SZENT CEOLFRITH bencés apát

*Northumbria, 642 körül. +Langres, 716. szeptember 25.

Biscop Szent Benedeknek (lásd: 40. o.), Észak-Anglia két híres kolostora (Wearmouth és Jarrow) alapítójának unokafivére volt. Valószínűleg 642 körül született Northumbriában. Már fiatal éveiben a szerzetesi élet szokatlanul gazdag tapasztalataival rendelkezett: Gillingben, Tunberht nevű rokonának kolostorában, Riponban Yorki Szent Wilfrid (634--709/10) alatt, később pedig Canterburyben és Icanohban, Szent Botulf kolostorában élt. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki később összeállította életrajzát, azt mondja róla: Ceolfrith olyan alapos képzést kapott, hogy korában senki mást nem lehetett találni, aki az egyházi és szerzetesi életformákról és szokásokról jobban értesült lett volna, mint ő.

Amikor 674-ben Biscop Benedek Northumbriában megalapította Wearmouth kolostorát, Ceolfrithet nevezte ki az új alapítás priorjává, majd amikor Benedek ismét Rómába indult, őt hagyta egyedüli helyetteséül. Ez a kísérlet azonban sikertelenséggel járt. Ceolfrith szigorúsága úgy látszik, veszélyes feszültséget idézett elő a szerzetesek között, s egy időre el is hagyta Wearmouthot, és visszatért Riponba. Benedek hazatértekor megtörtént a kibékülés, majd amikor 678-ban megint Rómába utazott, Ceolfrith elkísérte.

685-ben Benedek újabb kolostort alapított Jarrowban. Halála (689/90) előtt Benedek a testvérek egyetértésével Ceolfrithet jelölte ki mindkét kolostor apátjává, és különösen a lelkére kötötte, hogy az utazásai során összegyűjtött nagy könyvtárat őrizze meg és gyarapítsa. Ceolfrith hűségesen ragaszkodott elhunyt apátja parancsához: ő maga is tudós volt és a tanulmányok barátja. Apátsága ideje alatt a két kolostor könyvtárában levő könyvek száma több mint kétszeresére nőtt, s az ő ösztönzésére kezdte el Béda Venerabilis, aki időközben a kolostor iskolájának vezetője lett, ama művek megalkotását, melyek kivívták kortársai csodálatát. Ceolfrith szokatlanul tehetségesnek mutatkozott az irányításban. Megsokszorozta a kolostorok javait, számos kápolnát épített, a templomok oltárait új felszereléssel látta el, és Szent Sergius pápa kormányzása idejében (687--701) szerzeteseket küldött Rómába, hogy elnyerje tőle a pápai oltalom kiváltságát, hasonlóan ahhoz, amelyet előzően Szent Agaton pápa (678--681) adományozott Biscop Benedeknek. Még arról is gondoskodott, hogy az új kiváltságot a király és a püspökök is ismerjék el egy zsinaton.

716-ban elhatározta, hogy leteszi apáti méltóságát és hátralévő napjait Rómában, az apostolok sírjai mellett tölti majd el. Június 4- én, miután előzőleg intelemmel látta el szerzeteseit, hogy méltóbb utódot válasszanak majd, mint ő volt, és miután mindenkitől egyenként is bocsánatot kért mindenért, amivel szigorúságában feltehetően megbántotta és megsértette őket, elhagyta a két kolostort, amelyeket több mint huszonhét éven át vezetett. Szent II. Gergely pápának (715-- 731) ajándékul magával vitt egy pompás bibliakéziratot, amelyet az egyik kolostor scriptoriumában készítettek. Ez a híres Codex Amiatinus, a latin Vulgata legkorábbi teljes másolati példánya, amely a birtokunkban van, s amely most Firenzében, a Bibliotheca Laurentianában található.

Ceolfrith nem láthatta viszont Rómát. Tekintet nélkül előrehaladott korára és rossz egészségi állapotára, hosszú útján is szigorúan megtartotta a szerzetesi fegyelmet, amint fiatal szerzetesként tanulta. Csaknem négy hónapig tartó utazás után, szeptember 25-én a champagne-i Langres-ba érkezett, s itt ugyanazon a napon meghalt a város egyik kolostorában; nagyszámú angol földije volt jelen, akik szintén Rómába zarándokoltak. Ünnepét Langres egyházmegyéjében még ma is ugyanazon a napon tartják meg, és Szent Ceofroy néven tisztelik.

Szent Ermenfríd     hitvalló † ~ 670


Szent Eufrozina anya

Alexandriában élt egy istenfélő gazdag házaspár. Boldogságukhoz az hiányzott, hogy Isten adjon nekik gyermeket. Sokat imádkoztak érte, sok jótettet és adományt osztottak széjjel erre a szándékra. Isten egyszer, egy kolostor főnökének imáira leánygyermeket adott nekik. Ő lett Eufrozina.

Tizennyolc évig nevelkedett a szülői házban. Ekkor titokban elhagyta szüleit, hogy régi vágyát kövesse. Szerzetesi életet szeretett volna élni egy kolostorban. Női kolostorba nem mert belépni félve attól, hogy atyja megtalálja és hazaviszi. Egy közeli férfikolostorba kérte felvételét. Elváltoztatta külsejét és mint Smaragd nevű, királyi udvarból jött eunuch jelentkezett. A kolostorfőnök nem ismerve fel a férfi ruházata alatt a nőt, fiatalsága miatt külön cellát jelölt ki számára, hogy abban éljen szerzetesi életet. Ebben élt hősies életet sok éven keresztül. Szűz volt testben és lélekben, férfi volt értelmére és hitére nézve. A testi szenvedélyeket legyőzve, sok önmegtartóztatást gyakorolva Krisztus szépségét megszeretve, a keresztény tökéletességnek nagy fokát érte el. Édesapja, akit nagyon megszomorított leányának elvesztése, gyakran felkereste azt a kolostort, ahol leánya élt, hogy a kolostorban vigasztalást találjon. Egy alkalommal az elöljáró egy fiatal szerzeteshez vezette, aki nagyon kitűnt munkaszeretetével és virrasztásaival. Az apa sokat beszélgetett vele, de nem ismerte fel benne elvesztett leányát. 38 évet élt már Eufrozina szerzetesként a kolostorban, az erények szépségével tündökölve. Miután megtudta Istentől halála napját, a kolostort újra meglátogató atyját kérte, hogy maradjon vele három napig. Három nap múlva kinyilvánította magát atyjának, aztán visszaadta lelkét Istennek. Az atyák tisztelettel eltemették a szent testet, miután ők is megtudták, ki volt Smaragd szerzetes. Az atya visszatért házába, elosztotta vagyonát a szegények között, és visszament a kolostorba. Leánya cellájában élt még több, mint 10 évet. Azon az ágyon halt meg ő is, amin leánya. Az atyák tisztelettel temették el őt is leánya közelében. Mindezek az V. század közepén történtek.

CAMPOROSSO*-I SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér (1804-1866)

Családi nevén Croese János a San Remo melletti faluban született. Húsz éves koráig pásztorkodott, aztán Genovában belépett a kapucinusokhoz. Eloször a konyhán dolgozott, majd betegápoló volt, utána pedig alamizsnagyujto. Elment a gazdagok palotájába, de még inkább a szegényekhez, ahol sokszor az összekoldult alamizsnát szétosztotta. Bemerészkedett a hírhedt kikötonegyedbe is, ahol eleinte ellenségesen fogadták, késobb azonban befogadták. Hamarosan csodálatos dolgokat beszéltek róla. Gyógyításokról, megtérésekrol. Az egyszeru testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap, prelátus, köztük a késobbi genovai bíboros. Szent életmódja miatt Padre Santo-nak, szent atyának nevezték. Szenvedett amiatt, hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért kellett imádkoznia. Imádkozott koldulás közben, de különösen a tabernákulum elott az éjszakai órákban. Számtalan levélre is kellett válaszolnia. Megható volt a Szuzanya iránti szeretete. A Mária-ünnepek számára örömnapok voltak. Ha segítséget kértek tole, gyakran küldte az illetot a Mária-templomba: „Mondd meg az Istenanyának, én küldelek téged, én az o kis szolgája!” Hitte, hogy a Szent Szuz szeretete határtalan: nem tud ellenállni a gyermeki kérésnek. 28 éve apostolkodott már Genovában. Ekkor, 1866-ban pestis tört ki a városban. Megérlelodott benne az elhatározás: felajánlja életét a Szent Szuz keze által mint engesztelo áldozatot. Isten elfogadta áldozatát. Halála után a pestis megszunt. IX. Piusz boldoggá, XXIII. János pápa pedig szentté avatta 1962-ben.

Genovai síremlékén a felírás:

Camporosso Ferenc, született 1804. dec. 24-én, meghalt 1866. szept. 17- én. Krisztus szegénye boldogabb volt, ha adhatott valakinek, mint amikor megajándékozták. Bajban, szükségben, szenvedésben kenyeret, tanácsot és vigaszt nyújtott. Szerzetesi életét életszentséggel koronázta meg: a járvány felléptekor életét áldozta a népért 1866-ban.

Imádság:

Istenünk, te alázatos szolgádban, Szent Ferenc Máriában a cselekvo szeretet csodálatra méltó példaképét adtad. Közbenjárására és példájára add meg nekünk, hogy mindig megmaradjunk testvéreink oszinte és alázatos szolgálatában. A mi Urunk Jézus Kr. által.

Szent Kleofás     vértanú † ~ 50


Szent Pafnut vértanú

Szent Pafnut egyiptomi származású volt, Dioklécián császár idejében élt. Arrián, a keresztényeket üldöző egyiptomi helytartó megparancsolta katonáinak, hogy Pafnutot vezessék elé. Angyali intésre saját maga ment a helytartó elé, aki bátor hitvallása miatt börtönbe záratta. Sok kínzást szenvedett el, de Isten angyala meggyógyította. A börtönben sok rabot talált, akiket hitük miatt ítéltek el. A börtönből csodásan megszabadulva sok embert, köztük katonákat is talált, akiket keresztény hitük miatt ítéltek halálra. Azután a szent nyakára követ kötöttek és a folyóba vetették. Nem fúlt meg, hanem a partra úszott. Végül, magához Dioklécián császárhoz vitték ítéletre. Pálmafához szegezve adta vissza lelkét Istennek. Vele szenvedett 546 keresztény.

Szent Pámbó     hitvalló † ~ 385


RADONESZI SZENT SZERGEJ apát

*Rosztov mellett, 1319 előtt. +Radonesz, Zagorszk mellett, 1392. szeptember 25.

A 14. század a Nyugat számára a középkori kultúra megérlelődését jelentette. A kelet-európai térség számára viszont sötét korszak volt ennek az évszázadnak a kezdete. A mongol pusztítások sebei még nem gyógyultak be. A városok templomai és kolostorai romokban hevertek. Ám az emberek vágyódtak az imádság nyugodt helyei után, a szomorú valóság pedig új, hatalmas ösztönzést adott az elmélkedésre és az aszketikus élet utáni törekvésre. Ez kedvezett a remeteélet felvirágzásának és ,,az orosz Théba'' kialakulásának.

,,A világból való kivonulás'' legszebb emlékműve a Troica-Szergijeva- kolostor, amelyet Radoneszi Szergej alapított a Szentháromság tiszteletére. (Ez a szentély ma is nyitva áll az istentisztelet számára. A Moszkvától mintegy 70 kilométernyire északra fekvő hely hivatalos neve 1930 óta Zagorszk.)

Szergej a Moszkvától északra fekvő rosztovi fejedelemség egy nemesi családjából származott. A keresztségben a Bertalan nevet kapta. Testvérei közül az idősebb Istvánt és a fiatalabb Pétert említi az életrajza.

Bertalan gyermekkorában Kalita Iván nagyfejedelem a rosztovi fejedelemséget Moszkvához csatolta. Ennek következtében a korábbi fejedelmet szolgáló nemességének sokat kellett szenvednie. Bertalan szülei ezért áttelepültek Moszkva vidékére, Radoneszbe.

Amikor az idősebbik testvér, István megözvegyült, belépett a közeli hotkovói kolostorba. Szergej már régóta remeteségbe vágyott, de meg kellett várnia, hogy szülei is Hotkovóban találjanak otthonra. Ekkor kivonult a ,,pusztába'', és vele ment István is. A Hotkovótól mintegy tíz kilométernyire lévő nagy fenyőerdőben telepedtek meg egy patak partján. Fenyőfából kis kápolnát építettek és két cellát. Ez lett a későbbi Szentháromság-kolostor magva. István azonban hamarosan felhagyott a remeteséggel és belépett a moszkvai Epifánia-kolostorba.

Bertalan egyedül maradt. Mintegy húszéves korában ment a ,,pusztaságba''. Az Egyházban ugyan mindig elevenen élt a remeteség hagyománya, de az aszketikus életnek ebbe a formájába rendszerint csak hosszú belső előkészület és kolostori kiképzés után vágtak bele. Bertalan magányosságát időnként megtörte egy Mitrofan nevű idős szerzetes pap látogatása. Egy ilyen látogatás alkalmával beöltöztette az ifjú remetét szerzetessé, és a Szergej nevet adta neki.

Szergej nehéz körülmények között élt. A hosszú téli hónapokban a fagy és a hó, az éhség és a vadállatok veszedelmei keményen próbára tették. Gyakran aggodalom és rémület fogta el, s ehhez járult még kételkedése választott útja helyességében. Sok nehézséget okozott számára a küzdelemben való tapasztalatlansága is.

Néhány év alatt azonban megerősödött és éretté vált a küzdelemben. Akadtak olyan férfiak, akik Isten keresésére indultak, s ezeket Szergej szeretettel fogadta, de csak vonakodva szánta rá magát, hogy átvegye a jövevények lelki vezetését. A fatemplomot megnagyobbították, új kunyhókat emeltek a testvéreknek, akiknek a száma mintegy tizenkettőre nőtt.

Szergejt pappá szentelték, és elöljáróvá nevezték ki. A hozzá csatlakozók kezdettől fogva közösen végezték a liturgikus imádságot, egyébként azonban remetetelepülést alkottak. Csak 1354 körül vezette be Szergej -- püspöke tanácsára -- a szigorú regulát, és csak ekkor építettek közös ebédlőt és nagyobb templomot.

Az apát példát adott a testvéreknek az imádságban, a könyvek szeretetében (amelyek közül sokat lemásoltatott) és a munkában. Fát vágott, a kertben dolgozott, kenyeret sütött. ,,Nagy szelídséget és valódi alázatosságot tanúsított, és mindenben Urát, Jézus Krisztust utánozta, aki azt akarta, hogy kövessék az emberek...''.

Nem hiányzott belőle az elöljáró atyai szigorúsága. Nem engedte meg, hogy alamizsnát gyűjtsenek, bár a szerzeteseknek az első időkben sokat kellett éhezniök. Erről az életrajzíró Epifániusz sok csodás dolgot jegyzett fel. Gyakran megtörtént, hogy a testvérek csak az utolsó pillanatban menekültek meg az éhségtől csodás módon. Ugyanez az életrajz értesít számos más természetfölötti jelenségről is.

A radoneszi apát nagy befolyást gyakorolt a moszkvaiak minden rétegére. Az orosz föld sokat próbált lakossága vágyakozva figyelt fel Krisztusról szóló üzenetére. ,,Isten nem hagyott el minket'' -- hirdette egész lénye. Már puszta létével keresztény örömet és bizalmat öntött az emberekbe. Ismét mertek már lélegzeni, élni és remélni.

1392. szeptember 25-én halt meg. ,,Bár a szent sem életében, sem halála utánra semmiféle dicsőséget nem kívánt, mégis megdicsőítette Isten nagy ereje. Eltávozásakor elébe jöttek a menny angyalai, kinyitották számára a paradicsom kapuját, és bevezették a vágyott boldogságba, az igazak nyugalmába, az angyalok fényességébe. Amit mindig látni vágyott, az osztályrésze lett: a Szentháromság fényességének azt a teljességét fogadta be, amely megilleti a böjtölőt és az aszkétát.'' (Epifániusz)

SZENT BULDUS

+Buda, 1045. szeptember 24.

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Buldust érdemeiért választotta Szent István egri püspöknek, s a püspök mint jó pásztor életét adta egyháza védelméért. Mikor ugyanis Szent István halála után a pogányság sötétsége ismét eltakarta Magyarországot, és a kegyetlen üldözés vihara teljes erővel tombolt a katolikus hit ellen, Buldus önmagával és javaival mitsem törődve -- hogy a rábízott nyájat erői szerint védelmezze -- közvetíteni akart András és Levente királyságért folyó vitájában. Az isteni gondviselés azonban másként határozott: miközben övéinek javát kereste, a katolikus hittől elpártolt martalócok kezébe került, akik Budán először megkövezték, majd látván, hogy még él, karddal és lándzsával átdöfték. Buldus pedig -- miután segítségül hívta Jézus, az Isten Fiának nevét, átköltözött az égbe.

Isten nem hagyta sokáig büntetlenül e gaztettet, mert Leventét is (kinek hatalomvágya a katolikusok elleni düh fölszítója volt), és a gaztett többi végrehajtóját is gyors halál emésztette el. Örök figyelmeztetés lett az utódoknak: Isten nem hagyja büntetlenül a neki szentelt emberek bántalmazását, mert miként ők szüntelenül Isten dicsőségéért fáradoznak, úgy ő mindig éberen virraszt ártatlanságuk védelmében. Andrást bánat fogta el a kegyetlenség láttán, s amiatt, hogy a zűrzavarban nem támogatta a katolikus hitet úgy, amint kellett volna, azért élete hátralévő részében szüntelenül bánkódott, és bocsánatért esedezett, s kétségtelen, hogy ő is a nyomorultan kimúlók sorát gyarapította volna, ha észre nem tér mások vesztén.

SZENT GELLÉRT

*Velence (Itália), 980 körül +Buda, 1046. szeptember 24.

Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk földjén látták meg a napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja őket. Velence volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a szárazföld városaiból és falvaiból. Öt éves volt, amikor szülei -- apját Sagredo Gellértnek hívták -- áteveztek vele a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű kisfiúk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött... Az ő emlékére vette föl az ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio monostor sírboltjába temették el.

Huszonöt éves korában rendtársai őt tették meg a monostor perjeljévé, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése végett, másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. 32 évesen tért vissza a Szent György szigeti monostorba, de nem sokáig tanított, mert Vilmos apát halála után őt választották meg szerzetestársai apátnak. Talán édesapja emléke vagy a hithirdetés vágya késztette arra, hogy 3 év múltán lemondjon apáti tisztéről és a Szentföldre induljon.

1015 február vége felé szállt hajóra két társával, hogy Zárába (ma: Zadar) jusson, s onnan továbbhajózzék Palesztina felé. De a kitört tengeri vihar miatt Isztria partjai felé sodródtak. Ott a Parenzo (ma Porec) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket. A több hétre elhúzódott kényszerpihenő közben Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy megbeszélje útitervét az ugyancsak ott időző Razina, más nevén Gaudentius pannonhalmi apáttal, aki szerette volna őt megnyerni magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Gellért azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. Átkelvén a part menti hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május 3-án érkeznek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan Székesfehérvárra, István királyhoz mennek. Nagyboldogasszony napján járul Gellért a király elé, és találkozásuk hatására István meghívja őt Imre fiának nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba!

Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János apostol I. leveléhez. Kár, hogy e munkái mind elvesztek. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor csendjének és erdei magányának. Ajtony vezér legyőzése után Szent István hívatta, hogy rábízza a Maros menti egyházmegye megszervezését. Ajtony annak idején a bizánci császárság szomszédjaként görög szertartás szerint vette föl a keresztséget, s telepített Marosvárra néhány görög szerzetest. Csanád vezér ostroma után ugyan elmenekültek, de pl. Oroszlámoson még a 13. sz. elején is voltak.

Gellért az egyházszervezést azzal kezdte, hogy fölosztotta az egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott templomát. Tevékenységét a szent életű király bőkezűen támogatta. E tekintetben, de más, sorsdöntőbb szempontból is, végzetes fordulatot jelentett a király halála 1038- ban. Hiába volt az új király, Péter velencei, akárcsak Gellért, az uralkodáshoz és a magyarság megnyeréséhez nem értett. Idegenpártolása miatt nemzeti forradalom űzte el őt a trónról. Utóda, Aba Sámuel sem vitte sokra. Zsarnoksága miatt 1043-ban a koronát és a húsvét megünneplését is megtagadta tőle Gellért. A fölfordulásnak ezen évei készítik elő vértanúságát is. Ha arra gondolunk, hogy a csanádi püspök e vérzivataros években hittudományos munkákat írt, rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen sem kereste a vértanúságot, hanem inkább csak elfogadta azt.

1046 szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vászoly fiak, Endre és Levente fogadására igyekezett püspöktársaival, Böddel és Benetával együtt. Mivel a hercegek még nem érkeztek meg Székesfehérvárra, továbbutazik Diósdig. Az éjjelt itt töltvén, reggel a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az ún. pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi Főplébániatemplomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szentté avatása Szent László királysága idején történt.

--------------------------------------------------------------------------------

Egy kis részlet Szent Gellért művéből, melyben a tüzes kemencében éneklő három ifjú himnuszát magyarázza. Az itt következő sorokban Gellért azokról beszél, akik hódoltak a bálvány előtt (Hajdu Tibor fordításában):

,,Hogyan is beszélhetnénk a király tetszése ellenére? Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem hogy ki mernék mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig azért teszik, hogy se rokonaik el ne veszítsék a nekik adott hivatalokat, se őtőlük el ne vegyék a polyvát. Mikor pedig valaki emberi tekintetek, avagy földi dolgokhoz való ragaszkodás miatt fél a halandó embertől, és ilynemű dolgok miatt kíván tetszeni annak, aki ma van, másnap reggel pedig már nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben sem különbözik azoktól, akik a babiloni király bálványszobrát imádták.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!

Példája:

    Mindég az állapotbeli kötelességedre összpontosíts!

Szent Kopriosz

Szentünk Nagy Szent Teodóz kolostorának közelében született egy trágyadombon. Édesanyja ott is hagyta, hogy az ellenségtől menekülve a kolostorban oltalmat találjon. Az ellenség elvonulása után a szerzetesek nevelték fel. További életét a kolostorban élte le. Nagy Szent Teodóz különösen megkedvelte őt. Istenfélő életéért hamar a Szentlélek lakásává vált. Még az oktalan állatok is hallgattak rá. Kilencven évet élt és a szerzetesek között úgy ragyogott erényeivel, mint a Nap. Rövid betegség után hunyt el 530 körül.

SZENT PACIFIK (1653-1721)

Közép-Olaszországban, San Severino*-ban született. Korán árvaságra jutott, ekkor egy pap nagybátyja vette magához, de inkább illendoségbol, mint igaz szeretetbol. A cselédek látták, hogy nagybátyja éppen csak megturi, ezért megvetették, bosszantották. Ha valami rosszat tettek, ráfogták. Így gyakori szidásban volt része. O azonban mindezt türelemmel viselte: a béketurés iskolájában edzodött meg az Istennek tetszo életre. Iskolába azért járhatott. Tanítói és társai egyaránt szerették, tisztelték. Jelenlétében nem mertek illetlen szót mondani. Gyóntatóatyjával történt megbeszélés után 17 éves korában jelentkezett ferencesnek. A foranói kolostorban végezte a novíciátust. A szerzetesi fegyelem, a szentek példája nyomán gyorsan haladt az életszentség útján. A fogadalom letétele után bölcseletet és teológiát tanult s készült a papszentelésre. Gyakran fohászkodott: „Én Istenem, én mindenem! Csak tebenned tudok megnyugodni. Te vagy egyedül a Jó, a magasztos. Nálad van a teljes vigasztalás. Te vagy egyedül a szépség és a szeretet. Te a szentség és maga a fölség.” Ez az áradozó, lelkendezo odaadás nyert szentségi megpecsételést az 1677. jún. 4-i papszentelésen. Utána egy ideig a filozófia tanára volt, szíve azonban a lelkipásztorkodás felé vonzotta. Vágya hamarosan teljesült: az Appenninek hegyei közt élo, sokszor templomtól, paptól messze eso nép gondozását bízták rá. Egész lélekkel végezte feladatát, fáradságot nem kímélve járta a vidéket, prédikált, kiszolgáltatta a szentségeket. Pár év múlva lábai felmondták a szolgálatot, ekkor fo feladata a gyóntatás lett. Egy ideig házfonök is volt. A szegénység, alázat jó példájával járt elo szerzettársai elott. 40 éves korában elvesztette hallását, már nem tudott gyóntatni sem. Elfogadta betegségeit, fölajánlotta áldozatul Istennek. Az Úr rendkívüli kegyelmekkél ha1mozta el: a szemlélodés magas fokára jutott, szentmisébe közben gyakran esett elragadtatásba. Ilyenkor arca úgy ragyogott, mint egy szeráfé. Késobb meg is vakult. Most már nem is misézhetett. „Legyen úgy, ahogy az Úr akarja” - mondta. Ekkor legtöbbször a templomban, az Oltáriszentség elott idozött. 1721. szeptemberében érkezett szenvedései végére. Mikor ágyánál a haldoklók imáját mondták: „Költözzél el keresztény lélek” - mosolyogva s a szent engedelmesség nevében indult útnak Isten mennyei országába. 1784-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

„Nagy, rendkívüli kegyelmeket kapott Istentol, mégis egyetlen biztos útnak a ferences szabályt tekintette. Meg is tartotta utolsó betuig, másoknak is ezt ajánlotta. Igehirdetésének, lelki irányításának ez volt a témája: huség a mindennapi kötelességek teljesítésében.”

Életrajzából.

Imádság:

Istenünk, te nekünk Szent Pacifikot a béketurés, az apostoli buzgóság és az imádságos lelkület példaképéül adtad. Közbenjárására segíts minket, hogy mindennapi kötelességeinket huségesen teljesítsük és szenvedéseinket türelemmel viseljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Tekla társapostolnő

Szent Pál és Barnabás apostolok, igehirdető útjukban Ikoniumba érkeztek. Oneziforusz házában megszállva, hirdették Jézus tanítását. Élt akkor Ikoniumban egy gazdag és szép leány, akinek Tekla volt a neve. Szülei eljegyezték őt egy gazdag nemes ifjúnak. Tekla, hallgatva az apostol tanítását, és látván a csodákat, hitt Jézus evangéliumának. Anyja és vőlegénye igyekeztek őt eltéríteni a keresztény hittől, de hasztalan volt fáradozásuk. Kínzásokat szenvedett anyjától, sőt az máglyahalálra ítélte. A tűz lángjai szétváltak a leány mellett, egy nagy eső pedig kioltotta a tüzet. Tekla sértetlenül maradva, elment a városból és megkereste Pál apostolt, aki szintén eltávozott már a városból. Üldözői utána mentek Teklának és vadállatok elé vetették. A vadállatok nem tettek semmi kárt a szent szűzben. Sőt, az egyik oroszlán, lábait nyalva, takarta el Tekla meztelenségét.

Tekla, elhagyva földi vőlegényét Krisztusért, mennyei Vőlegényéért, Szent Pál útitársának szegődött. Sok embernek hirdette ő is Jézus tanítását. Sok embert vezetett el a pogányságból a keresztény hitre. Ezért is kapta a „társapostol” elnevezést Egyházunktól. Ezután az izauriai Szeleukia vidékére jött. Ott gyalázatos lelkű fiatalok akartak vele tiszteletlenséget elkövetni. Tekla futásnak eredt, a fiatalok pedig utána futottak. Amikor egy hegynél utolérték, Isten rendeléséből a hegy megnyílt, és befogadta szűzi testét. Ott adta vissza lelkét Istennek, Krisztus születése utáni 40-es években.

Keresztelő Szent János fogantatása.

Mivel közel volt az idő, hogy a világ Üdvözítője emberré legyen és a világra szülessen, szükséges volt előbb, hogy csodásan megkezdje életét az Ő előhírnöke. Hogy milyen nagy eseményt jelentett az, hogy az előhírnök megkezdi életét, azt Isten rendelkezése mutatta meg.

Az Isten parancsaiban és rendelkezéseiben feddhetetlenül élő Zakariás és Erzsébet házaspár, gyermek nélkül öregedett meg. Mivel Isten előtt semmi nem lehetetlen, az ő akarata a késő öregségben is fel tudta oldani a szülők magtalanságát. Ennek a jó hírnek közlésével Isten Gábor főangyalt bízta meg. Ez a főangyal viszi majd el hat hónap múlva Máriának az örömhírt a Megváltó születéséről.

Zakariás pap, osztályának rendje szerint szolgálatát végezte a jeruzsálemi templomnál. Egyik este a sorevetés neki adta a feladatot, hogy a templomban az esti tömjénáldozatot bemutassa. A tömjénoltár jobb oldalán meglátta Isten angyalát. Az angyal örömhírként mondta meg, hogy fiúgyermeke születik, aki a Megváltó előhírnöke lesz. Az angyal és Zakariás további beszélgetését megtaláljuk Szent Lukács evangéliumában: 1,5-25. Mivel Zakariás kételkedett az üzenet valóságában, az angyal némasággal büntette meg fia születéséig. Szolgálatának letelte után házába ment. Isten rendeléséből az idős Erzsébet méhében fogant. Elrejtőzött az emberek elől öt hónapig, és a szintén isteni Gyermekét váró Máriát is vendégül látva, boldogan várta Isten szavának teljesülését.



Szent András, Jónás és gyermekeik: Péter és Antonin.

A szent vértanúk Afrikában szenvedtek hitükért. Szicíliai, szirakuzai születésűek voltak. Miután a kegyetlen Ibrahim vezér bevette Szirakuzát, elvitte Afrikába Jánost, gyermekeivel Péterrel és Antoninnal. Ott e gyermekeket tudományra oktattatta. Bölcs és erényességük miatt nagyon megszerette őket. Titokban mindhárman keresztények voltak, amit nem tudtak sokáig rejtegetni. Ibrahim nagyon megkínoztatta a gyermekeket, végigvitte gúnyolódások között a városon, majd börtönbe záratta őket. Néhány nap múlva újra kínzások következtek. Utána atyjukat is megkínozták, fiai holttestére esve lehelte ki lelkét. A vezér mindhármukat tűzben elégette.

Szent Andrással, mivel már idős volt, ezeket tette: először éhséggel és szomjúsággal kínoztatta, majd lovára ülve, lándzsájával átszúrta Andrást a mellén. A második szúrással megölte az Istent dicsérő vértanút. Ezután fejét vétette. Mindez a IX. században történt Makedon Bazil császár alatt.


Szent Iraida vértanúnő.

Szent Iraida szűz Alexandriában élt. Egy alkalommal a forráshoz menve vizet meríteni, meglátott egy kikötött hajót sok keresztény emberrel. Mindnyájan vasra verve voltak, vezették őket a kínzásokra. Iraida, fellelkesülve Isten iránti szeretettől, Krisztus foglyaihoz csatlakozott, és őt is megbilincselték. Az egyiptomi Antinoébe érkezve, elsőnek kínozták meg a többiek előtt és karddal lefejezték. Utána mindnyájan vérük kiontásával pecsételték meg hűségüket Jézus és a keresztény hit iránt. Ez 310. körül történt.


Szent Linusz     pápa vértanú † ~ 79,


Szent Lióba     szűz † 782


PIETRELCINAI* SZENT PIO atya (1887-1968)
Dél-Olaszországban szegény földmuves szüloktol született. Apja, hogy fia továbbtanulását biztosítsa, kivándorolt Amerikába munkát vállalni. 16 évesen jelentkezett kapucinusnak. Azt újoncév leteltével megkezdte a teológia végzését. A gonosz lélek zaklatásai már ekkor elkezdodtek, késobb, különösen elso papi éveiben fokozódtak. 1907-ben egy évre betegsége miatt szülovárosában kellett tartózkodnia. 1910-ben szentelték pappá Beneventoban. Ekkor életét felajánlotta áldozatul a bunösökért s elvállalt minden büntetést, amit Isten buneikért rájuk mér. A gyóntatási felhatalmazást felszentelése után csak hat év múlva kapta meg. 1915-ben, amikor betegsége miatt újra Pietrelcinában volt, megkapta, most még láthatatlanul, a szent sebeket. Utána egy ideig Foggiá*- ban volt a rendházban, onnét, foleg egészségi okokból San Giovanni*-ba helyezték. Itt bontakozott ki nagyarányú lélekmento tevékenysége, az o „nagy küldetése”, mely szoros kapcsolatban volt önfelajánlásával, gyóntatói tevékenységével és a szent sebhelyekkel. A stigmákat 1918. szept. 20-án kapta a rendház oratóriumában, ahol szentmiséje után hálaadást végzett. Ezek orvosi és egyházi kivizsgálása sokáig elhúzódott és neki magának sok szenvedést okozott. A Hittani Kogregáció egyenlore nem ismerte el valódiaknak a stigmákat, s más körülmények miatt 1923-tól 1933-ig eltiltotta ot minden nyilvános szerepléstol. Át is akarták helyezni, eldugni az ot felkereso sokaság elol, de ez meghiúsult a község lakóinak mindenre elszánt fellépésétol. Amikor ismét nyilvánosan misézhetett, gyóntathatott, igen sok feltuno megtérés történt általa. Megkapta Istentol a lélekbelátás, a távolbalátás, jövobelátás, bilokáció és csodás gyógyítás adományát. A betegek javára új, modern kórházat létesített (1956), imacsoportokat szervezett az imaapostolkodás végett. Miután elmondta a szent sebhelyek viselése 50. évfordulóján szentmiséjét, a rá következo éjszaka, 1968. szept. 23- án csendesen elhunyt élete 82. évében. Tisztelete halála után változatlan erosségu maradt. Boldoggá avatása 1999-ben, szentté avatása pedig 2002-ben történt.
Egy tiszteloje nyilatkozata Pio atya halála után: „Pio atya szent volt, Páduai Szent Antal, Szent Bernardin és Szent Ferenc típusából.” Medi professzor, az Euratom volt h. igazgatója

Imádság:
Istenünk, te dicsoségedet és irántunk való szeretetedet leginkább Fiad szenvedése és kereszthalála által mutattad meg. Add meg nekünk, hogy Szent Pio atya érdemeiért és közbenjárására a bunt kerüljük, és keresztjeinket Jézus iránti szeretetbol türelemmel hordozzuk. Krisztus, ami Urunk által.


Szent Polixénia és Kszantippa.

Szent Polixénia hispániai eredetű volt. A szent apostolok tanítványaként tért meg a pogányságból. Előtte nővére Kszantippa és férje már keresztények lettek. Őt később szent András apostol keresztelte meg. Látta a szent apostol vértanúságát is. A két nőtestvér Hispániában sokat fáradt a pogányok megtérítésén. Békében hunytak el ugyanott.


Szent Szócius     vértanú † ~ 305

Szent Tekla     szűz vértanú † ~ 100-200

Szent Emmerám     püspök hitvalló † ~ 650

Szent Fókász felszentelt vértanú.

Pamfil és Mária nevű szülőktől származott szentünk és Szinópé városában élt. Isten fiatal korától olyan erőt adott neki, amivel ördögöket űzött ki és betegségeket gyógyított. Felnőtt korában szülővárosa püspökének választották. Erényes életével és tanításaival sok tévelygőt térített az igaz útra. Isten egy látomásban megmutatta neki vértanúi koronáját. Traján császár uralkodása idején bátorságáért, hogy nem akart a pogány isteneknek áldozatot bemutatni, kínzások alá vetették. Testét sebek bontották, de ő a legnagyobb Szenvedőre, Jézusra tekintett. Ő erősítette meg a Mennyből szenvedő szolgáját. A börtönben mennyei fény ragyogta körül és angyalok vigasztalták. Végül felforrósított gőzfürdőbe zárták. Ott adta vissza lelkét Istennek, és nyerte el a látomásban megmutatott vértanúi koronát 171-ben. Szent testét a hívek temették el. Sírjánál sok csoda történt.

Szent Fókász kertész-vértanú.

Szintén Szinópéban, de későbbi időben élt egy Fókász nevű férfi. Egy kis kertje volt a városban, amiben megtermelte magának az életéhez szükséges növényeket. Szívesen segítette a kert terméséből a szegényeket, vándorokat, rászorulókat. Istenfélő életének híre messzire elterjedt. Hallott róla azon országrész istentelen fejedelme is. Jelentették neki, hogy nemcsak Fókász a keresztény, hanem másokat is magával visz. Szolgákat küldött érte. Szent Fókász előbb megvendégelte őket, és éjszakára is magánál tartotta. Mivel tudta, miért keresik, kertjében megásta sírját, vagyonát szétosztotta szegények között, az éjszakát imádságban töltötte a halálra készülve. Másnap kinyilvánította magát a szolgák előtt, és kérte, hogy szabadítsák meg őt testétől. A szolgák lefejezték és így nyerte el a vértanúi koronát ő is 320 körül. Szent testét az általa kiásott sírba temették, majd föléje templomot építettek.

Szent Jónás próféta.

Szent Jónás, a kis próféták sorában az ötödik, Geth Ofira helységben született. II. Jeroboám Izraeli király alatt jövendölt, Kr.e. a IX. században. A próféta életét és cselekedeteit a nevét viselő ószövetségi szent könyvből ismerjük. Istentől Ninivébe, a bűnbánat hirdetésére küldött próféta nem akart odamenni. Hajóra szállva ellenkező irányba ment, de egy tengeri vihar lecsendesítésére a tengerbe vetették. Egy cethaltól elnyeletve, és abból 3 nap múlva épségben kijutva, Ninivébe ment, hogy isteni küldetését teljesítse. A ninivei emberek, hallva a próféta beszédét, bűnbánatot tartottak és Isten irgalmát elnyerték. Az ő 3 napos tartózkodása a cethalban és kijövetele előképe volt a Megváltó 3 napos síri nyugalmának és feltámadásának. Ezt Jézus kijelentéséből tudjuk.

Szent Jónás atya.

Szent Jónás atyja volt a kánonokat szerkesztő Teofánnak és a „megbélyegzett” Teodornak. Istenfélő és erényes ember volt, kitűnt az idegenek befogadásában és a keresztény irgalmasság cselekedeteiben. Fiait nagy gondossággal maga nevelte a keresztény életre. Amikor megöregedett, meghalt felesége. Úgy határozott, hogy hátralevő életét Isten tökéletes szolgálatában fogja élni. Elvonult Megszentelt Száva atya kolostorába, ahol azelőtt fiai is éltek. Szerzetessé lett és nagy félelemmel munkálkodott üdvösségén. Sokat imádkozva, imádságában mindenkiről megemlékezett. Hosszú életet élt, Istentől a gyógyítás adományát megkapva. Békésen fejezte be életét a IX. sz. első felében.

SZENT MÓR és TÁRSAI vértanúk

+Agaunum, 284--293 között(?).

Már a 2. századból maradtak fenn tudósítások, amelyek arról értesítenek, hogy keresztények csoportosan lettek vértanúk. Különösen a császári hadseregben fordult ez elő, mert az üldöző rendeletek a katonákra fokozott szigorral voltak érvényesek. A keleti egyház a negyven szebasztei vértanút (lásd: 136. o.) ünnepli, a latin egyház pedig a thébai légióról emlékezik meg.

Mauritius és társai (név szerint: Exsuperius, Candidus, Victor, Innocentius és Vitalis) a thébai légió katonáiként szolgáltak. A légió onnan kapta a nevét, hogy tagjai az alsó-egyiptomi Théba környékéről származtak. Ez a vidék nagyon korán befogadta az Evangéliumot, ezért semmi lehetetlenség nincs abban, hogy ezek a katonák valamennyien keresztények voltak.

A hagyomány szerint vértanúságuk helye a mai Svájc területén lévő Agaunum (a mai Saint-Maurice, a Genfi-tótól keletre). 293 előtt kellett meghalniuk Krisztusért, mert Nagy Konstantin atyja, Konstantius Chlorus ezt a területet 293-ban kezdte kormányozni, és arról volt nevezetes, hogy egyetlen embert sem végeztetett ki keresztény hite miatt.

A thébai légió vértanúságát Szent Eucherius lyoni püspök (+450 körül) régi hagyomány alapján így beszéli el:

Maximianus, Diocletianus társcsászára a keresztények üldözésére indult. Aki meg merte vallani Krisztust, megkínoztatta vagy megölette. S ha éppen nem kellett hadat viselnie, katonáit is a keresztények ellen vetette be. Volt a hadseregében egy légió, melynek katonái Thébából valók voltak, ,,járatosak a hadviselésben, erényekben nemesek, de még nemesebbek a hitükben; a császárért bátorsággal, Krisztusért áhítattal harcoltak. Fegyverben sem feledkeztek meg az evangéliumi parancsról, mert megadván a császárnak, ami a császáré, Istennek is megadták, ami Istené. Amikor megérkezett a császári parancs, hogy a sereg induljon a keresztények ellen, ez a légió megtagadta az engedelmességet.

Maximianus ott járt a vidéken, nem messze a légió táborhelyétől. Amikor jelentették neki a történteket, éktelen haragra gyulladt... Megparancsolta, hogy tizedeljék meg őket és akire a sors esik, karddal öljék meg. Így akarta megfélemlítéssel engedelmességre kényszeríteni a többieket. Amikor az első tizedelés megtörtént, megismételte a parancsot, ami együtt járt az indulás előtti áldozatbemutatással is. A thébaiak tábora nyíltan megtagadta mind az áldozatbemutatást, mind az indulást. Megvallották, hogy csak az örökkévaló Istent imádják, s inkább meghalnak, mint hogy keresztény hitük ellen tegyenek. A császár tehetetlen dühében ismét tizedelést rendelt el''... Ekkor Mór volt a többiek lelkesítője. Így beszélt a császárhoz:

,,A katonáid vagyunk ugyan, Császár, de szabadon megvalljuk, hogy Isten szolgái is vagyunk. Neked katonai szolgálattal, neki ártatlansággal tartozunk, Tőled zsoldot kapunk, Tőle az élet kezdetét kaptuk. Abban, amit parancsolsz, neked nem engedelmeskedhetünk, mert nem tagadhatjuk meg a teremtő Istent, aki a mi teremtőnk, de akár akarod, akár nem, neked is Urad és Teremtőd. Ha nem olyasmit parancsolsz, amivel őt megbántanánk, ahogy eddig, most is engedelmeskedünk, de ha másként van, akkor inkább engedelmeskedünk Neki, mint neked. Felajánlottuk neked, hogy ellenségeid ellen harcolunk, de gonoszságnak tartjuk, ha ártatlanokra emelünk kezet. A gonoszok és ellenségek ellen jobbunk fegyvert ragad, de képtelen ártatlan polgárokat megsebezni.

Nem felejtettük el, hogy a polgárokért és nem a polgárok ellen álltunk fegyverbe. Mindig az igazságosságért, a jóságért, az ártatlanok megvédéséért harcoltunk, eddig ezekért vállaltuk a veszélyt. Harcoltunk hűségből, de hogyan lehetnénk hűek hozzád, ha most hűtlenek lennénk Istenhez? Először Istenre, utána a császárra esküdtünk; ha megszegjük az elsőt, ki kötelezhet a második megtartására?

Azt parancsoltad, hogy induljunk és kutassuk fel a keresztényeket. Ne keress másutt keresztényeket, előtted állnak, akik vallják mindenek teremtő Atyaistenét és hiszik az ő Fiát, Jézus Krisztust mint Istent. Láttuk, hogy öletted meg társainkat, vérükből ránk is hullott, mégsem siratjuk szent bajtársaink halálát és nem temetjük őket jajgatással. Inkább hálát adunk értük és örömmel állunk testük mellett, mert méltónak találtattak arra, hogy Istenért szenvedjenek.

És most, lássad, az életveszély nem indít zendülésre, nem ragadunk fegyvert ellened, jóllehet nincs reményünk az életre. Kezünkben a fegyver és lásd, nem állunk ellen: mert meghalni akarunk, s nem azt, hogy lemészároljatok, s inkább akarunk ártatlanul meghalni, mint gonoszul életben maradni. Bármit parancsolsz, hogy megégessenek, megkínozzanak, karddal megöljenek, elfogadjuk. Keresztények vagyunk, nem lehetünk katonáid a keresztények üldözésében.''

A császár parancsot adott, hogy a légió minden tagját karddal öljék meg. Ők pedig mint a bárány, letették fegyverüket és szelíden várták a halált.

A vértanúk sírja fölé hamarosan templom épült. Ezt az idők folyamán átépítették, kibővítették, majd kolostor épült melléje és a Szent Mórról elnevezett apátságban mindmáig őrzik a vértanú katonák tiszteletét. Mórt a neve miatt a késő középkorban sötétbőrű lovag vagy katona képében szokták ábrázolni. A középkori lovagrendek és katonák a védőszentjüknek tekintették.

Szent Móric (Mauricius)     vértanú † ~ 300


Szent Péter, az előbbi vámos.

Szent Péter I. Jusztinián császár alatt adószedő volt Afrikában. Keményszívű lévén, nem szeretett alamizsnát adni. Egy alkalommal egy szegény állhatatos kérésére, haragjában, a szegény ember arcába vágott egy kenyeret. Utána látomásban meglátta, hogy ennek a kényszerű jótéteménynek nagy értéke volt Isten előtt. Ettől kezdve, angyali figyelmeztetésre, szívesen adott alamizsnát a rászorulóknak. Máskor egy hajótöröttnek adta oda drága felsőruháját. Éjszakai látomásában Jézust látta felöltözve ruhában. Ezután Péter elosztotta vagyonát a szegények között, elbocsátotta egy kivételével szolgáit, és ketten Jeruzsálembe mentek. Ott Péter eladta magát rabszolgának. Egy keresztény úrhoz kerülve neki szolgált szegénységben és munkában. Meghalt a VI. században.

VILLANOVAI SZENT TAMÁS érsek

*Fuentellana, 1488. +Valencia, 1555. szeptember 8.

Tamás Fuentellanában született, és Villanueva de los Infantesben nőtt fel. Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. Tamás utánozta a szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még ruhadarabjait is a szegényeknek.

Korán megmutatkozott, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezik, így hát tizenhat évesen az alcalái egyetemre küldték. Két évvel később meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ezután visszament az egyetemre és teológiát tanult. Már huszonhat évesen filozófiát és teológiát tanított az alcalái egyetemen. Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust.

1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. V. Károly császár udvarába akarta vitetni, ez azonban nem valósult meg.

1519-ben házfőnök, 1527-1529 között az andalúziai, 1534-1537 között a kasztíliai rendtartomány elöljárója lett. Egész csoport hithirdetőt küldött az Újvilágba, akik Mexikóban ma is létező rendtartományt alapítottak.

Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus eksztázisokat. Ezek gyakran kínosak voltak számára, és mindent megtett, hogy elrejtse őket. Így egy beöltözéskor mondott prédikációja alkalmával negyedórán át nem tudott beszélni. Amikor magához tért, bocsánatot kért: ,,Gyenge a szívem -- mondta --, és szégyellem, hogy ilyen alkalmakkor olyan könnyen elerőtlenedek. Megkísérlem, hogy megszabaduljak e hibámtól.''

Amikor 1542-ben a granadai érseki szék megüresedett, V. Károly császár érsekké akarta tenni, ő azonban olyan határozottan védekezett, hogy a tervről le kellett mondani. Amikor azonban nemsokára meghalt Valencia érseke, ellenvetése semmit sem használt; 1544-ben Valladolidban püspökké szentelték.

A következő reggel gyalog indult Valenciába. Anyja kérte, hogy útja során látogassa meg, de ő a Biblia szavaival válaszolt: ,,... az ember elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik...''. Úgy tekintette most magát, mint aki ,,házasságot kötött'' egyházmegyéjével. Ez azonban nem jelentette azt, hogy anyját kevésbé szerette vagy elhanyagolta volna; később úgy intézte, hogy egy szabad hónapját vele tölthette.

Amikor az új érsek szerény, elhordott szerzetesruhájában a nép ujjongása közepette bevonult székesegyházába, kanonokjait részvét fogta el a szegény ember iránt. Négyezer koronát küldtek neki, hogy magát és rezidenciáját is méltóságához illően rendbe hozhassa. A legbarátságosabban megköszönte, a pénzt pedig elküldte egy kórháznak. ,,Jobban dicsőíti Istent -- mondta --, ha a pénz a szegény betegek javát szolgálja, akiknek éppen égető szükségük van rá, mintha én adnám ki. Ugyan miért lenne szüksége egy szegény szerzetesnek bútorra?''

A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta. ,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó egypár fillérért!'' -- vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti'' -- jegyezte meg halkan az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ. Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.'' -- mondotta más alkalommal. Amikor a kanonokok arra késztették, hogy hordja legalább a selyem püspöki kalapot, végre engedett. Olykor azonban rámutatott a kalapra, és nevetve mondta: ,,Ez az érseki méltóságom! Elöljáróim, a kanonok urak szükségesnek tartják, hogy hordjam, mert különben nem lennék érsek!''

Lelkiismeretesen látogatta egyházmegyéjének minden plébániáját. Mindenütt prédikált, és mindenütt érezhetővé vált a vallási élet új felvirágzása. Sikeresen fáradozott azon, hogy megvalósítsa a ma olyan magától értetődő területi püspöki konferenciákat; együttesen vitatták meg azután a visszásságokat, különösen a papság körében tapasztalható hibákat.

Tamás érsek mindig, minden munkája közben talált időt arra, hogy sok órát töltsön az Oltáriszentség előtt. Beosztottai nem szívesen zavarták meg, ha imába merülve látták. Amikor ezt észrevette, kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják, ha látogatója érkezik; senkit sem akart megvárakoztatni.

Mindennap több száz szegény kereste föl az érseki palotát; mindegyikük kapott meleg ételt, egy pohár bort és pénzt. Az érsek gondoskodott a szegény árvákról is. Akkoriban igen gyakran megtörtént, hogy a nem kívánt gyermekeket kitették. Tamás érsek jutalmat ígért minden szolgájának, aki talált gyermeket visz a palotába.

Gyakran mondták neki, hogy a koldusok közt sok a munkakerülő csavargó, és az ilyenek nem érdemelnek támogatást. ,,Ha munkakerülők és csavargók -- válaszolta --, a kormányzó vagy a rendőrség dolga, hogy tegyenek valamit ellenük; az én kötelességem azonban az, hogy támogassam azokat az embereket, akik az ajtómhoz jönnek.''

Ami különösen feltűnt Tamásban, az a jósága és szelídsége volt, amely minden szívet megnyert számára. Amikor a tanácsosai egyszer szigorúbb intézkedésre ösztökélték, ezt válaszolta: ,,Az embereket inkább megnyerni, mint megharagítani akarom.''

Az egyik kanonok élete botrányt okozott. Tamás érsek különféleképpen megkísérelte már, hogy megtérésre késztesse, de hiába. Közölte a kanonokkal, hogy egy római útra kell vállalkoznia helyette, és ezért előzően egy időre az érseki rezidenciába kell beköltöznie. Az utazás kezdetét azonban újból és újból elodázta. Egy fél év alatt megtérítette a kanonokot az érsekkel való érintkezés; más emberként hagyta el a házat. Környezete pedig azt hitte, hogy Rómában töltötte el a hat hónapot.

Egy másik alkalommal, amikor egy papot kellett megintenie az életmódja miatt, az dühösen távozott. ,,Hagyják -- mondta az érsek a tanácsosainak --, az én hibám. Túl keményen bántam vele.''

Mindemellett, ha az egyházi fegyelemről vagy a jó példáról esett szó, szigorú volt. A fülébe jutott, hogy egy pap a nagypénteki liturgia alatt átkozódni kezdett, mert a kórus elfelejtett valamit. Erre a papra vezeklésül háromnapi szigorú böjtöt rótt ki, továbbá, hogy háromszoros alamizsnát adjon a szegényeknek, ezenkívül pedig két héten át nem volt szabad miséznie. Egy másik papot, aki megsértette a gyónási titkot, egész életére bebörtönöztetett.

Különlegesen törődött az úgynevezett moriszkókkal, az iszlám konvertitákkal, akiket Spanyolországban másodrendű keresztényeknek tekintettek, és akiknek nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök. Rávette a császárt, hogy alapítványt létesítsen, amelyből sajátosan erre a munkára képeztek ki papokat; ő maga iskolát alapított e megtértek gyermekei számára.

A sok rábízott lélekért való felelősségérzet súlyosan nehezedett Tamásra. ,,Sohasem féltem annyira, hogy kirekesztenek a választottak közül, mint amióta püspök vagyok'' -- szokta mondani. Különösen óvakodott attól, hogy e föld nagyjainak kegyét keresse. Egyszer magához hívatta V. Károly császár. Tamás püspök éppen egy prédikációját készítette és kimentette magát.

,,Bárcsak minden szerzetesnek ilyen lelki szabadsága volna, mint neki!'' -- kiáltott fel a császár.

1555-ben Tamás érsek úgy érezte, hogy meggyengült egészsége miatt hivatalát már nem tudja ellátni, ezért vissza akart vonulni. Mielőtt azonban erre sor került volna, meghalt. Előzően mindenét elajándékozta, még az ágyát is; csak azt kérte, hogy kölcsönvehesse addig, amíg szüksége lesz rá, hogy rajta halhasson meg.

Tamás érseket 1618-ban boldoggá, 1658-ban pedig szentté avatták.

BOLDOG SPANYOL FERENCES VÉRTANÚK (1936)

2001. márc. 11-én II. János Pál 233 vértanút avatott boldoggá, akik az 1936-39-ig tartó polgárháború alatt szenvedtek vértanúhalált. Ezek közül 46- an tartoztak a Ferenc-rendhez. Hatan MINORITÁK, s a Barcelona közelében lévo Granollers város rendházában éltek. Mind a hatan 1936-ban szenvedtek vértanúságot.

1. Dionisio Vicente Ramos* 67 éves, pap, már vak volt s a közeli kórházban húzta meg magát, de onnét is elhurcolták s agyonlotték júl. 31-én.

2. Alfonso Lopez, 61 éves, pap, a klerikusok magisztere aug. 3-án lotték agyon. Utolsó szavai: Uram, bocsáss meg nekik!

3. Francisco Remón Jativa* sekrestyés-testvér, 46 éves. Ismeroseihez menekült, de felfedezték, fogságba hurcolták és júl. 31-én kivégezték.

4. Modesto Vegas 24 éves, pap. Júl. 27-én végezték ki. Örömmel vallotta magát ferencesnek és papnak.

5. Miguel Remon Salvador 29 éves, laikus testvér. Augusztus 3-án fogták el és végezték ki. „Sohasem tagadom meg - vallotta - azt, amit szerzetesként fogadtam!”

6. Pedro Rivera 24 éves, elozo évben szentelték pappá. Huséges fia volt Szent Ferencnek. Júl. 25-én elfogták, rövid idore szabadon engedték, majd egy hónapra rá újra elfogták és agyonlotték.

A boldoggá avatott vértanúkat az Egyház szept. 22-én ünnepli.

Egy szakérto történész a Spanyolországban fellépo egyház- és vallásellenes tombolásnak három fo okát így jelöli meg:

a.) nagyfokú vallási tudatlanság az alsó néposztályban,

b.) az Egyháznak nem sikerült a társadalom megnyerése,

c.) vallás-és egyházellenes erok fölerosödése a 19. század óta. „Ez a három év a pusztításnak, rombolásnak és a halálnak az ideje volt. A gyulölet áltál megosztott Spanyolországban sokan haltak meg a béke és az igazság védelmében. Az Egyházban igen sokan lettek a hit megvallói és vértanúi.” „A vértanúk a hit igazságáról minden szónál hatásosabb bizonyságot tesznek s vértanúságuk a legkegyetlenebb halálnak is emberi arcot kölcsönöz” - mondotta a szentatya. Beszéde végén egy különleges kérést intézett a boldog vértanúkhoz, „melyet minden jóérzésu ember a szívében hordoz: Érjen véget Spanyolországban a terrorizmus, melyet semmiféle ok vagy ideológia nem igazolhat.”

Imádság:

Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, add, hogy lelki erejük és egyházhuségük számunkra is mindig a hithuség és lelki ero forrása legyen. Krisztus, a mi Urunk által.

Az 1936-tól 1939-ig tartó véres spanyol polgárháború alatt „minden korú és állapotú férfiak és nok, egyházmegyés és szerzetespapok, szerzetesnok, családapák és anyák, fiatalok és idos hitvalló világiak haltak meg. Megölték oket, mert keresztények voltak, mert hittek Jézus Krisztusban, mert az Egyház tevékeny tagai voltak. Kimondottan vallásuk miatt haltak meg. Az ünnepélyes boldoggá avatással az Egyház elismeri, hogy ezek a férfiak és nok Isten kegyelmi segítségével a bátorságnak és a hitben való állhatatosságnak példái.” II. János Pál pápa mondotta ezeket 2001. márc. 11-én, amikor a hitükért életüket áldozók közül 233-at a boldogok sorába iktatott. Negyvenhatan tartoztak Szent Ferenc rendjéhez: Négyen a Kisebb Testvérek, hatan a minoriták, tizenhárman a kapucinusok, négyen a kapucinus novérekhez és tizenkilencen a ferences III. rendhez, kik kapucinus irányítás alatt voltak.

A négy kisebb testvér:

1. Fortuno* Almela pap, 50 éves, a valenciai ferences novícius-rendházban helyettes házfonök volt. Készen állt a vértanúságra. Az üldözés kitörésekor rokonaihoz Villarealba ment, onnét hurcolták el 1936. szept. 7-én s a következo nap kivégezték. Az egyik kivégzoje késobb úgy nyilatkozott: „Ha igaz az, hogy vannak szentek, akkor o egy volt azok közül.”

2. Placido Garcia Gilabert* pap, 41 éves, aki Rómában egyházjogi doktorátust szerzett, okos, jóságos, áldozatos lelku pap volt. Rokonai körébol hurcolták el s kegyetlen kínzás után másnap hajnalban 1936. aug. 16- án kivégezték. Elozoleg rokonai biztatták, tegye le szerzetesi ruháját, mire o így válaszolt: „Mi baj érhet? Elveszik életemet? De hiszen én örömmel adom oda!”

3. Alfredo Pellicer Munoz*, 22 éves, a forradalom elott pár nappal elobb tette le örökfogadalmát. Még kispap volt. Szüleihez költözött. Ajánlották neki, válasszon civil életpályát; o azonban azt mondta: „Inkább vállalom ezerszer a halált, mintsem hitemet megtagadjam vagy ferences hivatásomat elhagyjam.” Okt. 4-én, Szent Ferenc napján lotték agyon.

4. Salvatore Mollar* Ventura, szerzetes testvér, 40 éves, buzgó, imádságos lelku sekrestyés volt a valenciai rendház templomában. Vidám, derulátó, áldozatos lelku szerzetes, akirol azt mondta valaki, hogy olyan, mint az örökmécs az Oltáriszentség elott. Rokonai körébol vitték el és az 1936, okt. 27-rol 28-ra virradó éjszaka agyonlotték.

Imádság:

Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, köztük négy boldog kisebb testvért. Add, hogy hosiességük minket is bátorítson hitünk megvallására és a testvéri szeretetre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Fókás     vértanú † ~ 430


Szent Hipát püspök és András áldozópap vértanúk.

Mindkét szent Lidiában született. Együtt gyermekeskedtek, együtt tanultak, és mindketten ékesek voltak az erényekben. Felnővén, Hipát a szerzetességet választotta a hallgatagság miatt, András az Egyház szolgája lett és nagy buzgósággal hirdette Isten igéjét. Az efezusi püspök, hallván mindkettőjük szent életéről, Hipátot az ázsiai egyház püspökévé szentelte, Andrást pedig áldozópappá. Életükkel és tanításukkal mint két fényes világító ragyogtak az Egyház egén.

Eközben Izauriai Leó császár üldözést támasztott a szentképek és tiszteletük ellen. A két szent ellenállt a császári parancsnak, és a híveket az Egyház tanításának megtartásában erősítette. A császár ezért maga elé idézte őket. Sem az ő, sem bölcselői rábeszélésének nem lett náluk semmi eredménye. Azért börtönbe záratta őket. Utána következtek a kínzások: irgalmatlan verés, fejbőrük lenyúzása, szakálluk bekenése szurokkal és meggyújtása, végül fejükön drága szentképeket égettek el. Mindezeket férfiasan tűrték és Isten erejével életben maradtak. Végül úgy ölték le őket, mint a juhokat. Testüket a kutyák elé vetették, de a keresztények titokban elvitték és tisztességesen eltemették őket. Ezek 730-35 körül történtek.

Szent Izsák és Meletiosz püspökök.

Mindketten Krisztus Egyházának voltak püspökei. Mindketten kitűntek istenfélelmükkel, keresztény erényeikkel. Szüntelenül tanították Isten népét, hogy az Ő utjain járjanak. Szintén kitűntek jótétemények gyakorlásával. Javaikat szétosztották a szegények között, irgalommal voltak mindenki iránt. Istenfélő életükért a csodatevés ajándékát kapták békében és öregségben hunytak el. Szent Izsák ciprusi püspök ott halt meg. Meletiosz később halt meg ugyanaz napon, de ismeretlen helyen.

Szent Jónás


Magnéziai Szent Kodrát apostol.

A Jézus Krisztus által kiválasztott 70 tanítvány egyike volt, aki Istentől kiválasztott tanúja volt az Úr szenvedéseinek. Athénben és Magnéziában volt püspök. Hirdetvén a sötét pogányságban Isten igéjét, olyan volt közöttük, mint egy nagyfényű csillag. Elűzte a szellemi sötétséget, pusztította a bálványáldozatokat, összetörte a bálványszobrokat, imáival lerombolta a pogány templomokat.

Az istentelen hellének, látva, hogy Kodrát lerombolja a bálványokat, kiűzi az ördögöket, üldözést támasztottak ellene. Mint Szent István első vértanút, őt is megkövezték, de Istentől megoltalmazván élve maradt. Utána börtönbe vetették és ott sokáig éheztették. Isten azonban felülről gondoskodott róla. Sok kínzás után fejezte be életét Hadrián császár uralkodása alatt. Szent testét Magnéziában temették el.

SZENT MÁTÉ EVANGÉLISTA

Máté apostolról, akit a hívő nép nagyon tisztel, s akinek sírját Salerno városában őrzik, nem sok olyan adat maradt ránk, amely történetileg hitelesnek tekinthető. Amit a hagyomány a Szentírásban foglaltakon kívül mond (pl. hogy az apostol Etiópiában, a pártusok között vagy Perzsiában működött), tipikusan legendás természetű. Euszébiosz, a történetíró püspök azonban közöl egy fontos tényt: Máté, mielőtt a pogány országokba ment volna, Palesztinában héberül hirdette az evangéliumot. Távozása előtt anyanyelvén írásba foglalta, és hátrahagyta a zsidó-keresztények számára. Euszébiosz e közlését a 2. század elején élt Pápiász presbiterre alapozza, és azonosítja Máté apostolt az első evangélium szerzőjével. Csakhogy épp a Pápiásztól ránk maradt szöveg fölött sokat vitatkoznak a szakértők, nem látván föltétlenül elfogadhatónak az apostol és az evangélista azonosítását.

Az evangélium révén elég mélyen megismerhetjük az evangélista gondolatvilágát, mert alkotása teológiai mestermű. Ezt annak ellenére állítjuk, hogy vannak, akik szerint Máté csak elindítója és gyökere annak a hagyománynak, amelynek végső írásba foglalása az evangélium, a kész mű nem az ő tollából származik, hanem valamelyik tanítványa foglalta írásba röviddel az ő halála után. Eszerint Máté szerzősége épp oly bizonytalan volna az evangéliummal kapcsolatban, mint Salamoné a Bölcsesség könyve vagy Dávidé a zsoltárok esetében.

A Máté-evangélium keletkezését úgy gondolhatjuk el, hogy Máté különös figyelemmel gyűjtötte s őrizte magában az Úr szavait és beszédeit. Miután rendezte, mint mondás- és beszédgyűjteményt adta tovább. A tudósok úgy vélik, hogy e beszédgyűjtemény és Márk evangéliuma volt a forrása annak a műnek, amelyet az Egyház hagyománya Máté evangéliumaként tart számon. Az Úr mondásait Máté úgy foglalta elbeszéléseibe, ahogy az ékszerész foglalja aranyba a drágaköveket. Egymás után fűzte a hasonló tartalmú, de eredetileg függetlenül elhangzott beszédeket, és így jött létre a hegyi beszéd (5--7. fejezet), a példabeszédek (13. fejezet), a farizeusok feletti jajkiáltások (23. fejezet) és az eszkatologikus beszéd (24--25. fejezet) gyűjteménye.

Máté az apostol-névsorok közül kettőben a hetedik (Mk 3,18; Lk 6,15), kettőben a nyolcadik (Mt 10,3; ApCsel 1,3) helyen, Tamás mellett áll. Jézus legszűkebb tanítványai köréhez tartozott tehát, azokhoz, akik nem botránkoztak meg Krisztusban, s pünkösdkor megkapták a Szentlelket és a világra szóló küldetést. A Máté név a latin Matthaeus és a görög Matthaiosz közvetítésével a héber Mattajból ered, ami a Mattanjah rövid alakja, s annyit jelent mint 'Jahve ajándéka' vagy 'a hűséges'.

A Máté-evangélium azt mondja róla, hogy vámos volt és a Lévi nevet is viselte. Márk még azt is tudja róla, hogy Alfeus fia volt. Foglalkozása alapján kissé beleérezhetünk ennek az apostolnak különleges helyzetébe az apostolok testületén belül is: ,,Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, aki ott ült a vámnál. Szólt neki: ťKövess engem!Ť Az fölkelt és a nyomába szegődött. Amikor később a házában vendégül látta Jézust, odajött sok vámos és bűnös, és Jézussal meg tanítványaival együtt asztalhoz telepedtek. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványaitól: ťA mesteretek miért eszik vámosokkal és bűnösökkel?Ť Jézus meghallotta, és így válaszolt: ťNem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok s nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöketŤ'' (Mt 9,9--13).

Lévi-Máté, a vámos Kafarnaumban dolgozott. Kafarnaum ugyanis határváros volt Heródes Antipász országa és Fülöpnek a Jordántól keletre elterülő országa között. Azt nem tudjuk, hogy a város vagy a negyedes fejedelem alkalmazottja volt-e. Mint vámos a zsidók szemében nyilvános bűnös, kitaszított, tisztátalan ember volt. Jézus azonban megszólítja: ,,Kövess engem!'', és csakhamar vendége lesz Máténak. Úgy tűnik, e meghívástól Máté helyzete nem változott, sőt! A vallási vezetők ujjal mutogatnak most már nem csupán rá, a vámosra, hanem Jézusra is, aki odáig alacsonyította magát, hogy közösséget vállal a bűnösökkel, a kitaszítottakkal. Máté pedig tudta, hogy amikor fölkelt a vámasztal mellől, nem egy dúsgazdag ember társaságába került, hanem az Emberfia követője lett, akinek nemhogy elvámolnivalója, de még hajléka sincsen, ahol álomra hajthatná a fejét. Az Emberfiának azonban van hatalma a földön bűnöket megbocsátani! Ez a Jézus az irgalmasság evangéliumát hirdeti és cselekszi, és Máté azzal, hogy meghívást kapott tőle, ennek lett a részesévé!

Jézus nagyon tudatosan vállalta a közösséget a vámosokkal és a bűnösökkel. Ezzel a tettével igazolja azt, amit mond: azért jött, hogy a bűnösöket hívja a bűnbánatra és a bűnbocsánatra. Ezért szól mindenkinek hívó szava, mert az emberek valamennyien bűnösök, de a szó csak azoknak a szívéhez érkezik el, akik tudatában vannak nyomorúságuknak, és engedik, hogy meghívják őket, azaz fölkelnek és követik Jézust. Aki pedig őt követi, az maga is Isten irgalmasságának a tanúja lesz. Annak az irgalmasságnak a tanúja, amely Jézus Krisztusban testet öltött az emberek között. Máté esetében a meghívottból tanítvány, tanú és apostol lesz, aki maga is Isten ajándéka a világnak.

Nagyon könnyen elképzelhető, hogy Máté, aki az írás és a számolás művészetében jártas volt, a mennybemenetel után összegyűjtötte és írásba foglalta azt az anyagot, melyből később kibontakozott a teljes evangélium. Egy apró adat az ő keze nyomát őrzi: Máté evangéliumában meglepően pontosak a pénzzel kapcsolatos közlések. Sokkal többféle pénzt ismer, mint a másik három evangélista, és soha nem véti el, hogy milyen helyzetben miféle pénznemmel kell fizetni!

Ennél azonban sokkal fontosabb számunka, hogy Máténak köszönhetjük az Úr Krisztus szavainak és beszédeinek alapvető forrását. Az evangélium utolsó mondatai összefoglalják az Üdvözítő szándékát, aki a bűnösökért jött, hogy Isten irgalmát hirdesse és megmutassa az embereknek. Apostolait azért küldi szerte a világba, hogy minden népnek elmondják az irgalom evangéliumát: ,,Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. És én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig'' (Mt 28,18--19). A Jeromos-féle martirológium szeptember 21-én hozza Szent Máté ünnepét. Rómában a 11. századtól ezen a napon emlékeztek meg róla.

--------------------------------------------------------------------------------

Máté meghívásának történetét az evangéliumból ismerjük. Életének további eseményeiről csak a hagyomány közöl néhány szórványos adatot.

A legenda szerint az apostolok szétválása után Máté Etiópiába ment, ahol Kandaké királynő kincstárnoka -- akit az Apostolok Cselekedetei elbeszélése szerint Fülöp diákonus keresztelt meg -- fogadta és támogatta. Történt egy napon, hogy a király fia meghalt. A bennszülött varázslók mindent elkövettek, hogy életre keltsék, de hiába. Akkor a kincstárnok azt tanácsolta urának, hívja el Mátét. Ő el is ment és föltámasztotta a fiút. A király ettől olyan boldog lett, hogy örömében egész országába hírnököket küldött, akik ezt hirdették: ,,Jöjjetek, és lássátok Istent, aki emberi formában megjelent közöttünk!'' Az emberek össze is sereglettek, Máté pedig tanította őket, hogy kinek a nevében és erejében támasztotta föl a halott királyfit. Az emberek hittek szavának, megkeresztelkedtek, a király pedig hálája jeléül egy pompás templomot építtetett.

Volt a királynak egy Efigénia nevű leánya, aki szintén megtért, és Máté fölvette az Istennek szentelt szüzek közé. Ezután Egippus király meghalt, és utóda, Hirtacus szemet vetett Efigéniára. Máténak ígérte a fele országát, ha rábeszéli a leányt, hogy legyen a felesége. Egy alkalommal Máté a házasság szépségéről és szentségéről prédikált a szüzeknek és a népnek, és hangsúlyozta, hogy senkit nem szabad elválasztani a házastársától. A király azt hitte, hogy Máté az ő kérésének megfelelő szándékkal szól, és most beszéli rá Efigéniát a vele való házasságra, ezért nagyon megdicsérte a prédikáció után. Ő azonban így válaszolt a királynak: ,,Úgy látom, egészen félreértettél engem, ó király, hiszen tudod, hogy Efigénia az örök Király menyasszonya, és az ő szent fátyolát viseli. Hogyan vehetnéd el annak jegyesét, aki nálad sokkal hatalmasabb?'' E szavaktól Hirtacus szörnyű haragra lobbant és kirohant a templomból. Aztán elküldte a hóhért, és az, miközben Máté kitárt karral imádkozott az oltárnál, hátulról leszúrta.

Egy másik hagyomány szerint Máté máglyán halt meg. Ismét más hagyomány úgy tudja, hogy a máglya az apostol imádságára kialudt, és később Núbiában halt meg békességben.

--------------------------------------------------------------------------------

Urunk, Jézus Krisztus, ki Szent Mátét, a vámost irgalmasan meghívtad apostolaid közé, kérünk, segíts minket, hogy az ő közbenjárására és példája szerint mi is nyomodba szegődjünk, és mindig hűségesen ragaszkodjunk Hozzád!

Példája:

    Bűnös ember is lehet Isten szentje,

    Istennél nincs előitélet!

Szent Özséb és Priksz vértanúk.

Szent Özséb Föníciáben élt és először titkos keresztény volt. A pogányok abban az időben nagy üldözést támasztottak a keresztények ellen. Aki tudott, megfogadta az Üdvözítő szavát és menekült. Szent Özséb isteni buzgósággal telve azt választotta, hogy az emberek előtt megvallja Krisztust. Felkereste a város parancsnokát és bátran megvallotta keresztény hitét és leleplezte a parancsnok szellemi vakságát. A parancsnok utasítására Özséb meztelen testét a fára függesztették, kínozták, amíg csontjai ki nem látszottak. Aztán sebeibe ecetet és sót öntöttek. A szent vértanú mindent úgy viselt el, mintha nem is testével történt volna mindez. Mivel utána sem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozni, lefejezték. Így nyerte el a dicsőség koronáját.

Szent Priksz Frigiában volt Krisztus hitének követője. Sok pogányt vezetett el Krisztushoz igehirdetésével. A pogányok ezért fára függesztették, testét marcangolták és úgy nézett ki, mint a felszántott föld. Egyes ott állók annyira megdühödtek a vértanúra, hogy levágták fejét.

KIM TAEGON SZENT ANDRÁS 

Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Korea földjére.

Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol.

Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.

Példája:

    Mindannyiunknak apostoli küldetése van!

XV. BENEDEk pápa, III. r. (1854-1922)

Della Chiesa* Jakab genovai grófi családból származott. Miután elvégezte a pápai külügyek akadémiáját, Rampolla államtitkár mellé került, hamarosan alállamtitkári beosztással. De amikor nem Rampolla lett a pápa, X. Pius bolognai püspökké nevezte ki (1907-ben). Csak 1914-ben lett bíboros, és három hónap múlva pápa. Az I. világháború kezdetén körlevelében a béke mellett szállt síkra. Ugyanígy többi iratban és beszédében is. Elítélte az értelmetlen háborút, és újra meg újra tárgyalásra szólította fel a nagyhatalmakat. Békeajánlatot is tett több alkalommal. Törekvései azonban meghiúsultak a nemkatolikus vagy liberális és militarista politikusak ellenállásán. A pápa azon is fáradozott, hogy enyhítse a háború áldozatainak szenvedéseit. Szeretetmuvek támogatásával igen sokat tett a hadifoglyok, menekültek, sebesültek és eltuntek ügyben mind a háború alatt, mind utána. Elítélte a legyozött népekre kényszerített békediktátumokat (amilyen a trianoni békeszerodés is volt). 1882 óta a ferences III. rend tagja volt. 1921-i körlevelében tekintélyének egész súlyával ajánlotta a rendet mint gondviselésszeru intézményt. Büszkén vallotta magát terciáriusnak s hivatkozott rá, hogy annakidején az Aracoeli bazilikában tette le fogadalmát. Ír arról, mennyi sok jótékony intézményt hívtak létre a világi rendiek a társadalom nyomorának enyhítésére (itt a reguláris III. rendi közösségekre is gondol), ne hiányozzanak a lelki nyomorban élo testvéreik megsegítésében sem - Szent Péter apostol buzdítása értelmében: „A pogányok... látván jótetteiteket magasztalják majd Istent látogatása napján” (1 Pét,2)

XV. Benedeknek a Ferences III. Rend 700. jubileumi évében kiadott „Sacra propediem” körlevelébol (1921)

„Hasonlóképpen kell a ferences terciáriusoknak terjeszteni Krisztus jó illatát a hit épségében, az élet ártatlanságában, az apostoli lelkesedés buzgalmában, hogy ez figyelmeztetésül és hivásul szolgáljon a helyes ösvényre az eltévelyedett testvéreknek, ezt kívánja s ezt várja tolük az Egyház.”

Imádság:

Istenünk, te háborús idoben adtad Egyházadnak XV. Benedek pápát mint a béke apostolát, add, hogy Szent Ferenc atyánk és e kiváló pápa példáját követve mi is azok közé a békességesek közé tartozzunk, akiket boldognak mond az Úr. Ki él és uralkodik mindökökkön örökké.

Szent Eusztát nagyvértanú és családja.

A pogány Placidas kitűnt jóságával, igazságosságával és irgalmasságával, és bár pogány volt, mégis keresztény erények gyakorlásában élte életét. Nevezetes hadvezére volt Titus és Traján császároknak. Egy alkalommal vadászás közben látomása volt. Ennek hatására feleségével és gyermekeivel megkeresztelkedett. Új neve: Eusztát, feleségéé: Teopiszta, gyermekeié: Agapiosz és Teopisztosz lett. Egy új látomásban meglátta jövendő nehéz sorsát. Rövid idő múlva a türelmes Jób próféta sorsa érte. Elvesztette szolgáit, vagyonát. Eusztát menekülni akart a szégyen elől. Hajóra szállt, hogy Egyiptomban telepedjék le. Az út elején elrabolták feleségét. Egy kis folyón csónakon átkelve egyik fiát oroszlán, a másikat farkas rabolta el.

Egy faluban mezei munkát vállalt és 15 évig ott dolgozott. Közben a római birodalmat barbár népek támadták meg. Traján császárnak nagyon hiányzott régi hadvezére, azért köröztetni kezdte a birodalomban. A nyomozás eredménnyel járt, Eusztát újra katonai szolgálatba állt. Ugyanakkor megmentett két fia is katonának állt be. Mindkettőjüket egy asszonynál szállásolták be. Ott a két fiú felismerte egymást. A szállásadó asszony szeretett volna visszatérni Rómába, és a hadsereg parancsnokához fordult segítségért, aki nem volt más mint férje. A két hitves egymásra ismert. A feleség beszámolt arról, hogy fiai a közelben vannak. Isten így csodálatosan összehozta a szétvált családot.

Eusztát seregével győzelmet aratott a barbárok fölött és diadalmenetben vonult be Rómába. A bevonulása után Hadrián császár hiányolta az áldozatok bemutatásánál a fővezért. Eusztát megvallotta keresztény hitét. A császár ezért oroszlánok elé dobatta az egész családot, de azok nem bántottak senkit. Erre egy megtüzesített ércökör belsejébe zárták, hadd süljenek meg elevenen. Három nap múlva teljesen sértetlen holttesteket találtak. Ez a vértanúság 118 körül történt.

Pozádasz Boldog Ferenc     hitvalló † 1713


Szent Fauszta     szűz vértanú † ~ 310

CSONG HASZANG SZENT PÁL           

Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.

Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol. Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.

Példájuk:

    Világiak is hivatottak nagy feladatokra az Egyházban!

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca, rendalapítónő

*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.

Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.

Időközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.

Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.

Emília egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.

Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt.

Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.

A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.

1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.

1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.

BOLDOG BERZOI INCE k:apucinus áldozópap (1844-1890)

Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.

Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:

„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.

Hallgató Szent János     hitvalló † 558,


SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI

+Puteoli, 300 körül

A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

Példája:

    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,

                de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló

Carvellói Szent Mária szűz † 1290,


Szent Tódor     püspök hitvalló † 690


Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.

A pisidiai Antiochiáhan, a város lakosai e napon nagy ünnepséget rendeztek a pogány Apolló isten tiszteletére. Áldozatokat mutatták be neki, nagy vigasság járt a nyomában és nagy ünneplés. Ekkor érkezett a városba két ismeretlen vándor: a keresztény Trofim és Szabbatiosz. Mivel a helybeliek látták, hogy nem törődnek istenükkel, elfogták és megkötözve a bíró elé vitték őket. Először Trofimot kérdezte ki a bíró. Kereszténynek vallotta magát és nem volt hajlandó hitét megtagadni. A bíró parancsára ruháitól megfosztották, a földön kifeszítették és ütlegelték. Kiomló vérétől piros lett a föld. A verés után börtönbe zárták. A bíró Szabbatioszt is kikérdezte. Ő is állhatatosan kereszténynek vallotta magát. A bíró azzal büntette hitvallásáért, hogy fára függesztették és vassal szaggatták testét. A kínzás után levették a fáról, eközben lelkét visszaadta Istennek.

A bíró újra Trofimot vette elő. Mivel látta, hogy hitében állhatatos, elküldte Szinad városába Dénes kínzóhoz. Lábait hegyes szögekkel kivert vas cipőkbe helyezte, és gyalog kellett neki a lovon ülő katonák mellett menni a kijelölt cél felé. Minden egyes lépésnél új fájdalmat okoztak a cipőkben levő hegyes szegek. Az út három napig tartott. Dénes kínzó, Szinadában. új kínzások alá vetette. Hogy kínjai nagyobbak legyenek, sebeibe ecetet és sót öntöttek, utána, börtönbe zárták.

Élt akkor Szinadé városában egy titkos keresztény szenátor Dorimedon. Gyakran meglátogatta Trofimot a börtönben és gondoskodott róla. Egy napon a városban a pogány Kasztor és Pollux istenek tiszteletére nagy ünnepet rendeztek. Dénes elöljáró, mivel nem látta az ünneplők között Dorimedont, erőszakkal elővezettette, de nem bántotta, csak őrségre bízta. Dénes a kínzó hiába próbálta hittagadásra bírni. Nem volt eredménye. Ruháitól megfosztva verést, fára függesztést szenvedett. Végül Trofimot és Dorimedont arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A rájuk küldött vadállatok szelíden viselkedtek velük szemben. Ezután mindketten lefejezéssel végezték be életüket 276-ban.

Szent Zoszimász remete-vértanú.

Dometián, Cilicia helytartója egy napon vadászni indult. Sok helyen megfordulva, egyik helyen egy embert talált, vadállatoktól környezve és velük beszélgetve. Varázslónak gondolva a férfit, megkötözte és a városba vitte, hogy ítélkezzenek felette. A fejedelem kikérdezte életéről, varázslásairól. Zoszima megmondta a nevét, és azt, hogy ő nem varázsló, hanem a szent atyák életét folytatja a pusztában. Ő keresztény. Amint a fejedelem meghallotta, hogy a „Názáretit” tiszteli, Názáretbe küldte, hogy ott majd megkínoztassa. Názáretben fejjel lefelé felfüggesztették és úgy vallatták. Miután levették a fáról, visszaadta Istennek lelkét. A keresztények tisztelettel temették el holttestét.