Májustól már Kolumbiának is lesz szentje

Miközben az egész világ más hírekkel foglalkozott, háttérbe szorult a BBC spanyol világszolgálatának hétfői írása, amely hosszabban foglalkozott Laura anyával, aki hivatalosan május 12-én lesz Kolumbia első szentje.

Tavaly december 20-án hozták meg a hivatalos szentszéki döntést, amikor elismerték egy halálos beteg orvoson tett csodáját, aki 2004-ben a már boldoggáavatott Laurától kért segítséget.

Bár a María Laura de Jesús Montoya Upegui néven ismert apácát (1874. május 26. – 1949. október 21.) ezért avatják szentté, hazájában inkább az indián lakosokért végzett missziós munkájáért emlékeznek rá szívesen. Az apját korán elvesztő Laura előbb tanított a szűkebb hazájához, az Antioquía megyéében fekvő faluhoz, Jericóhoz közeli településeken, aztán 1901 és 1914 között Medellín egyik lányiskolájának igazgatóhelyettese lett, ahova főleg a jómódú lányok jártak. A leendő új szent egyik életrajzírója, Claudia Umaña szerint ekkor döntötte el, hogy otthagyja állását, és egészen az Antioquía tartományban élő indiánok missziós tevékenységének áldozza további életét.

Saját egyházi vezetése nem fogadta örömmel Laura anya terveit, ezért magához X. Pius pápához (1903-1914) írt levelet, amelyben részletesen bemutatta a latin-amerikai indiánok akkori politikai, társadalmi, gazdasági és vallásos életét. Szerencséje volt, mert a katolikus egyházfő látványosan, a Lacrimabili statu kezdetű enciklikával adott engedélyt missziós tevékenységére, amelyet így már nem utasítottak el Kolumbiában.

Meg is alapította öt segítőjével két rendjét – a Szeplőtelen Mária, illetve a Sienai Szent Katalin Missziós Testvéreit -, amely már Európa, Amerika és Afrika 21 országában tevékenykedik. Laura anya harminc könyvet írt, többek között önéletrajzát is, és sírja ma már kegyhelynek számít Medellín városában Belencito (Kis Betlehem) kolostorában, amelyet naponta százak keresnek fel.

ST/Magyar Kurír

Vértanúhalált halt szerzetesnővérre emlékeztek Erdélyben

Böjte Csaba szentmisék keretében emlékezett meg az ötven évvel ezelőtt vértanúhalált halt Gabriella orsolyita nővérről. 

A ferences szerzetes a csíksomlyói kegytemplomban, Csíkmadarason (Gabriella nővér szülőfalujában), a masorvásárhelyi minorita templomban és a kolozsvári ferences templomban tartott szentmisét az orsolyita nővér emlékére. 

Az április 12-én Marosvásárhelyen, a Páduai Szent Antal tiszteletére felszentelt minorita templomban tartott szentmiséről tudósította szerkesztőségünket Szabó Antal. 

Annak ellenére, hogy hétköznap volt, a templom teljesen megtelt, és aki részt vett a hit évében tartott szentmisén, lelkiekben feltöltődve és megerősödve távozhatott.

Csaba testvér arról beszélt, hogy Gabriella nővérhez hasonlóan nekünk is bíznunk kell Istenben. 

A mártír szerzetesnővér 1915-ben született a Hargita megyei Csíkmadarason. Születésekor a Hajdú Erzsébet nevet kapta. Érettségi után lépett be a Szent Orsolya Rendbe Nagyváradon. Rendi kiképzésben Magyarországon, majd Franciaországban részesült, ekkor kapta a Gabriella nevet. 

A Merici Szent Angéla által a 16. században alapított rend a fiatal lányokkal való foglalkozást és tanításukat választotta fő feladatául azzal a céllal, hogy neveltjeik hithű, művelt anyákká váljanak. 

Gabriella nővér földrajz és történelem szakos tanárnak tanult Kolozsváron és Budapesten, s képesítésének megszerzése után Nagyváradon tanított a szerzetesrendek II. világháború utáni feloszlatásáig. Ezután visszaköltözött szüleihez Marosvásárhelyre, ahol titokban gyermekek tanításával, hitoktatással és szegénygondozással foglalkozott, és a minorita templom sekrestyése volt. 

A Securitate 1960-ban az oltár előtti imádkozás közben tartóztatta le. Bűne az volt, hogy tiltott vallási könyveket kölcsönzött. Nagyváradon börtönözték be. 1963. április 20-án a börtönben halt vértanúhalált. 

Az erdélyi megemlékezéseken részt vett Mária nővér, Gabriella nővér egykori diákja, aki hajdani tanára és nevelője életszentségéről tett tanúságot. 

Csaba testvér e szavakkal kérte Gabriella nővér közbenjárását: „Gabriella nővér, te, aki a gyermekek, fiatalok neveléséért, oktatásáért életedet áldoztad, könyörögj érettünk!” 

(Magyar Kurír)

A nyolcadik évfordulóján halálának Boldog János Pál pápa

Serédi Jusztinián, akiből majdnem pápa lett

Serédi Jusztinián esztergomi érsekről méltán érdemes megemlékeznünk. Nemcsak világhírű tudós volt, de tevékeny főpap és kitűnő szervező is. Nehéz időkben állt a magyar egyház élén, tudását bőven kamatoztatta, hogy sokat szenvedett egyházát és hazáját talpra állítsa. 1939-ben még a pápaságra is esélyesnek tartották egyes napilapok.

Serédi Jusztinián (1884–1945)

Serédi Jusztinián Szapucsek György néven született a Pozsony vármegyei Deákiban, mélyen vallásos tót család tizedik gyermekeként. A tizenegy testvér közül többen álltak az egyház szolgálatába: a kis Györgyre legnagyobb hatással Mihály bátyja volt, aki szintén bencés lett. A fiatalember tizenhat évesen kérte felvételét a bencés rendbe, középiskolai tanulmányait már Jusztinián novíciusként fejezte be Győrben. Bár Serédi bátyja nyomán matematika–fizika szakos tanár szeretett volna lenni, ám a tehetséges fiatal szerzetest a rend elöljárói Rómába küldték teológiai tanulmányokra. A bencés egyetemen, az Anselmianumban eltöltött évek alatt Serédi érdeklődése az egyházjog felé fordult, melyből doktori címet is szerzett. 1908-ban csak egy kis időre tért haza Pannonhalmára, hogy Kohl Medárd esztergomi segédpüspök pappá szentelhesse, majd ősszel visszatért Rómába, Pietro Gasparri bíboros felkérésére az Egyházi Törvénykönyvet megszövegező nemzetközi tudósbizottság tagja lett.

Az Egyházi Törvénykönyv 1917 májusában készült el, de megjelenéséhez hosszú és fáradságos munka vezetett, mely az első világháború miatt kis híján elakadt. A kutatással és jogalkotással töltött évek alatt Serédi a pápai udvarban számos különleges barátra tett szert, például Achille Rattira, akit XI. Pius néven pápává választottak 1922-ben. Munkatársai csodálták a fiatal bencést, aki nemcsak szorgalmával, de kedvességével és humorérzékével is lenyűgözte a rómaiakat, szellemes mondásaival gyakran kacagtatta meg Gasparri bíborost is. Serédi 1918-ban rövid ideig tábori lelkészként működött Esztergomban, majd a háború után újra visszatért Rómába, ahol többek között a magyar egyházmegyék ügyvivője lett, e munkája mellett egyházjogot tanított az Anselmianumban. Tudományos munkásságát nemzetközi szinten elismerték és méltatták.

1927-ben elhunyt Csernoch János hercegprímás. Utódjának a magyar kormány Szmrecsányi Lajos egri érseket, később Glattfelder Gyula csanádi püspököt kívánta, XI. Pius mégis Serédi Jusztiniánt nevezte ki esztergomi érsekké. Bár nehezen barátkoztak meg a pápa döntésével, Serédi kinevezése csak javára vált a magyar kormánynak, mert a széles körű vatikáni kapcsolatokkal rendelkező főpap tizennyolc évi szolgálata során összeköttetéseit kiválóan aknázta ki egyháza és hazája javára. 1939-ben, XI. Pius halála után Serédi Jusztinián is részt vett a bíborosok pápaválasztó gyűlésén, a konklávén. Bár a magyarokat köztudottan kedvelő Eugenio Pacellit választották pápává, XII. Pius néven, a pápaságra esélyesek között Serédi Jusztinián is szerepelt. Az Új Magyarság 1939. március 1-jén említette Serédi Jusztiniánt az esélyes bíborosok között, a Magyar Nemzet már február 14-én felvetette azt a lehetőséget, hogy valószínűleg nem olasz pápát fognak választani. A Magyar Nemzet 1939. február 16-án a Corrispondenza című olasz napilapra hivatkozva azt írta, hogy amennyiben nem olasz pápát választanak, Serédi Jusztiniánnak kitűnő esélyei vannak. Ehhez február 19-én hosszú cikk kapcsolódott, mely Bakócz Tamás esztergomi érsek 1513-as konklávé-esélyeiről szólt. Talán rejtetten azt hangsúlyozták ezzel a napilapok, hogy a magyarok a hozzájuk közel álló – vagy magyar származású – pápától várták a kivezetést a Trianon miatti nehéz helyzetből.

Pápaválasztás előtt. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás a Vatikánban (1939. március)

Serédi Jusztiniánra komoly megpróbáltatás várt a második világháború alatt. A zsidótörvényeket elítélte, segítette az üldözötteket, felkarolta a Magyarországra érkező lengyel menekülteket. Közben betegsége egyre súlyosbodott, s miután 1944 telén Esztergom a frontvonalba került, megfelelő egészségügyi segítséghez sem juthatott hozzá. Az óvóhelyen érte a halál 1945. március 29-én. Utódjának XII. Pius Apor Vilmos győri püspököt kívánta kinevezni, ám Apor éppen másnap kapta a halálát okozó lövéseket, miközben híveit védte a kegyetlenkedő orosz katonáktól. Az üres esztergomi érseki széket csak október 7-én foglalta el Mindszenty József, aki méltó utóda lett Serédinek.

BJZS

A félreismert Zichy Gyula

A diktatúra történetírása is felelős azért, hogy nemesi származású főpapjainkkal szemben gyakran támadnak előítéleteink. A magas rangú családokból származó főpapokról sajnos olyan kép él manapság, hogy inkább saját diadalívüket építették, és a felebaráti szeretet gyakorlását elhanyagolták. Zichy Gyula kalocsai érsek – Apor Vilmoshoz hasonlóan – nemcsak hirdette a felebaráti szeretetet, hanem annak tevékeny cselekvője is volt. Két, Pécsen eltöltött dolgos, nehézségekben bővelkedő évtized után került a kalocsai érseki székbe, ahol szintén minden tőle telhetőt megtett, hogy javítson híveinek sorsán.

A későbbi főpásztor a zichi és vásonkeői gróf Zichy család palotai vonalának nagylángi ágából született Nagylángon 1871. november 7-én. Származásának köszönhetően a legjobb iskolákban tanult, középiskoláit a Bécs melletti Kalksburgban, teológiai tanulmányait pedig Innsbruckban végezte. 1895-ben a család nagylángi kastélyának kápolnájában szentelte pappá Steiner Fülöp székesfehérvári püspök. 1897-től Rómában a pápai nemesi kollégium növendékeként tanult, majd a Pápai Gergely Egyetemen szerzett teológiai doktorátust.

Alig harminc évesen már a pápai udvarban látott el szolgálatot, azok között volt, akik elkísérték XIII. Leó pápát utolsó útjára. Erre Czaich Árpád Gilbert, egy szintén Rómában működő magyar pap így emlékezett vissza:

Zichy „már a harmadik éjszakát virrasztotta a pápa betegágyának közelében. Végtelen, szíves szeretettel volt iránta is, a belső környezete többi tagja iránt is a pápa. A földi életnek és az örökkévalóságnak a mezsgyéjén jelét akarta adni nagy szeretetének: a halotti szentségek felvétele után megáldotta mindannyiukat. […] Zichy gróf nem tudott uralkodni magán. A nyomasztó és lelket tépő pillanatban előtörtek pillái alól a forró, fájdalmas könnyek. Sírt – néma zokogással. Egyszerre csak feléje fordult Leó pápa […] és beszélni kezdett hozzája tiszta, érthető hangon: »Ne sírj! Hisz jól vagyok én már egészen.«”

Zichy Gyula Leó pápa utódának, X. Piusnak is közvetlen munkatársa volt 1905-ig, amikor mindössze harmincnégy évesen pécsi püspökké nevezték ki. X. Pius pápa saját kezűleg szentelte püspökké Prohászka Ottokár társaságában a Sixtus-kápolnában. Pécsi székfoglalása után rögtön hozzálátott, hogy elődje, a fiatalon elhunyt Hetyey Sámuel munkáját folytatva elősegítse egyházmegyéjében a katolikus megújulást. Templomokat építtetett, 1907-ben vendégül látta az országos katolikus nagygyűlést, s csatlakozva Prohászka Ottokár sajtómissziójához megalapította az egyik legjobb vidéki napilappá vált Dunántúlt. A püspök elkötelezetten segítette a katolikus oktatást is: újra letelepítette Pécsen a jezsuitákat, akik gimnáziumot hoztak létre, valamint a Pozsonyból Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetem rendelkezésére bocsátotta a püspöki könyvtár épületét és állományát. Az első világháború és az azt követő zűrzavaros időszak rendkívül megviselte a pécsi egyházmegyét, amelynek helyzete a szerb megszállás három éve alatt csak tovább romlott. A trianoni diktátum értelmében 28 plébániát veszített el a püspökség.

Az újjáépítés éveiben érte Zichy püspököt kalocsai érseki kinevezése, de székét a politikai viszontagságok miatt csak három évvel később foglalhatta el véglegesen. Nehéz szívvel hagyta el Pécset, nemcsak félbe maradt munkái tartották vissza, hanem betegsége is egyre súlyosbodott. Zichy kevésnek érezte erejét, hogy átvegye a kalocsai egyházmegyét, ami még siralmasabb állapotban volt, mint a pécsi. Az egyházmegye óriási területi veszteséget szenvedett, mezőgazdaságból élő lakóit egyre inkább elszegényedés fenyegette. Az érseki székhely lakossága is igen nehéz gazdasági és szociális problémákkal nézett szembe. Nagy mértéket öltött a szegénység, alig volt munkalehetőség, lakáshiány és rossz közbiztonság uralkodott Kalocsán.

Az érsek első vállalkozása a kórház kibővítése volt, majd nekilátott leküzdeni a lakáshiányt. A szegénygondozásban is nagy sikereket ért el, csatlakozott az 1927-ben alapított Egri Normához. 1928-ban egyházmegyei zsinatot hívott össze, melynek központi gondolata a hitélet szabályozása volt. A templomépítést és az egyházi oktatást Kalocsán is szívügyének tekintette, és felkarolta az üldözötteket is. Az egyházmegye nehéz anyagi helyzete ellenére igyekezett mindig a legtöbbet segíteni hívein, még az 1941-es árvíz idején is.

Bár betegsége sok mindenben akadályozta, Zichy gyakran vállalkozott hosszú zarándokutakra. Többször járt Rómában, 1929-ben meglátogatta a Szentföldet. Utolsó vállalkozásaként egyházmegyéje visszatért plébániáit kívánta felkeresni, ám 1942. május 20-án meghalt. Kortársai imádságos lelkületű és feltétel nélkül adakozó főpásztortól búcsúztak.

Felhasznált irodalom:
A pécsi egyházmegye ezer éve. Pécs, 2008.
Lakatos Andor: Gróf Zichy Gyula a kalocsai érseki széken (1923–1942). In: Emlékkötet Zichy Gyula tiszteletére. Pécs, 2007.
Czaich Árpád Gilbert: X. Pius pápa életének és uralkodásának története napjainkig. Bp., 1907.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

„Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek”

A románok meg sem várták a trianoni diktátum kihirdetését, már 1919-től próbálták megfélemlíteni sorozatos egyházellenes fellépéseikkel a magyarokat. Az események miatt Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökre is óriási nyomás nehezedett, de példát tudott mutatni helytállásból utódainak is.

Majláth Gusztáv Károly gróf 1897 tavaszán került az erdélyi egyházmegyébe Lönhárt Ferenc utódlási joggal felruházott segédpüspökének, s alig egy hónappal püspökké szentelése után már követnie kellett elöljáróját a püspöki széken. Majláth György országbíró fia mindössze harminckét éves volt, de lelkiismeretesen megbirkózott az új hivatala támasztotta kihívásokkal.

Erdélyi Római Katolikus Státus
A Szent István által alapított ősi egyházmegye híveit és papságát egyfajta önkormányzat fogta össze, a Státus, mely a 16-17. században született, hogy Erdély katolikusainak védelmet nyújtson a reformáció viharaiban. A Státust, melynek feladata az egyház érdekeinek külső képviselete, illetve az egyházi vagyon fenntartása volt, 1895-ben vette tudomásul a Szentszék, működését pedig 1904-ben hagyta jóvá.

Majláth 1897. augusztus 10-én találkozott először a Státus legfőbb szerve, a státusgyűlés tagjaival, ahol a Magyarország teljes területére kiterjedő katolikus autonómiáról tárgyaltak. Majláth személyében kiváló támogatóra talált a katolikus autonómiamozgalom, hiszen hasonló eszméket vallott Prohászka Ottokárral, akivel esztergomi szemináriumi nevelőként kötött barátságot. Nagy szerepe volt abban is, hogy Prohászka püspöki kinevezésébe belegyezett a magyar kormány és a Szentszék is. Ő maga kétszer állt ahhoz közel, hogy kalocsai érsek legyen: 1905-ben, majd 1914-ben. Mindkét alkalommal X. Piusz pápa lépett kinevezéséért, de a püspök egészségi állapotára hivatkozva elutasította a felkérést. Bár az erdélyi püspökség kormányzása is jó egészségű főpásztort kívánt, Majláth hű maradt egyházmegyéjéhez, mert híveinek és papjainak éppen rá volt szüksége az elkövetkező nehéz időszakban.

A központi hatalmak veresége s a Monarchia 1918. őszi összeomlása nemcsak a megszállva tartott Havasalföld felszabadulását hozta el: a Román Királyság katonái megkezdték a védelem nélkül maradt Erdély elfoglalását. Az erdélyi románság 1918. december 1-jére népgyűlést szervezett Gyulafehérvárra, ahol kimondták Erdély „örök időkre” való egyesítését Romániával. Másnap megalakult az erdélyi román kormány, a Consiliul Dirigent, amely rövid időn belül törvénybe is iktatta a gyulafehérvári határozatokat.

Ajánlott olvasmány
Raffay Ernő: Mit ígértek a románok Gyulafehérváron 1918-ban?

Ezzel új korszak kezdődött az egyházmegye életében is. Gyakorlatilag hatósági intézkedések sora korlátozta a vallásszabadságot. Az egyházi gyülekezést hatósági engedélyezéshez kötötték. Megtiltották a státusgyűlés egybehívását is. A teológiai tanároknak és a főgimnáziumi tantestület egy részének kijárási és vendégfogadási tilalmat léptettek életbe. Majláth püspök mozgásterét már 1919. januártól korlátozták a román hatóságok, az év őszén pedig fegyveres házőrizet alá vették. A püspök, amikor kérdőre vonta Iuliu Mainut, a Consiliul Dirigent elnökét, azt a választ kapta, hogy a házi őrizetet azért kellett elrendelni, mert „állandóan idegeneket fogad”, emellett Magyarország területi integritását védi. Bár a házi őrizet csak nyolc napig tartott, detektívek kísérték a püspök 1919. őszi és 1920. tavaszi bérmaútját.

„Szent vallásunk hónapok óta és állandó üldözésben részesül a románok által megszállott területeken a román hatóságok részéről – panaszolta Majláth 1919. október 11-én Apponyi Albertnak – beleszólnak vallási gyakorlatainkba, lelkiismeretünkkel, egyházunk rendelkezéseivel ellenkező istentiszteleteket rendelnek el, papjaimat minden ok nélkül börtönbe zárják […] minden kihallgatás nélkül. Az elfogatást sosem követi bírói eljárás, hogy magukat tisztázhassák a vádak ellen. […] A nagyra becsült konferencia [ti. a párizsi békekonferencia] s az egész művelt világ előtt felemelem tiltakozó szavamat ez üldöztetések ellen, s kinyújtom kérő kezem, hogy segítsenek rajtunk. Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek, s paptársaim is örömmel lépnek a vértanúk nyomába, de legyen igazság!”

Mind az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatok, mind az 1919-ben aláírt párizsi kisebbségi szerződés, de még az 1923-as román alkotmány is a vallásszabadság biztosítását hangoztatta – ám az új határok létrejöttével ebből semmi sem valósult meg. Már 1919-ben, az első agrártörvény meghozatalakor elkezdte a Consiliul Dirigent az egyházi birtokok kisajátítását. A második agrártörvény már az egyházi intézmények birtokait is elvette, a harmadik pedig ezen intézkedések gyorsítását célozta. 1922-re a Romániához csatolt katolikus egyházmegyék birtokainak 98%-át sajátították ki.

Hadat üzentek a magyar nyelvű felekezeti oktatásnak is, mely az 1924-es elemi iskolákról szóló törvény után a magyar nyelv utolsó bástyája maradt. Az 1920-as évek romániai látszat-vallásszabadsága mögött tovább folytatódott a magyar katolikusok zaklatása, az egyházi rendezvények akadályozása, és az erőszakos térítések. Románia 1920-ban kezdte meg tárgyalásait a Szentszékkel, melynek eredménye lett az 1927-ben aláírt, és 1929-ben törvénybe iktatott konkordátum. Románia irreális követeléseket fogalmazott meg a Szentszék irányában, melyek mind a – főként a magyarság által képviselt – latin szertartású katolikusok kárára váltak volna. Hogy mégsem valósultak meg az ez irányú román elképzelések, abban Majláth Gusztáv Károly tiltakozásának is nagy szerepe volt, de a konkordátum még így is sok hátrányt hordozott a latin szertartású katolikusok számára. Veszélybe került a Státus is: még a konkordátum becikkelyezésekor elérték a bukaresti nuncius útján, hogy elveszítse jogi személyiségét.

Majláth püspök a reménytelennek tűnő küzdelem ellenére sem keseredett el. Erdély román megszállása előtt is különös hangsúlyt fektetett az oktatásügyre, az impériumváltás után pedig még inkább előtérbe helyezte a magyar iskolák védelmét, ha kellett, magánvagyonát áldozta a célért. Maga is szívesen időzött a fiatalok körében, így érdemelte ki „a diákok püspöke” nevet. A sok nehézség és támadás komoly próbára tette törékeny egészségét: 1938-ban lemondásra kényszerült, mert betegsége miatt már nem tudta hivatali teendőit ellátni. 1940. március 18-án hunyt el Budapesten, a Vöröskereszt Szanatóriumban.

Felhasznált irodalom
Bíró Vencel: Székhelyi Majláth G. Károly. Kolozsvár, 1940.
Marton József – Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai. Kolozsvár, 2007.
Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.


Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

Egernek ősz galambja – könyv Samassa József bíborosról

Samassa József bíboros, egri érsek halálának 100. évfordulója alkalmából számos megemlékezést tartottak az elmúlt évben. Egerben érseki szentmisével tisztelegtek a bíboros emléke előtt, Nyíregyházán pedig teret neveztek el a Magyarok Nagyasszonya templomot, a mai társszékesegyházat építtető főpásztorról. A centenárium alkalmával rendezett kéthónapos ünnepségsorozat részét képezte 2012. október 5-én Komiszár Dénes helytörténész Egernek ősz galambja című könyvének bemutatása, mely a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya Főplébánia kiadásában jelent meg.

Magyarok Nagyasszonya társszékesegyház, Nyíregyháza

A kötet főként Samassa bíboros Nyíregyházához való kötődését mutatja be, azt, ahogyan különbségtétel nélkül gondoskodott az érseki székhelytől távol eső nyírségi hívekről is, akiket egy katedrálissal ajándékozott meg. „Már akkor látta azt, ami később beigazolódott – írja Komiszár Dénes – Egyes plébániák annyira távol voltak egymástól és Egertől, hogy ez már a kormányozhatóság határát súrolta. Ezért építtetett Nyíregyházának ekkora templomot, hogy az majdan egy önálló vagy társegyházmegye székesegyháza legyen.” Figyelemre méltó, hogy a főpásztor ennyire a szívén viselte a Nyírség sorsát, pedig érseksége előtt semmi sem kötötte a vidékhez. Samassa József a felvidéki Aranyosmaróton született 1828. szeptember 30-án. Iskoláit Nyitrán, Léván és Esztergomban végezte, majd 1843-ban papi pályára lépett. A pozsonyi Emericaneumban eltöltött egy év után a nagyszombati papnevelő intézetben tanult, majd a kimagasló képességű fiatal a bécsi Pázmáneumban folytathatta tanulmányait. 1852. július 23-án szentelték pappá, első állását a nagyszombati gimnáziumban kapta, ahol klasszikus nyelveket tanított. 1854-ben a budapesti Központi Szeminárium tanulmányi felügyelője lett, majd Esztergomban és Pesten tanított teológiát. Tudományos munkássága mellett nem hanyagolta el a közéletet sem: a Deák-párthoz csatlakozott, Nyitra körzete 1869-ben választotta országgyűlési képviselővé. Samassa tevékenységét Ferenc József császár azzal honorálta, hogy 1871-ben szepesi püspökké nevezte ki, ám a felvidéki egyházmegye élén mindössze két évet töltött. Egri székét 1873-ban foglalta el, érsekségének közel negyven éve alatt felvirágoztatta az egyházmegyét. Samassa Józsefet gyakran megítélik amiatt, hogy túlzott aggodalommal figyelte rokona, Prohászka Ottokár püspök működését, sőt közrejátszott abban, hogy az újító főpap három műve 1911-ben indexre kerüljön. Prohászka ellenfeleivel ellentétben Samassát nem kicsinyes áskálódás vezette: nyolcvankét éves érsek már nem tudott lépést tartani a fiatalabb papi generációk által képviselt elvekkel, az új kihívásokkal. A bíboros egyszerű életet élt, és kortársai visszaemlékezése szerint igyekezett mindenkihez egyformán előzékeny és kegyes lenni. Drávai János papköltő Emléklomb a nyíregyházi Samassa-templom fölszentelésére című versében Eger ősz galambjának nevezte az érseket, ezt a jelzőt választotta könyve címének Komiszár Dénes. „A bíboros idős kora, kis termete és ősz haja miatt leginkább egy hófehér galambhoz hasonlított – indokolja címadását a szerző – amely a Szentlelket szimbolizálja, és amely főpapi címerállata is volt. Ez a galamb sokszor megcsípte azokat, akik megérdemelték, de tudott velük nagyon szelíd is lenni.”

Komiszár Dénes közel másfél évtizednyi helytörténeti kutatómunkájának eredményét tárja könyvében a nagyközönség elé, melyről bátran állítható, hogy hiányt pótol. Az elmúlt rendszer történetírásában csak negatív kontextusban ismerhettük meg a korszak egyházi méltóságait, azonban az Egernek ősz galambját olvasva egy egészen más kép bontakozik ki előttünk Samassa érsekről. A könyv gazdagon illusztrált, a történettudományban kevésbé járatosak számára is élvezhető, közérthető, olvasmányos stílusban íródott. Négy fejezetében, melyből az első az érsek életútját, a második a kortárs Szabolcs vármegyei méltóságok visszaemlékezéseit, a harmadik a főpásztor és a megye viszonyát, a negyedik pedig a templom építésének történetét tárja az olvasó elé, egy olyan főpap alakja bontakozik ki, aki példamutatóan gondoskodott egyházmegyéjéről, és annak minden hívéről. „Samassa József ragyogó szónoklataival, elmélkedéseivel, tanításaival, bőkezű adományaival, alapítványaival – vallásfelekezeti különbségtétel nélkül – elérte azt, hogy róla a legnagyobb tisztelettel beszéltek, a legmélyebb hódolatot tanúsítottak iránta a megye és a város nagyrészt protestáns vezetői. A szimbolikus jelentőségű templomépítés olyan gesztus volt a megyének és székhelyének, amit minden katolikus és protestáns, de még a zsidók is örömmel fogadtak, átérezték annak jelentőségét.” – írja bevezetőjében a szerző.

A Egernek ősz galambja című könyv a nyíregyházi plébánián vásárolható meg (42/409-691).