Szent Agáp és vértanútársai

Mindnyájan Dioklécián császár uralkodása alatt éltek. Agáp vértanú Gázából származott, Timolaosz a Fekete-tenger mellől, a két Dénes a föníciai Tripoliszból, Pupliosz és a két Sándor Egyiptomból, Romil a dioszpoli egyház hypodiakónusa volt. Agapit és az egyik Dénes kivételével mindnyájan részt vettek egy véres látványosságon, amikor egy pogány ünnep volt. Ebben a keresztényeket kínozták. Mindnyájan összekötözték kezeiket és félelem nélkül keresztényeknek mondták magukat. Ezután börtönbe kerülve sokféle kínzást viseltek el, végül lefejezés által nyerték el a vértanúságot. Velük együtt halt meg Agáp vértanú is, akit Gázából hoztak el, és szolgája, az egyiptomi Dénes. Mindez a palesztinai Kaiszareában történt, 303-ban.


HOFBAUER SZENT KELEMEN MÁRIA redemptorista, pap
*Tasswitz, 1751. december 26. +Bécs, 1820. március 15.
A 18. század második fele és a századforduló Európa számára a súlyos háborús összetűzések ideje volt. A hitre és az Egyház egységére gyakorolt hatásaik miatt a politikai eseményeknél veszedelmesebbnek tűnnek ma számunkra e korszak új eszméi. Ausztriába is akkoriban hatolt be az államegyháziság és a felvilágosodás. Ha a jozefinizmus némely történész véleménye szerint a történelemben az utolsó kísérlet az állam részéről az Egyház megreformálására (például H. E. Feine), ez a reform nem az Egyház érdekében történt, hanem az állam érdekében, hogy ez az Egyházat engedelmes eszközévé tehesse. A teológiai tanulmányokat újjászervezték, a plébániák számát megnövelték és az igazgatást megjavították ugyan, a teológiát és a lelkipásztorkodást azonban mindinkább megfertőzte a racionalizmus.

Ebben a korban született a dél-morvaországi Znaim melletti Tasswitzban az a férfi, aki az igazi katolikus reform döntő élharcosa lett: Johann Klemens Maria Hofbauer. Apja cseh volt -- eredeti Dvorak nevét Hofbauerre németesítette --, anyja német. Jellegzetes szláv és német vonások határozták meg Hofbauer emberi sajátosságát. Erős teste, telt, kerek arca ellentétben állt kis szemeivel, lágy hangjával és finom, eleven kezével. Bensejében a szívós energia mellett olyan érzékeny, mély érzület lakott, hogy lelki megrendülései napokig a betegágyba dönthették. A szláv és német vérnek ez a keveredése, a paraszti-vidéki légkör, amelyben életének első húsz évét eltöltötte, mindenekelőtt pedig jámbor anyja befolyása (apja korán meghalt) alakította ki Isten kegyelmével azt a fáradhatatlan munkást és pihenés nélküli tervezőt, azt a jóságos, barátságos embert, aki magától értetődő hitével olyannyira nem illett bele felvilágosodott korába, de éppen ezzel vonzotta magához az embereket. Mesterkéletlen modora, egészséges, olykor nyers lénye és elpusztíthatatlan humora rabul ejtette az embereket. Másrészt azonban magával hozott öröksége egyáltalán nem tette könnyűvé számára a szentség útját. Egészen az utolsó évekig az egyébként olyan jóságos férfi olykor hevessé vált és felfortyant. Hofbauer így vélekedett: ,,Igen, ez sajnos hibám, de köszönöm Istennek, hogy megvan bennem, mert ha nem volna, arra éreznék kísértést, hogy kezet csókoljak önmagamnak az önmagam iránti tiszteletből.''

Hofbauer ifjúságára ránehezedett egy súlyos áldozat: a papságról való lemondás. Mivel szűkös anyagi eszközeik nem voltak elegendők arra, hogy tanulhasson, a szomszédos Znaimban elsajátította a pékmesterséget. Huszonegy éves korában végre mégis elkezdhette tanulmányait. 1772-től 1777-ig járt Klosterbruck premontrei iskolájába, de ahhoz, hogy egyetemre mehessen, megint csak hiányoztak az anyagiak. Remete lett, először Olaszországban Tivoli mellett (ott vette fel a Kelemen nevet), később szülőföldje közelében. A remeték az akkori idők hitoktatói és laikus segítői voltak. Hogy továbbképezze magát ebben a hivatásban, 1780-ban kateketikai tanfolyamra járt Bécsben. Itt jótevőkre talált, akik a már csaknem harmincéves férfi számára lehetővé tették a teológiai tanulmányok elvégzését. Négy évig tanult Bécsben. Mivel akkoriban az állam mind erősebben beavatkozott a papok képzésébe, nem maradt tovább Ausztriában. Barátjával, Hübl Tádéval együtt Rómába indult, hogy ott folytassa tanulmányait. Rómában a németek közül elsőkként léptek be a redemptoristák fiatal rendjébe. A rend eszményét, az elhagyatott emberek megsegítését Hofbauer hivatásának érezte.

1785. március 19-én mindketten letették a fogadalmat, március 29-én az alatri dómban pappá szentelték őket. Október végén azzal a szándékkal hagyták el Rómát, hogy a redemptorista rendet meghonosítják Ausztriában. Itt azonban nem lehetett kolostoralapításra gondolni. Miután egy éven át újból Bécsben tanultak, Varsón át Fehér- Oroszországba indultak. A varsói Szent Benno testvérület, amely a külföldiekkel foglalkozott, német papokat keresett. Hofbauer és Hübl mintha hívásra érkezett volna. Átvették Szent Benno teljesen elhanyagolt templomát, és vele a varsói németek lelki gondozását.

Húsz évig tevékenykedett Hofbauer a lengyel fővárosban. A kis Szent Benno-templom ebben az időben nemcsak a német katolikusok, hanem az egész város számára vallási központtá vált. A kezdet igen-igen nehéz volt, a legszükségesebb is hiányzott. Sem a lengyel klérus, sem maga a püspök az ujját sem mozdította meg az atyák munkája érdekében. Hofbauer mégis megalapította a szegények iskoláját, és csakhamar 350 fiatalt oktathattak. A tehetségesebbek számára latin iskola jött létre és leányiskola is csatlakozott hozzá. Hofbauer maga ment koldulni kis védencei számára. Amikor eközben egyszer valaki az arcába köpött, ő csak ennyit mondott: ,,Ez nekem szólt. Adjon most már valamit a szegény gyermekeim számára is!'', mire a másik zavarában és megszégyenülten nagy összeget adományozott. A városon át vivő útjairól gyakran vitt magával árva gyermekeket, akiket az utcán szedett fel, majd saját kezűleg mosdatta ki őket a piszokból és szabadította meg a férgektől.

Hogy az általános erkölcsi hanyatlást feltartóztassa, új utakat járt a lelkipásztorkodásban. A Szent Benno-templomban ,,állandó missziót'' szervezett. Minden vasár- és ünnepnapon reggel öt órától egész napon át miséztek és prédikáltak. Teljesen újszerűen hatott annak a vallási egyesületnek az alapítása, amelyhez mindenekelőtt világiak tartoztak. Ennek a ,,laikus apostolságnak'' a fő feladata volt a bátor szembeszállás ,,az erkölcstelenség és a hitetlenség sodró áramlatával''.

Kelemen élete állandó fáradozás volt annak érdekében, hogy a redemptorista rendet meghonosítsa az Alpoktól északra. 1788-ban általános helynökké történt kinevezésével elérte a szükséges függetlenséget, amely az Alpokon túli alapítások feltétele volt. Varsói alapításához 1808-ban negyven tag tartozott. Hofbauer tevékenysége azonban nem korlátozódott Varsóra és Lengyelországra: több alapító utat tett Németországban és Svájcban, sőt Franciaországban is, de sehol sem ért el maradandó sikert. Egy másik szerencsétlenség is érte. Napóleon révén Varsó Szászországhoz került.1808 júniusában Napóleon elrendelte a Szent Benno feloszlatását. A szerzeteseket katonai őrizettel vitték Küstrin erődítményébe, ahonnan négyhónapi fogság után visszaengedték őket hazájukba. Hofbauer a legtöbbjüket sohasem látta viszont. Életműve romjain állott. Két társával együtt Bécsbe indult azzal a szándékkal, hogy továbbutazik Svájcba vagy Kanadába.

Mégis haláláig Bécsben maradt. Bécsi évei, amelyek folyamán az orsolyiták gyóntatóatyja és templomuk igazgatója lett, életének legjelentősebb időszakát jelentették. Személyiségének kisugárzó erejével Hofbauer Bécsben a katolikus reform kiindulópontjává vált.

Mindenekelőtt a gyóntatószékben és a szószéken tevékenykedett. Nemcsak a nővérek találták meg benne megértő lelkiatyjukat; egyszerű és tanult emberek, diákok és professzorok tartoztak gyónógyermekei közé.

Kelemen nem volt született szónok. Kifejezésmódja meglehetősen nyersnek számított. Némelykor megszakította beszédét és így szólt: ,,Apropó, erről jut az eszembe...'' És mégis: egész Bécs ott tolongott, ha prédikált, és új Ábrahám a Sancta Clarának[6] nevezték. Ezekben a prédikációkban az emberek megtalálták azt, amit a felvilágosodás papjainak okos beszédeiben hiába kerestek. Mondanivalójának középpontjában az Evangélium, Krisztus és a kegyelmi élet állt. Kortársai megérezték, hogy ezek a prédikációk a szemlélődésből és az imádságból fakadtak, szavaiból kiérezték annak a férfinak a szilárd hitét, aki kijelentette: ,,Nem tudom felfogni, hogy lehet meg az ember hit nélkül.''

E tevékenységei mellett a betegek lelki ellátása és a családlátogatások (a lelkipásztorkodás egy általa bevezetett formája) tartoztak napi munkájához.

A katolikus újjáéledés szempontjából döntő jelentőségű volt Hofbauer befolyása a bécsi romantikusokra. Az egyszerű pap jelentős művészek, írók és tudósok körének a középpontja lett. Legközelebb állt hozzá Zacharias Werner (1768--1823) költő, aki úgy fogadta el a vezetését, mint egy gyermek, és akinek számára csak három nagy ember létezett: Napóleon, Goethe és Hofbauer. A német romantika teoretikusával, Friedrich Schlegellel (1772--1829) és feleségével is szívbeli barátságot kötött. Minduntalan buzdította a szellemi élet vezetőit, hogy írjanak jó katolikus könyveket. Az ő ösztönzésére jött létre a magas irodalmi színvonalú Ölzweige (Olajágak) című folyóirat.

Az egyetemi hallgatók számára vallásos estéket rendezett a szobájában. Tanítványai, mint Anton Günther (1783--1863) filozófus vagy a későbbi reform-bíboros, Joseph Othmar von Rauscher (1797--1875) egész életükre megtartották ezt a formát.

Ugyanolyan természetesen mozgott Hofbauer a nemesek körében, mint a tudósok és diákok között. Gyakran hívta meg ebédre Széchényi Ferenc gróf. Ami az étkezés után megmaradt, bő köpenye alatt elvitte a város szegényeinek, akik atyaként tisztelték. Ha valaki egy nyomorúságos bécsi lakásban találkozott vele, nem tételezte volna fel róla, hogy előzően nemesekkel ült egy asztalnál, sőt pápai követek és Bajor Lajos koronaherceg tanácsadójaként közvetlen befolyást gyakorol a bécsi kongresszus tárgyalásaira, és jelentős szerepet játszik egy német nemzeti egyház létrejöttének megakadályozásában.

Élete utolsó éveiben Hofbauer feltűnően tartózkodó volt az idegenekkel szemben. Egyesek ugyanis, akik valamilyen ürüggyel felkeresték a lakásán, az államrendőrség besúgói voltak. Állandóan figyelték, némelykor megtiltották neki a prédikálást, és röviddel a halála előtt arra kényszerítették, hogy írja alá száműzetését. Ám éppen ez az őt utolsóként ért nagy sérelem lett egyik oka vágyva vágyott kívánsága beteljesülésének: maga Ferenc császár vette a pártfogásába, és hogy az idős embert ért jogtalanságot jóvátegye, 1820. április 19-én aláírta azt a határozatot, amely beengedte a redemptoristákat Ausztriába. Hofbauer részt vett az előkészületekben, a határozat aláírásának napját azonban már nem érte meg.

1820. március 15-én súlyos haláltusa után halt meg Varsó és Bécs apostola. 1888-ban boldoggá, 1909. május 20-án szentté avatták. [6] Ábrahám a S. Clara (1644--1709) ágostonos kanonok. A leghíresebb szónok volt Ausztriában és Bajorországban. Prédikációi a barokk irodalomnak is remekei.


Szent Longinusz    hitvalló    

  
Szent Lujza     özvegy, † 1503.


MARILLAC* SZENT LUJZA III. r., rendalapító
*1591. augusztus 12. +1660. március 15.
Lujzának nemesi származása, értelmessége és szépsége alapján előkelő hely juthatott volna Párizs nagyvilági életében. A Gondviselés azonban a szegények, elhagyottak, nyomorultak világában jelölt ki számára különleges helyet.

Törvénytelen származású lévén nem tudjuk, ki lehetett az édesanyja. Louis de Marillac első felesége, Márta gyermektelenül halt meg 1588--89- ben, amikor Lujza még nem volt e világon. Atyja pedig csak 1595. január 12-én nősült meg másodszor. Második felesége, Antoinetta Le Camus, a belleyi püspök nagynénje, özvegy Thiboust-né, már négy gyermek anyja volt, amikor hozzáment. 1601-ben született egy közös gyermekük.

Lujza gyermekéveiről semmit sem tudunk. Amikor nagyobbacska lett, a domonkos nővéreknél helyezték el, akik úri módon nevelték 13 éves koráig. E nővérek között volt egy unokanővére. 1604-ben a család anyagi nehézségei miatt kivették a kolostorból és egy jóval szerényebb intézetben helyezték el, ,,egy szegény párizsi kisasszonynál'' (lehet, hogy az édesanyjánál?), aki leányokat tanított varrni, hímezni és rajzolni. Lujza nála maradt 1613-ig, s ez idő alatt először tapasztalta meg a szegénységet.

Amikor fiatal leányként felfogta származását, erős kisebbségi érzés fogta el. A szemlélődő élet felé fordult, s menekülni akarván a világból, fogadalmat tett, hogy apáca lesz, és fölvételét kérte a Saint- Honoré utcai kapucinus apácákhoz. A kapucinusok provinciálisa azonban úgy vélte, hogy Lujza egészsége nem fogja bírni a kolostori életet, s eltanácsolta azzal, hogy ,,az Úrnak más tervei vannak vele''. Lujza hagyta, hogy szülei a házasság felé tereljék, s mivel mégiscsak Marillac volt, sokan pályáztak kezére. Atyja és mostohaanyja kiválasztották számára Antoin Le Gras-t, Medici Mária heroldját és titkárát. Az esküvőt 1613. február 5-én tartották. Még abban az évben megszületett Michčle nevű kisfiuk. Annak ellenére, hogy férjét és gyermekét nagyon szerette, szívében nem hunyt ki a tökéletesség utáni vágy.

Kétségek kezdték gyötörni házassága miatt, anyagi nehézségei támadtak, s mikor férje is hosszabb időre megbetegedett, arra gondolt, hogy Isten bünteti őt, mivel nem lépett kolostorba. A belső sötétség éjszakája borult rá ezekben az években, s csak a szegényekkel való törődésben talált valami megnyugvást. Arra gondolt, hogy elválik férjétől, de egy nagybácsi ebben megakadályozta. Félelmei ekkor odáig sodorták, hogy kételkedni kezdett a lélek halhatatlanságában és még Isten létében is. 1618--19-ben azonban megismerkedett Szalézi Szent Ferenccel (lásd: A szentek élete 57. o.), s beszélgetéseik megkönnyebbülést hoztak számára. Ugyancsak nagy segítséget jelentett a belleyi püspök, Jean Camus okos lelkivezetése is. Tőle engedélyt kapott arra, hogy 1623. május 4-én fogadalmat tegyen: haláláig özvegy marad, ha férje nála előbb hal meg. Június negyedikén a pünkösdi szentmise közben közvetlenül Istentől kapott megvilágosítást. E kegyelmet Lujza a nem sokkal korábban meghalt Szalézi Szent Ferenc közbenjárásának tulajdonította. Később így beszélt erről:

,,Rádöbbentem, hogy a férjem mellett kell maradnom, de eljön az idő, amikor szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tehetek azokkal együtt, akiket oly sokra becsültem. Egy menhelyen láttam magamat, s nem tudtam megérteni, miként lehetséges, hogy nővérek jártak ott ki-be.'' (Azért csodálkozott a nővérek láttán, mert akkoriban minden szerzetesnő klauzúrában élt, s éppen a Szeretet Leányai lettek az elsők, akik időnként azt elhagyhatták.)

1624 végén megismerkedett Páli Szent Vincével (lásd: A szentek élete 542. o.), s e találkozás sorsdöntő lett lelkiélete számára. Beszélgetéseik során lassanként visszatért önbizalma és megértette, hogy az Úr milyen utat szán neki. 1625. december 21-én meghalt a férje, 1628-ban fiuk, Michčle szemináriumba lépett. Lujza ekkor megújította özvegységi fogadalmát, s teljesen fölszabadult a szeretet sokak számára való gyakorlására. ,,A nők szeretetgyakorlatában forradalmat indított el azáltal, hogy a kolostori élet tökéletességét összekapcsolta a kolostoron kívüli tevékenységgel'' (Calvet).

1629. május 6-án Szent Vince megbízta azzal, hogy látogassa végig a tartományban alapított menhelyeket. Lujza gyönge egészsége ellenére megtette ezt, összegyűjtötte a ,,szegények szolgálóit'', tanította őket, magyarázta a szabályzatot, buzdított és javított, azaz éltető lelke lett a vincés alapításoknak.

1633. november 29-én Szent Vince egy új, jelentős művet bízott rá: a Szeretet Leányainak megalapítását. Lujza házába gyűjtötte össze azt a 3- 4 fiatal leányt, akik elszánták magukat arra, hogy a szegényeknek szolgálnak és jóságos nevelőjük és irányítójuk lett. Továbbra is foglalkozott szegényeket gondozó asszonyokkal is, de a Szeretet Leányainak lett haláláig főnöknője. Megtanította őket arra, hogy az Úr a szegények; betegek, kitett gyermekek, öregek, utcalányok és árvák gondozására küldi őket.

Szent Vincét -- mint értelmes és tanulékony, de alázatos munkatárs -- mindenben állhatatosan és okosan követte. E két szent a szeretet területén oly tökéletesen működött együtt, hogy emberi szemmel nézve sokszor nem is lehetett szétválasztani, hogy egy-egy szó, tanítás vagy gyakorlat melyiküktől indult el. Szent Vince előrelátó módon soha nem akarta, hogy a Szeretet Leányait -- a szó akkor általános értelmében -- apácáknak tekintsék, mert ez klauzúrás létformát jelentett volna. Lujza ebben is követte, és közösen harcoltak minden külső és belső nyomás ellen, hogy megőrizhessék eredeti tervüket, mely összhangban állt az 1623-i pünkösd látomásával.

Ezt mondta Szent Vince első leányainak: ,,Számotokra a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök. Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébániatemplom, kolostorotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség..., beszélőrácsotok az istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.'' -- Az alapítók szándéka szerint a Szeretet Leányainak olyan ruhát kellett viselniük, mint a párizsi külvárosok leányai viseltek; Lujza maga özvegyi ruháját és sötét fátylát viselte.

1642. március 25-én Lujza és négy társnője örökfogadalmat tehetett a szegénységre, tisztaságra, engedelmességre és a szegények szolgálatára, de később a közösségben az évenkénti magánfogadalom vált általánossá. Az első szabályzatot 1633--34-ben Lujza állította össze, Vince csak átsimította. A későbbiekben többször igazították a körülmények diktálta követelmények szerint. 1645-ben, majd 1655-ben Vince saját kezűleg írt egy szabályzatot, melyet konferenciákon magyarázott. Lujza is részt vett a nővérek lelki nevelésében.

1647-ben Vince ezt írta Lujzáról: ,,Már tíz éve olyannak látom, mintha csak halott lenne. Ha valaki ránéz, azt hinné, hogy a sírból jött elő, oly sápadt és törékeny a teste, de egyedül Isten tudja, micsoda lelkierő lakik benne... ha rosszullétei engednék, s olykor nem volna számára tiltva, szüntelenül leányait látogatná és együtt dolgozna velük, pedig már nincs benne más élet, csak az, amit a kegyelemtől nyer.''

Mindezek ellenére Lujza még sokáig élt. Utolsó idejét teljesen kitöltötte a leányainak adott buzdítás és tanítás. Lelkiéletük alapjává -- Szalézi Szent Ferenc nyomán -- az életállapotnak megfelelő szemlélődést tette, Jézus Krisztus életének követésében. Elvezette leányait a belső élet egyszerűségére, rejtettségére és az önfeledtségre. S ezek elérésére a szeretet apostolkodását jelölte ki útjukként.

Hetvenéves volt, amikor -- néhány hónappal Vince halála előtt -- meghalt. Szenttéavatási eljárást csak 1886-ban indítottak, ami azzal magyarázható, hogy a Szeretet Leányainak szabályzata magában foglalta, hogy közülük az alázat és a rejtettség gyakorlására -- senkit sem avathatnak szentté.

1920-ban boldoggá, 1934-ben szentté avatták, 1960-ban a szociális gondozást végzők védőszentjévé választották.



Imádság:
Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Lujza példája szítsa föl bennünk az istenszeretet lángját, melyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Matróna     vértanú, † 304.   


Szent Nikandrosz vértanú

Szentünk Egyiptomban élt és az orvosi hivatást gyakorolta. Istenfélő keresztény ember volt, állandóan látogatta a hitükért börtönben szenvedő keresztényeket. Gyógyította sebeiket, italt adott nekik és holttestüket eltemette. Egy alkalommal a vadállatoknak kitett vértanúk holttesteit látta. Nem mert odamenni hozzájuk, mert gyengének érezte magát a kínzások elviselésére. Éjjel betakarta őket és egy titkos helyen eltemette. Erről egy pogány ember jelentést tett a parancsnoknak. Ezért elfogták, megkínozták, de már nem félt a kínoktól. Büntetésül élve lenyúzták a bőrét, aztán pedig 302-ben lefejezték.


Szent Sándor felszentelt vértanú

Sándort a pamfíliai Szida városának papja volt. Amikor Antonin helytartó a városba jött, maga elé hívatta szentünket. Kihallgatása után megparancsolta, hogy kínozzák meg. Ütötték, forró olajba dobták, és más kínzások alá vetették, de a vértanú mindezekben sértetlen maradt. Vadállatok elé dobták, de azok nem nyúltak hozzá. Végül lefejezték Aurélián császár (270-75.) uralkodása alatt.


Szent Zakariás     pápa és hitvalló, † 752.   

Két névtelen szerzetes     vértanúk   

Szent Benedek atya

Benedek 480 táján született a közép-itáliai Nursziában. Előkelő család sarja volt, jó nevelésben részesült. Magasabb tanulmányait Rómában végezte. Keresztény lelke nagy megdöbbenéssel nézte a világot, kísértéseivel, romlottságával együtt. 14 éves korában elhagyta a világot. A szabin hegyek közé indult Tivoli felé, Subiacó mellett állapodott meg. Egy szerzetes feladta neki a szerzetesi öltönyt és egy kis barlangot keresett számára. Három évet töltött itt szent magányban. Pásztorok akadtak rá és elvitték hírét. Ezután sokan kezdtek hozzá járni tanácsért, mert bölcsességgel teljes lélek lakozott benne. Egy másik kolostor szerzetesei főnökükké választották. Hosszabb gondolkodás után elfogadta, de mivel a laza életű szerzetesek meg akarták mérgezni, visszatért régi helyére. Két évtizedig volt ezen a helyen. Közben mások is csatlakoztak hozzá. Számukra egymás után építette a kolostorokat. Közel járt már az 50. évéhez. El kellett hagynia eddigi helyét és a Montekasszinó hegyén állapodott meg. Itt 14 évet töltött el. Szentünk 543. március 21-én hunyt el. Holttestét szerzetesnő húga mellé temették el egy régi pogány szentély helyén emelt templom főoltára elé.


Szent Euszchimon hitvalló

Szentünk lampszakai püspök volt. Fiatal korától erényes életet élt és tökéletes emberré alakult. Szerzetes lett és egész buzgóságával harcolt a tévtanítás ellen. Studita Szent Teodor kortársa volt. Elnyerve a püspöki méltóságot, üldözte a képrombolás tévtanát. Ezen közben csodákat is tett, a vadállatokat elűzte a vidékről, amikor azok kárt okoztak. A képromboló Teofil császártól börtönt, száműzetést szenvedett el, ahol meg is halt a IX. században.


SZENT MATILD királyné
*Enger, 895 körül. +Quedlinburg, 968. március 14.
Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és egyben felhagyott az ellenállással a keresztapjává lett Nagy Károllyal szemben, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A szász törzsek hajoltak meg utolsóként a germánok közül a frank fennhatóságnak, és azontúl az egyetemes birodalomnak mindinkább egyenrangú tagjaivá lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt.

Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben megmutatkozó ügyességét magasztalják (a miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig), hanem nagy szépségét és bájosságát is. Hírneve áthatolt a kolostor falain, és egy napon megjelent Henrik (876 körül--936) herceg, a későbbi I. (Madarász) Henrik, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, s megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe.

Matild bizonyára szívesen követte. Szeretettel ragaszkodott a férjéhez, az ő oldalán nőtt hercegnővé és királynővé, lett öt gyermek édesanyja, és egyben szász hazájának anyja is. Csodálatos harmóniában élt és uralkodott ez az első német királyi pár. Amikor Henrik a határokon és a birodalom belsejében uralmának a megerősítéséért és kiterjesztéséért harcolt, Matild intézte a királyi ház ügyeit jóságosan és fáradhatatlanul. Henrik hazatérése után újból megnyerte őt fejedelmi szépségével, együtt örült vele a győzelmeinek, s harcokban eldurvult érzületét mind újból megszelídítette és igazságosságra vezette. Együttesen szentelték magukat templomok és kolostorok alapításának. Így Quedlinburgban új női kolostort alapítottak, s ez iránt különleges szeretettel viseltettek.

Henrik 929-ben teljesen hitvesének ajándékozta Quedlinburgot. Hét évvel később Matild ott temette el férjét.

Mint szeretete a király életében, olyan mély volt fájdalma a halálakor. Gondoskodott arról, hogy misét mondjanak Henrik lelki üdvéért (és királyi módon hálás maradt az azt bemutató papnak), utána azonban kimondhatatlan fájdalommal omlott össze a ravatalnál, és csak nagy nehezen talált vissza a hétköznapok most következő keménységébe. A király halála sürgetővé tette az utódlás kérdését. Matild három fiút szült. A legfiatalabbat, (Szent) Brúnót (925--965) papi pályára szánták (Köln érseke lett). A középső, Henrik volt anyja kedvence. Szelíd, derűs lelkületével annyira hasonlított az apjához, hogy Matild a férje iránti szeretetét teljesen őreá vitte át, és szívesen látta volna utódaként. A haldokló király azonban felismerte legidősebb fiának, Ottónak (912--973) képességeit, s őt jelölte ki utódául. (Ő a későbbi I. vagy Nagy Ottó császár.) Amikor az aacheni választáson minden német herceg Ottóra adta a szavazatát, Matild magától értetődően mondott le dédelgetett kívánságáról. S ha Henriket élete végéig megkülönböztetett szeretettel vette is körül, királyi tapasztalatát és tekintélyét teljesen Ottó fiának adta át. Anyai büszkeséggel látta felemelkedését Németország, majd Itália királyává, végül pedig római császárrá.

Szerető és önzetlen magatartása a menyei: az angol fejedelemnő, Editha (+946), majd a burgundi-itáliai királynő, Szent Adelheid (lásd: 625. o.) iránt, állandó szorgoskodása a fiai közti egyetértésért a nagy királyi család középpontjává tették. Hogy mekkora nagylelkűséget és milyen belső önzetlenséget kívánt ez a szerep a büszke szász nőtől, ragyogóan megmutatkozott egy alkalommal, amelyről a világtörténelem nem sokat tud közölni, de amely Matild életrajzíróját annál inkább megragadta. A királynő özvegyi vagyonából és más, rendelkezésére álló forrásokból folytonosan és számlálatlanul ajándékozott és adományozott. A szegények százai tartoztak mindennapi vendégei közé, vándorok és zarándokok mindenkor megvendégelésre találtak házában; templomok, kolostorok és alapítványok szüntelenül tapasztalták nagylelkűségét. Ez a fiaival való összeütközéshez vezetett. Miután különféle rágalmak gyanakodóvá tették őket, kifaggatták, sőt ki is fosztották anyjuk küldönceit, hogy megálljt parancsoljanak a királyi javak általuk jogtalannak vélt ,,eltékozlásá''-nak. Matild mély fájdalommal hagyta el özvegyi javadalmait és Engerbe, vesztfáliai birtokára vonult vissza. Szánakozó környezete sajnálkozását azzal a derűs megjegyzéssel fogadta, hogy szívesen elvisel mindent, amit a fiai elkövetnek ellene, ha ily módon egységben maradnak.

A királyi családot ért szerencsétlenség, elsősorban pedig a fiatal királyné, Editha befolyása Ottóval lassan beláttatta, hogy igazságtalanságot követett el anyjával szemben. Követet küldött hozzá, és a bocsánatát kérte. Az anyakirálynő tüstént elhagyta önkéntes száműzetését, és a fiához sietett. Henrik is, akinek hűtlensége anyját -- ha lehetséges -- még fájdalmasabban érintette, szerető megbocsátásra talált. Hamarosan nagy fájdalom érte Matildot: Henrik -- gyermekei közül elsőként -- 955-ben meghalt. Matild akkor éppen Quedlinburgban tartózkodott. Arról értesülünk, hogy egy egész napig feldúltan járkált a házban, minden vigasztalást elutasított, minduntalan mély imába merült. ,,Utána felkelt, és lassú léptekkel Henrik király síremlékéhez ment, fejét lehajtva könnyek között mondta: Ó, én uram, mennyivel boldogabb voltál, mint mi, mert a fájdalomnak ilyen keserűségét nem kellett elviselned halandó életed pályáján. Valahányszor eszembe jutott halálod keserű napja, egyedül az vigasztalt, hogy még életben van szeretett fiunk, Henrik, aki viselkedésében, arcvonásaiban és nevében is leginkább képviselt téged.'' Miután így mintegy másodszor is átélte férje halálát, letette pompás királyi öltözékét, és ettől kezdve egyre visszavonultabban élt özvegyi állapotában. Arra azonban mindenkor kész volt, hogy fiai birodalmának szolgáljon, ha a szolgálatát kívánták. Ottó a Lech-mezőn 955-ben a magyarokon aratott győzelme után rábízta, hogy készítse elő a győzelem egyházi megünneplését. Amikor 962-ben Ottó Rómába vonult, hogy megszerezze magának a császári koronát, hatéves fiát, a már királlyá koronázott Ottót az ő oltalma alatt hagyta, s a gyermek nagybátyja, kölni Brúnó és bátyja, mainzi Vilmos (929?--968) érsek mellett távolléte idejére őt tette felelőssé a birodalom jólétéért. Ebben az évben Matild utolsó kolostoralapításának, a nordhauseni bencés apátságnak szentelte magát. Az apácákban, különösen Richburg apátnőben meghitt társnőkre lelt, és csaknem állandóan köztük tartózkodott. 966-ban itt, Nordhausenben búcsúzott el Ottótól újabb itáliai útja előtt. Matild tudta, hogy a földön nem látja már viszont.

967 telén érezte, hogy közeledik a halála. Fogyó erejével Quedlinburgba vonszolta magát, hogy ott haljon meg, és ott temessék el, ahol a férjét. Utolsó királyi gesztusként elajándékozta a birtokait, csak egy skarlát színű köntöst tartott meg, hogy majd abba burkolják a holttestét. Unokája, Vilmos mainzi érsek szolgáltatta ki neki a szentségeket; hálából neki adta ezt a köntöst, mert előre látta, hogy még őelőtte szüksége lesz rá. Az érsek valóban hirtelen meghalt hazautazása közben, tizenkét nappal megelőzve Matildot, aki 968. március 14-én hunyt el.

Hivatalosan nem avatták szentté, a szász és német nép azonban mindenkor első szent királynőjeként tisztelte és szerette.
   

Szent Paulina


Boldog Trejai Péter     hitvalló, † ~1300.   


FLESCH* RÓZA szűz, III. r., rendalapító (1826-1906)
A Rajna melletti Schönstadt-ban született. Gyermekkorában elemi iskolái elvégzése után gyógyfüvek árusításával és napszámos munkával kereste meg a kenyerét, de közben bensoséges életet élt. Gyakran ellátogatott a wiedtali Szent Kereszt kápolnába. 26 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe, s utána betegápolással és árva gyermekek nevelésével foglalkozott. 1861- ben néhány társnojével a Szent Kereszt Kápolna közelében (Waldbreitbach városban) szerény otthon építésébe kezdett. Még nem gondolt szerzetalapításra. Anyai szeretettel ápolta társnoivel az árvákat. De nemsokára megkapta a Gondviselés intését. 1862-ben jelen volt a városban a ferences testvérek fogadalomtételénél. A szertartás olyan nagy hatással volt rá és társnoire, hogy elhatározták, ok is fogadalmas szerzetesekként élnek, hogy így több kegyelmet nyerjenek. A következo év márciusában a trieri fopásztor engedélyével o és két társnoje a waldbreitbachi plébános kezébe letették a szerzetesi fogadalmakat. Ez volt az „Angyalokról nevezett Szent Szuz Ferences Novérei” társaság születésnapja. A közösség egyre gyarapodott Róza anya vezetésével, aki példájával mutatta, hogyan kell ferences szellemben felkarolni a legszegényebbeket és legelhagyatottabbakat. Igénytelenségre és arra tanította novéreit, hogy akkor is teljesítsék huen kötelességeiket, amikor az emberek nem becsülik meg fáradozásaikat. Annál nagyobb lesz érte a jutalom Istentol. A kezdetben létesült szerény otthon helyén késobb nagy anyaház épült, bizonyságául annak, hogy Isten az alázatos és kicsiny lelkekkel nagy dolgokat muvel. Isten és a felebarát szolgálatában eltöltött áldozatos élet után 80 éves korában halt meg. Mint értékes örökséget hagyta leányaira a ferences észszeruséget, az áldozatos szeretetet és a vidám lelkületet.
„Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok... Aki bennem marad, s én obenne, az bo termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek... Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsoül meg Atyám, hogy bo termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15, 4, sk.)

Imádság:

Istenünk, te Róza szolgálódat arra indítottad, hogy a szegények, magukra hagyottak felkarolására új szerzetes társulatot alapítson. Segíts, hogy példájára mi is áldozatos és segítokész lelkülettel közeledjünk felebarátainkhoz s velük sok jót tegyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Boldog Kadlubek Vince     hitvalló, † 1223.

Szent Nikéfor ereklyéinek átszállítása

Szent Nikéfor konstantinápolyi pátriárkát a képüldöző Örmény Leó császár küldte számkivetésbe. Ott halt meg 826-ban a Prokonnézosz szigetén. 13 éves száműzetés után tért meg Istenhez és az általa alapított kolostorban, Szent Tivadar templomában temették el. 19 év után, amikor az istenfélő Teodóra kormányozta a birodalmat, és meghaltak a képüldöző pátriárkák is, Szent Metód lett a pátriárka, aki visszaállította a szentképek tiszteletét. Ebben az időben vitték vissza székvárosába a számkivetésben meghalt Nikéfor pátriárka földi maradványait. Metód pátriárka, papokkal és szerzetesekkel együtt a szigetre utazott, felnyitották Nikéfor sírját, és csodálkozva látták, hogy a test épen maradt és jó illatot áraszt. Újra koporsóba helyezve a holttestet, vállukra vették és ünnepi menetben vitték a csónakba és rövid idő alatt Konstantinápolyba értek. Konstantinápolyban a császárnő, az udvar és a nép várta a csónak kikötését. Mindenekelőtt a főtemplomba vitték, ahonnan egykor elűzték őt. Ez 846-ban, március 13-án történt, annak a napnak évfordulóján, amelyen a császár kiűzte őt a városból.

Szent Afrikán és vértanútársai

Afrikán, Publiosz és Terentiosz vértanúk a III. században szenvedtek vértanúságot hitükért.


PISAI BOLDOG AGNELLUS I. r. (1194-1232)

Neve az Agnus (bárány) szó kicsinyíto alakja, ejtése olaszosan jobb: Anyellusz. Pisai nemesi családból származott, maga Szent Ferenc vette fel a rendbe. 1219-ben a rendalapító Pacifik testvérrel együtt Galliába küldte, hogy ott a rendet letelepítse. Mint diákonus Párizsban a rendház elso házfonöke, majd késobb az alakulófélben lévo rendtartomány kusztosa lett. A nép, a királyi udvar, a papság szentéletu testvérnek tartotta. 1223-ban a rendi káptalan nyolcadmagával Angliába küldte az angol rendtartomány megalapítására. Hárman voltak közülük angolok. 1224-ben érkeztek meg Angliába, ahol az elso években nem volt biztos lakóhelyük, sokat szenvedtek éhségtol, hidegtol, de mindezt örvendezo lélekkel viselték. Hamarosan többen kérték felvételüket a rendbe, köztük kiváló képességu fiatalok, úgyhogy egymás után létesültek a rendházak. Ezek között különösen jelentos volt az oxfordi, ahol az alapítás 1229-ben történt. Itt a klerikusok megfelelo oktatásban részesültek, minthogy ez egyetemi város volt. Agnellus kiváló tanárokat is hívott (pl.: Robert Grossetete), késobb más híres ferences magiszterek oktattak itt, a század végén Duns Scotus János. Az oxfordi ház mintául szolgált a többi ferences stúdiumház számára.

Amikor Agnellus mint tartományfonök 1230-ban részt vett az assisi káptalanon, 12 volt az angliai rendházak száma. A káptalan kérésére itt pappá szenteltette magát. Még két évig állt az angliai tartomány élén. Érdeme az angliai tartomány megszervezése; fel tudta ébreszteni a fiatalokban a szabályok huséges megtartására és a tökéletességre való törekvést. Szabad idejét imával, elmélkedéssel töltötte. A szentmisét, zsolozsmát sokszor könnyek közt végezte. A szentek halálával halt meg 38 éves korában, az oxfordi rendházban. Soha meg nem szunt tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.
Szent Ferenc tanítása az alázatosságról:
„Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsoítése közepett nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyunek és megvetésre méltónak tartják. Mert az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Agnellust a világ hiúságától elvontad és a szent kereszt útjára vezetted. Add, hogy nyomdokait kövessük, s az égi koronát, amelyet o elnyert, mi is kiérdemeljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Anin

Anin Khalkedóniai születésű volt. 15 éves korában elhagyta a világot, és az Eufrátesz közelében egy barlangban telepedett le. Idejét böjtben és imádságban töltötte, és mivel Istentől a gyógyítás ajándékát megkapta, sok jó tett az embereknek. Békében halt meg 110 éves korában.

SZENT EUFRÁZIA (EUPRAXIA) szűz
*Konstantinápoly, 380 körül. +Egyiptom, 412 körül.
Nagy Teodóziusz keletrómai császár (379--395) rokonát, Antigonoszt különleges hűsége jutalmául szenátorrá nevezte ki. Isten gazdagon megáldotta javakkal, ő maga pedig vagyonának jó kezelője volt. Ahol csak tehette, segített a szükséget szenvedőkön. Hitvese, Eufrázia semmiben sem maradt mögötte. Miután Isten egy leánykával ajándékozta meg őket, mindketten lemondtak házastársi jogukról, hogy testvérként Krisztusban egyedül csak Istenért éljenek.

A kislány a keresztségben édesanyja nevét kapta, és mint Szent Eufrázia vagy Eupraxia él tovább az Egyházban. ,,Szent gyökérből fakadt szent sarjként'' nőtt fel. Alig volt egyéves, amikor apja, Antigonosz meghalt. Az apa nélkül maradt leányt anyja a császár és a császárné oltalmába ajánlotta:

,,Antigonosz emlékére, aki ragaszkodott hozzátok, fogadjátok el, vigyázzatok rá, s ti legyetek apja és anyja!''

Amikor a kis Eufrázia ötéves lett, már eljegyezték egy tekintélyes szenátorral. Nemsokára egy másik szenátor megkérte özvegy anyjának kezét. Hogy minden további kérlelésnek útját állja, leányával együtt elhagyta a császárvárost, és Egyiptomba ment, ahol férjének kiterjedt és gazdag birtokai voltak. Eljutottak Belső-Théba szerzeteseihez is, egyik helyről a másikra vándoroltak, közben az anya gazdagon osztogatta az adományokat.

Anya és leánya végül egy nagy női kolostor közelében telepedett le, és mindketten úgy érezték, hogy nagyon vonzódnak az apácákhoz. Egy napon a kolostor elöljárónője, ahogy akkor nevezték, a diakonissza próbára akarta tenni a hétéves Eufráziát. A következő beszélgetés bontakozott ki köztük:

-- Eufrázia úrnőm, szereted-e kolostorunkat, és minden nővérét?

-- Ó, igen!

--Ha szeretsz minket, akkor maradj velünk, és viseld a mi szerzetesi ruhánkatl

-- Ha nem szomorítanám meg vele anyámat, soha többé nem hagynám el ezt a helyet!

-- Kit szeretsz jobban: minket vagy a vőlegényedet?,,

--A vőlegényemet nem ismerem, ő sem ismer engem; titeket azonban ismerlek és szeretlek is. Mondjátok meg hát, kit szerettek: engem vagy őt?

-- Szeretünk téged is és Krisztusunkat is.

-- Akkor én is szeretlek titeket és a ti Krisztusotokat.

A diakonissza ezután megmutatta neki az Úr egy képét. Eufrázia megcsókolta a képet, és így kiáltott: ,,Krisztusnak szentelem magam; ezentúl már nem járok anyámmal''.

Anyjának szívébe markoltak e szavak. Megkísérelte, hogy rábeszélje a gyermeket: mégiscsak maradjon vele. Végül mégsem tudott ellenállni a kegyelemnek, amely leányát már kora gyermekségében elhívta a világból.

,,Az ég felé tárta kezét, és könnyek között hangosan esdekelt: Úr Jézus Krisztus, Te viseld gondját ennek a gyermeknek, mert Utánad vágyódik, Neked szenteli magát.''

Másnap felvették Eufráziát a kolostor apácái közé. A diakonissza bevezette az oratóriumba, és imádság közben beöltöztette szerzetesi ruhába, ,,amelyet az Úr Jézus Krisztus azoknak ad jegyesi ajándékul, akik szeretik őt''. Anyja ezekkel a szavakkal áldotta meg lányát: ,,Az, akivel eljegyezted magad, tegyen méltóvá jegyesi lakhelyére!''

Néhány nappal később a diakonissza megjövendölte Eufrázia anyja közeli halálát. Az anya azonnal magához hívatta lányát, és így szólt hozzá:

,,Gyermekem, a diakonissza úrnő megmondta nekem, hogy Krisztus hív engem, és közeli már hazatérésem napja. Vagyonomat és apádét is átadom kezedbe. Oszd szét jól, hogy hozzájuss a mennyei örökséghez''. Eufráziát elfogta a közelgő elválás fájdalma. Anyja azonban vigasztalta: ,,Lányom, Krisztus az atyád és a vőlegényed, nem vagy sem zarándok, sem árva, s a diakonissza az anyád. Igyekezz hát, gyermekem, hogy teljesítsd, amit megígértél! Féld az Istent, tanúsíts tiszteletet a nővérek, testvéreid iránt, és szolgálj nekik teljes alázatosságban! Sohase gondolj arra, hogy császári vérből való vagy, ne mondj olyant, hogy nekik kell téged szolgálniok! Légy szegény ezen a földön, hogy gazdag légy majd a mennyben!''

Alig vált ismeretessé a császárvárosban Antigonosz özvegyének halála, amikor az a szenátor, aki Eufráziát ötéves korában eljegyezte, levélben felszólította: térjen vissza hazájába, hogy megtarthassák a lakodalmat. Eufrázia azt válaszolta neki: ,,Krisztushoz tartozom, lehetetlen, hogy megtagadjam őt.

,,A kolostorban Eufrázia imádságnak és szolgáló szeretetnek élt. Ő, aki ,,császári vérből'' való volt, mindenkinek szolgálója lett. Rendben tartotta a nővérek hálótermeit, vizet merített a kútból és a konyhába hordta, fát gyűjtött és főzött.

Élete nem volt mentes a kísértésektől. Ellenkezőleg: az Úr közelsége ellenfelét is a közelébe vonzotta. Sokféle módon üldözte, Eufrázia azonban ellenszegült neki böjtökkel és imádsággal, s a diakonissza segítségével, aki előtt régi szerzetesi szokás szerint feltárta kísértéseit. Az alázatos vallomás eleinte nem volt könnyű számára; szégyellte magát. Miután azonban tapasztalta, hogy vallomásának mekkora hatalma van a kísértőn, legyőzte szégyenkezését.

A kolostorban mindenki szerette Eufráziát, csak egy Germána nevű apáca irigyelte kegyelmi adományait. Ő egy napon Eufráziát képmutatónak nevezte, és a szemére vetette: hamisan cselekszik, csak azért tesz mindent, hogy a diakonissza halála után ő legyen majd az utódja.

Most megnyilatkozott Eufrázia igazi alázatossága. Germána lábához vetette magát, és kérlelte: ,,Bocsáss meg, nővérem és imádkozz értem!'' Amikor pedig Germánát, amint a kolostori regula megszabta, magatartása miatt kizárták a nővérek közösségéből és a közös asztaltól, Eufrázia szüntelenül kérte, hogy vegyék vissza a nővérek közösségébe.

Évek múlva egy napon a diakonissza kinyilatkoztatást kapott ,,Isten szolgálójának, Eufráziának'' közeli haláláról. Hogy ne hangolja szomorúságra, titokban tartotta előtte. Csak a halála előtti napon tudta meg Eufrázia, hogy milyen közel van hozzá az Úr. A földre vetette magát, és így kiáltott:

,,Uram, miért utálsz engem, zarándokot és árvát? Miért vetsz meg engem? Most, amikor az ördöggel harcolok, most követeled vissza az életemet? Könyörülj szolgálódon, Uram, Jézus Krisztus! Engedj még egy évet, hogy megsirassam a bűneimet. Még nem vezekeltem. Hiányzik belőlem minden jámborság, és még nem munkálkodtam az üdvösségemen. Az alvilágban azonban senki sem magasztal téged, és a sírban nincs már vezeklés. Adj még egy évet, hogy vezekelhessek; üres vagyok, hasonló a terméketlen fügefához!'' A diakonissza vigasztalta, és így szólt a szenátor lányához: ,,Az Úr él, és Krisztus, a királyod méltóvá tesz téged a mennyei szenátusra!''

Amikor közeledett az elválás órája, a nővérek az oratóriumba vitték Eufráziát. Mindnyájan könnyek között búcsúztak el tőle, aki úgy szolgált nekik, mintha a szolgálójuk lett volna. Így kérték: ,,Gondolj ránk, Eufrázia nővér, mert az Úr megáld és szeret téged.'' A diakonissza és a nővérek imája közben halt meg az Úr hűséges szolgálója. Társai anyja sírjába temették, és magasztalták Istent, hogy újabb nővérük van az Úrnál.

Szent Krisztina vértanúnő

Annyit tudunk róla, hogy a IV. században szenvedett hitéért Perzsiában.
  

Szent Patricia     vértanú   


Szent Sándor vértanú

Sándor a Galerius császártól támasztott üldözés idején élt. Pidnában volt áldozópap. Hirdette a keresztény hitet és leleplezte a pogány bálványimádás oktalanságát. Sok pogányt keresztelt meg. Ezért a bálványimádók haragját irányította magára. Ezért megkötözték, kínok alá vetették, ezzel akarták bálványáldozatokra kényszeríteni. Állhatatossága miatt lefejezték Makszimián császár alatt (305-11.).

BOLDOG SALAWA ANGÉLA (Aniela) III. r. (1881-1922)
Krakkó közelében szegény szülok 11. gyermekeként látta meg a napvilágot. Vallásos családjában magáévá tette az imádság szeretetét, a munkaszeretetet és az áldozatos lelkületet. 16 éves koráig a szüloi házban tevékenykedett, utána Krakkóba került cselédlánynak. Egy ideig megkísértette a világ hiúsága, aztán a belso élet felé fordult. Segítette ebben Teréz novére példája és Isten kegyelme, mely egyre jobban alakította lelkületét. „Amióta megismertem a világot - vallja -, mindig eros vonzalmat éreztem lelkemben a szenvedés és a szegénység iránt.” Isten kegyelme arra is ösztönözte, hogy a szuzi tisztaságot válassza. Hittel és áhítattal vett részt a közös imákban, a szentmiséken s sokszor elmélkedett az Úr szenvedésérol. Közben nem hanyagolta el kötelességeit. Harminc éves korában fájdalmas betegséget viselt el, elveszítette édesanyját és szerettei közül is néhányat. Ekkor fedezte fel, hogy különösen vonzódik Szent Ferenchez, s nemsokára belépett Krakkóban a Ferences III. Rendbe (1912-ben). Buzgó tagja lett a rendnek. Többen rendszeresen felkeresték otthonában, lelki beszélgetésre: úgy tekintették, mint tanácsadójukat, barátnojüket, anyjukat.
„Amikor kitört az elso világháború, szabad óráit a kórházakban töltötte, szolgálva; vigasztalva a sebesült katonákat, akik ot „szent kisasszony”-nak nevezték. Aztán betegség támadta meg, állásából igazságtalanul elbocsátották, lelki kétségekkel is küzdött. 1917-ben kórházba került, fel kellett adnia minden munkáját. A kórházból kikerülve egy szegényes padlásszobában húzta még magát, ahol öt évig élt még Istennel egyesülve, sok szenvedés közt, miket türelemmel viselt és felajánlott engesztelésül, az Istentol eltávolodottak megtéréséért, s hogy az Isten igéje eljusson minden néphez. Lengyelországért is sokat imádkozott „Ó Jézusom, felajánlom neked életemet és halálomat azért a nagy ügyért, mely már a megvalósulás útján van.” Hazája szabadságára gondolt és ezért imádkozott. Felajánlása után egy hónapra fejezte be életét 1922. márc. 12-én. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1991-ben.
Angéla szavai a munkáról:
„Szeretem a munkámat, mivel kiváló alkalmat találok arra, hogy szenvedéseket viseljek el és sokat imádkozzam; semmi mást nem kívánok az élettol ezeken kívül.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Angélának megadtad, hogy felebarátaival sok jót tegyen és szenvedéseit türelemmel viselje. Add, hogy példaadásán épüljünk, és a türelemben, a szeretet gyakorlásában elobbre haladjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Az Igaz Fineesz

Fineesz az ószövetségi főpapnak: Áronnak volt az unokája. Először pap, aztán főpap lett. Ki nem állhatta a rosszat, és saját kezével büntette meg Isten törvényeinek lerombolóit. Ezért Istentől népe számára irgalmat esdett ki, saját magának pedig a főpapság utódlását. Mindezeket a Számok könyvének 22-25. fejezeteiben olvassuk. Békében halt meg késő öregségben, Krisztus születése előtt 1500 körül.


NAGY SZENT GERGELY PÁPA
*Róma, 540 körül +Róma, 604. március 12.
A 6. században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás különféle hódítói irgalmatlanul pusztították az ókori emlékeket. Az emberekben általános elkeseredettség uralkodott, és boldognak mondták a holtakat, mert egyszer s mindenkorra megszabadultak e földi élet bajaitól.

A történelemben újonnan feltűnő népek kíméletlen nyers erővel keresték a helyüket ott, ahol a régebbi népek gyengébb ellenállást tanúsítottak. Így a félig pogány, félig ariánus longobárdok Pannónia felől 568-ban betörtek Itáliába. Alboin királyuk vezetésével meghódították Ravenna körzetét, ahol a császári helytartónak, az exarchának csak kevés katonája volt. Hatalmukba kerítették a római hercegséget és Rómától délre is néhány területet, amelyek eredetileg bizánci fennhatóság alá tartoztak.

Ennek a nyomorúsággal teljes évszázadnak az utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: ,,Az utolsó római és az első középkori pápa''; az Egyházban pedig a ,,Nagy'' megtisztelő jelző ékesíti. Az ő személyében ragyogott fel még egyszer és utoljára a római szellem, amely antik mivoltában hanyatlóban volt, de éppen a pápa személyében egészen új formában jelent meg.

Gergely ősei régi, római arisztokraták voltak. Maga a Monte Coelión lévő főúri palotában született. Ifjúkorában közigazgatási pályára készült, és az előkelő, szimpatikus fiatalember gyorsan haladt egyre feljebb a hivatali méltóságok fokozatain. Életének harmincadik éve körül járhatott, amikor 572--573-ban a város legmagasabb közigazgatási hivatalát viselte: Róma prefektusa lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ismereteinek különösen akkor látta hasznát, amikor a császári hivatali gépezet fölmondta a szolgálatot, és a zsoldoscsapatok, mivel fizetségüket nem kapták meg a császártól, átpártoltak a határvidékeken portyázó törzsekhez.

Az ifjú prefektus azonban minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhassék. Ez a vágy élete végéig kísérte, de álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember. A történelmi óra parancsa szólította őt, mint ,,Isten konzulját'' (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában): ,,Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.''

Szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje -- Trusilla, Gordiana és Aemiliana -- már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt. A Monte Coelión lévő palotát Gergely kolostorrá alakította, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.

Békés, szemlélődő életét I. Benedek vagy II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diákonusává. Mint diákonus Gergely a hét kerület egyikének élére került, s az egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan és ügyesen teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte apokrisziárnak. Az apokrisziár a pápa követe és állandó képviselője volt a császári udvarban, Konstantinápolyban. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést. II. Pelagius pápa kinevezte és elküldte Gergelyt II. Tiberius császárhoz. Műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett a császári udvarban Gergelynek. Minden erejével azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba. A pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.

589 őszén a Tiberis megáradt, s elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga a pápa is e járványban halt meg.

A római nép és a klérus a pápaságra egyetlen jelöltet látott: Gergelyt. Ő eleinte vonakodott e tisztség elfogadásától, de amikor Mauritius császár, akit apokrisziár korában Gergely keresztelt meg, nyomatékosan helyeselte és elfogadta a választást. 590. szeptember 3- án szentelték püspökké, és azonnal teljesülni kezdtek a hozzá fűzött remények. Gergely a pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. A hízelgők által mondogatott ,,egyetemes pápa'' címet elutasította, mint ahogy nem értett egyet a konstantinápolyi pátriárka ,,ökumenikus pátriárka'' címével sem. Püspöktársaira való tekintettel így nevezte magát: ,,Isten szolgáinak szolgája''.

Először a római és az itáliai népet vette gondjába. A szegényebbeket éppen éhínség fenyegette, ezért a Patrimonium Petri -- ez a római egyház Campaniában, Dél-Itáliában és Szicíliában elterülő nagy birtokainak volt az összefoglaló neve -- jövedelmét az ínség enyhítésére akarta fordítani. Ám a longobárdok hadjáratai, a császári hivatalnokok túlkapásai és az egyházi vagyonkezelők lelkiismeretlenségei miatt e birtokok alig-alig jövedelmeztek valamit. Ezért Gergely pápa jó gyakorlati érzékkel és emberismerettel új vagyonkezelőket választott, akik a birtokot hamarosan fölvirágoztatták. Utasította gondnokait, hogy a császári hivatalnokokkal való jó kapcsolat érdekében ne fukarkodjanak, ha ajándékot kell adniuk. Nagyon szigorúan felügyelt arra, hogy az egyházi szolgálatban a bérlők és a parasztok igazságos és emberséges bánásmódban részesüljenek. Kamatmentes kölcsönnel segítette őket az elinduláskor. Egyik gondnokának félreérthetetlenül adta a tudtára: ,,Hallottad, mi az akaratom, most rajtad a sor, hogy megtedd!'' Gazdaságpolitikája, amely az akkori Itáliában szokatlan volt, meglepő sikerrel járt.

A most már bőségesen befolyó jövedelmeket a templomok, a papság, a longobárdok elől elmenekült szerzetesek -- csak Rómában háromezer menekült apáca élt ezekben az években! -- és nem utolsósorban a római nép megsegítésére fordította. Foglyokat is váltott ki a longobárdok rabságából. Bár nem kereste, hamarosan bele kellett szólnia a nagypolitikába is. A longobárdokkal szemben tanúsított magatartását az elérhetőnek látszó eredmények határozták meg. A rosszul informált Mauritius császár heves vádaskodásai ellenére magas adókat fizetett a longobárdoknak, és ezzel könnyített a nép sorsán. Sűrű levelezést folytatott a bajor hercegnővel, Theodelindával, aki a longobárd király, Authari felesége volt; majd ennek utódával, Agilulf királynővel is, és ezzel előkészítette az egész longobárd törzs megtérését. Eljárása akkor kapta meg végső igazolását, amikor a trónörökös, Adlevald megkeresztelkedett. Hispániában a nyugati gótok későbbi királyának, Rekkarednek az arianizmusból a katolikus hitre való megtérése szintén Gergelynek volt köszönhető. A szűk látókörű kortársak nehezményezték, hogy kapcsolatban áll a hatalmas frank királynővel, Brunhildával. Kétségtelen, Brunhilda hatalomra vágyó, gátlástalan úrnő volt, ha érdekeiről volt szó. Gergelynek azonban, ha valamit el akart érni, a tényleges helyzetből kellett kiindulnia. Feladatát nem abban látta, hogy elítélje a királynőt, hanem hogy figyelmeztesse emberi kötelességeire. El is érte, hogy szabad átvonulást, kíséretet és támogatást kapott frank földön az a missziós csoport, amelyet Ágoston vezetésével Gergely az angolszászokhoz küldött. Az a törekvése azonban, hogy Kent tartományban emissziósok a szükséges egyházszervezetet is létrehozzák, nem ért célhoz. Emberi középszerűség akadályozta meg, hogy a misszionálásban messzemenően figyelembe vegyék az angolszászok nemzeti sajátságait és hagyományait. Gergely liturgikus szövegeket írt, s fölkarolta a liturgikus ének ügyét. Irodalmi hagyatékában mindenütt fölfedezhető a lelkipásztori szempont. 854 levele maradt ránk, melyek a nyáj körüli fáradhatatlan munkájáról tanúskodnak. Lelkipásztori regula c. művében olyan lényeglátással fogalmazta meg a papi méltóságot, hogy a középkor számára valóban regula volt. A Jób könyvéhez írt magyarázatai annak bizonyságai, hogy nagyon ismerte az embert, és mély életbölcsességet birtokolt. A Dialógus c. munkája az itáliai szentek csodás életrajzainak gyűjteménye.

Gergely pápa a középkorban a legolvasottabb szerző volt. Ez magyarázza, hogy VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta Szent Ambrus, Jeromos és Ágoston mellé, bár teológiailag Gergely nem volt önálló gondolkodó. Felelősségtudattól áthatott cselekedetei egyházfogalmából fakadtak. Az Egyház az ő számára Krisztus. E test tagjai között -- testen elsősorban az éppen élő egyházat érti -- különbség van a felelősség viselésében és a döntések meghozatalában, de az összes tagok egymás szolgálatára élnek. A diákonusok, a papok és a püspökök annak az erőnek a birtokában vannak, amely Krisztus testét építi. Nagy Szent Gergelyt 604. március 12-én temették el Rómában, s a 8. századtól ezen a napon ünnepelték. Mivel nagyböjtbe esik, napját 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át, amely napon 590-ben püspökké szentelték.


--------------------------------------------------------------------------------

A nagy szerzetespápa életéről, akit korának nyomorúságai késztettek oly sok cselekvésre, hogy ,,gondjával átölelte a földkerekséget egyik szélétől a másikig, és gyógyított minden sebet'' (E. Hello), a levelei, életrajzai és a legendák tudósítanak. Egyik legendája mondja el a következő történetet:

Amikor Gergely még szerzetes volt és a kolostor íróműhelyében dolgozott, egy hajótörött képében angyal zörgetett az ajtón, s segítséget kért. Gergely adott neki egy ezüstöt. Nem sokkal később a hajótörött ismét visszajött további segítségért. Megint kapott egy ezüstöt. Mikor harmadszor tért vissza, Gergely egy árva tallért nem talált az egész kolostorban. Ezért fogta azt az ezüst tálat, amelyben az édesanyja főzeléket szokott neki küldeni, odaajándékozta a koldusnak, aki vidáman ment el. Később, amikor Gergely már pápa volt, gyakran meghívott az asztalához szegényeket. Az egyik nagycsütörtökön meghagyta a kancellárjának, hogy gyűjtsön össze tizenkét szegényt. Mikor asztalhoz ültek, Gergely meglepődve látta, hogy a vendégek tizenhárman vannak. Számon kérte a kancellártól a pontatlanságot, de az azzal szabadkozott, hogy ő csak tizenkét vendéget hozott, számoljon csak utána a pápa. És valóban, a tizenharmadik vendéget más nem látta, csak Gergely. Maga mellé vette tehát ezt a titokzatos vendéget az asztalnál, és érdeklődött a neve után. Akkor az idegen így válaszolt neki: ,,Tudd meg, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek annak idején az ezüsttálat ajándékoztad. És azt is tudd meg, hogy az Úr azon a napon választott ki téged arra, hogy az Egyház feje légy.'' Gergely csodálkozva kérdezte, honnan tudja mindezt. Az erre így válaszolt: ,,Én angyal vagyok, és az Úr azért küldött hozzád, hogy őrizzelek. Amit csak kérsz az Úrtól, általam kapod meg tőle.''

Egy másik legendából tudjuk, hogy első pápai cselekedete még a fölszentelése előtt egy könyörgő körmenet volt, amellyel a sokat szenvedett római népért vezekelt. Mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár felett.

Pápaságának kezdetén világosan látta az Egyház vigasztalan helyzetét: ,,Én, a méltatlan és gyenge ember átvettem egy öreg és a hullámok által hányt-vetett hajót. A hullámok mindenünnen bezúdulnak a hajóba, korhadt gerendáinak nyikorgása az állandó viharban szüntelenül a hajótörés veszélyével fenyeget.''

A szerzetes, aki szíve szerint inkább szemlélődő életet folytatott volna, de a körülmények miatt politikussá és a társadalmi bajok orvosává kellett válnia, nehéz hivataláról így ír:

,,Nagyon kemény dolog, amit most mondok: Ha beszélek, magamról szólok, mert a nyelvem nem úgy nőtt, ahogy a prédikáláshoz nőnie kellett volna; s ha meg is találom a szót, az életem messze elmarad a szavak mögött... Mióta vállamra vettem a pásztori hivatal terhét, a lelkemet nem tudtam teljesen összeszedni, hogy igazán magamra figyeljek, mert sokfelé kell figyelnem. Egyszer az egész Egyház, másszor egy kolostor ügyeiről kell tárgyalnom, gyakran pedig egyes emberek életéről és teendőiről kell gondolkodnom. Olykor tűrnöm kell, hogy polgárok kereskedelmi ügyeikkel rontsanak rám, máskor a barbárok háborús fenyegetéseivel kell szembenéznem, de ugyanakkor a farkasoktól is őriznem kell a nyájat. Ismét máskor anyagi javakkal kell foglalkoznom, hogy gondoskodhassam mindazokról, akik ezt joggal elvárják tőlem. Ismét máskor higgadtnak kell lennem bizonyos rablókkal szemben, és azon fáradozom, hogy a szeretetet irántuk is megőrizzem.''

Példaadó volt Gergely magatartása a nem keresztényekkel szemben is. A terracinai püspök egyszer féktelen buzgóságában elvette a zsidóktól a zsinagógájukat. Ezek a pápához fordultak oltalomért, s ő így írt a püspöknek: ,,Azt akarom, hogy orvosold a panaszt. Hiszen azokkal, akik nem tartoznak a keresztény valláshoz, szelíden, jóságosan kell bánnunk, és barátságosan kell velük szólnunk, hogy a keménységünk el ne űzze őket, hanem elfogadják tőlünk a meghívást az evangélium szépséges hitére.'' Ugyanúgy engedélyezte a megtért angolszászoknak, hogy a nagy egyházi ünnepeken tovább ápolják egyik-másik kultikus szokásukat, mert: ,,ha az ember föl akar jutni a magasba, nem érkezhet meg egyetlen ugrással, hanem egyik lépcsőfokról a másikra kell föllépdelnie''.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki népedről megbocsátó jósággal gondoskodsz és szeretettel uralkodol rajta, Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség lelkét azoknak, akikre a kormányzás feladatát bíztad, hogy pásztoraid örök dicsősége legyen a szentek sokasága, akiket elvezettek Hozzád!

Szent I. Ince     pápa és hitvalló, † 417.   


SZENT MAXIMILIÁN vértanú
*Thebeszte (= Tebessza). +295. március 12.
Észak-Afrika a 3. század folyamán a számos kemény üldözés ellenére a kereszténység jelentős központjává fejlődött. Maximilián, egy thebesztei római veterán huszonegy éves fia már csak hallomásból ismerte a korábbi üldözéseket. Valerianus császár (253--260) kegyetlen keresztényüldözései óta harmincöt év telt el, s ennek az öntudatos ifjú rómainak mégis a vértanúság lett a sorsa.

Maximilián ifjúsága gondtalanul és könnyeden telhetett el, amíg az államhatalom háborítatlanul hagyta a keresztényeket. Diocletianus (284- -305) és Maximianus (286--305) uralkodása alatt az állam mindinkább totális rendszerré fejlődött. Diocletianus azt hitte, hogy a birodalom gyökeres reformjára hivatott, és ennek során folytatta a hadseregnek Septimius Severus (193--211) óta megkezdett fejlesztését. Elsősorban a római veteránok fiait kötelezte katonáskodásra. Maximilián is megkapta a behívóparancsot. Ekkor megtörtént az a hallatlan és mindaddig még soha elő nem fordult eset, hogy egy köztiszteletben álló római veterán fia megtagadta az engedelmességet a császári parancsnak. Maximilián azt az álláspontot képviselte, hogy neki mint kereszténynek nem szabad a császári hadseregben szolgálnia, és nem teheti le a katonák szolgálati esküjét.

A katonák felesketése akkoriban az istenként tisztelt császár vagy a császár géniusza előtt vallási cselekménynek számított, mint valamely istennek szóló eskü. Ezzel az esküvel együtt megtörtént a katonák ún. megjelölése: az újoncnak a nyakába akasztottak egy, a császár nevével ellátott ólompecsétet, egyfajta azonossági jegyet. Ez a megjelölés és vele kapcsolatosan a bejegyzés a csapattörzskönyvbe, valamint a hűségeskü (vagyis az istencsászár iránti, esküvel megerősített kötelességvállalás) szent beavatási cselekménynek számított: a sacramentum militiae (a ,,katonai szentség'', a ,,katonai beavatás'') volt; egy istennek történt felszentelés jellegét hordotta. Maximilián tehát azért is megtagadta a katonai szolgálatot, mert a megjelölést és benne az istencsászár iránt kifejezésre jutó ünnepélyes beavatást pogány vallási cselekményként elutasította.

A Maximiliánnal történt eljárás hivatalos jegyzőkönyve így hangzik:

Tuscus és Anulinus konzulsága alatt, március 12-én, Thebesztében Fabius Victort (a fiával) Maximiliánnal együtt elővezették a tanácsházba. Az ügyvédként odaengedett Pompeianus ragadta meg a szót: ,,Fabius Victor, végrehajtó hivatalnok (pontosabban: az újoncpénz beszedője) megjelent Valerianus Quintianusszal, a császári megbízottal és Maximilián újonccal, Victor fiával. Mivel úgy látszik, hogy Maximilián a szolgálatra alkalmas, kérem, hogy vegyenek róla mértéket.''

Dion prokonzul így szólt az újonchoz: ,,Hogy hívnak?'' Maximilián: ,,Miért akarod a nevemet tudni? Nekem nem szabad a katonaságnál szolgálnom, mert keresztény vagyok.'' Dion: ,,Mérjétek meg!'' Miközben mértéket vettek róla, megszólalt Maximilián: ,,Nem szolgálhatok, nem tehetek rosszat, keresztény vagyok.'' Dion: ,,Megmérni!'' Amikor a mértékvétellel készen voltak, a szolgálattevő katona jelentette: ,,Öt láb, tíz hüvelyk.'' Dion a katonához: ,,Meg kell jelölni.'' Maximilián védekezett, és ezt mondta: ,,Nem teszem, nem lehetek katona.'' Dion: ,,Legyél csak katona! Különben a halál fia vagy.'' Maximilián: ,,Nem teljesítek katonai szolgálatot. Üttesd le a fejemet, akkor sem szolgálok a világnak, csak Istenemnek teljesítek hadi szolgálatot.'' Dion prokonzul: ,,Ki beszélte be ezt neked?'' Maximilián: ,,Lelkiismeretem és az, aki meghívott engem.'' Dion Victorhoz, a fiatalember apjához fordult: ,,Beszélj a fiaddal!'' Victor: ,,Ő maga is tudja, mit kell tennie. Elég idős ahhoz, hogy tisztában legyen vele.'' Dion Maximiliánhoz: ,,Légy hát katona, és vedd a jelet!'' Emez így válaszolt: ,,Nem veszem a jelet. Már Krisztusnak, Istenemnek a jelét hordom.'' Dion: ,,Rögtön a Krisztusodhoz küldelek.'' Maximilián: ,,Ez teljesen a kívánságom szerint való.'' Dion a szolgálatot teljesítő hivatalnokhoz: ,,Jelöld meg!'' Maximilián vonakodott és így válaszolt: ,,A világ jelét nem veszem magamra; és ha mégis rám adod a jelet, széttöröm, mert nem érvényes. Keresztény vagyok. Nem szabad a nyakamon hordanom az ólomjelet. Meg vagyok már ugyanis jelölve Uramnak, Jézus Krisztusnak, az élő Isten Fiának üdvözítő jelével. Te nem ismered őt. Szenvedett az üdvösségünkért, Isten kiszolgáltatta őt a bűneinkért. Neki szolgálunk mi keresztények valamennyien, őt követjük mint legfőbb hadvezérünket, mint az élet fejedelmét és üdvösségünk szerzőjét.'' Dion: ,,Légy katona, és fogadd el a jelet, mert különben nyomorultul elpusztulsz.'' Maximilián: ,,Nem pusztulok el. Nevem már fel van jegyezve Uramnál. Nem lehetek katona.'' Dion: ,,Gondolj hát arra, hogy milyen fiatal vagy még! Legyél katona! Így illik egy fiatalemberhez.'' Maximilián: ,,Katonai szolgálatom az én Uramat illeti meg. Nem szolgálhatok a világnak. Megmondtam már. Keresztény vagyok.''

Dion: ,,Az urainknak, Diocletianusnak és Maximianusnak szentelt kíséretben vannak keresztény katonák is, ellátják szolgálatukat.'' Maximilián: ,,Az az ő dolguk, tudniok kell, hogy mi a teendőjük. Keresztény vagyok, és nem cselekedhetek helytelenül.'' Dion: ,,Micsoda helytelenséget tesznek hát a katonák?'' Maximilián: ,,Tudod te, hogy mit tesznek.'' Dion: ,,Légy katona! Ha megtagadod a katonai szolgálatot, nyomorultul veszel el.'' Maximilián: ,,Nem veszek el. Ha elhagyom ezt a világot, csak akkor kezdek el igazán élni Krisztussal, az én Urammal.''

Erre így szólt a prokonzul: ,,Húzd ki a nevét (a csapattörzskönyvből)!' -- Mihelyt a nevét kihúzták, a prokonzul közölte: ,,Mivel istentelenségedben megtagadtad a csapatszolgálatot, olyan ítéletet kapsz, amilyent megérdemelsz.'' Felolvasta az ítéletet a tábláról: ,,Maximiliánt ki kell végezni, mert istentelen érzületében elutasította katonai beavatását.''

Maximilián így válaszolt: ,,Hála Istennek!'' Huszonegy éves, három hónapos és tizennyolc napos volt.

A kivégzésre vivő úton így szólt: ,,Kedves testvéreim, minden erőtökkel és sóvárgó vágyakozással törekedjetek arra, hogy meglássátok az Urat, és elnyerjétek tőle a koszorút!'' Vidáman fordult ezután az apjához, és így beszélt:

,,Add a hóhérnak az új öltönyömet, amelyet a katonaságra csináltattál! Százszoros jutalommal megtisztelve látlak viszont majd, s akkor mindketten eljutunk majd az Úr dicsőségébe.''

Ezután beteljesedett szenvedése.



Szent Teofán atya

Teofán Konstantinápolyban született 760-ban, szülei nemes, gazdag és istenfélő emberek voltak. Hároméves korában, atyja halála után, Konstantinosz Koppronymosz császár nevelésére bízták. 12 éves korában eljegyezték egy kiskorú lánnyal. Elérve a felnőttkort, Teofán valóban elvette menyasszonyát, de az első pillanattól megegyeztek, hogy tisztaságukat megőrizve testvérként élnek egymás mellett, készülve a szerzetesi életre. 780-ban Teofán elküldte minden szolgáját, jótékony célokra szétosztotta hatalmas vagyonát, szerzetessé lett és a szigriai hegyen kolostort alapított. Felesége szintén szerzetes lett a Márvány tenger partján levő egyik kolostorban. Később két kolostort alapított még, az egyiknek 27 éven át volt főnöke. Mint művelt író, a jó könyvek másolásának nemcsak magának, hanem másoknak is lelki hasznára vált. Szerette látogatni a többi kolostort és ott lebeszélgetni az atyákkal. Ezeknek eredményeit megosztotta társaival is. ezen kívül a munka szeretetében és az imádságban társainak példája lett. Isten szent életéért csodákkal, jelekkel áldotta meg. 50 éves korában betegség támadta meg, ő minden ezzel járó szenvedést türelemmel viselt el. A képromboló Örmény Leó császár Konstantinápolyba hivatta, börtönbe záratta, éhséggel, szomjúsággal és más szenvedésekkel kínoztatta. Két év börtönben tartózkodás után a szamothrákiai szigetre száműzte a császár. Ott előre megtudva halála idejét, 23 nap múlva, 818-ban visszaadta lelkét Istennek.

CÓRDOBAI SZENT EULOGIUS püspök, vértanú
+Córdoba, 859. március 11.
A 8. század eleje óta a Pireneusi-félsziget az arabok kezében volt, csak Asturiában tudott egy keresztény ország szembeszegülni az iszlám rohamával. Szent II. Alfonz (792--842) és III. Alfonz (866--910) vezetésével ez a kis ország a 9. században olykor még ellentámadásba is lendült, bár ellenfelét sem kiszorítani, sem döntően megverni nem tudta. A nép tömegesen tért át a mohamedán hitre, a hitehagyók mellett azonban egy kisebbség, a mozarabok szilárdan kitartottak keresztény hitük mellett.

Hamis állítás lenne, ha az araboknak kifejezetten keresztényellenes, támadó politikájáról beszélnénk Spanyolország meghódított részeivel kapcsolatban. Hogy a keresztényeket ne hajszolják bele uralmukat döntően elutasító magatartásba, nyílt felkelésbe, bizonyos fajta türelmet tanúsítottak keresztény alattvalóikkal szemben. A keresztények a maguk egyházi és polgári törvényei szerint éltek elkülönített lakónegyedekben, jogvédelmet élveztek, s ezért adót fizettek.

A kereszténység azonban kiszorult a nyilvánosságból, és magánterületre korlátozódott, helyébe az iszlám lépett a vallásgyakorlás államilag hivatalos formájaként. A hitüktől áthatott keresztények számára az elnyomás e formája állandó kihívásnak tűnhetett. Hivatásuk és kiválasztottságuk magasztos érzésében teljes nyíltsággal vallották magukat keresztényeknek, és készek voltak, hogy hitükért meg is haljanak. A mohamedánok válasza erre gyakran kemény elnyomás, üldözés és kínzás volt. A 9. században azután kifejezett keresztényüldözésekre is sor került. Mindezek sok keresztényt megfélemlítettek: ezek készek voltak az uraikkal való megalkuvásra.

A 9. század elején született Eulogius, Córdoba egyik legelőkelőbb családjának fiaként. Szent Zoilus templomának szolgálatában nőtt fel. Már fiatalemberként rendkívüli érdeklődést tanúsított a Szentírás és az egyházatyák iránt. Különös ismertetőjegyként már ebben az időben kibontakozott szerénysége, alázatossága és együttérzése. Miután diákonussá, majd pappá szentelték, egy ideig Córdobában tanított. Papoknak és hívőknek egyaránt mintaképe volt önmegtartóztatásban, jámborságban és aszkézisben. A világi papok között is szerzetes módjára élt, időről időre visszavonult egy kolostorba, ,,hogy erényre irányuló törekvéseit ne csökkentsék a világi gondok''.

850 körül ismeretlen okokból megkezdődött a keresztények üldözése. II. Abderrahman ediktumot adott ki ellenük, és felemelte a tőlük követelt adót. Ez sok keresztényt arra indított, hogy a bíró előtt megvallja hitét, és nyilvánosan elutasítsa Mohamed tanítását. Abderrahman az andalúziai püspök, Reccafred segítségét akarta felhasználni, hogy a keresztényeket visszatartsa nyilvános hitvallásuktól. Reccafred ugyanis elvitatta a vértanúság méltóságát azoktól, akik magatartásukkal kifejezetten a vértanúságra pályáztak. Reccafred az uralkodó parancsára Eulogiust fogságba vettette, mert a vértanúságra buzdított. Vele együtt börtönbe ment sok, hitében erős híve is. Eulogius kitartással és erős lélekkel viselte el kemény sorsát. ,,Egyesült benne Jeromos szigorúsága, Ágoston szerénysége, Ambrus szelídsége, Gergely türelme a tévelygők eligazításában, az elesettek támogatásában, a hatalmasok kérlelésében, a borzalmak elviselésében; mindenben csodálatos sokoldalúságot mutatott.'' Amikor elengedték börtönéből, megszerkesztett egy intelmet, s benne Flórát és Máriát állhatatosságra és a vértanúságra bátorította. E művében megragadó tanúságot tesz a szorongatott helyzetről, egyben pedig minden idők kegyelmi teljességéről is: ,,Nem kételkedhetünk abban, hogy Krisztus megjutalmaz majd minket a mennyben, mert az ő nevéért viseljük el a láncokat és kínzásokat. A börtönök tele vannak az egyháziak seregével; az Egyháztól elragadták püspökeinek és papjainak szent szolgálatát. Szívünk összetörtségében és az alázatosság lelkével magasztaljuk és áldjuk Krisztust, hogy miközben a templomokban elnémultak a szent énekek, a börtönök zsoltárok imádságától visszhangzanak.'' A következő évben mindkét szűz elszenvedte a vértanúságot.

Eulogius kihasználta az újra elnyert szabadságot, s prédikációival és írásaival oktatta és erősítette a hívőket. Buzgóságát siker koronázta; az Abderrahman fia, Mohamed alatt újból magasra csapott üldözési hullám idején sok keresztényt visszatartott attól, hogy megtagadja hitét. Arra törekedett, hogy összegyűjtse a vértanúaktákat, majd összeállította belőlük a Memoriale Sanctorum három kötetét. 857 körül megszerkesztett egy különleges védekező iratot a córdobai vértanúk számára, az Apologeticus Martyrumot. Írásaiban hatékonyan védekezik ama állítás ellen, hogy azok, akik önként keresték a veszedelmet és a halált, nem olyan vértanúk, mint az ősegyház szentjei, akik hitükért a halálba mentek. 858 végén meghalt Vistremir toledói püspök. A papság és a nép egyhangúan Eulogiust választotta meg utódjául, akit tanultsága és meggyőződéséhez való hűsége miatt a hispániai egyház első férfiának tekintettek. Nem szívesen vállalta a magas hivatalt.

Egy fiatal lány, Córdobai Szent Leocritia (+859) keresztény hitre tért, és ezért magára vonta mohamedán és pogány rokonainak haragját. Oltalmat keresett hát Eulogiusnál, aki először a nővérére, majd egy ismerősére bízta. Miközben a szülők sürgetésére sok keresztényt kihallgattak, Eulogius bátran elrejtette üldözői elől. Kioktatta, és megerősítette a hitben, s előkészítette a vértanúságra. Eulogiust és Leocritiát végül is elfogták.

,,Megparancsolták nekünk, hogy prédikáljunk, s a mi vallásunknak az a feladata, hogy azoknak, akik megkérdeznek minket, a hit világosságát nyújtsuk, és attól, aki az életre törekszik, ne tagadjuk meg azt, ami szent'' -- válaszolta a bírónak arra a kérdésére, hogy miért adott menedéket az elmenekült lánynak. A bírónak is készséggel meg akarta mutatni az igazság útját, de az megostoroztatta, majd a királyi tanácshoz vezettette. Az udvari emberek egyike, aki barátságosan viseltetett iránta, a megalkuvást tanácsolta neki: a veszélynek ebben a pillanatában tagadja meg, utána pedig gyakorolja ismét hitét. Eulogius nevetve utasította el ezt az ajánlatot: ,,Ó, ha tudnád, hogy mi vár hitünk hűséges követőire! Bárcsak átadhatnám a szívednek, amit az enyémben őrzök; akkor meg sem kísérelnéd, hogy eltéríts szándékomtól, hanem készségesen lemondanál a rangodról és tisztségedről.'' Ezután hozzáfogott, hogy a bíráknak az Evangéliumot hirdesse. Nem hallgatták meg, hanem megparancsolták, hogy tüstént végezzék ki karddal. Katonák vezették a vesztőhelyre; ott letérdelt, az ég felé tárta kezét, keresztet vetett, elmondott egy rövid imát, utána lefejezték.


Szent Eutimiusz     püspök és vértanú, † 820.   



FABRIANO BOLDOG JÁNOS (1469-1539)
A fabrianoi Righi nemesi családból származott. Már gyermekkorában megfigyelhetok voltak nála azok az erények, mikkel késobb kiváltotta kortársai csodálatát. Hajlama az imádságra, szülei iránti nagy szeretete, a szív ártatlansága. A tökéletesség vágyától indíttatva és Szent Ferenc példájától ihletve ferences lett. A foranoi kolostorban végezte a novícius-évet, elöljárói nagy elismeréssel voltak róla. A teológiai tanulmányok elvégzése után pappá szentelték. Élete ettol kezdve jelentéktelen helyeken folyt le. Egy eldugott kolostorba (Massacio*) került, nagyobbrészt itt élte le életét. Az a kor, melyben élt, a reneszánsz és a hitújítás kora volt. Élete szinte tudatos ellentéte a kortárs egyháziak életének. Pápák, püspökök, rangos egyháziak anyagias, fényuzo, sokszor botrányos életmódjával szemben o a legnagyobb szegénység, egyszeruség és önmegtagadás útját választotta. A kolostorhoz közel egy barlangban töltötte ideje nagy részét, ahol Krisztus szenvedésérol elmélkedett. Étkezésben, ruházatban a legnagyobb szigort és lemondást gyakorolta. A hitújítás élen lévo embereit az egyházhuségben való megingás, engedetlenség jellemezte. János csodálatos engedelmességet tanúsított elöljárói iránt. A hitújítók beszédei sokszor lázítások, vádaskodások voltak az egyházi elöljárók ellen; János csak a vallás igazságait hirdette, ezek közt is elsosorban Isten végtelen irgalmasságát. Beszédeit nagy sokaság hallgatta, sok volt a megtéro. Gyengéd szeretettel volt a bunösök iránt, meg a betegek, szegények iránt: sok beteget gyógyított meg a kereszt jelével. 70 évi kemény vezeklo élet után, mely egyúttal vezeklés volt más egyháziak buneiért, 1539. márc. 11-én halt meg Massacioban. X. Szent Piusz pápa avatta boldoggá.
Fabrianoi Jánosra is áll, amit Celanói Tamás ír Szent Ferencrol:
„A világ megöregedett, arca ráncos lett a sok buntol; a szerzetesrendek letértek az apostolok útjáról a bunök éjszakája a legsötétebb órához érkezett. És íme, hirtelen feltunt egy új ember a földön… És az emberek ámulva látták, hogy visszatérnek az apostoli idok jelei, és az osegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jánost a hitújítás korában imádságos és vezeklo életével példának állítottad. Add, hogy Egyházadban minden idoben támadjanak hasonló példaadó papok és szerzetesek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Konstantin (Szilárd)     vértanú, † ~576.   


Szent Pionius és vértanútársai

Pionius áldozópap volt, kihirdetése által sok pogány lett a keresztény Egyház tagja. Décius császár üldözése idején, amikor Szmirnában Szent Polikárp püspök emlékét ünnepelték, elfogták Pioniust, Szabint, Aszklepiádot, Macedoniust és Linust. Pionius ezt megelőzően már tudta, hogy elfogják őket. Sok kínzás és börtön után Pionius papot keresztre feszítették, aztán holttestét elégették. A vele együtt szenvedő többi vértanúról nem jegyezték fel, hogy milyen halállal végezték be életüket 250-ben.


Szent Szofrón püspök

Szofrón Damaszkuszban született, hamar kitűnt tehetségével. Fiatal korától megszerette az istenfélő életet, ezért kolostorról kolostorra járt, hogy tanuljon, végül Nagy Szent Teodóz kolostorában lett szerzetes. Sokat harcolt a monofizita és monoteléta tévtanítások ellen. Az igaz hitért való buzgósága miatt634-ben Jeruzsálem pátriárkájává választották. Ebben a hivatásban még buzgóbban harcolt a tévtanítók ellen. Nem szűnt meg különféle zsinatokon elítélni őket. Bölcs volt cselekedeteiben és igazságos, bátor és értelmes. Abban az időben özönlötték el a Szentföldet a mohamedán arabok. Jeruzsálemet is elfoglalták, és a régi salamoni templom helyére mecsetet építettek. Ebben a nehéz helyzetben, amikor a keresztényeket különféleképpen bántották és sanyargatták, nem szűnt meg híveit bátorítani. Önmaga megtelt fájdalommal, és kérte Istent, hogy vegye el, ne lássa a kereszténység szenvedéseit és meggyalázását. Jeruzsálem pusztulása után egy évre békében hunyt el 639-ben. Sok levél, magyarázat, beszéd és ének maradt utána.

Szent Anasztázia anya

Anasztázia Jusztinián császár (527-65) uralkodása idején élt Konstantinápolyban, mint özvegyasszony. Kellemes külsejű és széplelkű özvegy volt. Sokan utánozták lelki szépségében, a császár is tisztelte. Az ördög mesterkedései folytán Teodóra császárnő meggyűlölte, azért Anasztázia Alexandriába menekült és ott kolostort alapított. Néhány évig ott élte életét, aztán férfiruhába öltözve Dániel szerzetes szkítája közelébe ment. Ott befalaztatta magát egy barlangba, és 28 éven át élt benne senkitől sem láttatva. Meghalt 567-ben, előre megtudva halála idejét.


Szent Attala     hitvalló, † 626   


Szent Emil


OGILVIE SZENT JÁNOS jezsuita vértanú
*Banffshire, 1579. +Glasgow, 1615. március 10.
Az Ogilvie-k még ma is Skócia egyik legelőkelőbb ,,klánja''. Anyja révén pedig John Ogilvie rokona volt a híres Stuart és Douglas klánnak is. A skóciai hitszakadás következtében rokonai részben katolikusok, részben protestánsok voltak. Őt magát kálvinistának nevelték. Amikor tizenhárom éves lett, apja Franciaországba küldte tanulni.

Franciaországban akkoriban gyakoriak voltak a nyilvános hitviták a kálvinisták és a katolikusok között; ezeken János is részt vett, amikor csak tehette. Idővel kétely támadt benne vallásával szemben. Francia, olasz és német teológusok ismeretében a katolikus Egyház töretlen hagyományát önkéntelenül is összehasonlította a reformátorok új tanításával. Leginkább azonban a számos vértanú hatott rá, akik katolikus hitüket életükkel pecsételték meg. Arra vágyott, hogy a vértanúk Egyházához tartozzék, ezért tizenhét évesen a katolikus hitre tért.

A következő három évet különböző iskolákban töltötte. Hat hónapig Regensburgban a skót bencéseknél tanult, majd az olmützi jezsuita kollégiumba került. Egy évvel később kérte felvételét Jézus Társaságába, egy pestisjárvány azonban arra késztette a hatóságot, hogy bezárja a kollégiumot. Jánost a brünni noviciátusba küldték.

A következő tíz évet az osztrák jezsuita tartományban töltötte. 1602- -1606-ban Grazban tanult, és megismerhette Pázmány Pétert, aki a kollégium tanára volt. Tanulmányait Alamócban (Olmütz) és Bécsben folytatta. Ezután a generális kívánságára Párizsba küldték, ahol 1610- ben szentelték pappá.

Párizsban megismert két jezsuitát, akik skót hazájában misszionáltak. Mindkettőt fogságba is vetették; egyikük három évet ült a hírhedt londoni Towerben. Elbeszéléseik mélyen megragadták, és az a kívánság ébredt benne, hogy életét a skót misszió szolgálatának szentelje. A két hithirdető saját tapasztalatai alapján kilátástalannak minősítette elképzelését. A generális, akinek János ilyen értelemben írt, határozottan visszautasította: elöljárói dolga, hogy meghatározzák, hol kell munkálkodnia. János azonban ismételten visszatért kívánságára, s végül két és fél év múlva Skóciába küldték. Mivel a Nagy-Britanniába való beutazás papok számára szigorúan tilos volt, John Watson néven utazott, és hol lókereskedőnek adta ki magát, hol meg hazatérő katonának.

Az első hónapokban alig ért el eredményt. Nemesi barátai, akikhez nagy reményeket fűzött, cserbenhagyták. Aki katolikus maradt, az csendben eltitkolta ezt, senki sem vágyódott a vértanúságra, senki sem akart papot befogadni, mert ez felségárulásnak számított.

Végül Edinburgh-ben egy példás katolikus, Sinclair Vilmos ügyvéd befogadta. János átvette a házitanító szerepét legidősebb fia mellett, aki később jezsuita lett. Titokban misézett, gyóntatott, és bátorította a gyenge hitű katolikusokat. Csakhamar kiterjesztette tevékenységi körét: látogatni kezdte a fogságba vetett katolikusokat, bár ez rendkívül veszélyes volt.

Számos lelket sikerült megnyernie. Glasgow-ban tevékenykedve egy jámbor özvegyasszony rejtegette, aki később a hite miatt elszenvedett fogságban halt meg. Egy napon jelentkezett nála öt ember, és kijelentették, hogy katolikus hitre akarnak térni. Egyikük azonban áruló volt. A hitoktatáson egy poroszlóval jelent meg, és Jánost letartóztatták. Spottiswoode presbiteriánus érsekhez vitték, aki egy kiadós pofonnal fogadta: ,,Nem szégyelli magát, amiért misét mond egy reformált városban?'' -- rivallt rá.

,,Ön pedig úgy viselkedik, mint egy hóhérlegény, nem pedig mint egy püspök'' -- válaszolta János. Erre rárohantak az érsek szolgái, megverték és megtépázták. A következő napon megkezdődött hivatalos kihallgatása. Sok kérdést tettek fel, János azonban úgy válaszolt, hogy üldözőinek nem nyújtott jogalapot a letartóztatásra. Mindenekelőtt állhatatosan megtagadta, hogy elárulja a glasgow-i katolikusok nevét. Egyfolytában több mint huszonnégy órán át tartott a kihallgatása anélkül, hogy bármily csekély táplálékot is magához vehetett volna; végül már csak remegett a hidegtől és a gyengeségtől.

,,A tűzbe kellene Önt vetnünk!'' -- kiáltott rá egy feldühödött vallató, amikor semmivel sem tudták rávenni, hogy kiszolgáltassa a kívánt neveket. ,,Az egyáltalán nem is lenne rossz, hiszen már majd megfagyok!'' -- válaszolta nyugodtan.

Megfenyegették, hogy a ,,spanyolcsizmával'' fogják megkínozni, majd méltóságot és hatalmat ígértek neki, ha elárulja a skót katolikusok nevét. Amikor mindez nem használt, nyolc napon és éjszakán át megakadályozták az alvásban. A hóhérlegények hegyes tüskékkel szurkálták, felráncigálták fekhelyéről, belekiabáltak a fülébe, a haját tépdesték és a földre dobták. Csak amikor egy orvos megmagyarázta, hogy mindezt már csak néhány óráig bírja ki, engedték meg, hogy egy nap és egy éjjel aludjék; utána Edinburgh-be szállították újabb kihallgatásra.

Ismételten megkíséreltek mindent, hogy a skót katolikusok nevét kicsikarják belőle. Többször is elhíresztelték, hogy elárulta barátai nevét, hogy ily módon másokat késztessenek beszédre. De minden hiábavaló volt. Végül feltették neki a kor legkényesebb kérdését: ,,Vajon a pápa jogosult-e arra, hogy letegye a királyt?''

,,Erre a kérdésre csak magának a pápának válaszolhatok'' -- vágott vissza. Ezután ismét Glasgow-ba vitték. Állhatatosságának híre elterjedt az egész országban, és így a kívánt célnak pontosan az ellenkezőjét érték el: a katolikusok új erőre kaptak. Még a fegyőrökre, sőt Spottiswoode érsekre is olyan mély benyomást gyakorolt, hogy őszintén azt kívánták, bárcsak tagadná meg hitét, hogy életben maradhasson.

Ekkor Jakab király egy öt kérdést tartalmazó ívet küldött Jánosnak. Ő pedig tudta, hogy a válaszok megpecsételik sorsát, de nem volt kibúvó. Nyíltan kijelentette: ,,Ha királyom földi hatalmát fenyegetnék, vérem utolsó cseppjét is adnám érte; ha azonban a lelki főhatalomról van szó, nem tudok és nem is szabad engedelmeskednem neki.''

Végül felségárulás miatt halálra ítélték. Úgy igyekeztek feltüntetni az ügyet, mintha elítéltetése pusztán politikai, nem pedig vallási okok következménye lenne.

1615. március 10-én nyilvánosan felakasztották; a kivégzésen jelenlevő néptömeg azonban megátkozta a hóhért, Jánost pedig vértanúnak nevezte.

1929. december 22-én boldoggá, 1976. október 17-én szentté avatták.


Szent Kodrát és vértanútársai

Abban az időben, amikor a keresztényeket hitük miatt üldözték, sokan elmenekültek a helységekből, mert nem érezték magukat elég erősnek az esetleges kínzások elviselésére. Ilyen keresztény nő volt Rufina. A rejtőzködés idején született fia: Kodrát. Az anya néhány nap múlva meghalt. Isten csodás módon táplálta a felhőkön keresztül az árva fiút. Már ifjú volt, amikor a keresztények megtalálták, bevitték a városba, megtanult olvasni és kitanulta az orvosi mesterséget. Amikor a városban tartózkodott, sok jót tett az emberekkel. Azonban inkább a magányosságra vágyott. Kiment egy puszta helyre és ott tartózkodott öreg koráig. Vele mentek többen is, akiknek taníja is lett. Décius császár üldözése idején 258-ban többedmagával Kodrátot is elfogták, börtönbe zárták. Sokféle kínzás után egyes keresztényeket lefejeztek, mások a kínzásoktól haltak meg. Ahol a vértanúkat lefejezték, tiszta vizű forrás fakadt.


Nikomédiai Szent Kodrát és vértanútársai

Szent Kodrát nemes és gazdag családból származott és Nikomédiában élt. Décius üldözése idején egyes keresztények elrejtőztek, mások maradtak a városban. Kodrát is így tett. Istenfélő, gazdag ember volt és a szó embere. Lefizetve a börtönőröket, felkereste a börtönben szenvedő keresztény testvéreket, segítette őket és bátorította a vértanúságra. Hogy szavainak nagyobb hitele legyen, önként feladta magát a kínzók kezére. Először Nikomédiában kínozták, aztán más városokban, végül a Rindek folyó mellett lefejezték azon a napon, amelyen a fent Szent Kodrát is elnyerte a vértanúi koronát, március 10-én.


MILÁNÓI BOLDOG KRISTÓF (1418-1485)
Az elokelo milánói Macassoli* családból származott. Ártatlanságban eltöltött ifjúság után 1435-ben lépett be a Ferenc-rendbe. Kitunt a szív tisztaságával; Istenbe vetett szilárd reményével és a szegénység szeretetével. Pappá szentelése után az igehirdetésnek szentelte életét, ezt kb. 50 éven át folytatta Milánóban és környékén. Milánóban a nagy Sienai Bernardin örökébe lépett. Bernardin 1417-42 között több ízben is hirdette az igét Milánóban (ez a város különösen a szívhez nott). 1439-ben kénytelen volt a herceg (Visconti*) viselt dolgait szóvá tenni, mire az halállal fenyegette és számuzte a városból. Két év múlva azonban jobb belátásra jutott és visszahívta Bernardint, aki 1442-ben elmondta búcsúbeszédeit a városban. Kb. ekkor kezdte meg Kristóf igehirdeto pályáját, melyhez a talajt Bernardin mintegy elokészítette számára. Évek során szentségének; csodáinak híre annyira megnott, hogy az emberek tömegesen keresték fel, hogy imáiba ajánlják magukat és tanácsát, segítségét kérjék. Sok csodás esemény kísérte muködését s tett bizonyságot szavainak, közbenjárásának erejérol. 1474-ben igehirdeto társával, Ceranói Boldog Pacifikkal együtt kérelemmel fordult az akkori milánói herceghez, Galeas-Mária Sforzához és IV. Sixtus pápához, hogy Szuz Máriának, a kegyelmek Anyjának tiszteletére a Milánóhoz közeli Vigevano* városban rendházat építhessenek. Az engedélyt meg is kapták, s Kristóf élete utolsó tíz évét ebben a rendházban töltötte. Itt is fejezte be életét 1485. márc. 10-én. Tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.
Szent Ferenc az igehirdetokrol:
„Kérve-kérem valamennyi igehirdeto testvéremet, törekedjenek mindenben megalázni magukat; ne dicsekedjenek, ne leljék örömüket magukban; ne legyenek bensejükben túlfutöttek tetszetos beszédeik és jó tetteik miatt, sot semmi jó miatt, amit Isten olykor bennük és általuk mond, tesz és muvel… Legyünk szilárdan meggyozodve arról, hogy a hibákon és bunökön kívül semmi mást nem vallhatunk magunkénak. És inkább örülnünk kell annak, ha különféle kísértésekbe esünk; és ha az örök élet elnyeréséért mindenféle testi-lelki kínt és gyötrelmet szenvedünk ezen a világon.”
A meg nem erosített Regulából. 17. p.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Kristófot az igehirdetésben kiválóvá tetted. Segíts, hogy erényeit követve s a Kegyelmek Anyja közbenjárását kérve, Istentol a kegyelmek boségét elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.”

A szebasztéi 40 szent vértanú

+320. március 9.
Katonákként szolgáltak a híres XII. légióban, a Kis-Arméniában és Kappadókiában állomásozó ,,Legio fulminata Melitensis''-ben. Szebaszte, Kis-Arménia fővárosa volt a szálláshelyük.

Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a XII. légióhoz. Amikor aztán Konstantin császár idejében a keresztény vallást először is a hadseregben ismerték el, a római légiókban hozzászoktak, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban. Az Egyház kifejezetten méltányolta a keresztények hadseregbeli szolgálatát, sőt az arles-i zsinaton (314-ben) úgy rendelkezett, hogy ,,azokat, akik békében eldobják fegyvereiket, az egyházi közösség zárja ki magából'', hogy senki se szökhessen meg büntetlenül. Keleten azonban, Kisázsiában és különösen Kis-Arméniában meg Kappadókiában nem tartott sokáig ez a békés állapot. Konstantin uralkodótársa, Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt éppenséggel jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Konstantin császárral történt meghasonlása után eljárást kezdeményezett az új vallás követői ellen, álnok módon ,,a régi istenek nevében''. A keresztényeket attól kezdve ellenfele, Konstantin szövetségestársainak és saját ellenségeinek tekintette.

Elsőként udvartartásának és a hadseregnek ,,megtisztítását'' kezdte el. Levetette az álarcát, és az egyes városokban megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek'' (Cézáreai Euszébiosz: Konstantin élete). Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok''. Agrikolaosz előtt és az illetékes legfőbb bíró előtt megismételték, hogy nem térnek el Krisztusba vetett hitüktől. Sem a kitüntetések, előléptetések és pénzjutalmak hízelgő ígérete, sem a fenyegetések nem vezettek oda, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a büntetést, azt válaszolták: ,,Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak''. Tántoríthatatlanságuk láttán a helytartó megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vessék fogságba. Amikor azután egy hét elteltével Lüziasz, a csapat főparancsnoka megérkezett, ismét elővezették őket. Lüziasz és Agrikolaosz ekkor együttesen folytatta le a kihallgatást, ám együttes fáradozásaik is hiábavalók maradtak. A helytartó ekkor féktelen dühében szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki a katonák számára: fagyhalálra ítélte őket. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, az alkalom kínálkozott hozzá. A hideg ott még márciusban is olyan nagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt tehát egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven hajthatatlan, ,,engedetlen'' katonát meztelenül tegyék ki az egyik városfalakon belüli befagyott tavon a viharba és a hidegre. Egy ott található fürdőházban (amelynek a romjai fennmaradtak) ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le azonnal, és vonakodás nélkül szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!''

Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a csábító fürdőházba. Ott tüstént elérte a halál, mert megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a langyos fürdőt. Isten kegyelméből azonban azonnal a helyébe állt egy másik, úgyhogy a vértanúk negyvenes száma ismét betelt. Annak a katonának ugyanis, aki őrséget állt a fürdőháznál, volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. A látomás hatására az őr szíve megnyílt Isten kegyelmének. Ledobta ruháit, és ,,keresztény vagyok'' kiáltással bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét.

Hajnalhasadtakor a kegyetlen bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek még meglévő maradványait elrejteniök.

Isten e szent harcosai haláluk előtt írni tudó társaikkal feljegyeztették közös végakaratukat szent emlékezetül szülőföldjük közösségei, hátramaradt hozzátartozóik és az egész Egyház számára:

,,Krisztus foglyai: Meletiosz, Aëtiosz és Eutükhiosz Krisztusban üdvözletüket küldik a szent püspököknek, papoknak, diákonusoknak és hitvallóknak, s a városban és az országban lévő egyház valamennyi tagjának.

Ha Isten kegyelméből és minden hívő közös imájának köszönhetően a ránk váró harcot kiálljuk, és elnyerjük a győzelmi díjat..., akkor ismerjétek meg végakaratunkat!

Azt kívánjuk, hogy atyánk, Proidosz pap, testvéreinkkel, Crispinusszal és Gordiusszal s a hívő néppel együtt, valamint Kürillosszal, Markosszal és Sapriciusszal, Ammonius fiával egyetemben gyűjtse össze földi maradványainkat, és Szarinnál, Zela közelében temesse el. Bár különféle vidékekről származunk, egy és ugyanazt a nyugvóhelyet kívánjuk magunknak. Mivel mindnyájan ugyanazt a harcot vívtuk meg, együttesen akarjuk megtalálni nyugvóhelyünket a föld kijelölt sarkában.

Kérjük, hogy ügyeljetek testvéri közösségünk döntésére... Ha kiveszitek majd a tüzes kemencéből földi maradványainkat, ne tartsatok meg belőlük semmit magatoknak, hanem gyűjtsétek össze, és adjátok át őket azoknak, akiket fent megneveztünk!...

Most van itt a megfelelő idő mindazok számára, akik meg akarnak menekülni. Itt az alkalom a bűnbánatra és a jótettekre mindannak, aki nem akarja ezeket a távolabbi jövőre halasztani. Kiszámíthatatlan a dolgok folyása; azért azzal törődjetek, ami jámborrá tesz benneteket! Éljetek tiszta, Istennek átadott életet! Akkor majd eltörlik korábbi bűneitek adóslevelét... Mindenekelőtt pedig gyakoroljátok a szeretetet! Egyedül ez vezesse tetteiteket, mert ez követi a testvériség isteni törvényét. Testvérünkben, akit látunk, a láthatatlan Istent tiszteljük. Éppúgy érvényes ez azokra a testvérekre, akik ugyanattól az anyától származnak, mint mindazokra, akik szeretik Krisztust. Urunk és Üdvözítőnk is azt mondotta, hogy nem csupán a vérrokonok, hanem mindazok is valóban testvéreink, akik feddhetetlen életükkel meg akarnak felelni hitbeli meggyőződésüknek, és így közös mennyei Atyánk akaratát teljesítik...

Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér: Meletiosz, Aëtiosz, Eutükhiosz, Kürion, Candidus, Angiasz, Caius, Kudion, Herakliosz, Johannesz, Theophilosz, Sisinius, Samaragdus, Philoktemon, Gorgoniosz, Kürillosz, Severianus, Theodulosz, Nikallosz, Flavius, Xanthiosz, Valerius, Hészükhiosz, Domitianus, Domnus, Helianosz, Leontiosz, akit Theoktisztésznek is neveznek, Eunoikosz, Valens, Acacius, Alexander, Vikratiosz, akit Bibianusnak is neveznek, Priscus, Szacerdon, Ekdikiosz, Athanasziosz, Lüszimakhosz, Claudius, Ilesz és Meliton.

Mi, Urunk, Jézus Krisztus negyven foglya egyikünk, Meletiosz keze által írtuk mindezt. Megerősítjük és helyesnek tartjuk mindazt, amit leírt. Isten Lelkével telve teljes szívünkből imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Amen.''

Szent Cezariosz

Szentünk Hittudós Szent Gergelynek volt a testvére. Ragyogó képzést kapott Alexandriában, és Konstantinápolyban a császári udvarnál lett orvos. Konstancius császár barátja is volt. Tudós és szelíd erkölcsű ember volt. Egyeseket testi betegségekből gyógyított, másokat szegénységükben segített. Tudományával sohasem kérkedett. 368-ban, Nikaiában, a nagy földrengésben sértetlenül megmenekült. Az események hatására és Szent Gergely rábeszélésére elhagyta a világot és Isten szolgálatára szentelte magát. Keresztsége után röviddel megbetegedett és meghalt 369 körül.

Szent Domonkos


RÓMAI SZENT FRANCISKA özvegy, III. r., rendalapító (1384-1440)
*Róma, 1384. +Róma, 1440. március 9.

A pápák avignoni fogsága (1309--1377) és a közvetlen utána következő nyugati egyházszakadás (1378--1417) számtalan bajt hozott Rómára. Háború, éhínség, járvány pusztította a népet. A pápa távolléte, majd a két, illetve három pápa pártjára oszlott kereszténység kiszolgáltatta Rómát az ellenséges hatalmaknak. Az Egyház központja, az egykori birodalmi főváros rommá lett: a fórumon marhák legelésztek, a vatikáni kertekben farkasok garázdálkodtak, a falakon kívüli Szent Pál- bazilikában éjszakánként pásztorok tanyáztak nyájaikkal együtt. Olyan szegénység volt a nép körében, hogy 1414-ben nem tudtak mécsest gyújtani Péter-Pál ünnepén Szent Péter sírjánál.

Ezekben a nyomorúságos időkben élt Franciska, akit Isten arra választott ki, hogy folytassa Svéd Szent Brigitta (+ 1373) és Sziénai Szent Katalin (+ 1380) küldetését: jótékonyságával és szent életével tartsa ébren a hitet és a megújulásba vetett reményt.

Franciska 1384 első hónapjaiban született. Apja anagni származású nemes, Paolo Bussa de'Leoni, édesanyja Jacobella de'Roffredeschi volt. Hárman voltak testvérek, a nővérét Pernának, öccsét Simonénak hívták. A városrész, amelyben gyermekkorát töltötte, a kódexmásolók negyede volt. Innen érthető, hogy nagyon korán megtanult olvasni és kedvenc olvasmánya lett a zsolozsmáskönyv, a szentek élete és Dante Divina commediája.

Éppen olvasmányai hatására hat éves korában szívének legnagyobb vágya az volt, hogy követhesse a vértanúkat vagy a szüzeket. Első gyóntatója édesanyja kérésére vette gondjaiba. Az olivetánus bencésekhez tartozó Antonio de Monte Savello atya harmincöt éven át volt Franciska lelki vezetője. Érthető, hogy amikor Franciska társnőivel együtt Istennek szentelte az életét, a bencés regulát tette meg alaptörvénynek.

Lelkiatyja előtt föltárta, hogy nagyon szeretne egy szigorú rendbe lépni. Ezért tizenegy évesen engedélyt kapott arra, hogy próbaidőre gyakorolja a vezeklés néhány formáját. Ennek azonban külső jelei is lettek, ezért édesapja elérkezettnek látta az időt, hogy közölje vele: férjhez kell mennie, s ő már el is jegyezte Lorenzo Ponzianival. Franciskának kemény küzdelmébe került, hogy meghajoljon atyja akarata előtt, de sikerült neki, és tizenhárom évesen férjhez ment. Új otthona a Trastevere városrészben, a Tiberis nyugati oldalán, a Szent Cecília- bazilika közvetlen szomszédságában állt. A nagy palotában három család élt együtt: a szülők, Lorenzo bátyja és felesége, Vanozza, s Lorenzo Franciskával.

Házasságukból hat gyermek született. Három közülük csecsemőkorban meghalt. Giovanni Battista egyedül élte túl a szüleit (1400--1444), vccse, Giovanni Evangelista csak hét (1403--1410), a húga, Ágnes csak hat (1404--1410) évig élt itt a földön.

Durazzói László 1404--1410 között három alkalommal is betört a városba a pápa ellen harcolva. A város könnyű préda volt, mert még falai sem voltak. Lorenzo, aki a pápai sereg tisztje volt, az egyik csatában olyan súlyosan megsérült egy tőrdöféstől, hogy szinte holtan vitték haza, de Franciska ápolásától fölépült.

Egy újabb támadás még súlyosabban érintette a családot: Lorenzo ugyan megmenekült, a testvérét azonban elfogták, fiát, Giovannit pedig túszként hurcolták el. Házukat fölgyújtották, és amit csak találtak, elrabolták. Amint elült a harc, Franciska a ház épen maradt részében kórházat rendezett be, és a sebesültek és betegek ápolásával enyhített a sok szenvedésen. Férje a pápai seregben szolgált mindaddig, amíg vége nem lett az egyházszakadásnak. Mire hazatért, megfáradt, öreg ember lett belőle. Franciskának -- aki táplálta és gondozta a szegényeket, s híressé vált a szamaráról, amelyik a fát vitte, amikor a szegény családokhoz ment segíteni -- szabad kezet adott mindenben, csak azt kérte tőle, ne hagyja magára, és az ápolásáról gondoskodjék.

Franciska 1425. augusztus 15-én alapította meg a bencés obláták kongregációját, a bencés harmadrendet. Hasonló gondolkodású asszonyokat és özvegyeket fogott össze a társulat, hogy egymást támogatva törekedhessenek a tökéletességre s végezzék karitatív szolgálataikat. Mindehhez a bencés regulát fogadták el szabályzatul. 1433-ban a Capitolium mellett kolostort alapított azoknak a nővérek, akik nem voltak családjukhoz kötve. Franciska csak férje halála után (1436) csatlakozott hozzájuk. Templomul a fórumon lévő Santa Maria Nova-templomot választotta, amelyet gyermekkorától fogva nagyon szeretett. Amikor szentté avatták, róla nevezték el a templomot, és mind a mai napig ez a Római Szent Franciska-templom.

Franciska 1440. március 9-én halt meg családja házában. V. Pál pápa avatta szentté, s ünnepét már a következő évben fölvették a római kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor a szentté avatás előtt V. Pál pápa megkérdezte Bellarmin Szent Róberttől, hogy időszerűnek látja-e Franciska szentté avatását, az így válaszolt: ,,Benne bármelyik életkorban vagy állapotban élő lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától gondosan őrizte a szüzességét; hosszú ideig tiszta házasságban, majd özvegységben élt, s végül a kolostorban mutatott példát minden erényre.''

Férjhezmenetele után nem sokkal a sógornője, Vanozza az egyik sarokban találta Franciskát, amint keservesen sírt. Faggatására Franciska megvallotta, hogy ő apáca szeretett volna lenni, és szívének legszebb álmát törték össze azzal, hogy férjhez adták. Erre Vanozza megmondta neki, hogy ő ugyanígy volt, s ettől kezdve a két feleség között a legbensőségesebb lelki barátság alakult ki.

Franciska olyan ügyes volt a háztartásban, s annyira jól tudott bánni a szolgákkal, hogy anyósa halála után apósa rábízta az egész ház vezetését. Ő pedig három részre osztotta az életét: Istennek, a családnak és felebarátainak szolgált. Éjszakánként alig két órát aludt, a többi időt imádságban töltötte. Napjait a háztartás és a családi gondok, illetve a betegek és szegények gondozása töltötte ki. Halála után több mint hatvan esetről tanúskodtak, amikor nyilvánvalóan csodát téve gyógyított.

Mikor a fia, Giovanni megnősült, egy időre súlyos keresztet jelentett számára a menye. A fiatalasszony ugyanis erőszakos természetű volt, értetlenül állt Franciskával szemben, és mindenfelé szidta, rágalmazta. Anyósa türelmes szeretete azonban megtérítette, s akkor Franciska rábízta a ház irányítását. Ezzel ő fölszabadult, és teljesen Isten és felebarátai szolgálatára szentelhette magát.

Franciska sajátossága a szentek között az, hogy különleges kegyelemként harminchárom éves korától fogva haláláig szinte állandóan maga mellett láthatta az őrangyalát. Ő maga így beszél róla: ,,Alakra olyan, mint egy kilenc év körüli gyermek. Megjelenése egyszerre szeretetreméltó és tartózkodó. Tekintetének isteni tisztaságát emberi szó ki nem mondhatja. Arca általában derűs, és pillantása a lélekben tüzes áhítatot gyújt. Ha ránézek, nyilvánvalóvá válik előttem az angyali természet fensége és emberi természetünk gyarlósága.''

Sok támadás érte a sátán részéről, aki több formában jelent meg előtte. Őrangyala azonban mindig megoltalmazta. Emellett az angyal vezetésével egyre inkább megismerte önmagát. Az történt ugyanis, hogy bármi apróságot elvétett, az angyal eltűnt a szeme elől, s csak akkor láthatta ismét, ha megalázkodott, bűnbánatot tartott és a szívét újra Istenhez emelte. Ilyenkor azonban, amikor az őrangyal megint megjelent, vidámabb és szebb volt, mint korábban. Ha valami kétség vagy sötétség lepte meg a lelkét, angyalára pillantott, s mindig visszanyerte biztonságát. Sőt, az angyal, aki mások számára láthatatlan volt, neki olyan -- a külső világban is észlelhető -- világosságot árasztott, amelynél éjszaka is tudott olvasni és írni.

Ünnepén az olivetánus bencések ezt olvassák a zsolozsmában: ,,A házasságban sem hagyott föl azzal, hogy Isten dolgaiban járjon. Amikor férje kedvét kereste, Istennek akart tetszeni; és amikor Isten kedvében járt, férjének is tetszett.''

Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: ,,Nyitva áll az ég! Angyalok szállnak alá, s a főangyal, aki bevégezte művét, előttem áll, és hív, hogy kövessem őt!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Római Szent Franciskát azért ajándékoztad Egyházadnak, hogy példaképünk legyen előbb a családi, majd a szerzetesi életben, kérünk, segíts, hogy mi is hűségesen szolgáljunk Téged, és bármilyen hivatásban élünk, mindig te légy a szemünk előtt, és te vezérelj minket!

NISSZAI SZENT GERGELY egyházatya
*Cézárea, Kappadókia, 334 körül. +394/395.

Ha Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.) mindenekelőtt a tett embere és szervező, Nazianzi Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 29. o.) pedig szónok és költő, akkor Nisszai Szent Gergelyt misztikusnak és -- Origenésztől eltekintve -- a lelki élet első nagy teológusának jellemezhetjük. Vazul testvéreként nőtt fel. Családja csodás módon áldott volt: a testvérek közül három püspök lett, négy pedig szent. De Gergely nagyon különbözik testvérétől, Vazultól, akinek nagysága talán kissé háttérbe is szorította.

Ifjúkoráról és tanulmányairól nem sokat tudunk. Gergely saját személyére vonatkozóan nem volt éppen közlékeny. Kappadókiában maradt, és képzettségét Cézárea iskoláiban szerezte meg. Már igen fiatalon lektor volt; ahelyett azonban, hogy a várakozásnak megfelelően az egyházi pályára lépett volna, rétor lett. Úgy tűnik, hogy a Julianusz császár alatt új virágzásnak indult pogány kultúra varázslatának, mindenekelőtt pedig Libaniosz (314--393 vagy 404) rétor vonzóerejének hatása alá került. Gergely nőül vette Teozébiát, egy jámbor és művelt nőt, akit egész életén át szenvedélyesen szeretett.

Ha egy írásában szemrehányásokat tesz is magának, amiért a ,,szokásos utat'', a házasságot választotta és nem a szüzességet, ezt nem kell szó szerint venni; az ilyen önvádban nagyrészt szónoki pátosz rejlik. (Később lemondott a retorikáról, amikor testvére 371-ben a kelet- kappadókiai kisváros, Nissza püspökévé nevezte ki.) Házassága -- úgy tűnik -- lelki-vallási fejlődésében őt éppoly kevéssé korlátozta, mint Poitiers-i Szent Hiláriust (lásd: A szentek élete, 38. o.). Teozébia azonban 385 körül meghalt. Nazianz püspökének részvétlevele az elhunytat ,,igazi szentnek és valódi papfeleségnek'' magasztalja.

Gergely életéről csak keveset tudunk. Úgy látszik, visszavonult életet élt Teozébiával együtt, s ezt a lelki élet tanulmányozásának és ápolásának szentelte anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna testvérét, Vazult szerzetesi elkülönültségében, mellőzve annak ismételt meghívásait. Állandó kapcsolatot tartott fenn viszont nővérével, Szent Makrinával (lásd: 385. o.), aki egy szomszédos női kolostor elöljárója volt. Gergely ,,lelki tanítónő''-jének nevezi.

Püspöki hivatalát 371-ben foglalta el -- amint Gergely közli -- testvére rábeszélésére. Vazulnak olyan férfiakra volt szüksége, akiknek igazhitűségére építeni tudott. Gergelyt teológiai képzettsége miatt mindenki igaz embernek tartotta. Ha hiányzott is diplomáciai érzéke, hite minden kétségen felül állt, tudományos színvonala pedig figyelemre méltó volt. Ebben a korban kezdődtek el az ariánusokkal való viták. Nissza kis püspöksége semmi esetre sem játszott jelentős szerepet. Csekély volt Gergely lelkesedése is, amikor oda kellett mennie, és szigorúan ítélte meg mezővárosa lakóit. Panaszkodott amiatt, hogy ,,a pusztába'' küldték.

Gergelyt nem kímélték az ariánusok. Hogy eltávolítsák az útból, bepanaszolták: eltékozolta az egyházi javakat; különös vád ez egy olyan férfi ellen, aki egész életén át a szegények ügyét képviselte. Nemsokára letették, és csak Valens császár halála (378) után térhetett vissza püspöki városába. A kisváros diadalmas fogadtatást rendezett számára. Hogy ez mennyire megragadta, kicsendül ebből a levélrészletből: ,,Szeretetük és ragaszkodásuk túláradó kinyilvánításával csaknem agyonnyomtak minket''.

Testvére, Vazul halála (379) után Gergely vette át Cézárea nagy püspökének teológiai és szerzetesi örökségét. Ettől kezdve kiemelkedő szerepet játszott az ortodoxia védelmezésében. 379-ben részt vett az antióchiai zsinaton, ahol a nyugati egyházhoz való közeledésről volt szó. Őt bízták meg, hogy látogassa meg Pontus egyházait. Amikor Szebasztébe érkezett, ott akarták tartani püspöknek. Végül sikerült a közösséget arra késztetnie, hogy testvérét, Pétert válasszák meg püspöküknek.

381-ben barátjával, Nazianzi Gergellyel együtt megjelent a konstantinápolyi zsinaton. Ez volt pályafutása tetőpontja: ő mondta a megnyitó beszédet. A császár kínevezte Pontus egész területére az ortodoxia megbízottjává: meg kellett ítélnie a püspökök igazhitűségét, és az ariánus érzületűeket le kellett tennie hivatalukból.

Azokban az években, amelyek folyamán Gergely a császár bizalmát élvezte, több különleges megbízatást is kapott; ezek dátumait azonban nehéz meghatározni. Így eljutott Arábiába, és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Jeruzsálemet is. A császári bizalom azonban nem tette jobb diplomatává, sem kevésbé éles kritikussá. Gergely, aki prédikációiban és buzdításaiban annyira ragaszkodott a hagyományhoz, leveleiben, amelyekben jeruzsálemi zarándoklásáról tudósít, szokatlanul éles hangon ír az ott uralkodó állapotokról.

Ebből a korszakból származnak Gergely legjelentősebb teológiai írásai is, amelyek teológiai és általános személyes tekintélyét is megerősítették. Egész idő alatt ünnepelt szónok volt. Beszédeinek áradása és szónoki pátosza, amelyek számunkra kissé idegenül hatnak, fellelkesítették Konstantinápolyt. Itt találkozott egyébként korának legjelentősebb nőalakjával, Szent Olümpiásszal (lásd: 629. o.). Ezekben az években nagyszámú gyászbeszédet mondott, köztük az ifjú hercegnőért, Pulcheriáért is, és kifejezte benne az egész udvar mély szomorúságát. Ez a beszéd szolgált ösztönzésül Jacques-Benigne Bossuet (1627--1704) egyik halhatatlan gyászbeszédéhez. Hasonlóképpen beszélt Flaccilla császárné halálakor is.

Ezután azonban Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.) dicsőségének hatására elhalványult csillaga. Gergely lassanként kezdett feledésbe menni, lekerült az időszerűség színpadáról. Szenvedett miatta; tudjuk ezt néhány, mélységes csalódást eláruló megjegyzéséből.

Miután Gergely ily módon megszabadult felelőssége terhétől, teljesen a belső élet felé fordult. Megtisztult, és a lelki élet teológiájának szentelte magát. Tapasztalata és megfontoltsága ezen a téren felülmúlhatatlan mesterré tette, és hasonlíthatatlan eredetiségre képesítette. Ebben az időben írta a misztikus teológia mesterműveit: Mózes életét és az Énekek énekét. Átvette testvére szerzetesi örökségét a lelki élet területéről, és a szerzetességet megajándékozta az addig hiányzó misztikus tanítással.

Gergely -- amint ő maga fogalmazta meg -- elérkezett a ,,fehér hajú'' öregséghez. Origenész nyomán úgy írta meg a lelki élet folyamatát, mint egy szüntelenül ismétlődő megtisztulás útját, amely kitárulkozás a kegyelem számára a végleges, teljes önkiüresítésig. Benne az ember a tiszta szeretet eksztázisában nyílik meg Istennek, és benne Isten a barátjának ismeri fel őt; és ,,ez jelenti számomra az élet beteljesedését''.

394-ben Gergely utoljára vett részt zsinaton. Röviddel utána meghalt -- talán 395-ben.

A történelem igazságtalanul járt el Nisszai Gergellyel. Gyakran hozták kapcsolatba a nevét a tanítója, Origenész körül kialakult vitákkal. Ez a gyakran kevés figyelemre méltatott, mindig kevesebbre becsült férfi azonban úgy áll előttünk, mint egy teológusokban gazdag korszak egyik erőteljes szelleme.

Nem könnyű egy olyan szent portréjának felvázolása, aki saját személyéről ennyire keveset közölt. Művei is rossz szolgálatot tesznek neki ebből a szempontból. A szofisztika túlságosan erős befolyása alatt beszédeiben nem mindig világosak gondolatai. Stílusa és mindenekelőtt maga a szónok nem azonos Gergellyel, az emberrel. Mindkettő mögött kell őt keresnünk.

Gergely természeténél fogva egészen az esetlenségig tartózkodó volt. Voltaképpeni nagysága nem külső életének tetőpontjával esik egybe, hanem azzal, hogy lelépett a császári színpadról. Az önkiüresítés, a lelki elmélyülés idejére esik ez, az aratás bőségének és betakarításának idejére, arra az órára, amelyben elröppent minden álomkép: arra az órára, amelyben már csak az Istenhez vivő egyenes út maradt meg.

A filozófusok és rétorok távol, messze hátra maradtak a Sinai hegy lábánál, ő viszont fel is kapaszkodott a hegyre. Nyelvet és kifejezést tudtak csak neki kölcsönözni: hosszú életének lelki tapasztalata és hite meghozta Gergely számára a Megismerhetetlen jelenlétét, és benne azt a barátját találta meg, aki nem csalja meg.

Bolognai Szent Katalin     szűz   


Szent Paciánusz     püspök és hitvalló, † ~390   


Szent Rebeka
       

Szent Urpaszián vértanú

Urpaszián Nikodémiában élt, és Maximián császárhoz közel álló személy volt. Amikor egy alkalommal a császár választás elé állította embereit, szentünk nem tekintve magas méltóságát, önként leoldotta magáról a méltóságát jelző övet és mindenki előtt Krisztus követőjének vallotta magát. Megveretést és börtönt szenvedett ezért, a császár új kínzást talált ki. Vas-kalitkába zárta, és abban süttette fáklyákkal a vértanút addig, amíg teste szét nem foszlott. Maradványait a tengerbe szórták 295 körül.