Boldog Charles de Foucauld – a sivatag szentje

 

6

December 1-jén a sivatag szentjére, Boldog Károly testvérre emlékezik az Egyház. Charles de Foucauld francia származású szerzetes, pap, földrajztudós, nyelvész volt, az ő lelki öröksége nyomán jött létre a Jézus Kistestvérei férfi, illetve női szerzetesközösség.

Charles de Foucauld 1858. szeptember 15-én született Strasbourgban; szülei korán meghaltak. Kezdetben Svájcban, majd Párizsban egy jezsuita középiskolában tanult. Rendetlen magaviselete miatt egy állami iskolában érettségizhetett, majd a francia Katonai Akadémián tanul tovább két éven át. Tanulmányai után először Franciaországban, majd Algériában szolgált; három évvel később elbocsátották, részben kicsapongó élete miatt. Később újra visszahelyezték a szolgálatba; ekkora már észrevehetően megváltozott.

Lenyűgözte Afrika, nagy hatással volt rá az iszlám: érdekelte, mi az, ami egy muszlim embert arra késztet, hogy naponta ötször letérdeljen, akár az ellenség támadása alatt is, és imádkozzon. 1882-ben elhatározta, hogy felfedezi Marokkót, Tunéziát és Algériát. Mivel katonai szolgálata lekötötte volna, elhagyta a hadsereget. Először Mardochi Abi Serur rabbival indult útnak Marokkóba, majd Joseph Aleman nevű rabbinak adta ki magát, így eljuthatott a keresztények számára veszélyesebb vidékekre is. Feltérképezte az Atlasz-hegységet, amelynek jelentős része ismeretlen volt az európaiak előtt. 1884-ben Henri Duveyrier támogatásával kiadta Felfedezőút Marokkóban című könyvét, mellyel nagy elismerést szerzett francia és angol nyelvterületen. A francia földrajzi társaság aranymedállal jutalmazta.

Mind jobban vonzotta őt a keresztény élet. 1886-ban megismerkedett Huvelin atyával, s a vele való kapcsolat hozta a döntő fordulatot: 1890. január 16-án belépett egy szigorú trappista szerzetesközösségbe. Először a franciországbeli Saint-Laurent-les-Bains-be, majd Szíriába, utána Algériába helyezték. 1896-ban Rómába küldték teológiát tanulni; s miután 1897-ben lejárt ideiglenes fogadalma, tanulmányait megszakítva Názáretbe utazott, ahol klarissza nővérek kolostorszolgájaként tevékenykedett három éven keresztül. Huvelin atyával szüntelenül tartotta a kapcsolatot. 1901. június 9-én Verviers-ben szentelték pappá.

A Szaharába ment, megpróbált egyszerűen barátja és testvére lenni a sivatagi nomádoknak. Nem téríteni szándékozott, hanem szeretni. Egész életével akarta „kiáltani az evangéliumot”. 1901 októberében az algériai Benni Abbes-be költözött remeteként, püspöki engedéllyel. Ekkor fogalmazta meg tételesen elképzelését egy új szerzetesrendről, a Jézus Szent Szívének Kistestvéreiről.

1914-ig, amikor Tamanrassetbe, az Ahaggar-hegységbe költözött, megírta a francia-tuareg szótárt, mely máig a tuareg szótárak alapját képezi. Később is folytatta a tuareg kultúra kutatását, több könyvet is írt róluk. 1914-ig háromszor hazautazott Franciaországba, de az I. világháború kitörése után Tamanrassetben maradt, és igyekezett segíteni a rászorulóknak.

1916. december 1-én egy muszlim szektához tartozó tuareg csapat, francia ügynöknek vélve, megtámadta és meggyilkolta Charles de Foucauld-t.

Foucauld életében nem talált követőre, a Vatikán sem fogadta el az általa megálmodott szerzetesrendet. Tizenhét évvel később, 1933-ban azonban követőkre talált, pontosabban ők találtak rá mint példaképre. El Abiodh Sidi Cheikh-ben alapították meg közösségüket, amely 1968 óta mint Jézus Kistestvérei működik, egyházi jóváhagyással. 1939-ben, szintén Foucauld példaképe nyomán, Magdeleine Hutin megalapította a Jézus Kistestvérei rend női ágát.

Charles de Foucauld 1858. szeptember 15-én született Strasbourgban; szülei korán meghaltak. Kezdetben Svájcban, majd Párizsban egy jezsuita középiskolában tanult, majd a francia Katonai Akadémián. Tanulmányai után először Franciaországban, majd Algériában szolgált.

Lenyűgözte Afrika, nagy hatással volt rá az iszlám. 1882-ben elhatározta, hogy felfedezi Marokkót, Tunéziát és Algériát. Elhagyta a hadsereget, először Mardochi Abi Serur rabbival indult útnak Marokkóba, majd Joseph Aleman néven rabbinak adta ki magát, így eljuthatott a keresztények számára veszélyesebb vidékekre is.

Mind jobban vonzotta őt a keresztény élet. 1886-ban megismerkedett Huvelin atyával, s a vele való kapcsolat hozta a döntő fordulatot: 1890. január 16-án belépett egy szigorú trappista szerzetesközösségbe. 1901. június 9-én, 43 éves korában Verviers-ben szentelték pappá.

A Szaharába ment, megpróbált egyszerűen barátja és testvére lenni a sivatagi nomádoknak. Egész életével akarta „kiáltani az evangéliumot”. 1901 októberében az algériai Béni Abbès-be költözött remeteként, püspöki engedéllyel. Ekkor fogalmazta meg tételesen elképzelését egy új szerzetesrendről, a Jézus Szent Szívének Kistestvéreiről.

Megírta a francia–tuareg szótárt, mely máig a tuareg szótárak alapját képezi. 1914-ben Tamanrassetbe, az Ahaggar-hegységbe költözött, igyekezett segíteni a rászorulóknak. 1916. december 1-jén egy muszlim szektához tartozó tuareg fegyveresek meggyilkolták.

Charles de Foucauld boldoggáavatási eljárása 1978-ban kezdődött el. 2005. november 13-án avatták boldoggá.

Boldog Charles de Foucauld imája

Atyám, átadom magamat Neked,
tégy velem tetszésed szerint.
Bármit teszel is velem, megköszönöm,
mindenre kész vagyok, mindent elfogadok,
csak akaratod bennem és minden teremtményedben beteljesüljön.
Semmi mást nem kívánok, Istenem.
Kezedbe ajánlom lelkemet,
Neked adom, Istenem, szívem egész szeretetével,
mert szeretlek, és mert szeretetem igényli,
hogy egészen Neked adjam át magam,
hogy végtelen bizalommal
egészen kezedbe helyezzem életemet,
mert Te vagy az én Atyám.

Fotó: Wikipedia; Petitsfreresdejesus.com

Magyar Kurír

A szeretet új utakat keres magának! - Október 10-én avatják boldoggá a 15 évesen elhunyt Carlo Acutist

Nike cipőben, farmerban, rózsafüzérrel a kezében fekszik koporsójában a 15 éves korában meghalt Carlo Acutis, akinek élete példa lett sokak számára. Szerette Krisztust és a szegényeket, mindennap áldozott, virtuális kiállítást rendezett az eucharisztikus csodákról. Október 10-én Asissiben avatják boldoggá; előtte és után nyitott koporsójához lehet zarándokolni. De ki is volt ez a fiatalember? Erről szól Pagano Loretta Maria írása. 

   A jelenleg érvényes hírek szerint 2020. október 10-én boldoggá avatják Carlo Acutist. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ki is volt Ő?

   Carlo 1991. május 3-án született Londonban, olasz családban. Kis idő múlva visszaköltöztek hazájukba, ettől kezdve Milánóban nevelkedett. Már egészen kiskorától fogva nagy szeretet kötötte az egyházhoz, ha meglátott egy templomot, azonnal be szeretett volna menni, hogy üdvözölje Jézust. Nagyon szerette a természetet, sétálni az erdőben, ahol virágokat gyűjtött a Szűzanyának. Mindössze 7 éves volt, amikor elsőáldozó lett, ez volt a  legnagyobb vágya. Innentől kezdve minden nap részt vett a szentmisén és áldozott. Ahogy Ő mondta: ,,Az Eucharisztia az én autópályám a Mennyországba.”

     Számára mindig az került előtérbe, hogy segítse társait. Mindenkihez volt egy jó szava. Már nagyon fiatalon

megvolt benne a karizma, hogy mindenkivel szót tudjon érteni. A hindu portással a lakásuknál, aki hallgatva Carlot úgy döntött: megkeresztelkedik. Szeretett beszélgetni a menekültekkel, nem különböztetett meg senkit. Gyakran találkozott hajléktalanokkal, akiknek odaadta azt, ami nála volt. Egyiknek, aki a házuk alatt aludt pár kartonon, nagyszüleitől kapott zsebpénzén hálózsákot vett. Iskolából hazajövet pedig megosztotta vele az uzsonnáját. Mindent megtett azért, hogy senki se legyen elfeledve.

Mikor barátaival, iskolatársaival beszélgetett, nem ijedt meg olyan kérdésekben állást foglalni, mint az abortusz: arra ösztönözte lány osztálytársait, hogy becsüljék meg önmagukat, mert mind értékesek.

     Carlot mindenki, aki ismerte egy átlagos fiúnak írja le, aki szeretett focizni, sok barátja volt és szívesen játszott a számítógépen. de nem mindennapi kiegyensúlyozottsággal bírt, és mértéket tartott mindenben. Rendkívül tehetséges volt az informatika világában, olyan dolgokat tudott, melyeket sokan csak az egyetemen tanulnak meg. Sok könyvet is olvasott, magát képezte. Ez egy különleges adomány volt számára. Ezt is arra használta, hogy közvetítse az emberek felé Isten szeretetét. Nem kérte szüleit, hogy nyaralni menjenek, de szerette volna az összes Eucharisztikus csoda helyszínét felkeresni. Létrehozott egy weboldalt, ahol az összeset leírta, ez a mai napig megtekinthető. Elkészítése 4 évet vett igénybe, az egészet Ő csinálta. Idővel az oldal bejárta a világ 5 kontinensét. Nem véletlen, hogy őt szeretné az egyház az internet védőszentjévé választani.

     Szent Ferenc története magával ragadta, nem csoda ezért, hogy Assisit tekintette második otthonának. Sokszor ellátogatott oda, később nagy szerepe lett ennek életében.

     Egyszer azt mondta: készen áll a halálra. Előre megjósolta, hogy amikor ez meg fog történni, 70 kg lesz. Éppen ezért, mikor szemtől szembe került a betegséggel azt mondta, semmit sem sír vissza, amit elhalasztott volna. Először egy influenzának tűnt, azonban kiderült, hogy rosszindulatú daganat, mely nem hagyott neki sok időt. Ekkor mindössze 15 éves volt. Ám érettségét itt is igazolja, mikor megkérdezték, hogy érzi magát, válasza mindig ugyanaz volt: ,,Van aki sokkal rosszabbul van nálam.” Egyetlen aggodalma szülei voltak, hogy ne szenvedjenek elvesztése miatt.

     Végül 2006. október 12-én Carlo visszatért Teremtőjéhez...ekkor pontosan 70 kg volt, ahogy előre megmondta. A temetésén rengetegen voltak, muszlimok, buddhisták, más vallásúak, akikkel addig beszélgethetett míg iskolába ment. Olyan emberek, akiket sosem látott korábban a családja.

Itt vált még fontosabbá Assisi, szeretett városa, hiszen itt helyezték örök nyugalomra.

     Carlo halála után is sok ember életében tett csodát. Többen gyógyultak meg testileg, lelkileg hozzá imádkozva. Flavio Bergamo (egy tanúságtevő) már 30 éve eltávolodott hitétől, mikor 2013-ban véletlenül olvasott Carloról az interneten. Története egyből magával ragadta, el is látogatott Assisibe a sírjához. Azon a napon nagy vihar volt, autójában várakozott a Szent Ferenc bazilika temetője előtt. Mikor elállt az eső, bement, de nem tudta hol van a sír pontosan. Sétált egy darabig ám egy ponton nem tudta, jobbra vagy balra forduljon. Egyszer csak meglátott egy szivárványt, elkezdte követni: és annak végén lelte meg Carlo sírját. Sírva borult le és ebben a pillanatban úgy érezte, minden súly lekerült a válláról, amit abban a sok évben cipelt.

     Néhány évvel ezelőtt én is véletlenül ismertem meg Őt. Akkor fogalmam sem volt, ki az a Carlo Acutis, csak láttam a nevét és belenéztem egy róla szóló videóba. Ezután sokáig nem került a látóterembe. Majd 2019-ben, amikor eljutottam Assisibe, az utolsó ott töltött napon teljesen véletlenül, szüleimmel bementünk a Santuario della Spogliazione templomba, ahová éppen néhány hónapja szállították át. Ekkor vált számomra különlegessé. A sírja nagyon fényes volt, tele az életét bemutató jelenetekkel a falon. Ezután olvastam utána jobban, és abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy ugyanazon a napon van a születésnapunk, azt éreztem, hogy valami különleges köt minket össze. Ezután úgy döntöttem, Őt választom bérmaszentemnek.

   Rengeteg fiatal él ma is, aki nincs tisztában élete fontosságával. Sokan nem veszik figyelembe társaik problémáit, melyeken segíthetnének, néhány jó szó, kedves gesztus is elegendő volna.

Remélem, Carlo példája sokakhoz eljut és mindenki számára tanít valamit, mely lehetővé teszi, hogy egy szeretettelibb világban éljünk!                                               Szerző: Pagano Loretta Maria

Carlo életéről szóló film megtekinthető itt. 

 

Öt új szenttel gazdagodik az Egyház

6

Október 13-án, vasárnap az Amazóniával foglalkozó őszi szinódus idején Ferenc pápa szentté avatja John Henry Newman angol bíborost, az olasz Giuseppina Vannini nővért, az indiai Mariam Thresia Chiramel Mankidiyan nővért, a brazil Dulce Lopes Pontes nővért és a svájci harmadrendi ferencest, Marguerite Bays-t.

John Henry Newman bíboros 1801-ben született Londonban. Fiatalon diakónussá szentelték az anglikán egyházban. Egy intenzív, elmélkedéssel és imával töltött időszak után megértette, hogy a római egyház Jézus Krisztus tanításainak igazi őrzője, és katolikus hitre tért. Élete zarándokút volt az igazság felé. Írásaiban saját megtérésének útját a dühödt vihar utáni kikötéshez hasonlítja: „Megtérésem pillanatában magam sem voltam tudatában annak az intellektuális és morális változásnak, ami elmémben lejátszódott. Nem tűnt úgy, hogy a kinyilatkoztatás alapvető igazságaiban szilárdabb hittel rendelkezem, vagy jobban ura lennék magamnak; buzgóságom nem növekedett; de az volt a benyomásom, hogy egy viharos átkelés után révbe értem; ezért a boldogságom attól kezdve egészen mostanáig változatlan maradt.”

1847-ben szentelték pappá, majd létrehozta a Néri Szent Fülöp Oratóriumot Angliában. XIII. Leó pápa bíborossá kreálta. 1890-ben hunyt el Birminghamben, XVI. Benedek pápa is ott avatta boldoggá 2010. szeptember 19-én. A boldoggá avatást megelőző este Londonban tartott imavirrasztáson XVI. Benedek pápa felidézte az angol teológus tanításait: „Newman élete arra tanít minket, hogy az igazság, az intellektuális tisztesség és a hiteles megtérés iránti szenvedélynek nagy ára van. Az igazságot, amely szabaddá tesz bennünket, nem tarthatjuk meg magunknak; tanúságtételt igényel, és arra van szükség, hogy mások is meghallják. Végső soron meggyőző ereje önmagából fakad, nem pedig az emberi ékesszólásból vagy az érvelésekből, amelyekben felhasználják.”

A boldoggáavatási szentmisén XVI. Benedek pápa kiemelte: Newman bíboros „megélte a papi szolgálat mélyen emberi oldalát a birminghamiek áldozatos szolgálatában azokban az években, amelyeket az általa alapított oratóriumban töltött. Látogatta a betegeket és a szegényeket, vigasztalta az elhagyatottakat, gondját viselte a börtönben levőknek. (...) Nem meglepő, hogy halála után ezrek álltak az utcák mentén, amikor földi maradványait temetkezési helyére szállították.” Newman bíboros mottójára utalva – Cor ad cor loquitur (A szív a szívhez szól) – XVI. Benedek kifejtette: ez a mottó „lehetővé teszi, hogy behatoljunk a keresztény élet megértésébe, ami hivatás az életszentségre, és amit úgy tapasztalunk meg, mint a szív intenzív vágyát arra, hogy bensőséges szeretetközösségre lépjünk Isten Szívével”.

*

Dulce Lopes Pontes a brazíliai Bahia állambeli Salvador városban született 1914-ben, Maria Rita néven. Hatévesen elvesztette édesanyját, nevelését nagynénjei vették át. 13 éves korában az egyikük magával vitte, hogy megmutassa neki a város legszegényebb részeit, és ez a látogatás felébresztette érzékenységét. 18 éves korában belépett az Isten Anyja Szeplőtelen Fogantatása Misszionáriusai (SMIC) kongregációba, ahol a Dulce nevet kapta. Hivatásának egyik forrása a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz élete volt. „Kis Szent Teréz példája nyomán hiszem, a Gyermek Jézus előtt kedvesek a szeretet kis cselekedetei, akármilyen kicsinyek is.”

Szeretetének kis tettei nagyon hamar nagy szociális kezdeményezésekké váltak, és Dulce nővér megalapította a bahiai keresztény munkásemberek mozgalmát, a Szent Ferenc munkásainak unióját is. Később betegeket kezdett befogadni a bahiai Salvador egy szigetén elhagyott házakba. Miután kilakoltatták, egy volt halpiac területén található épületbe költöztette őket, de az önkormányzat ezt sem engedélyezte. Nem maradt más hely a hetven, orvosi kezelésre szoruló ember számára, mint a rendház tyúkólja, amelyet Dulce nővér rövid idő alatt átmeneti kórházzá alakított. Így indult az egyik alapítása, a Szent Antal kórház, amelyet végül hivatalosan 1959-ben nyitottak meg 150 férőhellyel. Ma már 3 ezer embert látnak el naponta a kórházban.

Dulce nővér alapításait ma Obras Sociais Irmã Dulce, azaz Irmã Dulce Szociális Művek néven ismerik, mely a brazil törvények szerint magán-szeretetszolgálatként működik. Oktatási központot is működtetnek Szent Antal néven a Simőes Filho régióban, Bahia államban.

Dulce Lopes Pontest 1988-ban José Sarney brazil elnök és Szilvia svéd királyné támogatásával Nobel-békedíjra jelölték.

Élete utolsó harminc évében egészsége megromlott, légzésfunkciója harminc százalékra csökkent. 1990-ben kezdett gyorsan rosszabbodni az állapota, tizenhat hónapon át kórházban volt, ahol II. János Pál pápa is meglátogatta. A nővér és a pápa már tíz évvel korábban is találkoztak Brazíliában egy magánkihallgatáson. Később átvitték Dulce nővért a Szent Antal kórházba, ahol 1992. március 12-én meghalt. Mélyszegénységben élő emberek ezrei kísérték utolsó útjára. Testét átvitték az Isten Anyja Szeplőtelen Fogantatása-templomba, ahol észrevették, hogy nem indult oszlásnak.

A boldoggá avatásához szükséges csoda 2001-ben történt, amikor a ma 42 éves Cláudia Cristiane Santos túlélt egy szülés utáni, csillapíthatatlan vérzést. Az orvosok már feladták a reményt, de a vérzés hirtelen elállt, amikor családtagjai Dulce nővér közbenjárását kérték, és imaláncba kezdtek José Almí de Menezes atya vezetésével. A nővér erényes, a legkisebb dolgokból kiinduló, az imádságot és az irgalmas szeretetet a központba helyező életét igazolta a csodás gyógyulás. „A szeretet minden akadályt legyőz” – szokta mondani Dulce nővér.

*

Giuseppina Vannini Rómában született 1859. július 7-én Angelo és Annunziata Papi gyermekeként, Judit névre keresztelték. Négyéves korában elveszítette édesapját, három évvel később édesanyját is. A három testvért szétválasztották: Augustót egy anyai nagynéni fogadta be, Júliát Szent József nővéreire bízták, a hétéves Juditot pedig a Conservatorio Torlonia nevű árvaházban a Szeretet Nővérei nevelték hitre, készítették fel az életre. Óvónői képesítést szerzett, és 21 évesen belépett a Szeretet Nővérei sienai noviciátusába. Egészségügyi okokból nem sokkal később visszatért Rómába, ahol a probáció idejét is töltötte. Végül a rend elutasította, alkalmatlanság miatt. Lelke mélyén érezte a hívást a szerzetesi életre, ezért nagyon szenvedett és kereste útját a hivatása felé.

32 éves volt, amikor elment Luigi Tezza kamilliánus atyához, hogy tanácsot kérjen tőle. Tezza, aki nem sokkal korábban azt a feladatot kapta, hogy állítsa vissza a Szent Kamill Leányai rendet, Juditra bízta ezt a küldetést. Észrevette, milyen magabiztos, imádságos és önfeláldozó lelkületű, és két másik lánnyal együtt felkészítette őket a szerzetesi életre, így alakult meg az első közösség. 1892. február 2-án, Szent Kamill megtérésének évfordulóján – abban a szentéllyé alakított szobában, ahol a szent meghalt – a vörös posztóból készült keresztet felvéve megalakult az új kamilliánus család. Judit a Giuseppina nővér nevet vette fel és kinevezték elöljárónak. Az új rend küldetése a betegápolás volt, beleértve a házi betegápolást is.

Szent Kamill leányai növekedtek számban, de még várniuk kellett az egyházi hatóságok végleges megerősítésére. XIII. Leó pápa azonban úgy döntött, nem engedi új közösségek alapítását Rómában, ezért a nővéreknek el kellett menniük a városból. A sajtó azonban csodálta a tevékenységüket, és a vikárius bíboros is támogatta őket, elérte, hogy „kegyességi társaságként” közösségek alakulhassanak az irányítása alatt. Giuseppina anyának sikerült elterjeszteni a társaságot Olaszország más részeiben és Argentínában is. Bár egészsége ingatag volt, nem kímélte magát, sorra látogatta minden évben a házakat. Sikerült elérnie, hogy 1909. június 21-én megalakult a Szent Kamill Leányai Kongregáció. Miután 1910-ben végiglátogatta az olasz és a francia házakat, 1911. február 23-án súlyos szívelégtelenségben meghalt. Tizenhat házat hagyott hátra Európában és Amerikában, 156 fogadalmas nővérrel.

1994. október 16-án II. János Pál avatta boldoggá.

*

A svájci Margarita Bays 1815. szeptember 8-án született La Pierraz-ban, Fribourg közelében. Az életét Istennek szentelte, úgy döntött, hajadon marad. Varrónőként tevékenykedett, miközben sokat imádkozott, mindennap járt misére. Szabadidejében hitoktatást is vállalt, segítette a szegényeket, a betegeket, a haldoklókat. 1854. december 8-án csodálatos módon meggyógyult vastagbélrákból, éppen akkor, amikor IX. Piusz kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját. Ezzel egy időben megkapta a stigmákat, amelyeknek misztikus eredetét számos orvosi vizsgálat után püspöke elismerte. Belépett a ferences világi rendbe. 1889. június 27-én Siviriez-ben halt meg.

1995. október 25-én II. János Pál avatta boldoggá, miután elismert egy csodát: Marcel Ménétrey tizenkilenc éves diák 1940-ben túlélt egy hegymászóbalesetet, és ennek következtében pap lett.

*

Mariam Thresia Mankidijan nővér 1876. április 25-én született az indiai Kerala államban, Putenchirában, elszegényedett nemesi családban. Édesanyja, aki keresztény szellemben nevelte, 12 éves korában meghalt. Mariam már nagyon fiatalon a betegek és haldoklók gondozásának szentelte az Úrnak felajánlott életét. Mivel nem sikerült szerzetesnek vagy remetének állnia, három barátnőjével a plébánián szolgálatot teljesítve látogatták a rászorulókat, az árvákat, a súlyos betegeket, a feketehimlőben és leprában szenvedőket is. Kezdetben az egyházi hatóságoknak és a városlakóknak sem tetszett, hogy a helyi szokással ellentétben egyedül járják az utcákat. Mariamnak misztikus tapasztalatai voltak, megtapasztalta a keresztre feszítés és a stigmák fájdalmát. Ez azonban akkoriban félreértésekre adott okot, gyanakvást ébresztett.

Miután rövid időt töltött a sarutlan kármeliták közösségében, Mariam Thresia Mankidijan felhatalmazást kapott a püspöktől, hogy megalapítsa a Szent Család Nővérei kongregációt, amelynek fő célja az imádságon és elmélkedésen kívül a lányok keresztény nevelése, a súlyos betegek, haldoklók ápolása, a leginkább rászorulók megsegítése volt. Mariam tizenkét éven át vezette az új alapítást, novíciákat nevelt, három új konventet, két iskolát, két kollégiumot, egy tanulmányi házat és egy árvaházat alapított, miközben a világban dúlt az első világháború. Egy elüszkösödött seb miatt halt meg 50 éves korában, 1926. június 8-án Kuzhikkattusseny-ben.

A kongregáció az egész világban elterjedt, 2000-ben 1592 szerzetesnővérük és 119 novíciájuk volt.

Mariam Thresia Mankidijant II. János Pál avatta boldoggá 2000. április 9-én.

Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Vatican News
Magyar Kurír

Boldoggá avathatják Wyszyński bíborost

5

Október 2-án Ferenc pápa audiencián fogadta Angelo Becciu bíborost, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát, és jóváhagyta nyolc új dekrétum közzétételét. Ezek között szerepel három csoda, köztük a Stefan Wyszyński bíboros közbenjárásának tulajdonított csoda elismerése, továbbá két Isten szolgája vértanúságának és három Isten szolgája hősies erénygyakorlásának elismerése.

Stefan Wyszyński 1901. augusztus 3-án született a kelet-lengyelországi Zuzela faluban. Gimnáziumi tanulmányait Varsóban és Łomżában végezte. Érettségi után a włocławeki papi szemináriumba felvételizett. 1924. augusztus 3-án szentelték pappá. Ezt követően négy évig a Lublini Katolikus Egyetem Kánonjogi és Társadalomtudományi Tanszékén tanult, majd doktorált. A második világháború idején mint ismert professzor a németek által körözött személyek listáján szerepelt. Különböző közösségek bujtatták.

1946-ban XII. Piusz pápa lublini megyéspüspökké nevezte, ki, majd 1948. október 22-én, Hlond bíboros halála után, Gniezno és Varsó érseke, Lengyelország prímása lett. 1953. január 12-én kreálták bíborossá.

Nyolc hónappal később, 1953. szeptember 25-én letartóztatták, és internálták. Fogsága idején fogalmazta meg a híres nemzeti fogadalom szövegét, amelyet a Jasna Góra-i nemzeti kegyhelyen olvastak fel ünnepélyesen 1956. augusztus 26-án. A prímás két hónappal később, október 26-án tért vissza Varsóba. 1957 és 1965 között, a lengyel kereszténység ezredik évfordulójára (1966) készülve ő vezette a nemzet megújulását célzó nagykilencedet.

A hatvanas években aktívan részt vett a II. vatikáni zsinat munkafolyamatában. Sokak szerint jelentős szerepe volt Karol Wojtyła pápává választásában is.

Negyvenegy év távlatából is megrendítően szép a két lengyel főpásztor különleges találkozása: 1978. október 23-án – II. János Pál beiktatásának másnapján –, amikor Varsó prímás érseke Róma új püspöke elé térdelt, a pápa „felemelte” őt, és szorosan átölelték egymást.

Stefan Wyszyński Varsóban halt meg 1981. május 28-án.

2017 decemberében Wyszyński bíboros boldoggáavatási perének következő lépéseként Ferenc pápa aláírta az erények hősies gyakorlását igazoló dokumentumot.

* * *

Az október 2-án jóváhagyott dekrétumok között szerepel Francesco Mottola olasz egyházmegyés pap (1901–1969) és az ugyancsak olasz Alessandra Sabattini világi hívő (1961–1984) közbenjárásának tulajdonított csodák elismerése.

Elismerték továbbá a katalán Juan Roig y Diggle (1917–1936) és a brazil Benigna Cardoso da Silva világi hívő (1928–1941) vértanúságát, valamint az olasz Augusto Cesare Bertazzoni érsek, Potenza-Marsico egykori püspöke (1876–1972), a francia Jean Luis Querbes rendalapító pap (1793–1859) és a spanyol Maria Natividad Sánchez Villoria klarissza nővér (1905–1991) hősies erénygyakorlását.

Forrás: Vatikáni Rádió; Ekai.pl

Fotó: Ekai.pl
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Magyar Kurír

Boldoggá avatják Brenner Jánost

Ferenc pápa november 8-án kihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusát, akit meghatalmazott nyolc dekrétum közzétételére, melyekben két vértanúság, valamint hat Isten szolgája hősies erényeinek elismerése szerepel.

A két vértanú közül az egyik a magyar Brenner János rábakethelyi káplán (született 1931. december 27-én), aki a hit védelmében, az Oltáriszentséget védelmezve halt meg 1957. december 15-én – olvasható a Vatikáni Sajtószolgálat közleményében.

Megkérdeztük Székely Jánost, a Szombathelyi Egyházmegye püspökét, aki tőlünk hallotta a jó hírt. A roma zarándoklat alkalmából éppen az olaszországi San Damianóban tartott felfelé a hegyre, amikor elértük telefonon.

„Hatalmas öröm és ajándék az egyházmegye számára” – kezdte lelkesen a püspök. Elmondta, hogy Brenner Jánost már vértanúsága óta sokan tisztelték, vértanúnak, szentnek tartották. A kommunizmus idején nem lehetett ezt kifejezni, de az emberek szívében ott volt a tisztelet. Nagyon tiszta lelkű, lelkes pap volt, akihez vonzódtak, áradtak az emberek.

Meggyilkolása reggelén így szólt a plébánia házvezetőnőjéhez, aki a reggelit készítette: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap, átölelném az egész világot.”

A szombathelyi megyéspüspök megerősítette, valószínűleg jövő nyáron Szombathelyen kerülhet majd sor a boldoggá avatásra. Ezt követően kimennek majd a vértanúság helyére is, ahol rárontottak Brenner Jánosra és 32 késszúrással megölték őt. Gyilkosai a magyar kommunisták megrendelésére cselekedtek, ávósok, rendőrök voltak, és volt köztük sajnos egy-két helyi lakos is. Egy kis kápolna épült e helyen, az erdőszélen. 

Brenner János nem politizált, szépen végezte a dolgát, a papi szolgálatot – mondta még el Székely János. – Nagy példakép, erőforrás ő a papok és az egész egyházmegye számára. A legutóbbi papi gyűlésünkön éppen az ő életéről, életszentségéről volt szó.

A főpásztor kiemelte azt is, mekkora öröm, hogy Brenner János testvére, Brenner József megéli a boldoggá avatást – hárman voltak testvérek, mindhárman papok lettek.

* * *

Brenner János élete

Brenner János Szombathelyen született 1931. december 27-én, a háromgyermekes család második fiúgyermekeként. A szombathelyi Püspöki Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait. 1941 őszén a család Pécsre költözött, János a Gyakorló Iskolában, majd a Ciszterci Gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1946-tól pedig a Szombathelyi Premontrei Gimnázium diákja lett.

Gimnáziumi tanulmányait Zircen fejezte be oblátusként, és 1950-ben jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Beöltözésekor az Anasztáz nevet kapta. A nyugodt, Istennek szentelt életet azonban csak néhány hétig tapasztalhatta meg, mert a szerzetesrendek elleni támadás Zircet sem kímélte. Brenner János így a budapesti Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett két szemeszteren át, miközben titokban végezte novíciusi évét. 1951-ben tette le első fogadalmát.

Miután a rendi vezetés már látta, hogy a kommunista diktatúrának egyhamar nem lesz vége, úgy próbálták biztosítani a növendékek jövőjét, hogy felvételüket kérték egyházmegyei szemináriumokba. Így került Brenner János 1951-ben a Szombathelyi Egyházmegye kispapjai közé.

A következő évben a szemináriumok nagy részét feloszlatták. Brenner Jánost társaival együtt 1952-ben átvették a győri papneveldébe. Kovács Sándor püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi székesegyházban. A város Szent Norbert-templomában mutatta be újmiséjét. 

Rábakethelyen, a határ menti Szentgotthárd második kerületében lett káplán. A plébániához négy fília tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Kozma Ferenc plébános jó példát adott és sokat segített az ifjú papnak, János atya pedig minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató.

Az egyik hívő így emlékezik a szent életű káplánra: „Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek, és igyekeztek odamenni, ahol ő volt, és hallgatni a szavát. Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. Ez volt az ő fő bűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek, az Egyháznak. Ő nem tudott elmenni ember mellett úgy, hogy meg ne állt volna, és akár csak két szót ne szólt volna hozzá. Az az örökös kedves mosoly az arcán... Komolyan hirdette Isten igéjét, tanúságot tett minden pillanatban a hitről. Jó volt nála gyónni, mert tudott adni útravalót.”

Mindezt a kommunista hatalom rossz szemmel nézte, főleg azt, hogy a káplán fiatalokkal is foglalkozott. Hittanosai, ministránsai elmondták, milyen komoly munkát végzett körükben, nemcsak hittanórát tartott számukra, hanem játszott és sportolt is velük.

Az állami egyházügyi megbízott el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt a püspök Brenner János tudomására hozta, ő csak ennyit szólt: „Nem félek, szívesen maradok.” A püspök kiállt a káplán mellett, és úgy döntött, továbbra is Rábakethelyen marad. Az egyházügyi megbízott erre azt mondta: „Jó, akkor lássák a következményeit!”

Brenner János tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még emberpróbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának alábbi gondolata is erre utal: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.”

Egy őszi este, amikor kismotorral hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlenek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel kikerülte őket. Hazaérkezve azt mondta: „Nem volt szerencséjük!” – és jót derült rajtuk.

Mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt azon az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen. Csak mozaikdarabok állnak rendelkezésünkre – a gyanúsítottak, elítéltek vallomása, valamint néhány szemtanú visszaemlékezése és a nyomok – , melyek alapján Kahler Frigyes jogtörténész rekonstruálta a történteket.

Brenner János véres karingje,
amelyet az őt ért gyilkos késszúrások idején viselt

Szemtanúk elmondása szerint december 14-én nagy jövés-menés volt Szentgotthárdon. A tanácstagok részére baráti estet rendeztek, és ezzel egy időben volt a rendőrségi bál is. A rábakethelyi sírásó, miközben másnapra, egy fiatal halott temetésére készítette a sírhelyet, egy bőrkabátos csoportot látott a templom és a temető körül. A plébános pedig Farkasfára ment, karácsonyi gyóntatásra, és az éjszakát egy családnál töltötte, mert másnap reggel ő misézett ott.

Éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember zörgetett be a plébániára azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner János átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza közelében kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az Oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy ráléptek a nyakára, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak, és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. Nemcsak megölni akarták, hanem meggyalázni is.

A nyomozás színjáték volt csak, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy embert a járási és megyei bíróság halálra ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentette őt. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”  (Róm 8,28) – Brenner János újmisés jelmondata papi életének is vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt meg Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. „A jó pásztor életét adja juhaiért.” Brenner János ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta hivatásáért, Krisztusért. Minden áldozatra képes volt. Nem félt a fenyegetéstől, az üldözéstől.

Keresve a gyilkosság okát több vádat is felhoztak a fiatal lelkipásztor ellen a nyomozás során (féltékenység, embercsempészet), amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szenttéavatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

Martinus.hu (Császár István – Soós Viktor Attila)

* * *

2016. december 17-én a szombathelyi Szent Kvirin-templomban megnyitották a Brenner János-emlékévet. Az ünnepi alkalomból megkérdeztük Brenner Józsefet, a vértanú pap öccsét. A vele készült interjú ITT olvasható.

A november 8-án elismert másik vértanú az olasz Leonella Sgorbati (világi nevén Rosa), aki 1940. december 9-én született Piacenza térségében (Rezzanello di Gazzola) és 2006. szeptember 14-én gyilkolták meg Mogadishuban (Szomália) a hit elleni gyűlöletből.

Dekrétum ismeri el a következő személyek erényeit:

– Boldog Bernardo di Baden bádeni márki, aki 1428 végén vagy 1429 elején született a ma Németországhoz tartozó Hohenbadenben és 1458. július 15-én hunyt el Moncalieriben (ma Olaszország);

– Isten szolgája I. János Pál pápa (Albino Luciani), aki 1912. október 17-én született az olaszországi Forno di Canaléban (ma Canale D’Agordo) és 1978. szeptember 28-án halt meg a vatikáni Apostoli Palotában;

– Isten szolgája Gregorio Fioravanti (világi nevén: Lodovico) ferences szerzetes pap, a Szent Szív Ferences Missziós Nővérek Kongregációja alapítója, aki az olaszországi Grotte di Castróban született 1824. április 24-én és az olaszországi  Gemonában halt meg 1894. január  23-án;

– Isten szolgája Tommaso Morales Pérez, jezsuita szerzetes pap, a Cruzados e Cruzadas de Santa María laikus intézmények alapítója, aki a venzuelai Macutóban született  1908. október 30-án és 1994. október 1-jén halt meg a spanyolországi  Alcalá de Henaresben;

– Isten szolgája Marcellino da Capradosso (világi nevén: Giovanni Maoloni), ferences kapucinus szerzetes testvér, aki 1873. szeptember 22-én született az olaszországi  Villa Sambuco di Castel di Lamában és 1909. február 26-án hunyt el az olaszországi  Fermóban;

– Isten szolgája Teresa Fardella, özvegy De Blasi, a Megkoronázott Szent Szűz  Lányai Szegénynővérek intézetének (Istituto delle Suore Povere, Figlie di Maria della Santissima Incoronata) alapítója, aki az USA-ban, New Yorkban született 1867. május 24-én és  1957. augusztus 26-án hunyt el az olaszországi Trapaniban.

Forrás: Vatikáni Sajtószolgálat

Brenner János boldoggá avatása - Interjú Brenner Józseffel

Brenner János boldoggá avatásának bejelentése után telefonon értük utol testvérét, Brenner Józsefet. Interjú nagyprépost atyával.

Néhány napja számoltunk be arról, hogy Brenner József atya Bécsben a Pázmáneumban tartott előadást testvére, János vértanúságáról. Nyitóképünk is ott készült. Akkor még csak arról tudott beszámolni, hogy az 1999-ben kezdődött boldoggá avatási eljárás folyamatban van, várják a döntést. És íme, eltelt néhány nap és már a jó hír ismeretében kerestük és értük utol telefonon.

Sok helyről kerestek ma már: újságtól, televíziótól is, mondta a rövid interjúban Brenner József. Amikor  hírt meghallottam ma délelőtt az egyik paptársamtól, nagyon meghatódtam – mondta elérzékenyülve nagyprépost atya -, hirtelen nem is tudtam vele beszélni. Jó 10 év óta várjuk ezt a pillanatot és most beteljesedett. A nyár végén már kaptunk hírt arról, hogy valószínűleg novemberben fogják kihirdetni a boldoggá avatását, de mégis ez hirtelen jött, váratlanul.

József atyának nagy szerepe volt abban, hogy testvére emléke nem halványult el, példamutató életét, vértanúságát minél többen megismerték. Ezért is öröm és megnyugvás számára, hogy pozitívan zárult a boldoggá avatási eljárás. Ez annak is az igazolása, hogy Brenner János atya példamutató, Krisztushoz hűséges életet élt. Mi itt ebben sosem kételkedtünk, hangsúlyozta József atya. Én mindig imádkoztam hozzá és azért is mutattam be szentmisét, hogy minél hamarabb boldoggá avassák.

A Jóisten kegyelme, hogy ilyen jó erőben vagyok, tudok még tevékenykedni és megéltem ezt a pillanatot, mondta József atya, aki hozzátette: mostantól azon fáradozik tovább, hogy segítse a boldoggá avatási szertartás előkészítését, amelynek időpontjának ő is reálisnak tartja 2018 nyarát.

Fotó: Szombathelyi Egyházmegye
Magyar Kurír

Boldoggá avatták Rani Maria indiai vértanú nővért, a szegények védelmezőjét

November 4-én, szombaton avatták boldoggá Rani Mariát, polgári nevén Marjam Vattalilt, az 1995-ben vértanúhalált halt klarissza szerzetesnőt az indiai Indaurban. A szertartáson Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa képviselte Ferenc pápát.

„Rani nővér szomjazott az igazságra. Ezért gyilkolták meg 1995. február 25-én. A gyilkos ötvennégy késszúrással ölte meg, valóságos mészárlást rendezett. A nővér mindeközben Jézus nevét ismételgette” – így nyilatkozott az indiai vértanúról Angelo Amato bíboros. Ferenc pápa március 23-án ismerte el az apáca vértanúságát, ezzel megnyitva az utat boldoggá avatása előtt.

Rani Maria nővér Kerala államban született. Két és fél éve dolgozott Udajnagarban, elsősorban a falvak földműveseit, különösen a nőket segítve. Egyik alkalommal éppen úton volt Bhopál felé, amikor leszállásra kényszerítették a buszról, és az utasok szeme láttára gyilkolták meg. Világos volt annak a személynek a sorsa, aki az átalakulóban levő vidéki Indiában az erősebb joga ellen felemeli a hangját: a nővér fáradhatatlan munkája a szegények érdekében zavarta a helyi „nagyurakat”. A gyilkos támadás indítéka az volt, hogy a nővér a szeretet evangéliumát hirdette, és megvédte a szegényeket azoknak az igazságtalanságaitól, akik csalárd módon eltulajdonították földjeiket. Rani nővér a földönfutóvá tett kisbirtokosokat próbálta megmenteni a teljes nyomortól és az öngyilkosságtól együttműködés kezdeményezése és mikrohitelek által. Halálhíre nagy visszhangot váltott ki, tüntetéseket tartottak, amelyeken más vallásokhoz is tartozó emberek is részt vettek.

Meggyilkolását követően jelentős változások történtek. Az elkövető, Szamandár Szing a börtönben megtért, mély átalakuláson esett át, amelynek csúcspontja 2002-ben abban mutatkozott meg, hogy kiengesztelődött Szelmi Paul nővérrel, a meggyilkolt szerzetesnő testvérével. Mostanra Szing letöltötte büntetését, szabadulásáért az áldozat családja is közbenjárt. Szelmi Paul nővér a közelmúltban az Asianews hírügynökségnek így nyilatkozott a gyilkosról: „Kolostorunkhoz közel él, és gyakran ellátogat hozzánk. Minden évben Rani Maria nővér halálának évfordulóján lerója kegyeletét a sírjánál, és felajánlja földje gabonáját a megújult élet jelképeként. Ilyen módon hirdeti Isten irgalmasságát.”

Mit jelent Rani Maria nővér áldozata az indiai katolikus egyház küldetése számára, ha figyelembe vesszük, hogy Madhja Prades tartomány ma a hindu integralizmus fellegvára? Amato bíboros szerint áldást: „Sok misszionáriusnak ösztönzést és védelmet jelent nehéz munkájában. A vértanúk mindig termékennyé tették a földet az új keresztények nemzedéke számára. A klarissza nővérek különösen is büszkék Rani Maria nővérre, hogy újabb égi oltalmazójuk van Szent Alfonsa Muttathupaddathu nővér mellett.”

Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: News.va
Magyar Kurír

Krisztus vértanúi és az iszlám barátai – Boldoggá avatják a tibhirine-i trappista szerzeteseket?

1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja az algériai tibhirine-i trappista monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet, akiket később kivégeztek. Az Emberek és istenek című filmből ismert szerzetesek boldoggá avatásáról kérdezték Thomas Georgeont, ügyük posztulátorát.

1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja a tibhirine-i monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet. (A monostort 1938-ban alapították, Medea városának közelében található, Algírtól 90 kilométerre délre.) Ugyanebben az évben, 1996. május 21-én sikertelen tárgyalások után az úgynevezett Fegyveres Iszlám Csoport bejelentette a kivégzésüket. Május 30-án megtalálták az áldozatok fejét, a holttestek azonban soha nem kerültek elő. A szerzetesek boldoggá avatása folyamatban van. Hogy áll a kanonizációs per? Erről beszélgetett október közepén a Rai News, az olasz közszolgálati média bloggere Thomas Georgeon trappista szerzetessel, az ügy posztulátorával.

– Georgeon atya, Önt 2013-ban nevezték ki posztulátorrá az algériai, tibhirine-i trappista monostor szerzeteseinek boldoggá avatási ügyében, akiket iszlám radikálisok gyilkoltak meg 1996 tavaszán. A perhez tartozik további 12 katolikus szerzetes ügye, akik 1994 és 1996 között estek áldozatául a terrorista erőszaknak. Köztük van Clavérie atya, az algériai egyház egyik kimagasló személyisége. Ön és Algéria püspökei az elmúlt hetekben látogatást tettek Ferenc pápánál. Amint köztudott, ezt az ügyet nagyon a szívén viseli a Szentatya. Hallhatóak voltak bizonyos vatikáni hírek, melyek szerint a folyamat pozitív fordulatot vett. Ez azt jelenti, hogy a boldoggá avatás a küszöbön áll?

– A Szentszék ezt az ügyet már hosszú ideje és nagy körültekintéssel követi. Tiszteletben kell tartanunk a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának eljárásmódját, az utolsó lépés hiányzik még, és reméljük, hogy azt teljesítve rövidesen már a boldoggá avatás következhet. El kell ismernünk, hogy a kongregáció mindig nagylelkű és együttérző volt mind az eljárás, mind a posztulátor iránt, amiért én nagyon hálás vagyok. Ferenc pápa nagy érdeklődéssel fogadott bennünket, jól ismeri az ügyet és a kihívásokat is, melyekkel az jár. A találkozást nagyon pozitívan értékelem; számomra a legszebb és legmeghatározóbb pillanata volt, mikor a Szentatya arról a muszlim fiatalról érdeklődött, akit Clavérie atyával együtt öltek meg. Azt hiszem, ha lehetséges volna, Ferenc pápa őt is hozzáfűzte volna az eljáráshoz! És itt válik világossá számunkra ennek az ügynek a mély és spirituális értelme: ez a muszlimokkal közös vértanúság, nem pedig ellenük történt. A 19 feltételezett mártír úgy döntött, hogy hűségesek maradnak a néphez, a földhöz és az Egyházhoz, amely szenved. Hiszen az igaz barát nem áll odébb, amikor a társa bajban van, hanem mellette marad és együtt szenved.

Szeretném hozzáfűzni, hogy itt kollektív vagy más néven közösségi szentségről van szó, melyet ma az Egyház kezd újra felfedezni (Chiara Lubich egyik nagy intuíciója volt), ami a történelem folyamán gyakran a vértanúság egyik lényegi szempontjának számított. Ez a 19 mártír, ha boldoggá avatjuk őket, nagy fényességet jelenthetnek az Egyház számára mint a keresztények és muszlimok közti párbeszéd leghitelesebb tanúságtevői, a Jézus szeretetéből áradó Fény tanúi.

– Kétségtelen, hogy ezt a boldoggáavatási pert bonyolult szálak kötik az iszlámhoz, Algéria márpedig iszlám föld. Fennáll annak a kockázata, hogy megsértjük az iszlám érzékenységét? Hogyan tekintenek erre az ügyre az algériai iszlám közegben?

– Ferenc pápa arra kért minket, hogy legyünk nagyon tapintatosak, ne okozzunk fájdalmat senkinek, hogy ennek a történetnek a felidézése alkalmat kínáljon egyben a jövő felé is tekinteni. De vitathatatlan, hogy mindig fennáll a veszélye az érzékenység megsértésének. Éppen ezért van szükség arra, hogy erre alkalmas katekézisekben feltárjuk a keresztény vértanúság igazi értelmét. A keresztények számára éppúgy, mint az algériai muszlimoknak. Az a mártír, aki életét adja másokért, nem pedig az, aki a tömegben felrobbantja magát megölve ezzel sokakat. A „mártír” szó „tanúságtevőt” jelent, ebben az értelemben tehát ezek a mártírok Krisztus és a barátság tanúságtevői, azé a barátságé, ami képes arra, hogy szoros kötelékbe fonjon embereket, akár olyanokat is, akik nem egy hitet vallanak. Az ember nem képes megtéríteni másokat, csakis Isten képes erre.

Algéria ma egyértelműen a megbékélés útján jár, és él a vágy begyógyítani a még mindig nyitott sebeket, melyek ott vannak minden muszlim és keresztény közösségben (arról beszélnek, hogy a sötét évtizedben, 1990 és 1998 között több mint 200 ezer áldozat lehetett). Úgy tűnik, hogy egy esetleges boldoggá avatás az Egyház hozzájárulását jelentheti ehhez a folyamathoz. Nyilvánvaló, hogy jól meg kell magyaráznunk, pontosan mi is egy boldoggá avatás; hogy nem egyszerűen a rossz muszlimok által megölt jó keresztényeket akarjuk ily módon felmagasztalni. Úgy tűnik, hogy az ország vezetése pozitívan állna hozzá, ha a boldoggá avatást esetleg Algériában ünnepelnénk. Ellenhangok persze mindig lesznek, még magában az Egyházban is!

– Térjünk vissza a hét szerzetesre, akiknek a nevét is ismerjük: Christian, Luc, Christophe, Michel, Bruno, Celestin és Paul. Különböző tapasztalatokkal érkeztek a monostorba, mégis a reménység jelei voltak Alsó-Algéria népei számára a trappista monostor egyszerűségével, a szemlélődő életvitellel, az Úrral megélt barátsággal és a munka iránti alázatukkal. Hogyan tekintettek ők az iszlámra?

– Az iszlámról alkotott véleményük korántsem volt egységes! Christian élettörténetéből és tanulmányaiból eredően mindannyiuk közül a legerőteljesebben kapcsolódott bele az iszlámmal folytatott párbeszéd folyamatába. Amikor 1984-ben megválasztották a közösség elöljárójává, próbálta testvéreit is erre az útra terelni, ezzel azonban nem mindannyian értettek egyet. Adódtak ebből feszültségek is. Néhány testvér nem az iszlám miatt jött Tibhirine-be, hanem mert ez radikális döntésnek tűnt, vagy a szegénység, az eldugottság miatt… És mindannyian a párbeszéd túlságosan fogalmi teológiájának foglyai voltak. Az üdvösség, a lelkiség és az élet párbeszédének útját választották. Ez a híres „együttélés”, amellyel ma is oly nagyon küszködünk. Az az iszlám, amiről Christian beszélt, egy különös iszlám volt, amely nyitott a dialógusra; a szúfik iszlámja ez, akik olykor a monostorba is ellátogattak – ez azonban nem felel meg az iszlámnak általában véve, ami kevésbé nyitott, és nem annyira vágyik a keresztényekkel való kapcsolat kialakítására.

Christophe számára a muszlim hívőkkel ápolt kapcsolat célja a tanulás volt, annak a megtanulása, amit az Úr rajtuk keresztül akar mondani. Nem hiszem, hogy Christophe önmagát állította volna a tanító szerepébe. Michel a szúfikkal való közös imaalkalmakból táplálkozott; az iszlámról alkotott képe inkább úgy festhető le, mint egy, az Isten felé vezető út, amelyen mindannyian osztozunk, és amelyen kölcsönösen segítjük egymást… Érthető tehát a reményről alkotott víziójuk. Arról a reményről, hogy bárki megértheti Istennek az emberről alkotott tervét, ami az egység, a benne való egység, amely minden embert magába foglal.

– Ha róluk van szó, nem hagyhatjuk szó nélkül Christian de Chergé priort és végrendeletét, amit nem sokkal a meggyilkolása előtt írt. Egy rendkívüli dokumentumról beszélünk. „Ha egy nap megtörténik velem, hogy a terrorizmus áldozatául esem, szeretném, ha úgy emlékeznének rám, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam” – írja Christian. Egy harmonikusan csengő akkord ez a Ferenc pápának oly kedves perifériák egyházának egyikében. Egy egyház, ami nem prozelitizmusra törekszik, hanem igyekszik Algéria szegényeinek barátságát megnyerni. Jól értelmezem Christian egyháztani vízióját?

– Igen, a „barátság” a helyes kifejezés, találkozni a másikkal az ő különbözőségében, és kölcsönösen gazdagodni. Közeledni Isten felé és a másik ember felé egy és ugyanaz, máshogy nem cselekedhetem, mondta Christian atya. Teljes önkéntességre van itt szükség, és nem lehetséges előrelépés önmagunk levetkőzése és kockázatvállalás nélkül. Mélyen érinti testvéreinek a vágya, hogy elkerüljenek egy olyan kommunitarianizmust, ami kizárja a másik embert. Mindannyiuk meggyőződése volt, hogy ott kell élniük, ahová Isten hívta őket: a találkozás és ima szolgálatában, a baráti látogatásokban. Semmi transzcendens… csak egy ház az iszlám hazájában. Egy kicsi baráti szoba, ami rálátást enged arra, ami egyesít. Christian nem nagyon hitt a teológiai párbeszédben, számára a párbeszéd egzisztenciális volt, a szomszédokkal, az ország lakóival való közös élet a hétköznapi tevékenységek megosztásán és a monostor vendégszeretetén keresztül.

– Algéria mindig is az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd történelmi „laboratóriuma” volt. Egy párbeszédé, ami a XX. században nagy neveket vonultatott fel: Luis Massignon, Charles de Foucault kistestvérei, Duval bíboros (VI. Pál pápa jóbarátja), nem elfeledve a kairói domonkos atyákat és a korban hozzánk legközelebb álló Paolo Dall՚Oglio jezsuita atyát. Mivel járulhat hozzá ma a muszlim–keresztény párbeszédhez „Tibhirine lelke”?

– Tibhirine a szóvá vált csend. Jobban kellene ismernünk, mit is jelent valójában „Tibhirine lelke”. Senki sem ismerte azelőtt… Szegény szerzetesek, akik Algéria hegyei között laktak… „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket”, ahogy Szent Pál mondja. Íme az első jel… Nem kell félnünk a saját törékenységünktől, kicsinységünktől, el kell fogadnunk és megélnünk, mert abban fogja Isten kinyilatkoztatni nekünk saját magát, és így mutat be minket is másoknak.

Azt hiszem, „Tibhirine lelke” egy olyan spirituális megbízás, amelyet mindannyian megkaptunk: keresni Isten arcát a másikban, még akkor is, ha másban hisz, mint én. Újra értelmet adni a különbözőségnek életünk mindennapjaiban. Ha nem veszünk tudomást a másikról, növekedni fog a kommunitarianizmus, mert azt fogjuk hinni, hogy a másik veszélyt jelent, és jobb, ha bezárkózunk magunk közé, olyanok közé, akik hasonlóak hozzánk. Ez az, amire a tibhirine-i testvérek nem voltak sohasem hajlandóak, még a legkockázatosabb helyzetekben sem.

És talán egy utolsó gondolat, amit ránk hagytak: Isten nélkül nincs értelme az életnek.

– A tibhirine-i monostor egy „hegyre épült jel” volt. Mit gondol az Önök rendje, megérett az idő, hogy visszatérjenek az Atlaszba?

– Sajnos, ennek még nem érkezett el az ideje. Több oka is van ennek, mindenekelőtt azt mondanám, azért nem, mert egy nagyon súlyos örökségről van szó, amit nem szabad alábecsülnünk. Természetesen a környékbeli emberek és az algériai egyház részéről van egy várakozás, egy vágy, hogy újra szerzeteseket láthassanak Tibhirine-ben. A rend megpróbált küldeni egy közösséget Algériába, ennek az egyik tagja én magam voltam. Néhány hónap elteltével, 1998-ban, megértettem, hogy ez még túl korai. Rá kell bízni az időre. Néhány testvér ottmaradt Algírban, nagy bátorsággal, 2001-ig, majd a próbálkozás meghiúsult, biztonsági okok miatt lehetetlen volt élni a monostorban. Jean-Marie Lassausse atya kitartásának és gigászi munkájának köszönhetően a monostor 2001 és 2016 között megmaradt, és zarándoklatok célpontjává vált keresztények és muszlimok számára. Egy éve a Cremini Ne közösség él a monostorban bizonyos folytonosságot biztosítva. Nem könnyű a helyzet, és nem tudni, milyen véget ér. A monostor a közösségünk tulajdonában marad… Ki tudja, egy nap talán újra élnek majd szerzetesek odafent.

– Utolsó kérdés: Önök Thomas Merton közösségéhez tartoznak, aki a XX. század lelkiségének egyik kimagasló figurája. A szemlélődés embere, és egyben az emberiség történelmének egyik prófétai alakja. A kérdésem: miként tud a trappista rend jel lenni a világban?

– Prófétai jel, azt hiszem, azok vagyunk akaratlanul is! Arra vagyunk meghívva, hogy hivatásunkat és megszenteltségünket mindig egyre hitelesebben éljük meg a jelen kor szükségleteire is tekintettel, így válva a kitartó ima, a józanság és a szeretetben megélt egység tanúivá. Ez a rövid összefoglalása Ferenc pápa szavainak, melyeket a generális káptalanunkhoz intézett tavaly szeptember 23-án. Életünk minden elemének arra kell irányulnia, hogy létrejöhessen egy olyan hely a monostor és az ott élők szívében, ahol Isten és Krisztus úgy mutatkozhatnak meg, mint az élet valódi középpontja. Ehhez szükség van a teljes önkéntességre, ami a mai világból nagyon is hiányzik. Annak a bemutatása, hogy az Istennel való egység az életet az Istenben való egységesülése felé vezeti, valódi küldetést jelent a mai Egyházban. Ez magyarázza azt, hogy miért fordul meg egyre több olyan ember a monostorok vendégszobáiban, akik keresik, hogyan találkozhatnának Krisztussal, és ezáltal hogyan adhatnának valóságos értelmet az életüknek. Olyan ma a világ, mint egy modern sivatag, mi pedig próbálunk közösségi életet élni minden emberért, illetve helyileg ott, ahol van, aki szenved és van, aki küzd… A közösség próféciája ez!

Christian de Chergé, a vértanúságot vállaló trappista szerzetesek elöljárójának spirituális végrendelete (Algír, 1993. december 1.):

„Ha egy nap megtörténik velem – és talán épp ma –, hogy a terrorizmus áldozatául esem, amely szemlátomást minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha a közösségem, az egyházam, a családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam; ha elfogadnák, hogy minden élet egyetlen Mesterétől nem volt idegen egy ilyen brutális távozás […]; ha az én halálomat hozzá tudnák kapcsolni ahhoz a sok, hasonlóan erőszakos halálhoz, amely a névtelenség homályába merül. […] Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, hozzájárultam a rosszhoz, amely sajnos diadalmaskodni látszik a világban, még annak rosszaságához is, aki vakon lesújt majd rám. […] Nem akarhatok magamnak ilyen halált. […] Hogyan örülhetnék annak, ha majd meggyilkolásommal megkülönböztetés nélkül vádolják azt a népet, amelyet annyira szeretek. […] Ismerem, milyen nagy általános megvetés övezi az algériaiakat. Ismerem az iszlámról alkotott torz képeket, amelyeket bizonyos iszlamisták táplálnak. […] Algéria és az iszlám bennem másképp él; egy test és egy lélek. […] Halálom nyilvánvalóan igazolni látszik majd azokat, akik gyorsan idealistának vagy naivnak bélyegeztek. […] De tudniuk kell, hogy végre szabad leszek leggyötrőbb kíváncsiságomtól. Akkor, ha Isten is úgy akarja, tekintetem az Atya tekintetébe olvad majd, hogy vele együtt szemléljem az ő muszlim gyermekeit, úgy, ahogyan ő látja. […] E köszönetmondás mindent elárul eddigi életemről, és természetesen titeket is belefoglallak, tegnapi és mai barátaim […]. És téged is, utolsó órám barátja, ki nem tudod, mit teszel. Igen, neked is köszönetet akarok mondani, és istenhozzádot, amikor szemtől szemben állok majd veled. Adja ég, hogy egykor újra találkozzunk, mint boldog latrok a paradicsomban, ha Isten, mindkettőnk Atyja is úgy akarja. Ámen. Insallah.”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fordította: Koszoru Péter
Forrás: Pierluigi Mele/Confini.blog.Rainews.it
Fotó: OSCO.org; News.va; Wikiwand
Magyar Kurír