*Írország, 550 körül +Sankt Gallen mellett, 620. október 16.
Száz évvel a halála után így ír róla a Sankt Gallen-i kolostor egyik krónikása:
,,Az
a férfi, akit atyáink hagyománya szerint Gálként tisztelünk, nemes
származású, s még nemesebb erkölcsű ember volt. Gyermekkorát Hibernia
szigetén (Írország) töltötte, s kicsi korától fogva szerette Istent.
Szülei tiszteletre méltó Kolumbán (lásd: A szentek élete 679. o.) mellé
adták tanulni, aki az atyák hagyományait követve az alázatosság ösvényét
mutatta mindenkinek és mézédes tanítást adott át a körülötte lévőknek. A
tanítványok közül Gál kitűnt alázatosságával és szorgalmával, követte
mesterét az isteni tudományban, a mulandó világot megvetette és
testvéreinek mindig a mennyországba vezető utat mutatta. Amikor eljött
az ideje, Kolumbán és a testvérek biztatására, vonakodván ugyan, mégis
engedelmeskedve pap lett. Papságában oly közel került Krisztus
áldozatához, hogy csodákat tudott tenni. Amikor pedig a világ Ura úgy
határozott, hogy a föld szélére is eljuttatja világosságát, Gál
testvéreivel együtt megvetvén a földieket s az égieket keresvén,
mindenét elhagyva követte Krisztust; elhagyta atyját, anyját, rokonságát
és vagyonát, hogy a mennyek országában százszoros jutalmat nyerjen.
Elhagyván
Írországot, kedvező széllel -- Britannia érintésével -- megérkeztek
Gallia partjaira, ahol ekkor Sigibert volt a király. Alighogy
kikötöttek, Krisztus szeretetében bízva a királyi udvarba mentek. A
király jóságosan fogadta őket, s megparancsolta szolgáinak, hogy
gondoskodjanak mindenükről. Majd megkérdezte, mi járatban vannak, s a
méznél édesebbnek találta a tanítást, amit a válaszban kapott. Amikor a
király megtudta útjuk célját, kérni kezdte őket, hogy maradjanak
Galliában, ő királyi bőkezűséggel fog róluk gondoskodni. Akkor Kolumbán
így válaszolt:
,,Az Úr nevéért elhagytam mindent, amim volt, s
ha most mások gazdagságára vágyódnék, elárulnám az Evangéliumot,
amelyért harcolni kívánok. Nem illik hozzánk, hogy a mulandó élet
javaira vágyakozzunk, nekünk teljes szívvel Krisztus parancsát kell
követnünk, aki azt mondta: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát,
vegye fel keresztjét és kövessen engem. Hogyan tagadhatnánk meg
magunkat, ha nem hagynánk el a birtokolt javakat; vagy hogyan vehetnénk
fel az Ő keresztjét, ha földi gondokba temetkeznénk?''
A király
így folytatta: ,,Ha Krisztust követve fel akarod venni az Ő keresztjét,
válassz ki egy remeteségnek való helyet, ahol önmagatok üdvösségéről és a
miénkről is gondoskodhattok, csak maradjatok országunkban.''
Engedve
a király kérésének, kerestek egy remeteségre alkalmas helyet. A
Vogézekben egy meleg vizű forrás körül romokat találtak, melyet a
környék lakói Luxeuilnak neveztek. A romok anyagából Szent Péter apostol
tiszteletére kápolnát és maguknak lakóhelyeket készítettek. Bizonyos
idő elteltével kolostor építéséhez fogtak, s a burgundok és frankok
közül sokan csatlakoztak hozzájuk a mennyek országa kedvéért. Csodálatos
fejlődésnek indult e helyen a szerzetesi élet. Ahogy egyre többen
hagyták el a mulandó világot -- Krisztusé a dicséret érte! -- a kolostor
híre eljutott Gallia és Germánia határáig. Maga Theoderik király is
gyakran ellátogatott a szerzetesekhez és kérte imádságos segítségüket.
Szent Kolumbán tanította őt, és keményen megdorgálta ágyasságai miatt;
buzdította, hogy kössön törvényes házasságot, ami népének is javára
lesz.
A király sok dologban hallgatott Kolumbán szavára, de a
házasságra vonatkozó buzdításnak nagyanyja, Brunhilda miatt nem
engedett. Mert miként Jezabel vesztébe vitte Aháb országát, úgy
Brunhilda is kelepcét állított és eltérítette Theoberiket a törvényes
házasságtól. Annyira félt hatalma elvesztésétől, hogy irigységében addig
áskálódott a szerzetesek ellen, míg rá nem vette a királyt, hogy tiltsa
ki őket országából.
A király szolgái által szólította fel
Kolumbánt és testvéreit, hogy hagyják el országát. Klotár királyhoz
mentek, aki jóságosan fogadta őket. Tanították a királyt és kíséretet
kértek tőle, hogy Ausztrázia királyához, Theodebertushoz mehessenek.
Theodebertus nagy örömmel fogadta a szerzeteseket, s ők egy ideig nála
maradtak. Ezután Kolumbán Germánia felső részén át Itália felé indult,
ahol akkoriban Egilulphus uralkodott. Theodebertus azonban kérlelte
Kolumbánt, hogy maradjon nála, alkalmas helyet ígért nekik, ahol sok
lelket megnyerhetnének. Kolumbán megköszönte az ajánlatot, de
ragaszkodott itáliai úticéljához.
A király fölhatalmazta, hogy
keressen alkalmas letelepedési helyet. Keresés közben elérkeztek a
Limnat folyóhoz. A folyó völgyét követve rátaláltak Turegum várára (ma:
Zürich). Tovább menve Tucconia (ma: Tuggen) faluba értek, ami a tó
partján fekszik (Zürichi tó!). Megtetszett nekik a hely, de riasztotta
őket az ott élő pogányok kegyetlensége és rosszindulata. Közöttük élve
Isten szolgái megtanították őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek
imádására. Gál (akinek csodáiról Krisztus segítségével beszélni akarunk,
s aki Isten emberét, Kolumbánt mindenben követte és vele együtt
küszködött) sorra felgyújtotta a pogány szentélyeket és a bálványoknak
áldozott dolgokat a tóba szórta. Amikor az emberek látták ezt, haragra
gerjedtek, fegyvert fogtak, hogy Gált megöljék és Kolumbánt elűzzék
vidékükről. Kolumbán akkor így imádkozott: ,,Mindenség kormányzó Istene,
neked hatalmad van az egész világ felett, szégyenítsd meg ezt a
nemzedéket és hulljon vissza a fejükre, amit szolgáid ellen gonoszul
kigondoltak... teljesedjék be rajtuk a Zsoltáros szava: Szálljon vissza a
fejére a fájdalom és gonoszsága hulljon a feje tetejére''.
Kolumbán
tanítványaival együtt más helyre ment, hallgatván az apostoli szóra:
,,Térjetek ki a harag elől'' -- és tanítványaival együtt Arbonába ment,
ahol egy Willimar nevű pappal találkoztak. Az nagyon megörült a
találkozásnak s így köszöntötte őket: ,,Áldott, aki jön az Úr nevében;
Isten az Úr és megvilágosított minket.'' Mire azok ezt felelték: ,,A
távoli határokból gyűjtött össze minket az Úr!'' Willimar kézen fogta
Kolumbánt és imádkozni hívta mindnyájukat. A közös imádság után bementek
a házba és lelki beszélgetésbe kezdvén Isten választottja, Gál Kolumbán
parancsára beszélni kezdett. A hallgatók lelkében annyira
fölébresztette a mennyország szeretetét, hogy az említett pap csak ámult
és hullottak könnyei. Hét napot töltöttek így együtt Krisztus
dicséretében és az itteni vigasztalás örömében. Ezek után megtudták
Willimartól, hogy a közelben egy régi város romjai vannak, mely a
termékeny föld és a tó közelsége miatt Isten szolgáinak alkalmas hely
lehet. A hírre Kolumbán legjobb tanítványával, Gállal és egy másik
diákonussal hajóba szállt, hogy megnézze a romokat. Partot irve hajlékot
készítettek és könyörögtek Krisztushoz a helyért. A környék lakói három
aranyozott bálványképet tiszteltek ott.
Kolumbán megparancsolta
Gálnak, hogy szóljon a néphez, mert Gál latinul is jobban tudott a
többieknél, s a helybeliek nyelvét is ismerte. A pogány templomnak
ugyanis épp ünnepe volt és összejött a nép, de inkább az idegenek iránti
kíváncsiság hajtotta őket, mintsem az istentisztelet utáni vágy. Miután
egybegyűlt a sokaság, Isten választottja, Gál, mézédes szavakkal
öntözte a szívüket és biztatta őket, hogy térjenek meg Teremtőjükhöz és
Isten Fiához, Jézus Krisztushoz, aki az emberi nemnek megnyitotta a
mennyek országának ajtaját. Amint befejezte beszédét, hallgatói szeme
láttára kivitte a templomból a bálványképeket, összetörte és a tóba
vetette azokat. Akkor a jelenlévők egy része megvallotta a bűneit és
hitt, a másik rész méltatlankodó haraggal távozott. Kolumbán megáldotta a
vizet és megszentelvén a helyet, az egykori templomot újra Szent
Aurélia tiszteletére szentelte. Tanítványaival együtt három évig maradt
ezen a helyen.
Kis idő múltán Gál az éjszaka csöndjében hálóval
halászott a tavon, s közben meghallotta, hogy az ördög a hegy csúcsáról
szólítja a tó mélyében lévő másik ördögöt, aki így válaszolt neki: ,,Itt
vagyok!'' A hegyről jött a szó: ,,Jöjj segítségemre! Íme, idegenek
jöttek, akik kivetettek a templomból. Az isteneket, melyeket a helyi
lakosok tiszteltek, összetörték! Megtérítették őket. Gyere és segíts
nekem, hogy elűzzük őket innen!'' A vízben lakó ördög így válaszolt:
,,Egyikük éppen a tavon van, s ennek én soha nem tudok ártani! Próbáltam
elszaggatni a hálóját, de hasztalan. Szüntelenül imádkozik és soha nem
nyomja el az álom.''
Amikor ezt Gál hallotta, keresztet vetett
magára és így szólt hozzájuk: ,,Jézus Krisztus nevében parancsolom
nektek, hogy hagyjátok el ezt a helyet, és senkinek ne ártsatok itt!''
-- majd sietve kikötött és elmondta apátjának, mit hallott. Kolumbán
azonnal összehívta a templomba a testvéreket. S íme, miközben ők
imádkoztak, félelmetes hang hallatszott a helyekről: az ördögök jajgatva
eltávoztak, míg azok alázattal imádkoztak az Úrhoz.
Kolumbán és
társai még nagyobb szeretettel dicsérték Krisztust, aki elűzte mellőlük
az ördögöket. Azok pedig, akik nem hallgattak szavukra, bálványaik
elpusztítása miatt támadásra készültek. Elmentek a fejedelemhez és
bevádolták őket, mondván: e jövevények miatt tönkremegy a környék. A
fejedelem hírnököt küldött hozzájuk és megparancsolta, hogy távozzanak.
Ekkor történt, hogy ellopták a testvérek tehenét. Ketten a keresésére
indultak, s meg is találták a tolvajokat, de azok a lopást gyilkossággal
tetézték, mert megölték a két testvért is. A temetésük után Kolumbán
így szólt a testvérekhez: ,,Arany kagylót találtunk itt, de belül tele
volt kígyókkal. Ti azért ne szomorkodjatok, mert Isten, akinek
szolgálunk, elküldi az ő angyalát, s az elvezet minket Itália királyához
és kegyelmessé teszi irántunk, hogy nyugalmas helyet kapjunk tőle.''
Gált
egy lázas betegség megakadályozta abban, hogy útra keljen. Az
induláskor odaborult az apát lábaihoz és megmondta, hogy betegsége miatt
képtelen utazni. Ő azonban, mert mindenképp szerette volna magával
vinni Gált, így szólt: ,,Ha fáradalmaimban nem akarsz részt venni, amíg
én élek, nem misézhetsz!''
Hisszük, hogy az isteni Gondviselés
műve volt, hogy Gál, Isten választottja annak a népnek örök nyeresége
lett. Miután ugyanis elváltak, Gál fölkereste Willimart; magával vitte
hajóját és hálóit is. Willimar örömmel fogadta, s megparancsolta két
klerikusnak, hogy viseljék gondját. Miután Gál felépült, fölkereste
Hiltibodus diákonust és így szólt hozzá: ,,Fiam, nincs itt a környéken
alkalmas hely arra, hogy kápolnát és remetelakot építhetnék? Lelkem
vágyva vágyik arra, hogy életem hátralévő napjait magányban töltsem.'' A
diákonus azt felelte: ,,Van itt egy félreeső hely, atyám, vízben
gazdag, de kietlen, magas hegyek között, szűk völgyek vannak a környékén
és sok vadállat él ott. Medvék és farkascsordák meg disznók. Félek, ha
odaviszlek, megtámadnak.'' Isten embere azt felelte: ,,Ha Isten velünk,
ki ellenünk? Aki Dánielt kiszabadította az oroszlánok barlangjából,
engem is meg tud szabadítani a vadállatok karmai közül.'' Amikor a
diákonus látta Gál elszántságát, azt mondta: ,,Holnap bemegyünk az
erdőbe, hátha találunk alkalmas helyet. Bízom Teremtőnkben, hogy elküldi
mellénk angyalát.'' Gál azt a napot szokása szerint böjttel és
imádsággal töltötte.
Amikor reggel lett, imádkozva elindultak.
Délután három körül járt már az idő, amikor a diákonus megkérdezte
Gáltól, nem akar-e pihenni. Ő azt felelte, ha Krisztus engedi, meg nem
pihen, míg lakóhelyet nem talál magának. Alaposan elfáradtak már
mindketten, amikor elérték a sziklásnak nevezett (Steinach) patakot.
Éjjeli menedékhely volt ott a pásztoroknak. Ezen a helyen a patak kicsi
tóvá szélesedik. Gál megmerítette benne hálóját, s nem kevés halat
fogott. A diákonus kővel tüzet csiholt és vacsorát készítettek. Közben
Gál helyet keresett magának, ahol imádkozhat, s eközben beleesett egy
tövises bokorba. A diákonus próbálta kiemelni, de ő azt mondta: ,,Hagyj
csak, itt az én nyugalmam mindörökre, itt fogok lakni, mert ezt a helyet
választottam.''
Amikor befejezte imádságát, mogyorófa ágaiból
keresztet készített és ráakasztotta az ereklyetartót, melyben a
Boldogságos Szűz, Szent Desiderius és Thébai Mór ereklyéi voltak. A
kereszt előtt mindketten újra imádkoztak. Gál ezt mondta: ,,Uram, Jézus
Krisztus, világ Teremtője, ki a kereszten jöttél az emberi nem
segítségére, add meg, hogy dicséretedre ez a hely lakható legyen.''
Estébe nyúlt az imádság, majd hálaadással megvacsoráztak. Miután
nyugovóra tértek, hogy fáradt tagjaik pihenhessenek, Isten embere halkan
fölkelt és tovább imádkozott az ereklyék előtt, amit útitársa titokban
megfigyelt.
Közben egy medve jött le a hegyről és enni kezdte a
maradékot. Gál azt mondta neki: ,,Te vadállat, a mi Urunk Jézus Krisztus
nevében parancsolom neked, hozz fát és tedd a tűzre!'' A medve nyomban
megfordult, hozott egy hatalmas fahasábot, s rátette a tűzre. Isten
embere jutalmul kenyeret adott neki, de egyúttal megparancsolta: ,,Az én
Uram Jézus Krisztus nevében, hagyd el ezt a völgyet! A többi hegyeken
és völgyeken járhatsz, de itt se embernek, se állatnak ne árts!'' Látván
ezt a társa, leborult előtte és így szólt: ,,Most már tudom, hogy veled
van az Úr, mert a vadon állatai engedelmeskednek neked!'' De Gál azt
mondta neki: ,,Vigyázz, nehogy valakinek elmondd, míg meg nem láttad
Isten dicsőségét!''
Amikor reggel lett, a diákonus így szólt
hozzá: ,,Atyám, mit tegyünk ma?'' Azt mondta Gál: ,,Kérlek, fiam, ne
haragudj szavaimért, de ma maradjunk még itt. Vedd a hálót, s menj a
vízeséshez, én kicsivel később jövök majd utánad, hátha az Úr megmutatja
nekünk szokásos irgalmasságát, hogy tudjunk adni valamit vendégünknek e
hely megáldásáért.'' A diákonus azt mondta: ,,Tetszik, amit mondasz'', s
azonnal a vízeséshez sietett. Amint hozzáfogott, hogy kivesse a hálót,
megjelent neki két ördög a vízparton ruhátlan asszonyok alakjában,
mintha fürödni készülnének. Hol csalogatták, hol kaviccsal dobálták,
mondván: ,,Te hoztad ide azt a gonosz és ellenséges embert, aki mindig
legyőz minket'' A diákonus visszafutott Gálhoz és jelentette neki a
dolgot. Mindketten Krisztushoz imádkoztak, s Gál ezt mondta: ,,Uram,
Jézus Krisztus, Isten Fia, ne érdemtelenségemet nézd, hanem űzd el
ezeket az ördögöket innen, hogy e hely neved tiszteletére szentelt
lehessen!'' Amikor imádság után a vízeséshez mentek, látták, hogy a két
ördög futva menekül a vízfolyással szemben, egészen a hegytetőig. Isten
embere így szólt: ,,Ti ördögi rémképek, megparancsolom nektek az Atya és
a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy távozzatok innen a pusztába és
vissza ne térjetek!'' Ezután vízbe vetették a hálót és sok halat fogtak.
Így megtisztítván a helyet, két patak között egy erdőt, s benne
kedves tisztást találtak, mely alkalmas volt cella építésére. Jákob
pátriárka példáját követve mondta Gál: ,,Valóban az Úr van ezen a
helyen!'' -- s akkor csoda történt: korábban sok kígyó élt ott, de e
naptól kezdve egyet sem lehetett látni. Dicsőítették az angyalok
Teremtőjét és hálát adtak neki. Ezután szóba került, hogy elhagyják a
vadont. Isten embere, Gál három napon át kérte kísérőjét, hogy térjen
vissza Willimarhoz, és hagyja őt egyedül. A diákonus ezt nem akarta,
mondván, nem mer egyedül megjelenni vendéglátójuk előtt. Isten embere
végül is meggyőzte őt és Hiltibodus elment. Gál ekkor három napon át
csak imádkozott és böjtölt. A negyedik napon azután ő is visszatért
Willimarhoz. Örömmel fogadták, gondoskodtak róla, s közös imádság után
asztalhoz ültek, s étkezés közben a diákonus elszólta magát: ,,Ha a
medve most itt lenne, talán Gál megáldaná!'' Willimar először nem
értette, miről van szó, s ekkor a diákonus elbeszélte a medve
történetét. Ettől kezdve Gált úgy tisztelték, mint a régi idők nagy
szerzetes atyáit.
Míg így együtt voltak, hírnök érkezett
Willimarhoz és jelentette, hogy Gaudentius, Konstanz püspöke meghalt. A
hírt hallván mindnyájan imádkozni kezdtek érte. Hét nap elteltével
Willimar levelet kapott, melyben Gállal együtt magához hívta őt
Überlingen ura. Azért kérte őket, mert leánya, Fridiburga nagyon beteg
volt. Ördög szállta meg: alig evett, időnként földhöz verte magát és
habzott a szája, s ilyenkor csak négyen tudták lefogni. Az ördög néma
volt 30 napig, majd beszélni kezdett. A leány Sigibertnek, Theoderik
fiának volt az ígért mennyasszonya. Amikor a leány megbetegedett, apja
azonnal jelentette és Theoderik két püspököt küldött hozzá, hogy
segítsenek rajta.
Willimar menni akart és hívta magával Gált is,
aki ezt mondta: ,,Téged hívtak, nem engem. Te csak menj, atyám, de mi
dolgom nekem e világ fejedelmével? Én visszatérek remetecellámba.'' A
pap így felelt neki: ,,Nem úgy, hanem gyere velem a szomorú apa
vigasztalására, nehogy végül kényszerrel vitessen oda.'' Gál azonban
ragaszkodott elhatározásához, s elindult vissza a vadonba. A
testvéreknek azt mondta, hogy úgy elmegy, hogy senki nem tudja többé,
hol van, s ha valaki nagyon keresné, mondják azt, hogy levelet kapott
Kolumbántól, mely szerint mielőbb Itáliába kell mennie. Ezután két
tanítványával elment. Átkelvén a hegyen, a Sennwald nevű erdőbe jutottak
(ma: Sankt Gallen területe). Itt találkoztak egy János nevű
diákonussal, aki igazságban és istenfélelemben szolgálta az Urat. Ez
bevitte őket a házába és hét napig mint átutazó vándorokat ellátta.
Amikor Willimar iszrevette, hogy Gál eltávozott, csónakba szállt és a
fejedelemhez ment, s előadta neki a történteket. A fejedelem azt mondta:
,,Sürgősen küldj utána és hívasd ide. Ha Isten általa megszabadítja
leányomat, gazdagon megjutalmazom és neki adom a konstanzi
püspökséget.'' Willimar ezzel útra kelt. Közben megérkezett a két
püspök, akiket Theoderik király küldött, ami a szülőket nagyon
elszomorította. A püspökök királyi ajándékokat akartak átadni a
leánynak, de az kitépte magát őre karjaiból, s annak kardjával meg
akarta őket ölni. A lányban lakó ördög azt mondta az egyik püspöknek:
,,Te ígérted a királynak, hogy kiűzöl engem? Miért nem hoztad ide a
saját lányodat, akinek egy apáca az anyja?!'' A másiknak meg azt mondta:
,,Te is paráználkodtál három idegen asszonnyal. A ti parancsotokra soha
ki nem megyek e leányból. De van egy ember, Gál, aki sok helyről
elűzött már engem, ki bosszúból szálltam meg ezt a leányt. Ha ő ide nem
jön, el nem megyek innen!'' Ekkor az egyik püspök arcul vágta a leányt,
mondván: ,,Hallgass, Sátán!'' Az ördög azonban tovább vádolta a
püspököket. Három nap telt el így, s akkor a püspökök visszatértek a
királyhoz, és beszámoltak a történtekről.
Willimar rátalált
Gálra egy barlangban, s így szólt hozzá: ,,Atyám, ne félj, hanem jöjj a
fejedelemhez, mert megesküdött nekem, hogy semmi mást nem akar, csak
hogy imádság közben tedd kezedet a leány fejére. S ha a kedvedért
Krisztus megkönyörül rajtuk, a fejedelem neked adja Konstanz püspöki
székét. '' Még beszélgettek, amikor megérkezett János diákonus és
kovásztalan kenyeret, bort, olajat, vajat, mézet és szárított halat
hozott neki. Hálát adtak Krisztusnak és enni kezdtek.
Másnap
Isten embere megígérte, hogy útra kel. A diákonus oda akarta adni
szamarát egy fiúval együtt, de Gál azt mondta, hogy előbb meg kell
látogatnia testvéreit, aztán a várba siet, és nem fogadta el. Willimar
megeskette Gált, hogy teljesíti a fejedelem kérését. János hazatért, Gál
pedig a cellájában töltött éjszaka után két tanítványával a vár felé
indult. Útközben a fejedelemnek egy másik küldötte jött velük szembe és
sürgette őket, mondván: ,,A leány már három napja nem evett semmit!''
Csónakba szálltak tehát, s éjszaka megérkeztek a fejedelemhez. Reggel
beléptek a szobába, ahol anyja ölében úgy feküdt a leány, mint egy
halott: a szeme zárva volt, szájából kénes szag áradt. Az egész háznép
összegyűlt, hogy lássa, mi történik. Gál leborult és imádságba merülve
könnyek között mondta: ,,Uram, Jézus Krisztus, ki eljöttél e világra és
szűztől születtél; ki parancsoltál a szélnek és a tengernek és
meghátrálásra kényszerítetted a Sátánt, s szenvedésed által megváltottad
az emberi nemet, parancsold ennek a tisztátalan léleknek, hogy hagyja
el ezt a leányt!'' Fölkelvén az imádságból, megfogta a lány jobb kezét
és fölemelte, a gonosz lélek ugyanis a földre teperte.
Gál akkor
a leány fejére tette a kezét és így szólt: ,,Jézus Krisztus nevében
parancsolom neked, tisztátalan lélek, távozz Isten e teremtményéből!''
Amikor ezt mondta, a leány kinyitotta a szemét és a tisztátalan lélek
megszólalt benne: ,,Te Gál vagy, aki korábban már elűztél engem, de én
ide jöttem. Ha innen elűzöl, hová menjek?'' Isten embere így válaszolt:
,,Ahová a te Urad téged elsüllyeszt, a mélységbe! ,, Akkor a jelenlévők
látták, hogy a leány szájából egy félelmetesen csúf fekete madár röpül
ki. A leány azonnal egészségesen fölkelt és Isten embere visszaadta őt
anyjának.
A leány atyja barátaival együtt nagyon örült és
fölkínálta neki azokat a királyi ajándékokat, melyeket lányának hoztak.
Sőt a konstanzi püspökséget is ráruházta. Ám Isten embere mindezt így
utasította vissza: ,,Amíg az én mesterem, Kolumbán él, nekem nem szabad
miséznem. Ha tehát püspökké akarsz tenni, engedd, hogy mesteremhez
menjek, s ha ő feloldoz engem, megteszem, amit mondasz.'' Erre a
fejedelem azt mondta: ,,Legyen szavad szerint''. Gál a kapott
ajándékokkal elhagyta a várat. A fejedelem megparancsolta az arbonne-i
ispánnak, hogy szolgái segítsenek Gálnak a cellaépítésben. Amikor Gál
megérkezett Arbonne-ba, a kapott ajándékokat szétosztotta a szegények
között. Maginald azonban, a szolgája egy ezüst kelyhet meg akart
tartani, hogy később Gál misézni tudjon, de megkérdezte Gáltól, mit szól
hozzá. Válaszul ezt hallotta: ,,Aranyom és ezüstöm nincsen, (ha tudod,)
vedd meg azt.''
Ezek után Gál visszatért szeretett magányába és ott a mennyei Király seregében csodálatos módon végezte gyakorlatait.
Gál
levélben magához hívta János diákonust, aki sietve meg is érkezett és
hosszú időre a tanítványa lett. Sigibert királyfi, amikor meghallotta,
hogy a jegyese meggyógyult, kérte atyját, hogy hozassa házába. Díszes
kísérettel érkezett a lány és kérésükre elmondta, hogyan nyerte vissza
egészségét, amit a királyi udvar főpapjai hiába próbáltak neki
visszaszerezni. Elmondta, hogy van a vadonban egy ír származású ember,
ki által Isten csodákat tesz.
,,Szolgálód már halálán volt --
mondta --, amikor apám kérésére ez a szent eljött hozzám, reám tette a
kezét, megjelölt a kereszt jelével és parancsolt az ördögnek, hogy
távozzon. Az ördög engedelmeskedett a parancsnak, s a jelenlevők szeme
láttára mint egy csúnya nagy holló, kirepült a számból. Azután teljesen
egészségesen megáldoztam.'' Ezután a leány a király lábához borulva
folytatta: ,,Kérlek, kegyelmes királyom, légy kegyes értem Isten embere
iránt.'' A király megkérdezte, melyik vadonban él? A leány megmondta.
Akkor
a király oklevelet íratott, hogy attól kezdve Isten embere királyi
tekintély alapján lakja a celláját. A levéllel együtt aranyakat és
ezüstöket is küldött. A küldöttek mindent átadtak Gálnak és a királyt
imádságába ajánlották. Kunzó fejedelemnek a király megparancsolta, hogy
küldje szolgáit Gál építkezéséhez.
Királyi menyegzőt tartottak
sok előkelő vendéggel, Amikor a király megparancsolta, hogy a
menyasszonyt vigyék a házába, a leány leborulva kérte: ,,Uram, királyom,
szolgálód a betegség miatt még nagyon gyenge. Engedj nekem hét napot,
hogy megerősödjem.'' A király azt válaszolta: ,,Legyen, ahogy akarod.'' A
hetedik nap hajnalán azután a menyasszony Szent István vértanú
templomába ment, letette menyasszonyi ruháját és apácaruhát öltött, majd
megfogta az oltár szélét és így imádkozott: ,,Szent István, ki véredet
ontottad Krisztusért, légy ma közbenjáróm, hogy a király szíve
akaratomhoz hajoljon és ne vegye le a fátylat fejemről...'' Amikor
jelentették a történteket a királynak, tanácskozni hívta a papokat és
fejedelmeket, s közülük az arles-i püspök így nyilatkozott: ,,Ez az
ördögtől megszabadított leány fogadalommal kötelezte magát az
életszentségre. Vigyázz, király, el ne ragadd, nehogy bűnbe ess és őt a
korábbinál nagyobb baj érje.''
A király igaz és istenfélő ember
volt, s meghallgatva a papok tanácsát, bement a templomba, odavitette
magához a királyi ruhát és a koronát, és szólt a menyasszonyhoz: ,,Jöjj
ide!'' -- A leány azt gondolta, hogy el akarják ragadni, ezért átölelte
az oltárt. A király hangosabban szólt hozzá: ,,Ne félj, jöjj ide, minden
úgy lesz, ahogy te akarod!'' Megkérte a papokat, hogy öltöztessék
királynői ruhába és akkor e szavakkal ajánlotta az Úrnak: ,,Ahogyan
számomra felékesítetted, úgy adlak téged menyasszonyul az én Uramnak,
Jézus Krisztusnak'', majd megfogta a leány jobbját és az oltárra tette. A
menyegzői lakomát megtartották, majd Metz városában a király kolostort
épített Fridiburga számára.
Ezek után Kunzó fejedelem levéllel
Konstanzba hívta Isten emberét, ahová püspökválasztó zsinatot hívott
össze. Felszólította az arra illetékeseket, hogy válasszanak püspököt.
Akkor a papság és a nép úgy nyilatkozott, hogy Gál legyen a püspök és
minden jót elmondtak róla. A fejedelem megkérdezte tőle: ,,Hallod, mint
mondanak ezek?'' Isten embere azt válaszolta: ,,Jót mondtak, bárcsak
igaz is lenne! De akik ezt mondták, nem tudják, hogy az egyházi törvény
szerint zarándokot nem szabad püspökké szentelni. Itt van azonban velem
János diákonus, aki ebből a népből való és alkalmas a püspökségre.''
Megfogadták szavait: Jánost püspökké szentelték, ő pedig hét nap múlva
visszatért remeteségébe.
Egy vasárnapi napon a matutinum
végeztével, amikor pirkadt, Isten embere szólította Maginaldus
diákonust: ,,Kelj fel gyorsan és készíts elő, hogy misézhessem!'' Az
megkérdezte: ,,Mi történt, uram, misézni akarsz?'' Gál azt felelte: ,,Ma
hajnalban kinyilatkoztatást kaptam, hogy az én mesterem, Kolumbán
meghalt. Örök nyugalmáért ajánlom fel az áldozatot.'' Azonnal
harangoztak és a testvérek jelenlétében Gál bemutatta a szentmisét
Kolumbán lelkéért. A szentmise végeztével Isten embere így szólt
Maginaldhoz: ,,Fiam, ne essék nehezedre, sietve indulj Itáliába a
bobbiói kolostorba. Gondosan tudakozódj felőle, mi történt az én
apátommal. Jegyezd meg a napot és az órát, amikor meghalt és késlekedés
nélkül jelentsd nekem.'' A parancs hallatára a diákonus elámult és azt
mondta, hogy nem ismeri az utat. Isten embere azonban azt válaszolta:
,,Menj csak, testvér, ne félj, az Úr irányítani fogja lépéseidet.''
Maginald
áldást kért és útnak indult. Isten segítségével meg is érkezett
Bobbióba. Ott a testvérek átadtak neki egy levelet, mely Szent Kolumbán
életéről szólt, s mellé adták az apát pásztorbotját, mondván:
,,Mesterünk még életében megparancsolta, hogy Gál e bot által nyerjen
feloldozást.'' Krisztus jóságából Maginald a nyolcadik napon a levéllel
és a pásztorbottal együtt visszaérkezett. Mindent elmondott, s hálát
adván Isten kegyelméért, szentmisében könyörögtek Kolumbán üdvösségéért.
Amikor Eustasius, akit még Kolumbán tett apáttá Luxeuilban,
meghalt, szerzetesek jöttek és kérték, hogy Gál legyen az apátjuk, de ő
így felelt: ,,Én elhagytam rokonságomat és földemet Krisztusért, hogyan
lehetne újra birtokom? És nem fogadta el a fölkínált méltóságot.
Utolsó
napjaiban magas lázban feküdt. Tizennégy napos láz után, október 16.
napján, életének 85. évében adta vissza lelkét az Úrnak.''
Száz
évvel halála után Szent Otmár (689--759) alapította Gál életének
színhelyén a Sankt Gallen, azaz Szent Gál apátságot, mely az ír tudósok
és művészek menedéke lett. Szent Gál tisztelete oly nagy volt, hogy egy
egész kantont neveztek el róla Svájcban. Nevével Európa-szerte
találkozhatunk, templomok és helységek nevében. Magyarországon is több
helységnév tanúsítja tiszteletét (Szentgál, Szentgáloskert). Walafrid
Strabo (808--849) Szent Gál csodatételeinek elbeszélését ezzel a
könyörgéssel zárta:
Kérünk
téged, Szent Gál, Krisztus hitvallója, hogy miként elmondhatjuk sok
csodás gyógyításodat, úgy közbenjárásodra tapasztalhassuk Isten
irgalmasságát. Amen.
Majella Szent Gellért hitvalló, † 1755.
SZENT HEDVIG SZILÉZIAI HERCEGNŐ
SZENT HEDVIG SZILÉZIAI HERCEGNŐ
*Andechs vára (Bajorország), 1174 körül +Trzebnica, 1243. október 14.
Amikor
Andechsi IV. Berthold és felesége, Groitzschi Ágnes öt éves
kislányukat, Hedviget a kitzingeni bencés apácákra bízták, nem az volt a
szándékuk, hogy véglegesen ott hagyják a kolostorban apácának. Az
Andechs-Meráni család, amely Barbarossa Frigyes császártól hercegi
rangot kapott, messzenéző terveket szőtt gyermekei sorsáról, köztük
Hedvigéről is: Ágnes nevű leányukat a francia, Gertrúdot II. Endre
magyar királyhoz adták férjhez, és Hedvig számára is kezdték keresni a
királyi családból való vőlegényt. Addig azonban Hedvignek meg kellett
szereznie a bencés apácák között a rangjához szükséges műveltséget.
A
Kitzingenben töltött évek Hedvig számára mégis sokkal többet
jelentettek egy puszta iskolánál. A bencés élet ritmusa, az Isten
jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300
körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett
Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a
Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere.
Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt.
1186 körül
az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés, kolostori
környezetből, mert a család meglelte a vőlegényt: Henriket, a sziléziai
herceg fiát. A német főúri családok és a lengyel Piast család között
addig is sok rokoni szál szövődött, Hedvig szívét mégsem derítette fel a
gondolat, hogy követnie kell vőlegényét egy idegen országba.
Szilézia
földjét szlávok lakták, 1163-tól önálló hercegség volt a lengyel
tartományok között. A föld lakói Hedvig számára ismeretlen nyelvet
beszéltek, erkölcseik és szokásaik is idegenek voltak, mert a
kereszténység éppen akkor kezdett gyökeret verni a lengyel nép szívében.
Henrik herceg atyja, I. Boleszláv herceg tizenhét évet töltött
számkivetésben német földön, s mikor hazatért, magával vitte német
barátait és lovagjait. Így Hedvignek voltak honfitársai is a hercegi
udvarban.
A tizenkét éves grófnőre igen nagy feladatok vártak
ebben az idegen környezetben. Első éveiről csak annyit tudunk, hogy a
férjét ,,Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert'',
és hét gyermekkel ajándékozta meg.
1201-ben meghalt I. Boleszláv
herceg, és Henrik lett az utóda. Heves harcokat vívott ezután a
Piastokkal, melyekből győzelmesen került ki, s ennek következtében a
sziléziai hercegség addig soha nem látott fénykort ért meg. Henrik
óvatosan és okosan kormányozta megnövekedett országát. Uralkodói erényei
közül kitűnt óvatossága és az, hogy alattvalóival szemben szelíden
igazságos volt. Úgy gondolta, hogy országának gazdasági és kulturális
felemelkedését szolgálja, ha német telepeseket hoz. Ennek eredményeként
Sziléziában mindenfelé telepes falvak és városok keletkeztek. Hedvig
pedig, akinek eleinte semmi része nem volt ebben a tisztán politikai
meggondolásból fakadó telepítésben, feladatának tekintette, hogy
idegenbe került honfitársait vigasztalja és szükségükben mindenben
segítségükre legyen. Férjét elkísérte országjáró útjaira, s ha az bírói
székébe ült, Hedvig mellette foglalt helyet. Ilyenkor a legszegényebb és
a legelhagyatottabb emberek is tudták, hogy kérésük eljut a herceg
füléig.
Hedviget segítőkészsége és határtalan jósága miatt
méltósága ellenére a szegények is megtalálták, s ő ezzel hamarosan
megnyerte a lengyel nép szívét; s az emberek, szeretetük jeleként a
maguk nyelvén Jadvigának nevezték el.
A hercegnő hamarosan
belátta, hogy az országban nagyon hiányzik az a kovász, amely a
kereszténység hatását nagy mértékben tudná segíteni: a női kolostor
intézménye. Henrik elődei férfi szerzeteseket már megtelepítettek az
országban, de egyetlen női kolostor se volt, ami azt jelentette, hogy a
leányok számára nem volt nevelési lehetőség, és életüket sem
szentelhették egészen Krisztusnak. Hedvig ,,megkérte a férjét, hogy
saját vagyonukból alapítsanak egy kolostort a ciszterci apácáknak'' --
mondja a legenda. 1202-ben meg is történt a kolostor alapítása
Trzebnicában. Ezzel valóra vált Hedvig vágya. Mivel azonban ciszterci
apácák sem Cseh-, sem Lengyelország területén nem éltek, Bambergből
hívták a nővéreket, élükön Petrusszával, aki korábban Hedvig mesternője
volt Kitzingenben.
Hedvig számára később Trzebnica volt az a
hely, ahol otthonra lelt. Ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat,
akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba, melynek ekkor már
egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnője. Tudta és
elfogadta, hogy az ő helye a hercegi udvarban van. A szemlélődés azonban
egyre nagyobb teret foglalt el az életéből, és alapja lett minden
tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei
töltötték ki. Bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete
állandóan Krisztusra figyelt és a hite felebarátaiban is az Urat
elevenítette meg.
Két csoport különösen közel állt a szívéhez: a
papok és a szegények. A papság iránti tisztelete olyan fokot ért el,
hogy megnyilvánulásai előtt ma megütközve állunk: pl. a víznek, amelyben
a papok mosdottak, gyógyító erőt tulajdonított. Ajándékul elkérte a
trzebnicai apácáktól az ételmaradékot is. A papság iránti tisztelete az
Eucharisztia és a szentmise áhítatos szeretetéből fakadt.
A
papok és szerzetesek mellett különös szeretettel volt a szegények és a
betegek iránt. Boroszlóban az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia
első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda
állandóan emlékeztet arra, hogy akkoriban -- rendkívüli módon --Hedvig
saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta
ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem
boldogult a sok teendővel.
A szegényekben is Krisztust
szolgálta. Ez abban nyilvánult meg, hogy tizenhárom szegény állandóan
volt a környezetében, akikkel egy asztalnál evett. Ezek a szegények
akkor is követték, ha úton volt férjével az országban, s ha megérkeztek
egy várba vagy más szálláshelyre, először mindig róluk gondoskodott.
Nemegyszer a neki készített finom ételeket tálalta fel nekik. Ezért az
udvari emberek körében elterjedt a mondás: ,,Inkább vagyok koldus a
hercegnő asztalánál, mint vendég a hercegnél!''
A hősiesség
azonban, amellyel Hedvig a felebarátainak szolgált, csak külső burok
volt, amely elrejtette Krisztushoz egyre hasonlóbbá váló belső életét.
Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. ,,Nem
szégyellte, hogy áldozati báránya legyen Annak, aki túláradó
szeretetéért minden emberért megfeszíttetett.'' Ebből válik érthetővé az
a kegyetlenségig menő szigor, ahogyan önmagával bánt. Fegyelmezettsége
az étkezésben, a ruházkodásban és általános életformájában felülmúl
minden elképzelést. És feltűnő, hogy mindebben semmi külső támaszt,
lelki vezetést nem kapott, sőt a környezete épp az ellenkező irányba
befolyásolta volna. Ahhoz azonban elég alázatos volt, hogy kopott
köpenyét kicserélje, amikor egy egyszerű apáca figyelmeztette: nem méltó
hozzá, hogy a hercegi fogadásokon így jelenjék meg. De amikor a
boroszlói főesperes szemrehányást tett neki böjtölése miatt, annak csak
ennyit mondott: ,,Eszem annyit, amennyi nekem elég!''
Az Úr
pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke
közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban pedig elvesztette a férjét
is itt a földön. Különösen érzékenyen érintette Henrik fiának halála,
akinek követnie kellett volna atyját a hercegi trónon. 1241-ben ugyanis a
tatárok nemcsak Magyarországot pusztították, hanem heves viharként
végigdúlták Lengyelország déli területét is. Henrik, a fiú egy kisebb
lovas sereggel vonult fel és Legnicánál megütközött velük. A csatát
elvesztette, maga is holtan maradt a csatatéren. A támadók azonban,
látván, hogy milyen elszánt ellenállásba ütköztek, elvonultak a
vidékről. Hedvig korábban megjövendölte fia halálát. Fájdalmának
nagyságát csak sejteni lehet szavaiból, melyekkel leányát és menyét
vigasztalta: ,,Isten akarata ez, és nekünk kedvünket kell találnunk
abban, amit Isten akar, s ami neki tetszik''.
Hedvig 1243.
október 15-én halt meg, majdnem hetven éves korában, a trzebnicai
kolostorban. A kolostor templomában temették el. Tisztelete azonnal
megkezdődött és a sírja körül történt csodák hatására hamarosan
megindították a szentté avatását. IV. Kelemen pápa 1267-ben iktatta a
szentek sorába. Ünnepét 1680-ban vették fel a római naptárba, október
17-re. Mikor azonban ünnepelni kezdték Alacoque Szent Margitot, 1929-ben
október 16-ra helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
A
sziléziai hercegnőről, akiről saját népe tanúsította, hogy
,,szeretetből élt'', mert ,,mindenkit megvigasztalt, akivel csak
találkozott'', legendája, egy fiatal kortársának műve mond el apró
részleteket.
Miután Hedvig Sziléziába került és a férje, Henrik
átvette atyja örökségét, a krónikás szerint ,,a férje egyre több sikert
ért el a kormányzásban, mert nemcsak támogatta felesége szent életét,
hanem annak erényeit serényen követte is. S ha a törvény szerint
alávetettje volt is a férjének, az erények és a jámborság útján a
vezetője lett''.
Hedvig a személy szerint őt illető jövedelemből
alig egy századrészt tartott meg önmaga és a családja számára, minden
egyebet a szegények gyámolítására és az Egyház fenntartására fordított. A
régi krónikában ez áll: ,,Volt egy Schawoine nevű birtoka, melynek
jövedelme bőségesen fedezte szükségleteit. Egyszer a vidéken nagy ínség
támadt. Akkor Krisztus szolgáló leánya kihirdette, hogy minden rászoruló
jöjjön a majorba, ha Isten nevében akar kapni valamit. A szegények nagy
számban sereglettek oda, ő pedig szétosztott közöttük minden gabonát. A
gabona elfogytával kiosztotta a húst, amit abban a majorban tároltak. A
hús után a sajtok következtek, s mikor az is elfogyott, minden
fellelhető élelmiszert szétosztott a szegények között. Hűséges
szolgálónak bizonyult az Úr házában, aki a maga idejében mindenkinek
kiosztotta eledelét... Arra azonban gondosan ügyelt, hogy mindenki
egyformán részesüljön adományaiból, nehogy veszekedés és féltékenység
támadjon az emberek között.''
Razlaus, gnieznói kanonok igen
öreg korában mondta el a következőt: ,,Boroszlóban én teljesen szegény,
pénztelen diák voltam. Akkor hírét vettem azoknak a jótéteményeknek,
amelyeket Krisztus szolgálója a szegények között nap mint nap végbevitt.
Barátaimmal együtt háromszor mentünk el Röchlitzbe és Lissába, ahol a
hercegi udvar éppen időzött, és mindhárom alkalommal örömmel tértünk
haza, mert egy-egy ezüstpénzt kaptunk!''
Életrajzírója újra meg
újra kiemeli Hedvig szokatlan emberszeretetét és szociális érzékét: ,,Ha
valaki a szolgák közül megbetegedett, orvosokat küldött hozzá,
gyógyszerekről maga gondoskodott, és úgy ápolta őket, mintha a gyermekei
lennének. Ha hallott egy betegről, bármilyen messze lakott is,
felkereste, vagy legalább elküldött hozzá valakit ajándékokkal. Különös
képessége volt az özvegyek és árvák megvigasztalására. Sok leányt,
akinek sem szülei, sem rokonai nem voltak maga köré gyűjtött, és ahogyan
Isten előtt jónak látta, gondoskodott róluk: az egyiket férjhez adta, a
másikat kolostorba irányította... Mindig sok pénzt hordott magánál,
hogy a rászorulóknak azonnal adhasson. A kíséretében lévő szegényeket
senki nem merte elkergetni, ámbár a szolgák számára olykor nagyon
terhesek voltak.''
A szent hercegnő elég gyakran megszegte a
feudális rend szabályait: ,,Ha szükséghelyzetbe kerültek alattvalói,
elengedte adójukat, szolgálataikat és adósságaikat. Ezért egyszer az
udvari káplán, Ottó pap kifakadt: ťÚrnőm, annyi adót engedsz el
alattvalóidnak, hogy mi, a te szolgáid, éhen fogunk veszni!Ť Hedvig
pedig nyugodtan csak ennyit mondott: ťLégy nyugodt, Isten majd
gondoskodik rólatok!Ť''
Amilyen bőkezű volt másokkal, olyan
szigorú volt önmagával szemben. Kása, hüvelyesek, kenyér, hal, tej és
sör volt az eledele. Negyven éven át nem evett húst, sem zsíros ételt,
amin a környezete meg is ütközött. De ha hivatalosan kellett megjelennie
a férje oldalán, eleget tett az illem követelményeinek. 1217-ben
készült pecsétje ünnepi öltözékben ábrázolja. Unokahúga, Árpádházi Szent
Erzsébet akkoriban nagyon ellenezte a ruhák hosszú vendégujját, mert a
hiúság megnyilvánulását látta benne. Hedvignek pedig semmi nehézséget
nem okozott, hogy ezt a pecsétet használja.
Egész különös
botránkozást keltett a környezetében -- gondoljunk csak Hedvig
méltóságára! --, hogy gyakran járt mezítláb. Így elbeszélik, hogy a
gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta,
hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt -- de nem
alábán, hanem a kezében. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a
cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: ,,Pedig én engedelmeskedtem és
gyakran hordtam!''
Legendaírója ezzel magasztalja Hedvig
vezeklését: a szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a
nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle!
Olykor
beleszólt férje dolgaiba is. Így például egy kivégzés után keserű
szemrehányást tett férjének ítélete kegyetlenségéért, s ezzel elérte,
hogy a későbbiek során Henrik gyakran megkegyelmezett a
halálraítélteknek. Az adósok börtönében sínylődők közül sokan Hedvig
váltságdíjának köszönhették a szabadulásukat.
Döntő módon
avatkozott be abba a testvérháborúba, amely 1229 tavaszán a férje és I.
Konrád mazoviai herceg között robbant ki. Henrik két csatában is
legyőzte Konrádot, s miután bevette Krakkó városát, elbocsátotta a
katonáit. Ám egy mise alkalmával a krakkói lovagok rajtaütöttek a
hercegen, elfogták és Konrád fővárosába, Plockba hurcolták. A fogoly
herceg fia, Henrik azonnal sereget gyűjtött, hogy kiszabadítsa atyját.
Hedvig azonban ellenezte az újabb vérontást, s magára vállalta férje
kiszabadítását. Elindult Plockba, személyesen tárgyalt Konráddal, és
kiszabadította a férjét. Két unokája később Konrád fiaihoz ment férjhez,
s ezzel tartós lett a családok közötti béke.
Hedvignek sokat
kellett szenvednie életében. Hat gyermekét temette el; férje a gnieznói
érsekkel való vitája miatt kiközösítve halt meg. Unokája, II. Boleszláv,
aki ,,Kegyetlen Boleszláv'' néven ismert a lengyel történelemben, saját
testvérei, kolostorok, papok és saját népe elleni harcaival és
megszámlálhatatlan erőszakos cselekményével keserítette a környezetét.
Az egész vidék feljajdult, amikor Neumarktban a templomban és a
temetőben nyolcszáz embert, férfiakat és nőket mészároltatott le
válogatás nélkül.
A legnehezebb óra Hedvig számára mégis Henrik
fia halála volt. Mikor hírét vitték, hogy elesett a csatában, ,,nem
ontott könnyeket, a fájdalom külső jeleit egyáltalán nem mutatta, hanem
leányát, a trzebnicai apátnőt és a menyét vigasztalta, aki majdnem
belehalt a fájdalomba. Ő pedig így imádkozott, égre emelt tekintettel:
ťKöszönöm, Istenem, hogy ilyen fiút adtál nekem... vedd magadhoz a
lelkét!Ť'' Aztán kiment a csatatérre, hogy megkeresse fiának holttestét.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szentek, akik hasonlóvá váltak
a megfeszített Krisztushoz, a kereszten élték át a vele való
egyesülést. ,,Hedvig egy alkalommal -- mondja a legendája -- elmélyült
imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt.
Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott
a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára,
hogy meghallgatta imádságát.'' -- De ez a jelenet Hedvig életének
legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává
teszi őt.
Röviddel a halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne
rendkívüli sírba temessék el, hanem egészen egyszerűen, a többi hívő
közé, a temetőbe. Ezzel is kifejezte, hogy az egyszerű emberek
testvérének tekinti magát. A halálos ágyán kérte azt a fátyolt, amelyet
unokahúga, Szent Erzsébet viselt, és a fejére kötötte. Így akart
megjelenni a szentek közösségében, és azonnal meg is pillantotta a szent
asszonyok seregét, akik hívogatóan jöttek elébe.
--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható
Istenünk, ki Szent Hedvig csodálatos életét az alázatosság példájaként
állítod elénk, kérünk, engedd, hogy közbenjárásával szerezze meg nekünk
égi segítségedet!
Figyelj fel erre!
Családanya, családapa is lehet szent! Bárki! Még Te is!!!
MONTECORVINOI* JÁNOS misszionárius (1247-1328)
Az
olaszországi Montecorvinoban született. Fiatalon belépett a
Ferenc-rendbe. 32 éves korában indult az örményországi misszióba, ahol
tíz évig muködött. Perzsiában is járt. Ayton örmény király 1289-ben
saját követeként küldte a pápához, akitol miszszionáriusokat és az
arabok ellen támogatást kért. IV. Miklós több levéllel és megbízatással
küldte Jánost Keletre. Már az 1289. év végén ismét Örményországba ért,
teljesítette megbízatásait, majd Perzsiában maradt kb. egy évig. Innen
két kísérovel a perzsa öblön át hajóval Indiát kerülte meg, közben
Madrasban, Szent Tamás apostol sírja helyén idozött egy évig. 1293-ban
érkezett meg Kambalekbe (ma: Peking), ahol többfajta népet talált
sokféle vallással. Kubilai kán, akinek János átadta a pápa levelét,
jóindulatot mutatott irányában. Nyelvismerete révén hatásosan hirdette
az evangéliumot és egyre többen tértek meg. Megtérítette a távolabb élo
Tenduk nesztoriánus királyt, aki nemsokára templomot is építtetett a
Szentháromság tiszteletére. Sikereit megirigyelték a nesztoriánusok,
akiknek addig nagy befolyásuk volt a kánra. Sokféle rágalommal illették
Jánost, s öt évig kellett elviselnie áskálódásaikat, míg a kán rájött,
hogy vádaskodásuk alaptalan és rosszindulatú, erre vallási vezetoiket
számuzte a fovárosból. János két templomot is építtetett Kambalekben.
Megvásárolt negyven, serdülokorú fiút, akiket megtanított latin nyelven
zsoltározni. Maga a kán is szívesen hallgatta éneküket. Levelében,
melyet eljuttatott a pápához, (ezt Perzsiából Tolentinói Tamás vitte
tovább) hatezerre teszi a megkereszteltek számát. Levelei nagy
visszhangra találtak a pápai udvarban: 1307-ben a pápa ot Kambalek
érsekévé nevezte ki s egész Kelet pátriárkájává. Hét ferences újonnan
felszentelt püspököt is elküldött, hogy fejlodjön az ígéretes misszió. A
hét püspök közül útban három meghalt, a többiek 1310-ben érkeztek meg
Kambalekbe. Ezek püspökké szentelték János atyát. Még 18 évig
apostolkodott a nagy misszionárius Kínában, 81 éves korában halt meg.
Kínai hívei szentként tisztelték. 1924-ben a Sanghai zsinat is kérte a
pápától szentté avatását. XI. Piusz 1928-ban (János halála 700 éves
jubileumi évében) levelében ünnepelte az egyik legnagyobb ferences
misszionáriust.
„Montecorvinói János a legnagyobb misszionárius -
tekintve bátorságát, a tole eloször megtett roppant nagy utat, az
egyedüllétben való hosies kitartását. Levele szerint 11 évig egyedül
hirdette a pogányok óceánjában és az eretnekek között az igaz vallást.”
(P. Takács Ince: Assisi küldöttei. 206. o.)
Imádság:
Istenünk,
te boldogemléku Jánost a missziós tevékenységben naggyá tetted. Kérünk,
közbenjárására áraszd ki a megígért Szentlelket, aki támasszon missziós
hivatásokat és szítsa fel a pogány népek szívében a hit lelkületét,
hogy eljussanak az evangélium világosságára és az üdvösségre. Krisztus, a
mi Urunk által.
Szent Longinusz vértanú.
A
kappadóciai Ardaleszből származott. Katona lett, és Jeruzsálemben
Poncius Pilátus hatalma alatt volt. Nagypénteken őt is kivezényelték,
hogy jelen legyen Jézus szenvedésénél és halálánál. Őrizve a
megfeszített Jézust, látta mindazokat a csodákat, amiket akkor a
Természetben látni lehetett: elsötétedett a Nap, földrengés keletkezett,
a sziklák meghasadtak. Ezeket látva Jézust Isten Fiának vallotta. Egy
hagyomány szerint ő szúrta át lándzsájával az Üdvözítő oldalát. Az onnan
kiáradó vér és víz meggyógyította szembetegségét.
Szintén a
hagyomány szerint Jézus feltámadása után megvált katonai szolgálatától
és hitt Jézus Krisztus tanításának. Visszatérve hazájába, ott hirdette
az Evangéliumot. Ezért, a zsidók vádaskodására Pilátustól küldött
katonák karddal lefejezték Longinuszt. Ez lett a sorsa még
katonatársainak is, akik szintén Jézus keresztje mellett álltak
Nagypénteken.
ALACOQUE SZENT MARGIT-MÁRIA
*Lauthecour (Burgundia), 1647. július 22. +Paray-le-Monial, 1690. október16.
Alacoque
Margit-Mária 1647. július 22-én született Charolais megyében, a
Vérosvres város melletti faluban, Lauthecourban. A család paraszti
eredetű volt, de sikerült felküzdenie magát: Margit atyja királyi
jegyzőként működött. Margit gyermekkorában néha Corchval kastélyában
keresztanyjánál, Madame de Fautriéres-nél tartózkodott, aki a helyi
arisztokráciához tartozott. Úgy tűnik azonban, hogy egész nyolc éves
koráig semmiféle iskolázásban nem volt része.
1655-ben, amikor
Margit nyolc éves volt, meghalt az édesapja, és a család meglehetősen
rendezetlen anyagi körülmények között maradt. Margitot a charolles-i
klarisszák kollégiumába adták, ahol hamarosan elsőáldozáshoz
járulhatott. De nem maradhatott itt hosszú ideig. Csak a legelemibb
ismereteket sajátította el, mert tíz éves korában súlyos beteg lett:
gyermekbénulás támadta meg. Betegsége négy évig tartott, s gyógyulása
oly váratlan és hirtelen volt, hogy ő maga csodának tulajdonította.
Közben
a lauthecouri birtok kezelését Margit anyai nagybátyja vette kézbe,
akinek családja cselédként bánt Margittal és édesanyjával. Ebben a nyers
és barátságtalan környezetben sokat kellett szenvednie. 1665-ben
édesanyja férjhez akarta adni, hogy kiszabadítsa ebből a kegyetlen
helyzetből, és Margit egy pillanatra megingott. Egész kicsi
gyermekkorától ugyanis nagy jámborság és a szemlélődő imádságra való
hajlam mutatkozott benne, szerette a magányt és az egyedüllétet. Mire a
férjhezmenetel gondolata felmerült, imádságos élete elmélyült és
misztikus vonásokat kezdett mutatni. Hosszú órákat töltött az
imádságban, kemény testi vezeklést folytatott, s a szórakozottságot,
amely néha meglepte, súlyos hibaként bánta és gyónta meg. Néhány
rendkívüli jelenség is mutatkozott már az életében, belső hangokat
kezdett hallani és látomásai voltak. Ezért 1667-ben egy
magánkinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy szerzetbe lép.
Döntése
igen nagy ellenállásba ütközött édesanyja és annak bátyja, Krizosztom
részéről. Huszonkét évesen, 1669-ben kapta a bérmálás szentségét és
második nevét: Máriát. Majdnem két évnyi bizonytalanság és reménység
után 1671-ben végre megkapta az engedélyt a kolostorba vonuláshoz. Ez év
június 20-án felvették a Paray-le-Monial vizitációs apácái közé
jelöltnek. Két hónappal később beöltözhetett.
A novíciátus ideje
alatt tovább folytatódtak a belső életét kísérő rendkívüli jelenségek,
és megszakítás nélkül Krisztus lelki látásában élt. Elöljáróit
nyugtalanította állandó Istenbe-merültsége, a szünet nélküli félig
eksztatikus állapot, ezért komoly vizsgálatoknak vetették alá. Éppen
rendkívüli jelenségei miatt csak 1672. november 6- an tehetett
fogadalmat. A vizsgálatok és próbatétek jelentős része megaláztatásokat
jelentett. Így a fogadalomtétel előtti rekollekciós napon is
kirendelték, hogy vigyázzon a kolostor szamaraira. Ő zokszó nélkül
engedelmeskedett, s miközben a szamarakat őrizte, egy bokorba húzódva
imádkozott, ahol rendkívüli megvilágosodást kapott Krisztus
kínszenvedéseiről.
Ugyanebben az időben kapta az első
magánkinyilatkoztatásokat Jézus Szent Szívéről. Az egyik látomásban
megismerhette, hogy e Szívnek mennyit kellett szenvednie.
A
kolostorban változatlanul folyt kíméletlen próbatétele. Amikor a
betegszobára küldték ápolónak, a vezető betegápoló nővér nagyon gorombán
bánt vele. Közben Krisztus egyre inkább feltárta előtte Szent Szívének
titkát, s valószínűleg 1673. december 27-én kapta az első nagy
kinyilatkoztatást. Hamarosan ezután a diákotthon vezetőnővére mellé
küldték segítségül. A kolostor többi nővére részéről sok bántást és
megnemértést kellett elszenvednie, de Margit-Mária nővér türelme
kimeríthetetlen volt.
Az egyre folytatódó kinyilatkoztatások
mind határozottabb és világosabb tartalmat nyertek. Sajnos Margit-Mária
nővér önéletrajzi feljegyzései nem teszik lehetővé e kinyilatkoztatások
időbeli sorrendjének megállapítását. Egyik legmegrázóbb látomása az
volt, amelyben Krisztus szeretettől lángoló szívét látta. Ez
valószínűleg 1674 Úrnapján történt. Hogy e látomások felől ítéletet
alkothasson, a főnöknő anya különböző szakértőkkel vizsgáltatta meg,
akiknek véleménye nagyon kedvezőtlen volt rá nézve.
Isten
azonban gondoskodott leányáról: 1675 februárjában a vizitációs apácák
elöljárónak kapták a paray-i jezsuiták közül Claude La Colombiére atyát
(1641--1682). Rövidesen ő lett Margit-Mária nővér lelkiatyja, és
megnyugtatta a kapott kegyelmek valódiságáról. Margit- Mária akkor
feltárta előtte a vágyát és a küldetését, mely szerint a Jézus
Szíve-tiszteletet kell szélesebb körben terjesztenie. Elmondta nagy
látomását, amelyben 1675. június 15-én, Úrnapja oktáváján volt része,
amelyben az Úr Krisztus megbízta azzal, hogy gondoskodjék Jézus Szívének
ünnepéről. Erről írást is készített, amelyet átadott La Colombiére
atyának, aki azt később lelki írásaiban közzé is tette. Június 21-én
mindketten felajánlották magukat Jézus Szent Szívének.
La
Colombiére atya támogatásával Margit-Mária nővér egy évig nyugodtabb
körülmények között élhetett. Ebben az évben halt meg az édesanyja. 1676
szeptember végén La Colombiére atyát Angliába küldték, s amint
eltávozott, a nővértársak ellenségeskedései ismét fellángoltak. A
tetőpontot akkor érték el, amikor 1677. november 20-án Margit-Mária
nővér, engedve a belső indításnak, elmondta nővértársainak azokat a
kifogásokat, amelyeket Krisztus mondott neki a kolostor ellen. Emiatt
szabályos lázadás tört ki a nővérek között. Végül azonban a kolostort
felkavaró félreértések elcsitultak.
1678-ban új elöljárónőt
kapott a kolostor Péronne Rosalie Greyfié személyében, aki Annecyből
jött. Kiváló apáca volt, s jóllehet hamarosan meggyőződhetett
Margit-Mária nővér életszentségéről, mégis kötelességének érezte, hogy
komoly próbák elé állítsa és ismételten mélyen megalázza. Margit közben
megbetegedett, s amikor a főnöknő két alkalommal is megparancsolta neki,
hogy imádságban kérje a felgyógyulását, Margit engedelmeskedett, és fel
is épült mind a két alkalommal!
1679 elején La Colombiére atya
végre visszatért Angliából. Ott néhány hétig börtönben is volt és
megbetegedett. Tuberkulózist kapott, ami aztán a halálát is okozta:
1682. február 15-én halt meg Paray-ban. 1684. március 26-án látott
napvilágot Retraite spirituelle (Lelki magábaszállás) című könyve, amely
által széles körben ismertté váltak Margit-Mária nővér
magánkinyilatkoztatásai is. Ez a könyv nagyban hozzájárult a Jézus
Szíve-tisztelet elterjedéséhez. A korábbi ellenségeskedés dacára a
könyvet a vizitációs apácák ebédlőjében is felolvasták!
1684
májusában ismét új főnöknőt kaptak a nővérek. Melin anya azonnal maga
mellé vette Margit-Mária nővért asszisztensnek. Ezután két évig a
novíciák mesternője volt, majd ismét asszisztensi megbízást kapott. E
hivatalok lehetővé tették számára, hogy szélesebb körben is
megismertesse Jézus Szent Szívének titkát, és egyre jobban felszítsa a
lelkekben a Szent Szív iránti tiszteletet, amely hamarosan a többi
vizitációs kolostorban is otthont talált. Margit-Mária nővér egész
életében meg volt győződve arról, hogy a Jézus Szíve-tiszteletben nagyon
jelentős szerepe lesz a jezsuita rendnek.
1689-ben ismerkedett
meg egy fiatal jezsuita atyával, Jean Croiset- vel, aki nem sokkal
később megjelentetett egy írást Lyonban a Jézus Szíve-tiszteletről. Így
Margit-Mária nővérnek megadatott az az öröm, hogy láthatta az általa
kezdeményezett jámborsági forma egyre nagyobb körben való terjedését.
Közben azonban az egészsége meggyengült. 1690. október 9-én ágynak dőlt és október 16-án estére meghalt.
Nagyon
értékes önéletrajzot hagyott hátra, amelyet 1685-ben írt, s csak a
nővérek ügyességén múlott, hogy utolsó betegségében meg tudták menteni,
ugyanis meg akarta semmisíteni.
Margit-Mária nővért 1864.
április 24-én boldoggá, 1920. május 13-án szentté avatták. Ünnepét
1929-ben vették fel a római naptárba, október 17-re. 1969-ben Antiochiai
Szent Ignác miatt egy nappal korábbra, 16- ra helyezték át.
--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk,
Istenünk, áraszd reánk azt a lelkületet, amellyel Szent Margitot oly
különlegesen gazdaggá tetted, hogy megismerjük Krisztus minden értelmet
felülmúló szeretetét, és beteljünk Isten egész teljességével!
Tudod!
Jézus Szíve plébánia vagyunk!
Nekünk Jézus Szívét nagyon kell tisztelnünk!
Minden hónap első péntekjén lehetőleg áldozzál!
