Szent Áhiás próféta

Salamon és Jeroboám királyok uralkodása alatt élt Silóban. Jeroboámnak megjövendölte, hogy az ország kettészakad, és ő l0 törzsnek lesz a királya. Meghalt Krisztus születése előtt l000 évvel.


SZENT BENEDEK, IZSÁK, JÁNOS, KRISZTIÁN, MÁTÉ vértanúk
+Miedzyrzecze, 1003. november 11--12.
Benedek 970-ben született Beneventóban. Érseke fiatalon pappá szentelte és székesegyházi kanonokká nevezte ki. Mivel a szerzetesi életre érzett hivatást, a San Salvator in periculo maris kolostorában fogadalmat tett. 996-ban engedélyt kért az apáttól, hogy remeteéletet élhessen, és a kolostor közelében egy kunyhóba vonult vissza. Nagyon gyakran felkereste tanácsért Grandenicust, az egykori velencei nemest, aki remeteként élt a Montecassinón, miután ravennai Szent Romuáldnál (lásd: A szentek élete, 271. o.) szerezte szerzetesi iskolázottságát, akit Benedek is nagyra becsült mint a latin egyház legjelentősebb élő aszketikus tanítóját.

Romuáld 999--1000 telén Cassinóba érkezett, hogy meglátogassa Grandenicust; Benedek tüstént odasietett, hogy láthassa, majd ápolta a szentet egy évig tartó súlyos betegségében. Amikor Romuáld az 1000. év végén Rómába ment, elkísérte, s ott találkozott Querfurti Szent Brúnóval (lásd: 97. o.), III. Ottó császár rokonával, aki szerzetes volt Szent Bonifác és Szent Alexius kolostorában. 1001 tavaszán elkísérték Romuáldot Ravennától északnyugatra fekvő pereumi remeteségébe.

Ebben az évben III. Ottó Ravennában kolostort alapított prágai Szent Adalbert (lásd: A szentek élete, 762. o.) tiszteletére. Megkérte Romuáldot, hogy tanítványai közül jelöljön ki valakit apátnak. Romuáld választása Benedekre esett, ő azonban nem akarta elhagyni remeteéletét.

III. Ottó segítette lengyelországi I. Boleszlávot országa kereszténnyé tételében. Munkája támogatására lengyel területen rendet akart alapítani, és a pereumi remeték segítségét kérte. Lelkes segítőre talált Brúnóban, aki azt remélte, hogy a pogányok között eljut a vértanúságra. Brúnó rábeszélte Benedeket és Romuáldnak egy János nevű tanítványát, hogy vegyenek részt ebben a munkában. János és Benedek az 1001. év végén Lengyelországba érkezett, miután Brúnó megígérte, hogy követi őket, mihelyt püspökké szentelik, és a pápától megkapja az engedélyt arra, hogy a pogányoknak prédikálon.

I. Boleszláv barátságosan fogadta Jánost és Benedeket, földet adott nekik a Gniezno melletti Miedzyrzeczében, ahol remeteséget létesítettek. Később négy szláv csatlakozott hozzájuk: Izsák és Máté testvér, egy bizonyos Barnabás, aki a szerzetesi fogadalmat is letette és Krisztián, a kis közösség szakácsa. János és Benedek lengyelül tanultak, hogy majd segíteni tudjanak Brúnónak a térítésben. Eközben azonban keresztény környezetben és úgy élték remeteéletüket, mint Pereumban.

Brúnó azonban nem érkezett meg. Elsősorban a III. Ottó halála után,1002 februárjában kirobbant politikai zűrzavarok tartották vissza Itáliában. Nem sokkal ezután Rómában II. Szilveszter pápától megkapta a prédikációs engedélyt és az ajánló sorokat is az új császárhoz, Szent II. Henrikhez (lásd: A szentek élete, 345. o.), azzal a kérelemmel, hogy szenteltesse fel missziós püspökké. II. Henrik nem folytatta elődjének szlávbarát politikáját, és viszályba keveredett lengyelországi Boleszlávval, ezért Brúnó nem tudta véghezvinni eredeti tervét, és Miedzyrzeczében várakozó testvéreit sem tudta értesíteni nehézségeiről.

A szemlélődő lelkületű János testvért kielégítette a lengyelországi remeteélet, Benedek viszont, aki a vértanúk koronájára vágyott, mielőbb meg akarta kezdeni munkáját a pogányok között. Mivel Brúnó nem jelentkezett, Benedek 1003-ban keresésére indulva Prágába ment, majd eredménytelenül visszatért Miedzyrzeczébe. Ekkor Barnabás testvért Rómába küldték, hogy a pápa tanácsát kérje. Amikor Barnabás nem érkezett vissza a tervezett időre Benedek és János elhatározták, hogy ők maguk mennek Rómába. Közben Boleszlávtól pénzt kaptak a misszió fenntartására, de visszaküldték. Ez azonban nem volt általánosan ismeretes, és 1003. november 11-én éjszaka a pénz miatt betörtek a remeteségbe. Bár Benedek, János, Máté és Izsák nem tanúsítottak ellenállást, a támadók a védekező Krisztiánnal együtt megölték őket.

A visszatért Barnabás testvér vitte meg az esemény hírét Rómába. XVIII. János pápa (1004--1009) megengedte a testvérek tiszteletét, és hozzájárult, hogy készségükért, amellyel gyilkosaik kezéből elfogadták a halált, vértanúként tisztelhessék őket. Querfurti Szent Brúnó írta meg ,,Az öt testvér szenvedéstörténeté''-t. I. Boleszláv kolostort emeltetett vértanúságuk helyén, s ennek első apátja Barnabás lett. 1039- ben a vértanúk ereklyéit Prágába szállították.


Alamizsnás Szent János főpap

Ciprus szigetéről származott. Epifán fejedelem fia volt. Jámbor és istenfélő nevelést kapott. Felnőtt korában, szülei akaratából, házasságra lépett és gyermekei születtek. Nemsokára azonban elvesztette gyermekeit, majd feleségét is. Ezután életét az imádságnak és jócselekedeteknek szentelte. Ezért Alexandria pátriárkájává választották. Új feladatában még inkább törekedett a szegényeknek, szenvedőknek és a többi ilyen embernek gondját viselni és rajtuk segíteni. Mindenkin segített, aki csak kérte. Szellemi nyáját egy akkori tévedéstől is megtisztította. Hogy mindenkin segítsen, szerdán és pénteken egész nap a templom kapujánál ült, hogy mindenki hozzáférkőzhessen. Tisztelői között olyan is volt, aki drága ágytakaróval ajándékozta meg. Egy éjszakán át használta, aztán eladta, hogy árán a szegényeket segítse. Egy alkalommal egy vezető ember megsértette. Naplemente előtt üzent neki, hogy lemenőben a Nap, ki kell békülni. Ez annyira szíven ütötte az embert, hogy nemcsak kibékült a szent főpappal, hanem feltette, hogy soha, senkivel nem keveredik vitába. Amikor a perzsák Egyiptomra támadtak, a szent főpap Konstantinápolyba akart menekülni. Ciprus szigetére jutott, és ott halt meg 62o-ban. Ereklyéi később Magyarországra kerültek.


BOLDOG PISAI* JÁNOS remete, III. r. (1270-1340)
Az elokelo Cini családból származott. Mint szülovárosának lovagja részt vett valami katonai vállalkozásban, amely számára börtönnel végzodött. (Egyes történészek véleménye szerint részt vett a pisai érsek elleni sikertelen merényletben.) A fogságban magába szállt, elhatározta, hogyha kiszabadul, új életet kezd. Bizonyára ismerte Szent Ferenc életét s azokat a kiváló ferenceseket, akik városából származtak: Pisai Agnellus angliai tartományfonök, Pisai Albert rendfonök a 13. század elején. De inkább a világban élo, III. rendi ferencesek élete volt számára vonzó. Kiszabadulása után ezek közé lépett be. Imádságos és vezeklo életet élt. Vezekloövet is viselt. Szívén viselte a szegények, elesettek sorsát. Szüleitol örökölt vagyonát nagyrészt köztük osztotta szét, amellett társakat toborzott s azok közremuködésével segítette a szemérmes szegényeket, akikhez éjnek idején vitték az adományokat. Ez a társulat fennmaradt egészen a francia forradalomig. Több más jámborsági és irgalmassági munek is kezdeményezoje volt: így önostorozó csoportot szervezett; ilyenek a 13. század második felében sokfelé végezték nyilvánosan vezeklésüket - különösen valami természeti csapás, pl. pestis idején. Ezeket flagellánsoknak nevezték. Élete utolsó idején remeteéletet élt, az ima és bunbánat gyakorlatainak szentelte magát. Akik ot remeteségében fölkeresték, megerosödve és megvigasztalódva távoztak tole. Érdemekben gazdagon hunyt el 1330 és 1340 között. A Békérol nevezett Jánosnak is hívják, mert halála a pisai egyik kapu, a békekapu közelében történt. Tiszteletét kb. 500 évvel késobb hagyta jóvá IX. Piusz pápa.
„Amikor alamizsnát adsz, ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad és Atyád, aki a rejtekben lát, megjutalmaz... Ne gyujtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja s ahol betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyujtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda... Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost a világi életbol bunbánatra és a szegények szolgálatára vezetted. Segíts, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit, és eljussunk szentjeid közé. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


POLOCKI SZENT JOZAFÁT
*Vlagyimir, 1580 körül +Vityebszk, 1623. november 12.
Szent Jozafát 1580 körül született a volhiniai Vlagyimirban. A terület ma Ukrajnához tartozik, akkoriban lengyel fennhatóság alatt állt. Családja a fehér ruténok közül származott. Atyja, Kuncevicz Gavriol városi tanácsos volt, édesanyját Marinának hívták. A szülők ortodox vallásúak voltak, s gyermeküket Jánosnak keresztelték.

Amikor János elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilnában. 1596-ban Breszt-Litovszkban több rutén ortodox püspök unióra lépett a római egyházzal, megtartva keleti rítusukat. János is ezekben az években találta meg az utat a katolikus Egyházhoz -- úgy tűnik saját kezdeményezésére. 1604-ben engedélyt kért a kijevi metropolitától, Hipatiu Pociejtől, hogy beléphessen a majdnem teljesen elnéptelenedett vilnai Szentháromság-kolostorba. Szerzetesként vette föl a Jozafát nevet.

1607-ben megnyerte egyik barátját, a nagyon képzett Rutszkij Józsefet, és az is belépett a kolostorba. Később arhimandrita és metropolita lett. Nem sokkal ezután Jozafátot diákonussá szentelték. 1613-ban Bitenben kolostori elöljáró, higumen, de már a következő évben visszahívták Vilnába, és a Szentháromság-kolostor arhimandritája lett. 1618-ban az időközben metropolitává lett barátja, Rutszkij segédpüspökké nevezte ki, s Jozafát hamarosan a kilencven éves korában elhunyt polocki érsek, Gedeon utódja lett.

Érsekségének első három évében sok lelket nyert meg az uniónak, sokan tértek vissza az ortodox Egyházból a katolikus Egyház közösségébe. 1621-ben azonban megzavarták működését: a jeruzsálemi ortodox pátriárka, III. Theofanész, minden egyházi és világi hatósági hozzájárulás nélkül, az összes katolikus püspöki székhelyre ortodox ellenpüspököt állított. Polock számára Meletij Szmotritszkij szerzetest szentelte püspökké, akinek megbízottak révén sikerült a nép nagy részét elhódítania Jozafáttól. Azzal rágalmazta, hogy el akarja latinosítani a liturgiát, s csak álnokságból és átmenetileg használja a szláv és a görög nyelvet. A keleti szertartásokat féltő embereket ezzel sikerült a püspök ellen lázítania.

Az ellenségeskedés egyre nagyobb méreteket öltött Jozafát körül. Ő világosan látta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. 1623. november 12-én a saját házában gyilkolták meg.

VIII. Orbán pápa, amikor hírül vette vértanúságát, azonnal megindította a szentté avatási eljárást. Húsz évvel a halála után, 1643-ben boldoggá is avatta Jozafát püspököt. A szentté avatást IX. Pius pápa végezte 1867-ben. XXIII. János és VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének.

Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, november 14-re. 1969- ben november 12-re, a halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A 16. század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott. A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték a megújulás szükségességét. A lengyel fennhatóság alá eső területeken ez a reform az esetek többségében a római egyházzal való unióba torkollott, amelynek aztán politikai színezetű ellenhatása támadt. Tagadhatatlan, hogy az egység szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok, hanem politikai és szociális célok is vezettek. Ilyen időszakokban a papságban is, a gazdagabb rétegekben is könnyen erkölcsi lazaság lépett föl. A vidék egyszerű, csendesen élő népe pedig a maga jámborságát őrizve várta a jobb időket. Úgy tűnik, a Kuncevicz család az utóbbiak közé tartozott, akik hűségesen őrizték atyáik ortodox örökségét. János életéből részleteket csak attól kedve ismerünk, amikor már kereskedőinas volt Vilnában.

A boldoggá avatás során kortársai személyes tapasztalataik alapján vallották, hogy János már gyermekkorában föltűnően vallásos és Isten közelében élő lélek volt. Nem lehet természetes magyarázatot találni, hogy mi indíthatta arra, hogy a gazdagon fölszerelt vilnai ortodox templom helyett a majdnem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostor templomába kezdett járni. E kolostor arhimandritája színleg katolikus, de szíve szerint ortodox volt, ráadásul egyáltalán nem volt mintaszerzetes. A kolostornak valójában ő volt az egyedüli lakója. János pedig minden ellenszolgáltatás nélkül ellátta a liturgia körüli szolgálatot: énekelt, olvasott, akkor is, amikor mindössze ketten voltak hétköznaponként a templomban, vagy amikor csak húsz-harminc hívő jött az ünnepi liturgiára.

Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő pedig húsz éves korában, látva már minden nehézséget, metropolitai engedéllyel belépett a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba. Két eszme vezérelte: először meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja, hogy egészen az Ő szolgálatára szentelje magát. Másik fölismerése az volt, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával közösségben élő katolikus Egyházban van. E két eszméért áldozta föl életét.

Nagy elszántsággal fogott a szerzetesi élethez. Mivel mestere nem volt, akitől tanulhatta volna, a szentek írásaihoz fordult. Sokat olvasott a régi, nagy szerzetesektől, s követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és ciliciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát.

Amikor diákonussá szentelték, buzgósága megsokszorozódott. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyezte papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják. Azokat a papokat, akikről megtudta, hogy évente sem akarnak gyónni, súlyos büntetéssel fenyegette meg.

Még kereskedőként dolgozott, amikor naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Erősen szorgalmazta, hogy a keleti egyházjog és a zsinatok határozatait pontosan tartsák meg.

Élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztségek viselésére, amellyel az Egyház megbízta. Amikor korábbi barátja, Rutszkij polocki érsekké akarta tenni, Jozafát teljes erejével tiltakozott. Barátait megeskette arra, hogy lebeszélik Rutszkijt a szándékáról. Végül megígérte, hogy minden erejével a püspökség szolgálatára lesz, csak neki magának ne kelljen püspökké lennie. Rutszkij metropolita azonban jól ismerte Jozafátot, nem engedett, s végül fölszentelték.

Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a híveket.

Mindvégig hű maradt a katolikus Egyház terjesztésének eszméjéhez, s adott alkalommal -- úgy, ahogy az atyák írásaiban olvasta -- igénybe vette a világi hatalom segítségét is.

Abban a három évben, amikor zavartalanul működhetett, soha nem élt vissza püspöki hatalmával. Amikor pedig az ellenpüspök szinte teljesen megfosztotta híveitől, magára hagyottan, két éven át őrizte meggyőződését és végezte minden püspöki teendőjét. Sokszor fenyegették azzal, hogy megölik. A vértanúsága előtti napon is kapott ilyen figyelmeztetéseket, mégis elment Vityebszkbe.

Kora reggel részt vett a hajnali zsolozsmán a székesegyházban. Közben már behallatszott, hogy emberek gyülekeznek a templom körül, és az egyre növekvő lármából sejteni lehetett, hogy nem békés szándékkal jönnek. Jozafát érsek a zsolozsma végeztével átment a püspöki házba, hogy fölkészüljön a liturgiára. A tömeg betörte az ajtót és berontott a házba. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket.

Amikor a püspök meghallotta a zajt, a támadók elé sietett és az egyik szemtanú szerint így kiáltott a betörőkre: ,,Miért ölitek a szolgáimat? Mit ártottak nektek? Ha engem kerestek, itt vagyok!'' -- Máris kardok és tőrök sebezték halálra, majd dühükben letépték róla a ruhát, mert fölbujtóik azt mondták nekik, hogy a püspök háza tele van kincsekkel, maga a püspök selyembe és bársonyba öltözködik. De amikor letépték egyszerű vászonruháját, meglátták testén az ostorozások nyomát, és kezükben ott volt a selyem helyett a vezeklőing.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jozafát püspököt képessé tetted arra, hogy jó pásztorként életét adja juhaiért, kérünk, áraszd Egyházadra Szentlelkedet, és vértanúd közbenjárására erősíts meg minket, hogy készek legyünk életünket adni testvéreinkért!

Példája:
    Keresni kell az igazságot és abban kitartani!


Szent Kunibert     püspök és hitvalló, †663. 


Szent I. Márton     pápa és vértanú, † 655.           


Sínai Szent Nílus atya

Konstantinápolyból származott. Fiatal korában szép nevelést kapott. Megtanulta könyvekből a bölcsességet, és kiváló szónok lett belőle. Elérve azt a kort, megnősült egy istenfélő leányt véve feleségül. Egy fiuk és egy leányuk született. Figyelembe véve nemesi származását és személyes tulajdonságait, megválasztották a főváros parancsnokává. Istenfélő és erényes életét nagyon zavarta és elszomorította mindaz, amit a császári udvarban tapasztalt. Ezért megvált hivatalától, feleségét is rábeszélte, hogy engedje el szerzetesi életre. Felesége beleegyezésével a Sinai hegyre ment, és ott egy általa kivájt barlangban élt imádság és böjtölés között. Amikor hallott Aranyszájú szent János üldöztetéséről, szemrehányó levelet irt ezért Arkadius császárnak. Szigorú életében hozták a hírt, hogy a barbárok rátámadtak a szentéletű szerzetesekre, sokat elhurcoltak, közöttük Nílus fiát is. Később hallotta, hogy fiát Emesa püspöke kiváltotta. Elment és meglátogatta őket. A püspök a fiút felvette az egyházi rendbe, az apát pedig pappá szentelte, és kérte, hogy maradjanak nála. De Nílus elhatározta, hogy visszatér Sinaira. Fiával együtt el is ment. Sok idő múlva, 450 körül meghalt, miután szerzetességben 6o évet töltött el.


Szent Paternus     vértanú, † 726.   

BOLDOG FERRETTI GÁBOR (1385-1456)
Anconában* született nemesi szüloktol, akik szentül nevelték. 18 éves korában városában belépett az obszerváns ferencesek közé. Különösen alázatával és önmegtagadó életével tunt ki. Pappá szentelése után mint igehirdeto 15 éven át bejárta Marche tartomány városait; szép eredményeket ért el: sok bunös megtért, még többen köszönhették neki, hogy az üdvösség útján megmaradtak. Erényei és eredményes muködése miatt nem tudott kitérni az elöljárói tisztség elvállalása elol: elobb Anconában házfonök, majd tartományfonök lett. Néha hatalmával is kénytelen volt élni, hogy a fegyelmet biztosítsa, de inkább életszentségével hatott: ennek hatására tértek jobb belátásra a helytelen úton járók. Rendházakat épített vagy felújított, az anconait pedig bovítenie kellett: annyi sok volt a jelentkezo a rendbe. A hivatások növekedése is jórészt az o érdeme. Elnyerte a jövendölés és csodatevés karizmáját is. Habár provinciálisi teendoi eléggé lekötötték, apostoli buzgósága megtalálta a módját, hogy igét hirdessen s ellássa a gyóntatói tisztet. Sokat tett Szuz Mária tiszteletének terjesztése érdekében. Szívesen prédikált róla, ezért is részesült abban a kegyelemben, hogy megjelent neki az Úr Jézus és szent Anyja. Az anconai házban történt végso búcsúja rendtársaitól. A mellette álló Marchiai Jakabnak és egy György nevu testvérnek mondatta: „Örüljetek, mert nevetek föl van jegyezve a mennyben.” Temetése alkalmával a beszédet mint erényeinek tanúja, Marchiai Szent Jakab mondta. Elobb egyszeru sírba temették, majd VIII. Ince pápa beleegyezésével márványsírba tették és Szuz Mária templomába vitték. Teste épségben maradt. XIV. Benedek 1750 körül avatta boldoggá, utódja pedig saját zsolozsma végzését hagyta jóvá. A tartományfonök ministrál. Mint tartományfonök egyszer Folignoban járt, ahol a rendtársak nem ismerték. Bement a sekrestyébe minden kíséret nélkül, s a sekrestyés testvér, gondolva, hogy csak egyszeru testvér, megkérte, hogy ministráljon az éppen misézéshez induló atyának. O habozás nélkül fogta a misekönyvet és ment ministrálni. Közben a sekrestyés megtudta, hogy kicsoda és amikor vége volt a misének, nagy röstelkedve kért bocsánatot. O azt mondta: „A szentmisén szolgálni oly magasztos dolog, hogy az angyalok nagy kitüntetésnek vennék, ha ministrálhatnának.”

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Gábor közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


TOURS-I SZENT MÁRTON
*Savaria (Pannónia), 316/317. +Candes, 397. november 8.
Szent Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született. Amikor Pannóniában, Sabariában 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a ,,Milánói ediktum''-mal Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Ekkor az Egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött, nemcsak hívei számát, hanem a befolyása alá tartozó területet illetően is. Az egyházi törvények birodalmi törvényekké emelkedtek, s ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A vértanúk és katakombák üldözött és sokáig az élet peremén meghúzódó közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett, amellyel természetesen együtt járt mindaz a negatív következmény, ami az állam és Egyház szoros összefonódásából mindig adódik.

Amikor Márton megszületett, mindez még csak a kezdeteiben élt. Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába, az ókori Ticiniumba, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.

Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.

Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. Elhatározásához a körülmények is hozzásegítették, mert épp ezekben az években nagyon heves viták dúltak az ariánusok és a katolikusok között, s őt magát is bántalmazták és kiutasították ariánus püspökök.

Hilarius püspököt -- éppen az ariánusok -- elűzték Poitiers-ből, sőt az egyházmegyéjéből is, de császári engedéllyel hamarosan visszatérhetett. Ekkor Márton is elhagyta szigeti remeteségét, és visszament Hilarius mellé. A városon kívül épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.

Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt.

Élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, amelyekben ma sem lehet kételkedni. Ahol azonban szükség volt rá, Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.

Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Az Egyház ugyanis a kapott szabadságban kezdett berendezkedni, és egyre inkább berendezkedett a világba. Kezdtek kialakulni az egyházi birtokok, mert a császár példája szerint, aki nagyon gazdag adományokkal látta el az Egyházat, fejedelmek és főúri családok szintén kezdték adományokkal megvetni egy-egy kolostor vagy templom életének alapját. Ennek következtében a klérus a dolgok természetes rendje szerint hamarosan hozzászokott az anyagi biztonsághoz, a fényes ruhákhoz, dús asztalhoz. Érthetően megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.

Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották; ha azonban nem az ő személyéről, hanem az Egyházról volt szó, határozottan lépett föl.

Minden tevékenységében apostoli céljai irányították: a rábízottak üdvössége és az igaz tanítás megőrzése. A veszélyben lévők és az üldözöttek megvédésének gondja és a hit tisztaságáért égő buzgóság miatt ragadtatta magát olykor olyan lépésekre, amelyek miatt később szemrehányást tett magának, és e lépései valóban csak úgy érthetők meg, mint a jogtalansággal szemben alkalmazott végső védekezés tettei.

A szokatlan és új szabadság légköre, amelyben most a kereszténység teljes egészének része volt, mind a tanításban, mind az erkölcsökben vadhajtásokat és gyomokat is termett. Az igaz hit és a tévtanok képviselői keményen és kitartóan küzdöttek egymással.

Hispániában egy gazdag, de nagyon aszketikus életet élő Priscillianus nevű laikus állított össze a montanizmushoz közel álló tanítást, amelyre elsősorban nagyon szigorú erkölcstana volt jellemző. Priscillianus sok követőt szerzett, akik megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban nagyon erős ellentábor szerveződött Ithacus püspök vezetésével, aki az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de utána azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Mikor úgy érezte, hogy Ithacus pártja, melynek oroszlánrésze volt a halálos ítélet meghozatalában, az udvarban túlságosan nagy befolyással bír, és fönnáll a veszély, hogy további vérontás is következik, nehéz szívvel elhatározta magát, hogy fölveszi a közösséget azokkal, akiket kegyetlenségük és igazságtalan eljárásuk miatt került, mert csak így tudta megmenteni Narses gróf és Leucadius prézes életét. Ezzel a lépéssel elérte a célját -- a császár ugyanis Tours püspöke engedékenysége fölötti örömében mindent megígért neki --, emiatt azonban élete végéig vádolta magát.

Mártont a nép ezért nem hibáztatta; úgy fogadták emlékezetükbe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt -- beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet --, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: ,,Fogjad, barátom -- mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot --, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!''

Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.''

A későbbi évekből elbeszélnek egy hasonló esetet, amely akkor történt, amikor Márton már régen meg volt keresztelve, sőt már püspök is volt, de ekkor már nem elégedett meg a félmegoldással:

A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.

A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.

Egy másik alkalommal -- mondja tovább a legenda -- koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ,,Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!''

Máskor egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.

Egyszer fiatal novíciusokkal sétált a kolostor környékén, és látta, hogy egy juhász éppen birkát nyír. Márton derűsen állapította meg: ,,Nézzétek ott azt a bárányt, nézzétek csak, milyen türelemmel hagyja magát nyírni! Megszívlelte a Keresztelő tanácsát, aki azt mondta, hogyha van valakinek két ruhája, ossza meg azzal, akinek egy sincs.''

Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

Példája:
    Kitartás a jóban - biztos sikert ígér!



Szent Ménász vértanú

Egyiptomból származott. Fiatal korában a hadseregben szolgált. Amikor Dioklécián és Makszimián császárok üldözést indítottak a keresztények ellen, kilépett a hadseregből. A pusztába távozott és vadállatok között élt böjtölve és imádkozva, Egy pogány ünnepen megjelent a frigiai Kothuánban. A városparancsnok megfogatta, és börtönbe záratta. Másnap megkínoztatta, mivel nem akarta keresztény hitét megtagadni. Végül kard által nyerte el a vértanúságot 3o4-ban.


Sztudita Szent Teodor atya

Konstantinápolyi születésű volt. Fiatal korában nagy műveltségre tett szert. Kiváló szónok és jó filozófus volt. Abban az időben kazár Leó császár halála után felesége Iréne császárnő uralkodott. Ő összehívta az egyetemes zsinatot a képromboló eretnekség felszámolására. A zsinat után Platon, Teodor anyai nagybátyja, magával vitte Teodort és két társát, akik szerzetesi életre vágytak. A Szakudion kolostorban éltek, Teodor a szerzetesi élet példáját mutatta életével. Iréne császárnő uralkodása alatt megalapította Konstantinápolyban a Sztudita kolostort, ebben előljáró lett. Nagy szent Bazil szabályait is figyelembe véve kolostori szabálytatot alkotott, és a teljes közös életet igyekezett elterjeszteni. Mivel egyre jobban nőtt a kolostorba belépők száma, Teodornak pedig sem ereje, sem ideje nem maradt, hogy mindent egyedül intézzen, különböző tisztségeket hozott létre. Ezek számára írásos utasításokat adott, kezdve az elöljárótól a legkisebb szerzetesig. 826-ban adta vissza lelkét Istennek Akrita helységben. Hagyatékában sok levél, költemény, egyházi ének – az istentiszteletek számára – maradt. A nagyböjti istentiszteletekre sok háromódás kánont szerkesztett. Testvérével Szaloniki József atyával a nagyböjti énektárt: a Triódot állította össze.


Studioni Szent Tódor     hitvalló, † 826.  


Szent Viktor és Sztefanida vértanúk

Szentünk Itáliából származott. Katonaként élt, hitét bátran megvallotta mindenki előtt. Amikor Antonin császár (l6l-80) idejében a keresztényeket üldözni kezdték, Viktort is elfogták. Hiába volt a rábeszélés, hitétől nem tántorodott el. Sokféle módon kínozták, próbálták megmérgezni, de sértetlen maradt. Tüzes kemencébe is dobták, forró olajba is vetették. Mivel mindezekben is sértetlen maradt, végül is karddal fejezték le, Damaszkuszban.

Szent Sztefanida, egyik katona felesége, látva Viktor vértanúságát, két koronát látott látomásban. Egyik Viktor fejére szállt, a másik az ő fejére. Ezért bátran megvallotta ő is keresztény hitét. Úgy halt vértanúhalált, hogy két pálmafa közé kötötték, és testét darabokra szabdalták.


Szent Vince vértanú

Szent Vince Hispániából származott. Fiatal korában a Szentírás tanulmányozásának szentelte életét. Augusztopolisz püspöke Valeriosz volt jó tanítója. Látva tanítványának erényes életét, diakónussá szentelte. Mivel a püspök dadogós volt, megbízta Vincét az emberek tanításával. Dioklécián császár keresztényüldözése alatt elfogták. Hitét kínzói előtt is megvallotta, kínzások után keresztre feszítették. Innen sértetlenül megszabadulva, végül tüzes rostélyon égették el. Testét temetetlenül hagyták, de a madarak és vadak nem bántották. Végül vízbe dobták, de a szent test kiúszott a partra. A keresztények összejővén, tisztelettel temették el. Ez 3o4-ben történt. Ereklyéi Rómában nyugszanak.

Avellinói Szent András     hitvalló, † 1608.         


FOSSA*- I BOLDOG BERNARDIN (1420-1503)
Aguilai Bernardinnak is mondják, mert Fossa Aquilához közel van. O a harmadik szentéletu Bernardin a 15. század boldogjai között. Nemesi családból (Amici*) származott. Ifjúkorában kituno humanista és vallásos nevelésben részesült. Igen járatos volt a jogi tudományban és a szentírás ismeretében. Egyszer Perugiában hallotta Márkiai Szent Jakabot prédikálni, ennek hatására kérte felvételét a Ferenc-rendbe. A rendben ízig-vérig ferences életével világoskodott. Olyan tiszta életu volt, hogy angyalnak nevezték. Ezt az erényt azonban sok imával, böjttel, önmegtagadással szerezte meg és biztosította. Krisztus szenvedése fölött oly mélyen meghatódott, hogy gyakran sírt: a könynyek felfogására ilyen elmélkedései alkalmával kendot erosített a mellére. Felebarátait mindenben igyekezett segíteni, ha annyagilag nem, legalább jó szóval, tanácsaival, de leginkább igehirdetésével. Bejárta Itália nagy részét, továbbá Dalmáciát, Horvátországot (akkor ez Magyarországhoz tartozott), mindenütt szép eredményeket ért el. Az aquilaiak többször is kérték, legyen a püspökük (a pápa is támogatta kérésüket), de o annyira alázatos volt, hogy mindannyiszor elhárította magától ezt a rangot. Az obszerváns mozgalom egyik fo képviseloje volt: négyszer viselte a tartományi vikáriusi (azaz tartományfonöki) hivatalt, megírta az itáliai obszervánsok történetét 1464-ig. Egyszer egy rendtársával úton volt, s közben az emmauszi tanítványok története került szóba. Egy zarándok csatlakozott hozzájuk, aki nagy hozzáértéssel magyarázta nekik, mit mondott az Úr a két tanítványnak. Egyszer csak fölismerték: az Úr Jézus volt az idegen. De akkor az el is tunt szemük elol. Érdemekben gazdag életét 1503. nov. 29-én fejezte be Aquilában a Szent Julián kolostorban. Évszázados tiszteletét XII. Leó pápa hagyta jóvá.
„Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsoségébe? Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az írásokban róla írtak.” (Lk 24, 26-27.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Bernardint a lelkek üdvére igéd kiváló hirdetojévé tetted. Add kegyelmedet, hogy példájára a szeretet muveit gyakoroljuk és elnyerjük irgalmadat. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Justus     püspök és hitvalló, † 610.         


NAGY SZENT LEÓ PÁPA
+Róma, 461. november 10.
Szent Leó, aki az Egyházban a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt kapta, már jóval pápasága előtt jelentős hivatalokat töltött be a római klérusban. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira kiemelkedővé teszik a pápák sorában, már I. Celesztin és III. Sixtus fődiákonusaként kibontakoztak benne: alapos teológiai képzettség, spekulatív készség, biztos ítélőképesség, érzékenység az idők jelei iránt, gyors reagáló képesség, s mindehhez józan tekintélytudat. Egyszóval belső dinamizmussal teljes jellem volt, ugyanakkor mély hivatástudat hatotta át egész személyiségét.

Johannes Cassianus egy levelében ,,a római szentszék és az istenszolgálat ékességének'' nevezte. Alexandriai Szent Cirill pátriárka őt kereste meg levelével, hogy járjon közbe I. Celesztin pápánál, és kérjen számára védelmet Juvenalis jeruzsálemi püspök hatalmi túlkapásaival szemben. Később a császári udvar küldte a fődiákonust Galliába, hogy közvetítsen békét Aetius katonai főparancsnok és Albinus szenátor között. S míg e küldetésben távol volt Rómától, megválasztották pápának.

440. szeptember 29-én, miután püspökké szentelték, foglalta el Péter katedráját. Püspökké szentelésének évfordulóján évről évre maga köré gyűjtötte a püspököket, papokat és híveket, és tanította őket. Gyakran beszélt a római püspök feladatáról és helyzetéről az Egyházban. Ezek a beszédek világosan kifejezik, hogy mennyire tudatában volt: mint pápa Péter hivatalát viseli. A püspökök között, akikre Krisztus, az örök Főpap és legfőbb püspök mint pásztorokra bízta a nyáj gondját, van egy, aki kiemelkedik, mert benne Péter apostol él tovább: ,,Miként mindig érvényben marad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy az is megmaradt mindig, amit Krisztus Péterben alapított''. Szinte új idők szavaként hangoztatja, hogy különbség van a hivatalt viselő és a hivatal között. Szíve alázatának megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy azt mondja: Péter utódában azt tiszteljük, ,,aki örökre magára vállalta az összes pásztor és a rájuk bízott nyáj minden gondját, és méltóságát egy méltatlan utód sem csorbítja''.

A többi püspökkel való kapcsolatát a pápának az egész Egyházra irányuló szeretete határozza meg: ,,Mindenkivel közösen viseljük a gondot, és minden egyes püspökkel együtt részesülünk a hivatalban; hiszen az egész földkerekségről Szent Péter székhelyére folyamodnak, és a római püspöktől várják, hogy az egész Egyházat szeresse, ahogyan az Úr Péternek ajánlotta Egyházát.''

Az Egyház iránti lángoló szeretetében, és nem személyes tekintélyhajhászásban kell keresnünk motívumait, amikor az Egyházon belüli szervezeti kérdésekben olyan határozottnak bizonyult.

A keleti egyházzal való egység megőrzése érdekében a tesszaloniki püspököt már I. Damazusz pápa apostoli vikáriussá nevezte ki Görögország és Dácia egyházai felett. A mindenkori tesszaloniki püspöknek az lett volna a feladata, hogy a pápa megbízásából felügyeletet gyakoroljon az említett egyházak fölött. Anasztáz, az akkori vikárius, III. Sixtus halála után Leó pápához fordult és kérte, erősítse meg apostoli vikáriusi tisztségében. Leó készségesen teljesítette a kérést, s egyidejűleg intette Illyria püspökeit, hogy egyházfegyelmi kérdésekben tanúsítsanak engedelmességet Anasztáz iránt. Mikor azonban Anasztáz túlkapásokra ragadtatta magát, és saját joghatóságát a többi püspök rovására akarta kiterjeszteni, Leó figyelmeztette hivatalának határaira, ,,hogy az egész Egyház mindenütt összeköttetésben maradjon a Fejével''.

Arles-ban Leó hivatalba lépésekor Hilarius volt az apostoli vikárius. Nagyon határozottan törekedett arra, hogy püspöki székét, hasonlóan az aquilejai patriarkátushoz, független patriarkátussá fejlessze. Egy vizitációs útja alkalmával az egyik püspököt minden vizsgálat nélkül elmozdította; egy másik beteg helyére még annak életében utódot állított. A panaszosok Rómához fordultak, és Leó elnökletével zsinat gyűlt össze, ahová Hilariust is meghívták és kötelezték, hogy vonja vissza elhamarkodott intézkedéseit. Sőt, megfosztották vikáriusi hivatalától is. Ez a Leó-féle zsinat különös jelentőséget nyert azáltal, hogy ezzel kapcsolatban III. Valentinianus császár rendeletet adott ki, amely szerint ,,amit az Apostoli Szentszék meghatározott, vagy a jövőben határoz meg, mindenki számára törvényerővel bír!'' Ezzel elismerést nyert állami oldalról a pápa jurisdictiós elsőbbsége.

Leó pápa úgy látta, hogy az Egyház szervezeti egysége fontos biztosíték a hitbeli egység mellett, amelyet akkoriban több szekta is nagyon veszélyeztetett: a manicheusok Rómában és Itáliában, a priszcilliánusok Hispániában, a monofiziták Egyiptomban.

Pápaságának első teendői között természetesen Róma gondja állt, azé a városé, amelyben Péter ,,ugyanabban a testben, amelyben főpásztorunk volt, a szent halál álmába merült''. Rómában igen erős befolyásra tettek szert az Észak-Afrikából beszivárgott manicheusok, akik mindent rossznak tartottak, ami a testtel kapcsolatos. Amikor a császár rendeletet bocsátott ki, hogy azok a manicheusok, akik nem tartanak bűnbánatot, elveszítik polgári jogaikat, Leó üdvözölte, mert az állam kötelességének tartotta, hogy a veszedelmes tévtanítókkal szemben büntetést alkalmazzon. Magatartását azért is megérthetjük, mert a manicheusok üzelmei minden erkölcsi törvényt figyelmen kívül hagytak. Leó arról tudósít, hogy ,,bizonyítékok vannak rá, hogy ebben a szektában a tisztességnek, a szeméremnek és a szégyenérzetnek semmi nyoma nincs, ezeknek törvénye a hazugság, vallásuk az ördög, áldozatuk a gyalázat''.

Egy évvel a manicheusok Rómából történt kiűzése után a hispániai Astorga püspöke, Turibius segítséget kért a pápától a priszcilliánusokkal szemben, akik megjelentek Hispániában. Válaszában Leó tizenhat fejezetben pontról pontra cáfolta a priszcilliánusok tanítását, amely megítélése szerint pogány csillagászatból és gnosztikus-keresztény elemekből álló eretnekség, és megfelelő büntetéseket helyezett kilátásba számukra.

A legnagyobb küzdelmet azonban a monofizita Eutükhésszel kellett megvívnia, aki szerint Krisztusban csak egy természet van, az isteni, tehát Krisztus szerinte nem volt igazán ember. Ez a tanítás Krisztus egész megváltó művét kérdőjelezte meg, és fölkavarta a keleti egyházat. Külön kiélezte a monofizitizmus veszélyét az a körülmény, hogy Eutükhész, aki kolostori elöljáró volt, az intrikus természetű kamarás, Krüszaphiosz révén jelentős befolyással bírt a császár, II. Theodosius udvarában.

A szabályos időközökben tartott konstantinápolyi pátriárkai zsinaton Flavianus pátriárka 448 novemberében Eutükhész tanítását mint eretnekséget elítélte, a szerzőt magát pedig letették hivatalából. Eutükhész egyszerre föllebbezett a pápához és a császárhoz. Leó pápa 449. június 13-án kelt, híressé vált dogmatikus levelével válaszolt Flavianusnak. Mesteri pontossággal fejti ki a Szentírásra és a keresztelési hitvallásra támaszkodva a Krisztus egy személyére és két össze nem keveredett természetére vonatkozó tanítást, mely szerint mindkét természet, az isteni is, az emberi is, a másikkal összekapcsoltan végzi sajátos tevékenységeit.

Eutükhész és barátja, Dioszkurosz alexandriai pátriárka válasza nem sokáig váratott magára. A császár segítségével Dioszkurosz zsinatot hirdetett 449-ben Efezusba, amelyen nem engedték fölolvasni a pápa levelét, és igazolni akarták Eutükhészt. Leó tiltakozását jelentette be a császárnál az általa ,,rablózsinat''-nak nevezett gyülekezeten elhangzottak miatt.

Ám egy szerencsétlenség következtében II. Theodosius császár 450. július 28-án meghalt. Nővére, Pulcheria a hadsereg támogatásával maga mellé császárrá emelte Markiánosz tábornokot, akihez feleségül ment. Az új császár a birodalom egységének biztosítását látta abban, ha a hitegység szilárd. Ezért föltárta Leó előtt azt a tervét, hogy Niceába új zsinatot akar összehívni. Leó, akinek korábban szintén az volt a szándéka, hogy zsinatot hirdet, de a körülmények kedvező alakulása után elállt tervétől, csak nehezen adta beleegyezését a zsinathoz.

Végül mégiscsak összehívták, és az első ülést 451. október 8-án tartották Kalkedonban. Leó pápát egy küldöttség képviselte: Paschasius lilybeumi püspök, továbbá Lucentius és Julianus püspökök, valamint két pap, Bonifacius és Basilius. A császári biztosok kemény kézzel gondoskodtak a zsinat lefolyásáról. Amikor Eutükhész és Dioszkurosz ügyére került a sor, e hivatalnokok teremtettek rendet a hangosan kiabálók között.

Leó életének csúcspontja 451. október 10-én következett el. Miután a zsinat előtt fölolvasták dogmatikus levelét, a résztvevők egyöntetű lelkesedéssel kiáltották: ,,Ez az Atyák hite, és az Apostolok hite! Péter szól Leó által! Valamennyien ezt hisszük!''

A továbbiakban azonban nem mindenben a pápa kedve szerint folytatta munkáját a zsinat. Huszonnyolc résztvevő ugyanis megszavazta, hogy Anatoliosz konstantinápolyi pátriárkának az Egyházban a római püspök után különleges rangja legyen. A pápai küldöttek azonnal tiltakozást jelentettek be, Leó pedig ezt írta a császárnak: ,,Személyes bűnömnek tartanám, ha az Atyák rendelkezéseit az én hozzájárulásommal sértenék meg, és ha egy testvér kívánsága többet jelentene számomra, mint az Úr egész házának java.''

Anatoliosz pátriárka azonban elég okos volt ahhoz, hogy elálljon a kéréstől, amikor Leó megszakította vele a kapcsolatot. Talán egy császári intelem is segített, Leó ugyanis egy nuncius révén közvetlen kapcsolatban állt a császári udvarral.

451--460 között újabb veszedelmek tűntek föl. Palesztinában szabályos lázadás tört ki a monofizita szerzetesek körében, akik továbbra is a kiközösített Eutükhész és Dioszkurosz hívei voltak. Egyiptomban, közelebbről Alexandriában mindaddig nem állt helyre a nyugalom, amíg Aelurus Timoteust, Dioszkurosz egyik barátját, aki elfoglalta a pátriárkai széket, véglegesen ki nem utasították. Csak a pápa ismételt fölszólítására volt hajlandó a császár rendőri erőkkel oltalmába venni az igaz hívőket és helyreállítani a város rendjét.

452-ben Leó a hunoktól mentette meg Rómát és lakosságát azzal, hogy bátran Attila elé vonult, és visszafordulásra bírta. De 455-ben már nem tudta megakadályozni, hogy Geiserich vandáljai be ne törjenek a városba, csak annyit sikerült elérni, hogy az emberek életét megkímélték, és nem gyújtották föl az épületeket.

Minden sikeres politikai tevékenysége ellenére Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Péter utódjának, a pápának hivatalát a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az Egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanítások elhárításában és az evangélium hirdetésében napról napra betöltötte.

Levelezése úgy mutatja őt, mint az Egyház harcosát, aki hivatalának erejénél fogva az igaz hitet és a keresztény életet akarta megvédeni az egész Egyházban. Prédikációiból megismerhetjük a püspököt, aki buzgón törekszik arra, hogy hívő népét tanítsa. Nyelvezete tele van olyan találó fordulatokkal, amelyek illettek hallgatóságához; ugyanakkor mesteri módon él az antik retorika eszköztárával is. Tanításában a teológiát a legalapvetőbb tételeiben ragadta meg. XIV. Benedek pápa joggal iktatta őt az egyháztanítók sorába, s ezzel megadta a kellő tiszteletet ennek a szent pápának, aki hivatásának megfelelően mindenkinek mindene volt.

A régi liturgikus források 461. november 10-re teszik Nagy Szent Leó pápa temetését. Rómában június 28-án, Péter-Pál vigíliáján ünnepelték, mert I. Sergius pápa (687--701) ezen a napon vitette át ereklyéit a Vatikáni bazilikába. Később a galliai egyház április 11-i dátumát követték, 1969-ben az ünnepet a szent pápa halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A Newman kardinális által ,,Fenséges Leó''-nak nevezett pápa életéből, aki a pápaságot mint az Egyház egységének biztosítékát szilárdította meg, és bizonyságát adta annak, hogy az Egyház mennyire javára szolgál a világnak, a hagyomány sokat elmond az utókornak.

440-ben Placidia császárnő Leó fődiákonust Galliába küldte, hogy nagy tekintélyével és diplomáciai érzékével teremtsen békét. Miközben úton volt, meghalt III. Sixtus. Leót távollétében megválasztották, s azonnal küldöttség indult utána, hogy megvigyék a hírt, és amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza.

Amikor Leó hivatalába lépett, így prédikált: ,,Reszketnem kell a felelősség miatt, de a hitem vigasztal a kegyelem ajándékával, mert az Úr, aki e hivatal terhét reám rótta, segít majd viselni is. Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem, megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban, aki bennem működik! Minden, amit hivatalomban helyesen teszek, Krisztus műve!''

452 tavaszán a rémülettől falfehér hírnök érkezett és jelentette a pápának: Attila, akit mindenki csak ,,Isten ostora''-ként emleget, hunjaival betört Itáliába, és úton van Róma felé. Valentinianus császár félelmében Ravenna falai mögé menekült. Van még idő, hogy a pápa is kövesse őt! -- Amikor a követ elhallgatott, a pápa egy csodálatosan megmunkált arany karperecet emelt föl az asztalról, ami egy ritka formájú állatot ábrázolt, amilyet Rómában még soha nem láttak. ,,Látod ezt? -- kérdezte a hírhozótól, és odatartotta eléje az ékszert. Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is. Lehet, hogy Isten színe előtt máris bűnösök vagyunk, mert még nem tettünk kísérletet arra, hogy Krisztus keresztjét e nomádok sátrai közt is fölállítsuk. Eddig mi azon a véleményen voltunk, hogy csak a mi birodalmunk létezik és semmi más a világon, most pedig félünk. Nem, én nem menekülök; megvédem Rómát, és elmegyek a hunok táborába!''

Útra is kelt észak felé, és Mantova közelében találkozott a félelmetes lovasok királyával, akitől egész Itália reszketett. Valóban sikerült Attilát rávennie a visszafordulásra, aki arra is ígéretet tett, hogy békét köt a birodalommal. Kétségtelen, a körülmények is Leó javára fordultak -- a hunok seregében járvány tört ki, e sztyeppei lovasok nem voltak hozzászokva a hegyvidékekhez, és Markianosz császár fölmentő hadműveleteket kezdett a hunok saját területén --, mindazonáltal a pápa bátor föllépésének volt köszönhető, hogy a hun támadás így végződött.

A legenda szerint maga Attila így mondta el a találkozást: ,,Leó mellett láttam egy másik valakit, aki papi ruhába volt öltözve, tekintélyes öreg volt, és az arca tiszteletet parancsolt (ez Szent Péter volt), és kivont karddal szörnyű fenyegetések közepette a halált helyezte nekem kilátásba, ha nem teljesítem kívánságát.'' Raffaello egyik híres képe a vatikáni stanzákban ezt a pillanatot ábrázolja: Péter a levegőben szállva jelenik meg Attilának Leó feje fölött, és Attila halálra rémül.

Egy másik alkalommal is megmutatkozott, hogy abban a zűrzavaros időben csak a pápaság volt képes magára vállalni az emberek védelmét. Amikor a nyugatrómai császár, Valentinianus esztelen dühében tőrrel leszúrta Aetius hadvezért, és maga is hamarosan meghalt, Geiserich, a vandálok királya, aki ekkor már egész Észak-Afrikát a kezében tartotta, elérkezettnek látta a percet, hogy Róma ellen vonuljon. Flottája Ostiában kötött ki. Aki csak tudott, menekült, annál is inkább, mert az új császárt, Petroniust megölték a katonái. Ismét csak Leó állt egy küldöttség élére, és szembenézett a hódítóval. Az azonnali elvonulást nem tudta elérni, de a vandálok megígérték, hogy nem égetik föl Rómát, és nem ölik le a lakosságot. Amikor a zsákmánnyal megrakott vandál hajók kifutottak az ostiai kikötőből, a rómaiak tudták, hogy életüket Leó pápának köszönhetik.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki soha nem engeded, hogy sziklára épült Egyházadon a pokol kapui erőt vegyenek, kérünk, segíts minket, hogy Nagy Szent Leó pápa közbenjárására igazságodban szüntelenül megmaradjunk, és híveid szerte a földön békességben éljenek!

Gondolat:
    Istenem! Ha én ilyen sok jó tulajdonságot ki tudok magamból alakítani…


Szent Miliosz felszentelt vértanú

Perzsiából származott. Fiatal éveiben a Szentírást tanulmányozta. Felnővén a hadseregbe akart lépni, de Isten egy látomásban megtiltotta ezt. Szuza város lakosainak hirdette ezután Krisztus evangéliumát. Szép életéért elnyerte a püspökké szentelést. Sokat szenvedett a pogányoktól, három évig el kellett hagynia lelki nyáját. Utána a szent helyekre zarándokolt el, és újra visszatért Perzsiába. Keresztény hitének megvallása miatt tőrökkel szurkálták agyon II. Szápor keresztényüldözése alatt 341ben. Két tanítványát megkövezték.


Szent Nimfa     vértanú, † !. szd.       


Szent Oresztosz és apostoltársai

Szent Oresztosz a kappadókiai Tianában élt. Orvos volt, és közben Krisztus hitére tanította az embereket. Dioklécián császár megbízottja Makszimin megfogatta, hittagadásra akarta kényszeríteni, de a szent erős maradt. Ezért megverték, fáklyákkal sütögették testét, végül vad lóhoz kötözték, és úgy vonszolták hosszú ideig, amíg a kínok között kilehelte lelkét. Szent Olimposz apostol szent Péter kísérője volt Rómában. Ott az istentelen Néró parancsára karddal lefejezték, azon a napon, amelyen szent Pétert keresztre feszítették. Szent Rodion először Patrasz város püspöke volt, később szent Péter kísérője Rómában Lefejezték szent Péter vértanúságának napján. Szent Szoszipater Áchajából származott. Rodionnal együtt rokonai voltak szent Pálnak (Rm. 16. f.). Jázon apostollal együtt szent Pál tanítványa volt, aztán Ikonium püspöke lett. Hosszú élet után békében hunyt el. Szent Kvartusz apostol (Rm. 16,23.) Beritusz Püspöke volt. Jámborsága miatt sokat szenvedett, sok görögöt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el. Szent Erasztosz (Rm. 16,23.) először a jeruzsálemi egyház diakónusa volt, majd a palesztinai Paneád püspöke.


Szent Respiciusz     vértanú, † 259.


Szent Teosztérikt atya

Olimposz közelében, a szimboli kolostorban élt szerzetesi életet. A IX. században hunyt el.


Szent Trifon     vértanú, † 259.

A LATERÁNI BAZILIKA FELSZENTELÉSE           

A bazilikát Konstantin császár építette, valószínűleg 324-ben szentelte fel I. Szilveszter pápa, a 12. századtól ünneplik ezen a napon a felszentelés évfordulóját.

Eredetileg római ünnep volt az évforduló. A templom a pápa székesegyháza. Címe: "A Város és a földkerekség minden templomának anyja és feje." Ezért a templom tiszteletét az egész egyházra kiterjesztették.

Az ünnep kifejezésre juttatja az egységet és szeretetet Péter apostoli széke iránt, amely Antiochiai Szent Ignác tanúsága szerint "az egyetemes szeretetközösség élén áll!"

A templomot 1726-ban ismét fel kellett szentelnie XIII. Benedek pápának, mivel tűzvész, földrengés és fosztogatás miatt újjá kellett építeni.

Tanulság:

    Szeretettel figyelj a pápa minden megnyilatkozására!

Szent Antal vértanú

A szíriai Apameából származott. Foglalkozására nézve kőműves volt. Látva, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be isteneiknek, megsajnálta őket, és kérte, hogy álljanak el ettől az istentelenségtől. Mivel nem hallgattak rá, kiment a pusztába, és ott egy Timoteus nevű remeténél töltött két évet. Az ő imádságával megerősítve, visszatért a városba, egy pogány ünnepen bement a templomba, és összetörte a bálványszobrokat. Ezért megkínozták és kiűzték a városból. Ezután Apamea közelében templomot kezdett építeni a Szentháromság tiszteletére. A város pogány lakosai éjjel eljővén, kardokkal darabokra szabdalták.

Szentháromságról nevezett boldog Erzsébet     szűz, † 1906.         


Szent Eusztolia és Szoszipatra anya

Szent Eusztolia, istenfélő szülők gyermeke Rómában élt Mauritius császár uralkodása alatt. Fiatal korában Isten szolgálatára adta magát, Konstantinápolyba ment, és kolostorba lépett. Szoszipatra, Mauritius császár leánya Konstantinápolyba ment, ahol találkozott Eusztoliával. Szent életének már nagy volt a híre. Mindkét szerzetesnő a császár segítségével női kolostort alapított a fővárosban. Ott élték szerzetesi életüket. Később mások is csatlakoztak hozzájuk. Sok év után, Eusztolia, üdvös tanításokkal látva el mindnyájukat, Szoszipatrát hagyva utódul, elment az Úrhoz 610-ben. Szoszipatra anya 625-ben adta vissza lelkét Istennek.

BOLDOG SIGNAI JANKA remete, szűz, III. r. (1244-1307)

Firenzétol nem messze Signában született egyszeru, jámbor földmuves szüloktol. Kiskorától apja juhait orizte. Kedvenc foglalkazása az ima és elmélkedés volt. Ha találkozott más pásztorgyermekekkel, szívesen együtt imádkozott velük s arra oktatta oket, hogyan kell Isten kedvében járni, a bunt kerülni. Életébol legendaszeru események maradtak fönn: Félelmetes vihar közepette Jankára és juhaira egy csepp eso sem hullik. Látván ezt a többi pásztor is az alá a fa alá menekül, ahol Janka volt, s ok is tapasztalják a csodás védelmet. (“Janka fáját” még ma is orzik a csoda emlékére.) Máskor a felduzzadt Arno folyón kellene Jankának átmennie: a folyóra teríti köpenyét és rátérdelve szerencsésen átér a túlsó partra. A nép kíváncsiságtól és tisztelettol vezettetve kezdett kijárni Jankához. Ez zavarta imaéletét és bántotta alázatosságát. Ezért elhagyta otthonát és miután felvette a ferences III. rendi ruhát a közeli ferences templomban, az Arno folyó partján egy emberektol nem látogatott helyen kunyhót épített a maga számára, de úgy, hogy az ajtó helyét befalazta. Csak egy szuk ablakot hagyott meg a kunyhó falán, melyen át jólelku ismerosök idonként élelmet adtak be neki. (A „befalazottakról” lásd részletesen: jan. 9- ét.) Ebben a házikóban élt kb. 40 évig állandó önmegtagadást gyakorolva. Voltak, akik felkeresték, szegények, akikkel megosztotta a neki hozott alamizsnát is, szomorúak, akiket megvigasztalt, betegek, akik közül némelyik csodás módon meggyógyult: pl. egy vak ember visszanyerte látását, egy halott gyermek pedig életre kelt. Földi élete 1307. nov. 9-én fejezodött be 63 éves korában. A Breviárium adata szerint halálakor a legközelebbi három templom harangja magától megszólalt, s így találtak rá az emberek a halott Jankára, kinek romlatlanul maradt testét egy kápolnába temették. A remetecellát is kápolnává alakították. A Janka közbenjárására történt csodák hatására VI. Piusz 1798-ban jóváhagyta megszakítás nélküli tiszteletét.

„A föltámadt Krisztus többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta... Ezért úgy tekintsétek ti is magatokat, hogy meghaltatok a bunnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ne uralkodjék tehát halandó testetekben a bun, s ne engedelmeskedjetek kívánságainak.” (Róm 6, 9-12.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Janka szuzet hosies önmegtagadásra segítetted. Add, hogy az irántad való szeretet folytonosan növekedjék bennünk, és mindvégig állhatatosak maradjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Kolobosz János atya

Egyiptomban a Szkétisz pusztában élt szerzetesi életet. A Kolobosz (kistermetű, törpe) nevet alacsony termete miatt kapta. Kitűnt különleges engedelmességével, szelídségével és alázatosságával. Lelki atyja: Szent Pimen egy teljesen kiszáradt fát öntöztetett vele három éven át. Amikor a fa gyümölcsöt hozott, az ”engedelmesség fájának” nevezték. Később mások lelkivezetője lévén, sokat fáradozott a rábízottak üdvösségén. Az V. század első felében halt meg. Sok bölcs mondás maradt utána.

Szent Matróna anya

A pamfiliai Pergében született istenfélő szülőktől. Felserdülvén, szülei férjhez adták egy Domitián nevű emberhez. Házasságukból egy leány született. Férje durvaságai miatt sokat szenvedett. Ezért, leányát egy ismerősre hagyva, titokban eltávozott házából. Először egy férfi kolostorban tartózkodott, férfiruhában, hogy ne találjanak rá. A Babila nevet viselte. Itt erényes életével tűnt ki. Sok idő múlva el hagyva ezt a kolostort az emesszai női kolostorba távozott. Volt Jeruzsálemben is, a Sinai hegyen is, végül visszatért Konstantinápolyba, ahol női kolostort alapított. Hosszú és erényes élet után l00 éves korában adta vissza lelkét Istennek a 492. évben.

Szent Ménasz     vértanú, † 296.         


Szent Onezifor és Porfir vértanúk

Dioklécián császár idején szenvedtek vértanúságot a IV. század elején. Először nagyon verték őket. Aztán vasrácsra fektetve őket, tüzet gyújtottak alájuk. Végül, vad lovakhoz kötözték őket. Köves és egyenetlen helyeken vonszolta a ló őket, és ezekben kimerülve adták vissza lelküket Istennek. A hívek éjszaka titokban összeszedték földi maradványaikat, és tisztelettel eltemették. Sírjuknál sok csoda és gyógyulás történt.

Szaloniki Szent Sándor vértanú

Szentünk szörnyű kínzásokat szenvedett Makszimián császár uralkodása alatt, a VI. század kezdetén. Kereszténynek vallotta magát, és nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni. A haragvó császár megparancsolta, hogy fejezzék le. A hóhér, véve a kardot, égi látomást látva nem akarta teljesíteni a parancsot. A vértanú egy órát kért az imádságra. Ezután lefejezték. Meglátva, hogy lelkét angyalok fogadják, a császár megengedte, hogy testét Szalonikiben temessék el.    

Szent Teoktiszt anya

Leszbosz szigetén, Metima városában született. Fiatal korától szerzetesi életet élt egy női kolostorban. A kolostorra rátámadó tengeri rablók elhurcolták Párosz szigetére. Futással menekült el tőlük és elrejtőzött, mert meg akarta őrizni tisztaságát. A szigeten talált egy félig romba dőlt templomot. Benne rejtőzködött el, és ott élte tovább a szerzetesi életet, böjttel és imádsággal szolgálva Istennek. 35 évet töltött ezen a helyen, és békén hunyt el 881-ben.

Szent Tivadar (Tódor, Theodóros)     vértanú, † 303. 

A négy megkoronázott vértanú,     † 306.         


Szent I. Deusdedit (Adeodát)     pápa és hitvalló, † 618.         


Szent Gottfrid


BOLDOG DUNS SCOTUS* JÁNOS egyháztanító (kb. 1265-1308)
Skóciában született. Kb. 15 éves korában lép be a Ferenc-rendbe, 1291- ben szentelik pappá. Tanulmányait Oxfordban, majd Párizsban végzi, ahol 1296 óta tanít. 1303-ban el kell hagynia Párizst, mert nem írta alá Szép Fülöp zsinathoz szóló fellebbezését VIII. Bonifác pápa ellen. 1304-ben visszatér Párizsba. 1308-ban Kölnbe helyezik, ahol pár hónapos tanárkodás után meghal. Sírját évszázadokon keresztül nagy tiszteletben tartják. II. János Pál 1993-ban avatja boldoggá.
Legjellemzobb tanításai:
Filozófiájában a létnek, erkölcstanában az akaratnak, teológiájában a szeretetnek adja az elsobbséget. Az örök boldogság mibenlétét Szent Tamással ellentétben nem Isten értelmi szemlélésében, hanem az Istennel szeretetben való egyesülésben látja. Egyes tanításai, mint pl. Krisztus primátusságáról (akkor is megtestesült volna, ha Ádám nem vétkezik), profétikus jelleguek. Hasonlóképpen a Szeplotelen Fogantatásról szóló tanítás. A hittudósok közül szinte egyedül hirdette ezt a tant a XIII. század végén. Érdeme, hogy elhárította az akadályt a dogma elfogadása elol s olyan érveket hozott bizonyítására, melyek örök érvényuek. 1305-ben a párizsi egyetemen nyilvános vita során megcáfolt 200 ellenvetést a tan ellen olyan elmeéllel, hogy akkor nevezték el „doctor subtilis”- nek, éleselméju hittudósnak - másik elnevezése: doctor marianus: Mária hittudósa. A fényesen sikerült bizonyítás után a párizsi egyetem azonnal elfogadta a Szeplotelen Fogantatás tanát, s ünnepét már 50 év múlva megünnepelte. A hagyomány szerint a vita elott Scotus a Szuz Mária szobor felé fordulva mondta: „Tégy méltóvá engem a te dícséretedre, Szentséges Szuz, adj erot ellenségeiddel szemben!” A Ferenc-rendben, Kölnben, Nólában századok óta boldogként tisztelik. Ezt a tiszteletet hagyta jóvá 1993-ban II. János Pál.
„Mindazon szerzetesrendek körül, melyek a XIV. század elején harcra keltek a mi szuz Anyánk Szeplotelen Fogantatásáért, kitunik Szent Ferenc rendje, mert a Scotus által kibontott zászló alatt mindenkinél jobban védelmére keltek e tannak; amiért a következo századokban annyi üldözést kellett szenvedniök, annyi vitát megküzdeniök, hogy eltekintve egyéb érdemeiktol, az így szerzett gyozelmük folytán is tiszteletre méltóvá tették magukat a katolikus világ elott.” (Strozzi egyháztörténész véleménye.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Duns Scotus Jánost, a Szeplotelen Fogantatás hittudóst kiváló értelemmel és életszentséggel tüntetted ki. Közbenjárására add meg nekünk is, hogy ugyanazt a tanítást huségesen megtartsuk, és életünkkel megvalljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Kastóriusz     vértanú, † 306.         


Szent Klaudiusz     vértanú, † 306.


TOURS-I SZENT MÁRTON
*Savaria (Pannónia), 316/317. +Candes, 397. november 8.
Szent Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született. Amikor Pannóniában, Sabariában 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a ,,Milánói ediktum''-mal Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Ekkor az Egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött, nemcsak hívei számát, hanem a befolyása alá tartozó területet illetően is. Az egyházi törvények birodalmi törvényekké emelkedtek, s ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A vértanúk és katakombák üldözött és sokáig az élet peremén meghúzódó közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett, amellyel természetesen együtt járt mindaz a negatív következmény, ami az állam és Egyház szoros összefonódásából mindig adódik.

Amikor Márton megszületett, mindez még csak a kezdeteiben élt. Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába, az ókori Ticiniumba, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. Ekkor kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.

Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki exorcistává szentelte.

Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. Elhatározásához a körülmények is hozzásegítették, mert épp ezekben az években nagyon heves viták dúltak az ariánusok és a katolikusok között, s őt magát is bántalmazták és kiutasították ariánus püspökök.

Hilarius püspököt -- éppen az ariánusok -- elűzték Poitiers-ből, sőt az egyházmegyéjéből is, de császári engedéllyel hamarosan visszatérhetett. Ekkor Márton is elhagyta szigeti remeteségét, és visszament Hilarius mellé. A városon kívül épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését, és megteremtette annak központját, amely századokon át elevenítő erőt sugárzott az Alpoktól északra fekvő egyházakba azáltal is, hogy sok püspök került ki e kolostorokból. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni.

Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. A nép atyjaként szerette őt, aki úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. Az egész ország gyógyításairól, ördögűzéseiről és halottfeltámasztásairól beszélt.

Élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, amelyekben ma sem lehet kételkedni. Ahol azonban szükség volt rá, Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Ilyen esetekben nem vonakodott életének kockáztatásától sem, teljes elszántsággal és keményen harcolt a hitért.

Fölfogásának és életvitelének az a szigorú, aszketikus vonása, amely már a megválasztásakor ellenkezést váltott ki némelyekben, haláláig megmaradt, és mindvégig tüske volt még néhány püspöktársa szemében is. Az Egyház ugyanis a kapott szabadságban kezdett berendezkedni, és egyre inkább berendezkedett a világba. Kezdtek kialakulni az egyházi birtokok, mert a császár példája szerint, aki nagyon gazdag adományokkal látta el az Egyházat, fejedelmek és főúri családok szintén kezdték adományokkal megvetni egy-egy kolostor vagy templom életének alapját. Ennek következtében a klérus a dolgok természetes rendje szerint hamarosan hozzászokott az anyagi biztonsághoz, a fényes ruhákhoz, dús asztalhoz. Érthetően megütközést váltott ki, hogy miként lehet megválasztani püspökké olyat, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használt, ami főúri házaknál csak a cselédeké volt; s aki a vele élő szerzetes testvéreinek megtiltotta, hogy csak egyetlen ezüstöt is elfogadjanak azért, hogy új ruhát csináltassanak maguknak.

Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották; ha azonban nem az ő személyéről, hanem az Egyházról volt szó, határozottan lépett föl.

Minden tevékenységében apostoli céljai irányították: a rábízottak üdvössége és az igaz tanítás megőrzése. A veszélyben lévők és az üldözöttek megvédésének gondja és a hit tisztaságáért égő buzgóság miatt ragadtatta magát olykor olyan lépésekre, amelyek miatt később szemrehányást tett magának, és e lépései valóban csak úgy érthetők meg, mint a jogtalansággal szemben alkalmazott végső védekezés tettei.

A szokatlan és új szabadság légköre, amelyben most a kereszténység teljes egészének része volt, mind a tanításban, mind az erkölcsökben vadhajtásokat és gyomokat is termett. Az igaz hit és a tévtanok képviselői keményen és kitartóan küzdöttek egymással.

Hispániában egy gazdag, de nagyon aszketikus életet élő Priscillianus nevű laikus állított össze a montanizmushoz közel álló tanítást, amelyre elsősorban nagyon szigorú erkölcstana volt jellemző. Priscillianus sok követőt szerzett, akik megválasztották Avila püspökévé. A császári udvarban nagyon erős ellentábor szerveződött Ithacus püspök vezetésével, aki az ellenségeskedést odáig tudta élezni, hogy Maximus császár 385-ben halálra ítélte Priscillianust. Az egyháztörténelemben ekkor hoztak először halálos ítéletet eretnekkel szemben. Márton 384-ben Bordeaux-ban először püspöktársaival együtt elítélte Priscillianust, de utána azonnal útnak indult és Trierbe utazott a császárhoz, hogy közbenjárjon az eretnek érdekében, és személyes szabadságát biztosítsa. Mikor úgy érezte, hogy Ithacus pártja, melynek oroszlánrésze volt a halálos ítélet meghozatalában, az udvarban túlságosan nagy befolyással bír, és fönnáll a veszély, hogy további vérontás is következik, nehéz szívvel elhatározta magát, hogy fölveszi a közösséget azokkal, akiket kegyetlenségük és igazságtalan eljárásuk miatt került, mert csak így tudta megmenteni Narses gróf és Leucadius prézes életét. Ezzel a lépéssel elérte a célját -- a császár ugyanis Tours püspöke engedékenysége fölötti örömében mindent megígért neki --, emiatt azonban élete végéig vádolta magát.

Mártont a nép ezért nem hibáztatta; úgy fogadták emlékezetükbe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.

A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Márton még római katonatiszt és katechumen volt -- beszéli el legendája a sokszor ábrázolt jelenetet --, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban katonatársaival épp az imént játszotta el minden pénzét, s így kiáltott: ,,Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!'' Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak: ,,Fogjad, barátom -- mondta neki, és ráterítette a meleg anyagot --, és a lovamnak köszönd meg, mert a köpenynek ez a része őt takarta!''

Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: ,,A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!'' Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: ,,Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.''

A későbbi évekből elbeszélnek egy hasonló esetet, amely akkor történt, amikor Márton már régen meg volt keresztelve, sőt már püspök is volt, de ekkor már nem elégedett meg a félmegoldással:

A katedrális felé sietett szentmisére, amikor ismét egy alig betakart koldussal találkozott. A kíséretében lévő klerikust előreküldte, hogy hozzon gyorsan valami ruhát ennek a koldusnak. Alighogy az elment, Márton levetette saját meleg ruháit, és felöltöztette a koldust úgy, hogy rajta csak egy vékony ing maradt. Amikor az elküldött klerikus visszajött, a koldust nem látta sehol, figyelmeztette Mártont, hogy a misét mindjárt kezdenie kell. Márton magára öltötte a koldusnak szánt ruhát, ami egy zsákszövetből készült gyatra zubbony volt, és így vonult be megrökönyödött papsága szeme láttára a templomba.

A tanítványa, Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári udvar asztalához szóló meghívást -- éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték ott. Márton elutasította a meghívást, mert meg volt róla győződve, hogy az erőszakos Maximus jogtalanul jutott a császári hatalomhoz. Csak akkor vett részt egy lakomán, amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár. Az asztalnál Maximus mellett ült, s mint megtisztelt vendégnek az első serleg bort neki kínálták. Miután ivott belőle, a császárnak kellett volna adnia a poharat, ő azonban nem neki nyújtotta, hanem a kíséretében lévő papnak, ,,mert úgy tartotta, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy bárkit papok elé helyezzen méltóságban''. Ez a félreérthetetlen magatartás természetesen nem nagy megértésre talált az udvaroncok körében.

Egy másik alkalommal -- mondja tovább a legenda -- koldus képében maga az ördög állt Márton elé, és alamizsnát kért tőle. Márton gazdagon megajándékozta, de akkor a gonosz lélek levetette álarcát, és gúnyosan kinevette, hogy micsoda ostoba. Márton azonban nyugodtan így felelt neki: ,,Mit számít az, hogy egy szegény ördöggel tettem jót! Hiszen csak Krisztus szeretetéért történt!''

Máskor egy pap jött a szent püspökhöz, és engedélyt kért, hogy körmenetet vezethessen az egyik közeli síremlékhez, amely a néphit szerint egy vértanú sírja felett állt. ,,Milyen vértanú nyugszik az oltár alatt -- kérdezte --, és mikor halt meg a hitnek e harcosa?'' ,,Azt ma már nem tudja senki'' -- válaszolta a pap. ,,Én ellenben tudom, ki van ott eltemetve -- folytatta Márton --, egy útonálló rabló, aki akasztófán fejezte be, és semmi köze sincs a vértanúsághoz!'' A meghökkent papnak le kellett mondani a körmenetről, mert megtudta, hogy a szent püspöknek a rejtett dolgokról is van tudomása.

Egyszer fiatal novíciusokkal sétált a kolostor környékén, és látta, hogy egy juhász éppen birkát nyír. Márton derűsen állapította meg: ,,Nézzétek ott azt a bárányt, nézzétek csak, milyen türelemmel hagyja magát nyírni! Megszívlelte a Keresztelő tanácsát, aki azt mondta, hogyha van valakinek két ruhája, ossza meg azzal, akinek egy sincs.''

Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: ,,A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Márton püspöknek megadtad, hogy életével is, halálával is megdicsőítsen téged, kérünk, vidd végbe a mi szívünkben is kegyelmed csodáit, hogy sem élet, sem halál el ne szakíthasson minket a te szeretetedtől!

Példája:
    Kitartás a jóban - biztos sikert ígér!
Szent Mihály és a testnélküli mennyei erők

A mai napon a föld tisztelettel tekint fel a mennyekbe. Istennek testből és lélekből álló teremtményei, az emberek, csodálkozva néztek fel Istennek tiszta szellemből álló teremtményeire, az angyalokra. Megünnepeljük a három név szerint ismert angyalt: Mihályt, Gábort és Ráfaelt. Nevükkel a Szentírásban találkozunk. Velük együtt ünnepeljük a többi testnélküli mennyei erőket is.

Mielőtt elhangzott volna Istennek az anyagi világot teremtő szava, megteremtette az angyalok seregét. Teremtésükben Isten udvartartást teremtett Magának. Aztán, Szent Pál szerint: az angyalokat azok szolgálatára rendelte, akik majd öröklik az üdvösséget, azaz az emberek szolgálatára. (Zsd. 1, 14.) Minden ember mellé egy-egy őrző angyalt rendelt. Az angyallal először akkor találkozunk, amikor Isten az Édenkert kapujához angyalt állított tüzes karddal. Alig van a Bibliának olyan lapja, amely nem állítaná elénk az angyalokat. Az angyalok számáról nincs pontos adatunk. Dániel próféta azt látta, hogy ezerszer ezer angyal szolgált Istennek, és sok tízezer állott előtte. (7, 10.) Bár tiszta szellemi lények ifjúi alakban, szárnyakkal ábrázoljuk őket. Soha meg nem halnak, és Isten parancsait késedelem nélkül, gyorsan teljesítik. Szokták őket harci öltözetben is ábrázolni. Isten ügyét képviselve harcolnak minden ördögi működés ellen. Az emberek részéről őket a legnagyobb tisztelet illeti meg Isten után. Kilenc csoportra, karra szokták őket felosztani.


Szent Nikosztrátusz     vértanú, † 306.         


Szent Szempronianusz     vértanú, † 306.         


Szent Villehád     püspök és hitvalló, † 789. 

A 33 melitinéi szent vértanú

Mindnyájan Dioklécián és Makszirnián római császárok alatt éltek és szenvedtek vértanúságot. Az istentiszteleti szövegek névszerint Hieront említik meg, a többieket név nélkül.

Amikor a két császár meghallotta, hogy Örményország és Kappadokia lakosai, a császár parancsa ellenére sem, hajlandók a pogány isteneket imádni, két pogány férfit küldtek hozzájuk: Agricolát és Liziászt, hogy büntessék meg a ottani keresztényeket, és erős testű alkalmas ifjakat toborozzanak a hadseregbe. Liziásznak Kappadókiában beszámoltak egy erős, derék fiatal emberről: Hieronról. Liziász katonákat küldött érte a mezőre. Hieron nem akart katona lenni, mert a hadseregben titkolni kellett keresztény hitét. Erőszakkal fogták tehát el, társaival együtt, és mindnyájukat börtönbe vetették. Hitének bátor megvallása miatt először levágták kezét, majd kínzások után mindnyájuknak fejét vették.

Baldinucci Boldog Antal     hitvalló, †1717.         


Szent Auktosz vértanú és társai

Tesszalonikia vértanúnő pogány pap lánya volt. Titokban megismerkedett a keresztény vallással és megkeresztelkedett. Mivel nem akarta hitét megtagadni, atyja megverte és elűzte házától. 1 férfi: Auktosz és Taurion ezért szemrehányást tettek az atyának. Ő elment a parancsnokhoz és jelentést tett neki ezekről. Mindnyájukat elfogták és megkínozták, de a kínzások közt sértetlenek maradtak. Á két férfit kard által lefejezték, Tesszalonikia pedig a kínzások közt halt meg. Mindhármójuk testét Amfipoliszban temették el.

Szent Engelbert     püspök és vértanú, † 1225.         


Szent Ernő


Szent Florentin


BOLDOG ENSELMINI ILONA (Helena) szűz, klarissza (1207-1231)

Életérol kevés biztos adat maradt fönn. A legelfogadottabb adatokat közöljük: Jómódú és rangos páduai családból született. 13 éves korában belépett a helybeli klarissza rendházba, ahol a hagyomány szerint maga Szent Ferenc öltöztette be. A kis kolostor neve Cella, vagy Régi Cella, késobb: Arcella. Itt halt meg Szent Antal a klarissza novérek rendháza mellett épült kis házban, ahol néhány kisebb testvér lakott, akik a novérek lelki gondozását látták el. Szent Antal már mint tartományfonök, késobb mint a páduai ház fonöke látogatta a novéreket. A régi zsolozsmáskönyv szerint „Szent Klára nyomdokait igyekezett követni. Lelkét gyakori szemlélodéssel táplálta. Különösen az Úr szenvedése iránt viseltetett nagy tisztelettel... Szent Antal lelki vezetése alatt gyorsan haladt a tökéletesség útján.” Gyakran betegeskedett. Szent Antal részvéttel volt iránta, imádkozott érte, bátorította. O maga is imáiba ajánlotta magát - tartja a páduai hagyomány. Isten elhalmozta rendkívüli kegyelmi adományaival, látomásokkal, belso megvilágosításokkal. A Szent Szuz elore jelezte megbetegedését. (Ebbol következtetjük, hogy az o fohivatása a Krisztusért viselt szenvedés felajánlása volt „az Úr testének, az Egyháznak a javára.”) Fokozatosan megbénult, megvakult, süket lett. Így élte misztikus életét. Látomásait, tanításait tudta közölni környezetével: valószínuleg jelekkel és viasztáblára való írással. Közlései másolások útján terjedtek, de sajnos, nem maradtak fönn. Adatunk van róla, hogy 1370-ben egy páduai ferences páter látta még az iratokat. Helena halála elott három hónapon át nem tudott sem enni, sem inni. 24 éves korában, Szent Antal halála után öt hónappal halt meg a szeretet áldozata gyanánt. A hagyomány tud az általa muvelt csodákról is. Késobb, 1695-ben avatta az Egyház boldoggá. Teste épségben maradt.

Szent Antal tanítása (Boldog Ilonára vonatkoztatható):

„Az alázatosak, akiket nem ismernek, akik örülnek, ha elfeledkeznek róluk az emberek, tudják igazán utánozni Jézus rejtett názáreti életét. Emberek, akiket senki sem ismer, akikre senki sem gondol, s akik mindennap a béketurés, önmegtagadás, lemondás és szeretet kincseit gyujtik - anélkül, hogy tudatában lennének érdemüknek. Minden este tiszta, buntelen szívet ajánlanak fel Istennek.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ilona szuzet csodálatos lelki erovel tüntetted ki betegségében s elhalmoztad rendkívüli karizmákkal. Add, hogy keresztjeinket mi is türelmesen hordozzuk, életünket megjobbítsuk, s így az örök életet elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Lázár atya

A kisázsiai Magnézia városában született. Már gyermekkorában kitűnt jóságával, szelídségével és együttérzésével a szegények iránt. Egész életében ékes volt önmegtagadásaival. Fiatal korában elzarándokolt a Szentföldre, hogy a szent helyeket felkeresse. Palesztinában, Szent Szabbász kolostorában 10 évet töltött el. Szent élete miatt a Papság kegyelmében is részesült. Ezután Efezus közelében felkereste a Galéza hegyet, ott Krisztus feltámadásának tiszteletére kolostort alapított, ő maga pedig egy oszlopon vezekelt. Testét a lélek szolgálatának vetve alá, sok lelki harccal törte meg testi szenvedélyeit. Isten megajándékozta őt a jövendölés és jövőbe látás adományaival Sok istenfélő ember kereste fel, hogy lelki vezetése alatt éljen. Isten előre megmondta halála idejét, de a testvérek kívánságára, lelki javukra, meghosszabbította életét még 15 évvel. Amikor eljött halála ideje, sok jó oktatással búcsúzott el vezeklő társaitól, és 1053-ban elhunyt, 72 éves korában. Ereklyéi sok csodás gyógyulást adtak még a halál után is.

Szent Melaszipp és vértanútársai

Melaszipp vértanú és felesége Kaszinia, fiukkal Antoninnal együtt a hitehagyott Julián császár uralkodása alatt kerültek keresztény hitük miatt, a börtönbe. Á szent házaspárt megkínozták, a férjnek térdig levágták lábait, a feleségnek pedig emlőit. A börtönből kivezetett fiuk mindezeket látva, boldogoknak nevezte őket; megfogta levágott testrészeiket és megcsókolta. Á szent házaspár a kínzások alatt kiszenvedett. Fiuk Antonin a különféle kínzások között sértetlen maradt. Ezt látva 40 ifjú, hitt Krisztusban, azért őket lefejezték. Antonint végül karddal lefejezték a frigiai Ankirában.

SZENT WILLIBRORD érsek

*Northumbria, 658. +Echternach, 739. november 7.

Fél évszázadra (690--739) terjed Willibrordnak, a frízek apostolának, Utrecht első püspökének missziós tevékenysége. Úttörőként felülmúl minden más híres angolszászt, aki a hit hírnökeként a szárazföldön tevékenykedett, ám személyiségének képét mégsem tudjuk kortársi tudósításokból összeállítani, s levelei sem maradtak fenn. Ha azonban a szűkszavú tudósításokat összekapcsoljuk tetteivel, akkor egy kimagasló történelmi és szent személyiség képe áll előttünk.

658-ban született Northumbriában. Apja már gyermekkorában a York melletti Ripon szerzeteseinek gondjaira bízta. A korábbi skót kolostor éppen átkerült Yorki Szent Wilfridnek (634--709/I10) és római- angolszász irányzatának befolyása alá. Willibrord letette a szerzetesi fogadalmat Szent Benedek regulájára. Amikor 678-ban Wilfridet elűzték püspöki székéből, Willibrord áttelepedett az ír Rathmelsigi (ma: Mellifont?) kolostorába, ahol Szent Egbert (639--729) volt a tanítója, Szent Wigbert pedig a mintaképe. Tizenkét évet töltött el itt, s harmincévesen szentelték pappá. Közben felnőtt élete nagy feladataihoz.

Amire Wilfrid, Egbert, Wigbert és köreik nem voltak képesek, Willibrordnak sikerült; 680-ban Frízföld lett a missziós területe. Tizenegy társával, köztük Szent Suitberttel (akit később püspökké szenteltek, és Dél-Vesztfáliában misszionált) és a két Szent Ewalddal (akiket első missziós kísérletük alkalmával Szászországban 693-ban megöltek) indult el nagy missziós útjára, a Rajna bal partján fekvő Frízföldre. Felvette a kapcsolatot a frank II. Pipinnel, aki nemrég vívta meg ezt a vidéket, s a missziót politikai és egyházi okokból egyaránt támogatta.

Úttörővé és jelentőssé váltak Willibrord azon fáradozásai, hogy szilárd összeköttetésbe kerüljön Rómával. Egy évszázad óta számos skót szerzetes prédikált a frízek között anélkül, hogy maradandó hatást ért volna el. Willibrord Rómával fenntartott kapcsolata tartóssá tette művét. A német egyház megszervezője és a frankok reformátora, Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) is tanult belőle. Willibrord missziós messzetekintése bámulatos volt. Missziója kezdetén szükségesnek érezte, hogy a hatalom frank urának a jóváhagyásával tevékenykedjék, és Rómában elnyerje a pápa beleegyezését. Első római útján, 693-ban pápai misszionáriussá nevezték ki. (Ezzel egy hithirdető elsőként nyerte el ezt az elnevezést.) 695-ben maga Pipin küldte újból Rómába, hogy püspökké szenteljék, és egy új, önálló fríz egyháztartomány első fejeként megkapja az érseki méltóságot. November 21-én kapta meg Szent I. Sergius pápától (687--701) a szentelést és a palliumot, s egyúttal felvette a Kelemen nevet. Ettől kezdve Kelemen- Willibrordnak hívták. Pipin az érseknek székhelyéül a gazdagon felszerelt Utrechtet adta át. Willibrord tevékenysége átfogta a Schelde, az Alsó-Maas és a Rajna vidékét. Utrecht a Salvator templom melletti kolostorával egy messzesugárzó missziós központ magvává lett. Pipin hitvesének, Szent Plektrudisznak (+725) családja alapította az echternachi kolostort, amely mint missziós központ évszázadokon át megtartotta jelentőségét. Willibrord itt élt és tanított a legszívesebben.

Willibrord mindig eleven kapcsolatot tartott fenn angolszász hazájával; ez szellemileg és anyagilag egyaránt támogatta. Az onnan elinduló újabb munkatársak nála találkoztak. Egy ideig Bonifác is az ő kíséretéhez tartozott. Emellett pedig a frízek között is voltak már hűséges segítői; jó példa rá Szent Liudger (lásd:173. o.) családja.

Willibrordnak Frízföldön túlmenő tervei is voltak, ezek azonban nem jártak sikerrel, sőt Frízföldön is érték sikertelenségek. Ilyen volt a frízek királyánál, Radbodnál tett látogatása és a király új betörése a frank területre Pipin halála (714) után, amelynek következtében minden addigi eredménye hirtelen összeomlott. Csak Radbod halála (719) után tudta elérni Willibrord, hogy fenyegetett életművét a győzedelmesen előnyomuló Martell Károly oltalma alatt ismét felépíthette. Nyolcvanévesen olyan Frízföldre pillanthatott, amelyet nagyobb részben kereszténynek lehetett tekinteni.

739. november 7-én halt meg szerzetesei körében Echternachban.