Pontosan 1948 évvel
ezelőtt, időszámításunk szerint 64-ben tűz ütött ki Rómában a július
18-ról 19-ére virradó éjszakán. A lángok hat napig tomboltak, de a
gyújtogatással megvádolt Nero haragja még rettenetesebb volt, és ehhez
bűnbakokat is talált: elindította a történelem első
keresztényüldözését. A történteket Dominic Sandbrook brit történész, a
BBC History állandó szerzője idézi fel.
Senki
nem tudja, hogy kezdődött a római tűzvész. Sokan gyújtogatókra fogták,
mások egy különös keleti szekta tagjaira. Megint mások pedig egyenesen
arra vetemedtek, hogy magát a császárt hibáztassák. Néhány évtizeddel
később Tacitus arra a következtetésre jutott, hogy a tűz a
Palatinus-dombhoz közel, a hatalmas Circus Maximus területén ütött ki.
Az
aréna nem tartozott éppen a tűzbiztos helyek közé: Tiberius uralkodása
idején a lelátó déli oldala alatt, egy kosárfonó üzletében csaptak fel
a lángok, majd átterjedtek a többi, fából készült helyiségre is.
Akkoriban a császár maga kártalanította a kereskedőket az elszenvedett
károkért. Ám ezúttal sokkal nagyobb volt a pusztítás. „A cirkusznak
azon a részén lobbant fel (a láng) – írta Tacitus –, amely a Palatinus-
és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot
tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre
kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta,
mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok
vagy egyéb akadályok nem voltak közben.” (A Tacitus-idézeteket Borzsák
István fordította.)
Fél
évszázaddal korábban Augustus császár azt a szellemességet engedte meg
magának, hogy ő Rómát téglából épült városnak ismerte meg, ám
márványvárosként adja tovább. Ám ez távol állt a valóságtól: a város
nagy része továbbra is düledező viskókból állt, amelyek között szűk
sikátorok kanyarogtak. Az elképzelhető legrosszabb környéken tört hát
ki a tűzvész, és a rettegés azonnal pánikba csapott át.
Hat napig égett
Tacitus
szerint „…a félénk asszonyok jajveszékelése, a megfáradt öregek és
tapasztalatlan gyermekek, és akik magukkal és akik másokkal gondoltak,
miközben vonszolják az erőtleneket, vagy várakoznak rájuk, egy részük a
késlekedéssel, más részük a kapkodással mindent megakadályozott. És míg
hátratekintenek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak
véve; és ha a legközelebbi helyre kijutottak, a tűz azon is
elharapózott, így a távolinak hitt részeket is ugyanolyan veszedelemben
találták. Végül nem tudván, hogy mit kerüljenek, merre igyekezzenek,
megtöltötték az utcákat, elterültek a földeken; némelyek elvesztvén
minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik
miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés
útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek…”
A
tűzvész Róma legkedvezőtlenebb arcát tárta fel. Mindenhol fosztogattak,
és a krónikás szerint a felfegyverkezett bandák nem csupán akadályozták
az oltást, hanem még fáklyákat is hajigáltak, hogy tovább táplálják a
lángokat.
A
tűz hat napig tombolt Rómában. Házak, szentélyek, szórakoztatásra
rendelt csarnokok, műhelyek mind-mind áldozatul estek a tűzvésznek,
vagy súlyosan megrongálódtak, és sok százan maradtak fedél nélkül. A 26
éves Nero császár a tűz kitörésekor éppen antiumi villájában pihent. A
rosszindulatú pletykák szerint csak akkor tért vissza a fővárosba,
amikor már a saját palotája forgott veszélyben. „De vigasztalásul a
kizavart és menekülő népnek megnyittatta a Mars-mezőt és Agrippa
épületeit – írja a javára Tacitus –, sőt még a maga kertjeit is, és
sebtében épületeket húzatott a nélkülöző sokaság befogadására; Ostiából
és a közeli községekből közszükségleti cikkeket szállíttatott fel s a
gabona árát mérőnként három sestertiusra csökkentette.”
Állatbőrbe varrva, lángoló kereszten
Nero
minden törekvése ellenére pocsék volt a közhangulat. Városszerte az a
hír járta az ivókban, hogy mialatt egekig csaptak a lángok, a császár
felhágott palotájának tetejére, a tűzben gyönyörködött, sőt még a
lantját is elővette, és a Trója pusztulásáról szóló dalt énekelte, Róma
vesztéhez hasonlítva azt. Olyanok is voltak, akik szerint maga Nero
állt a gyújtogatás mögött, hogy teret nyerjen gigantikus
építkezéseihez, a Domus Aurea, azaz az Aranyház felhúzásához. Az
elfogulatlansággal korántsem vádolható Suetonius azt írta, Nero kóccal
és fáklyával felszerelkezett szolgákat küldött a tervezett Domus Aurea
tőszomszédságába, ám néhány kőből épült terményraktárt előbb
hadigépekkel kellett összerombolni, mielőtt felgyújthatták volna.
Ezek
a híresztelések azonban minden valószínűség szerint hamisak voltak, ám
Nero számára mégis komoly fenyegetést jelenthettek. Tekintetét hát egy
kicsiny keleti szekta felé fordította, amely sokak szemében szálka
volt. A kedélyek lecsillapítása érdekében a császár „a legválogatottabb
büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és
Christianusoknak nevezett”. Összefogdostak közülük jó néhányat, majd
„az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a
gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították
rá”, állítja Tacitus.
A
halálra ítélteket állítólag vadállatok bőrébe burkolták és a kutyák elé
vettették, vagy keresztre feszítve meggyújtották, így biztosítva
éjszakai világítást. Egyesek szerint Nero maga szembetűnő élvezettel
szemlélte a kivégzéseket. Ám Tacitus úgy gondolja, a császár kissé
túllőtt a célon. Ugyanis – jegyzi meg a történetíró – „ebből, bár
bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom
támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége
miatt kellett pusztulniuk.”
Az
első keresztényüldözés tehát korántsem érte el célját: a keresztény
vallásnak egyre több híve támadt a Római Birodalomban, Nerón pedig máig
rajtaragadt a gyújtogatás vádja.
(BBC History Magazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése