A nikomédiai szent vértanúk

Makszimián császár uralkodása alatt (305-11) a nikomédiai egyház szent Kirill püspök fáradozásai következtében a hitben igen erős lett. Sokan hagyták ott a néma bálványokat, hogy az élő Krisztus hitének követői legyenek. Ez eljutott a császár fülébe, és üldözést tervezett a keresztények ellen. Előtte állt egy ütközet a barbárokkal, először őket akarta legyőzni. A győzelem után visszatért Nikomédiába és győzelmi áldozatot mutatott be a bálványoknak. A pogány papoknak meghagyta, hogy a jelenlevő népet hintsék meg az áldozati állatok vérével. A keresztények, akik véletlenül jártak arra, szétszéledtek, hogy ettől a vértől megmeneküljenek. A feldühödött császár megparancsolta katonáinak, hogy öljék le az összes keresztényt. A keresztények a templomban gyülekeztek össze, hogy megünnepeljék Jézus születésének ünnepét. A katonák körülvették a templomot, a császár követe válasz elé állította az egybegyűlteket, mutassanak be áldozatot, vagy mindnyájan elvesznek. A hívek visszautasították a pogány áldozatbemutatást és a templomban maradtak. A katonák rájuk gyújtották a templomot. A bent levők énekelve adták vissza lelküket a nagy ünnepen Istennek. Rajtuk kívül még más keresztények is vértanúságot szenvedtek hitükért. Ezek 302-ben történtek.


A SZENTCSALÁD: JÉZUS, MÁRIA ÉS JÓZSEF       

Karácsony nyolcada alatti vasárnapon, vagy ha ilyen nincs, december 30-án ünnepeljük.

A Szentcsalád tisztelete a betlehemi jászol mellett fakad: a Kisdedet imádó pásztorok a Szűzanyát és Szent Józsefet is tisztelettel vették körül.

Ez az ünnep szépen beleillik a Karácsony ünnepkörébe, bár az egyik legújabb ünnepünk: 1898-ban került liturgiánkba, és csak 1921-ben tette az egész világra kötelezővé XV. Benedek pápa.

Korunk legnagyobb baja a családok szétzüllése és a társadalom elkereszténytelenedése. Kövessük a mise szentleckéjének a tanácsait, és szép lesz a mi családi életünk is.

Tanulság:
    saját családodért imádkozz nagyon sokat!


Lerini Szent Antal     hitvalló, † ~525       

APRÓSZENTEK

+Betlehem Kr. e. 7--6.
Azok a gyermekek viselik ezt a kedves nevet, akiket Jézus, a prófétai ígéreteket beteljesítő Messiás király miatt öletett meg Heródes, azt gondolván, hogy így megmentheti királyságát, és dinasztiát alapíthat a zsidók országában.

A rómaiak Kr. e. 43-ban ültették a fejedelmi székbe az idegen, idúmeus származású Heródest, akinek a történelem a Nagy jelzőt ajándékozta. Mi elismerő megbecsülést hallunk e jelzőben, a kortársak számára azonban csak annyit jelentett, hogy ,,az idősebb'' Heródes. Akik ismerték, meglehetősen rossz véleménnyel voltak róla, mert ravaszsággal, vesztegetésekkel, szónoki ügyességgel és erőszakkal szerezte hatalmát. Mindezek következtében Kr. e. 40-ben a rómaiak kegyéből királyi címet kapott, de azt mondták róla, hogy ,,úgy került trónra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya''. S ez a vélemény nem a rosszindulat szülötte volt!

Heródesnek élete folyamán nagy sikerei voltak: az országot fölvirágoztatta, birodalma majdnem olyan nagy volt, mint Dávid országa. Sokat építkezett, de családi élete boldogtalan volt. Tíz felesége volt egymás után, s az utolsó, a zsidó fejedelmi házból származó Hasmoneus Mariammé miatt vesztette el nagyságát. Mariammét ugyanis szerette a király, ő pedig szíve mélyén megvetette urát. Heródes szerelme is kétes értékű volt, mert abban nem akadályozta meg, hogy sógorát, Arisztobuloszt, aki pedig főpap volt, egész fiatalon megölesse. Sőt, amikor Mariammét, aki három fiúval és két leánnyal ajándékozta meg, hűtlenséggel vádolták, tétovázás nélkül bíróság elé állította és kivégeztette. E gyilkosság után Heródes összeomlott: gyanakvó, szeszélyes, ingerlékeny és meggondolatlan lett. Újabb vádaskodások miatt elfogatta és megölette Mariammé anyját, majd két tulajdon fiát is.

E rémtettek mind Kr. e. 7-ben történtek, abban az évben, amikor Betlehemben megszületett a Gyermek, a megígért Király. De Heródes még tovább tetézte kegyetlenségeit: alattvalóinak ugyanebben az évben hűségesküt kellett tenniük a császárra, Augustusra. A farizeusok megtagadták az esküt, ezért Heródes hatezer férfit feszíttetett keresztre Jeruzsálemben. Josephus Flavius úgy tudja, hogy vérengzésének főként az volt az oka, hogy néhányan ezek közül a Messiás eljöveteléről jövendöltek.

Az egész országot a gyász és rettegés bénította még -- a félelem, mint gyászlepel borított el mindent, a király emberei pedig éberen lestek minden gyanús szóra vagy jelre --, amikor megjelentek Jeruzsálemben a napkeleti bölcsek, és föltették a kérdést: ,,Hol van a zsidók újszülött királya?'' Szent Máté, aki Jézus gyermeksége történetének ezt a részét ránk hagyta, meg is jegyezte: ,,Heródes megrettent, és vele együtt egész Jeruzsálem.''

November lehetett, amikor a bölcsek Jeruzsálembe értek, és keresték az újszülött királyt. Föltették a kérdést a hatalomféltéstől eszelőssé vált öreg Heródesnek (ekkor 67. éve körül járhatott), aki azonnal összehívta a főpapokat és a nép írástudóit, és nekik szögezte a kérdést: ,,Hol kell születnie a Messiásnak?'' Azok azt válaszolták, hogy a júdeai Betlehemben, mert így jövendölte Mikeás próféta. Ennek hallatára Heródes titkon hívatta a bölcseket, pontosan kikérdezte őket, hogy mikor látták meg a csillagot, melynek nyomán országába jöttek, aztán elküldte őket Betlehembe: ,,Menjetek, szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki!'' (Mt 2,2--8).

A bölcsek meghallgatták a királyt, útnak indultak, és íme, a csillag elvezette őket a betlehemi barlanghoz, melyben a Szent Család élt. Megtalálván a keresett Gyermeket, leborultak előtte, hódoltak a Király előtt, és átadták neki ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel pedig álmukban intést kaptak, hogy vissza ne térjenek Jeruzsálembe, más utat választottak a hazatérésre.

Alighogy a bölcsek elhagyták Betlehemet, Józsefnek álmában megjelent egy angyal, és isteni figyelmeztetést hozott: ,,Kelj föl! Fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, és meg akarja ölni!'' József, aki mindig oly engedelmes volt Isten akarata iránt, még az éjszaka fogta a Gyermeket, és Máriával együtt elindult Egyiptom felé. Betlehem nem volt falakkal körülvett város, ezért a Szent Család a hajnali szürkületben észrevétlenül elhagyhatta lakóhelyét. Elindultak, hogy Heródes halála után majd beteljesedjék a próféta szava: ,,Egyiptomból hívtam az én fiamat''.

,,Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, s Betlehemben és környékén minden fiúgyermeket megöletett két éves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően'' (Mt 2,13--16). A bölcsek csillaga ugyanis ekkor már második éve ragyogott az égen. Ez indította Heródest arra, hogy a két év alatti fiúkat ölesse meg, mert biztosra vette, hogy az áldozatok között ott lesz az új király is. Egy korabeli esszénus forrás ezeket mondja: ,,Akkor egy kegyetlen király következett, egy vakmerő és istentelen ember. Ölte az embereket és a gyermekeket, és rettenetes félelem vett miatta erőt az egész országon. Olyan vérengzés történt az ő nevében, mint amilyen Egyiptom földjén történt.'' A szerző a kivonulásra, az egyiptomi elsőszülött gyermekek halálára emlékezve beszél a betlehemi gyermekek meggyilkolásáról.

Hányan lehettek ezek az ártatlan megölt kisdedek? Heródes nem készíttetett jegyzőkönyvet, és számukat a helyi hagyomány sem őrizte meg, bármilyen lényegesnek tartja a mai tudomány ezt az adatot. Becslésekbe sem nagyon bocsátkozhatunk, mert ahhoz ismerni kellene Betlehem akkori népességének számát. A tudósok azonban úgy vélik, hogy mintegy 20--30 gyermekről lehetett szó.

A helyi hagyomány szerint az Aprószentek sírja a bazilika alatt van, amelyet Nagy Konstantin építtetett Jézus születésének barlangja fölé, és akis sírok nem messze ettől a barlangtól egy sziklasírban voltak. 1347-ben Poggibonsiból egy Miklós nevű barát járt a Szentföldön, és följegyezte, hogy a születés barlangjától kelet felé ,,van egy másik barlang, amely szűk, kereszt formájú barlangban folytatódik. Ott vannak eltemetve az Aprószentek. A sírokat egész szorosan egymás mellé vágták a sziklába, mint a lovak abrakos jászolát''. A sírbarlangot a 15. század folyamán befalazták, s nem is tudtak róla sokáig. 1962-ben vették észre elfalazott bejáratát, s amikor kibontották, fölfedezték a görögkereszt alaprajzú sírbarlangot. A kereszt három szárának végében, kb. 1 méter magasságban ívelt nyílás alatt 4, 5, 4 mélyedést vettek észre. Ezek azok az abrakosjászolszerű gyermeksírok.

Az Egyház vértanúként tiszteli ezeket az apró szenteket, akik szóval még nem tudtak vallomást tenni Krisztusról, a vérük hullásával azonban tanúsították, hogy Ő az, akiről a próféták jövendöltek, a Király, aki vasvesszővel fogja kormányozni a népeket.

Ünnepüket a keleti egyház december 29-én, a római egyház a 4. század óta december 28-án, a Karácsony közvetlen közelében üli.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, a te Szent Fiad eljövetelét az Aprószentek nem szavukkal, hanem halálukkal hirdették; kérünk, segíts minket, hogy a hitet, amit nyelvünkkel vallunk, a tetteink is hirdessék!

Del Bufalo Boldog Gáspár     hitvalló, † 1837   


BOLDOG CAGNOLI* GELLÉRT (1267-1342)

A Pó felso folyásánál Valenza nevu helységben született a Cagnoli nemesi családból. Apját korán elveszítette, majd 14 éven át megható szeretettel gondozta beteg édesanyját. Annak halála után a rokonok gondoskodtak neki megfelelo menyasszonyról, s mindenképpen rá akarták venni a nosülésre. O azonban a szüzesség evangéliumi tanácsának útját választotta, ezért zarándokútra indult. Mezítláb elment Rómába, szabad ég alatt vagy zarándokszálláson aludt. A tisztelet elol, mely iránta kezdett megnyilvánulni, elmenekült: egy ideig Nápoly közelében ütött tanyát s a leprásokat gondozta. Innen is tovább ment, Szicíliába. Ezidotájt (1317-ben) történt Anjou* Szent Lajos püspök szentté avatása. A szicíliai király, Róbert pedig az o testvére volt. Értheto tehát az o tiszteletének fellendülése. Gellért is Lajos püspök példájára jelentkezett felvételre a ferenceseknél. Fel is vették portásnak a palermoi kolostorba. Az éjszakai órák nagy részét a Szent Lajos kápolnában töltötte, az imazsámolyon aludt néhány órát. A szent tiszteletét másoknak is ajánlotta, pl. gyermektelen szüloknek felajánlotta, hogy kieszközli a szentnél a gyermekáldást, feltéve, hogy a születendo fiúgyermeket Lajos névre keresztelik. Amikor szakácsnak osztották be, megtörtént, hogy annyira elmerült az imádságba, hogy megfeledkezett az ebédkészítésrol, de helyette angyalok elkészítettek mindent. Ez a fajta csoda több szakácstestvérrel is megtörtént a Ferenc-rendben, pl. Hortai Szalvátorral (1520-67). Gondja volt a szegényekre, betegekre is, csodatételekkel is segített rajtuk. Miután a Szent Szuz tudtára adta halála óráját, 1342. dec. 28-án 75 éves korában hunyt el. X. Szent Piusz avatta boldoggá.
„A szentek sorstársaink,... Krisztusnak tökéletesebb képmásai, ezért Isten az o életükben feltunoen nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek. Bennük o szól hozzánk és ad jelet nekünk országáról, amely felé eros vonzást érzünk, ha látjuk, mennyi tanú vesz körül minket és mind az evangélium igazát hirdeti.” (Zsinati tanítás az Egyházról, 7. fej.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gellértet a szentek tisztelete terjesztésére s ezáltal az életszentség
elérésére segítetted; add, hogy példájára mi is a szentek tiszteletébol
lelki gyarapodást s a szent életre buzdítást nyerjünk. Krisztus, a mi Urunk által.

   

BOLDOG MODESZTÍNUSZ pap (1802-1854)

Frattamaggiore* községben, Nápolyhoz közel látta meg a napvilágot. Szülei szegény iparosemberek voltak s fiukat a születése utáni napon megkereszteltették Domonkos névre. Gyermekkorában buzgó volt az imában, ministrálásban, mások is épültek viselkedésén. A papi hivatás egyre jobban megérlelodött benne. Felvételt nyert az aversai* egyházmegyei szemináriumban, ahol hét évet töltött. Amikor az ot jóakarattal pártfogoló püspök meghalt, szeminarista társai - nem bírván elviselni egy szentet - elérték, hogy Domonkost elbocsássák a szemináriumból. Egy ideig a szüloi házban élt, reverendában járt, gyermekeket oktatott a hitre és gyakorolta a szeretet cselekedeteit. Eljárt az alkantarínus ferencesek templomába, egyre inkább vonzotta Szent Ferenc, míg 1822-ben felvételét kérte a ferencesek nápolyi tartományába. Ekkor kapta a Jézusról és Máriáról nev. Modesztínusz nevet. Pappá szentelése (1827) után több kolostorban is muködött, s igyekezett a jó Pásztort követni. Egy ideig házfonök is volt. Amikor az elöljáróságtól felmentették, Nápoly külvárosában egészen a gyóntatásnak, igehirdetésnek és a felebaráti szeretet gyakorlásának szentelte életét. A szegények, akiket surun látogatott, sokszor csodás módon tapasztalták segítségét. Keresett gyóntató volt. Gyónói érezték, hogy kitárul elottük Isten végtelen irgalmának, Isten szívének ajtaja. Nagy szeretettel fogadta mindazokat, akik bármily ügyben hozzá fordultak, vigasztalta, jó tanáccsal látta el oket. Buzgón tisztelte Máriát, a Jó Tanács Anyját, az o tiszteletét terjesztette, képét elvitte a betegekhez, a börtönlakókhoz, mindenhova, ahol vigaszt nyújthatott, sebeket gyógyíthatott. Külön gondja volt a szülo anyákra, akiket buzdított az anyaság elfogadására és az anyaságnak keresztény szellemben való megélésére. Prófétai jellegu volt ez az apostolkodása és szól a mi korunknak is: „Szent az emberi élet kezdettol fogva!” Szeretete akkor nyilvánult meg léginkább, amikor a városban pestis ütötte fel a fejét, s o élete kockáztatásával látogatta a pestises betegeket, mígnem maga is megkapta a betegséget és a szeretet áldozataként halt meg 52 éves korában. Szentsége híre még életében elterjedt, halála után pedig erosödött. Boldoggá avatási eljárása 1870-ben kezdodött el, de maga a boldoggá avatás csak 1995-ben történt meg.
A Szentté avatási Kongregáció dekrétumából (1984):
„Modesztínusz atya Isten embere, a nagy ferences család dísze. Mostani idokre szóló izenete elsosorban a szerzetesekhez szól, akik teljesen Istennek szentelve kell, hogy napról napra tökéletesebben járják a Krisztus követése útját, huségesen és örvendezve éljenek az Evangélium tanításából, valamint saját szerzetük lelkiségébol, kegyelmi adományaiból.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Modesztínusz szolgádat különös utakon vezetted Szent Ferenc rendjébe s a papi hivatásban a Jó Pásztor követésére. Add, hogy példáját és tanítását követve megtaláljuk az utat Jézus irgalmas Szívéhez. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

BOLDOG BENTIVOLIUSZ (kb. 1188-1232)

A Marche-i Sanseverino*-ban elokelo szüloktol született. Neve annyit jelent, mint: jóakaró. Olasz formában: Bentivoglio* Valóban gyermekkorától „jóakaró” volt. Felserdülve egyszer egy ferences atya prédikációját hallotta. Hatására jelentkezett ferencesnek; fel is vették, méghozzá Assisiben, maga Szent Ferenc. Pappá szentelték. A szegények, betegek iránti szeretetével különösen kitunt. Buzgó igehirdeto lett, kinek szavait rendkívüli jelek is erosítették. Tanúk állították, hogy egyszer az erdoben imádkozás közben a levegobe emelkedni látták. A Fioretti beszámol róla (42. f.), hogy egy Ponte Bella Trave nevu helységben elvállalta egy leprás gondozását. Amikor áthelyezték egy kolostorba (Monte Sancino), nem akarta magára hagyni gondozottját, ezért a leprást egy takaróba csavarva vállára vette és a mintegy 15 mérföldnyi távolságra lévo kolostorba vitte egy éjszaka. Mindazok, akik ennek tanúi voltak, állítják, hogy ezt csak természetfeletti erovel tudta megtenni. Istennel való bensoséges kapcsolatáról árulkodnak társalgásai, amikor szívesen beszélt Istenrol és isteni dolgokról. Mindenrol természetesen beszélt, hallgatói érezték, hogy szavai az Isten iránti szeretetbol fakadnak. Vele társalogni épületes és örvendetes esemény volt. Egy ilyen beszéd alkalmával homlokán csillag jelezte az Istentol jövo megvilágosítást. Halála valószínuleg 1232-ben következett be. Dec. 25-rol 26-ra virradó éjjel halt meg. Évszázados tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
„Ha szabad és illendo is beszélni, olyasmit beszélj, ami épít. A rossz szokásnak és lelki haladásunk elhanyagolásának nagy része van abban, hogy szánkra nem vigyázunk. Viszont nagy segítség a lélek haladásában az isteni dolgokról való lelki beszélgetés: legfoképpen akkor, ha lélekben, gondolkodásban hasonlók találkoznak egymással Isten színe elott.” (Kempis: Krisztus köv. 1.10.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bentivoliusznak erot adtál, hogy tanításodat hatékonyan

hirdesse és cselekedetében meg is valósítsa. Közbenjárására segíts,

hogy hivatásunkban huségesek legyünk, és üdvözíto kegyelmedben napról

napra gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZENT FABIOLA özvegy
+Róma, 400.

Már a neve is elárulja, hogy a Fabiusok régi római patrícius- nemzetségéből származott. Egyik őse volt Quintus Fabius Maximus, a Hannibal elleni harc híres hadvezére, aki Vergilius szerint: ,,... egyedül tartotta meg számunkra az államot meggondolt késlekedésével''.

Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) egy Oceanushoz intézett levelében írta le a szent életét. Gyermekkoráról semmit sem közöl. Életének döntő eseményével, egy előkelő rómaival kötött házasságával kezdi történetét. Férje olyannyira bűnös szenvedélyű lehetett, ,,hogy még egy szajha sem'' tudta volna vele elviselni a közös életet. Fabiola ezért a polgári jog szerint elvált tőle. Fiatal volt, szíve szeretetre vágyott; s amikor alkalom kínálkozott rá, a keresztény törvények ellenére még férje életében másodszor is házasságot kötött. Még nem tudta, hogy másvalaki, teljesen más választotta ki magának, és bár még nem kereste őt, az már meg is találta. Össze is törte földi szeretetét, amikor második férjét a halál által vette el tőle.

Fabiola mélyen megrendült. Magába szállt, vezeklőruhát öltött, és ,,egész Róma szeme láttára'' felvétette magát a Lateráni bazilika vezeklőinek seregébe. ,,Kibontott hajjal, sápadt arccal és ékszer nélküli kezekkel alázkodott meg. Az Úr templomába nem lépett be, hanem mint Mária, Mózes nővére elkülönülten, a táboron kívül tartózkodott, míg az őt kizáró pap vissza nem hívta.''

Az egész böjti időszakban a közösség előtt vezekelt Fabiola, akinek szívében felébredt az Úr iránti ,,szenvedély'' és megtérésében részt vett a közösség. ,,A püspök, a papok és az egész nép vele együtt sírt'', a szent töredelem adományával megáldva, valamennyien egy szájjal és egy szívvel vallották bűnösnek magukat, s egy emberként keltek új életre az Úr vérében. Az egyházi közösségbe való újrafelvétele után Fabiola kizárólag Istenhez tartozott. Eladta kiterjedt birtokait, kórházakat épített, támogatta a papokat, szerzeteseket és szüzeket. De nemcsak a pénzével jótékonykodott, hanem önmagát is odaadta. Saját kezével osztotta ki az ételt, és szíve jóságával sok nyomorúságon enyhített. Leprásokat vitt a kórházba, és bekötözte gennyes sebeiket. Róma túlságosan szűk lett számára. ,,Végigjárta a szigeteket, az egész Tirrén-tengert, a volszkuszok vidékét (Latium és Campania), az erősen tagolt tengerpartok rejtett öbleit'', ahol szerzetesek telepei voltak, ,,és mindenütt saját kezével vagy jámbor és megbízható férfiak által osztotta szét gazdag adományait''.

Egy napon hirtelen jeruzsálemi zarándoklatra határozta el magát. Akkoriban az Úr születésének helyén, Betlehemben élt Szent Jeromos Istennek szentelt nők tanítójaként, akik közül néhányan (lásd: Szent Paula, 68. o. és Szent Eusztochium, 516. o.) -- mint ő maga is -- Rómából származtak. Fabiola rövid időre igénybe vette vendégszeretetüket, és teljes buzgósággal szentelte magát az ,,istenes könyveknek''. Nem értelemből fakadó tudásvágy hajtotta; Isten igéjének kenyerére éhezett, és arra sürgette Jeromost, hogy részeltesse benne. Hozzáfogott, ,,hogy kikérdezzen'', közli a szent tanító Fabiola nekrológjában; ,,mintha még azt is tudnom kellene, amit nem tudok''. Sőt még Jeromos ígéretét is vette, hogy írásban tárja fel számára az ószövetségi események mélységes misztériumait, Izrael pusztai táborhelyeinek krisztológiai értelmét. Fabiola mégsem csatlakozott az Istennek szentelt nők köréhez. Ez az életforma valószínűleg nem felelt meg neki, aki ,,teljesen úton levő'', egészen zarándok volt. Amikor híre kelt, hogy a hunok Jeruzsálem ellen vonulnak, visszatért Rómába, és folytatta apostoli életét.

Vágya arra irányult, hogy teljes szegénységben éljen. ,,Nem arra vágyódott már, hogy ő adjon alamizsnát másoknak, hanem hogy Krisztusért ő maga fogadjon el adományokat.'' Hogy megszabaduljon a birtoklás ,,nagy terhétől'', megmaradt vagyonát azoknak a szerzeteseknek ajándékozta, akik meghívására érkeztek mindenfelől. Ez röviddel halála előtt történt. Kívánsága szerint Fabiola minden földi tehertől mentesen hunyt el, s ,,a keresztények magasztalták, a pogányok csodálták, a szegények pedig meggyászolták''. Sírbatételére az egész városból összegyűlt a nép. ,,Zsoltárok hangzottak fel, s a templom aranyozott mennyezetén visszhangzott az alleluja. Itt fiatalok kórusa, amott őszeké, s dicsőítették e nő tetteit'', így írja le Jeromos -- Vergilius Aeneiséből vett szavakkal -- Fabiola ünnepélyes temetését. Az egész valami győzelmi ünnephez hasonlított. Az emberek ujjongással teltek el annak a nőnek üdvösségén, ,,akinek hazatérésén még a menny angyalai is örvendeztek''.

Jeromos a Római levélből vett szavakkal zárja nekrológját: ,,Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem'', és hozzáfűz még az Úrnak Lukácsnál található szavaiból is egy részletet: ,,Sok bűne bocsánatot nyer annak, aki nagyon szeret''.

SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA

Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében.

A négy evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait. A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett'', s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett''. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90--100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28--30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt, e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni (21,22 skk.).

Abból azonban, hogy ő volt a ,,kicsi'', s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó.

Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a ,,mennydörgés fiainak'' nevezi őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. ,,Mester -- jelentette az egyik napon János az Úrnak --, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!'' (Mk 9,37). Vagy-vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.

Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!'' (Lk 9,54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást.

Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30--37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38--40).

Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: ,,Asszony, íme a te fiad!... Íme, a te anyád!'' (19,26).

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdeti.

Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).

A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: ,,Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!'' -- így válaszolt Péter, Jánossal együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról (3,1--11; 4,13--22; 8,14--25).

Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó--római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54--57 között). Annak azonban semmi nem szól ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.

Ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta, december 27-én ülik.


--------------------------------------------------------------------------------

Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték.

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések Könyvének születését.

Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: ,,Ha azt akarod, hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én Istenem is lesz!'' Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat, hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor rogyik össze... a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: ,,Még mindig kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!'' Akkor János levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Akkor a pap megtért és megkeresztelkedett.

A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt, otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána futott, és kiáltozott neki: ,,Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!'' Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.

Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: ,,Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!'' János akkor odafordult hozzá: ,,Mit viszel a kezedben, fiam?'' ,,Egy íjat.'' ,,És mit művelsz vele?'' -- hangzott az újabb kérdés. ,,Madarakra és vadakra vadászom vele!'' -- mondta a tanítvány. ,,Hogyan csinálod?'' -- kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: ,,Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.''

Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: ,,Gyermekeim, szeressétek egymást!'' Aki ezt teszi -- biztosította tanítványait --, megtette, amit tennie kellett.

Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent János apostol által föltártad előttünk Igéd titkait, kérünk, add, hogy amit ő oly nagyszerűen megírt, azt értelmünk kellő fölkészültségével fogadjuk be!

BOLDOG NAZAREI MATTIA klarissza (1230-1300)

A Nazarei család egyike volt a legelokelobbeknek Matelica városában (Camerino* közelében). Mattia azonban már korán Istennek szentelte életét. Ezért amikor apja házasságra akarta kényszeríteni (egyébként a házasság igen elonyösnek tunt), azt a megoldást választotta, hogy - mint Klára - megszökött hazulról a klarisszákhoz, a Szent Mária Magdolna kolostorba. Ott saját maga vágta le a haját, jelezve ezzel elhatározása komolyságát. Apja felháborodva ment utána s haza akarta vinni, Mattia azonban oly meggyozoen beszélt, hogy végül megkapta apja beleegyezését. A kolostorban a tökéletesség útján oly gyorsan haladt elore, hogy kivívta a novérek csodálatát. S amikor pár év múlva az apátno, aki Mattia nagynénje volt, meghalt, a novérek egyhangúlag ot választották apátnonek. Alázatból egy ideig nem akarta elfogadni a választást, csak akkor, amikor a camerinoi püspök a választást örömmel jóváhagyta, s ot bíztatta, vállalja el az elöljáróságot s Isten akaratát lássa ebben. Negyven évig állt a novérek élén mint elöljáró. Okossággal és szeretettel úgy tudott parancsolni, hogy a novérek sohasem szegültek ellene. A szegénység fogadalmának szellemében apai örökségét részben a szegényeknek, részben a kolostornak s a hozzá tartozó templomnak javára fordította (ezt a templomot alapjaiból o építtette), magának pedig semmit sem tartott meg. A novíciát óta gyakorolt önmegtagadásait nem enyhítette; szinte állandóan kenyéren és vízen böjtölt, vezekloövet hordott, magát ostorozta s sokszor éjszakákat virrasztott át. Krisztus szenvedéseinek átélése közben könnyei ömlöttek, néha pedig elragadtatás következett be. Jövendölés, csodatevés is elofordult. Szentségének híre mint jó illat terjedt a környéken, sokan keresték fel, hogy ügyes-bajos dolgukban segítségét kérjék. Halála idejét pontosan tudta elore. Utolsó intelmeiben novéreket a fogadalmak betartására, egymás iránti szeretetre buzdította. Közben arca csodás fényben ragyogott. Holttestét elobb fa-, majd kokoporsóba tették s a Szent Cecília oltár alsó részében helyezték el. A csodák és a megszakítatlan tisztelet láttán XIII. Kelemen pápa ünnepére zsolozsmát, szentmisét engedélyezett.
„Az alattvaló novérek emlékezzenek arra, hogy Istenért lemondtak saját akaratukról. Ezért azt akarom, hogy önként engedelmeskedjenek édesanyjuknak, aki látván egymás iránti szeretetüket, alázatukat és egyetértésüket, a hivatalból ránehezedo terhet könnyebben hordozza.”

Szt. Klára Végrendeletébol.

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Boldog Mattia novért mennyei ajándékaiddal halmoztad
el. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök
boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Nikáretész     szűz, † ~420       


Megbélyegzett Szent Teodor atya

Szent Teodor szerzetesként élt Szent Szabbász palesztinai kolostorában. Szent élete a többi szerzetes előtt tündöklött. Abban az időben Örmény Leó császár alatt újra fellángolt a szentképek elleni harc, amit a VII. egyetemes zsinat már elítélt. Az igazhitű tanítás érdekében Teodor atya Konstantinápolyba ment. A szentképek érdekében kifejtett buzgósága miatt, sebeket és börtönt szenvedett. Leó császár halála után visszanyerte szabadságát, de Teofil császár (829-42) alatt Teodor atya újra börtönbe került. A császár parancsára arcára, és testvérének Teofánnak arcára, tüzes vassal feliratokat sütöttek, amelyek az ő képtiszteletüket gúnyolták ki. Ezért nevezzük őt „megbélyegzett”-nek. Ezután a szent testvéreket a szíriai Apameába száműzték. Teodor atya itt 840 körül meghalt.

Szent Teofán atyáról, Teodor atya testvéréről október 11-én hallottunk.


Szent Teodor püspök

Teodor Konstantinápolyból származott és ott nevelkedett. Érett korában a konstantinápolyi Nagy Egyház papjává szentelték. 76-ban a császár, a nemesek, a zsinat kívánságára pátriárkává tették. Egy idő múlva, hamis vád alapján székétől megfosztották, de 683-ban újra visszahelyezték székébe. Jól kormányozván egyházát, 686 körül halt meg.

Az Istenszülő istenanyasága

A mai napon, bizánci Egyházunk szokása szerint, annak a szent személynek szentelünk ünnepet, aki a tegnapi nagy ünnep titkánál a legnagyobb szerepet játszotta. Mária ez a személy. Álta1a lett Isten Fia emberré. Mária, mint anya teljesítette a legfőbb szolgálatot ennek megvalósulásában. A mennyei Atya úgy rendelkezett, hogy Istenember Fiának emberédesanyja legyen, aki ugyanúgy hordozza, világra szüli és gondozza az emberré lett Megváltót, mint bármelyik földi anya. Mivel nem csupán az ember Jézust hozta a világra, hanem az istenembert, jogosan nevezzük őt Istenszülőnek.

Az istenszülő Mária, a Megváltó édesanyja anyasága mellett megőrizte a szüzességét is. Ez a páratlan kiváltság nála teljesen az isteni gondviselés műve volt. Szent Ágoston szerint: „Mária szűz maradt az ő Fia fogantatása közben, szűz maradt szülés közben, szűz maradt Őt hordozva, szűz maradt Őt keblén táplálva, szűz maradt mindig.” Szentképein a fejkendőjén levő három csillag erre a kiválóságra utal. Ezért Egyházunk őt mindenkorszűz Máriának is nevezi.

A mai napon emlékezünk meg a legszentebb Istenszülőnek és szent Fiának Egyiptomba való meneküléséről is. Heródes zsidó király a napkeleti bölcsektől tudomást szerzett, hogy megszületett a zsidók újszülött királya. Hatalmának féltéséből Jézust meg akarta ölni. Isten angyala azonban álmában figyelmeztette Szent Józsefet, hogy mindhárman meneküljenek Egyiptomba. Szent József engedelmeskedett a parancsnak és még azon éjjel elmenekültek. Csak Heródes király halála után tértek vissza hazájukba, és telepedtek le Názáretben.


Szent Dénes     pápa és hitvalló, † 268       


Szent Eutim felszentelt vértanú

Eutim Konstantin és Iréne császárok uralkodása alatt élt. (780-97, 97-802.) Először szerzetes volt. Élete minden erénytől tündöklött. Kitűnt a szentképek iránti tiszteletben is. A Kis-Ázsiában levő Szardika püspökévé szentelték. Részt vett a képrombolók ellen tartott VII. egyetemes zsinaton, ahol buzgósággal védelmezte a szentképek tiszteletét. A szentképek tisztelete miatt háromszor is szenvedett hosszú ideig börtönt. Püspöki székvárosába sem térhetett vissza. 840 körül szenvedett vértanúságot. Testét 4 oszlop közé kötözték, ütötték, úgy hogy elborították a sebek és feldagadt. Rövid idővel utána, mint hitvalló békében hunyt el.


Szent Evareszt atya

Szentünk a kis-ázsiai Galácia tartományban született nemes szülőktől. Jó nevelést kapva jó erkölcsű és erényes ifjúvá serdült. Nagy vonzalmat érzett a szerzetesi élet iránt. Atyjával egy ügyben Konstantinápolyba ment. Ott a Sztudion kolostorban lett szerzetes. Sok és nehéz vezekléseket téve halt meg 75 éves korában 825 körül.


SZENT ISTVÁN DIÁKONUS
+Jeruzsálem
István diákonus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Egyház számára az Apostolok Cselekedeteiben (6,1--8,2). E két fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik ,,Júdeába és Szamariába'', majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.

István a hét diákonus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. A görögök úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket elhanyagolják az alamizsnaosztásnál. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak a hellén keresztények tekintélyes képviselői lehettek, s emellett igazi apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.

A hét diákonus közül Lukács kiemeli Istvánt, ,,ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét:

,,István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Az elbeszélésben Istvánt nemcsak bölcs és Szentlélekkel eltelt tanúnak, átütő erővel érvelő szónoknak láthatjuk, hanem látnoknak is, akinek arca fölragyog, mint egy angyalé, és arra is méltónak találtatott, hogy Isten dicsőséges jobbján meglássa az Emberfiát.

Lukácsnak azonban nem az a célja, hogy elmélkedés tárgyául állítsa elénk a szent diákonus alakját, hanem az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez. Minden égi ajándékot a szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, ,,diákonus'' volt.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították, és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: ,,Embereket fogadtak föl, hogy állítsák: ťHallottuk, hogy káromló szavakkal illette Mózest és az Istent!Ť Fölizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: ťEz az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!Ť'' (ApCsel 6,11--13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12). Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését, mert ,,atyáink szívük mélyén visszavágytak Egyiptomba'' (7,39). István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és az ,,az ő népéhez'' kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé: ,,A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: ťAz ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly.Ť Milyen házat építhettek nekem -- mondja az Úr --, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent? Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg!'' (7,48--53).

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!'' Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. De a mennyei Bíró, aki ellenségei ellenére ment föl a mennybe, állja a szavát, és megvallja azokat, akik megvallják őt. Az igaz tanú, aki Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!'' (7,59).

István annyira diákonus, annyira jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állíthatta. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. Maga Jézus is így fogta föl életét: ,,...az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét'' (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket.

István diákonus ünnepét a legrégibb liturgikus források december 26- ra teszik.


--------------------------------------------------------------------------------

Képzeljük magunk elé a történteket, ahogyan Szent Lukács leírta, s ahogy Karácsony másnapján hallani szoktuk a szentmisében.

István a főtanács előtt először halkan, az igaza tudatában lévő ember nyugalmával beszél, ám egyszer csak villámot vet a tekintete, és mint a vihar, úgy csap le a főtanács tagjaira.

Szavaitól zűrzavar támad: a főtanács tagjai fölugrálnak a helyükről, és dühük jeléül a fogukat vicsorítják feléje. Amikor István elmondja látomását, tovább nem fékezik magukat: a főpap megszaggatja a ruháját, a többiek ordítva befogják a fülüket, hogy ne hallják a ,,káromlást''. Ezzel a pernek vége is szakadt, hiszen a hallott káromlás után nem volt szükség többé tanúkra. A káromlás büntetése a megkövezés volt. A főpap talán még megkísérelte, hogy a formaság kedvéért ítéletet hirdessen, de az általános kavarodásban erre már senki nem figyelt oda. Mintha eszüket vesztették volna az emberek, rárohantak Istvánra, és hangos kiabálás közepette tuszkolták vonszolták ki a teremből, ki a városon kívülre, hogy ott haljon meg. Vitték végig Jeruzsálem utcáin a Damaszkuszi-kapu felé, hogy ott hajtsák végre a megkövezést.

,,De hát mi rosszat tett?'' -- kérdezgették néhányan félénken, akik látták Istvánt a fékevesztett tömeg gyűrűjében. A tömeg azonban nem gondolkodott, csak ordított és tolongott az áldozat körül. Elérvén a kapuhoz, gúnyos kiáltások közepette kitaszították, hogy fusson az életért, ha tud. István azonban nem fut el a kövek elől. Hanem amikor hullani kezdtek rá a kövek, ő térden állva így könyörgött: ,,Uram, ne ródd föl nekik ezt bűnül!'' -- és e szavakkal elszenderült.

Saul pedig, aki ezeknek tanúja volt, és a megkövezők az ő lába elé tették le a ruhájukat, ugyanezen a kapun át indult el egy héttel később Damaszkuszba. Akkor, ismét elhaladva a hely mellett, a szíve valószínűleg gyorsabban kezdett verni, hiszen hallotta István utolsó imádságát. Önkéntelenül is a szeme elé kapta a kezét, majd lova oldalába vágta sarkantyúját hiszen Damaszkusz még messze volt. Nem is sejtette, hogy még mielőtt beérne Damaszkuszba, találkozni fog Azzal, aki a vértanú diákonus helyére belőle formál apostolt, hogy az Evangélium egyre szélesebb körökben terjedjen a pogányok között.


--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, add, hogy követhessük azt, akit tisztelünk, és megtanuljuk ellenségeinket is szeretni, mert Szent István diákonus vértanúságát ünnepeljük, aki a gyilkosaiért is tudott imádkozni!

Szent Konstantin atya

Szentünk a frigiai Szinadéban született. Eredetileg zsidó volt. Kis korában meglátott egy keresztényt, hogy az ajkaira a kereszt jelét rajzolta. Ezután tisztelettel viseltetett a keresztények külső jelei iránt. Egy idő után elhagyta szüleit és megkeresztelkedve szerzetessé lett. Keresztsége előtt, megcsókolva a keresztet, azt fejére tette. Attól kezdve a kereszt jele fején maradt és őrizte őt haláláig. Szent életéért Istentől megkapta a csodatevés és jövőbe látás adományait. Élt és meghalt a VIII. században.

BOLDOG JABLONSKA MÁRIA BERNARDINA III. r. (1876-1940)

Amikor Albert testvér (1. dec. 25.) a koldusok, hajléktalanok szolgálatára megalapította a Szegények Szolgái kongregációt, Krakkó városának szerzodésben elkötelezte magát, hogy a nokre is gondot visel s azok menedékhelyeit is pártfogásába veszi, mert - mondta - csak így haladhat a társadalom „két lábbal”. Ehhez noi munkatársakra volt szüksége. Az elso, az 50 éves Anna Lubanska (rendi nevén Franciska) novér volt, aztán jelentkeztek többen is. 1891 elején már heten vannak s Dunajewski bíboros-érsek kezébol átveszik a férfiakéhoz hasonló durva szövésu rendi ruhát, ok a Szegények Szolgálói kongregáció elso tagjai. A kerítoasszonyok, banditákkal összefogva valósággal ostrom alá veszik a novérek szállását s az érseknek kell eroteljesen beavatkoznia. Késobb már nem háborgatták oket.

A rend igazi „anyja” azonban Maria Jablonska Bernardina novér lesz. A 18 éves fiatal leány sugárzó kedvességével, éles értelmével, föltétlen nagylelkuségével valóságos tükre Albert testvér lelkének. Órák hosszat ül lábánál (szék sincs a szálláson), és hallgatja mestere oktatását. A lélek kezdeti ujjongó szárnyalása után hamarosan sötét alagút vár rá, míg végül Albert testvér menti ki ebbol: az Istennek való teljes odaadás aktusa által. Húszéves, amikor Albert testvér fonöknové teszi. Atyja halála után ugyanolyan makacsul védi meg annak szellemét, elsosorban a szent szegénységet, mint valaha Assisi Klára Ferenc örökségét. Ot bízták meg a rendi szabályok kidolgozásával, melynek kiválóan megfelelt. Közös gyóntatójuk Bernardina novért Albert testvér „csodálatos kiegészítojének” és szellemi örökösének nevezte. Ugyanaz az eszme hevítette oket. Utolsó hónapjaiban cukorbaja következtében kelések és sebek borították el testét. Isten egy régebbi felajánlását hallgatta meg így. Halála elott mondta: „Mindent, amit életemben tettem, Istenért tettem.” Végso szavaival az Egyház sorsáért aggódott és azt kötötte leányainak a lelkére, hogy tegyenek mindenkivel jót. 1939-ben, tehát kb. halála idején 55 házban több mint 500 novér muködött. Sokan jelentkeztek magasabb képesítéssel, érettségivel, ápolói diplomával. Gondozóintézetekben gyógyíthatatlan betegek, vakok ellátásában tevékenykednek. Bernardina novért 1997-ben avatta boldoggá II. János Pál pápa.
Albert testvér (és követoi is) a szentferenci stílus sajátosságait viselték. A „szent gondtalanság” jelszavát sokszor hangoztatta. Ha kiürült az éléskamra, nem volt mit adni a gondozottaknak, rászólt csüggeteg fiaira: „Nem szégyellitek magatokat, hogy ilyen kevés a hitetek? Hát mit gondoltok a Gondviselésrol? Aztán imádkozni kezdett: Uram, magad mondtad, hogy azoknak, akik eloször Isten országát keresik, minden más hozzáadatik. Szegény, haszontalan fickók vagyunk, de egész biztosan Isten országát keressük. Hát add meg a többit!... És nem csalódott.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Bernardina novért Szent Albert hu tanítványává és muve folytatójává tetted. Közbenjárására add, hogy a jót, amit tennünk kell, felismerjük és egész szívvel meg is tegyük. Krisztus, a mi Urunk által.

CHMIELOWSKI SZENT ALBERT testvér, III. r. (1869-1916)

Adam Chmielowski Krakkóhoz közel, Igolomiában született. Petersburgban, Varsóban mérnökké képezi magát. 18 évesen részt vesz a cári uralom elleni ellenállási mozgalomban; futárként megsebesül, egyik lábát leamputálják. Barátai Párizsba szöktetik, ahol mulábat kap s a festomuvészetnek él: evégett egy ideig Münchenben a Festészeti Akadémiára jár. Elismert festomuvészként tér vissza hazájába, Varsóba, ahol bohém festo módjára él. De vallását gyakorolja. Vallásos témájú festményei feltunést keltenek. Még nagyobb a meglepetés, amikor 35 évesen, 1880-ban belép a jezsuita rendbe. Megkezdi a 30 napos lelkigyakorlatot, azonban olyan aggályok, kétségek támadják meg, hogy búskomor lesz, elküldik a rendbol, sot ideggyógyintézetbe kerül. Lelki egészségét falujában a családi körben kezdi visszanyerni. Bölcs tanácsaival jó hatást tesz rá a falu plébánosa. Majd megismerkedik a ferences III. renddel s annak tagja lesz. Ekkor kapja az Albert testvér nevet: életében és halála után is ezen a néven emlegetik. Ezután Krakkóban mutermet bérel s tovább fest. Egyszer találkozik egy koldussal, aki alamizsnáért kezét nyújtja feléje. Arcában a megalázott Krisztus arcát fedezi fel. Ez az élmény dönto jelentoségu lesz számára: ettol kezdve a szegények felé fordul, hogy bennük Krisztust szolgálja. Vállalja a hajléktalanok sorsát, közéjük megy, hogy segítsen rajtuk és hogy közel segítse oket Istenhez. Órákat tölt a tabernákulum elott. Ajánlják neki, legyen szerzetes, de o azt feleli: Mit tennének nélkülem koldusaim? Egy szép napon megjelenik földszínu csuhában nagy pártfogójánál, Dunajewski krakkói érseknél, s leteszi kezébe a hármas fogadalmat (1887). A következo évben megalapítja a Szegények Szolgái kongregációt, majd négy év múlva a Szegények Szolgálói noi kongregációt (mindketto Szent Ferenc Regulája alapján áll), hogy muvét, a szegények szolgálatát kiterjessze és idotállóvá tegye. A szegények szolgáinak eroforrása áz imaélet s mindenekelott Isten szeretete. Menedékhelyeket is hoztak létre Dél-Lengyelország szinte minden városában. Tevékenységük által sok munkanélküli talált munkára, elmagányosodottak illeszkedtek be a társadalomba. Albert testvért nemcsak hazájában, hanem azon kívül is mint „második Szent Ferencet” emlegetik. A koldusok barátja gyomorrákban szenvedett és valósággal éhenhalt - mint egy igazi koldus. 1916. dec. 25-én, legkedvesebb ünnepén szólította magához az Úr. II. János Pál avatta szentté 1989-ben. Sírja Krakkóban a sarútlan kármeliták templomában zarándokhely. Halálos ágyán sírva álltak körülötte övéi. „Elég a könnyekbol! - szólt rájuk. Parancsolom, hogy fogadjátok el Isten akaratát és adjatok mindenért hálát. Hálát kell adni a betegségért és a halálért is. Akármit is küld Isten, mindent meg kell köszönni, mert minden kegyelem.” Engedelmes fiai halálos ágyánál a Te Deumot énekelték, hangjukat az ünnepi (karácsonyi) harangok zengése kapta szárnyra.

Imádság:

Istenünk, te Szent Albertet a szegények iránti nagy szeretetre indítottad s
gondozásukra férfi és noi kongregáció alapítását tetted lehetové. Add, hogy
példájára és közbenjárására megerosödjünk az irántad és felebarátaink iránti
szeretetben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Boldog Frá Angelico     hitvalló, † 1455       


Jézus Krisztus testszerinti születése

„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, Aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett…” Ezt az örömhírt olvassuk Szent Pál levelében. (Gal. 4,4.) Ma ünnepeljük azt a nagy titkot, amit Szent János így írt le: „Az Ige testté lett és közöttünk vett lakást…” (l,14.) Isten Fia, a Szentháromság második Személye, Aki az Atyaistentől öröktől fogva anya nélkül született igaz Isten, amikor eljött az Atyától elrendelt legalkalmasabb idő, a Szentlélektől fogantatva emberi testet vett magára, és ember fiává, Mária fiává, a tiszta szűz fiává lett, földi atya közreműködése nélkül. Ő Isten és ember egy személyben. Egylényegű az Atyával és a Szentlélekkel, ezért Istennek kijáró imádás illeti.

Világra születését a Atyaisten ígérte meg az emberiségnek a bűnbeesés után. Eljövetelét évezredeken át hirdették az Istentől ihletett próféták. Az egész világ, főleg Isten választott népe pedig epedve várta. Jézus születésének nagy eseménye akkor történt, amikor a római birodalomban Augusztus császár uralkodott, az általa meghódított Zsidóországban pedig Heródes volt a király. Születésének helye Mikeás próféta jövendölése alapján Dávid király városa a judeai Betlehem volt, abban is egy barlangistálló. Így annál jobban kitűnt Isten Fiának megalázkodása emberré létében. Születése éjszaka történt, hogy világra jövetele megvilágítsa a világ szellemi sötétségét. Születését mennyekből leszálló angyalok hirdették az egyszerű pásztoroknak, az Istennek dicsőséget, az embernek pedig békességet énekelve. Áldott legyen, Aki eljött az Úr nevében! Ezen a napon megemlékezünk még azokról a bölcsekről, akiket a csillag vezérelt Napkeletről Betlehembe az Istengyermek imádására.

Szent Delfin     püspök és hitvalló, † 403       


Szent Eugénia vértanúnő

Római születésű volt. Atyja Alexandria helytartója volt, aki a keresztényeket tökéletes életük és bölcsességük miatt oltalmazta. Leányának, Eugéniának jó nevelést akart adni. Tanította a görög bölcselkedésre, a görög és latin nyelvre. Eugénia könnyen tanult, éles elméjű volt és mindenre jól emlékező. Külsőleg is szép leánnyá serdült. Ezért egy nemes ifjú Aquilinus el akarta magának jegyezni. Eugéniának nem tetszett a jelölt. Más jelölteket is kerestek számára, de Eugánia többre becsülte mindennél a szüzességet és ebben akart maradni házasság helyett. Ebben az időben került a kezébe Szent Pál apostol leveleinek könyve. Ebből megtudta Krisztus igaz tanítását. Két szolgájával Protussal és Jácinttal titokban elhagyták a szülői házat és megváltoztatva külsejét, egy férfi kolostorba ment, és férfiruhába öltözve kérte a keresztséget. A püspök mindnyájukat megkeresztelte, és beöltöztette szerzetesnek. Miközben szülei mindenütt keresték, Eugénia nagy haladást tett a szerzetesi életben. Ez történt Protus és Jácinttal is. A kolostor főnökének halála után a többiek kérésére Eugénia lett a kolostor főnöke. Egy idő után Eugéniát hamisan megvádolták és atyja ítélőszéke elé került. Ott derült ki elmenetelének oka, mindkét szülejét a keresztény vallásra térítette. Atyja halála után anyjával és szolgáival Rómába mentek és ott sok nemes lányt beszéltek rá a szűzies életre. Gallienus császár alatt Eugéniát, Protust és Jácintot karddal lefejezték. Így nyerte el a vértanúságot Klaudia és a nemes szűz Vaszilla is 262 körül.


Szent Irmina     szűz, † 708       

JACOPONE DA TODI I. r. (1238-1306)
Todiban a Benedettik nemes családjából származott. Bolognában jogot tanult s ügyvéd lett Todiban. Megnosült, de világias életet élt; vallásos felesége hiába próbálta komolyabb életfelfogásra rávenni. 1268-ban mindketten részt vettek Todiban a lovagi játékokon, amikor az emelvény, ahol voltak, nagy robajjal öszszedolt s maga alá temette Jacopone feleségét. A szenátor odasietett, kiemelte a romok alól haldokló hitvesét. Amikor kibontotta felso ruháját, felesége testén vezeklo szoringet talált. „Mi ez”? - kérdezte. „Ezt teérted viseltem” - volt a válasz. Jacopone mélyen megrendült, ekkor kezdett Istenhez térni. Belépett Szent Ferenc III. rendjébe, s szegényen, „Krisztus bolondjaként” akart élni. Új életmódja miatt sokan gúnyolták. Tíz év múlva felvételét kérte az I. rendbe. Eloször elutasították. Azt hitték, tréfál. Ekkor költeményt írt a világ hiúságáról, s ezzel a költeménnyel újból jelentkezett. Most már fölvették. Szent Ferenc rendje vele egy nagyszeru költovel gyarapodott. A papi méltóságot alázattal elhárította magától. Késobb a spirituálisok befolyása alá került. 1297-ben Róma közelében s palestrinai kolostorban aláírt egy nyilatkozatot, mely VIII. Bonifác pápa letételét s megválasztása érvénytelenségét tartalmazta. Emiatt a pápa ot kiközösítette, s börtönbe vetette. Öt év múlva szabadult. Az új pápa, XI. Benedek feloldotta a kiközösítés alól is. Utolsó éveit a Perugia és Todi közötti kis kolostorban (Collazone) töltötte, sorsával megbékélten. Kívánsága szerint barátja, Boldog Alvernai János részesítette végso szentségekben; az o karjai közt halt meg 1306. dec. 25-én, éppen akkor, amikor a szomszédos templomban a pap az éjféli misén a Gloria in excelsis-t intonálta. Sok költemény írt, ezek között a legismertebbek az ún. Laudák, melyek a léleknek Istenhez emelkedésérol és a szeretetrol szólnak. Több mint 300 lauda maradt meg. Latinnyelvu muvei közt a leghíresebb a Stabat mater, melyet az Egyház liturgiájába is fölvett, s ezzel - egyesek szerint - a költonek is biztosította a halhatatlanságot. Todiban a San Fortunato templomban temették el. Szülovárosában püspöki jóváhagyással boldogként tisztelik. 1596-ban Angelo Cesi püspök a költo sírjára (a templomban) ezt a föliratot tétette: „Boldog Jacopone Benedetti da Todi kisebb testvér földi maradványai, aki Krisztus szerelméért esztelenné lett, új muvészetével becsapta a világot és elragadta a mennyet.” Ügyében a boldoggá avatási eljárás 1869-ben megkezdodött, de aztán elakadt.

Imádság:

Istenünk, te Jacopone testvért a világi életbol a szerzetesi életre hívtad s a
Szuzanya iránti tisztelettel kituntetted. Példájára add, hogy téged mindennél
jobban keressünk, s e világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi
Urunk által.

Szent Miklós szerzetes

Szentünk szláv származású volt. Nikéfor császár uralkodása idején (802-11.), mint a császár hadvezére szolgált. Egy alkalommal a császár hadserege és a bolgárok között ütközetre került sor. Eleinte a görögök győztek, de a csata második részében a bolgárok kerekedtek felül, és ők győztek. A császár alig tudott megmenekülni megfogyatkozott katonáival. Miklós, csodálatosan megmenekülve a haláltól, otthagyta a katonai szolgálatot és szerzetessé lett. Tettei által olyan kedves lett Isten előtt, hogy a jövőbe látás adományát kapta meg Tőle. Meghalt a IX. században.

A krétai 10 szent vértanú

Décius római császár Kréta szigetére egy szintén Décius nevű helytartót nevezett ki. Nemcsak nevében, de a keresztények üldözésében is hasonló volt a császárhoz. Amikor Krétára érkezett, rögtön a keresztények után kutatott. Elé vezettek l0 erőshitű keresztényt: Teoduloszt, Szaturninoszt, Euport, Gelászioszt, Eunikiánt, Zotikoszt, Pompioszt, Agatopuszt, Bazilidoszt és Evaresztoszt. Mindezek Kréta különböző városaiból származtak, de egyforma erősséggel vallották magukat kereszténynek. Kihallgatásuk során visszautasították azt, hogy a pogány isteneknek áldozatot mutassanak be. Válogatott kínzásokat gondoltak ki számukra, de állhatatosan tűrtek hitükért mindnyájan. Végül egymásután fejezték le őket a II. század közepén. Keresztények gyűjtötték össze testüket, és tisztességgel temették el őket.


KENTY SZENT JÁNOS
*Malec, 1390. +Krakkó, 1473. december 24.
A hírhedtté vált Oswiecimtől (Auschwitztól) mintegy 18 kilométernyire délre fekszik Kety (Kenty) kis városa. Ennek közelében egy kicsiny faluban, amelyet Malecnak vagy Martának hívnak, született János 1390-ben. Születése után szülei hamarosan beköltöztek Ketybe, ahol atyja polgármester lett. János 1413-ban iratkozott be a Krakkói Egyetem szabad művészetek fakultására. Ekkor már 23 éves volt, azaz jóval idősebb, mint azok a 14--15 éves gyermekek, akikkel együtt kezdte a tanulást. 1418-ban magiszter artium lett, azaz letette az első egyetemi évek vizsgáit, és elhatározta, hogy továbbtanul a filozófiai fakultáson. Valószínűnek látszik azonban, hogy a filozófiai tanulmányokat megélhetési gondok miatt nem tudta befejezni, s szorult helyzetében tudományos művek kéziratainak másolásával kezdett foglalkozni.

Krakkótól negyven kilométernyire fekszik Miechow városa, ahol a Szentsír kanonokrend egy híres kolostori iskolát tartott fenn. Jánost meghívták az iskola igazgatójának; nyolc éven át vezette az iskolát, de nemcsak tanított, hanem lelkipásztori tevékenységet is folytatott. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és hol szentelték pappá, de valószínű, hogy még 1421 előtt.

1429-ben elhagyta Miechowot, és ettől kezdve a Krakkói Egyetem filozófiai fakultásán tartott előadásokat. Ekkor kezdte meg a teológia egyetemi szintű tanulását, talán azért, hogy mélyebben megérthesse a filozófiában fölmerülő vallási kérdéseket.

Az egyetem hamarosan fontos tisztségekkel bízta meg: a filozófiai fakultás dékánja, majd a Nagyobb Kollégium, a Kollegium Maius igazgatója lett. 1439-ben kanonoki kinevezést kapott a püspökétől, végül olkuszi prépost lett. Rövidesen azonban lemondott minden tisztségéről, hogy egészen a tudománynak szentelhesse magát. Jóllehet már professzor volt, folytatni akarta teológiai tanulmányait, és mesterének választotta Hessei Benedeket, aki híres filozófus, jogász és teológus volt egy személyben. Az ő irányítása mellett tanult, és végre 1443-ban teológiai magiszter, illetve doktor lett. Abban a korban rendkívüli volt ilyen idős fejjel tanulni, de János nem szégyellte. Ezután még három évtizedig volt professzora az egyetemnek. Krakkóban halt meg 1473. december 24-én.

A tisztelete a halála után azonnal megkezdődött, s Krakkóban és Dél- Lengyelországban terjedt. A krakkói Szent Anna-templom szószéke alá temették. A széles körű és eleven tisztelet ellenére csak a 17. század első felében kezdték meg boldoggá avatását, és a háborús viszonyok miatt csak 1680-ban avatták boldoggá.

A szentté avatás még tovább húzódott, mert fölmerült a gyanú, hogy nem tartozott-e ahhoz az irányzathoz, amelynek tagjai a zsinatot a pápa fölé helyezték. Mikor ez a gyanú eloszlott, XIII. Kelemen pápa 1767. július 16-án szentté avatta.

Elcsodálkozhatunk azon, hogy János milyen buzgó volt a tanulásban, s hogy milyen sokáig tanult. Az ő esetében a tanulás nem merült ki az anyag puszta szellemi földolgozásában, hanem fáradságos munkával másolta is a kéziratokat. Ugyanis a professzorai előadásain kívül más szerzőket is lemásolt. Ez a munka akkor nagy erőfeszítést és aszkézist követelt. A leírt oldalak száma megközelíti a tizennyolcezret. Lapszéli jegyzetei és a művek végén álló megjegyzései mutatják, milyen egyedülálló munkát végzett. Az egyik lap szélén ez áll: ,,Hajnalban fejeztem be''; egy másikon: ,,Ennek a másolása volt a legnehezebb''.

Ha az iránt érdeklődünk, vajon mi indította Jánost erre a másolói munkára, pontos válaszunk nincs, csak találgatni tudunk. Abból a körülményből, hogy lelkipásztori munkája kedvéért minden állásáról lemondott -- és ez együtt járt jövedelmeinek megszűnésével is --, arra következtethetünk, hogy elsősorban nem a tudományos érdeklődés vezette, hanem megélhetési gondjain könnyített ezáltal.

De amit keresett, azt legnagyobb részében jótékony célokra fordította. A hagyomány mind a mai napig úgy emlékezik rá, hogy soha senki nem ment el tőle segítség nélkül. Elbeszélik, hogyan öltöztette a ruhátlanokat, miképp adta oda cipőjét a koldusnak, és ment haza ő maga mezítláb, vagy hogyan adta oda zarándokútján a rablóknak utolsó tallérjait is. Ezek az elbeszélések egybehangzóan tanúsítják fenntartások nélkül adakozó, minden rászoruló felé megnyilvánuló jóságát.

Magukban a másolt könyvekben is nyoma maradt gondoskodó jóságának, jegyzeteivel az olvasót figyelmezteti a szöveg félreérthetőségére vagy a hitet támadó tartalomra.

A tudományos ismeretekért folytatott rendszeres küzdelem során János még valamit megtanult: az alázatot. Erről is lapszéli jegyzetei tanúskodnak, amelyekből kiderül, hogy néha egy-egy nehezebb helyet nem tudott megérteni, máskor egy-egy szót nem tudott kiolvasni. Az egyik könyvben, amelyet még Miechowban másolt, megjegyzi, hogy csak azért írta le, hogy ,,a lustaságot és az unatkozást elűzze magától''. Valószínűleg ez is igaz, és egy olyan emberre vall, aki élete egyetlen percét sem akarja tétlenül elvesztegetni, hanem az időt mint Isten ajándékát jó célra, mások javára akarja fordítani.

Ugyanezekben a kéziratokban a jámborság jelei is ott rejlenek: Mindegyik elején ott áll az ,,In nomine Domini'' kezdés. Erre talán még mondhatnánk, hogy szokványos, különösebb tartalom nélküli másolói fordulat. De a könyvek végén is állnak megjegyzések, amelyek már teljesen a sajátjai, nem szabvány formulák, hanem hálát ad bennük Istennek, a Szűzanyának, és kifejezi, hogy minden munkáját Isten dicsőségére szánja.

1460-ban, immár hetven éves fejjel újra meghívták a Nagyobb Kollégium vezetőjének. Abban az időben egy krakkói polgár vádat emelt a kollégium ellen Rómában. Jánosnak sok gondot okozott a per, és a maga részéről azzal zárta le, hogy lemondott. Ennek a pernek lehetett része abban, hogy ezek után semmiféle tisztséget nem vállalt. A kollégium falára azonban föltétette ezt a feliratot: ,,Conturbare cave, quia placare grave'', azaz: ,,Ne támassz zavart, mert nehéz rendet teremteni''.

Kenty Szent János az egyházi kollégiumok és iskolák védőszentje. A hagyományban azonban úgy él, mint jóságos, másokkal együttérző szent, aki Krisztus nyomában járt egész életében.

1473 karácsony éjszakáján halt meg Krakkóban, 1767-ben avatták szentté. Ünnepét 1770-ben vették föl a római naptárba, október 20-ra. 1969-ben december 23-ra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Úton volt Róma felé, amikor hirtelen rablók rohanták meg, megverték és elvették mindenét. Ő égre és földre biztosította őket, hogy nem maradt semmije. Mikor a rablók odébbálltak és ő magához tért a rémületéből, eszébe jutott, hogy elindulása előtt, éppen az útonállókra gondolva, néhány tallért az ingébe varrt. S ezt nem adta oda. Ezért futásnak eredt és utolérve a rablókat, térdre borulva vallotta meg nekik, hogy nem mondott igazat, s ezzel rászolgált Isten haragjára. Majd átnyújtotta nekik az ingbe varrott pénzt. A rablók ettől annyira megilletődtek, hogy ők vetették magukat a szent lábához, és bocsánatát kérve visszaadták mindenét, amit elvettek tőle.

Tanítványaival egy asztalnál étkezett a kollégiumban. Egy alkalommal szétosztotta a húst, mindenkinek a maga részét, majd az utolsó szeletet a saját tányérjára tette. Ebben a pillanatban egy koldus kopogtatott váratlanul, és enni kért. János zokszó nélkül fogta a tányérját, és a rajta lévő húst a koldus kezébe adta, aki mohón vetette magát az ételre. A következő pillanatban valamennyien észrevették, hogy a mester tányérján ismét egy darab hús látható, amit ő -- örömmel fogadva a Gondviselés ajándékát -- jóízűen elfogyasztott.

E csoda emlékére a krakkói kollégiumban bevezették a következő szokást: legalább egy szegénynek minden alkalommal együtt kellett étkeznie a diákokkal. S ha az ajtóban megjelent egy szegény ember, a fölszolgálónak hangosan be kellett jelentenie őt, mire az asztalnál ülők így válaszoltak: ,,Krisztus jön!''. S ugyancsak János emlékezetére alapítványt tettek, hogy abból minden évben néhány rászoruló embert fölruházzanak.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalmat találjunk nálad!

BOLDOG FACTOR* MIKLÓS (1519-1583)

Spanyol földön sok szent támadt a 16. században, köztük ferencesek, mint Alkantarai Péter, Baylon Paszkál, Szalvátor. Hozzájuk hasonló Miklós. A Factor név valószínuleg családi neve. Keleten, a tengerparti Valenciában született. Már ötéves korában hetente háromszor böjtölt kenyéren és vízen, s a neki szánt ételeket a szegényeknek adta. Serdülo korában rendszeresen látogatta a kórházban a betegeket s másokat is rábeszélt, hogy ugyanezt tegyék. A házban egy mohamedán cselédlány - épülve Miklás példáján - kereszténnyé lett. Egyre jobban erosödött benne a szerzetesi hivatás, de szülei nosülésre biztatták. Mikor látta ellenkezésüket, titokban hagyta el a szüloi házat és jelentkezett a helybeli Jézus-Mária ferences kolostorban. Nagy könyörgésre, sírásra végre felvették. A szerzetben gyorsan haladt elore a tökéletessége útján. Pappá szentelése után igehirdeto lett. Egy-egy prédikációja elott keményen megostorozta magát. Így boséges volt a kegyelem áradása, sok volt a megtéro. Mindenben önmegtagadó életet élt, sokat imádkozott, éjszakákat virrasztott át. Jóllehet sokat böjtölt, arca mégis teltnek, szépnek tunt. A tisztaság erényét sértetlenül orizte, pedig a sátán is hevesen kísértette: egyszer szép no alakjában csábította, de sikertelenül. Néhány évig a novíciusok mestere volt; szavával és példájával jó hatással volt a fiatalokra. Külön karizmája volt, hogy isteni sugallatra tudomást szerzett róla, ha valaki öngyilkosságra készült. Felkereste, lelkére beszélt s gyónásra késztette. Korának különösen két szentjével volt meleg, baráti kapcsolatban: Szent Paszkállal és a domonkos Bertran Szent Lajossal. Ez utóbbival szinte párhuzamos volt életpályája: mindketten Valenciában születtek s haltak meg (pár év különbséggel), Lajos is kiváló igehirdeto, novíciusmester, majd 7 évig misszionárius volt. Miklóst II. Fülöp király is tisztelte. Novére, Ausztriai Johanna az általa pártfogolt sarútlan kármelita novérek egyik közösségének gyóntatójául kérte. Az extázisok sem voltak ritkák nála, egy alkalommal 24 óráig volt elragadtatásban. Ilyenkor arca fénylett, teste lángokban látszott. Mikor megtudta halála közeli idejét, azt mondta: „Örvendeztem, mikor azt mondták nekem: Az Úr házába felmegyünk.” (Zsolt 121). A valenciai rendházban halt meg. Teste élonek tunt, rendkívül kellemes illatot árasztott. Három év múlva kinyitották koporsóját, mert II. Fülöp akarta látni: a test teljesen ép volt. VI. Piusz avatta boldoggá.

„Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura!
Epedve sóvárog lelkem az Úr udvarába.
Lelkem és testem ujjongva eped az élo Isten után.”
Zsolt 83.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Miklóst kiváló erényekkel, önmegtagadó lelkülettel s
egyéb karizmákkal kituntetted. Add, hogy közbenjárására mi is napról napra
elobbre haladjunk az erényes életben, s a végso állhatatosság kegyelmét elnyerjük. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Nifont püspök

Nifont a paflagoniai Plagion városában született nemes családban. Konstantinápolyban nevelkedett egy Péter nevű papnál. Szívesen tanult és jó előhaladást tett a tudományokban. Fiatal korában csendes, szelíd‚ alázatos és templomjáró volt. Felnőve, társaitól sok rosszat tanult és szétszórt életet élt. Elismerve hibás életét bűnbánatot tartott, szerzetessé lett és vezeklő életet folytatott. Isten, a szent élet miatt megajándékozta a csodatevés és a jövőbelátás adományaival. Egész életében harcolnia kellett az őt zaklató tisztátalan gondolatokkal, de Isten segítségével mindig tudott győzni felettük. Jövőbe látó adományával látta, hogyan válik el a lélek a testtől, és mi történik velük a halál után. Már idős volt, amikor Alexandriába ment, és ott különleges kinyilatkoztatás folytán megválasztották püspöknek Ciprus szigetére. Nagy buzgósággal kormányozta egyházát, az özvegyeknek, árváknak igazi atyja volt, gyógyított, és sok csodát tett. Rövid idejű kormányzás után békén halt meg a IV. században.

Szent Pál püspök

Szent Pál neocezáriai püspök, erényei által annyira híressé lett, hogy Licinius császár (307-24) látni kívánta. Ítélőszéke elé állítva fenyegette, éheztette, aztán megverette. Tűzzel annyira megégette kezeit, hogy nem tudta azokat használni és az Eufrátesz folyó partjánál börtönbe záratta. Nagy Konstantin uralkodása alatt minden hitéért szenvedő keresztény szabadságot nyert, Pál püspök is. Visszatért püspöki helyére, és a többi 318 atyával együtt részt vett az I. nikeai zsinaton. Miután még sok évig irányította lelki nyáját, békén hunyt el a IV. században.

Szent Szervulusz     hitvalló, † ~590       


Szent Viktória     szűz és vértanú, † 249   

Szent Anasztázia vértanúnő

Anasztázia Rómában született gazdag családban. Atyja pogány volt, anyja keresztény. Fiatal korában anyja egy Chrizogonus nevű keresztény férfihez küldte tanulmányokra. Anasztázia nemcsak olvasni tanult meg, hanem megismerkedett a keresztény hittel is. Tanulmányai befejezésekor szép és okos leánynak látták egyhangúlag az emberek.

Atyja egy Publius nevű ifjúval házasította össze, aki szintén előkelő ember volt. Anasztázia a házasságban is meg akarta őrizni tisztaságát, mivel férje pogány volt. Anasztázia gyakran bejárt a börtönökbe, és az ottani szenvedő keresztényeken segített ahogy tudott. Megtanulta a gyógyszerek készítését is, ezzel is sokat segített. Ezért nevezték el gyógyszerkészítőnek. Gazdagságával sok keresztényt is kiváltott a börtönből. Mivel az őt kísérő szolgálóleány mindent elárult férjének, férje bezárta a házba és gyakran megkínozta. Végül Illíriában szenvedett vértanúságot. Négy oszlophoz kötözték, és tűzzel elégették, 304-ben. Tanítóját szent Chrizogonust sokáig őrizték Rómában börtönben, végül Aquilejában lefejezték. Szent Teodotia a Nikeából származó gazdag özvegy, aki valamikor házába fogadta Anasztáziát, Nikeában szenvedett 3 gyermekével, végül elégették őket. Szent Eutichián és vele 120 keresztény, akik Anasztázia kínzásainak idején hittek Krisztusban, szintén lefejezés által nyerték el a vértanúságot.

Szent Flavián     vértanú, † 362       


CABRINI SZENT FRANCISKA apáca, alapítónő

*Sant'Angelo Lodigiano, 1850. július 15. +Chicago, 1917. december 22.
A polgárháború után az Egyesült Államok számos nemzet fiainak otthonává vált. A nem angolul beszélők bevándorlása már az Atlanti- tengerpart gyarmatosításának idejében megkezdődött, a bevándorlók azonban többségükben Észak-Európából érkeztek. 1880-tól elsősorban a dél- és közép-európaiak áramlottak be. Ez a helyzet az USA katolikus egyházára is súlyos feladatokat rótt. Mivel ezek az új bevándorlók rendszerint csak alig, vagy egyáltalán nem tudtak angolul, saját anyanyelvükön kellett őket oktatni és gondozni. Az angolul beszélő többség nem törődve azzal, hogy legnagyobb részük hihetetlenül szegény, megvetette és kizsákmányolta őket.

A bevándorlók között talán az olaszok sorsa volt a legrosszabb. A németekkel szemben például szervezetlen csoportokban telepedtek le. Olasz papok és szerzetesek nem kísérték őket. Azért mentek Amerikába, hogy kiszabaduljanak abból a szegénységből és zűrzavarból, amelyben otthon Szicíliában, Nápolyban vagy Calabriában éltek; a nagyvárosok nyomornegyedeiben telepedtek le, ahol csak a legalacsonyabb rendű és a legrosszabbul fizetett munkákhoz juthattak hozzá. Soknak közülük nem is volt szándékában, hogy örökre ott maradjon. Nem akartak mást, csupán egy pár dollárt keresni, hogy kifizethessék adósságaikat, régi hazájukban egy darabka földet vásárolhassanak, és oda húzódhassanak vissza. Elég gyakran azonban még ebben a reménységükben is keservesen csalódtak.

Úgy tűnt, hogy még az Egyház is elhagyta őket. A püspökök jórészt ír születésűek voltak, és azon fáradoztak, hogy bebizonyítsák: a katolikusok is lehetnek jó, angol nyelvű amerikaiak; ezért ezek az újonnan érkezett idegenek kínosan érintették őket.

Hogy ebben a súlyos helyzetben segítséget nyújtson, 1889-ben Francesca Cabrini olasz nővérek egy kis csoportjával New York Citybe érkezett. XIII. Leó pápa (1878--1903) küldte őket.

Franciska egy tehetős lombard parasztcsalád leánya volt. Apját, Agostinót a faluban csak ,,nagy keresztény''-nek hívták. Tizenkét idősebb testvére közül csak néhányan maradtak életben, s őt magát is, mert koraszülött volt, mindjárt a születése után megkeresztelték. A család légköre mély keresztény áhítattal és felebaráti szeretettel átitatott volt.

Franciska kisgyermekkora óta arról álmodott, hogy távoli országok hithirdetője lesz. Ez a kívánság nem puszta kalandvágyból fakadt. Eredetileg Kínába kívánkozott, mivel azonban nem mehetett a Távol- Keletre, hosszú ideig úgy látszott, hogy egyáltalán nincs is szerzetesi hivatása. Ebben az időben Olaszországban még nem volt női missziós kongregáció. Gyenge egészsége miatt a meglevő szerzetek kétszer is elutasították felvételi kérelmét. Tanulni kezdett, és megszerezte a néptanítói oklevelet. Úgy látszott, hogy tanítónő lesz egy faluban, amikor egyszer csak teljesen szokatlan módon mégis megbizonyosodott hivatásáról.

Antonia Tondini asszony és Teresa Galza 1857-ben Lodi egyházmegyéjének támogatásával Codogno városkában lányárvaházat nyitott. A két nő azonban alkalmatlannak bizonyult az árvaház vezetésére: elhanyagolták feladataikat és szüntelenül perlekedtek. A püspök, hogy felelősségük tudatára ébressze őket, megengedte, hogy fogadalmat tegyenek és szerzetesruhát öltsenek. Mivel magatartásukon nem változtattak és csak szégyent hoztak a szerzetes névre, Gelmini püspök és monsignore Serrati, a ház lelki vezetője 1874-ben Francesca Cabrinihez fordult, hogy teremtsen rendet a zűrzavarban. Ő, mivel értett hozzá, hogy megnyerje az árva gyermekek szeretetét és ragaszkodását, csakhamar olyan sikert ért el ápolásuk és nevelésük terén, hogy heten közülük később hozzá hasonlóan szerzetesi fogadalmat tettek. Miután mindkét ,,alapítót'' eltanácsolták a ,,Gondviselés házából'' -- amint az intézetet nevezték --, csakhamar Cabrini anya lett a kicsi, de virágzó közösség feje. Konventet létesített Codognóban, és miután több társnőt talált a szomszédos falvakban, Milánóban megnyitott egy másik házat, ahol otthont rendezett be a tanítónő-növendékek számára.

Cabrini anyában az egészséges emberi értelem született zsenialitással és vállalkozó kedvvel párosult; ez tette lehetővé, hogy a meggondolatlanul alapított és rosszul vezetett ,,Gondviselés házát'' új kongregációvá alakítsa. Nem feledkezett meg missziós hivatásáról sem; felismerte, hogy az intézet csupán provinciális jellegű marad, ha nem sikerül házat alapítania Rómában. 1887-ben jelent meg az Örök Városban mindenféle ajánlás vagy kapcsolat és anyagi eszközök nélkül. Állhatatossága és céltudatossága végül megnyerte ügyének Róma bíboros vikáriusának, Lucio Maria Parocchinak a támogatását, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy ne csak egy házat alapítson a városban, hanem kettőt: egy ,,szabad iskolát'' és egy óvodát.

Amikor a Jézus Szent Szíve missziós nővérek szabályzatát 1901-ben bemutatták XIII. Leó pápának, fellelkesült rajta, és azonnal meg is erősítette a kongregációt. Magánkihallgatása alkalmával azt tanácsolta Cabrini anyának, hogy inkább Amerikába menjen, mint Kínába. Abban az időben a piacenzai Giovanni Battista Scalabrini (1839--1905) püspök már hozzáfogott, hogy olasz papokat küldjön az USA-ba; a pápa figyelmét az olasz bevándorlók nyomorúságos helyzetére és a segítség halaszthatatlan voltára irányította. Scalabrini püspök korábban megkísérelte, hogy megnyerje Franciskát munkatársának. De Franciska csak a pápa ösztönzése után mutatott érdeklődést az iránt, ami később életének fő műve lett.

Már harminckilenc éves volt, amikor Corrigan érsek meghívására megérkezett New Yorkba. Meg kellett állapítania, hogy az érsek nem számított gyors megjelenésére, és hogy az árvaház megalapítására irányuló terve egyáltalában nem találkozott annak egyetértésével és jóakaratával. Cesnola grófnő, a Metropolitan Museum of Art igazgatójának felesége már szerzett egy házat a vállalkozás számára New York egyik előkelő negyedében, az érsek azonban attól félt, hogy a szomszédok ellenvetést tesznek majd amiatt, hogy a közelükben árvaház létesüljön rongyos olasz gyerekek számára. Afelől is aggályai voltak, hogy vajon tudja-e biztosítani az árvaház fenntartásához a szükséges pénzt. Cabrini anyának azonban végül sikerült elnyernie beleegyezését egy kísérlethez. Azzal, hogy állandóan kért Krisztus szegényei számára, társnői segítségével sikerre tudta vinni az árvaház tervét. Cabrini anya most már el tudta helyezni az árvaházat New York peremkerületében.

1892-ben pedig megalapította a Kolumbus kórházat. Valamennyi kórház, amelyet később más helyeken alapított, ugyanezt a nevet viselte.

1909-ben Cabrini anya megkapta az USA állampolgárságát. Bár fő érdeklődése az Egyesült Államokban élő olaszokra irányult, munkáját nem korlátozta csak az ő támogatásukra, hanem új alapításokat hozott létre Közép- és Dél-Amerikában, Franciaországban, Spanyolországban és Angliában is. Néhányat közülük elsősorban azzal a céllal nyitott meg, hogy utánpótlásról gondoskodjon amerikai alapításai számára. Kongregációjának fő működési területe volt az USA-ban New York, New Orleans, Chicago, Denver, Seattle és Los Angeles. A Szent Szív hithirdetőinek fő tevékenysége iskolák, árvaházak és kórházak megnyitásából állt; sok nővért állítottak a szegénygondozás munkájába is. A coloradói Denver körüli bányavidéken gyakran a bányákba is leszálltak, hogy meglátogassák és tanáccsal lássák el az ott dolgozó olaszokat. Gyakran lehetett velük találkozni a Sing-Singben, New York nagy fogházában is, ahol a halálraítélteket vigasztalták.

Élete folyamán Cabrini anya hatvanhét házat alapított, és amikor 1917. december 22-én Chicagóban meghalt, konventjeiben 1.500 volt a nővérek száma, 5.000-nél több árva gyermek állt a nővérek oltalma alatt, és több mint 100.000 beteget kezeltek kórházaiban. Halála után Svájcra és Ausztráliára is kiterjesztették a kongregáció hatáskörét. 1964-ben a nővérek száma 3.500 volt. Cabrini anyát 1938-ban boldoggá, 1946. július 7-én szentté avatták. Ő volt az első nő az USA-ban, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott.

Szent Spiridion     püspök és hitvalló,† ~349       


Szent Zénó     vértanú, † 304