KERESZTELŐ SZENT JÁNOS
*Ain Karim, Kr. e. 7. +Mahérusz vára, Kr. u. 29.
,,Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdődik. Izajás próféta megírta: Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: ťKészítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!Ť Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára.'' (Mk 1,1--4). Így hangzik az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben megőrzött régi igehirdetési formulák egybehangzó tanúságtétele: Jézus nyilvános föllépésének kezdetei Keresztelő Jánosnak a Jordán mellett indított bűnbánó mozgalmába nyúlnak vissza. Az evangélisták közül az egyetlen ,,történész'' ennek az eseménynek páratlan üdvösségtörténeti jelentőségét egy hatos tagolású időmeghatározásban fejezi ki határozott vonásokkal (Lk 3,1 sk.): Tiberius császár uralkodásának tizenötödik éve az október 27. és szeptember 28. közötti időre utal, valószínűleg a Krisztus utáni 28/29. évben. Tulajdonképpen ez az egyetlen közvetlen évmegjelölés evangéliumainkban.

Keresztelők -- és keresztelési mozgalmak -- nem voltak ismeretlenek a korforduló zsidósága előtt. De közülük csak egy kapta meg már zsidó kortársaitól ,,a Keresztelő'' nevet. János alakja és keresztsége különös, feltűnő lehetett.

Alakjában semmi sem emlékeztetett az úgynevezett álmessiások viselkedésére, akiknek föllépéséről az újszövetségi hagyomány is beszél. Voltak, akik messiási prófétáknak adták ki magukat, s követőiknek megígérték, hogy megismétlik Izrael eszményi őskorának, a mózesi időknek csodáit. A Lk 2,30 szerint bizonyos, hogy János föllépése előtt a pusztában élt, tehát azon a helyen, amelyhez Izrael végső várakozásai fűződtek. Kumrán jámborai is a júdeai pusztában -- távol a bűnös világtól és az elvilágiasodott templomtól -- akartak fölkészülni akkoriban Isten végső megjelenésére. Még az is lehetséges, hogy János egy bizonyos ideig náluk tartózkodott. Az említett messiás- jelöltekkel szemben ő nem ígért semmiféle megmentő csodát, amely igazolhatta volna őt. A hagyomány egyetlen csodáját sem említi.

A János-evangélium Betániát (1,28), később a Szalim közelében lévő Ainont nevezi meg János működési helyéül. Amikor a zsidók a Jordán déli folyásának steppevidékén meglátták a Keresztelő bőrövvel összefogott teveszőr ruháját és szűkös pusztai étkezését (Mk 1,6), egykori legizzóbb prófétájukra, Illésre kellett emlékezniök, akin ,,szőrruha volt, a derekán pedig bőröv'' (2Kir 1,8), s akinek az akkori zsidóság várakozása szerint a Vég előtt vissza kellett térnie, hogy Jahve vagy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Jánosban a régi prófétaság szellemének megfelelő új Illés támadt. Az övénél nem kisebb bátorsággal hirdette meg a régi felszólítást: Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához! (Mt 3,2). És Izrael ne ringassa magát álmokba: az Eljövendő nem fogja Isten népét elnyomóitól megszabadítani, nem fogja a világbirodalom fényébe emelni. Az ítélet végső aratását fogja elvégezni: ,,Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti'' (Mt 3,12). Vagy amint János egy másik képpel hirdeti: Az utána jövő Erősebb Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni, azaz Isten népének igaz tagjait megmenti, és a bűnbánattól elfordulókat megsemmisíti (Mt 3,11).

A Keresztelő a nép minden tagját és osztályát, még vezető köreit is, kivétel nélkül megtérésre szólította föl. Már ő sem becsülte semmire, ha egyesek elbizakodottan megvetettek másokat, és vélt igazvoltukkal kevélykedtek. Ezt tette némely elkülönülő csoport, mint a farizeusok és az esszénusok, arra hivatkozva, hogy ők ismerik a törvényt. És arra se hivatkozzék senki vakmerően, hogy az Isten népéhez tartozik, se arra, hogy a nagy ősatya, Ábrahám érdemei mindent eligazítanak: ,,Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! Ne gondoljátok, hagy arra hivatkozhattok: Ábrahám a mi atyánk! Mondom nektek: ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt!'' (Mt 3,7--10). ,,Aki utánam jön, erősebb nálam'' -- hirdeti János, kinek bűnbánatra felszólító szava a meghirdetett ítélet közvetlen közelsége miatt minden más próféta szavánál súlyosabb.

Ennek a végső fölkészülésnek a kifejezésére szólítja föl az embereket a ,,bűnbánat keresztségére'' (Mk 1,4). Ez a bűnbánati keresztség is új volt Izrael földjén és népében. Semmi köze sem volt az egyébként is csak a későbbi időkből kimutatható prozelita keresztséghez. Azt az önként vállalkozó pogányoknak és nem a zsidóknak kellett fölvenniök, hagy megtisztuljanak rituális tisztátalanságuktól. Különbözött egyes jelentéktelen zsidó közösségek megismételhető keresztségétől is. A prófétai igehirdető csak a megtérésre kész zsidóknak szolgáltatta ki egyszer, kizárólagosan és végérvényesen!

Erről a megtérést követelő keresztségről természetesen Heródes Antipász negyedes fejedelem sem akart tudni. Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg igen közel, Jerikóban élt, melyet apja téli szállásul újra fölépíttetett. A próféta szózata alól azonban ő sem tudta kivonni magát. Mint Sámuel, Nátán vagy Illés, a Keresztelő is igaz prófétaként emelte föl szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást (Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett. Amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius tudósít minket, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertől keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szaloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét (Mk 6,17-- 29).

A szokatlan, szinte ijesztő külső, amely Jánost a régi próféták tanítványának mutatta, kemény szigorúsága, magával ragadó prédikációja, előrelátó tekintete, amely megértette az idők jeleit -- s mindez a csodálatos emlékekben oly gazdag Jordán rohanó vizei mellett --, nem maradt hatástalan. Az Újszövetség megőrizte a Keresztelő igehirdetésének megrendítő következményeit. A megtérést elutasító farizeusi jámborok meggyanúsították a Keresztelőt komor, aszketikus életmódja miatt (Mt 11,18 sk.). Jeruzsálem vezető körei hivatalosan megkérdezték a Keresztelőt, hogy ő-e a Próféta, azaz a MTörv 18,15-ben megígért üdvözítő (Jn 1,25). Sőt, amint Josephus mondja, Heródes Antipász messiási megmozdulástól, lázadástól tartott. A néptömegben sokaknak elég éber volt a lelkiismerete ahhoz, hogy fogékonyak legyenek a bűnbánat hirdetőjének szavára. Sőt, ha a Keresztelő kivégzése után rögtön elterjedt a hír, hogy föltámadt, és az ő csodatevő ereje működik Jézusban (Mk 6,14), akkor ezek az emberek nyilván meg voltak győződve a Keresztelő isteni küldetése felől.

Még jellemzőbb, szinte végzetes volt János hatása a saját tanítványaira. Hogy Jézus csak a Keresztelő fogságba vetése után kezdett-e tanításával színre lépni és tanítványokat gyűjteni, amint a szinoptikus hagyomány állítja (Mk 1,14 sk.), vagy már János mellett működött, és tanítványaival Jánoshoz hasonlóan kereszteltetett (Jn 3,22; 4,1 sk.), ez nyílt kérdés maradhat. Annyi biztos, hogy a János- evangélium Keresztelő Jánost úgy jellemzi, mint akinek előkészítő és úttörő feladata van az üdvösség idejének elérkezte előtt (Jn 4,27 sk.). Tanítványai azonban, legalábbis néhányan, úgy vélték, hogy halála után is hűségesnek kell maradniok mesterükhöz: azaz nem Jézusban, hanem Jánosban látták Isten végső küldöttét. Lassanként szektás közösséggé alakultak, amely a krisztushívőkkel rivalizált. Jn 3,26 szerint mesterük, János előtt is háborogtak Jézus keresztelésének nagyobb sikere miatt: ,,Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akiről tanúságot tettél, az most szintén keresztel, és az emberek tódulnak hozzá.'' Szent Pál még Efezus vidékén is talált János- tanítványokat, akik még nem is hallottak a Szentlélek keresztségéről (ApCsel 19,1--7).

Míg az újszövetségi hagyomány egy része a Keresztelőt minden előzmény nélkül lépteti föl, tehát nem ismeri előtörténetét, sem meghívatásának történetét, a Lukács-evangélium elmondja születésének és névadásának csodálatos körülményeit idős szülei, Zakariás zsidó pap és Erzsébet otthonában. Ez -- a 6. századtól nyomon követhető hagyomány szerint -- a Jeruzsálemtől 7,5 kilométernyire nyugatra lévő Ain-Karimban történt. Még fontosabb az, amit egyetlen más prófétáról sem állítottak soha: János anyja méhétől fogva el volt telve Szentlélekkel. Ő volt tehát Jahve végső időkre szánt prófétája, aki születése, beszéde és tettei által meghozza Izrael népének az üdvösség idejét (Lk 1,15--17). Ha igaza van az újabb kutatásnak, a gyermek Keresztelő születéstörténete a Keresztelő körének hagyományára megy vissza, ahol anélkül alakult ki és származott tovább, hogy Jézus történetére gondoltak volna. Csak a keresztény hagyomány egyesítette, és hozta vonatkozásba Jézus fogantatásának és születésének történetével.

A Keresztelő tanítványai félreismerték más prófétáknál hasonlíthatatlanul nagyobb méltóságát. Ennek köszönhető, hogy az ősegyháznak egyre jobban védekeznie kellett János személyének túlértékelése ellen. A Krisztusról szóló igehirdetés kényszerítve érezte magát, hogy tisztázza a Messiás prófétai előfutárának szerepét. ,,A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának vrömhíre terjed...'' (Lk 16,16). Bármily nagy volt is a Keresztelő, ,,aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála'' (Mt 11,11). ,,Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról'' (Jn 1,8). ,,Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) -- mondja maga János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14).

Az a tény, hogy a későbbi János-szekta utólag elrajzolta a bűnbánathirdető alakját, mit sem változtat a Keresztelő üdvtörténetileg páratlan jelentőségén. Nem kisebb, mint maga Jézus lett isteni küldetésének és prófétai nagyságának örök tanúja azáltal, hogy fölkereste a Jordánnál, és megkeresztelkedve vallomást tett prófétai igehirdetése és Isten népének fölkészítése mellett (Mk 1,9).

Hallgatóinak kell megvallaniok, mi vitte ki őket a Jordánhoz. Talán egy langyos szélkakas-ember vonzotta őket, aki az emberek szája íze szerint beszél? (Mt 11,7 sk.) Ők tudják, hogy egy prófétához vonultak ki. ,,Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobb... Asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál'' (Mt 11,7-- 11). Miért? Mert ő az utolsó próféta, aki mint közvetlen út-készítő, egészen a kezdődő Istenország küszöbéig vezet. Ezért az ősegyház joggal látta meg benne az újra eljött Illést (Mt 7,10.14). Jézus a maga isteni küldetését annyira összekapcsolja Jánoséval, hogy azoknak, akik János bűnbánati keresztségét elutasították, kijelenti, hogy ezzel vele és küldetésével szemben is döntöttek (Mk 11,27--33; Lk 7,29 sk.). Jézus nemcsak az isteni megbízatás dolgában tudja egynek magát előfutárával, hanem az elutasíttatásban is; hiszen egyaránt félreismerik, s megvetéssel és gyanúval fogadják Jánosnak, az előfutárnak és bűnbánathirdetőnek, valamint Jézusnak, az üdvösség meghozójának életmódját: ,,Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja'' (Mt 11,18--19).

Jézus kétségtelenül útkészítőjének nyilvánította a Keresztelőt. De vajon megfordítva, a Keresztelő is fölismerte Jézusban a megígért Messiást, és tanúságot is tett róla? Erre nem is olyan egyszerű igennel felelni, mint első tekintetre látszik. A Márkus-forrás Keresztelőről szóló híradása beszél ugyan egy eljövendő égi bíróról, de nem úgy, mint a küszöbön álló, a hamarosan elkövetkező Istenország csodatevő meghirdetőjéről. Ha a Keresztelő tanúságot tett volna a már jelenlévő Jézus Messiás-voltáról, akkor János mozgalmának utóélete érthetetlen volna. Nem lehetne mással magyarázni, mint a Jézussal és az ő közösségével való -- a Keresztelő szavaira alapuló -- nyílt szembefordulással. Az viszont nagyon is érthető, hogy a Krisztusra visszatekintő ősegyházi igehirdetés arra törekedett, hogy az eljövendő világbíró prófétáját már az elérkezett, jelenlevő Messiás Jézus tanújává tegye, különösképpen a János-szektával való viták miatt. Ez a törekvés mindenekelőtt a János-evangéliumban szembetűnő. A legrégibb hagyomány szerint a Jordán-parti kinyilatkoztatás eseményei kizárólag Jézusra irányulnak (Mk 1,9--11). A negyedik evangélium viszont Jézus méltóságának különleges, Jánosnak és másoknak szóló tanúságaként értelmezi (Jn 1,30--34). Nyomatékkal mutat rá a Keresztelő a Jordánnál megjelenő Jézusra: ,,Íme, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!'' (1,29), és maga küldi tanítványait Jézushoz (1,35--51). Hatásosabban és erősebben nem lehetett volna a Jézus és a Keresztelő között fennálló kinyilatkoztatás-történeti viszonyt a Keresztelő- mozgalomnak címezve ábrázolni.

A hagyomány mindenesetre megmutatja nekünk a helyes távlatokat. János igazi próféta volt, az utolsó és a legnagyobb a próféták közül. Nem elég nagyság ez? Az evangélium forrásai szerint a bebörtönzött Keresztelő tanítványai útján megkérdezi Jézust, hogy ő-e ,,az eljövendő'', aki a megjövendölt Bíró lesz, vagy valaki mást várjanak. Jézus az izaiási üdvösség-prófécia szavaival felelt: a vakok látnak, a süketek hallanak, a közelgő istenországát az üdvösség tettei hirdetik. És válaszát az éppoly komolyan intő, mint vigasztalóan ígéretes boldoggá nyilvánítással zárja: ,,Boldog, aki nem botránkozik rajtam'' (Mt 11,2--6). Bizonyos, hogy nem esett ki egyetlen gyöngyszem sem a Keresztelő koronájából, ha a fogságban Jézus működéséről tudomást szerezve kérdést intézett hozzá. Sokáig úgy gondolták, a Keresztelő csak látszat, afféle ,,pedagógiai'' kérdést akart föltenni, hogy maga Jézus szüntesse meg tanítványai kétkedését. Mindazonáltal amennyire alaptalan ennek föltételezése, épp oly helytelen lenne azt állítani, hogy a Keresztelőnek kétségei voltak Jézus küldetését illetően. Joggal tehette föl az említett kérdést egyszerűen csak azért, hogy Jézus erősítse meg őt -- akire küldetése végén a vértanúság vár -- hitében, hogy Jézus megjelenése és cselekedetei az ő próféciáinak beteljesülései.

János semmit sem veszít nagyságából, ha úgy áll előttünk, mint az igaz világosság tanúja -- mely világosság a világba jött --, de nem ő maga a világosság (vö. Jn 1,8--10). Ő még teljesen az ószövetségi prófétaság talaján áll. Még nem tesz különbséget a Messiás első és második eljövetele közt. A végső idők lélek-kiáradását és az ítéletet együtt látja. Még nem tudta, hogy a Messiásnak először Isten kegyelmi idejét kell meghirdetnie, a szenvedésnek és bűnnek alávetett emberiség megváltójaként kell megmutatkoznia, mielőtt újra eljön ítélni, és megszüntetni a világ minden baját és jogtiprását.

Ez a valódi, a Keresztelő saját belső gyötrődéséből született kérdés volt az egyetlen és utolsó tett, amelyet az evangéliumok a haláláig hű prófétáról közölnek. És éppen ebben világosodik meg számunkra történetének sokatmondó, példaszerű jelentése. A Messiás előfutárának is -- aki ,,asszonyok szülöttei közt a legnagyobb'' volt -- szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az Eljött más, mint akire számított, üdvözítő műve másképpen kezdődik, mint bárki is várta. Az előfutárnak sincs más útja az egyéni üdvösséghez, mint a hit útja: az Isten -- Názáreti Jézusban adott utolsó -- kinyilatkoztatásába vetett hit útja.


--------------------------------------------------------------------------------

Jánosról, aki az Isten küldötte volt (Jn 1,6), a Szentírás oly világos és fölemelő tanúságot tesz, hogy üdvösségtörténeti jelentőségét semmiféle legendás vagy elbeszélő szöveg nem emelheti. Mégis álljon itt Szent Ágoston szava az Újszövetség súlyos ajkú prófétájáról (Sermo 293,1--3):

,,A megszentelt János születését ünnepli az Egyház. Nincs más az atyák között, akinek földi születésnapját ünneppel ülnénk meg, csak Jánosnak és Jézusnak a születését ünnepeljük. Ez nincs jelentőség híján. Ha talán magyarázatunk a tárgy méltóságához képest rövidnek tetszik is, tartalma mégis annál fönségesebb és termékenyebb.

János meddő öregasszonytól születik, Krisztus fiatal szűz leánytól. Apja nem hisz János születésében, ezért megnémul. Mária hisz Jézusban, is hitben foganja őt.

János olyan mint valami határvonal a két szövetség, az Ó- és az Újszövetség között. Maga az Úr állítja, hogy János valamiképpen határ. Ezt mondja ugyanis: ,,A próféták és a törvény Jánosig tartanak.'' (Mt 11, 13) János a maga személyében az Ószövetséget ábrázolja, de már az újat hirdeti. Mivel az Ószövetség képviselője, azért öregtől születik. Mivel pedig az újat hirdeti, azért már anyja méhében prófétává lesz. Még meg sem született, és Mária érkezésekor anyja ölében repesett az örömtől. Már akkor küldetést kapott, születése előtt. Még mielőtt látta volna őt, nyilvánvalóvá lett, kinek lesz előfutára. Szent összefüggések ezek, és meghaladják a törékeny emberi mértéket. Végül megszületik, megkapja nevét, és apja nyelve megoldódik. Gondold meg, mi történt, mert képszerűen az igaz valóságot jelzi.

Zakariás hallgat, és elveszíti hangját mindaddig, amíg az Úr előfutára, János meg nem születik, és vissza nem adja a hangját. Zakariás hallgatása mi más, mint rejtett, titkos és elzárt prófécia, melyet Krisztus tanítása tesz világossá? Értelme megnyílik az ő eljövetelekor, s ami rejtve volt, napvilágra jön annak megjelenésével, akiről a jövendölés szól. Az a tény, hogy Zakariás szava megjön János születésekor, ugyanazt jelenti, mint a templom függönyének szétszakadása Jézus keresztre feszítésekor. Ha János önmagát hirdette volna, Zakariás ajka nem nyílt volna meg. Megoldódik a nyelv, mert megszületik a hang. Mert János az időben hangzó hang, Krisztus azonban a kezdettől hangzó örök Ige.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus Urunk eljövetelére, kérünk, add meg népednek a Szentlélek örömét, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!

Példája:
    Az Úr útját készítjük elő - tartsunk bűnbánatot!


Boldog János     hitvalló, † ~1460       


BOLDOG PATRICK O’HEALY, CONOR O’DEVANY püspökök és társaik ír vértanúk (+1579.08.)
Írország VIII. Henrik angol király idejében veszítette el függetlenségét. Királyi nyomásra az ír parlament megszavazta a király egyházi foségérol hozott törvényt, a püspökök nagy többsége, a papság és az egész nép azonban hosiesen kitartott a katolikus hit mellett. Századokra kihatóan folyt az ír nép elnyomása és üldözése, ahol az egyházüldözok maguk is keresztények voltak, s az ír népet ígérgetésekkel, fenyegetésekkel az Egyháztól való elszakadásra akarták kényszeríteni. S amikor ezt nem tudták elérni, minden emberi és isteni jog lábbal tiprásával kivégezték azokat, akiket eroszakkal sem tudtak megtörni. Azok közül, akik inkább a halált választották, minthogy elismerjék az angol királyt az Egyház fejének, az Egyház 1992-ben tizenhetet avatott boldoggá: 4 püspök, 2 egyházmegyés pap, 4 szerzetespap, egy szerzetes testvér és 6 világi hívo van ezek között. Szent Ferenc rendjét a négy következo vértanú képviseli:
1. Patrick O’Healy püspök,
2. Conn O’Bourke pap, ok egyszerre, 1579. augusztusában haltak vértanú halált. Patrik püspököt elfogása után a védekezés lehetoségétol megfosztva elítélték. A börtönben nagy lelki erorol tett tanúságot, ami a börtönorökre is hatással volt. Mielott kivégezték, buzdította a katolikusokat, hogy maradjanak állhatatosak a hitben, az elszakadtakat pedig intette a megtérésre. Társával, O’Bourke ferences atyával egymást buzdították a vértanúságra s egymást oldozták fel.
3. Conor O’Devany püspök az ír prímás vikáriusa volt. Szent Ignác vértanúhoz hasonlóan halála elott imádkozott a katolikusokért, hogy hitükben kitartsanak, üldözoiért, hogy belássák tévedésüket, a hóhérának kifejezte, hogy megbocsát neki. 1611-ben végezték ki.
4. John Kearney ferences papot eloször 1644-ben vetették börtönbe s kínozták meg, de innét katolikusok segítségével kiszabadult. Másodszor 1653- ban tartóztatták le, börtönbe zárták, majd halálra ítélték, mivel tilalom ellenére szentmisét mondott, szentségeket szolgáltatott ki és a katolikusokat buzdította, hogy maradjanak huségesek a római pápához. A vesztohelyre ferences ruhában, imádkozva, kezében kereszttel és rózsafüzérrel ment, kivégzése elott újra megvallotta hitét sokak elott.
„Ezek a vértanúk, akik hitükrol ragyogó tanúságot tettek, csodálatos példájukkal világoskodnak elottünk, tanítanak bennünket, hogy az evangélium parancsaihoz ragaszkodjunk, azt minden földi érdeknél elobbre helyezzük. Az Egyház közössége örvend tanúságuknak, ugyanakkor újabb ösztönzést nyer nagyobb dolgok véghezvitelére.”
A boldoggá avatási bullából.

Imádság:

Mindenható, örök Isten, te megadtad Boldog Patricknak és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért vértanúságot szenvedjenek. Isteni eroddel támogass minket, esendo embereket, hogy példájukra mi is bátran vállaljuk a hitünk szerinti életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Ágripina     vértanú


Szent Ediltrúd (Aetheldritha, Audry)     szűz, † 679       


CAFASSO SZENT JÓZSEF pap

*Castelnuovo d'Asti, 1811. január 15. +Torino, 1860. június 23.

A szentnek, aki egy jómódú gazda fiaként Chieriben járt iskolába, kezdetben sokat kellett szenvednie tanulótársaitól kis termete és púpossága miatt, de csakhamar a tenyerükön hordozták állandóan egyforma jósága és barátságossága miatt. A szeminarista Giuseppe Cafasso egy mondása eltörölhetetlen benyomást gyakorolt Bosco Szent Jánosra (lásd: A szentek élete, 72. o.): ,,Aki pap lesz, az Úrnak adja magát, ezért semmi sem köti e világhoz, csak Isten nagyobb dicsősége és a lelkek üdvössége.'' Így megértjük jelmondatát is: Szentnek lenni, hogy a mennybe jussunk, és lehetőleg sokakat magunkkal vigyünk.

Miután 1833 őszén pappá szentelték, képzésének kiegészítésére Torinóba ment. A janzenizmus, a szigorúság és államegyháziság szelleme azonban, amely az érseki szemináriumban és az egyetemen uralkodott, nem volt kedvére. Szellemi és lelki otthonát az Assisi Szent Ferenc templománál levő papi konviktusban találta meg, amelyet a tiszteletre méltó Lanteri Pius Bruno (1759--1830) és a teológiai professzor, Luigi Guala alapított, s amely mintegy hatvan továbbtanuló papot tudott felvenni. Itt nem a janzenista félelem és beszűkültség vált uralkodóvá, hanem Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) szelleme. Az erkölcsi szigorúsággal szemben Ligouri Szent Alfonzot (lásd: A szentek élete, 395. o.) követték, az állami abszolutizmussal szemben pedig, amely megbéklyózta az Egyházat, az egészséges szabadság alapelveit képviselték.

Kiválóan végzett tanulmányai után Cafasso az erkölcstan professzora, majd Guala halála után, 1848-ban rektor lett ebben az intézetben. A papok legveszedelmesebb ellenségének tekintette az Evangélium szellemével szemben álló világiasságot. Feladata nem volt könnyű ebben a forradalmi időben különböző politikai felfogású papjai között. Mivel azonban semmi mást nem keresett, csak Istent és a lelkeket, s egész lénye jóságot és szeretetet sugárzott, s mivel a legnehezebb helyzetekben is rendíthetetlen maradt Istenre alapozott nyugalma, sikerült elérnie, hogy papjai egy szív és egy lélek lettek és maradtak is.

Cafasso tevékenysége a piemonti egyházmegye egész papi nemzedékének tanítója- és nevelőjeként kétségtelenül nagyon áldásos volt. Legfontosabb küldetésének mégis a lelkivezetés látszik. Mindennap sok órát töltött a gyóntatószékben. Boldoggá avatási aktáiban ez olvasható: ,,Kortársai közül (az arsi plébános kivételével) távolról sem mérhető senki Don Cafassóhoz a tanácsadás nehéz hivatalában, mégpedig a tanácsát kérők tömege és különfélesége miatt, azután az ügyek sokfélesége miatt, amelyekben hozzá fordultak és végül annak rendje- módja szerint, ahogyan ezt a szeretetszolgálatot gyakorolta.'' Az utolsó szavak gyors és világos felfogására, csodálatosan éles meglátásaira céloznak, továbbá tömör, pontos válaszaira, amelyeket szemmel láthatóan felsőbb világosság által megvilágítva, nagy jósággal adott a nehéz kérdésekre. Cafasso húsz éven át volt Don Bosco lelkivezetője, aki gyakran kinyilvánította: ,,Neki köszönhetek mindent. Atyám és tanácsadóm, vezetőm és segítőm volt.'' Giovanni Cagliero (1838- -1926) bíboros pedig, Don Bosco szaléziánusainak első püspöke ezt mondta: ,,Don Bosco erényei és bölcsessége Don Cafasso dicsősége.''

Különös részvétet érzett Cafasso a fegyencek iránt; buzgón látogatta és papjaival is látogattatta őket. Az elítéltekről való gondoskodása miatt sokan az ,,akasztófák papjá''-nak nevezték. Hatvannyolc halálraítéltet kísért el utolsó útján, és valamennyiüket olyan jól előkészítette a halálra, hogy nagy nyugalommal és Isten akarata iránti teljes megadással haltak meg. Gyakran mondta a vesztőhelyről visszatérőben: ,,Istennek hála, megint egy lélekkel több imádkozik értünk az égben.'' Ha ezen csodálkoztak, így szólt: ,,Igen, biztosan sokat vétkeztek, de Isten nem becsüli-e nagyra bánatukat és töredelmes lelkületüket, amellyel halálukat gonosztetteikért való engesztelésül fogadták? A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az ilyen ember számára nincs már tisztítótűz sem.'' Szívesen nevezte őket ,,felakasztott szentjei''-nek, és közbenjárásukat kérte.

Tőle származik ez a csodálatos imádság: ,,Uram, Istenem, már most teljes megadással és készséggel elfogadom a halál bármilyen fajtáját minden aggodalmával, szenvedésével és fájdalmával együtt úgy, amint neked tetszeni fog.'' Megértjük, hogy ott, ahol ez a készség valóban tökéletes, mint ,,felakasztott szentjei'' közül sokakban volt, nincs már nagy szükség a tisztítótűzre sem.

Cafasso 1860. június 23-án halt meg Torinóban. Első életrajzírója, Don Bosco ezt közli: ,,Hiszem, hogy még a szentek között is ritkán található olyan, aki személyében annyi bölcsességet, az emberi dolgokban annyi tapasztalatot, nagylelkűséget, erőslelkűséget, mértékletességet, az Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért való buzgóságot egyesít, mint amennyi Cafasso papból sugárzik ki.''

Cafassót 1925-ben boldoggá, 1947. június 22-én szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te Szent Józsefet csodálatos szeretettel és fogyhatatlan türelemmel ruháztad fel mint lelkiatyát. Add, hogy szívünkön viseljük felebarátaink üdvét s tudjunk irgalmas szívűek lenni a bűnösök iránt. Krisztus, a mi Urunk által.

OIGNIES-I (WILLENBROECKI) SZENT MÁRIA szűz

*Nivelles, 1177. +Oignies, 1213. június 23.

Vitry Jakab (1180--1254), a csalhatatlan ítéletű és igaz férfiú, a későbbi bíboros jegyezte fel életrajzát. Ő maga is lelki fiának nevezte magát. 1208-tól röviddel a halála előtti időkig tanúja volt szokatlan életének, és ebben az időben valószínűleg a gyóntatója is lehetett.

Mária Nivelles-ben született egy nagyon gazdag brabanti család lányaként. A gyermekben korán felébredt az ellenérzés a túlságosan evilági, túlságosan bővelkedő és pénzére büszke jómóddal szemben, amelyet a felvirágzó városok polgárai élveztek. Az a lelkület ez, amely körülbelül ugyanabban az időben Assisiben Ferencet arra késztette, hogy felháborodott apja lába elé vesse értékes ruháit, hogy szegényen kövesse a szegény Krisztust. Mária anyjának is volt elegendő oka arra, hogy kétségbeesetten tördelje a kezét, mert a leányka állhatatosan vonakodott attól, hogy olyan pazarlóan engedje magát cicomázni és csinosítani, mint ahogy az megfelelt volna a család vagyonának és tekintélyének. Az anya igyekezete, hogy tizennégy éves lányát megfelelően férjhez adja, végül sikerrel járt. Mária ifjú hitvese telve volt szeretettel és megértéssel. Teljesen meghiúsította a szülők várakozását, mert már röviddel a házasságkötés után nyílt titok lett, hogy Máriával nemcsak imádságait és kemény vezekléseit osztotta meg, hanem hogy -- Krisztus szeretetének ugyanattól a lángjától hevítve -- a fiatalok megfogadták, hogy megtartóztatóan élnek. Családjuk rémületére szép, jól berendezett házukból a hajléktalanok valamiféle menhelyét hozták létre, és rövid idő alatt olyan pazarló nagylelkűséggel használták fel gazdagságukat a szegények és betegek szolgálatában, hogy azt a nivelles-i polgárok botránynak érezték, és mindkettőjüket mint a társadalom ellenségeit kerülték, vagy mint őrülteket nyíltan kinevették és ócsárolták. Az ifjú pár -- miközben lelki egyesülésük olyan mértékben nőtt, amilyen mértékben mindketten feláldozták földi kedvteléseiket -- attól a kívánságtól vezérelve, hogy Krisztushoz váljon hasonlóvá, tovább haladt ezen a keresztúton, és végül Nivelles városának peremén, Willenbroeck lepratelepén kötött ki. Ez volt az utolsó állomás, amelyre együttesen értek el. Amikor kitörtek a hagyomány és a biztonság szorításából, mindig Mária volt a merészebb, a mértéktelenebb és hevülőbb. Férje némiképp az ő árnyékába húzódott, de hallgatag áldozatkészségével is méltó társa, éber őre, soha nem csüggedő támasza és erősítője volt a nyílt megvetés vesszőfutásában.

Mindketten bevonultak a leprások közé egy kis kunyhóba, és ápolták a bélpoklosokban a misztikus test legborzasztóbban szenvedő tagjait.

Vitry Jakab tanúsítja, hogy Mária a Megfeszített szemléléséből nyerte az erőt hősies áldozatához. Az Úr szenvedése volt szemlélődésének csaknem egyedüli tárgya, miután -- még útja kezdetén -- egyszer olyan mélységes megrendülést élt át a kereszt előtt, hogy könnyek áradatát hullatta, utána pedig hosszú ideig nem tudott Krisztus szenvedésére gondolni anélkül, hogy az együttérzéstől el ne veszítette volna eszméletét. Lelkismeretének nagy gyöngédsége és szívének csodálatos tisztasága a kereszt iránti szeretetéből fakadt. Mivel az Úrhoz hasonló akart lenni, s mivel fájdalmát az ő megváltó szenvedésével akarta egyesíteni, vezeklő buzgóságát az elviselhetőség határáig fokozta: keményen ostorozta magát, csak egyszer evett napjában, és húst sohasem fogyasztott, bort sohasem ivott, gyakran a hét felén át sem vett táplálékot magához, vagy egész hónapon át megelégedett csupán vízzel és kenyérrel. Szíve mindig egyesült Istennel, munka közben is imádkozott. Gyakori és hosszan tartó elragadtatásai közepette a természetfölötti valóság is közvetlenül látható és megtapasztalható lett számára. Vitry Jakab csodálja azt a belső biztonságot és világosságot, amelyet eközben tanúsított, és amellyel a démoni képeket meg tudta különböztetni a valódi mennyei látogatásoktól. Korában teljesen szokatlan volt bensőséges tisztelete az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus iránt. Életrajza előtt nincs az egyháztörténelemben ennek az ájtatosságnak írásos bizonyítéka. Éjjel-nappal sok órát töltött imádkozva az Oltáriszentség előtt, amely akkoriban egy rendszerint galamb alakú szentségtartóban láncon függött az oltár fölött. Egyszer egy nagy lelki ínségében hozzá forduló férfinak azt tanácsolta, hogy lépjen egészen közel a jelenlevő Úrhoz, és neki panaszolja el bánatát. A férfi azután átélte, hogy a galamb a szentséggel együtt a fejére szállott, és csodálatosan megvigasztalta az Úr közelsége. Valahányszor csak megengedték Máriának -- s ez az akkori időkben nagyon ritkán történt meg --, magához vette az Úr testét. Isten utáni éhségének és szomjúságának van egy megrendítő bizonysága: néha megkérte a papot, mise után hagyja kint az üres kelyhet, hogy rátekintve felüdülhessen.

A willenbroecki kis kunyhót idővel gyakran ellepték a kíváncsiskodók és a segítséget keresők, Mária pedig belső parancsot kapott a magányra. Hűséges társa beleegyezett az áldozatba, hogy ne lássa már többé maga mellett a csöndes, szeretett arcot az imádság, a szűkös étkezés és az együttes munka alkalmával. Mária 1208-ban visszavonult a félreeső Oignies-be, a Szűzanya Namur egyházmegyében lévő kis szentélyébe. Az itteni kegykép már akkor az évenkénti bűnbánó zarándoklatok célja volt, amelyeket a legkeményebb télben is mezítláb szoktak megtenni. Itt telepedett le Mária néhány jámbor nővel együtt az ágostonos kanonokok mellett, egy beginaházban és itt vette át lelki gondozását Vitry Jakab egészen 1213-ig, amikor is -- röviddel Mária halála előtt -- III. Ince pápa elküldte, hogy keresztes hadjáratot hirdessen az albigensek ellen.

Az utolsó évek Mária számára a misztikus kegyelmek paradicsomát és a rémes testi szenvedések poklát jelentették. Nem sokkal halála előtt a templomba vitette és letétette magát az oltár előtt.

Életrajza szerint utolsó napjaiban már csak ,,énekelt''. Ez azt jelenti, hogy -- a szeretet és a fájdalom eksztázisában -- ritmikus prózában vagy versekben beszélt. 1213. június 23-án eljutott az Istennel való végső egyesülésre. Hivatalosan sohasem avatták szentté, Oignies-ben azonban a halála után azonnal szentként kezdték tisztelni. Ottani kultuszát egyházilag is jóváhagyták. Maradványait 1609-ben V. Pál pápa rendelkezésére kiemelték, és most egy ezüst ereklyetartóban őrzik Oignies templomának oltárán.

Szent Ákos     vértanú       


Szent Albán     vértanú, † 303       


SALZBURGI SZENT EBERHARD érsek
*Sittling, 1085 körül. +Rein, 1164. június 22.
Eberhard hatalmas hanyatlás korában született, ez azonban egyben az egyházi élet megújulása is volt. Szerzetesi reformmozgalmak támadtak a kolostorok elvilágiasodása ellen; Nyugatról hadseregek vonultak fel, hogy a Szentföldet elragadják a mohamedánoktól; gyakoriak voltak a panaszok a római Kúria költekező élete és hatalmas pénzkövetelései ellen, úgyhogy a szegénység megszállottjai csakhamar sok követőre találtak; kevéssel utóbb heves hatalmi küzdelem lángolt fel a pápa és a császár között. Az Eberhard korát elsötétítő legnagyobb árnyék mégis az ismételt egyházszakadás volt: pápa és ellenpápa igényelte az Egyház vezetését, kölcsönösen kiátkozták egymást és pártokra szaggatták a kereszténységet. A forrongó nyugtalanság e békétlen idejében jótékonyan emelkedik ki környezetéből a salzburgi érsek alakja. Amikor életrajza a Hegyi beszédből a békességesek boldognak magasztalását adja ajkára, ez egyben életművét is találóan jellemzi. A pártviszályok fölött állt; eljutott arra a békességre, melyet mások oly fájdalmasan keresnek, de nem találnak, mert a világ nem adhatja meg nekik.

Sittling-Biburgi Eberhard a Duna melletti Sittlingben született 1085 körül. Első iskolai képzését a bambergi káptalan iskolájában kapta. Serdülő korában megszökött az ott uralkodó szigor miatt, de erőszakkal visszavitték, és tanítója kíséretében további tanulmányok végzésére Párizsba küldték. Párizs akkoriban fénylő tudományos hírnévnek örvendett, és sok német diákot vonzott magához. Visszatérte után Eberhard kanonok és tanár lett Bambergben Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök idejében, de élt benne a szerzetesi élet utáni vágy.

1125-ben Eberhard belépett a Regensburg melletti prüfeningi bencés apátságba. Ezt az 1109-ben alapított reformkolostort Hirsauból való szerzetesek népesítették be. Kiváló apátjai rövid idő alatt felvirágoztatták: az apátság művészet és tudomány, elsősorban a fal- és könyvfestészet otthona lett. Az Eberhard család 1133-ban megalapította Alsó-Bajorországban Biburg kettős kolostorát. Az első szerzetesek Eberhard vezetésével érkeztek Prüfening apátságából. 1138-ban Eberhard elkísérte Bamberg püspökét Rómába, ahol őt II. Ince pápa apáttá szentelte és Biburg első apátjává rendelte. Tizennégy éven át vezette Biburg kolostorát, ebből kilenc évig apátként. Vezetése alatt gyorsan fellendült a kolostor. Szerzeteseivel a Clunyben és Hirsauban kialakult szerzetesi életet élte; ennek jellemzői: szigorú hallgatás, ünnepélyes szentmise és zsolozsma, kereszt- és Mária-tisztelet. Az apátság hirsaui mintára épített templomát 1140-ben szentelték fel. Eberhard apátot messze földön ismerték és becsülték.

Amikor I. Konrád salzburgi érsek halála után, 1147-ben összeült a választógyűlés, egyhangúan Eberhard apátot választották meg salzburgi érsekké. Vonakodva fogadta el a választást. 1147. május 11-én szentelte fel Boldog Freisingi Ottó püspök.

Salzburg érsekeként Eberhard tizenhét éven át áldásos tevékenységet folytatott. Kiterjedt egyházmegyéje vezetéséről, a kolostorok és templomok érdekének sikeres védelméről számos megmaradt okmány és levél tanúskodik. Jelentős egyházpolitikai tevékenysége mellett lelkipásztori kötelességeit sem hanyagolta el, és mindenekelőtt püspöki hivatalának ilt. Hogy a német nyelvterület többi részével ellentétben a délkeleti terület később mentes maradt a szakadástól, és engedelmességet tanúsított III. Sándor pápa iránt, az Eberhard érdeme. Egyházmegyéjének világi papsága és szerzetesei egyhangúan melléje álltak. Kapcsolatai messzire: Aquilejáig és Velencéig, Francia- és Magyarországig nyúltak. Az ő befolyása tartotta vissza Magyarországot is attól, hogy elismerje IV. Viktor ellenpápát.

Érdemeket szerzett azáltal is, hogy magasra emelte egyházmegyéje papságának és népének erkölcsiségét. Kortársai magasztalták benne a Szentírás különleges ismeretét, csodálták határtalan jótékonyságát. Megalapította az ágostonos kanonokok kolostorát a stájerországi Vorauban, a magyar határhoz közel, s ez a vallási élet központja lett. Számos kolostor és templomalapítás fűződik nevéhez. Salzburgban és Regensburgban zsinatokat tartott. Előmozdította a Mária-tiszteletet; a jelentősebb Mária-ünnepeket oktávával látta el.

Amikor I. Barbarossa Frigyest, III. Konrád császár unokaöccsét ez utóbbi javaslatára 1152. március 4-én királlyá választották, majd három évvel később IV. Hadrianus pápa császárrá koronázta, a birodalomban hiányzott a pápai párt. Eberhard bátran síkraszállt ugyan az Egyház szabadságáért, ő azonban nem volt harcos politikus, sem politikai vezér. Életrajza tanúsága szerint az volt az alapelve, hogy hagyni kell mindenkit lelkiismerete szerint cselekedni. Eberhard megfontolt, körültekintő, mérlegelő ember volt, döntéseiben inkább habozó, mint gyors, hűségesen kitartó és különösen nemes lelkületű. Az 1159. évi vitás pápaválasztás után Eberhard bölcs megfontolással III. Sándort ismerte el törvényes pápának. Kifejezte jókívánságait Sándornak, és kérlelte, hogy győzelmét használja fel az Egyház egységének megőrzése érdekében. Sándor iránti lelkesedéséről azonban éppoly kevéssé beszélhetünk, mint Frigyes elutasításáról; különösen, mert Sándor pápa oktalan magatartásával Eberhardban, mint sok másban is, megütközést váltott ki: a pápa kiközösítette a császárt, és feloldotta alattvalóit a hűségeskü alól. Ennek ellenére Eberhard, miután III. Sándort törvényes pápának ismerte el, a pápa fő támasza lett a birodalomban a császár ama törekvéseivel szemben, hogy ismét megvalósítsa a Karoling- Ottó-i birodalmi egyházat, továbbá IV. Viktor ellenpápa jogtalanságával szemben, aki az egyházi reform képviselőjeként lépett fel.

A császár már egy szeptember 16-i írásában sürgetően figyelmeztette Eberhard érseket, hogy se ő, se püspöktársai ne hamarkodják el a pápaválasztás elismerését, és ne tegyék azt a vele való egyetértés nélkül; Eberhard maga is eltökélte, hogy csak olyan személyt ismer el, aki szavatolja a birodalom méltóságának és az Egyház jogának és szabadságának megtartását. A császár 1160. január 13-án zsinatot hívott össze Páviába, s erre Eberhard érseket is meghívta. Amikor aztán a zsinatot megkésve, február 5-én megnyitották, mintegy ötven püspök jelent csak meg. III. Sándor elutasította, hogy megjelenjen a gyűlés előtt. Eberhard is hiányzott: fele útján, Trevisóban megfordult, és megelégedett azzal, hogy távolmaradását kimentse a császárnál.

1160/61 telén megjelent Eberhard egy követe III. Sándornál Anagniban. A pápa leplezetlen örömmel fogadta. 1162. március 16-án III. Sándor egy írásában biztosította Eberhardot, hogy nincs hőbb vágya, mint a béke a császárral. A pápa békemisszióval bízta meg az érseket. Milánó meghódítása után Barbarossa Frigyes császár 1162. március 30-án zsinatot tartott, amelyen Eberhard is részt vett. A császár tiszteletteljesen fogadta ugyan, béketörekvései azonban meghiúsultak.

1163 áprilisában Eberhard, aki időközben Németország pápai legátusa lett, Mainzban újból találkozott a császárral. IV. Viktor halála (1164. április 20.) után III. Sándor ügye kedvezőre fordult Itáliában és Franciaországban; Németországban azonban III. Sándor követőit súlyos csapás érte Eberhardnak 1164 nyarán bekövetkezett halálával.

Eberhard érsek egész életében arra törekedett, hogy vitás esetekben közvetítsen. Ellenfelei -- így I. Barbarossa Frigyes császár is -- időnként megharagudtak rá, de mindig tisztelték. Békét teremtett a regensburgi püspök és Henrik bajor herceg között. A kibékítés gyakran csak évekig tartó fáradozás után sikerült, sőt egyes esetekben csak Eberhard halála után járt eredménnyel. Jól beleillik Eberhard életének képébe, hogy utolsó szolgálata is a béke műve volt. Ama kísérlete, hogy békés megegyezést hozzon létre a steiermarki Ottokár őrgróffal való viszálykodásban, aki Leibnitz érseki várkapitány ellen vonult Seckau vára elé, kimerítette a koros érsek végső erejét. A megegyezés létrejött, az aggastyánt azonban súlyos betegen vitték a Graz melletti Rein (Reun) ciszterci kolostorába, ahol 1164. június 22-én meghalt. Holttestét Salzburgba szállították.

Egy Salzburgból való kortársi tudósítás ezeket közli a lakosság Eberhard halála utáni magatartásáról: ,,A hírt minden szomorúsága mellett is szívesen nevezném örömtelinek, tudniillik, a bélpoklosok összegyűltek, hogy adományaikkal, imáikkal, panaszukkal és áldozataikkal az utolsó, jól megérdemelt tiszteletet tanúsítsák iránta... A szegények az ég felé kiáltozták: ,,Atyánkat veszítettük el, micsoda csapás ez számunkra!'' Még a tehetősek is panaszkodtak -- egyik, mert urát, másik, mert barátját és atyját vesztette el.''

Bár a 15. század közepén elkezdett szentté avatási per nem járt eredménnyel, Eberhardot a salzburgi egyházmegyében és a bencés rendben a szentek között tisztelik. Úgy szokták ábrázolni, amint a szegényeknek szolgál az asztalnál.


FISHER SZENT JÁNOS
* Beverly (Yorkshire), 1479 körül + London, 1535. június 22.
Tizennégy éves volt, amikor már Cambridge-be került, ahol előbb bakkalaureátust, majd doktori fokozatot szerzett teológiából. Huszonöt éves korában pappá szentelték.

Nemcsak lelkipásztor volt, hanem tudós és humanista is. Hamarosan protektorrá, később az egyetem kancellárjává nevezték ki. Amikor a király édesanyja őt választotta gyóntatójává, és minden ügyben tanácsát kérte, rávette, hogy alapítson két teológiai tanszéket, egyet Cambridge-ben, egyet Oxfordban.

1504-ben, mindössze harmincöt évesen, Jánost Rochester püspökévé nevezték ki. Továbbra is igénytelenül és szerényen élt, járta a betegeket és a szegényeket, gyakran személyesen adta fel a betegek szentségeit. Órákon át tartózkodott olyan nyomortanyákon, ahol szolgája sem tudott megmaradni.

Személyes szokásai szigorúak voltak, mint egy szerzeteséi. Így például naponta csak négy órát aludt. Egyetlen szenvedélye volt: a könyvek. Azzal a szándékkal, hogy könyvtárát egykor majd a cambridge-i egyetem örökli, olyan gyűjteményt hozott össze, amely hamarosan Európa legkiválóbb állományai közé tartozott.

Püspök korában is megtartotta a cambridge-i egyetem vezetését. Cambridge az előző években mélyre süllyedt. Könyvtára mindössze 300 kötetre zsugorodott. Nem rendelkezett görög és héber tanszékkel. János püspök mindkettőt fölállította. Negyvennyolc éves korában még elkezdett görögül tanulni, ötvenegy éves fejjel pedig héberül. A híres humanistát, Rotterdami Erazmust meghívta professzornak Cambridge-be.

Az általános fanatizmus korában János püspök mindig megőrizte józanságát. ,,A tévedést gyűlölni, a tévedőt szeretni'': ez lehetett volna jelmondata. Írt ugyan egy négykötetes könyvet Luther ellen, de nem hunyt szemet az Egyház körein belül uralkodó visszaélések fölött sem.

Amikor VIII. Henrik király 1522-ben beleszeretett Boleyn Anna udvarhölgybe, és minden eszközt fölhasznált, hogy a spanyol Aragóniai Katalinnal fönnálló házasságát fölbontassa, azt gondolta, hogy támaszt talál a rochesteri püspökben, aki iránt többször kimutatta jóindulatát. Ebben csalódnia kellett. Pápai legátus érkezett Londonba, hogy kivizsgálja a felbontandó házasság ügyét. Egy ideig úgy látszott, sikerül a király terve, de egyszer csak János, a rochesteri püspök kijelentette, hogy egy házasságot, amely immár húsz éve fennáll, ,,sem isteni, sem emberi hatalom nem bonthat föl; ennek a meggyőződésének hangsúlyozására kész saját életét is föláldozni''. Befejezésül Keresztelő Szent Jánosra utalt, aki a házasság fölbonthatatlanságának védelmezőjeként elszenvedte a halált.

Ekkor valóságos hajtóvadászat kezdődött a püspök ellen. Kétszer bebörtönözték, egyszer meg akarták mérgezni, egy másik alkalommal puskagolyó csapódott be könyvtárának ablakán, de célt tévesztett. Azután megpróbálták -- épp úgy, mint Morus Tamást -- belekeverni a ,,kenti szent nő'' pörébe. Ez a látnoknő ugyanis -- állítólag az Üdvözítő közvetlen parancsára -- föllépett a király új házasságkötése ellen. De mindezeknél fájdalmasabban érintette Jánost püspöktársainak tanácsa, akik kompromisszumot terjesztettek eléje. ,,A várat azok árulják el, akiknek védeniök kellene'' -- jegyezte meg keserűen.

Végül VIII. Henrik esküt követelt alattvalóitól, amely a Boleyn Annával kötött házasságát érvényesnek ismerte el, és a királyra ruházta a legfőbb egyházi hatalmat. Ekkor végképp eldőlt János püspök sorsa.

Börtönbe vetették, és ott tíz hónapon át senyvedett. A pápa eközben kinevezte bíborossá. Henrik király dühöngött: ,,Csak küldjön neki bíbor sapkát a pápa -- kiabálta --, majd gondoskodom róla, hogy ne legyen feje, amelyre föltehesse!''

1535. június 22-én hajnali öt órakor fölébresztették Fisher bíborost. ,,Ma délelőtt ki fogják végezni'' -- mondták neki, mire ő ezt mondta: ,,De még túlságosan korán van, hagyjon még, kérem, egy kicsit aludni.'' Aztán még két órán át oly mélyen aludt, mint egy gyermek.

A hosszú raboskodás annyira elgyengítette az idős férfit, hogy székben kellett a vesztőhelyre vinni. De amikor a vérpadon állt, hangja erősen zengett. Kijelentette, hogy a szent, katolikus Egyházért hal meg, és kérte az embereket, imádkozzanak érte, hogy a végsőkig állhatatos maradjon.

Azután elimádkozta a Te Deumot és a zsoltárt: ,,Te benned bízom, Uram...'' Megbocsátott hóhérjának, és fejét a tőkére hajtotta.

Testét egy napig ott hagyták heverni, aztán valami gödörbe vetették. Fejét póznára tűzve a londoni hídra állították, és ott hagyták tizennégy napig. Azt mondják, olyan volt, mintha élne: orcái enyhén pirosak voltak, és arcvonásain a mélységes béke kifejezése ült. Két hét után nagy barátja, Morus Tamás feje került a helyére.

Mindkettőjüket haláluk után négyszáz évvel, 1935-ben avatta szentté XI. Pius pápa. Életük felett elmélkedve így kiáltott föl a pápa: ,,Tales ambio defensores! -- Ilyen védőket kívánok hitünknek!''


--------------------------------------------------------------------------------

Erről a kiváló angol egyházi férfiúról dicsekedve mondta a királya - -amikor a király még egységben volt Róma püspökeivel --, hogy egyetlen más országnak sincs olyan püspöke, mint Fisher.

A híres humanista, Rotterdami Erazmus, akit a szent püspök meg tudott nyerni a cambridge-i egyetemre, azt mondta róla: ,,Nincs nála bölcsebb emberünk és szentebb püspökünk.''

Fisher János négykötetes munkát írt Luther ellen. Amikor azonban valaki gratulált neki ehhez, azt válaszolta: ,,Talán jobb lett volna, ha helyette inkább imádkozom.''

Hogy Fisher püspök az általános vallási fanatizmus korában mennyire világosan ítélt, mennyire jól látta és néven nevezte a katolikus Egyházban fennálló visszaéléseket is, mutatja egy idézet Luther- könyvéből: ,,Szeretném, ha a római pápák megreformálnák püspökeik erkölcseit, amennyiben a nagyravágyást, mohóságot és fényűző életet száműznék belőlük. Ez az egyetlen eszköz azoknak elhallgattatására, akik a pápát gyalázkodásokkal halmozzák el. Ha ezt halogatja, hamarosan Isten büntető ítéletétől kell tartanunk.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Fisher János életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve, a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.

Példája:
    Az emberi gyengeség és bűn ellen szilárdan kell ellenállnunk!
        Nem hódolhatunk be - még ha életünket kell is adnunk.


Szent Özséb     vértanú főpap


NOLAI SZENT PAULINUS
* Bordeaux közelében, 353/54. + Nola, 431. június 22.
Szent Paulinus püspök (teljes nevén Pontius Meropius Anicius Apulinus Paulinus) pogány családban született. Apja magas rangú császári hivatalnok volt, ősei egy nemes római család tagjai voltak, akik hatalmas vagyont gyűjtöttek össze. Így a családnak Gallián kívül kiterjedt birtokai voltak Hispániában és Dél-Itáliában. Életrajzot nem írtak a kortársak Paulinusról, ő maga azonban művelt íróember volt, ezért a levelezéséből és egyéb munkáiból tudunk néhány részletet az életéről.

Szent Ágoston kortársa volt: születésük és haláluk éve szinte azonos. Paulinus Gallia leghíresebb iskolájába járt Bordeaux-ban, a híres rétor és költő, Ausonius tanítványa volt. A pogány Ausonius és a tanítvány, s feltehetően a két család között is, bensőséges barátság alakult ki. Ausonius fiaként szerette Paulinust, ő pedig atyját és nevelőjét tisztelte tanítójában. E barátság meghatározó szerepet játszott Paulinus pályáján. Ausonius ugyanis 365--367-ben a császár, I. Valentinianus fiának, Gratianusnak a nevelője, majd Itália, Illyria és Afrika prétori prefektusa lett. Érthető, hogy mindent elkövetett kedves tanítványa érdekében, aki szintén hivatalnoki pályára készült. Ennek tudható be, hogy Paulinus hamarosan szenátor, 381-ben pedig Campania kormányzója lett.

Campania népe sokkal jobban befogadta a kereszténységet, mint a Paulinus által ismert Gallia. Különösen meghatotta az az áhítat, amellyel Szent Félix vértanú sírját vették körül január 14-én, amikor nagy tömeg gyűlt össze a vértanú ünneplésére. Paulinus már ekkor, pogányként Szent Félixnek ajánlotta életét. Hivatalát nem sokáig viselte, mert 384-ben lemondott, és feleségével, Teréziával együtt hispániai birtokára indult. Itt végre született egy gyermekük, akit Celsusnak neveztek el, de nagy fájdalmukra a fiú nyolc napos korában meghalt.

Ezt követően elhagyták Hispániát, és aquitániai birtokukra vonultak vissza, hogy felejtsék gyászukat, s távol a közügyektől és háborúskodásoktól a költészet és a filozófia szépségeit élvezhessék. Társaságukban volt Ausonius mester, egy fiatal, még pogány ügyvéd, Sulpicius Severus, a filozófus Jovius és a dúsgazdag Gastidius. Valószínű, hogy ebben az időszakban Paulinus megfordult Milánóban is, és találkozott Szent Ambrussal, akitől -- mint később rá emlékezve mondja -- hitet merített.

E csendes esztendők alatt megérlelődött elhatározása, hogy megkeresztelkedik. A katechumenátust egy Amandus nevű papnál végezte, s a bordeaux-i püspök 389-ben megkeresztelte. Paulinus túl volt már harmincötödik évén, amikor kérte a keresztséget, de ez akkoriban szokás volt. Szent Jeromos és Szent Ágoston is felnőtt férfi volt már, amikor megkeresztelkedett.

A keresztség napja Paulinusnak a megtérés napja volt. Szakított pogányságával és a pogány kultúrával. Korábban sűrűn váltott levelet Ausoniusszal, most válasz nélkül hagyta leveleit, mert maga mögött hagyta a Krisztust nem ismerő antik világot. Feleségével együtt ismét Hispániába utazott, s ott kezdte valóra váltani az evangéliumban hallott igéket. 393-ban eladta hispániai birtokát, és árát szétosztotta a rászorulók között, majd megkezdte ,,szerzetesi'' életét.

A nyugati egyházban ezekben az évtizedekben még nem volt kolostor és szerzetesi regula. Voltak viszont remeték, s kisebb, világtól elvonult közösségek alakultak, melyek tagjai az evangéliumi tanácsok szerint az imádságnak és szellemi munkának szentelték magukat. Szent Márton, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Vercelli Szent Özséb körül is ilyen közösségek születtek. Paulinus is úgy határozott, hogy elvonul a világtól, és az evangéliumból tanult szegénység és alázatosság követője lesz. De ugyanúgy járt, mint Ágoston, akit szintén a nép kívánságára szenteltek pappá. Barcelona népe Paulinust akarta papjaként látni. Ő azonban csak azzal a feltétellel vetette alá magát a nép akaratának, hogy nem köti magát a barcelonai egyházhoz, mert távolabbi terve szerint Nolában akart megtelepedni. 394 karácsonyán Lampius püspök pappá szentelte, Paulinus pedig mindjárt a következő évben útra kelt Nola felé. Vele tartott Terézia, aki ettől kezdve csak lelki társa volt, továbbá néhány barátjuk. Köztük egy másik házaspár: Turcius Apronianus és Avita, valamint a gyermekeik, Eunomia, Asterius, Alfia és Emilius.

Nolába érkezve nem a városban telepedtek meg, hanem Szent Félix sírja közelében, a városon kívüli barlangokban. A szerzetesi közösség -- külön laktak a férfiak és külön a nők -- lélekben és hitben egy volt. Imádságaikat a vértanú sírja körül végezték. Egyszerű ételüket közös asztalnál fogyasztották, és mindig vendégül látták a zarándokokat. Paulinus, aki ismerte a verselés művészetét, minden esztendőben dicsőítő verset írt Szent Félixről a szerzetesi közösség külön örömére. Életük a szegénység és az alázatosság szeretete volt, és ez különös fényt adott lelkületüknek más hasonló közösségek között.

Teréziáról 408 után Paulinus soha nem tesz említést, ebből arra lehet következtetni, hogy még abban az évben meghalt.

409 körül megválasztották Paulinust Nola püspökévé. Fölszentelésének évét csak Szent Ágoston leveleiből tudjuk kikövetkeztetni, aki 408-ban még csak Paulinusnak, 410-ben már Paulinus püspöknek írt.

A következő húsz évről nincsenek adatok. Annyit tudunk, hogy a Szent Ágoston, illetve Pelagius és követői közötti kegyelemtani vitába Ágoston oldalán avatkozott be. Föltételezzük, hogy minden energiáját lekötötte a püspökség, a Szent Félix-zarándokhely és a város gondja, mert előbb a gótok, majd a vandálok vonultak át a vidéken.

A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést. Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök, Symmachus és Acundinus. Velük még szentmisét koncelebrált, majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én reggel halt meg.

Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére. Nem sokkal később, 455-ben a vandálok földúlták a szentélyt, és tisztelete feledésbe merült. Szent maradványait a 11. században vitték Rómába, ahol ettől kezdve tisztelték. Az ereklyéket a Szent Bertalan-templomban helyezték el a Tiberis szigetén. Ezt a templomot III. Ottó császár építtette a prágai vértanú püspök, Szent Adalbert tiszteletére, nevét azonban Bertalan apostoltól veszi, mert maradványait ide hozták. X. Pius pápa 1908-ban elrendelte, hogy Paulinus ereklyéit vigyék vissza Nolába. A szent püspök ünnepét ő terjesztette ki az egész Egyházra.


--------------------------------------------------------------------------------

Sulpicius Severus úgy tudja, hogy aquitániai tartózkodása idején Paulinus szembajt kapott és majdnem megvakult. Betegségéből Szent Márton püspök gyógyította meg csodálatosan.

Megtérése után Paulinus a birtokait pénzzé tette és az Egyház karitatív céljainak szolgálatára átadta Galliában és Hispániában is. Nem így Nolában. Már korábban állt egy kis templom Szent Félix sírja felett. Amikor társaival együtt e sír közelében megtelepedett, itáliai birtokai árán templomot emeltetett a sír fölé. A templomhoz csatlakozott három oratórium, egy keresztelőkápolna, egy szállás a zarándokoknak és azok cellák, amiket maguk használtak. Saját celláját a templom oldalában, az első emeletre helyeztette el, és a falon nyílást vágatott, hogy bármikor láthassa Szent Félix sírját.

E templomot Paulinus igen gazdagon díszíttette. Különlegessége, hogy figyelmen kívül hagyva a kilencven évvel korábbi elvirai zsinat képeket tiltó határozatát, a templom falaira bibliai jeleneteket festetett, és feliratokkal látta el.

Egy legendás elbeszélés szerint amikor a vandálok megtámadták Nolát, foglyul ejtettek egy ifjút, és túszként magukkal akarták vinni. Az ifjú egy özvegyasszony egyetlen fia volt, ezért Paulinus kiváltotta, és maga ment túszként fogságba. A vandál király palotájába került, ahol kertészként dolgozott mindaddig, míg társaival együtt ki nem váltották. A történészek szerint ez az eset egy későbbi Paulinusszal történt, kétségtelen azonban, hogy az evangéliumot megvalósító szerzetespüspök képéhez is illik ez a legenda.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Paulinus püspök a szegénység szeretetével és a lelkipásztori buzgósággal tündököljön szentjeid között, kérünk, engedd, hogy akinek érdemeit ünnepeljük, annak példáját is kövessük a szeretetben!

Példája:
    Sokféle feladat vár mindegyikünket, végezzük azt nagy igyekezettel.


MORUS SZENT TAMÁS
* London, 1478. február 7. + London, 1535. július 6.
Morus Tamás kétségtelenül a legrokonszenvesebb szentek közé tartozik. Apja bíró volt Londonban, s fiát igen korán iskolába küldte. A tehetséges fiú tizenhárom éves korában egy érsek udvarába került apródnak, aki hamarosan az oxfordi egyetemre küldte. Két év múlva apja visszahívta Londonba, és ott fejezte be tanulmányait. Huszonhárom éves korában Tamás már ügyvéd volt. Három évvel később kezdte politikai pályafutását, és tagja lett a parlamentnek. Lelkes humanista volt, és szoros barátság fűzte a nagy humanistához, Rotterdami Erazmushoz. Angol és latin költeményeket írt, és előadásokat tartott Szent Ágoston Civitas Dei című művéről. Mindenütt kedvelték, és hivatásbeli sikerei a legszebb reményekre jogosították föl. Ennek ellenére Tamás nem volt egészen biztos abban, hogy a helyes utat választotta-e? Hosszú időn át arra gondolt, hogy pap lesz. Különösen a karthauziakhoz vonzódott. Érett megfontolás után belátta azonban, hogy nincs hivatása az egyházi rendre és megházasodott. Jane Colttal kötött házassága igen boldog volt. Négy gyermekük, három lány és egy fiú született.

Családi életük ideális volt. Abban a korban, amikor a nőket még másodrendű teremtményeknek tekintették, Tamás gondolt rá, hogy leányainak megfelelő képzést adjon. Többek között latint, görögöt és csillagászatot tanultak. Ezért a családi beszélgetéseik abban a korban szokatlanul intellektuális szinten mozogtak. A ház barátai és gyakori vendégei közé tartoztak a kor legjelentősebb emberei, mindenekelőtt Rotterdami Erazmus, a festő Hans Holbein, Fisher rochesteri püspök és sokan mások is.

De ugyanúgy ápolták a vallásos életet is. Minden este közös imára gyűlt össze a család és az egész személyzet. Étkezések alkalmával pedig először mindig egy szakaszt olvasott a Szentírásból valamelyik gyermek.

Személyes szokásaiban Sir Thomas rendkívül szerény, étkezésben teljesen igénytelen volt. Minden nap szentmisére ment, és elmondta Mária kis zsolozsmáját. Gyakran járt London szegénynegyedében, hogy támogassa a különösen rászorulókat. Egyetlen szegény sem kért tőle hiába étkezést vagy éjjeli szállást.

Politikai munkája mellett mint író is tevékenykedett. Sok dalát ma népdalként éneklik, Utópia című könyve világhírű lett. Benne a korai kapitalista Angliában található visszaéléseket bírálja. Ez az ,,igazán arany és nem kevésbé üdvös mint értékes könyv a legjobb állami alkotmányról, az újonnan fölfedezett Seholsincs szigetről'' 1516-ban Löwenben jelent meg, és sok nyelvre lefordították. A korai polgári utópisztikus szocializmus első okmányának és sok utána következő szociális utópia példaképének számít. Morus Tamás ugyanis olyan gondolatokat fejtett ki benne, amelyek messze túlmutatnak saját korán.

1511-ben, hatévi házasság után, meghalt a felesége, Jane, és négy kisgyermekkel hagyta magára. Néhány héten belül újra megházasodott. Sokan ezt rossz néven vették tőle, de hát mihez kezdett volna ez a fiatal, elfoglalt politikus és tudós négy kicsi gyermekkel? Második felesége özvegy volt, és hét évvel idősebb nála. Hogy férje művészet- szeretetének kedvében járjon, hárfán, lanton és fuvolán muzsikálni tanult, és gyermekeinek is jóságos anyja lett.

Ezekben az években Sir Thomas jelentősen előrehaladt hivatásában. A család hamarosan egy szép házba költözhetett London előkelő városrészében, Chelsea-ben. Tamás anyagiaktól való függetlenségét mutatja egy levele, amelyet csűreik leégése után írt a feleségének: ,,Bizonyos, hogy kár ennyi jó gabona elvesztése. De ha Isten jónak látta, hogy ezt a megpróbáltatást küldje ránk, akkor legyünk békességben, sőt örüljünk, hogy meglátogatott minket.''

Mind sűrűbben kapott fontos jogászi, politikai és diplomáciai megbízatásokat. Legnagyobb sikere egy franciaországi diplomáciai küldetés volt. Ez döntően hozzájárult, hogy létrejöjjön a cambriai béke, amely véget vetett I. Ferenc francia király és V. Károly császár szűnni nem akaró viszálykodásainak.

1509-ben VIII. Henrik lépett az angol trónra. Kezdetben úgy látszott, hogy kitűnő uralkodó és az Egyház hű fia. Luther ellen készített írása kiérdemelte részére a pápától a Defensor Fidei, a hit védője címet, amelyet az angol királyok mindmáig megtartottak.

1522-ben azonban a király beleszeretett Boleyn Anna udvarhölgybe. Megkísérelte Rómában érvényteleníttetni a spanyol hercegnővel, Aragóniai Katalinnal több éve fennálló házasságát. Amikor ez nem sikerült, elhatározta, hogy a német fejedelmi családok példájára elszakad Rómától. Hogy ezt a néppel elfogadtassa, szüksége volt egy politikusra, aki a diplomáciában jártas, és mind a világi, mind az egyházi hatóságok előtt egyaránt népszerű. Választása Morus Tamásra esett. 1529-ben kinevezte kancellárjává.

Henrik király jóindulattal volt kancellárja iránt. Diplomáciai tehetségét ugyanúgy értékelte, mint sziporkázó szellemességét. Sir Thomas azonban nem ringatta magát ábrándokba. ,,Nem számíthatok barátságára'' -- vallotta meg vejének és későbbi életrajzírójának, William Ropernek, ,,mert ha a fejem megszerezhetné neki valamelyik franciaországi kastélyt, lefejeztetne.''

A király azt remélte, hogy Sir Thomas személyében szövetségesre lel terveihez, de hamarosan belátta, hogy csalódott. Eleinte sikerült a kancellárnak távol tartania magát a király első házasságának érvényességéről folyó vitától. ,,Nem vagyok sem egyházjogász, sem erkölcstan-tudós -- szokta mondani, amikor a király vagy más valaki a véleménye felől kérdezte --, ezekben a dolgokban nem vagyok illetékes.''

A király azonban lépésről lépésre haladt előre. Először arra kényszerítette a papságot, hogy ismerjék el az ,,angol egyház oltalmazójának és fejének'', de még megengedte a kiegészítést: ,,amennyire Krisztus törvénye megengedi''. Sir Thomas már akkor le akart mondani kancellárságáról, a király kérésére mégis maradt. A helyzet azonban nemsokára tarthatatlanná vált. Morus Tamás könyveket és tanulmányokat írt a protestánsok ellen, miközben a király egyre nagyobb mértékben utánozta azok intézkedéseit. 1532. május 16-án Sir Thomas benyújtotta lemondását, s ezúttal el is fogadták.

Ezzel elveszítette fizetését, és mivel állandóan elutasította, hogy hivatala révén meggazdagodjék, családja kezdett szükséget látni. El kellett bocsátani a cselédséget, és be kellett érni a legszükségesebbel.

Sir Thomas azonban nem veszítette el nyugalmát. Derűsen mondta hozzátartozóinak: ,,Ha másképpen nem megy, mindnyájan koldustarisznyát fogunk, és az ajtók előtt a Salve Reginát énekeljük. Így együtt maradhatunk, és közösen boldogok lehetünk.'' Sir Thomas másfél éven át egészen visszavonultan, csak irodalmi munkáinak élt. Közben a király feleségül vette Boleyn Annát. Koronázására Sir Thomas nem ment el, pedig meghívták.

A király tombolt a sérelem miatt, az udvaroncok pedig végleg el akarták gáncsolni a volt kancellárt. Belerántották egy pörbe, amelyet egy látnoknő ellen folytattak, aki a király második házasságát -- állítása szerint -- isteni parancsra támadta, és ezért halálra ítélték. Sir Thomas a szokott ügyességgel védte magát, és a király kénytelen volt az eljárást leállíttatni.

De hamarosan nyílt törésre került a sor. A pápa a király második házasságát érvénytelennek nyilvánította, és kimondta a kiközösítést. Henrik király azzal válaszolt, hogy a parlamenttel az angol egyház egyetlen fejévé nyilváníttatta magát, és magának követelte mindazt a hatalmat és méltóságot, amely addig a pápa kiváltsága volt. Minden alattvalónak esküt kellett tennie az új törvényre. Sok katolikus, még püspök és pap is, úgy segített magán, hogy csendben hozzátette: ,,amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát''. Sir Thomas azonban nem élt ilyen fogással. Megtagadta az eskü letételét, ezért a hírhedt londoni Towerbe zárták.

Nemde karthauzi akart lenni valamikor? Fogságában istenadta alkalmat látott a szemlélődő életre. Ebben a szellemben tűrt éhséget és hideget. Kezdetben gyakran meglátogathatta a családja, különösen kedvenc leánya, Margit. Azt remélték, hogy az aggódó családtagok szelíd nyomása el fogja érni azt, amit a fenyegetések és kínzások nem tudtak elérni. Félrevezetésül azt mondták neki, hogy bebörtönzött barátja, Fisher bíboros már letette az esküt. Amikor mindez nem járt eredménnyel, megszigorították a fogságot, és megtiltották a látogatásokat. A levelek, amelyeket fogságából Margit leányának írt, legfontosabb lelki írásai közé tartoznak.

,,Engem még nem akar a jó Isten'', sóhajtott Sir Thomas, amikor vérpadra vittek három karthauzi szerzetest -- őket később még tizenöt követte. Belsőleg készen állt a vértanúságra, de vakmerőségnek tekintette, hogy arra törekedjék.

1535. június 22-én lefejezték Fisher bíborost. Kilenc nappal később Sir Thomast is bíróság elé állították. Ezúttal nem segített rajta jogászi ügyessége; az ítélet előre eldöntött dolog volt. Most nyíltan kifejtette, hogy világi uralkodó nem igényelhet magának vallási jogokat.

Július 6-án vezették a vesztőhelyre. Nyugodt és derűs volt, mint mindig. A vejét arra kérte, hogy adjon egy aranyat a hóhérnak.

Morus Tamást barátjával és sorstársával, Fisher János bíborossal együtt 1886-ban boldoggá, 1935-ben, halálának négyévszázados évfordulóján pedig szentté avatták. Ünnepüket 1969-ben tették általánossá az Egyházban.


--------------------------------------------------------------------------------

Az újkor küszöbén élt szellemes és szeretetreméltó hitvallónak, akinek derűs természete a vérpadon sem tört meg, életéről bőségesen maradt ránk hiteles beszámoló mind a saját, mind a kortársai tollából. Már ifjúkorának irányítója, Morton canterburyi érsek azt mondta vendégei előtt, amikor Tamás őt szolgálta: ,,Ebből az ifjúból egyszer majd rendkívüli ember lesz. Aki megéri, látni fogja.''

Tamás igen szerény körülmények között élt, mert apja egy pennyt is alig adott neki. Diákéveiről ezt írja: ,,Így aztán a bortól és az élvezetektől távol maradtam, óráimat nem tékozoltam el, a bujaságot és a kicsapongást sohasem tanultam meg, és sohasem értettem ahhoz, hogy a pénzt rosszul használjam föl.''

Morus Tamás huszonöt éves volt, amikor beválasztották az alsóházba. Akkoriban azon vitáztak, hogy megszavazzák-e Margit hercegnőnek a 40.000 font sterlinges hozományát. Az alsóház többsége ellenezte a követelést. A királyi úrnak azonban senki sem merészelt ellentmondani. Csak Tamásnak volt bátorsága az egyébként is nyomasztóan megterhelt nép jogait megvédeni. Noha ő volt a parlament legfiatalabb tagja, szólásra emelkedett, és olyan erővel beszélt az önkényes adókivetés ellen, hogy a nép képviselői fölocsúdtak félelmükből, és elutasították a király javaslatát. A miniszter ezt jelentette az uralkodónak: ,,Egy tejfölösszájú okvetetlenkedő meghiúsította az ön tervét.''

Morus ügyvédként szerfölött sikeresen működött. VIII. Henrik hamarosan szolgálatába fogadta, mert véleménye szerint tovább már nem mondhatott le ,,egy ennyire kitűnő ember'' képességeiről. Akkoriban Tamás ezt írta barátjának, Fisher rochesteri püspöknek: ,,Nem szívesen jöttem az udvarba, ezt tudja mindenki. Maga a király is tréfásan szemrehányást tett érte. Azért olyan bizonytalanul érzem magam itt az udvarban, mint egy lovas, aki rosszul ül a nyeregben. De mindezek ellenére a király oly leereszkedő és jóságos, hogy mindenki azt képzeli magáról, Őfenségének ő a kedvence. Valahogy úgy áll velük a dolog, mint a londoni öreg hölgyekkel, akik azt hiszik, ha a Tower Istenanya-képe előtt elég áhítatosan imádkoznak, az Istenanya mindig csak rájuk mosolyog.''

A király kegyeinek ellenére Tamás becsületes ember maradt. Érveit mindig szabadon és félelem nélkül adta elő, és közben sohasem veszítette el humorát. Egyszer azt akarta a kancellár, egy bíboros, hogy a királyi tanácsban adjanak neki új tisztséget. Morus elbuktatta az ügyet, mire az ingerült kancellár így támadt a fiatal tanácsosra, Tamásra: ,,Nem szégyelli magát, noha korban és rangban az utolsó, mégis így lép föl a legnemesebb és legbölcsebb emberek ellen. Ezzel kimutatja ostobaságát.'' ,,Akkor adjunk hálát az Istennek -- válaszolt Tamás nevetve --, hogy a királyi tanácsban csak egy tökfej van.''

Morus kancellár-elődjei alatt napirenden voltak a megvesztegetések ajándékok és hálaszolgálatok formájában. A kancellária tagjainak gazdag bevételek forrása volt ez! Tamás második veje -- hivatalnok apósánál -- szívesen folytatta volna ezt a gyakorlatot. Egy nap félig mérgelődve, félig tréfásan azt mondta Tamásnak: ,,A bíboros legutolsó ajtónállójának ujjai is be voltak aranyozva, mert senkit sem engedtek előre, aki nem adott gazdagon borravalót. Amióta elvettem az ön leányát, egyetlen egy ajándékot sem kaptam. Lehet, hogy önnek ez becsület dolga, de én alig tűrhetem''. Nevetve válaszolta Tamás: ,,Az biztos, hogy nehéz egy kissé a helyzeted, de vigasztalásodra csak azt tudom mondani: Ahol jog és igazságosság forog kockán, ott nem számít sem tekintély, sem személy. Ha az apám, akit igazán szeretek, egy pörben szembekerülne az ördöggel, akit mindennél jobban gyűlölök, bizony az ördög javára ítélnék, ha neki volna igaza.''

Morus Tamás aggodalommal látta, hogyan bontakozik ki konfliktusa a királlyal. Akkoriban egyszer a Themze partján sétált a vejével. Többek között ezt mondta neki: ,,Ha három dolog jól elrendeződne az Egyházban, fiam, Roper, szívesen engedném, hogy zsákba varrva a Themzébe dobjanak. Az első az általános béke a keresztény fejedelmek között. A második a tökéletes hitegység a keresztény Egyházban. És a harmadik? Bárcsak rendeződne a király házasságának ügye Isten dicsőségére és az érdekeltek megnyugvására. Ez a kérdés még sok bajt fog okozni a kereszténységnek.''

Amikor már megfosztották hivatalától és vád alá helyezték, Tamás egy napon vidáman tért haza, és a fiával beszélgetett. A fiú már azt hitte, hogy elejtették apjával szemben a vádat. Tamás megmagyarázta neki: ,,A vád alól mentesülni? Arra egyáltalán nem is gondoltam. Akarod tudni, miért voltam olyan vidám? Hitemre! Azért örültem, mert az ördögöt megtréfáltam. Ennél az úrnál én már odáig mentem, hogy gyalázat nélkül nem vonulhatok vissza.''

Amikor Tamást beszállították a Tower börtönébe, azt mondta barátságosan a kapitánynak: ,,Uram, megígérem Önnek, hogy nem fogok panaszkodni ellátásra, lakásra és elhelyezésre. Ha mégis megszegném ígéretemet, vagy bármiben is terhére lennék önnek, akkor megengedem, hogy kíméletlenül tegye ki a szűrömet.''

Az egyik napon a börtönbe jött az államügyész, és elkobozta a könyveit és írószerszámait. Erre Tamás odalépett a ráccsal elzárt ablaknyíláshoz, és bezárta a súlyos fatáblákat. A megrökönyödött felügyelőnek szokott szívélyességével ezt mondta: ,,Ha egy kézművestől elveszik az anyagot és a szerszámot, nem marad más hátra, mint hogy bezárja a boltot.''

Miután meghozták a halálos ítéletet, közölték Tamással, hogy a király a felnégyelést kimondó ítéletet különleges kegyként a lefejezés enyhébb nemére változtatta. ,,Köszönöm a király jóságát'' -- mondta Tamás, és nevetve hozzáfűzte: ,,Kérem Istent, hogy minden barátomat őrizze meg a kegy efféle megnyilatkozásaitól.''

A hosszú börtön elgyöngítette. Úgy kellett a vérpadra fölsegíteni. ,,Lefelé már magam is lejövök'' -- mondta tréfálkozva. Azután elkomolyodott. Nyílt tekintettel végignézett a lélegzet-visszafojtva álló tömegen. A bíró meg akarta ugyan akadályozni, mégis hangosan ezt mondta: ,,Testvéreim, tanúnak hívlak titeket, hogy a szent katolikus hitben, mint Isten és a király hűséges szolgája halok meg. Hű szolgája vagyok a királynak, de először az Isten szolgája vagyok. Imádkozzatok a királyért, hogy Isten vezesse és világosítsa meg Őt.'' Azután letérdelt és elimádkozta az 50. zsoltárt, a Misereret.

Amikor ismét fölemelkedett, a hóhér hozzálépett, és mélyen megindultan bocsánatát kérte. Tamás megölelte őt és azt mondta: ,,Te ma velem a legnagyobb jótettet fogod tenni, amit halandó ember a testvérével tehet. Ne tétovázz tehát és ne félj megtenni kötelességedet. Az én nyakam azonban meglehetősen rövid. Szedd hát össze magadat, nehogy mellé üss és árts a hírnevednek.''

Maga kötötte be a szemét, majd a tőkére hajolt. A hóhér már megragadta a bárdot, amikor Tamás jelt adott, hogy várjon még egy pillanatra. Oldalra igazította a szakállát, és ezt mondta: ,,Ez igazán nem követett el felségsértést.'' -- Aztán lecsapott a bárd.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Morus Tamás életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve, a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.

Példája:
    Az örökkévalóság mindennél többet ér.

GONZAGA SZENT ALAJOS
* Castiglione, 1568. március 9. + Róma, 1591. június 21.
A Gonzaga család nevének abban az időben jó csengése volt. Egyik elődjük a brandenburgi választófejedelem leányát vette feleségül. A terület, amelyen a Gonzagák uralkodtak, kicsi volt. Ezért vagy a császár szolgálatába szegődtek, és vakmerő katona, esetleg kíméletlen zsoldosvezér lett belőlük, vagy az Egyház szolgálatába álltak, s ott tűntek ki. A Gonzagákat nem ritkán két bíboros is képviselte a szent kollégiumban. Kétségkívül tetterős, becsvágyó és életrevaló nemzetség volt a Gonzaga család.

Alajos 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése -- mint trónörökösnek -- előre meghatározta várható életútját. Alig volt tíz éves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. A fejedelmi fiúk és lányok között, akikkel együtt élt, ott volt a későbbi francia királyné, Medici Mária is. Megtartottak minden egyházi előírást, de az udvar valójában távol állt a keresztény lelkiségtől. A gyilkosságtól sem visszariadó kegyetlenség és a féktelen, léha viselkedés mindennapos volt. A fejedelmi családok úgy érezték, fölötte állnak a köznépnek, sőt a jognak és a törvényeknek is. Ebben a légkörben Alajos elhatározta, hogy megőrzi függetlenségét, és nem engedi, hogy környezete magával ragadja. Kora szerint még gyermek volt, de már tudta, mit kell tennie. A firenzei Angyali Üdvözlet- templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.

Firenzéből 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. A herceg volt az egész Gonzaga-ház feje. Ott állítólag már kifejezésre is juttatta meggyőződését: ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni.'' Életmódjának merőben eltérő formája állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. Mivel ezek száma nem volt csekély, nem lehet csodálkozni, hogy az ő másfélesége föltűnt, sőt kihívásként hatott.

1581-ben Alajost apródként Máriának, V. Károly legidősebb leányának, II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki spanyol hazájába készült visszatérni. Alajos szülei és testvérei vele együtt hajóztak a tengeren. Az apa játékszenvedélye miatt kényelmetlen pénzügyi helyzetbe sodródott Spanyolországban, s a tizennégy éves Alajosnak kellett levélben közbenjárnia a rokonságnál. Úgy látszik, apja nagyon bízott elsőszülöttének diplomáciai képességeiben. Amikor II. Fülöp király 1583-ban több évi portugáliai tartózkodás után visszatért Madridba, Alajost választották ki a latin üdvözlő szónoklat elmondására. Ez a beszéd ugyan a kor szokványos iskolai feladata volt, mégis elárul valamit az ifjú szónok tehetségéből. Ott Spanyolországban lett egészen világos a trónörökös előtt jövendő életútja. Be akart lépni a jezsuita rendbe, és ezzel hosszú küzdelem kezdődött apjával, aki abba még csak beleegyezett volna, hogy fia egyházi szolgálatot vállaljon, amelyet a bíborosi méltóság koronázhatott volna meg, a szerzetességet azonban kevésnek találta elsőszülötte számára.

1584 nyarán a család visszatért hazájába, csak egyik nővére maradt a madridi udvarban. Odahaza az édesapa még egyszer megkísérelt mindent, hogy fiát a szerzetesi hivatástól eltérítse. De ezúttal is alábecsülte fia határozottságát és bátorságát. 1585. november 2-án a trónörökös ünnepélyesen -- minden formaság betartásával -- lemondott összes jogáról, és a trónöröklést Rudolf öccsére ruházta. Nem volt véletlen, hogy halottak napját választotta alkalmul, mert valóban meghalt ennek a világnak. Két nap múlva Alajos már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét. Néhány hónappal később apja haláláról értesült.

Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg, szükség volt a legidősebb testvér tanácsára és segítségére. Rudolf öccse, akinek átadta az őrgrófságot, sok gondot okozott. A családi tanács által elhatározott házassági ajánlatot semmibe véve megszöktetett egy polgári származású leányt, és titokban feleségül vette. Alajos alig bírta rávenni, hogy vállalja, azaz hozza nyilvánosságra a megkötött és érvényes házasságot, és ezzel szüntesse meg a törvénytelen együttélés botrányát. Eközben Rudolf a mantovai herceggel Solferino birtoklásáért pörlekedett. Alajos először csak egy sornyi -- anyjának írt -- levéllel avatkozott az ügybe. Anyja egyébként a területi viták ügyében még Prágába is elment a császári udvarba. A viszályt azonban nem sikerült rendezni. Ekkor a mantovai herceg anyja azt javasolta, hogy Alajos legyen a döntőbíró. A rend általános főnöke elfogadta az ajánlatot, és megengedte, hogy Alajos hazatérjen, s ott a helyszínen oldja meg a vitás kérdéseket. Az, hogy az alig húsz éves fiatalembert bízták meg ezzel a feladattal, világosan mutatja, mekkora tekintélyt élvezett a családi körben. A közvetítés sikere tényleg nem maradt el, és helyreállt a béke. (Alig három évvel később azonban Rudolf erőszakos halállal meghalt, és egyik öccse lépett a helyébe.)

Alajos így szerencsésen megoldotta mindkét nehéz feladatát, amelyek miatt Lombardiába jött. Most visszahívták Rómába, hogy ott a Római Kollégiumban, a rend központi tanulmányi intézetében folytassa teológiai tanulmányait.

Egy alkalommal Rómát ,,igazi hazájának'' mondta, s az is lett földi útjának utolsó állomása. 1590/91 tele éhínséget hozott Itáliára, s vele pestist, amellyel szemben akkoriban szinte tehetetlenül álltak.

A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába, s életének utolsó heteiben Alajos több más bátor emberrel együtt a római ,,fekete halál'' ellen harcolt. Az egyik napon az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú ekkor kapta el a halál csíráját. Fájdalmas betegeskedés következett. Rögtön fölvette a betegek szentségét, de a betegség elhúzódott.

1591. június 21-én halt meg a Római Kollégiumban. Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én szentté avatták. Ünnepét 1842- ben vették föl a római kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Az ,,ifjúság példaképeként'' gyakran túlzottan lágy és színtelen egyéniségként rajzolták meg alakját, az életéből ránk maradt források azonban nemes jellemének és életszentségének határozott körvonalait tárják elénk.

Már ifjú udvaronc korában megmutatkozott egyenes lelkülete. Egyszer terített asztalnál azzal szórakozott egy hetvenes éveiben járó úr, hogy a fiatal nemesurak tetszését keresve mocskos tréfákat mesélt. Alajos e szavakkal fordult hozzá: ,,Nem szégyenli Ön, hogy a maga korában és rangjával így beszéljen fiatalemberek előtt? Nem tudja, hogy a rossz beszéd megrontja a jó erkölcsöt?''

Alajos kemény és határozott harcot vívott apjával, aki szenvedélyesen szembeszállt fiának azzal a szándékával, hogy a jezsuita rendbe lépjen. Sem harag, sem ígérgetés nem tudta az elszánt fiút szándékától eltéríteni. Amikor egyszer apja veréssel fenyegette, Alajos azt válaszolta: ,,Boldognak fogom tartani magamat, hogy ilyesmit szenvedhetek Istenért.'' Amikor apja azt kérdezte, hogy miért éppen a jezsuitákhoz akar menni, ezt felelte: ,,Éppen azért választottam a jezsuita rendet, mert abban senki sem vállalhat kitüntető tisztséget. Ha ilyesmire törekednék, a világban maradnék, ahol mint elsőszülött megkapnám az őrgrófságot.''

Öccse, aki Alajos helyett őrgróf lett, mint már mondtuk, titokban megszöktetett és feleségül vett egy polgárleányt. De rendje gondolkodásában megrekedve nem volt elég ereje, hogy nyíltan bejelentse ezt a ,,rangon aluli'' házasságot. Így látszatra törvénytelenül éltek együtt. Alajos sürgette öccsét, hogy szüntesse meg a botrányt, és hozza nyilvánosságra házasságkötését. Ezért határozott hangú, szinte a szeretet határait átlépő levelet írt neki: ,,Ha ezt nem érem el nálad, nem ismerlek el többé édestestvéremnek, és egyáltalán nem akarlak többé ismerni. Magam több mint négy év óta a család számára halottnak számítok. Igazán szégyenlenem kellene magamat magam előtt, ha most, miután Krisztus szeretetéért mindent, még magamat is elhagytam, emberi vonzalom miatt Krisztust elárulnám, és a neki okozott sértést semmibe venném... Tizenkét napig maradok itt, addig várok a válaszra. Ne késlekedj abban, ami kötelességed, ne késlekedj, és még egyszer: ne késlekedj! Jól jegyezd meg, hogy háromszor ismételtem ezeket a szavakat! Mert biztosan meg fogod bánni, ha megtagadod kérésemet.'' És Alajos végül elérte, amiért öccsét annyira ostromolta: a titokban tartott házasságkötést nyilvánosságra hozták, elviselve a nemesség megrökönyödését.

Betegségében is bizonyságot tett arról a nemes lelkű viselkedésről és bátorságról, amely egész életét jellemezte. Anyjához írt egyik levelében ezt mondja: ,,Egy hónappal ezelőtt már közel álltam hozzá, hogy megkapjam Istentől az elnyerhető legnagyobb kegyelmet, vagyis hogy az ő kegyelmében meghaljak. De úgy tetszett Istennek, hogy a halált elodázza, és helyette állandó lázt küldjön rám. Most is ettől szenvedek. Az orvosok, akik nem tudják, mi lesz a dolog vége, mindent megkísérelnek a test egészségéért. Nekem azonban fontosabb arra gondolnom, hogy Isten, a mi Urunk adjon nekem jobb egészséget, jobbat, mint amit az orvosok adni képesek. És tulajdonképpen boldog vagyok, mert remélem, hogy Isten, a mi Urunk néhány hónapon belül a holtak országából az élők birodalmába fog hívni.''

Erős hitével fölkészítette anyját arra a pillanatra, mikor majd halálhírét veszi. Fennmaradt egy 1591. június 10-én írt levele: ,,Mindezeket azért írtam, hogy teljesedjék egy különleges kívánságom: Fölséged az egész családdal együtt drága ajándékként fogadja halálom hírét. Adja rám anyai áldását, és álljon mellettem hazamenetelem alkalmával. És ezeket a sorokat azért írtam különösen szívesen, mert semmi másom sincs, amivel szeretetemet és gyermeki tiszteletemet kifejezhetném. Azzal fejezem be soraimat, hogy még egyszer alázatosan kérem áldását.''

Amikor közölték vele, hogy hamarosan meg fog halni, lázban égő szemei fölragyogtak az örömtől. ,,Örömmel megyek, nagy örömmel!'' Ezt ismételgette. Egyik társát, aki meglátogatta, ezzel fogadta: ,,Jó hírt kaptam: nyolc napon belül meghalok. Énekeld velem a Te Deumot!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, égi ajándékok szerzője, ki Szent Alajosban az ártatlanságot csodálatosan egyesítetted a bűnbánó lelkülettel, az ő érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy akik az ártatlanságban nem követtük, bűnbánatáról példát vegyünk!


BOLDOG BERNARDA BÜTLER szűz, III. r., rendalapító (1848-1924)
A svájci Auw-ban született. Nyolcan voltak testvérek. Szülei Isten és felebarát iránti szeretetben nevelték. 15 éves korában szüzességi fogadalmat tett, 19 évesen pedig belépett Altstattenben a Segíto Szuz Mária ferences novérekhez. Itt néhány idos novér élt akkoriban. A Verena keresztneve helyett itt kapta a Mária Szent Szívérol nevezett Mária Bernarda nevet. A szerzetben értékes emberi tulajdonságai és erényei révén hamarosan a novíciák mesternoje, majd a ház elöljárója lett. Sürgette a szabályok megtartását, a fegyelem terén mutatkozó lanyhulás megszuntetését. Bevezette az Oltáriszentség állandó imádását. Mindezek következtében a szerzetesi élet virágzásnak indult, a hivatások száma örvendetesen emelkedett. Egy ecuadori püspök 1887-ben novéreket kért hazájába. Mária maga indult el hat társával a misszióba, ahol különösen a szegények felkarolásával segítette az Egyházat. Már itt tervezte szerzete átalakítását missziós renddé. A nyolc évi termékeny munkának azonban vége szakadt, amikor Alfaro tábornok átvette a hatalmat és egyházüldözést támasztott. Elvette az egyházi vagyont, a szerzeteseket elkergette. Így Bernarda novérnek és társainak is el kellett hagyniuk az országot. 1895. aug. 2-án a kolumbiai Cartagoban telepedtek le, ahol a kongregáció gyorsan növekvésnek indult. 1912-ben Cartago érseke egyházmegyei szinten jóváhagyta a Segíto Szuz Mária Ferences Missziós Novérek kongregációját, mely Kolumbiában, késobb Brazíliában, Ausztriában, Olaszországban létesített házakat. Az ifjúság oktatásával, a szegények, betegek gondozásával foglalkoztak. Bernarda anya halála elott négy évvel lemondott fonöknoi tisztségérol. Cartagoban hunyt el 1924. máj. 19-én. Különösen a szegények és a hátrányos helyzetuek gyászolták. II. János Pál 1995-ben avatta boldoggá.
„Igazi eros no, okos, sokak lelki vezetoje, jeles ferences és misszionárius. Egyházának és a ferences Családnak fényes tanúságtételt hagyott az evangéliumnak és a legkisebbeknek való teljes elkötelezettségrol. Karizmája továbbra is eleven az Egyházban - elsosorban kongregációjában. Megosztotta a szegények szenvedéseit, fáradozott Isten gyermekei méltóságának elismertetésén.”
A Ferences Postulatio beszámolójából - 1995.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bernardát arra segítetted, hogy a Ferences Missziós Novérek társulatát megalapítsa, s novérei elott példájával világoskodjék. Add, hogy közbenjárására és példájára téged itt a földön egyre igazabb szeretettel szeressünk, az örök életben pedig színrol színre meglássunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Tiszteletreméltó Rigby János     vértanú, † 1600       


Szent Julián     tarzusi vértanú


Szent Lujza


Szent Olga     özvegy, † 969       

MAGDEBURGI SZENT ADALBERT püspök

+Zscherben, Merseburg mellett, 981. június 20.

A középkori német császárok nagy feladatai közé tartozott Kelet- Európa misszionálása. Szorosan együttműködve az uralkodókkal, akik arra törekedtek, hogy a nyugati és déli szlávok egyes csoportjait beolvasszák a birodalomba, a kereszténység előrehatolt a pogány keleti vidékekig, és kiépítette egyházi szervezetét. Már Nagy Károly alatt megkezdődött a keleti misszió, de csak az Ottó nevű uralkodók alatt vált rendszeressé. Amikor Nagy Ottó császár 955-ben a Lech-mezőn legyőzte a magyarokat, megfogadta, hogy új püspökséget alapít Merseburgban, és egy új egyháztartományt létesít, amelynek székhelye a kedvelt pfalzi Magdeburg lesz. Onnan azután el kell jutnia majd a keresztény hitnek Lengyel- és Oroszországig. Tervét nem sokkal halála előtt sikerült végrehajtania.

Adalbertnek, Magdeburg első érsekének fiatal éveiről nem tudnak a források. Bizonyára Lotharingiából származott, és 950 körül érseki okiratkészítő lett Kölnben. 953-tól 958-ig I. Ottó kancelláriáján jegyző volt, majd 959-től 961-ig szerzetes a trieri Szent Maximin reformkolostorban. Itt hallott először a keleti misszióra szóló felhívásról. Szvjatoszláv kijevi orosz nagyfejedelem anyja, Szent Olga, aki meg akarta nyerni a hit számára fiát és honfitársait, a német királytól püspököt és papokat kért. Mainzi Vilmos (929?--968) érsek ajánlatára a császár a trieri szerzetest, Adalbertet választotta ki erre a feladatra. Ő engedelmesen követte a hívást, bármilyen kevéssé egyezett is meg akaratával. 961-ben néhány munkatársával együtt útra kelt Kijevbe. Alig érték el a határt, a pogány oroszok megtámadták, társait megölték, egyedül ő tért vissza 962-ben. Rövid ideig II. Ottó kancelláriáján dolgozott, majd a császár kinevezte a Lauter melletti Weissenburg kolostorának apátjává. Ebből az időből megmaradt Prümi Regino (840 körül--915) krónikájának folytatása, amelynek szerzősége nagy valószínűséggel Adalbertnek tulajdonítható. Átfogja a 907--967 közti éveket, és Adalbert oroszországi útjának néhány részletét olyan pontosan közli, hogy csak ő maga jöhet szerzőként szóba.

Amikor 968-ban nagy nehézségek után Ottó császár Magdeburgra vonatkozó tervei megvalósultak, Adalbertet magához hívta Itáliába. A ravennai zsinaton 968 októberében megalapították a magdeburgi érsekséget és Adalbertet nevezték ki érsekké. Maga XII. János pápa (955- -964) szentelte fel Rómában. Ez már jelezte, hogy milyen kiemelkedő rangot ért el Magdeburg a császár akarata szerint: őt illette meg az elsőség a Rajna jobb partján levő valamennyi német egyház között, és ugyanazokat a kiváltságokat kapta, mint a régi érsekségek: Trier, Köln és Mainz. Római mintára a magdeburgi dómhoz 12 papot, hét diákonust és 24 szubdiákonust rendeltek.

Adalbert mindjárt a felszentelése után elutazott Rómából. Megérkezését követően a magdeburgi dómban ünnepélyesen beiktatták, majd már a 968. év karácsonyán felszentelte új püspökségeinek: Merseburgnak, Meissennek és Zeitznek megyéspüspökeit. Hermann Billunggal szorosan együttműködve Adalbert a következő években egyháztartományának megszervezésén fáradozott. Emellett különösen szívén viselte a szorbok evangelizálását, s ezt az ország alig művelt vidékein át tett, nagy nélkülözésekkel teli, hosszú útjain messzemenően saját maga lendítette előre.

Magdeburgban a klerikus utánpótlás számára püspöki iskolát alapított, s az nagy tekintélyre emelkedett. Amikor I. Ottó császár 973-ban meghalt, kívánságának megfelelően Adalbert a dómban temette el első felesége, Editha (+946) mellé.

A császár halála után Magdeburgnak mint a német keleti misszió előőrsének jelentősége csökkent, de az érsekség maradt a továbbiakban is a keleti misszió kiindulópontja. Adalbert egy vizitációs útján halt meg a merseburgi püspökség területén 981. június 20-án. Magdeburgba szállították, és a dómban temették el.

Szent Arisztoklész és vértanútársai

Arisztoklész ciprusi származású volt, Tamasza városában született és később a város papja lett. Makszimián császár üldözése alatt elrejtőzött egy hegyi barlangban, a pusztában. Imádság idején egy hang megparancsolta neki, hogy menjen a szalarniszi metropoliába, hogy Krisztus vértanúja lehessen. Arisztoklész útra kelt, egy erdőben szent Barnabás templománál találta Demeter diakónust és Atanáz felolvasót. Mindketten vágytak a vértanúságra. A városba érve, keresztényeknek vallották magukat, és a pogányok azonnal fejvesztésre ítélték őket. Az ítéletet 306 körül hajtották végre rajtuk.

Szent Florentina (Florencia, Flóra) szűz és szerzetes, † 610       


Szent József     hitvalló, † ~400       


Kölni Boldog Krisztina     szűz, † 1312       


Szent Leukiosz püspök

Szentünk Antiochiában született egyszerű szülőktől. Tízéves volt, amikor anyja meghalt. Atyja egyetlen fiával Eutropiosszal elment az Alexandria vidékén levő Szent Hermiász nevű kolostorba. Atyja szerzetessé lett, fiát pedig átadta, hogy könyveket tanuljon. Éles elméjű gyermek lévén, hamar elsajátította a szükséges ismereteket. Ezenkívül szelíd volt és engedelmes. 25 eves korában isteni sugallatra pappá szentelték és megválasztották kolostorfőnöknek. Atyja látomása után neve Leukioszra változott. Aztán szent élete miatt az itáliai Brindisi püspökévé szentelték. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki és sok csodát tett általa. Sok pogányt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el az V. században.

BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca

*Donauwörth, 1291 körül. +Maria-Medingen, 1351. június 20.

Margit az augsburgi püspökség Donauwörth nevű helységében az Ebnerek jómódú és tekintélyes nemzetségéből született. A szülői házban nőtt fel, és tizennégy vagy tizenöt éves korában belépett a szülővárosától nyugatra fekvő Medingen domonkos kolostorába.

Korábbi vallási életéről egyszer bevallotta, hogy Isten mindig megtartotta atyai hűségében és oltalmában. 1312. február 6-án súlyosan megbetegedett; három éven át ágyhoz kötötték szívbántalmai és bénulásai. Eleinte nem tudott mit kezdeni betegségével. Földi orvosságok nem hoztak számára gyógyulást, lelki vigasztalásai hiányoztak; nővértársai pedig mindinkább visszahúzódtak tőle; egy számára különösen kedves ,,boldog nő'' azonban beszélt neki az Istenért elviselt szenvedés értékéről és az imádság áldásáról. Ekkor felismerte Margit, hogy egyedül Isten az igazi hűség. Ettől kezdve eltűnt a szenvedésével szemben érzett ellenszenve, sőt már azt sem kívánta, hogy egészséges legyen, hanem teljesen át akarta magát adni Isten akaratának. 1326-ig gyakran szenvedett, de idővel javult az egészségi állapota.

Amikor 1324--25-ben a kolostor közösségének háborús veszély miatt ideiglenesen szét kellett szóródnia, Margit egy nővértársa kíséretében a szülői házába ment, s ott ugyanolyan visszavonultan élt, mint azelőtt a kolostorban. Örömmel tért vissza Medingenbe ,,azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben valóban Isten akarata szerint él, és egyedül csak Őt keresi. A következő évtizedben az addiginál biztosabban járta Istenhez vivő útját.''

1332. október 29-én Nördlingeni Henrik (+1379 után) világi pap meglátogatta a kolostort; ,,Margit kilépett magányosságából, hogy hallja Isten igaz barátjának hangját, ő pedig felismerte, hogy Isten nagyot akar tenni Margit lelkével. Henrik jóságos, lélekkel telített szava olyan volt számára, mint a tél hosszú dermedtsége utáni tavaszi eső.'' Tizenkilenc éven át maradt Margittal lelki kapcsolatban. Henrik még nyolcszor járt Medingenben, s amit szóban nem tudtak elrendezni, levélváltással folytatták. Ebből a német nyelven fennmaradt első levelezésből megmaradt Margitnak egy Henrikhez szóló levele és Henriknek Margithoz intézett ötvenhat levele. A Nördlingeni Henrikkel való első találkozástól kezdve Margit ,,Isten barátai'' közé tartozott. Már régebben is hallott róluk, de visszavonultságában nem kereste, hogy csatlakozzék hozzájuk. ,,Isten barátai''-nak, akik közé világiak, papok és szerzetesek tartoztak, a keresztény élet volt a céljuk abban a vigasztalan időben, amikor a pápák Rómából Avignonba települtek át. Margit Henrik révén került velük közeli kapcsolatba.

1335. február 28-án Margit rendkívüli kegyelmekben, misztikus élményekben részesült. Miközben a nővérek kórusának oltára előtt térdelt, nagy szeretet ébredt benne Jézus neve iránt. Olyan lenyűgöző módon tapasztalta meg Isten szeretetét, hogy úgy érezte: elvesztette a szívét. Betegsége miatt semmiféle nehezebb vallási gyakorlatot nem vállalhatott magára. Lemondott mégis némely ételről, így a húsról, halról, gyümölcsről és borról, s kemény fekhelyen aludt. Panasz nélkül, sőt vidáman, hálásan és mindig szeretetre méltón viselte el szenvedéseit. Minden földi dolog elhalványult számára Isten valósága előtt, és áthatotta csodás ereje. A későbbi években is meglátogatták testi szenvedések, de mindent elviselt abban a tudatban, hogy valamennyi kínja ahhoz teszi hasonlóvá, akit mindenekfölött szeret: a keresztre feszített Úrhoz.

1344-ben Nördlingeni Henrik arra kérte Margitot, hogy rendezze és foglalja össze lelki élményeit, amelyeket 1312 óta naplószerűen feljegyzett, vagy Henrikhez intézett leveleiben rögzített. Margit 1344 decemberében és 1345 januárjában teljesítette a megbízatást.

Henrik megdicsérte ugyan a munkát, de még pótlását és a naplók további vezetését kívánta. Így jött létre a feljegyzések második része, amely kiegészítéseket tartalmaz, és újakat is 1345-től 1348-ig terjedően. Első megfogalmazásának nyoma veszett. Egy 1353-ból való másolaton kívül, amelyet a medingeni kolostorban őriznek, és amely az 1882. évi kritikai kiadás alapjául szolgált, vannak még különféle másolatai és kivonatai, valamint két latin fordítása. A Napló józan, csaknem egyhangú nyelvezetű, de a feltétlen igazság bélyegét viseli magán. Ezekkel a szavakkal fejeződik be: ,,Semmit sem kívánok azon kívül, amit Jézussal és Jézusból és Jézusban kapok.'' Ebből a beállítódásból magyarázható Margit bensőséges szeretete a gyermek Jézus, a kereszten, a szentségben, az oltáron lévő Üdvözítő, az Úr neve, sebei, Szíve és drága Vére tiszteletére végzett ájtatosság iránt.

Margit utolsó hónapjairól nem tudunk semmi közelebbit. 1351. június 20-án halt meg Maria-Medingenben. Halála után is tartott az a tisztelet, amely már élete folyamán is megnyilvánult iránta a kolostoron belül és kívül egyaránt. Margitot nem közönséges sírboltba temették el, hanem a káptalanterem közepén. A sírjához fűződő alapítványok és fogadalmi táblák tanúsítják évszázadok óta tartó tiszteletét, melyet a Szentszék 1979. február 24-én megerősített.

Szent Methód püspök

Életének körülményeiről nagyon keveset tudunk. Fiatal korában Isten szolgálatára adta magát. Istennek tetsző élete miatt püspökké szentelték. Egyesek szerint Patára város püspöke, mások szerint Olimposz püspöke volt. Mint tehetséges és szentéletű ember, szellemi nyáját szelíd oktatásokkal vezette a tökéletesség fele. Püspöksége napjaiban támadt Origenész tévtanítása, amely sokakat megtévesztett, A szent főpap világos és buzgó tanításokkal védelmezte a hitet és állt ellent a tévtanításnak, Ez a tevékenysége ellene hangolta a bálványimádó pogányokat, akik elfogták és 312-ben lefejezték.

Boldog Özséb     szerzetes           


Szent Ráfáel


Szent Szilvér    pápa és vértanú, † 537       


BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz, orsolyita, rendalapító (1865-1939)

Az ausztriai Loosdorf-ban született grófi családból, lengyel apától és osztrák anyától. Keresztneve Júlia. A hét testvér közül egyik: Boldog Mária Terézia, egy másik: Vladimir, jezsuita generális. Szülei buzgó, vallásos emberek. A család 1883-ban Krakkó közébe költözött. Júlia Krakkóban megismerkedett az orsolyita novérekkel s 1886-ban a rendbe lépett. Rendi neve Orsolya lett. Közel húsz évig tanított a novérek leányiskoláiban, 1904-ben a ház elöljárója lett. 1906-ban a cári Oroszországból, Szentpétervárról kérelem érkezett a krakkói novérekhez, az ottani leánykollégiumot a megszunés veszélye fenyegette. Júlia néhány novértársával elment s átvette a kollégium vezetését. Civil ruhában szabadott csak járniuk. Két év múlva önálló rendházat alkottak, hamarosan a kollégium élete felvirágzott. Az orosz hatóságokkal történt összekülönbözés miatt Orsolya kénytelen volt elhangyni az országot (1910). Ekkor a finnországi Merentahtiben a Balti-tenger partján gyönyöru vidéken középiskolát, internátust alapít lengyel leányok számára. Kis paradicsomnak nevezik. Az elso világháború azonban letarolja a novérek munkáját. Kénytelenek Svédországba távozni - még 1917 elott. Itt Stockholmban iskolát vezetnek nyelvek oktatására. Dániában is muködnek. Orsolya anya 1920-ban visszatér hazájába s megalapítja az orsolyita rendnek egy új ágát: az Agonizáló Jézus Szívérol nevezett Orsolyita Novérek Kongregációját. A Szentszék 1923-ban hagyta jóvá szabályukat. Fo muködési területük: az ifjúság nevelése és a szegények gondozása. Lelkiéletük központja az Oltáriszentség. Példaképük a Boldogságos Szuz. Önmegtagadásuk: a mindennapi munka. A két világháború között Lengyel-, Olasz- és Franciaországban 35 házat létesítenek, a novérek 800-an vannak. 1929-ben letelepednek Rómában, itt lesz az anyaház. Orsolya anya mint általános elöljáró itt éri meg szerzetes életének 50. jubileumát 1939-ben, s ez év máj. 29-én hal meg Rómában. II. János Pál pápa 1983-ban avatta boldoggá Poznanban, felejthetetlen ünnepség keretében.

„Isten fenntartotta magának a jogot, hogy a kereszt által üdvözítse a világot. Nekünk pedig azt a feladatot hagyja, hogy könnyítsük meg másoknak a fájdalmas keresztútjárást, - hogy magunk körül a jóság és öröm sugarait árasszuk. S ezt gyakran megtehetjük. Egy jóakaró, biztató mosoly... Ez a mosoly Isten jóságáról és szeretetérol beszél.”

Orsolya anya: „A mosoly apostolsága” írásából.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ursulát új szerzetestársulat alapítójává tetted. Add, hogy erényeit követve az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.