekeket megtérítse. Az idos atya a küldetést eredménnyel teljesítette. 82 évesen lemondott összes hivataláról és a csendes cuneoi* kolostorba (Torinotól délre) vonult vissza, ott is halt meg 84 éves korában. Teste a cuneoi ferences templomban épségben megmaradt és nagy tiszteletnek örvend. Tiszteletét XIV. Benedek pápa hagyta jóvá.

Halála elott mondta: „Hálát adok neked, Istenem, hogy alattvalóimmal sohasem bántam keményen, hanem türelemmel viseltem el hibáikat: így sokkal több jót tudtam tenni, mintha türelmetlen szigorúsággal léptem volna fel.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Angeluszt lelki erovel ruháztad fel, hogy megküzdjön az Egyház ellenségeivel. Érdemeiért és közbenjárására add meg nekünk, hogy minden ellenséges cselvetést kivédjünk és tartós békének örvendjünk. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Antipás püspök

Antipás szent János apostol tanítványa volt. Ő tette a pergamoni egyház püspökévé. Patmosz szigetén lévén száműzetésben, szent János levelet irt a 7 egyházközség elöljárójának, közöttük Intipásznak is említi a nevét. (Jel,2,12-) Ő már akkorára halott volt. Jó pásztora volt az egyházközségnek. A pogányságból sokat térített meg Krisztus hitére. Ezért az ördög, a bálványpapokat felingerelve, megharagudtak Antipászra, megkötözték és a helytartó elé vitték. A szent főpap semmilyen fenyegetésre nem volt hajlandó megváltoztatni keresztény magatartását, ezért bevitték Artemisz pogány templomába. Ott egy megtüzesített ércből való bikába dobták. Imádkozva ellenségeiért és az egész világért, adta vissza lelkét Istennek 92 éves korában. Életében de halála után is csodákat tett, különösen a fogfájósokat gyógyította meg.

Szent Domniusz     püspök és vértanú, † ~100       


GALGANI SZENT GEMMA szűz

*Borgo Nuovo (Lucca mellett) 1878. márc. 12. +Lucca, 1903. ápr. 11.

A jámbor és jómódú szülők, Enrico Galgani gyógyszerész és Aurelia Landi házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a negyedik volt a sorban, már a születését követő napon megkeresztelték; neve drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és az Egyház drágaköve lett.

Gemma kétéves volt, amikor Luccában először vitték Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni, kézimunkázni tanult. Nevelőnői visszaemlékezései szerint akár becézték, akár korholták, nyugodt mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülről a mintegy félórányi imádságokat, és ötéves korában a Szent Szűz officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy olvasta, mint bármelyik felnőtt.

Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire: édesapja kényeztetése nemegyszer terhes volt már Gemma számára, édesanyja viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat kapott, attól sokat is követelnek vissza''. Mint lánya első lelkivezetője szigorúságával egy életre meghatározta annak lelki életét. Gemma tőle tanult istenismeretet, édesanyja szerettette meg vele az első erénygyakorlatokat és a gyakori gyónást, együtt imádkoztak, s fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb volt Gemma számára a tüdővészben szenvedő anya korai halála (1886), de a keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából, jól vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással fogadta el azt a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb öccse és nővére elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitől el akarja választani őt, hogy lelke egészen megtisztuljon minden földi ragaszkodástól, és alkalmassá váljék annak a Szeretetnek befogadására, amely erősebb a halálnál és ezért örökre egyesít Istennel és Benne mindenkivel, akit szeretünk.

A bérmálását és anyja halálát követő évben kezdett felébredni benne a vágy a szentáldozás után. Gyakran kérte könnyes szemekkel gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem Jézust!'' Kilencéves volt, amikor -- a kor szokásaitól eltérően -- 1887. június 17-én első szentáldozásához járulhatott. Jézus Szentséges Szívének ünnepe volt az a nap. ,,Vágy szállta meg lelkemet, hogy ezt az Istenemmel való egyesítést tartóssá tegyem'' -- emlékezett vissza Gemma arra a napra, melynek évfordulóját egész életében áhítattal megünnepelte.

Ettől kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga elé: hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben teljesítse. 1886-tól a Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt. Természete szerint élénk, heves vérmérsékletű volt, gyors és éles eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna összes tanulótársait, és eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben ismerősei zárkózott, hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid, szókimondó stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte, hogy a tanárnő a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte -- saját bevallása szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára azonban saját életének tapasztalatai siettették az értést.

Szinte egész életét végigkísérték a betegségek. Először öccse, Luigino halála törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s mély lelki rokonság fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig kitartott a tüdőbeteg ápolásában, majd három hónapra ő maga is súlyosan megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére tekintett: ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért. Hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések támadtak. Ekkor ismerte meg Possenti Gábor[8] életét, s vált az ő lelki testvérévé. Egy este ugyanis a másnapi szentáldozásra készülve a Boldogságos Szűz biztatására végképp elhatározta, hogy szerzetes lesz. Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így szólt hozzá: ,,Gemma! Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de mást ne mondj!'' -- Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti Gábor szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet, miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította őt.

Betegsége súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak életéről, családja csodáért esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent Margit (lásd: A szentek élete, 602. o.) tiszteletére. A novénát Possenti Gáborral imádkozta végig. Az utolsó napon -- március első péntekje volt -- gyónt és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából. Örvendező családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a szentáldozásban maga az Úr Jézus Krisztus fogadta őt leányává, és a Fájdalmas Szüzet adta édesanyjául.

Ezek után Gemma életében -- miközben tizenkét éves kora óta egész családja háztartását a legnagyobb gondossággal vezette -- szinte állandósultak a természetfölötti kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül kapcsolata volt a mennyországgal, látta Őrangyalát, s tőle tanulta a tökéletesség útján oly fontos ,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját vélemény kerülése, őszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek fékezése, minden finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen, magasan gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben látható.)

1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján az Úr megajándékozta őt szent sebeinek stigmáival. Ettől kezdve minden csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az Úr Krisztus vérző sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig hatoló ostorcsapások nyomait, fejét elborította a vér a töviskoronától, vállán látható volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésőbb vasárnapra eltűntek e stigmák, sebei tökéletesen begyógyultak.

Nagy kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli kegyelmek eltitkolása. Hogy környezete kíváncsisága elől elrejtőzhessék, gyóntatója tanácsára a tizenegy-gyermekes Giannini családhoz költözött, akik gyermekükként fogadták be őt nevelőanyjával együtt, akit szintén gyóntatója adott neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott gyóntatójának (P. Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek) és nevelőanyjának, Ceciliának is.

Gemma napjai munkával és imádsággal teltek. Reggel két szentmisét hallgatott, naponta áldozott, este egyórás szentségimádást tartott. Napközben mindenféle szolgai munkát megtalált magának. Idegenek részéről sok megszólás, meg nem értés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal fogadta, s minél inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb szeretettel akart részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de folyamatos önmegtagadások útját: keveset evett (az Úr saját kérésére megfosztotta őt az ízek érzékelésének képességétől), általában lesütött szemmel járt, noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett feltűnést; még sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait. Nevelőanyja kézmozdulata szerint térdelt vagy ült le a szentáldozás után, majd vele távozott a templomból. Gyóntatója sok más módon is próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi vezeklésektől (ostorozás) tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen tartózkodóbb a természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy amikor stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos letörölte a vért a kezéről, a seb eltűnt, nem jelentkezett friss vér, s ezzel stigmáinak és életszentségének hitelessége erősen megkérdőjeleződött. Gemma nem tiltakozott és nem védekezett, amikor a hír hallatára többen szemfényvesztőnek, hisztérikának tartották. Mindent Istenre bízott, akitől mindent alázattal akart elfogadni.

Amint gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk, nagy lelki szárazságai voltak és sok kísértést szenvedett. Súlyos tisztaságellenes kísértései egyikén jéghideg vízbe vetette magát. A sátán többször megkörnyékezte a kétségbeeséssel is.

A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt számára, hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A szaléziánusok egészségi állapota miatt nem engedélyezték belépését. Az Úr sugallatára nagyon sokat fáradt azért, hogy Luccában passzionista zárdát alapítsanak, ami azonban csak Gemma halála után következett be. Szinte az ő élete volt az az áldozat, amit az Úr elfogadott és felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön. Gemma pedig -- a zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti Gábor szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb Istenre- hagyatkozást várja tőle az ég, a minden feltétel nélküli szent vágyat, melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi beteljesedése vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét. Vágyai egy pontra zsugorodtak össze: ,,Jézusom! -- kérte -- tégy magadhoz egészen hasonlóvá!... Te vagy a fájdalmak férfia, add, hogy én a fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a misztikus eljegyzés kegyelmével felelt imájára.

Ahogy közelgett élete vége, úgy lettek áldozatai mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd hallatára vér borította el testét, sokszor sírt véres könnyeket a bűnösökért.

1902 pünkösdjén kezdődött meg az a keresztút, mely a következő év nagyszombatján elvitte őt élete egyetlen Céljába, az Isteni Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott magához venni. Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája volt: ,,Jézusom, irgalom!'' A halál beállta előtt mély elragadtatásba esett, karjai ki voltak feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Most már való igaz, hogy többet nem bírok el. Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet! Jézus!''

Passzionista szerzetesi ruhában temették el. Amikor a temetés után két héttel exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel, mint életében.

1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott.

Égi segítségét számos csodás imameghallgatás bizonyította és bizonyítja ma is. Életrajzát lelkivezetője írta meg. 1933-ban boldoggá, 1938-ban szentté avatták. [8] Possenti Szent Gábor (Assisi, 1838. -- Isola del Gran Sasso, 1862.): passzionista szerzetes. Kitűnt a Boldogságos Szűz iránti nagy szeretetével. Tisztasága és életszentsége miatt X. Pius ,,korunk Szent Alajosának'' nevezte. Gemma korában folyt a boldoggá avatási pere. 1920-ban avatták szentté.

NAGY SZENT I. LEÓ PÁPA

+Róma, 461. november 10.

Szent Leó, aki az Egyházban a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt kapta, már jóval pápasága előtt jelentős hivatalokat töltött be a római klérusban. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már I. Celesztin és III. Sixtus fődiákonusaként kibontakoztak benne: alapos teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség, érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez józan tekintélytudat. Egyszóval belső dinamizmussal teljes jellem volt, ugyanakkor mély hivatástudat hatotta át egész személyiségét.

Johannes Cassianus egy levelében ,,a római szentszék és az istenszolgálat ékességének'' nevezte. Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg levelével, hogy járjon közbe I. Celesztin pápánál, és kérjen számára védelmet Juvenalis jeruzsálemi püspök hatalmi túlkapásaival szemben. Később a császári udvar küldte a fődiákonust Galliába, hogy közvetítsen békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között. S míg e küldetésben távol volt Rómától, megválasztották pápának.

440. szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Gyakran beszélt a római püspök feladatáról és helyzetéről az Egyházban. Ezek a beszédek világosan kifejezik, hogy mennyire tudatában volt: mint pápa Péter hivatalát viseli. A püspökök között, akikre Krisztus, az örök Főpap és legfőbb püspök mint pásztorokra bízta a nyáj gondját, van egy, aki kiemelkedik, mert benne Péter apostol él tovább: ,,Miként mindig érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt mindig, amit Krisztus Péterben alapított''. Szinte új idők szavaként hangoztatja, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között. Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja: Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy méltatlan utód sem csorbítja''.

A többi püspökkel való kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.''

Az Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes tekintélyhajhászásban kell keresnünk motívumait, amikor az Egyházon belüli szervezeti kérdésekben olyan határozottnak bizonyult.

A keleti egyházzal való egység megőrzése érdekében a tesszaloniki püspököt már I. Damazusz pápa apostoli vikáriussá nevezte ki Görögország és Dácia egyházai felett. A mindenkori tesszaloniki püspöknek az lett volna a feladata, hogy a pápa megbízásából felügyeletet gyakoroljon az említett egyházak fölött. Anasztáz, az akkori vikárius, III. Sixtus halála után Leó pápához fordult és kérte, erősítse meg apostoli vikáriusi tisztségében. Leó készségesen teljesítette a kérést, s egyidejűleg intette Illyria püspökeit, hogy egyházfegyelmi kérdésekben tanúsítsanak engedelmességet Anasztáz iránt. Mikor azonban Anasztáz túlkapásokra ragadtatta magát, és saját joghatóságát a többi püspök rovására akarta kiterjeszteni, Leó figyelmeztette hivatalának határaira, ,,hogy az egész Egyház mindenütt összeköttetésben maradjon a Fejével''.

Arles-ban Leó hivatalba lépésekor Hilarius volt az apostoli vikárius. Nagyon határozottan törekedett arra, hogy püspöki székét, hasonlóan az aquilejai patriarkátushoz, független patriarkátussá fejlessze. Egy vizitációs útja alkalmával az egyik püspököt minden vizsgálat nélkül elmozdította; egy másik beteg helyére még annak életében utódot állított. A panaszosok Rómához fordultak, és Leó elnökletével zsinat gyűlt össze, ahová Hilariust is meghívták és kötelezték, hogy vonja vissza elhamarkodott intézkedéseit. Sőt, megfosztották vikáriusi hivatalától is. Ez a Leó-féle zsinat különös jelentőséget nyert azáltal, hogy ezzel kapcsolatban III. Valentinianus császár rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa jurisdictiós elsőbbsége.

Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett, amelyet akkoriban több szekta is nagyon veszélyeztetett: a manicheusok Rómában és Itáliában, a priszcilliánusok Hispániában, a monofiziták Egyiptomban.

Pápaságának első teendői között természetesen Róma gondja állt, azé a városé, amelyben Péter ,,ugyanabban a testben, amelyben főpásztorunk volt, a szent halál álmába merült''. Rómában igen erős befolyásra tettek szert az Észak-Afrikából beszivárgott manicheusok, akik mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos. Amikor a császár rendeletet bocsátott ki, hogy azok a manicheusok, akik nem tartanak bűnbánatot, elveszítik polgári jogaikat, Leó üdvözölte, mert az állam kötelességének tartotta, hogy a veszedelmes tévtanítókkal szemben büntetést alkalmazzon. Magatartását azért is megérthetjük, mert a manicheusok üzelmei minden erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagytak. Leó arról tudósít, hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs, ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat''.

Egy évvel a manicheusok Rómából történt kiűzése után a hispániai Astorga püspöke, Turibius segítséget kért a pápától a priszcilliánusokkal szemben, akik megjelentek Hispániában. Válaszában Leó tizenhat fejezetben pontról pontra cáfolta a priszcilliánusok tanítását, amely megítélése szerint pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény elemekből álló eretnekség, és megfelelő büntetéseket helyezett kilátásba számukra.

A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita Eutükhésszel kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember. Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és fölkavarta a keleti egyházat. Külön kiélezte a monofizitizmus veszélyét az a körülmény, hogy Eutükhész, aki kolostori elöljáró volt, az intrikus természetű kamarás, Krüszaphiosz révén jelentős befolyással bírt a császár, II. Theodosius udvarában.

A szabályos időközökben tartott konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448 novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a pápához és a császárhoz. Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Mesteri pontossággal fejti ki a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit.

Eutükhész és barátja, Dioszkurosz alexandriai pátriárka válasza nem sokáig váratott magára. A császár segítségével Dioszkurosz zsinatot hirdetett 449-ben Efezusba, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozását jelentette be a császárnál az általa ,,rablózsinat''-nak nevezett gyülekezeten elhangzottak miatt.

Ám egy szerencsétlenség következtében II. Theodosius császár 450. július 28-án meghalt. Nővére, Pulcheria a hadsereg támogatásával maga mellé császárrá emelte Markiánosz tábornokot, akihez feleségül ment. Az új császár a birodalom egységének biztosítását látta abban, ha a hitegység szilárd. Ezért föltárta Leó előtt azt a tervét, hogy Niceába új zsinatot akar összehívni. Leó, akinek korábban szintén az volt a szándéka, hogy zsinatot hirdet, de a körülmények kedvező alakulása után elállt tervétől, csak nehezen adta beleegyezését a zsinathoz.

Végül mégiscsak összehívták, és az első ülést 451. október 8-án tartották Kalkedonban. Leó pápát egy küldöttség képviselte: Paschasius lilybeumi püspök, továbbá Lucentius és Julianus püspökök, valamint két pap, Bonifacius és Basilius. A császári biztosok kemény kézzel gondoskodtak a zsinat lefolyásáról. Amikor Eutükhész és Dioszkurosz ügyére került a sor, e hivatalnokok teremtettek rendet a hangosan kiabálók között.

Leó életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű lelkesedéssel kiáltották: ,,Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!''

A továbbiakban azonban nem mindenben a pápa kedve szerint folytatta munkáját a zsinat. Huszonnyolc résztvevő ugyanis megszavazta, hogy Anatoliosz konstantinápolyi pátriárkának az Egyházban a római püspök után különleges rangja legyen. A pápai küldöttek azonnal tiltakozást jelentettek be, Leó pedig ezt írta a császárnak: ,,Személyes bűnömnek tartanám, ha az Atyák rendelkezéseit az én hozzájárulásommal sértenék meg, és ha egy testvér kívánsága többet jelentene számomra, mint az Úr egész házának java.''

Anatoliosz pátriárka azonban elég okos volt ahhoz, hogy elálljon a kéréstől, amikor Leó megszakította vele a kapcsolatot. Talán egy császári intelem is segített, Leó ugyanis egy nuncius révén közvetlen kapcsolatban állt a császári udvarral.

451--460 között újabb veszedelmek tűntek föl. Palesztinában szabályos lázadás tört ki a monofizita szerzetesek körében, akik továbbra is a kiközösített Eutükhész és Dioszkurosz hívei voltak. Egyiptomban, közelebbről Alexandriában mindaddig nem állt helyre a nyugalom, amíg Aelurus Timoteust, Dioszkurosz egyik barátját, aki elfoglalta a pátriárkai széket, véglegesen ki nem utasították. Csak a pápa ismételt fölszólítására volt hajlandó a császár rendőri erőkkel oltalmába venni az igaz hívőket és helyreállítani a város rendjét.

452-ben Leó a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé vonult, és visszafordulásra bírta. De 455-ben már nem tudta megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai be ne törjenek a városba, csak annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották föl az épületeket.

Minden sikeres politikai tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.

Levelezése úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően mindenkinek mindene volt.

A régi liturgikus források 461. november 10-re teszik Nagy Szent Leó pápa temetését. Rómában június 28-án, Péter-Pál vigíliáján ünnepelték, mert I. Sergius pápa (687--701) ezen a napon vitette át ereklyéit a Vatikáni bazilikába. Később a galliai egyház április 11-i dátumát követték, 1969-ben az ünnepet a szent pápa halála napjára helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

A Newman kardinális által ,,Fenséges Leó''-nak nevezett pápa életéből, aki a pápaságot mint az Egyház egységének biztosítékát szilárdította meg, és bizonyságát adta annak, hogy az Egyház mennyire javára szolgál a világnak, a hagyomány sokat elmond az utókornak.

440-ben Placidia császárnő Leó fődiákonust Galliába küldte, hogy nagy tekintélyével és diplomáciai érzékével teremtsen békét. Miközben úton volt, meghalt III. Sixtus. Leót távollétében megválasztották, s azonnal küldöttség indult utána, hogy megvigyék a hírt, és amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza.

Amikor Leó hivatalába lépett, így prédikált: ,,Reszketnem kell a felelősség miatt, de a hitem vigasztal a kegyelem ajándékával, mert az Úr, aki e hivatal terhét reám rótta, segít majd viselni is. Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem, megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban, aki bennem működik! Minden, amit hivatalomban helyesen teszek, Krisztus műve!''

452 tavaszán a rémülettől falfehér hírnök érkezett és jelentette a pápának: Attila, akit mindenki csak ,,Isten ostora''-ként emleget, hunjaival betört Itáliába, és úton van Róma felé. Valentinianus császár félelmében Ravenna falai mögé menekült. Van még idő, hogy a pápa is kövesse őt! -- Amikor a követ elhallgatott, a pápa egy csodálatosan megmunkált arany karperecet emelt föl az asztalról, ami egy ritka formájú állatot ábrázolt, amilyet Rómában még soha nem láttak. ,,Látod ezt? -- kérdezte a hírhozótól, és odatartotta eléje az ékszert. Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Lehet, hogy Isten színe előtt máris bűnösök vagyunk, mert még nem tettünk kísérletet arra, hogy Krisztus keresztjét e nomádok sátrai közt is fölállítsuk. Eddig mi azon a véleményen voltunk, hogy csak a mi birodalmunk létezik és semmi más a világon, most pedig félünk. Nem, én nem menekülök; megvédem Rómát, és elmegyek a hunok táborába!''

Útra is kelt észak felé, és Mantova közelében találkozott a félelmetes lovasok királyával, akitől egész Itália reszketett. Valóban sikerült Attilát rávennie a visszafordulásra, aki arra is ígéretet tett, hogy békét köt a birodalommal. Kétségtelen, a körülmények is Leó javára fordultak -- a hunok seregében járvány tört ki, e sztyeppei lovasok nem voltak hozzászokva a hegyvidékekhez, és Markianosz császár fölmentő hadműveleteket kezdett a hunok saját területén --, mindazonáltal a pápa bátor föllépésének volt köszönhető, hogy a hun támadás így végződött.

A legenda szerint maga Attila így mondta el a találkozást: ,,Leó mellett láttam egy másik valakit, aki papi ruhába volt öltözve, tekintélyes öreg volt, és az arca tiszteletet parancsolt (ez Szent Péter volt), és kivont karddal szörnyű fenyegetések közepette a halált helyezte nekem kilátásba, ha nem teljesítem kívánságát.'' Raffaello egyik híres képe a vatikáni stanzákban ezt a pillanatot ábrázolja: Péter a levegőben szállva jelenik meg Attilának Leó feje fölött, és Attila halálra rémül.

Egy másik alkalommal is megmutatkozott, hogy abban a zűrzavaros időben csak a pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. Amikor a nyugatrómai császár, Valentinianus esztelen dühében tőrrel leszúrta Aetius hadvezért, és maga is hamarosan meghalt, Geiserich, a vandálok királya, aki ekkor már egész Észak-Afrikát a kezében tartotta, elérkezettnek látta a percet, hogy Róma ellen vonuljon. Flottája Ostiában kötött ki. Aki csak tudott, menekült, annál is inkább, mert az új császárt, Petroniust megölték a katonái. Ismét csak Leó állt egy küldöttség élére, és szembenézett a hódítóval. Az azonnali elvonulást nem tudta elérni, de a vandálok megígérték, hogy nem égetik föl Rómát, és nem ölik le a lakosságot. Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó pápának köszönhetik.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki soha nem engeded, hogy sziklára épült Egyházadon a pokol kapui erőt vegyenek, kérünk, segíts minket, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására igazságodban szüntelenül megmaradjunk, és híveid szerte a földön békességben éljenek!

Szent Parmutiosz atya

Parmutiosz Egyiptomban élt szerzetesi éleletet a IV. században. Abban a pusztában élt, ahol a március 29-én említett János atya vezekelt egy kútban.

Szent Process és Martinián vértanúk

Mindkét szent eredetileg pogány volt. A Rómában levő mamertini börtönben voltak a foglyok felügyelői. Ebben a börtönben őrizték Péter és Pál apostolokat is. Amikor a két őr látta, hogy az apostolok által, mennyi csoda történik, mindketten hittek. Krisztusban és megkeresztelkedtek, velük együtt még 47 ember is. Keresztségük után elengedték, a börtönből az apostolokat. Ezt jelentették róluk Paulin parancsnoknak, aki rá akarta venni őket, hitük megtagadására. Mivel eredményt nem ért el a város falain kívül lefejeztette őket. Ez, az X. század második, felében történt.

SZENT SZANISZLÓ

*Szczepanowo, 1030/1035. +Krakkó, 1079. április 11 .

A hagyomány szerint Szent Szaniszló püspök és vértanú a krakkói egyházmegye területén fekvő Szczepanowóban született. Családja a lovagok közé tartozott, de nem voltak gazdagok. Születésének pontos dátumát nem tudjuk.

Gyermekkorát szülőföldjén töltötte, iskoláit valószínűleg a krakkói bencéseknél kezdte. Nevelői észrevették képességeit, ezért az akkori Európa egyik szellemi központjába, Ličge-be küldték. Itt végezte a teológiát.

Hazatérve rövidesen kitűnt szellemi és lelki kiválósága, ezért a krakkói püspök, Lamberto Zula székesegyházi kanonokká nevezte ki. 1070- ben, amikor a püspök meghalt, a klérus, a nép, sőt maga a fejedelem, II. Bátor Boleszláv (1058--1080) is őt kívánta utódnak. II. Sándor pápa ki is nevezte Krakkó püspökévé, és 1072-ben fölszentelték. Szaniszló volt a második olyan krakkói püspök, aki nem a bencés szerzetesek közül, hanem a világi klérusból került ki. Ez pedig annak a folyamatnak volt része, amellyel a bencés szerzeteseket lassan- lassan visszaszorították a lengyel egyház kormányzásából.

Püspöksége nagyon kedvező körülmények között indult. A király támogatta, s így Szaniszló az egyházmegye térítését véghez tudta vinni. A reformszellemet, amelyet Ličge-ből, azaz a nyugati egyházból hozott magával, a papság körében meg tudta szerettetni, és ennek megfelelően sikerült megújítania a klérust.

Az évek múlásával azonban a király és a püspök közötti barátság egyre inkább elhidegült, majd ellenségeskedéssé fajult, míg a király meggyűlölte a püspököt. Nemsokára nyílt összeütközésre került sor, és Szaniszló püspök kiközösítette Boleszlávot. A király válaszul megölette embereivel a Szent Mihály-templom oltáránál Szaniszlót. Sőt, nemcsak meggyilkolták, hanem meg is csonkították, miként a felségárulókat szokták, azaz levágták kezét, lábát.

A templom melletti temetőben temették el, de már 1088-ban kiemelték, és átvitték a krakkói Wawel-székesegyházba. A sírjánál azonnal megnyilvánult a hívők tisztelete, főleg a szegények részéről, akiknek atyja volt életében.

Szentté avatását 1229-ben indították el és 1253-ban zárult le. IV. Ince pápa Assisiben hirdette ki. Ünnepét május 7-i dátummal 1594-ben vették föl a Római Kalendáriumba. 1969-ben áthelyezték április 11-re, amely napon a krakkói káptalan halottaskönyve szerint vértanúságot szenvedett.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, kinek tiszteletéért Szent Szaniszló püspököt az üldözők kardja halálra sújtotta, kérünk, segíts, hogy vértanúd példája szerint mindhalálig megvalljuk a hitünket!