Szentmise Sándor István és vértanútársai emlékére

„Sándor István tudatosan vértanú akart lenni, áldozat a magyar ifjúságért. Mintha minden tette még ott a börtön poklában is egy bizonyos vágyat takart volna.”

Sándor István szalézi testvérért és üldözött társaiért haláluk évfordulóján P. Havasi József SDB tartományfőnök ünnepi szentmisét mutat be. Szentbeszédet mond P. Szőke János SDB atya, a boldoggá avatás posztulátora.

Helyszín: Clarisseum (Budapest IV. ker., Árpád út 199.)
Időpont: 2006. június 11. 10.30

* * *

Sándor István Rákospalotán volt a Szalézi Művek egyik oszlopos tagja. Többszöri megszakítással, katonai szolgálat miatt, mint nyomdamester és nevelő dolgozott 1940-1948 között. A nyomdán kívül még az oratóriumban is dolgozott és az ún. „kis klérus" szervezője volt. Később, a rendek feloszlatása után (1950) tovább foglalkozott a fiatalok hitoktatásával.

Aki őt ebből az időből ismeri és hajlandó ismeretét közölni, kérjük, jelentkezzen a boldoggá avatás magyarországi megbízottjánál, Szőke János szalézi atyánál.

Cím: 1125 Budapest, Felső Svábhegyi u. 12.
Tel.: 1/201-0979
E-mail: ungmind@vnet.hu

Sándor István vértanúságának történetéről Háttér rovatunkban olvashatnak.

Magyar Kurír

A Magyar Hírlap (9.o.) Nehezebb lesz ezentúl szentté válni címmel közli, hogy szigorítaná a szentté avatás feltételeit XVI. Benedek. A balliberális lap emlékeztet rá: Joseph Ratzinger óvatosabb, mint elődje volt: II. János Pál idejében 482 új szentet avattak, többet mint az előző ötszáz évben összesen. „Az évtizedekig tartó eljárást a lengyel pápa felpörgette, de XVI. Benedek nem követi ezt a gyakorlatot. Egy kivételt tesz majd, méghozzá éppen elődjével. Karol Wojtyla boldoggá avatási eljárását – az első lépés a szentté avatás felé – alig néhány héttel a halála után megindította a Vatikán. Mintegy száz tanút hallgattak meg, illetve hallgatnak meg, köztük Lech Walesa és Aleksander Kwasniewski volt lengyel államfőket.”

A pápa október 23-án avatja szentté Boldog Alberto Hurtado jezsuita szerzetest

Vatikán/Santiago de Chile: Angelo Sodano bíboros-államtitkár a chilei püspöki konferenciához intézett szerdai levelében tájékoztatta a főpásztorokat XVI. Benedek pápa azon döntéséről, hogy Boldog Hurtado jezsuita atya szentté avatására – II. János Pál előzetes tervének megfelelően – ez év október 23-án kerül sor. Ez lesz az első szentté avatás XVI. Benedek pápasága alatt.

Alberto Hurtado Cruchaga 1901-ben született a chilei Viña del Marban. 1923-ban belépett a jezsuita rendbe, ahol főleg a szegények, hajléktalanok apostolaként szolgált 1952-ben bekövetkezett haláláig.

II. János Pál pápa 1994. október 16-án avatta boldoggá, majd a 2005. február 24-én tartott konzisztóriumon jelentette be, hogy ez év október 23-án másik négy boldoggal együtt a szentek közé emeli a chilei jezsuitát. A mostani bejelentés tehát lényegében az eddigi konzisztóriumi döntés megerősítése az új pápa részéről.

A vatikáni döntést Camilo Vial atya, Boldog Hurtado szentté avatási bizottságának elnöke szerdán jelentette be Chilében a következő szavakkal: „Az egy héttel ezelőtti földrengés szomorú időszakában a kanonizációs dekrétum megerősítése a reménység ajándéka számunkra”.

A chilei kormány a katolikus egyház intézményeivel karöltve már számos ünnepi programot készített az alkalomra.

Boldog Alberto Hurtado ünnepét eddig augusztus 18-án tartották, amely Chilében a szolidaritás napja – ezzel is elismerve példaadó munkásságát és tanítását.

Zenit/VR/MK

„Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok”

Paolo Nigro 1940-ben fejezte be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak róla.   

Áprilisban egy szombat este 10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt, időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.       

A két férfi letérdelt, és áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi. Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”   

Hétfőre a beteg sokkal jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba. Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál. Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és – Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”

Másnap Paolo meggyónt a szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja „más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval), hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: 'Santina, Pio atya a fejedre tette a kezét'. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt. Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”   

(Santina Nigro vallomása, San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)

Szintén a Magyar Nemzetben (Munkáslány boldoggá avatás előtt 14.o.) Szécsi Ferenc plébános nyilatkozik abból az alkalomból, hogy Litéren a közeljövőben szobrot kap a 60 éve vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolna. A 24 éves leányt 1945. március 23-án gyilkolta meg egy szovjet katona, amiért a korábban örök szüzességi fogadalmat tevő Magda nem engedett az erőszaknak. Szécsi Ferenc elmondta: a vértanúvá lett litéri munkáslány Fűzfőgyártelepen, a Nitrokémiánál dolgozott. Erős vallásossága kolostorba, valamelyik női rendbe vitte volna, de ezt a családi körülmények lehetetlenné tették. Õ azonban föltalálta magát: gyári munkásnőként szolgálta egyházát. Nehéz sorsú, sokszor durva munkásemberek között kellett megélnie a vallást, segítenie a rászorulóknak. Megszervezte a Katolikus Dolgozó Lányok Szövetségének fűzfői csoportját. Ki akart menni a frontra a sebesült fiúkat ápolni, de a gyár nem engedte, szükség volt rá, ezért otthon segített: a DL-tagokkal eljárt a rászorulókhoz (például beteg asszony helyett főzni, takarítani), maga is tartott lelkigyakorlatot, együtt fordultak imával Istenhez népünkért, vitte a segélyszállítmányt a füredi katonai kórházba. Élete arra is példa, hogy nem vallásos közösségben is lehet vallásos emberhez méltó módon élni – mondta Ferenc atya. Azt is közölte: mivel Bódi Magdolna vértanúságának emléknapja 2005-ben nagyszerdára esik, később tartják a megemlékezést. Április 2-3-án, az évforduló alkalmából Litéren fórumot rendeznek a XX. század boldoggá avatott és boldoggá avatás előtt álló magyarjairól, utcát neveznek el Bódi Magdáról, a vértanúság helyén fölavatják a tiszta és bátor katolikus munkáslány szobrát, a lelövés helyét emlékfával jelölik. Emlékkiállítás is lesz, a templomban fölszentelik a Bódi Mária Magdolna életét ábrázoló festett üvegablakokat.

Magyar Kurír

IV. Károly tiszteletének jelei Magyarországon

A boldoggá vagy szentté avatás minden esetben akkor indul el, ha egy szentéletű embert halála után a hívők közössége kifejezett és tartós tiszteletben részesít, példaképül választja a különböző élethelyzetekben – olvasható Érszegi Márk Aurél történész IV. Károly boldoggá avatására írt jegyzetében. Egyúttal emlékeztet rá: hazánkban több helyen imádkoztak eddig is IV. Károly boldoggá avatásáért, illetve kérték az ő közbenjárását. Így például Cirákon, Zalaegerszegen, vagy a pesti domonkosok templomában. A történész sajnálatosnak tartja, hogy Károly király tisztelete az elmúlt időszakban nem kapott nagyobb nyilvánosságot, és úgy véli, mintha a magyar egyház is zavarban volna vele kapcsolatban. „Hiszen könnyű őt, mint Habsburg-királyt az osztrák elnyomással, uralkodását a trianoni tragédiával azonosítani, magyarországi szerepléseiről pedig keveset és sokszor meglehetősen egyoldalúan adott át az elmúlt évtizedek történetírása. Mára Károly király szerepét a történetírók is kezdik másként megítélni, de a hívők számára az a fontos, amiért az egyház őt most az oltár dicsőségére emeli. A békére való szüntelen törekvése, a rábízottak sorsa iránt érzett felelőssége, hitvesi szeretete és családi életének szentsége, de legfőképpen az Isten iránti mindenekfeletti szeretete és a Gondviselésbe vetett töretlen bizalma az, amely őt a szentatya szándékának megfelelően a magyar katolikusok számára is példaképpé teszi.” Érszegi Márk hangsúlyozza: IV. Károly királynak korai halála után rögtön kialakult tisztelete a hívők körében. Nemcsak Madeirán, ahol eltemették, s ahol a helyi egyház nagy épülésére szolgált rövid ottani jelenléte és szent halála, vagy Ausztriában, amelynek szintén uralkodója volt, de Magyarországon is. Magyarországhoz egy különleges szakrális kötelék is fűzi őt, amelyet a Szent Koronával történt megkoronázása és a koronázási eskü jelent. Ha nyomon követjük Károly király magyarországi tartózkodásának helyszíneit, ma is az iránta megnyilvánuló tisztelet több tárgyi emlékével találkozhatunk. Például emléktáblákkal, mint a soproni Pejachevich-ház falán, ahol gyermekkorában nevelkedett, vagy Baján, ahonnan a végleges száműzetésbe indult, de a budaörsi csatára utaló márványtáblán is egy tőle vett idézet olvasható. A szombathelyi püspöki palotában pedig nemcsak márványtábla hirdeti: „letiport nemzete régi dicsőségét feltámasztani” érkezett oda 1921 nagyszombatján, és később „töviskoronával tért vissza szomorú számkivetésbe”, de megőrizték a szobát is, amelyben megszállt. A Tihanyi Apátságban szintén márványtábla jelöli a királyszobákat, ahol a sikertelen visszatérési kísérlet után fogva tartották. Leginkább persze az egyházi épületek bizonyítják, hogy Károlyban a kortársak és az utókor nemcsak a királyt látták, de a szentet is: Tihanyban a kálváriát 1927-ben azért emelték, hogy emlékeztessen a király tragikus sorsára. Hasonló sors jutott osztályrészül a kálváriának is, hiszen 1960-ban a hatalom leromboltatta, és csak a ‘90-es években sikerült helyreállítani. Dénesfa és Cirák között 1931-ben emeltek kör alakú kápolnát azon a helyen, ahol Károly király gépe 1921 októberében földet ért. Homlokzatára az a szentírási idézet került, amely a király akkori kísérletére is jól illik: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”. Károly repülőgépe egyébként ma is megvan, a budapesti Közlekedési Múzeumban. Az egyházi tisztelet kiemelkedő példája a zalaegerszegi ferences templom, amelyet 1927-ben az akkori plébános, a későbbi Mindszenty bíboros IV. Károly emlékére építtetett, egyik mellékkápolnájában a király képét is elhelyezve. Talán joggal nevezhetjük az egyik legbecsesebb Károly-ereklyének a budavári Mátyás-templomban őrzött trónszéket, amelyet Károly a koronázáskor használt. MK

Szenttéavatások a Szent Péter téren

II. János Pál pápa május 16-án, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel ünnepélyes szentmise keretében szentté avatott hat boldogot: Luigi Orionét, Paola Elisabetta Ceriolit, Annibale Maria di Franciát, Josep Manyanet y Vivest Nimatullah Kassab Al-Hardinit és Giovanna Beretta Mollát. Erre a rendkívüli eseményre a Szent Péter-bazilika előtti lépcsősor és emelvény virágos rétté alakult át az „Il Camino” nevű virágkertész-csoport keze munkájának köszönhetően.

A teret betöltő zarándokok közül 15 ezren érkeztek Szent Don Orione tisztelői. Az egész szertartást élőben követték Messina város lakói, a Szent Orione nevét viselő téren, illetve hivatásokért végzett ima szentélyében fölállított óriáskivetítőkön. A hivatások apostolaként, valamint az árvák és szegények atyjaként tisztelt szent alakja állt a középpontjában az elmúlt napokban megrendezett számos kezdeményezésnek, amelyeken neves személyiségek vettek részt, így egyházi részről Giovanni Battista Re, Roger Etchegaray, Javierre Ortas bíborosok, a világiak képviseletében pedig Giulio Andreotti szenátor.

A RAI UNO olasz közszolgálati televíziós csatorna vasárnap reggel 9 órakor dokumentumfilmet mutatott be Szent Annibale Maria Di Francia alakjáról, amelyet Joseph Ratzinger bíboros és Lino Banfi színész, az UNICEF nagykövete hozzászólásai követtek.

Az új szentek életrajza

Szent Paola Elisabetta, eredeti nevén Costanza Cerioli, 1816-ban született az olaszországi Cremona város közelében, gazdag, nemes családban. 19 éves korában szülei tanácsára férjhez ment egy jóval idősebb férfihez, akitől négy gyermeke született. Gyermekei korán meghaltak, egyetlen fia, Carlo érte meg a 16 évet, ám 1854-ben ő is távozott az élők sorából és még ugyanabban az évben férje is meghalt. Costanza ekkor 38 éves volt. Mérhetetlen fájdalmának haldokló gyermeke szavai adtak értelmet és célt: „Ne sírj közelgő halálom miatt, anyám, mert Isten sok más gyermekkel ajándékoz meg.”

A fiatal özvegy ettől kezdve a szeretet cselekedeteinek szentelte életét. Megértette, hogy fia szavainak értelme a Szent Család misztériumában rejtőzik, abban, hogy részt kell vállalnia az Atya üdvözítő tervében, Mária és József példája nyomán. Figyelme elsősorban az elhagyott gyermekek felé fordult. 1857. december 8-án – immár Paola Elisabetta nővérként – megalapította Bergamo közelében, Comonte di Seriate-ban a Szent Család Szerzetesnők kongregációját. Álma akkor vált teljessé, amikor később létrejött a kongregáció férfi ága is.

Paola Elisabetta nővér kolostorokat és iskolákat alapított, szándéka az volt, hogy a családból kiindulva az oktatáson, nevelésen keresztül az egész társadalom gyarapodjék. Mindig szem előtt tartotta azoknak a gyermekeknek a sorsát, akiknek nem volt családja. Paola Elisebetta nővér 1865-ben, karácsony vigíliáján hunyt el, intenzív szeretetszolgálatban töltött élet után. Az életét beárnyékoló nagy szenvedés, özvegysége és mind a négy gyermekének halála a rászorulók iránti anyai szeretetben oldódott fel. II. János Pál pápa 1994-ben avatta boldoggá.

Luigi Orione és Annibale di Francia
Don Orione az észak-olasz Piemonte tartomány szülötte. 1872-ben látta meg a napvilágot, s már fiatalon megmutatkozott a szegények iránti különös érzékenysége. Torinói tanulmányai idején Bosco Szent János volt lelki vezetője, majd Latin-Amerikában működött misszionáriusként. Õ alapította meg 1903-ban az Isteni Gondviselés Kis Művét, amely sok kisebb csoportot tömörít magában. Idővel megalapította a Szeretet Misszionárius Kisnővérei elnevezésű társulatot is. A különböző társulatok tagjai ma a világ számos pontján jelen vannak.

Annibale di Francia 1851-ben, a szicíliai Messinában született, nemesi családból. Papszentelése után szembesült az olasz nagyváros nyomorával, a széles néprétegek elszegényedésével. 1882-ben így megalapította az Antoniánus árvaházát, amely nemcsak befogadta a gyermekeket, hanem fel is nevelte őket, és szakmát adott a kezükbe. Tevékenysége nyomán a messinai nyomornegyed összes lakójának lett szakmája és munkája. P. di Francia alapította meg az Isteni Buzgóság Leányainak Társulatát és a hivatások ügyének előmozdítására a rogacionista rendet.
A két szent 1908-ban találkozott egymással, s kölcsönös tisztelet és barátság fűzte egybe őket.

Nimatullah Kassab Al-Hardini
A libanoni maronita szerzetes az 1800-as évek első felében élt, a közel-keleti ország harmadik szentje. Nimatullah – neve annyit jelent, mint Isten ajándéka – tökéletesen megvalósította a szerzetesi élet legfőbb szabályát: ora et labora – imádkozzál és dolgozzál. Tanárként, könyvkötőként és szabóként tevékenykedett. 1830-ban tette le szerzetesi fogadalmát, majd filozófiai és teológiai tanulmányai befejezése után pappá szentelték. Élete végéig tanárként működött. Napjai két részből álltak: a nap első felében a szentmise bemutatására készült, második felében pedig hálát adott a eucharisztikus áldozat ajándékáért. Összekötötte a szemlélődő és a tevékeny életmódot, több ingyenes iskolát létesített gyermekek számára. Ezeket hagyományosan a „tölgyfa alatti iskolának” nevezte el. Népével együtt szenvedett az 1840-es és 45-ös libanoni polgárháborúk során, amelyek előkészítették az 1860-as év véres eseményeit: a katonák számos kolostort felégettek, templomokat romboltak le és sok maronita keresztényt meggyilkoltak. Az ottomán hódítás alatti rendkívül nehéz időkben Nimatullah felajánlotta magát áldozatként Libanonért és a maronita rendért. Hiteles tanúvallomások szerint saját magával rendkívül kemény és szigorú volt, míg másokkal türelmes és irgalmas. Legfőbb támaszának a Szűzanyát tekintette, az ő közbenjárásáért imádkozott Libanonért és rendjéért. Szüntelenül imádkozta a rózsafüzért, szombatonként és a Mária-ünnepek vigíliáján a Szűzanyáért ajánlotta fel böjtölését, különösen nagy tisztelettel adózott a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának, amelyet az egyház 1854-ben hirdetett ki. 43 éves korában, 1845-ben, a Szentszék a maronita rend általános asszisztensévé nevezte ki, mivel kifogástalanul tiszteletben tartotta és életében megvalósította a monasztikus élet szabályait. Életszentsége az isteni erények érvényre juttatása volt, arra törekedett, hogy testvérei asztalán a szeretet tápláléka legyen. Tanítói tevékenysége mellett nagy gondot fordított a könyvkötésre, különös tekintettel a liturgikus kéziratokra. A nagyszemináriumban teológiát tanított, tanítványai között volt Charbel Maklouf szerzetes, akit VI. Pál pápa 1977-ben a szentek közé iktatott.

50 éves korában, tüdőgyulladás következtében halt meg, kezében egy Szűzanya ikont tartva, és így fohászkodva: „Mária, Rád bízom lelkemet”. Rendtársai tanúsága szerint halála pillanatától kezdve ragyogó fény világította meg néhány napig celláját, amelyet különlegesen finom illat töltött meg.

Az életszentség hírében halt meg, II. János Pál pápa 1998. május 10-én avatta boldoggá. Posztulátora, Paolo Azzi atya szerint Szent Nimatullah életpéldája a szeretet, a béke és a remény üzenete. A libanoni nép történelmében szüntelenül a nagyhét kínszenvedéseit éli. Ez a mostani szentté avatás nyílt levél Libanonhoz: a sokat szenvedett libanoni nép, amelynek szüksége van a békére, illetve a vértanú közel-keleti térség akkor küzdheti le a kétségbeesést, ha Szent Nimatullah nyomán a remény útját választja.

Szent Josep Manyanet y Vives
A spanyolországi Leida tartomány egy kis falujában született, 1833 január 7-én, ugyanezen a napon meg is keresztelték. Nagyszámú és vallásos család gyermeke, és ahhoz, hogy tanulhasson, már egész fiatalon munkát vállalt. A leidai és urgelli szemináriumokban tanult filozófiát és teológiát, majd 1859-ben pappá szentelték. Eleinte a püspök közvetlen munkatársa volt, de hívást érzett a szerzetesi élet felé, és társakat gyűjtve maga köré, 1864-ben megalapította a Szent Család Fiainak kongregációját, majd tíz évvel később egy női ágat, a Názáreti Szent Család missziós lányainak kongregációját. Szent Josep Manyanet karizmája abban rejlik, hogy felismerte a nevelés fontosságát, és társaival a katolikus nevelésnek szentelte életét. Hite szerint a keresztény szellemben nevelt gyermekek lesznek a jövő családjainak megteremtői. Az általa alapított iskolák ma is a szegény gyermekeket oktatják világszerte. Azt hirdette, hogy minden keresztény családnak a Szent Családhoz kell igazodnia, példaként követnie. Ezt akarta elősegíteni a ma is fennálló, „A Szent Család” című folyóirat megalapításával. 1901-ben súlyosan megbetegedett, és az év december 17-én a szentség hírében halt meg. A következő szavakkal búcsúzott földi életétől, és ajánlotta magát a Szent Család oltalmába: „Jézus, József és Mária, fogadjátok el lelkemet, amikor meghalok.”

Szent Gianna Beretta Molla
A hat szent közül korunkhoz legközelebb álló, mélyen hívő, olasz gyermekorvosnő, Gianna Beretta Molla negyedik gyermekét várta, amikor fölfedeztek a méhén egy rosszindulatú daganatot, amit azonnal el kellett volna távolítani – ez azonban a magzat életébe került volna. Õ lemondott saját életéről: csak a gyermeket mentsétek meg! – kérte. 1962 nagyszombatján egészséges leánygyermeknek adott életet, majd a szülés után egy héttel nagy szenvedések közepette meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: „Jézus, szeretlek.” Ekkor 39 éves volt.

2004-ben tiszteletére templomot szenteltek Rómában, ahol a fiatal párok, leányanyák, kisgyermekek és idősek lelkigondozásával foglalkoznak.

VR/MK