DUNG-LAC SZENT ANDRÁS áldozópap és társai       

A vietnami keresztények a 17. században kegyetlen üldözéseknek voltak kitéve. Példás életükkel és hősi helytállással terjesztették az evangéliumot.

117 vértanú szenvedett hitéért, nagyobbrészt bennszülöttek, szerzetesek és egyházmegyés papok, valamint mindenféle hivatású világi, a többi pedig misszionárius.

Kiemelkedő volt Dung-Lac András domonkos szerzetes. 1988-ban II. János Pál pápa emelte őket a szentek közé.

Példájuk:

    Szenvedés, szomorúság esetén is viselkedj példamutatóan!

Szent Emma


Szent Flóra     szűz és vértanú, † 854.     


BOLDOG DUFRESSE GÁBOR-TAURIN misszionárius, püspök, vértanú

*Lezoux, 1750. december 8. +Csengtu,1815. szeptember 14.

A kínai misszió 18. századi történetét sokszor tekintik a hanyatlás és visszalépés évszázadának. Kanghszi császár 1722-ben bekövetkezett halála után Kínában burkolt keresztényüldözés folyt, mely tartományról tartományra terjedve ismételten véres egyedi üldözésekben tört ki. Ennek -- a keresztény hitvallás dicsőséges példái mellett -- nemcsak az egyének és a közösségek hittagadása lett a következménye, hanem a külföldiek egyre szigorúbbá váló szemmeltartása miatt a hithirdetők számának folytonos csökkenése is. Mindehhez járult még a jezsuita rend feloszlatása. Kívülről tekintve a 18. század valóban a visszalépés jegyében állt; és mégis a hősiesség századának kell nevezni. Egyszerű keresztények, akik hitoktatókként álltak a felszámolt közösségek élén, vagy a külföldi hittérítőket vezették útjaikon; maguk a kínai és külföldi hithirdetők, a sokféleképpen megfélemlített nyáj pásztorai hősies hitvallók voltak. A csendes és szinte névtelen főpásztorok közé tartozott Dufresse Gábor is.

1750. december 8-án született Lezoux-ban (Puy-de-Dőme). Először szűkebb hazájának iskoláiba járt, később Párizsban a híres Collčge Louis-le-Grand-ban tanult, majd belépett a Saint-Sulpice szemináriumba. 1774-ben diákonusként került a Külföldi Missziók szemináriumába. Még ez év decemberében pappá szentelték, és egyéves további előkészület után elhagyhatta Franciaországot. Szecsuán kínai tartományba rendelték.

Miután az úton és Makaóban elmélyítette nyelvismereteit, François Pottier (1726--1792) apostoli vikárius, a szecsuáni misszió szervezője a tartomány északi részébe küldte, ahol a keresztények már évek óta nem láttak papot. Itt folytatta Gábor áldásos tevékenységét, amíg azt az 1784-es üldözés meg nem szakította. Augusztus 27-én letartóztatták a senszi misszióba rendelt négy ferencest. Ebben az időben tört ki északon a mohamedánok felkelése, s az elfogottakat azzal gyanúsították, hogy titokban egyetértenek a mohamedánokkal, mivel a szokásos felfogás szerint az iszlámot és a kereszténységet egy vallásnak tekintették. A gyanú a Pekingben lefolytatott kivizsgálás során megalapozatlannak bizonyult, de kiderült a perből, hogy a betiltott keresztény vallás a kormányzat számára ismeretlen és ijesztő mértékben él tovább. A császár ezért megparancsolta, hogy a keresztények ellen szigorúan járjanak el. Már 1784 vége felé -- Szecsuánban elsőként -- elfogták Gábort, de hamarosan kiszabadult. Egy keresztény családban akarta kivárni az üldözés végét, de eljutott hozzá Jean-Didier de Saint-Martin püspök (+1801) felszólítása, hogy jelentkezzék önként, mert ezzel a keresztény közösségeket megkíméli a zaklatástól. Gábor azonnal követte a felszólítást, és 1785. február 27-én Csengtuban bebörtönözték. A püspökkel és két másik francia hittérítővel együtt, akik hasonlóképpen önként jelentkeztek, rövid szecsuáni fogság és a pekingi többszörös kihallgatás után a Középső birodalomból való száműzetésre ítélték és Kanton kikötővárosba vitték őket.

Gábor onnan Manilába ment, s ott várta az alkalmat, hogy visszatérhessen Makaóba nyájához. Bár a száműzött misszionáriusok tudták, hogy újabb felfedezésük a biztos halált jelenti számukra, a püspök és Gábor 1788. október 20-án a Makaóba való visszatérés veszélyes útjára lépett. Folyami úton jutottak el Hukuang tartományon át Csunkingba 1789. január 14-én. A hittérítő új munkateréül most Kelet- Szecsuánt és az egész Kveicsu tartományt jelölték ki. A püspök, aki 1792-ben Pottier vikárius utóda lett, útitársát már 1793-ban a misszió helyettes vikáriusává nevezte ki. Gábor 1800-ban Szecsuán püspöke lett, 1801-ben, J.-D. de Saint-Martin halála után, rábízták az egész misszió vezetését.

A hittérítők minden bizonytalanság közepette is termékeny építő munkát végeztek. Évről évre ezernél több felnőttet kereszteltek meg.

Gábor püspök apostoli vikáriusként először Pierre Trenchant-t (1766-- 1806) szentelte püspökké, később pedig Jean-Louis Florens-t (1756-- 1814), olyan pápai kiváltságok alapján, amelyeket Kína missziós püspökei kaptak az üldözések idejére. Ezután megkezdett egy munkát, amely nemcsak a szecsuáni misszió, hanem az egész kínai misszió számára nagy áldást jelentett. Papjaival megtartotta kínai területen az első zsinatot. Az óriási távolságok és a nagy veszély miatt a püspöknek lehetetlen volt látogatnia hatalmas egyházkörzetét. Ezért maga köré gyűjtötte papjait, hogy alapvető megegyezésekre jussanak a keresztények lelki gondozásával és a pogányok megtérítésével kapcsolatosan, és így egységes eljárást rögzítsenek az egész misszió számára. A zűrzavaros idők miatt ezt a zsinatot csak 1822-ben hagyták jóvá Rómában.

Egy olyan széles látókörű misszionáriusnak, mint Gábor, természetszerűen látnia kellett az üldözés idején igen szerény szemináriumi képzés hátrányait. Ő szorgalmazta elsőként és a leghatékonyabban az új központi szemináriumot a párizsi misszionáriusok Kelet-Ázsiában levő valamennyi missziója számára (1769-ig Sziámban állt fenn). Néhány kísérlet után Makaó protektorának, Letondalnak 1808-ban sikerült Malakka angol félszigeten, Puló-Penangban felállítania az új szemináriumot. Gábor évről évre odaküldte legjobb szeminaristáit.

A hittérítők nyomasztó hiánya, a tartós bizonytalanság és üldöztetés ellenére tovább fejlődött a szecsuáni egyház. A keresztények száma 1801- től 1815-ig 15.000-rel emelkedett, és Gábor halálakor már mintegy 60.000-et tett ki. Az Egyház növekedése -- amint a püspök kifejezetten hangsúlyozza a Hitterjesztési Kongregációnak írt tudósításában -- elsősorban a keresztények élénk apostolkodásából fakadt, mivel a hithirdetőknek -- még a kínaiaknak is -- óvatosnak kellett lenniök a pogányokkal való érintkezésben. Az eleven apostolság szellemét elárulja az egyház egész szervezete is. Egyetlen hithirdető, még a püspök sem maradhatott tartósan egy helyen. ,,A keresztények gondozása -- írta Gábor 1814-ben Rómába -- többnyire az olyan hívők házaiban történik, akik erre alkalmasak, és biztonságban is vannak. A keresztények nagy szétszórtsága miatt számos ilyen állomás van: Kelet-Szecsuánban 123, Nyugat-Szecsuánban 73, északon 73, délen 183, az egész tartományban 577; Kveicsu tartományban 10, Jünnanban 25.'' Az ,,állomások'' egyben a püspök és a hittérítők menedékhelyei is voltak.

Szecsuán új alkirálya határozott készséget tanúsított az iránt, hogy végrehajtsa a keresztények elleni császári dekrétumot, így az üldözés észrevehetően erősödött, különösen amikor 1814-ben új rendelkezést tettek közzé a keresztények ellen. Gábor püspök már évek óta vándoréletet élt, állandó hajsza és üldözés közepette. 1815. január 25- én a kínzások következtében már meghalt papjainak egyike, Csao Ágoston. 1815 áprilisában Dufresse kiadta utolsó rendelkezéseit a misszió vezetésére vonatkozóan. Az egyik Pulo-Penangból elbocsátott papjelölt, aki az alkirály pribékjeinek kezébe esett, a kínvallatás közben elárulta a püspök tartózkodási helyét. Így 1815. május 18-án őt is letartóztatták, majd Csengtuba vitték. Fogsága alatt jól bántak ugyan vele, de szeptember 13-án halálra ítélték, és szeptember 14-én kora reggel kivégezték. Azt a harminc keresztényt, akiket vele együtt vezettek a vesztőhelyre, és akiket mindvégig állhatatosságra bátorított, halála után nem ölték meg, hanem száműzték.

Már az 1816. szeptember 23-i konzisztóriumon magasztalta VII. Pius Krisztus e hitvallójának állhatatosságát és bátorságát. 1900-ban több sorstársával együtt boldoggá avatták.

Dufresse püspök nagy volt okos szervezőkészsége miatt, amely tovább él az 1803. évi zsinat aktáiban, és korát messze megelőzi a kínai papságra és világi apostolságra vonatkozó követelményeiben; de még nagyobb volt egyszerű alázatossága miatt, amellyel mint pap és mint püspök is megosztotta nyájának minden szenvedését és nélkülözését. Sem fogságáról, sem hazátlanságáról nem panaszkodik leveleiben, számára minden Isten akaratának egyszerű teljesítése volt.

KERESZTES SZENT JÁNOS

*Fontiveros, 1542. június 24. +Ubeda, 1591. december 14.

János alig volt kétesztendős, amikor atyja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált. A három fiú közül a középső meghalt.

Jánosnak tanulnia kellett, csakhogy édesanyja a tanulás költségeit nem tudta fedezni. Ezért a jezsuiták kollégiumába került, ott tanult, de többfelé szolgált, hogy fenntarthassa magát. Ismételten megpróbálkozott valamilyen mesterség elsajátításával, de mindig kiderült, hogy ehhez nincs tehetsége. Adottságai a könyvek felé irányították, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódott. Egy ispotály alapítója, amikor fölismerte János tehetségét és nemes szándékát, elhatározta, hogy viseli tanulásának költségeit, s megígérte, hogyha pappá szentelik, kórházi lelkészként fogja alkalmazni.

Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Mint atyja, ő is maga akarta meghatározni sorsát. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta. Ennek megfelelően egy szép napon belépett a medinai kármelitákhoz.

A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. De éppen ekkor - -látszólag véletlenül, valójában a Gondviselés bölcs jóságából -- találkozott Avilai Szent Terézzel, és ebben az egy esetben a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy -- és az eszmét Szent Teréziától vette át -- biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.

János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium -- s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amely mindig a megújított szerzet szolgálatában állt -- és a rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt --, csak a halál vetett véget. Ez az ,,égi és isteni ember'', ahogy Szent Terézia nevezte, miután öt évig gyóntató volt az avilai Megtestesülésről nevezett kolostorban, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.

A renden belül azonban az elméleti és joghatósági viták odáig fajultak, hogy Jánost a testvérei a toledói konventban egy cellába zárták és rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet tele olyan tájak és jelenetek rajzaival, amilyeneket ugyanebben az időben és ugyancsak Toledóban El Greco festett. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle haragja és keserűsége kifejezésére a kegyetlen bánásmód miatt. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét.

Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindaz, amit leírt, különböző módszerekkel készült önarckép; románcok, amelyekben -- az egy vonallal készült vázlatokhoz hasonlóan -- a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik, úgy, ahogy azt csak a 136. zsoltárban lehet megtalálni.

Toledói börtönéből megszabadulva János Andalúziába ment. Három esztendő kivételével, amelyet Segoviában töltött, további élete ezen a tájon folyt le. Andalúzia lelke, napfénye, színei, éghajlatának heve, népének szenvedélyei, zsidó és mór legendái s titokzatos történetei, mind hatottak a misztikus és gondolkodó, a költő és művész lelkére. Egy vershez írt kommentárban vagy új költeményben sűrűsödtek össze, hogy aztán teljességükben az egész keresztény kultúra kincsesházát gazdagítsák. János nem feledkezett meg fő feladatáról sem, arról, hogy napról napra tökéletesedjék, s mindenütt, minden pillanatban átadja magát a kimondhatatlan istentapasztalás élményének.

Keresztes Szent János egészen egyedülálló jelenség. Egész irodalmi termése önéletrajz természetű, és telve van fennkölt érzésekkel és optimizmussal. Meggyőződésének ereje és következetessége, a könnyedség, amellyel meghatározásait fogalmazza, és mindenekelőtt a biztonság, amellyel az életszentség szabályait a semmiből megformulázza -- mindezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye, s általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni mindenáron az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni.

Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia, veszekedő pártok és önző egyéni törekvések hálójában kellett eligazodnia. Mint szerzetes elöljáró és sok új kolostor alapítója -- aki állandóan úton volt és súlyos kötelezettségeknek tett eleget -- minden erkölcsi és fizikai szenvedés után is nyugodt megelégedettséggel szemlélte terhei gyarapodását.

Magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. A sok támadás és ellenségeskedés diszharmóniája, az önzések és egyéni ötletek emberi zaja, amelyek közepette élnie kellett, beleolvad ebbe az énekbe, és az egész együtt az életmű csodálatos harmóniáját -- az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó szimfóniáját -- adja.

,,Este majd próbára teszlek a szeretetben'' -- mondja egyik írásában, és joggal, mert ,,erre a célra, a szeretetre lettünk teremtve''. Úgy látja, hogy a szeretetnek, e nehezen taglalható témának a titka abban rejlik, hogy igaz fogalmat kell alkotni a szeretetről. Az emberek ugyanis általában a szeretetet az ösztönök és az érzelmek birodalmában élik meg, holott a szeretet az az állapot, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, amit a szeretet állít a lélek elé. Mert valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti ,,hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget''. Hiszen az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; vagy érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. Szerinte minden attól függ, hogy valaki birtokában van-e a fölismerésnek, hogy milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, s hogy mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját magától vagy másoktól eredő elméletektől függetlenül, szabadon éljen. ,,Egyetlen emberi gondolat értékesebb, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egy méltó tárgya van: Isten.'' Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten végtelenül fölülmúlja minden elképzelésünket.

Ez azonban a szeretetnek csak az egyik oldala. A másik oldal abban mutatkozik meg, hogy az embernek szeretet-igénye van. Szeretetet viszont akkor nyerünk, ,,ha oda viszünk szeretetet, ahol nincsen''. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által ,,saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk''. És ezzel minden megoldás megadatott.

A kérdés ezek után már csak az, hogy megszabadulunk-e álmaink, örömeink, vágyaink és reményeink alacsonyságától, azaz befogadjuk-e a saját életünkbe a mondott megoldásokat, azért, hogy örökre és szeretetből odaadjunk érte mindent.

Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.

Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen -- szeretetből -- a szabadságért küzdenek. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.

1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.

--------------------------------------------------------------------------------

A nagy spanyol misztikus életéről, aki ,,nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni'', elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.

Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.

Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: ,,Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.''

Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták -- akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak -- hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.

Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.

Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: ,,Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!'' 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.

János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: ,,János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.'' A szent így válaszolt: ,,Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.''

Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával -- aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt --, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.

Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére. Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének: ,,Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!'' Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.

Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl: ,,1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett.''

Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála -- illő módon -- éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalomra találjunk nálad!

Szent Krizogonusz     vértanú, † 304.


SINCLAIR* MÁRIA FRANCISKA szűz, klarissza (1900-1925)

Edinburg skót városban látta meg a napvilágot. Szülei egyszeru, istenfélo emberek voltak, o maga is iskolái elvégzése után több évig egy bútorasztalos muhelyben dolgozott, hogy szülein segítsen. Vallásos élete központja az Oltáriszentség volt. Élete példája környezetére is kihatott. Munkatársai a munkahelyen jelenlétében nem mertek egy rossz szót sem mondani. De nem volt valami komor ábrázatú szent, hanem a ferences derut sugározta maga körül, szívesen játszott, szerette a táncot, a zenét, a szép ruhát, s öröme telt abban, hogy másokat felüdíthetett. De levelei és följegyzései mély lelkiséget árulnak el: el tudott mélyedni a vallás titkaiban, s felfogása az életrol, annak értelmérol felülmúlta nálánál muveltebbek felfogását. Egy barátnojének, aki nem lelkesedett a napi szentáldozásért, azt mondta.: „Ne azért menj áldozni, mert jó vagy, hanem azért, mert törekedsz jó lenni”. Másokat is Istenhez igyekezett vezetni. Például, hogy egy züllött lány lelkét megmentse, majd három évig együtt közlekedett vele. A szerzetesi hivatás egyre jobban érlelodött benne. Lelkivezetojének, aki érdelodött, miért akar zárdába menni, azt mondta: „A házasság nagy szentség. De én egyedül akarok maradni Üdvözítommel.” 1923. júl. 21-én vonult be a londoni klarissza zárdába mint jelölt. A következo évben megkezdte a novíciátot, 1925 tavaszán pedig fogadalmat tett. Rövidesen ezután az orvosok gégetuberkulózist állapítottak meg nála és szanatóriumba került. (Kis Szent Teréz is tuberkulózisban halt meg 24 évesen.) Nehéz próba volt ez Franciska számára. De egyszeruségében azt mondta: „Egy szegény klarissza élete imádság és vezeklés. Ezt betegen is tudom tenni.” Víg kedélyét, megelégedettségét mindvégig megorizte. Halálfélelem nem gyötörte: boldog volt, hogy Istenhez mehet. „Az Istent szeretoknek minden javukra szolgál.” (Róm 8). Alig 25 évesen, 1925. nov. 24-én fejezte be életét. Boldoggá avatása folyamatban van.

„Hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben, felajánlom magamat mint a te irgalmas szereteted egészen elégo áldozatát, könyörögve, hogy ... én így Szereteted Vértanújává legyek, ó én Istenem!… S ha már felkészített ez a vértanúság arra, hogy megjelenhessek elotted, hadd haljak meg tole, hogy azonnal belevethesse magát a lelkem a te irgalmas Szereteted örök ölelésébe.” Kis Szt. Teréz önéletrajzából.

Imádság:

Istenünk, boldogemléku Mária Franciska szuzi tisztaságával és halálnál erosebb szeretetével sugárzó példát hagyott ránk. Kérünk, hogy közbenjáró imái és érdemei hozzád közelebb segítsenek bennünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Péter felszentelt vértanú

Szent Pétert fiatal korában a város püspöke nevelte. Alexandria püspökévé 300-ban lett. Dioklécián császár keresztényüldözése abban az időben nagyon kegyetlen volt. Szent Péter, apostoli buzgósággal eltelve, erősítette a hitben és kitartásban híveit, sőt Théba és Libia keresztényeit is. Mivel látta, hogy sokan pártolnak el a keresztény hittől és a pogányságba térnek vissza, felbuzdította őt, hogy 306-ban szétküldje bűnbánati szabályzatát. 311-ben váratlanul fogták el keresztény hite miatt és mindenféle ítélet nélkül lefejezték.

Szent Péter atya

Pontuszban született jámbor családban. Hét évig élt velük. Elhagyva a szülői házat Jeruzsálemben, aztán Galáciában élt, végül Antiochiában telepedett le. Egy kis fészerbe zárkózva lelkével törődött csupán. Kenyeret és vizet evett, azt is ritkán. Hatalma volt a gonosz lelkeken, sokakat megszabadított tőluk. Más csodákat is tett. Lelki tanításait szóban és levélben adta a hozzá fordulóknak. Híre Antiochiában, de egész környékén is elterjedt. Erényektől ékesen, 90 éves korában hunyt el 429-ben.

Szent Amfilok püspök

A kappadókiai Cezareában született. Kortársa és barátja volt Nagy Szent Bazilnak és Hittudós Szent Gergelynek. Szüleitől jó keresztény nevelést kapott. Amfilok először szónok és ügyvéd volt. Mivel fiatal korától megszerette Istent, Hittudós Szent Gergely tanácsára a pusztába ment, hogy ott egyedül Istennek szolgáljon. Imádsággal, a Szentírás olvasásával és böjttel mentek el napjai. Sok időt töltött ebben az állapotban. Látomásban egy angyal háromszor is hívta őt az elhunyt ikoniumi püspök helyére, de Amfilok vonakodott. Ezután püspökök keresték fel, Ikoniumba vitték és a város főpapjává tették. Új hivatásában sokat küzdött az ariánus eretnekség legyőzésében, az igaz hit megerősítésében. 381-ben részt vett a második egyetemes zsinaton. Sok küzdelem után, amelyet az Egyház javára tett, 394-ben hunyt el békében.


Szent Dániel     püspök és hitvalló, † 545.             


Szent Felicitász     özvegy, † ~150.   


Szent Gergely akragantói püspök

Szicíliában született, jámbor, gazdag szülőktől, akik sokat segítettek másokon. Nyolcéves korában a tanulmányokra adták. 12 éves korában az akragantói püspök felvette az egyházi rend tagjai közé. Később Jeruzsálemben felkereste a szent helyeket. Talált egy kolostort, ott töltötte a nagyböjtöt és a húsvétot. Utána visszatért Rómába. Részt vett az V. egyetemes zsinaton és az igazhitűség nagy védelmezője lett. Mauritius császár uralkodása idején a szicíliai Akragantó püspöke lett. Egy hamis vád alapján a pápa börtönbe vetette. Két év múlva ártatlansága csodásan bebizonyosodott és újra visszatérhetett lelki nyája közé. Szent életet élve, Istentől olyan adományok bőségét kapta, hogy csak kezének érintésével minden betegséget meggyógyított. A VI. század végén, vagy a VII. elején fejezte be életét.


SZENT I. KELEMEN PÁPA
+101 körül
Római Szent Kelemen alakját valóságos Kelemen-irodalom fonta körül az ókeresztény korban, de a neve alatt fennmaradt írások közül csak egy tekinthető hitelesnek: a Levél a korintusiakhoz. Ez abból az alkalomból íródott, hogy 96 körül a korintusiak egy része föllázadt a presbiterek ellen, néhányat elmozdítottak tisztségükből, és újakat iktattak be helyettük. A levél írója nem nevezi meg magát, de olyan valaki, aki a római egyház nevében fordul a korintusi egyházhoz: ,,Isten Rómában lakó egyháza Isten Korintusban lakó egyházának...''

Kelemen szerzőségét nemcsak a 4. században író Euszébiosz tanúsítja, hanem már a 2. században is az ő levelének tartották. A korintusi püspök, Dionüsziosz 170 körül ezt írta Szótér pápának: ,,Ma ültük meg az Úr szent napját, ezen fölolvastuk leveledet, amelyet időnként továbbra is föl fogunk olvasni épülésünkre, ahogyan Kelemen hozzánk írt levelét is fölolvastuk.'' A korintusiak tehát a szentmise keretében olvasták föl mind Kelemen, mind Szótér pápa levelét, ahogyan az apostolok leveleit volt szokás. A Kelemen által írt levél így került be az apostoli levélgyűjteménybe, s később innen másolták át a szentírási kéziratokba. Ezért hosszú időn át sugalmazott írásnak tekintették.

De ki volt tulajdonképpen a levél szerzője, Római Szent Kelemen? A történeti források személyére vonatkozóan nem egyeznek minden tekintetben. Iréneusz szerint Kelemen Szent Péter harmadik utóda volt Rómában. Jeromos szerint Péter rendelte utódjául. A 4. században Epiphaniosz a következőképpen próbálta összhangba hozni az egymástól eltérő adatokat: Kelement valóban Péter rendelte utódjául, de ő a békesség kedvéért Linus javára lemondott. A Kelemen-regény, amelynek utolsó változata szintén a 4. századra tehető, azonosítja Római Szent Kelement Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemensszel, aki konzuli méltóságot is viselt. A Kelemen vértanúságára vonatkozó adatok szintén a 4. századból valók. Origenész azonosnak tartotta a Fil 4,3-ban szereplő Kelemennel, s így nemcsak Szent Péter utóda, hanem Szent Pál tanítványa és munkatársa is lett volna. Egyébként Origenész az egyetlen őskeresztény szerző, aki Kelement zsidókereszténynek mondta. A korintusiakhoz írt levél elárulja, hogy Kelemen kitűnően ismerte az Ószövetséget, sokszor idézi is. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ismerhette Szent Pétert és Szent Pált; valószínűleg 92--101 között volt Róma püspöke.

Kelemen minden bizonnyal előkelő római családból származott. Szülei elszakadtak egymástól, s a család, amelyben még egy ikerpár született, teljesen szétszóródott. Kelemen már felnőtt, amikor elindult, hogy megkeresse övéit, de közben a bölcsességet kereste, mert kora gyermekkorától fogva foglalkoztatták az élet értelmének kérdései. Végül elérkezett a keresztényekhez, találkozott Szent Péterrel és csatlakozott hozzá missziós útjain. A történet azzal végződik, hogy Kelemen Péter utódja lett.

Passiója szerint, amelyet a 4. században írtak, Traianus császár a Krím-félszigetre száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, végül a tengerbe fojtották.

Rómában hamarosan kialakult a tiszteletét őrző hely is. Egy ősi háztemplomnak a tulajdonosát Kelemennek hívták. A 4. században a két név viselőit azonosították, s az egykori háztulajdonos eltűnt a szent pápa mögött. Kelemen nevét a szentmise római kánonjába is fölvették. Ettől kezdve az irodalom, az egyházi művészet és a liturgia együtt magasztalta a vértanú pápát.

A középkor elején hazatértek ereklyéi is: Cirill és Metód, akiket a bizánci császár 860-ban a Krím-félszigetre küldött misszióba, Kerszonban megtalálták Kelemen maradványait, és később magukkal vitték Rómába. A már meglévő bazilika fogadta be ereklyéit, és így a szent sír-templomává lett. A bazilika mai altemplomában a középkori freskók beszélik el a szent pápa történetét, ahogy a hagyományban megformálódott.


--------------------------------------------------------------------------------

A korintusiakhoz írt leveléből (amelyet az Ókeresztény írók második kötetében magyarul is olvashatunk) kitűnik a szent római püspök apostoli tanítása.

A Kelemen-regény azzal végződik, hogy Szent Péter utódává teszi Kelement, és így beszél híveihez: ,,Mivel közel van már az én halálom napja, Kelement teszem meg püspökötöknek. Rábízom a hivatalomat, átadom neki a kötés és oldás hatalmát, hiszen ismeritek az Egyház rendjét. Reá hallgassatok, és legyetek benne biztosak, hogy aki megszomorítja az Igazság Tanítóját, Krisztus ellen vét, és megharagítja Mindenek Atyját. ...A püspöknek orvosnak kell lennie, azaz nem viselkedhet vadállat módjára.''

A legenda szerint Kelemen életének utolsó szakaszát száműzöttként a Krímben töltötte egy márványbányában. Kétezer keresztényt talált ott, akik hozzá hasonlóan kényszermunkára lettek ítélve. Panaszkodtak, hogy nagyon messzire kell vízért járniuk. Ekkor Kelemen a többiekkel együtt imádkozni kezdett vízért. S íme, meglátott egy Bárányt, a lábával kapart egy helyen. Kelemen odament és a megjelölt helyen szerszámát belevágta a földbe. Olyan bővízű forrás fakadt, hogy patakként folyt tovább. A környék lakói úgy megrendültek az eseménytől, hogy megkeresztelkedtek. Amikor ez a császár tudomására jutott, elrendelte, hogy kössenek követ Kelemen nyakába és fojtsák a tengerbe.

Miután vértanú lett, a legenda szerint a tenger több mérföldre visszahúzódott, hogy a hívek a holttestét kivihessék a szárazra. A hullámok mint márvány mauzóleum vették körül a szent testét.


--------------------------------------------------------------------------------
Örök pásztorunk, mindenható Isten, jóságosan tekints hívedre, és Szent Kelemen pápa és vértanú közbenjárására, akit egész Egyházad pásztorává tettél, szüntelen oltalommal őrizd népedet!

Példája:
    Teremts a környezetedben békét és egyetértést!


SZENT KOLUMBÁN
*Írország, 525--543 között +Bobbio, 615. november 23.
Ezernégyszáz esztendő választja el tőlünk Szent Kolumbán apátot, az ír szerzetesek mintaképét, mégis meglepően sok és pontos adatot tudunk életéről. Ezt Bobbiói Jónás szerzetesnek köszönhetjük, aki három évvel Kolumbán halála után lépett a bobbiói kolostorba, és a következő két apát titkára és barátja lett, akik mindent elmondtak neki Kolumbánról. Jónás útra kelt és állomásról állomásra végigjárta a helyeket, ahol Kolumbán megfordult, és összegyűjtötte az életrajzi adatokat azoktól az emberektől, akik ismerték, akiket tanított vagy akikkel csodát tett.

Kolumbán Leinster tartományban született, Írország középső, keleti vidékén. Valószínűnek látszik, hogy nem volt testvére, mert szülei maguk nevelték, és nem adták a kor szokása szerint valamelyik kolostor szerzetesei közé. Megszerezve kora műveltségét fölismerte, hogy számára a világ túl sok veszedelmet rejt magában, ezért a magányban és az imádságban keresett menedéket. Amikor világossá vált előtte, hogy Isten szerzetesnek akarja látni, elhagyta otthonát, s először Cluain- Inisbe ment, és Sinell apát tanítványa lett. Később, mert nagyobb tökéletességre vágyott s még jobban el akart szakadni szülőföldjétől, északabbra, a híres bangori kolostorba ment.

Bangor apátja, Comgallus nagyon megszerette. Igyekvő, buzgó novíciusát úgy tekintette, mint akire később nyugodtan rábízhatja majd a kolostort. Kolumbánt azonban távolibb célok vonzották: ír szerzetesek nyomában a kontinensre akart menni, részben azért, hogy vezekléséhez zordabb körülményeket találjon, részben, hogy a népvándorlás következtében újra elpogányosodott vidékeken hirdesse az evangéliumot. Az apát végül beleegyezését adta, hogy tizenkét társával együtt útnak induljon.

Hajóra szálltak, s először a Brit sziget legdélibb pontján, Cornwallban kötöttek ki. Itt írekkel találkoztak, akik az angolok és szászok elnyomása alatt sínylődtek. Továbbindultak és a kontinensen, a Szent-Malói öbölben kötöttek ki. Az életrajzíró Jónás szerzetes adatai szerint ez 588--590-ben történt, amikor Burgundiában Gotrannus uralkodott, aki az idegenből jött szerzeteseknek fölajánlotta egy régi római erődítmény romjait Annegray-ban kolostor céljára. A környéken hamarosan híre ment a szerzeteseknek, akik fehér habitusban, kereszt alakban nyírt tonzúrával szüntelen imádságban és böjtölésben éltek, és kezük munkájával szelídítették meg a kolostor környékét. Amikor a bennszülöttek közül egyre többen kérték, hogy Kolumbán tanítványai lehessenek, egy újabb kolostor alapítására került sor, az egykori római fürdőváros romjai között, Luxeuilben. Nem sokkal később, ismét a jelentkezők számának növekedése miatt egy harmadik helyen is kolostort alapított, Fontaine-ben. E két utóbbi kolostor Franciaország keleti szélén fekszik.

E három közösség irányítása már írott szabályokat is követelt, ezért Kolumbán a saját tapasztalatai és az ír szerzetesség hagyományai alapján regulát adott azoknak, akik az ő vezetése mellett törekedtek a tökéletességre. E regula rendkívül szigorú volt, és csak akkor érthetjük meg, ha az akkori elvadult életet is figyelembe vesszük.

Írországban a kolostorok teljesen függetlenül éltek a püspököktől. Ez Burgundiában összeütközésre vezetett, amikor Kolumbán fiai nem akarták engedni, hogy a püspökök beavatkozzanak szerzetesi életükbe. Súlyosabb konfliktusra került sor az uralkodóval, Theoderikkal, illetve ennek nagyanyjával, Brunhildával, aki rátermett politikus és diplomata asszony volt, de erőszakosságával és féltékenységével szinte elviselhetetlenné tette magát. Kolumbánnal is szembekerült, s végül elűzte őt.

Kolumbán néhány társával fájó szívvel hagyta el a vidéket, amelyet már annyira megkedveltek és megszenteltek imádságaikkal s vezeklésükkel. Nyugat felé vitték őket: Besançonba, majd Autunbe, innen északnyugat felé Avvalnóba és Auxerre-be. A nép mindenütt eléjük ment, ellátták őket élelemmel, Kolumbán pedig gyógyította betegeiket. Auxerre-ben utolérte őket Brunhilda parancsa, amely szerint Nevers-ben hajóra kell szállniuk, hogy visszavigyék őket Írországba. Hajóra rakták a foglyokat, és hosszú út után, végighajózván a Loire folyón, megérkeztek Nantes-ba. Brunhilda azért rendelkezett így, hogy elkerülje a szerzetesek és a hívő nép találkozását. Éppen e találkozást megakadályozandó, Orléans-ban olyan szigorú rendeletet hirdettek ki, hogy csak egy vak és a felesége mert segítséget nyújtani a foglyoknak. Hálából Kolumbán visszaadta a vak látását.

A foglyokat szállító katonák parancsnoka, Ragamundus nem akarta engedélyezni Tours-ban a partraszállást, de a rendkívüli időjárás miatt mégis megálltak és Kolumbán társaival együtt fölkereste nagy szerzetes elődjük, Szent Márton püspök sírját.

Nantes-ba érkezve találtak egy hajóskapitányt, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy a szerzeteseket Írországba vigye. Amíg a behajózásra vártak, tovább folytatták megszokott szerzetesi életüket. E várakozás közben lehetőség nyílt a szökésre, és éltek is vele. Egy kis bárka a fedélzetére vette őket, de nem messze a parttól zátonyra futottak. A kapitány háromnapos küzdelem után, mert úgy ítélte, hogy Isten bosszújának lettek az áldozatai, visszaküldte a szerzeteseket a szárazföldre.

Néhány héttel később Kolumbán megjelent II. Klotár előtt, aki területet ajánlott föl neki az ország belsejében, Neustriában kolostoralapításra. Kolumbán inkább kíséretet kért, hogy a fölkínált helytől keletre, Austrasia területén telepedhessen le újra. Amikor Klotár tanácsot kért tőle, hogy mit tegyen Brunhilda két unokája, Theodebertus és Theoderik háborújával kapcsolatban, azt a tanácsot kapta, hogy maradjon távol az ügytől, mert három éven belül övé lesz a királyi korona.

Rouenon és Meaux-on keresztül -- útközben mindenütt hirdették az evangéliumot, és bátorították a szerzeteseket -- Kolumbán elérkezett Theodebert udvarába, ahol sok társa csatlakozott hozzá. A király megbízta őket az ország legkeletibb részének misszionálásával, mert ott még zömében pogányok éltek. A Mosel mentén haladva Metzben, majd a Rajna mentén Mainzban állapodtak meg egy kis időre, és fölfelé haladva a Rajna völgyén, a Zürichi-tó mellett találtak egy helyet, Tuggent, amely nagyon hasonlított az írországi vidékekre. Úgy gondolták, hogy itt telepszenek meg.

A környék lakói keresztények voltak, de őseik babonás-bálványozó szokásait még megőrizték. Szent Gál (Gallus), aki Kolumbán kíséretében volt, ezen fölháborodva elégetett egy bálványképet és fölgyújtotta a pogány szentélyeket. Ezen a környékbeliek úgy fölháborodtak, hogy a szerzetesek nem maradhattak tovább a vidéken.

A Bodeni-tó partjára jutottak, ahol egy Willimar nevű pap az egykori római castrum, Bregenz mellett mutatott nekik egy helyet. A templomrom mellett Kolumbán ki is jelölte az új kolostor helyét. Gallus itt is összetört egy pogány bálványt, s az emberek megesküdtek, hogy bosszút állnak rajtuk. Ezúttal azonban Kolumbánnak sikerült lecsendesítenie az embereket, és megnyerte őket Krisztusnak. Bregenz lett a második nagy alapítás; itt kapta a hírt Kolumbán, hogy 612-ben Brunhilda unokái összecsaptak és Theodebert, aki annyira támogatta őt, fogságba esett, majd egy kolostorba száműzték.

Ekkor Kolumbán úgy határozott, hogy dél felé veszi útját és Rómába megy. Gallust éppen akkor láz gyötörte, s amikor Kolumbán ráparancsolt, hogy induljon velük együtt, ő inkább helyben maradt.

Itáliában kellett megharcolnia utolsó harcát. A longobárdok ugyanis, akik akkoriban a félsziget jelentős részén uralkodtak, ariánusok voltak. Maga a király, Agilulf is az eretnekség rabja lett, s csak abban volt mindenki reménye, hogy felesége, Theodelinde meg tudja nyerni az igaz hitnek. De a pápának, Nagy Szent Gergelynek is csak alig sikerült a milánói katedrálist megtartania a katolikusok birtokában. Kolumbán leveleivel szállt síkra a pápa mellett, bizonyítván, hogy Péter hitét Róma őrzi.

Kolumbán Itáliában Genova és Piacenza között, Bobbióban talált alkalmas helyet kolostor alapításához. Egy kis település mellett, a Szent Péter tiszteletére emelt kis templomhoz kapcsolódóan épült föl a kolostor, amely második Monte Cassinóvá fejlődött az idők folyamán. S nemcsak a szerzetesség, hanem a kultúra melegágya és mentsvára is lett századokon át. A 10. században Itália legjelentősebb könyvtára állt itt.

Amikor II. Klotár uralma megszilárdult, követeket küldött és visszahívta Kolumbánt, de ő ekkor már nem akart elmenni. Egy évvel azután, hogy megérkezett Bobbióba, egy vasárnapi napon, 615. november 23-án végre elpihent Uránál. Ereklyéit a bobbiói templom kriptájában őrzik. Tisztelete több országban is elterjedt, ünnepét 1969-ben vették fel a római naptárba, és ezáltal az egész Egyház ünnepe lett.


--------------------------------------------------------------------------------

Születése előtt az édesanyjának látomása volt: úgy látta, hogy a napot hordja a méhében, amely bevilágította az egész földet. Ezt a bölcsek úgy értelmezték, hogy fia lesz, aki a világ számára sok jót jelent majd.

Szerette szülőföldjét, de nagyon kényelmesnek találta. Később IV. Bonifác pápának ezt írta: ,,A mi szigetünkön nincs sem eretnek, sem szakadár, sem zsidó. A keresztény hit, úgy ahogy Tőletek, az apostolok utódaitól hozzánk jött, minden támadás és csorba nélkül él.''

Annegray-ban már csodák kísérték: amikor nem volt vizük, parancsot adott az egyik szerzetesnek, hogy kaparja meg a sziklát és olyan forrás fakadt, amely ma is ontja magából a vizet. A madarak körülvették, amikor hívta őket, s egy medve ép szarvasbőrt hozott nekik, hogy a szerzeteseknek lábbelijük legyen.

Regulája, amelyet fiainak adott, rövid és szigorú volt. Miután szabályokat adott a szerzetesi engedelmességre és a tökéletességre, büntetéseket is kirótt a szabály megszegőire. Pl. ha valaki nem mondta az Ament a kórusban, harminc, ha valaki nem a közösség nevében beszélt a birtokolt javakról, hat vesszőütést kapott.

Három alkalommal is megjövendölte Brunhildának családja pusztulását, s azt, hogy a korona más családra fog szállni. Amikor a királynő foglyaként úton voltak a Loire-on, azt üzente neki: ,,Jól jegyezd meg, hogy az a Klotár, akit most annyira megvetsz, három év múlva uratok lesz!'' Úgy is történt.

Nantes-ból levelet intézett luxeuil-i fiaihoz. Ebben egy szó sem esik ellenségeiről, Isten akarata iránti teljes engedelmesség sugárzik belőle. Kolumbán úgy beszél, mint egy hadvezér csata előtt a katonáihoz: ,,Ha elveszed az ellenfeleket, nincs többé harc, harc nélkül pedig nincs győzelmi koszorú. A harccal együtt jár a bátorság, a virrasztás, a türelem, a hűség, a bölcsesség és a kitartás. De ha valakitől elveszed a szabadságát, a méltóságától fosztod meg.''

Bobbióban máig él a legenda, amely szerint a kolostor építésekor két ökör egy nagy gerendát vontatott kifelé az erdőből. Egyszer csak rájuk rontott egy hatalmas medve, és az egyik ökröt leütötte, majd fölfalta. Kolumbán akkor megparancsolta a medvének, hogy álljon be az ökör helyére -- és a vadállat engedelmeskedett. Attól fogva engedelmes háziállatként segített mindenben a kolostor lakóinak.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kolumbán apátban az evangélium hirdetésének adományát és a szerzetesi élet buzgóságát csodálatosan egyesítetted, kérünk, segíts, hogy az ő közbenjárására és példája nyomán Téged keressünk mindenek felett, és hívő néped gyarapítására törekedjünk!

Példája:
    Mutass példát, élj bűntelenül, légy következetes.


Szent Lukrécia     szűz és vértanú, † 306.     


BOLDOG MARIA DEL TRANSITO CABANILLAS* szűz, III. r., rendalapító (1821-1885) 
Vallásos, sokgyermekes szüloktol született az argentínai Cordobában*. A gyermekek közül egy pap, három szerzetesno lett. Gyerekkorában faluban laktak, így nem volt módjában alaposább iskolai oktatásban részesülni. De az evangéliumi bölcsességet készséges szívvel fogadta magába, és sokat merített lelkiolvasmányaiból is. Bekapcsolódott a plébánia életébe, egy ideig hitoktatást is végzett. Naponta járt szentmisére, buzgó imdságos életet élt, s keményebb vezeklo gyakorlatoktól sem riadt vissza. Már fiatalon tisztasági fogadalmat tett. 37 éves korában lépett be Szent Ferenc III. Rendjébe, ettol kezdve Szent Ferenc lett tanító mestere. A Szent Vince társulatnak is tagja volt, szorgalmasan látogatta a betegeket. 1873-ban, 52 éves korában felvették a kármelita novérekhez, de egy év múlva betegsége miatt elhagyta a rendet. Ugyanígy történt pár hónapos próbálkozás után a vizitációs novéreknél. Egyre inkább érezte, hogy Isten ot egy ferences szellemu rend alapítására rendelte. Szándékát feltárta elobb gyóntatója, majd a ferences tartományfonök elott, akik helyeselték tervét. Hogy az alapításhoz szükséges anyagiakat eloteremtse, kéregetett is, és jótevoket keresett. Isten úgy rendelte, hogy akadt is olyan jótevo, aki egymaga vállalta Cordobában egy rendház és egy iskola felépítését. 1878-ban elso társnoivel beöltözött a ferences novérek ruhájába, 1880-ban fogadalmat tettek, ezzel megalapította a Ferences III. rendi Missziós Novérek Kongregációját. Fo hivatásuk az imaélet ápolása mellett a leányífjúság oktatása és az irgalmasság muveinek gyakorlása volt. A tartományfonök által kinevezett moderátor; P. Porreca* Cirjék atya azonban egyre inkább átvette a közösség irányítását; 1881-ben az alapító anyát az általános elöljáróságról leváltotta, két év múlva még a cordobai ház vezetésétol is megfosztotta. Mindez nem kis fájdalmat és alázatossági próbát jelentett Mária anya számára, o azonban mindezt zokszó nélkül viselte s így bizonyította, hogy eljutott a szerzetesi tökéletességre. 1885. aug. 25-én halt meg 64 éves korában szentség hírében. 2002-ben avatta boldoggá II. János Pál. O az elso argentín származású boldog.
A Szentté avatási Kongregáció dekrétumából:
„Egész élete folyamán a hit volt vezérlo csillaga, jó és balsorsban egyaránt. Isten akaratát akarta mindenben teljesíteni. Parancsait, intelmeit huséggel követte, a bunt kerülte, a keresztény hit igazságait élte, tanította, maga körül Isten szeretetét sugározta.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Cabanillas novért a Szentlélek bölcsességével megvilágosítottad és különféle megpróbáltatások közt az életszentségre vezetted. Add, hogy lelkületét az általa alapított szerzetes közösség híven megorizze, s példája ösztönözzön mindnyájunkat a hit szerinti életre. A mi Urunk...


Szent Sziziniosz vértanú

Küzike városából származott. Dioklécián császár alatt Sándor városparancsnoktól sokat szenvedett. Vad lóhoz kötözték, ütötték, orrlukaiba erős ecetet öntöttek. Más kínzásokat is szenvedve közben sok csodát tett. Végül karddal lefejezve nyerte el a vértanúságot.


Szent Teodor vértanú

Antiochiában élő keresztény kereskedő volt. Amikor Szent Babilász és vértanútársai ereklyéit átvitték a városon, a keresztények Teodorral együtt a zsoltárokból énekeltek. Ezért elfogták, fára függesztették, nehéz bilincsbe verve börtönbe zárták. Másnap elővezették és Teodor mellett angyalt láttak, aki megerősítette őt. Nemsokára meghalt a hitehagyott Julián császár. Halála után Teodor is kiszabadult a börtönből és békésen hunyt el.

Szent Agabba atya

Származására nézve izmaelita volt. Elhagyva hazáját, vagyonát és szüleit követett egy szerzetest és vele szerzetesi életet élt. Ezután mindketten Özséb szerzeteshez mentek, aki Agabbat az imádságos virrasztásra tanította. Özséb halála után ottmaradt házában és 38 évet töltött el ott. Szigorú vezeklésben és önmegtagadásban töltött élet után az V. században halt meg.

SZENT CECÍLIA

+Róma, 250 körül

Történetkritikailag lehet kifogásokat támasztani Cecília történetével szemben, mégis ez a törékeny, ifjú szűz vértanú igen nagy tiszteletnek örvend. Élete közismert, és a középkor vége óta a római zarándokok valamennyien találkozhattak szobrával a trasteverei templomában. Nyíltan és komolyan senki sem vonja kétségbe, hogy Stefano Maderno Cecília élethű képét alkotta meg híres szobrában. Ugyanis egy felirat ma is hirdeti, hogy Sfondrati Paulus bíboros ebben a formában és helyzetben látta Cecília holttestét, amikor 1599-ben, a bazilika renoválása alkalmával számos tanú előtt fölnyitották a szarkofágot.

Rampolla bíboros azonban alaptalanul másként vélekedett, amikor háromszáz évvel később egy hasonló helyzetben megtagadta az engedélyt a szarkofág fölnyitásához. Akkor ugyanis a sokáig minden kétség nélkül elfogadott Cecília-legenda annyira a tagadás és a kritika kereszttüzében állt, hogy a neves jezsuita történész, Delehaye szerint ,,az egész római hagiográfia legbonyolultabb kérdése'' volt.

Az új római kalendárium is kifejezi fenntartásait. S hogy Cecília ünnepét nem törölték a naptárból, az csak annak a széles körű tiszteletnek köszönhető, amely a nép oldaláról mutatkozott, s amelynek következtében Cecíliát már a 6. században fölvették a szentmise római kánonjába.

Az irodalmi szövegek fiatal leányként mutatják be Cecíliát, akiben a nemesi származás, a testi szépség és az erények ékessége szokatlan harmóniában találkozott. Hitének jeleként állandóan a szívén viselte az Evangéliumot, és arannyal átszőtt ruhája alatt durva szőrből készült ciliciumot hordott. Szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják Valerianushoz, s e tervet Cecília az akkori szokások szerint nem változtathatta meg. Így a családja rangjához illően készült a házasságra.

Abban azonban reménykedett, hogy kiszemelt vőlegénye tiszteletben fogja tartani Krisztus iránti szerelmét. Így várta a menyegző napját, és szíve a lakodalmi muzsika közepette is csak az Úrnak énekelt. Amikor kettesben maradt férjével, föltárta előtte a Király titkát: egy angyal őrzi féltékenyen a szerelmét és teste szűzi tisztaságát; erről maga Valerianus is meggyőződhet, ha ifjú feleségének szíve szerelmét tudomásul veszi. A még pogány Valerianus egy föltétellel fogadta el Cecília magyarázatát: ha ő is meglátja az angyalt. De megfenyegette Cecíliát, hogy ha ez nem történik meg, hazugságáért megöli.

Cecília erre azt válaszolta: megláthatod az őrző angyalomat, ha megkeresztelkedsz! Valerianus teljesítette e föltételt. A Via Appián a harmadik mérföldkőnél koldusok vártak rá, és elvezették Urbán pápához. Ez az ősz aggastyán megkeresztelte és fehér ruhában küldte vissza Cecíliához. Hazatérve a szobájukban meglátta felesége őrző angyalát, aki liliomból és rózsából -- a szüzesség és a vértanúság jelei -- font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezután megkérdezte Valerianust, mit kívánna a leginkább. Ő testvérének, Tiburtiusnak a megtérését kérte. Az ég segítségével Cecília Tiburtiust is megnyerte a hitnek, s a gőgös római ifjú megtért az addig annyira megvetett keresztények közé. Cecília azt mondta neki, hogy csak akkor ismeri el sógorának, ha Urbán megkereszteli őt is.

A megtérés után hamarosan a keresztút következett a két testvér számára. Eltemették ugyanis azokat a keresztényeket, akiket Turcius Amalchius prefektus idejében öltek meg, ezért őket is bevádolták és bíró elé vitték. Mivel megtagadták az előírt áldozati ceremóniát, Maximus Corniculariusnak a lehető leggyorsabban a közelben lévő Jupiter-oltárhoz kellett volna vezetnie őket, hogy áldozzanak az isteneknek, vagy karddal azonnal kivégzik őket. Az eljárás gyorsaságának oka a vádlottak nagy vagyona volt, melynek késedelmeskedés nélkül kellett az államra szállnia. Maximus azonban csodálva e fiatalok bátorságát, és szánakozva is rajtuk, magára vállalta a felelősséget és késleltette a kivégzést. Házába vitte őket és mindnyájan ott töltötték az éjszakát. Cecília papok kíséretében megjelent a háznál, hogy Maximust és kíséretét Krisztushoz térítse. Mikor megvirradt, Cecília így bátorította a vértanúságra készülőket: ,,S most rajta, Krisztus katonái! Tegyétek le a sötétség fegyvereit, és ragadjátok meg a világosság fegyvereit!'' A halálba menők pedig ezt mondták neki: ,,Elhisszük, hogy Krisztus valóban Isten. Különben nem gondoskodott volna rólunk, ilyen szolgálót adva nekünk, mint te vagy!''

Barátai eltemetése után hamarosan Cecília is bíró előtt állt. A gyenge szűz a per folyamán olyan bátorságot tanúsított, és olyan meggyőződéssel védte a hitét, hogy a hallgatóságból százan megtértek Krisztushoz, akiket Urbán pápa mind megkeresztelt. A prefektus megmakacsolta magát a hitetlenségben. Annyit azonban engedélyezett, hogy ne azonnal, hanem három nap múlva végezzék ki Cecíliát. Ez neki elegendő volt ahhoz, hogy házát az Egyháznak ajándékozza. De úgy tűnik, maga a prefektus is visszariadt a nyilvános kivégzéstől, ezért úgy rendelkezett, hogy Cecília házának fűtsék túl a fürdőjét, és ott fojtsák meg vagy égessék el. A tervet azonban nem tudták végrehajtani, s amikor a hóhér karddal akarta megölni, három csapással sem tudta lefejezni Cecíliát. Három kardcsapással megsebesítve hagyta ott áldozatát, aki barátai karjai közt halt meg. Még utolsó perceiben is megnyert lelkeket a hitnek.

Lehet, hogy a mai olvasó úgy véli, a legenda túlságosan hangsúlyozza Cecília szüzességét és megtérést kiváltó okosságát. A legenda azonban igazat mond, és ma is megindítja mindazokat, akik megőrizték magukban a ,,tiszta szív hatalma'' iránti érzéket, vagy legalábbis vágyódnak az ilyen szeretet hatalma után.

Cecília a középkor vége felé lépett be a Tizennégy Segítő Szent csoportjába, s egy egészen ártatlan fordítási hiba következtében -- mely szerint az esküvőjén ő maga játszott az orgonán --, lett a szent zene védőszentje.

Ünnepét már 545-ben november 22-én ülték Rómában.

--------------------------------------------------------------------------------

Azt a képet, melyet a hívő emberek Cecíliáról magukban hordanak, Maderno márványszobra határozza meg: mintha mély, gyermeki álmát aludná, úgy fekszik jobb oldalára dőlve az éppen csak kifejlődött leányalak, arcát elfedi, karját hosszan kinyújtja. A nyakán három tátongó vágás hirdeti, hogy ez a gyermek nem természetes halállal halt meg.

A legenda szerint Pascalis pápa ebben a helyzetben találta meg Cecíliát, miután a szűz látomásban maga mutatta meg a pápának, hol van a sírja. Holttestét arannyal átszőtt szövetbe göngyölték, s a vérrel átitatott kendőket a lábához helyezték. Anélkül, hogy a helyzetét megváltoztatták volna, egy márványlapra fektették, és úgy helyezték el a szarkofágban, amelyben átvitték a trasteverei bazilikába.

Cecília legendája olyan nagyszerű mondatokat is idéz, amelyek a mai emberre is hatással vannak. Amikor a prefektus felelősségre vonta, így tett hitvallást: ,,Én nem halok meg, hanem csak elváltozom. Port adok az arany fejében. Ha nektek valaki aranypénzt kínálna cserében ugyanolyan súlyú rézpénzért, vajon nem kapnátok-e az alkalmon, és nem mondanátok-e el rokonaitoknak is, hogy ők is részesei lehessenek egy ilyen nagyszerű cserének? Jézus Krisztus a mi Istenünk, ilyet ad nekünk; amit neki ad az ember, azt ő kimondhatatlanul értékesebbre cseréli.''

Amikor újra meg újra felszólították, hogy tagadja meg a hitét, bátran így felelt: ,,Ti kínpadra vonjátok a gonosztevőket, hogy vallomásra bírjátok őket, tőlünk pedig épp az ellenkezőjét követelitek: meg kellene tagadnunk azt, amik vagyunk, és akkor kegyelmet adnátok. Nagyon szívesen hallanátok ajkunkról a hazugságot - - csakhogy meghalni az igazságért a legszebb győzelem!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki ezen a napon megörvendeztetsz minket Szent Cecília szűz vértanúd ünnepével, kérünk, segíts, hogy akit áhítattal tisztelünk, annak szent élete példáját kövessük!

Maradj mindég állhatatos hitedben!

Szent Filemon és apostoltársai

Szent Filemon gazdag és nem polgár volt Kolosszéban. Szent Pál térítette a keresztény hitre. Kolosszéban az ő házában gyűltek össze a keresztények istentiszteletre. (Kol. 4,17.) Szent Pál külön levelet is írt hozzá. Később Gáza püspöke lett. Apfia felesége és a szent életben társa volt Filemonnak. Hitük miatt Néró császár üldözése alatt vértanúsággal fejezték be életüket. Mindkettőjüket Kolosszéban agyonkövezték. Szent Arkipp apostolt először kegyetlenül verték, majd az emberek, főleg a gyermekek késekkel szurkálták testét.

Szent Menigna vértanú

A helleszpontosz Páriából származott. Ruhatisztítással és vászonfehérítéssel foglalkozott. Décius keresztényüldözése idején sok keresztényt börtönbe zártak, de Isten angyala sértetlenül kiszabadította őket. Hallva erről Menigna, készült a vértanúságra. 251-ben saját elhatározásából kereszténynek vallotta magát, és széttépette az üldözést elrendelő császári parancsot. Elfogták, erősen verték, fára függesztették vasakkal tépdesték, végül lefejezték. Szent testét éjjel temették el keresztény társai.

Szent Mihály katona

Származására nézve bolgár volt, Potuka városában született. Szülei az első bolgár keresztények közé tartoztak. Gyermeküket is keresztény szellemben nevelték. A tiszta élet kedvelője lett. 25 éves korában a katonai szolgálatot választotta. Egy győzelem után kilépett a katonaságból. Egy hagyomány szerint hazatérőben megölt imádságával egy kígyót, amely elragadta az embereket a raithi pusztában. Potukában halt meg 866-ban.

Szent Prokóp vértanú

Jeruzsálemből származott, szigorú életű és sok erénnyel gazdag ifjú volt. A cezareai egyház felolvasójává avattatván, mivel Szentírás ismeretében járatos volt, magyarázta a híveknek annak értelmét. Azt is megtette, hogy szír nyelvre fordította a Szentírást. Sok embert szabadított meg az ördögöktől. Dioklécián császár keresztényüldözése idején a cezareai prefektus elfogatta, és bálványimádásra kényszerítette. Mivel hitében állhatatosnak mutatkozott, a prefektus lefejeztette 303-ban.

A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA BEMUTATÁSA A TEMPLOMBAN       

543-ban szentelték fel a jeruzsálemi templom közelében az Új Mária-templomot, a bemutatás templomát.

Ősi hagyomány, a Jakab apokrif evangélium leírása, hogy a gyermek Máriát szülei a templom szolgálatára szentelték, ami Josephus Flavius zsidó történetíró szerint szüzességi fogadalommal járt együtt. A gyermek Mária a Szentlélek indítására Istennek ajánlotta magát, akinek kegyelme eltöltötte őt, szeplőtelen fogantatása pillanatától kezdve.

Keletről terjedt el, hazánkban a 12. századtól ismert. Az ünnepet XI. Gergely pápa az avignoni udvarban vezette be a 14. században. 1585-ben V. Sixtus pápa az egész Egyház számára előírta. Ez az ünnep a bencés obláták főünnepe, mivel Mária is obláta, vagyis Istennek ajánlott lett.

Példája:

    Mária gyermekkorától nagy dolgokra készült.

        Isten téged is nagy dologra vár:

            az üdvösségre vagy kiválasztva!

Szent I. Gelázius     pápa és hitvalló, † 496.    


Boldog Károly király (1887-1922)

Boldog Károly osztrák császár és magyar apostoli király a Duna-menti Persenbeuban született 1887. augusztus 17-én. Édesapja a Habsburg-Lotharingiai dinasztiából származó Ottó Ferenc József főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász főhercegnő volt. Édesanyja egészen kicsi kora óta mélyen vallásos nevelésben részesítette Károlyt. Apját 1893-ban Sopronba rendelték, ahová Károly is követte. Itteni hitoktatója külön feljegyezte, hogy nagyon jószívű, nyílt, jámbor, szerény és lelkiismeretes. Károly nagyon fiatalon kezdte meg katonai karrierjét: nem volt még 16 éves, amikor 1903. szeptember 1-jén kinevezték az I. ulánusezred hadnagyává. 1907-ben nagykorúvá lépett elő, s két saját szárnysegédet kapott. Ők rendszeresen beszámoltak arról, hogy Károly főherceg nem vetette bele magát a nagyvilági életbe. Felnőtt férfiként is rendszeresen az imádkozott és a katolikus vallási ájtatosságokat sem mulasztotta volna el. 1911. október 21-én Schwarzau várában feleségül vette Bourbon-Pármai Zita hercegnőt. Házasságukat Isten nyolc gyermekkel áldotta meg. Károly távol, vidéki helyőrségeken élt egészen a tragikus 1914-es szarajevói merényletig, amikor meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Károly szerényen, ugyanakkor nagy komolysággal fogadta a hírt, amely szerint ő lett a trón várományosa a tragédia után. Komolyan készült az Osztrák-Magyar Monarchia vezetésére, érezte, hogy hatalmas az elvárás vele szemben, ezért mindenekelőtt a Monarchia működésében jelentkező problémák okait igyekezett megkeresni. Ferenc József császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála az I. világháború kellős közepén érte a 29 esztendős fiatal Károlyt. Saját elhatározásából tette le a magyar királyok igazságosság és béke esküjét Budapesten a koronázási ünnepségen, hogy ezzel is jelezze: teljes értékű magyar, nemzeti király, aki Isten akaratából uralkodik népei felett. Ő volt az egyedüli a háborús hatalmak államfői közül, aki teljes mértékben követte XV. Benedek pápa béketörekvéseit. A lelkét átható mély katolikus hitből fakadó békevágya nem talált meghallgatásra. A front összeomlása maga után vonta a Monarchia összeomlását is. Károly király nem mondott le a trónról, hite szerint ugyanis nem mondhatott le, mert ezt a jogát és kötelességét Istentől kapta, de visszavonult az uralkodástól meg nem határozott ideig. 1921-ben két ízben megpróbálta visszaállítani Magyarországon a törvényes királyságot. Második kísérlete után fogolynak nyilvánították és feleségével együtt Madeira szigetére száműzték. A nyirkos és hideg lakhely következtében Károly király tüdőgyulladást kapott, amelyben szíve fölmondta a szolgálatot. Családtagjai visszaemlékezése szerint a gyors lebetegedésben közrejátszott az a sokk is, amelyet a restaurációs kísérletek kudarca okozott. A halálos ágyán igazi nagy, népei iránt felelős uralkodóként viselte a sorsát; rendszeresen imádkozott és minden ízében a katolikus vallási doktrínát követte, hogy lelke eggyé váljon a Teremtővel. Utolsó szavai is erről tanúskodnak: "Megváltóm, legyen meg a Te akaratod. Jézus szentséges Szíve, benned bízom. Jézus, Mária, József..." 1922. április 1-jén hunyt el, földi maradványait a Hegyi Miasszonyunk szentélyben helyezték végső nyugalomra. Koporsóját 1994-ben felnyitották, s testét épen találták. Közbenjárásával csodás gyógyulások következtek be. II. János Pál pápa 2004. október 3-án Károly király avatta boldoggá Rómában.

SZENT KOLUMBÁN 543 körül született Írországban. Az egyházi és világi tudományokban is jártas volt.

Szerzetes lett Ulsterben Bangor híres kolostorában. Tizenkét társával 590 körül evangéliumot és bűnbánatot hirdetett Angliában, majd Galliába (a mai Franciaország) Bretagneba utazva térített., innen a Rajna völgyébe ment, majd Lombardiába. Mindenfelé monostorokat alapított, melyeket kemény kézzel, igen szigorú Regulával vezetett. Szókimondása miatt száműzték, Itáliában ekkor a bobbiói kolostort alapította, ennek apátjaként halt meg, 615. november 23-án.

Példája:

    Mutass példát, élj bűntelenül, légy következetes.

Szent Olivér

Szent Rufus     hitvalló, † ~80.    

Szent Bernwárd     püspök és hitvalló, † 1022.   


Szent Dasziosz vértanú

Dioklécián és Makszimián császárok alatt élt. Katona volt és titkos keresztény. Mivel a pogány Kronosz istennek áldozatul akarták őt bemutatni, nyíltan megvallotta keresztény hitét. Kérte az ünnepelni akarókat, hogy mindnyájan az igaz Istenben higgyenek. Ezért sok kínzás után lefejezték a IV. század elején.

Szent Eusztát és vértanútársai

Szent Eusztát, Teszpésziosz és Anatoliosz édestestvérek voltak. Nikomédiában születtek, szüleik először pogányok voltak. Először az apa és Anatoliosz keresztelkedtek meg egy üzleti út alkalmával. Aztán, visszatérve arról, megkeresztelkedett az egész család A keresztelő püspök az apát áldozópappá, Eusztátioszt pedig diakónussá szentelte. Istenfélő keresztény életet éltek. Az Üldözések közben elfogták őket, és kínzások után mindnyájukat lefejezték Nikeában, 312-ben.

Valois Szent Félix     hitvalló, † 1212.   


Dekapolita Szent Gergely atya

Szentünk a Tízváros Irinopolisz helységében született. Szüleitől vallásos nevelést kapott. Nyolcéves korában a tanulmányokra adták. Szívesen tanulta a Szentírást, és szerette a templomokat látogatni. Amikor felnőtt, szülei házasságra akarták adni, de Gergely titokban elhagyta a szülői házat és egy pusztai kolostorban szerzetes lett. Kitűnt buzgó életével. Édesapja halála után, anyja megtalálta Gergelyt. Jóváhagyta választását, de azt kérte, hogy egy másik kolostorba menjen át, ahol testvére szerzetes volt. Ezt megtette, de mivel a kolostor főnöke képüldöző volt, elhagyta azt és másik kolostorba ment. Megvilágosítva tanításával a világot, és leleplezve a gonosz gondolkozásúakat, Istentől megkapta a csodatevés adományát. A szentképek üldözésének idején Konstantinápolyban élt, és a tévtanítókat leleplezve, 820 körül ugyanott halt meg.

PASSENBERGER HENRIKA ÉS 4 TÁRSA szüzek, III. r. (+1875)

Henrika novér és négy társa, Norberta, Aurea, Borbála és Brigitta a salzhotteni ferences reguláris III. rendi közösség tagjai voltak. 1875. dec. 6-án indultak el hajóval Bremerhavenbol, az uticél St. Louis volt. Azonban hajójuk, a Deutschland már a következo napon homokzátonyra futott s kezdett elmerülni. Mentocsónakokkal az utasok egy részét sikerült kimenteni, de nagy részük a hajóval együtt elmerült az óceánban. Amint ilyenkor történni szokott, az utasok pánikba estek, csak a ferences novérek maradtak nyugodtak s a többiekben is igyekeztek felkelteni az Istenbe vetett hitet. Eloimádkozták a hit, szeretet és a bánat imáit. Amikor felajánlották, hogy oket is megmentik, ezt nem fogadták el. „Vannak itt apák, aggódó nok és gyermekek. Nem akarjuk elolük elvenni a megmenekülés lehetoségét” - mondták. A hajó közepén felállva és imádkozva várták a visszamaradt utasokkal együtt utolsó percüket. Amint a víz folytonosan magasabbra emelkedett, a novérek felálltak egy asztalra, térdelve s egymást átölelve, kezükben fogadalmi keresztjükkel merültek alá a hajóval együtt az óceán mélységébe. Négyük holttestét késobb megtalálták, Stradfortba (Anglia) szállították, ahol a papság és a nép nagy sokasága vett részt a temetési szertartáson. Manning bíboros, a szertartás végzoje dicsérte a novéreket, akik a szeretet hosi példáját adták, amikor a bajbajutottakat erosítették s felebarátaik helyett önzetlenül föláldozták saját életüket. Alkalmazta rájuk Jézus szavait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,14) és: „Bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe és meg nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24). Ezek a ferences novérek ugyanazt tették, mint pár évtizeddel késobb (1912- ben) a Titanic katasztrófájánál a három pap: a litván Juosapas Montvila, a német bencés Josef Benedikt Peruschitz és az angol Thomas Roussell. „O velük fog lakni, azok pedig az o népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letöröl szemükrol minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás. Ami eddig volt, elmúlt.” (Jel, 21,4.)

Imádság:

Istenünk, te Henrika novért és társait hosies lelkülettel ajándékoztad meg, hogy életüket áldozzák felebarátaikért. Add, hogy mi is áldozatos lelkülettel szeressük felebarátainkat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent János és vértanútársai

Szent János, Szaveriosz Iszaak és Hipatiosz Perzsiában voltak püspökök különböző helyeken. Amikor Szápor király megparancsolta, hogy a keresztények is a Napot és tüzet imádják, a szent főpapok erősítették híveiket Krisztus követésében. Amikor a király erről hallott, összefogatta őket a különböző városokban és hittagadásra próbálta kényszeríteni őket. Állhatatosságukat látva különféle módokon kínoztatta és végeztette ki őket, 343 körül.

JUNIPER DE LA VEGA ÉS HUMILIS MARTINEZ vértanúk (1928. II. 06.)

Mexikóban már a 19. században megkezdodött az egyház üldözése: 1860- as években számuzték a püspököket, megtiltották a papi ruha viselését, számos templomot leromboltak. 1917-tol mind hevesebb lett az üldözés, különösen Calles* elnök (1924-28) diktátorsága idején. A papok számát minimálisra korlátozták, akik illegálisan muködtek, azokat kivégezték. Így került börtönbe Juniper atya és Humilis testvér, akik életükben elválaszthatatlan jóbarátok voltak. Mindketten 1901-ben ugyanabban a kolostorban vették magukra a ferences ruhát. Együtt éltek, együtt maradtak a vértanúságban is. 1928. február elején kerültek börtönbe. Junipertol azt kérdezte a százados, mennyi misét mondott (ti. illegálisan). A páter bevallotta oszintén, annyit, amennyit csak tudott. Ez a vallomás elég volt ahhoz, hogy halálra ítéljék. A börtönbol Humilis levelet írt tartományfonökének: „Egész éjjel imádkoztam, buneim bocsánatát kértem s magamat a Szuzanyának ajánlottam. Mert tudjuk, hogy mi vár ránk.” A páter pedig egész éjjel gyóntatta a többi foglyot. Korán reggel arcra borulva imádkozott. Humilis kérte, hogy egy keveset aludjon. „Nincs többé ido az alvásra - felelte -, eljött az ido, hogy a halálra készüljünk.” Kora reggel jöttek is értük a poroszlók. Mindkettojüket felszállították egy katonavonatra. Az egyik állomáson Junipert leszállították és sortuzzel kivégezték. Hasonló sors jutott Humilisnek is, ot Zamora állomásnál végezték ki. Késobb mindkettot vértanúságuk helyén eltemették s temetésüknél felhangzott a hívok kiáltása: Éljen Krisztus Király! (Lehetséges, hogy a két vértanú boldoggá avatása már megtörtént.)

„Ha az emberek a magán- és közéletben elismerik Krisztusnak királyi tekintélyét, hihetetlen elonyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és a béke.” XI. Piusz pápának a Krisztus Király ünnepét elrendelo „Quas Primas” kezdetu ap. levelébol.

Imádság:

Istenünk, segíts, hogy hoslelku vértanúid, Juniper és Humilis példáján felbuzdulva méltón tiszteljük egyszülött Fiad szenvedését és halálát, aki nemcsak szóval biztatta a vértanúkat, hanem példájával is erosítette oket. Ki él és uralkodik Isten mindörökké.

Szent Nirsza és József vértanúk

Szent Nirsza Perzsiában volt püspök. József pedig a tanítványa volt Látva a tanítvány buzgó életét, Nirsza püspökké szentelte őt. Mindkét főpap látva a perzsák bálványimádó életét, törekedtek ezen változtatni. Sok pogányt térítettek az igaz hitre és vezettek a jámborság útjára. Szápor perzsa király keresztényüldözése idején mindkettőjüket elfogták. Mivel hitükhöz állhatatosan ragaszkodtak, a dühös király azonnal lefejeztette őket 343 körül.

Szent Ödön     vértanú, † 870.   


Szent Proklosz pátriarka

Szentünk Aranyszájú Szent János tanítványa és diakónusa volt Látta a szent főpap életét és hallgatta beszédeit. A szent főpap száműzetése után Proklosz küzikei püspök lett, de tévtanításba esett, papsága nem fogadta szívesen. Ezért visszatért Konstantinápolyba. 434-ben a főváros pátriárkájává választották. Lelki nyáját nagy buzgósággal irányította. Hazahozatta a száműzetésből Aranyszájú Szent János ereklyéit. A konstantinápolyi földrengésben, amelyben sok épület megsérült, a császári ház a pátriárkával együtt, a néppel kivonultak a városból és könyörgést tartottak. Ekkor egy ifjú a felhőkbe ragadtatván hallotta a

„Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan” éneket. A földre visszatérve ezt elbeszélte mindnyájuknak A nép ismételgette ezt, és hozzátette: Irgalmazz nekünk Erre megszűnt a földrengés Az ifjú ezután meghalt Szent Proklosz 20 évi pátriarkai szolgálata után békében visszatért az Úrhoz, 446-ban.

Szent Abdiás próféta

Abdiás (héb. Isten szolgája) a negyedik az u. n. „kis” próféták sorában. Életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Működésének ideje vitás. Egyes magyarázók szerint Krisztus előtt a IX. században élt, Jóram júdabeli király idejében. Valószínűbb vélemény szerint Kr. e. 500 körül működött. Könyve egyetlen fejezetből, 21 versből áll. Edom végpusztulását jövendöli meg és az Úr világuralmát hirdeti.

Szent Áza és vértanútársai

Szent Áza Izauriában volt katona Dioklécián császár idején. Egy idő után kivált a hadseregből és elment a pusztába, hogy a mennyei Királynak szolgáljon. Sok csodajelet és gyógyítást tett, közben hirdette az embereknek az evangéliumot Buzgósága miatt Akvilin helytartó elé vitték kihallgatásra. Az érte menő és őt kísérő katonákat útközben tanította a keresztény igazságokra. Azok mindnyájan hittek Krisztusban és kívánták a keresztséget. Áza imádságára forrás fakadt, és mindnyájan megkeresztelkedtek. A helytartó előtt a katonák is keresztényeknek vallották magukat. Ázát megkínozták, de sértetlen maradt. Ezt látva a helytartó felesége és lánya, hittek Krisztusban. A haragvó helytartó lefejeztette őket, aztán a 150 katonát is. Ázának újabb kínzások után fejét vétette. Ez a IV. század elején történt.

Szent Barlaam vértanú

Szentünk a szíriai Antiochiában született. Idősebb korában fogták el keresztény hite miatt Dioklécián császár alatt. Mivel nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni, először megkínozták. Aztán pogány templomba vitték, kezébe égő szenet helyeztek tömjénnel, hogy el nem viselve a forró szén kínját, önkéntelenül mutasson be áldozatot a bálványoknak. Barlaam addig tartotta erősen kezeiben a szenet, amíg ujjai el nem égtek. Ilyen bátor hitvallás után ölték meg kínzói 304 körül. Nagy szent Bazil és Aranyszájú szent János dicsőítő beszédet mondtak a szent vértanúról.

ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

a világegyházban november 17. *1207. +Marburg, 1231. november 17.
A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.


--------------------------------------------------------------------------------

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.


--------------------------------------------------------------------------------
Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

Imádság:
Istenünk, te Szent Erzsébetnek megadtad, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje; az ő közbenjárására nekünk is add meg, hogy a nyomorgókat és a bajbajutottakat lankadatlan szeretettel szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Heliodor vértanú

Aurelián császár uralkodása alatt (270-76) a pamfiliai Magida városában bátran hirdette a keresztény hitet egy Heliodor nevű jámbor ember. Ezért elfogták, a parancsnok elé vitték kihallgatásra. Sokféle kínzás után fára függesztették, testét szaggatták, és végül lefejezték 273 körül.


Szent Ponciánusz     pápa, † 235.