Szent Anasztázia vértanúnő

Anasztázia Rómában született gazdag családban. Atyja pogány volt, anyja keresztény. Fiatal korában anyja egy Chrizogonus nevű keresztény férfihez küldte tanulmányokra. Anasztázia nemcsak olvasni tanult meg, hanem megismerkedett a keresztény hittel is. Tanulmányai befejezésekor szép és okos leánynak látták egyhangúlag az emberek.

Atyja egy Publius nevű ifjúval házasította össze, aki szintén előkelő ember volt. Anasztázia a házasságban is meg akarta őrizni tisztaságát, mivel férje pogány volt. Anasztázia gyakran bejárt a börtönökbe, és az ottani szenvedő keresztényeken segített ahogy tudott. Megtanulta a gyógyszerek készítését is, ezzel is sokat segített. Ezért nevezték el gyógyszerkészítőnek. Gazdagságával sok keresztényt is kiváltott a börtönből. Mivel az őt kísérő szolgálóleány mindent elárult férjének, férje bezárta a házba és gyakran megkínozta. Végül Illíriában szenvedett vértanúságot. Négy oszlophoz kötözték, és tűzzel elégették, 304-ben. Tanítóját szent Chrizogonust sokáig őrizték Rómában börtönben, végül Aquilejában lefejezték. Szent Teodotia a Nikeából származó gazdag özvegy, aki valamikor házába fogadta Anasztáziát, Nikeában szenvedett 3 gyermekével, végül elégették őket. Szent Eutichián és vele 120 keresztény, akik Anasztázia kínzásainak idején hittek Krisztusban, szintén lefejezés által nyerték el a vértanúságot.

Szent Flavián     vértanú, † 362       


CABRINI SZENT FRANCISKA apáca, alapítónő

*Sant'Angelo Lodigiano, 1850. július 15. +Chicago, 1917. december 22.
A polgárháború után az Egyesült Államok számos nemzet fiainak otthonává vált. A nem angolul beszélők bevándorlása már az Atlanti- tengerpart gyarmatosításának idejében megkezdődött, a bevándorlók azonban többségükben Észak-Európából érkeztek. 1880-tól elsősorban a dél- és közép-európaiak áramlottak be. Ez a helyzet az USA katolikus egyházára is súlyos feladatokat rótt. Mivel ezek az új bevándorlók rendszerint csak alig, vagy egyáltalán nem tudtak angolul, saját anyanyelvükön kellett őket oktatni és gondozni. Az angolul beszélő többség nem törődve azzal, hogy legnagyobb részük hihetetlenül szegény, megvetette és kizsákmányolta őket.

A bevándorlók között talán az olaszok sorsa volt a legrosszabb. A németekkel szemben például szervezetlen csoportokban telepedtek le. Olasz papok és szerzetesek nem kísérték őket. Azért mentek Amerikába, hogy kiszabaduljanak abból a szegénységből és zűrzavarból, amelyben otthon Szicíliában, Nápolyban vagy Calabriában éltek; a nagyvárosok nyomornegyedeiben telepedtek le, ahol csak a legalacsonyabb rendű és a legrosszabbul fizetett munkákhoz juthattak hozzá. Soknak közülük nem is volt szándékában, hogy örökre ott maradjon. Nem akartak mást, csupán egy pár dollárt keresni, hogy kifizethessék adósságaikat, régi hazájukban egy darabka földet vásárolhassanak, és oda húzódhassanak vissza. Elég gyakran azonban még ebben a reménységükben is keservesen csalódtak.

Úgy tűnt, hogy még az Egyház is elhagyta őket. A püspökök jórészt ír születésűek voltak, és azon fáradoztak, hogy bebizonyítsák: a katolikusok is lehetnek jó, angol nyelvű amerikaiak; ezért ezek az újonnan érkezett idegenek kínosan érintették őket.

Hogy ebben a súlyos helyzetben segítséget nyújtson, 1889-ben Francesca Cabrini olasz nővérek egy kis csoportjával New York Citybe érkezett. XIII. Leó pápa (1878--1903) küldte őket.

Franciska egy tehetős lombard parasztcsalád leánya volt. Apját, Agostinót a faluban csak ,,nagy keresztény''-nek hívták. Tizenkét idősebb testvére közül csak néhányan maradtak életben, s őt magát is, mert koraszülött volt, mindjárt a születése után megkeresztelték. A család légköre mély keresztény áhítattal és felebaráti szeretettel átitatott volt.

Franciska kisgyermekkora óta arról álmodott, hogy távoli országok hithirdetője lesz. Ez a kívánság nem puszta kalandvágyból fakadt. Eredetileg Kínába kívánkozott, mivel azonban nem mehetett a Távol- Keletre, hosszú ideig úgy látszott, hogy egyáltalán nincs is szerzetesi hivatása. Ebben az időben Olaszországban még nem volt női missziós kongregáció. Gyenge egészsége miatt a meglevő szerzetek kétszer is elutasították felvételi kérelmét. Tanulni kezdett, és megszerezte a néptanítói oklevelet. Úgy látszott, hogy tanítónő lesz egy faluban, amikor egyszer csak teljesen szokatlan módon mégis megbizonyosodott hivatásáról.

Antonia Tondini asszony és Teresa Galza 1857-ben Lodi egyházmegyéjének támogatásával Codogno városkában lányárvaházat nyitott. A két nő azonban alkalmatlannak bizonyult az árvaház vezetésére: elhanyagolták feladataikat és szüntelenül perlekedtek. A püspök, hogy felelősségük tudatára ébressze őket, megengedte, hogy fogadalmat tegyenek és szerzetesruhát öltsenek. Mivel magatartásukon nem változtattak és csak szégyent hoztak a szerzetes névre, Gelmini püspök és monsignore Serrati, a ház lelki vezetője 1874-ben Francesca Cabrinihez fordult, hogy teremtsen rendet a zűrzavarban. Ő, mivel értett hozzá, hogy megnyerje az árva gyermekek szeretetét és ragaszkodását, csakhamar olyan sikert ért el ápolásuk és nevelésük terén, hogy heten közülük később hozzá hasonlóan szerzetesi fogadalmat tettek. Miután mindkét ,,alapítót'' eltanácsolták a ,,Gondviselés házából'' -- amint az intézetet nevezték --, csakhamar Cabrini anya lett a kicsi, de virágzó közösség feje. Konventet létesített Codognóban, és miután több társnőt talált a szomszédos falvakban, Milánóban megnyitott egy másik házat, ahol otthont rendezett be a tanítónő-növendékek számára.

Cabrini anyában az egészséges emberi értelem született zsenialitással és vállalkozó kedvvel párosult; ez tette lehetővé, hogy a meggondolatlanul alapított és rosszul vezetett ,,Gondviselés házát'' új kongregációvá alakítsa. Nem feledkezett meg missziós hivatásáról sem; felismerte, hogy az intézet csupán provinciális jellegű marad, ha nem sikerül házat alapítania Rómában. 1887-ben jelent meg az Örök Városban mindenféle ajánlás vagy kapcsolat és anyagi eszközök nélkül. Állhatatossága és céltudatossága végül megnyerte ügyének Róma bíboros vikáriusának, Lucio Maria Parocchinak a támogatását, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy ne csak egy házat alapítson a városban, hanem kettőt: egy ,,szabad iskolát'' és egy óvodát.

Amikor a Jézus Szent Szíve missziós nővérek szabályzatát 1901-ben bemutatták XIII. Leó pápának, fellelkesült rajta, és azonnal meg is erősítette a kongregációt. Magánkihallgatása alkalmával azt tanácsolta Cabrini anyának, hogy inkább Amerikába menjen, mint Kínába. Abban az időben a piacenzai Giovanni Battista Scalabrini (1839--1905) püspök már hozzáfogott, hogy olasz papokat küldjön az USA-ba; a pápa figyelmét az olasz bevándorlók nyomorúságos helyzetére és a segítség halaszthatatlan voltára irányította. Scalabrini püspök korábban megkísérelte, hogy megnyerje Franciskát munkatársának. De Franciska csak a pápa ösztönzése után mutatott érdeklődést az iránt, ami később életének fő műve lett.

Már harminckilenc éves volt, amikor Corrigan érsek meghívására megérkezett New Yorkba. Meg kellett állapítania, hogy az érsek nem számított gyors megjelenésére, és hogy az árvaház megalapítására irányuló terve egyáltalában nem találkozott annak egyetértésével és jóakaratával. Cesnola grófnő, a Metropolitan Museum of Art igazgatójának felesége már szerzett egy házat a vállalkozás számára New York egyik előkelő negyedében, az érsek azonban attól félt, hogy a szomszédok ellenvetést tesznek majd amiatt, hogy a közelükben árvaház létesüljön rongyos olasz gyerekek számára. Afelől is aggályai voltak, hogy vajon tudja-e biztosítani az árvaház fenntartásához a szükséges pénzt. Cabrini anyának azonban végül sikerült elnyernie beleegyezését egy kísérlethez. Azzal, hogy állandóan kért Krisztus szegényei számára, társnői segítségével sikerre tudta vinni az árvaház tervét. Cabrini anya most már el tudta helyezni az árvaházat New York peremkerületében.

1892-ben pedig megalapította a Kolumbus kórházat. Valamennyi kórház, amelyet később más helyeken alapított, ugyanezt a nevet viselte.

1909-ben Cabrini anya megkapta az USA állampolgárságát. Bár fő érdeklődése az Egyesült Államokban élő olaszokra irányult, munkáját nem korlátozta csak az ő támogatásukra, hanem új alapításokat hozott létre Közép- és Dél-Amerikában, Franciaországban, Spanyolországban és Angliában is. Néhányat közülük elsősorban azzal a céllal nyitott meg, hogy utánpótlásról gondoskodjon amerikai alapításai számára. Kongregációjának fő működési területe volt az USA-ban New York, New Orleans, Chicago, Denver, Seattle és Los Angeles. A Szent Szív hithirdetőinek fő tevékenysége iskolák, árvaházak és kórházak megnyitásából állt; sok nővért állítottak a szegénygondozás munkájába is. A coloradói Denver körüli bányavidéken gyakran a bányákba is leszálltak, hogy meglátogassák és tanáccsal lássák el az ott dolgozó olaszokat. Gyakran lehetett velük találkozni a Sing-Singben, New York nagy fogházában is, ahol a halálraítélteket vigasztalták.

Élete folyamán Cabrini anya hatvanhét házat alapított, és amikor 1917. december 22-én Chicagóban meghalt, konventjeiben 1.500 volt a nővérek száma, 5.000-nél több árva gyermek állt a nővérek oltalma alatt, és több mint 100.000 beteget kezeltek kórházaiban. Halála után Svájcra és Ausztráliára is kiterjesztették a kongregáció hatáskörét. 1964-ben a nővérek száma 3.500 volt. Cabrini anyát 1938-ban boldoggá, 1946. július 7-én szentté avatták. Ő volt az első nő az USA-ban, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott.

Szent Spiridion     püspök és hitvalló,† ~349       


Szent Zénó     vértanú, † 304   

Szent Julianna vértanúnő

Gazdag szülők gyermeke volt Nikomédiában. Szülei pogányok voltak. Amikor szépsége kezdett kibontakozni, és jó erkölcsei megmutatkozni, egy császári hivatalnok: Eleusziosz, nagyon korán eljegyezte őt. A házasságot későbbre tervezték, ha a kislány felnő. Időközben Julianna hallott Krisztus hitéről, hitt Benne és titokban keresztény lett. Atyja erről nem tudott, anyja közömbös volt a vallás iránt. Amikor már eljött a házasság ideje, Julianna elutasította, hogy pogánnyal házasságra lépjen. Atyja előbb hízelgéseivel akarta más belátásra bírni, aztán a veréshez folyamodott, amíg ki nem fáradt. Aztán rábízta vőlegényére, hogy tegyen vele, amit akar. Mivel helytartó volt, ítélőszéke elé állította a leányt. Hat katona ütlegelte kifáradásig, de Julianna mindezeket békében tűrte. Hajánál fogva felfüggesztették sok ideig, aztán börtönbe vetették. Eztán tüzes kemencébe került, de könnyei eloltották a tüzet. Végül kard által nyerte el a vértanúságot 304-ben. Látván kínjait és állhatatosságát, 500 férfi és 130 nő hitt Krisztusban és lett keresztény. Ezért mindnyájukat lefejezték.


JUNIPERUSZ testvér (+1258)
A Ferences Martyrologium így foglalja össze Juniperusz testvér kiválóságait: Kitunt csodálatos egyszeruségével, alázatával, türelmével, önmaga és a világ megvetésével, életszentségével és a gonosz lelkek fölötti hatalmával. Szent Ferenc szerint pedig ez a testvér eljutott a türelem erényének tökéletességére s mindig tudatában volt kicsinységének. Nagy vágy élt benne Krisztus követésére a kereszt útján. A Fioretti „Függelékében” több fejezet szól Juniperusz testvérrol, aki megfutamítja az ördögöket, magát alázatosságból gyakran nevetségessé teszi, hogyan ítélik egy alkalommal akasztófára az ördög mesterkedése folytán, de fölismerik, hogy o „Szent Ferenc legszentebb testvéreinek egyike”, így megmenekül a haláltól. Talán a legmeghatóbb a róla szóló legendás történetek közül az, melynek címe: Miképpen vágta le fráter Juniperusz egy sertés lábát csak azért, hogy azt egy betegnek adhassa. Akkor a testvér Porciunkulában lakott. Meglátogatta egyik beteg rendtársát, s mikor az kifejezte kérését: milyen jólesne neki egy disznócsülök, a testvér azonnal kiszaladt az erdoszélre, ahol a konda legelt, rávetette magát egyik sertésre, levágta annak lábát, majd ízletesen elkészítve feltálalta a betegnek. De amikor a disznó gazdája ezt megtudta, nagy haraggal jött és szidta a barátokat: Tolvajok, csalók, zsiványok! Levágtátok a disznóm lábát! Amikor Szent Ferenc is odajött a nagy lármára, ígérte a gazdának, hogy megtérítik a kárát. Aztán kiderült: Juniperusz volt a tettes. Szent Ferenc ráparancsolt, menjen a gazda után, vallja meg bunét és ígérjen megfelelo kártérítést. Juniperusz utol is érte az embert; az eleinte dúlt-fúlt a haragtól, de a testvér olyan nagy szeretettel magyarázta el neki, hagy o ezzel egy betegnek örömet szerzett, hogy végü1 az ember a megsérült disznót leölte, megsütötte és elvitte a barátokhoz az Angyalos Boldogasszony klastromába.
Ezután mondotta Szent Ferenc, utalva Juniperusz nevére (Ginepro: boróka):
„Adná Isten, hogy az ily Juniperuszokból egész erdore valóm volna!” Egyik egyházatya a szentek egyes cselekedeteire vonatkozóan leszögezi: Inkább csodálandók, mint utánzandók. Ez áll Juniperusz tettére is. Különösen, ha a másik erkölcsi elvet figyelembe vesszük: a cél nem szentesíti az eszközt - másképpen: nem szabad rosszat tennünk, hogy abból jó származzék. Juniperuszt naivsága és jószándéka menti.

Imádság:

Istenünk, te Juniperusz testvért, Szent Ferenc hu társát alázattal, testvéri
szeretettel és csodálatos egyszeruséggel tuntetted ki. Add, hogy mi is gyermeki
lelkülettel szolgáljunk neked, s ígéreted szerint elnyerjük a mennyek országát.
Krisztus, a mi Urunk által.

CANISIUS SZENT PÉTER
+Nijmegen, 1521. május 8. *Fribourg, 1597. december 21.

,,Úgy tetszett végtelen jóságodnak, Szent Atya és örök Főpap, hogy bensőségesen kérleljem apostolaidat, akiket a vatikáni bazilikában tisztelnek, és akik kegyelmeddel olyan nagy csodákat műveltek: adjanak a pápa apostoli áldásának állandó hatóerőt. Nagy vigasztalást éreztem és kegyelmed jelenlétét, amelyet Te az ő közbenjárásukra nekem adtál. Ők is megáldották és jóváhagyták németországi küldetésemet, és úgy éreztem, hogy nekem, aki hozzájuk hasonlóan apostollá lettem Németország számára, jóságos pártfogásukat ígérték. Te tudod, Uram, milyen nagyon és milyen sokszor rám bíztad éppen azon a napon Németországot, amelynek állandóan gondját kell viselnem, s amelyért minden erőmet mozgósítanom kell. Vágytam Németországért élni és halni, hogy így a németek angyalával (Szent Mihállyal) együtt dolgozzam.''

Peter Kanijs ezt jegyezte be lelki naplójába 1549. szeptember 2-án. III. Pál pápa fogadta őt az Angyalvárban, aztán a Szent Péter- templomban az apostolfejedelem sírjánál az ő áldásáért imádkozott. Abban az órában világosan látta életfeladatát. És amit akkor érzett, ünnepélyes elismerésben részesült, amikor XIII. Leó pápa ,,Szent Bonifác után Németország második apostolának'' nevezte.

Ami addig a napig történt, előkészület volt. Kanijs Péter ugyanazon a napon született, amelyen Wormsban kimondták Lutherre a birodalmi átkot. Tekintélyes nimwegeni patrícius családból származott. A város akkor a gelderni hercegséghez és egyben a Német Birodalomhoz tartozott. Az ifjú Kanijs atyja akarata ellenére a teológiai tanulmányokat választotta. Kölnben szoros kapcsolatba került tudós és jámbor papoknak egy körével, akik valódi egyházi megújuláson fáradoztak, és elevenen élt bennük a devotio moderna, valamint a német misztika szelleme. 1543 májusában belépett a pár évvel korábban alapított Jézus Társaságba. Előtte Mainzban elvégezte a lelkigyakorlatot Faber Péternél, aki egyike volt Loyolai Szent Ignác első társainak.

Kölnben Canisius körül alakult meg a német föld első jezsuita közössége. A protestantizmushoz húzó Hermann von Wied választófejedelem érsekkel szemben ő lett a vitákban a katolikus papság és a polgárság szószólója. Alig huszonnégy éves korában, 1545- ben háromszor is ő képviselte V. Károly császárnál Köln városának érdekeit. Ebből az alkalomból figyelt föl a fiatal Canisiusra Otto Truchsess von Waldburg bíboros, augsburgi érsek, és magával vitte teológusaként a trienti zsinatra, amikor azt Bolognába helyezték át. 1547 szeptemberében innen hívta Ignác Rómába. 1548 tavaszától 1549 júliusáig Messinában működött, Ignác akkor jelölte ki a németországi munkára. És éppen odafelé utaztában tapasztalta Rómában küldetésének már említett megerősítését.

A következő három évtized során Canisiusnak döntő része volt a hitszakadásban megrendült német egyház újjáépítésében. Mint tanár és hitszónok közvetlenül a katolikusok visszatérítésén munkálkodott.

1566 júniusában Ignác kinevezte az újonnan alapított felsőnémet rendtartomány élére, melyet 1569-ig vezetett. Személyes tekintélye nagyban hozzájárult a hazai utánpótlás megindulásához. A rendi szervezetnek ezzel a kiépítésével Canisius megteremtette a szükséges föltételeket a hatékony és tervszerű munka számára. Ezzel a Jézus Társaság az ellenreformáció átütő erejű tényezője lett.

Canisius személyes hatása még fontosabb volt az egyházpolitikára. Kora katolikus táborának szinte minden fontos emberével személyes kapcsolatban állt, és lényegesen hozzájárult a katolikusok között az új öntudat ébresztéséhez. Egyszerre volt bizalmi embere a katolikus fejedelmeknek és a pápáknak, mindig bevonták a fontosabb egyházpolitikai tárgyalásokba. Terjedelmes reformtervezetei különösen XIII. Gergely idejében voltak döntőek Róma intézkedéseiben. Ezekben a fölterjesztésekben élesen ítélte meg a németországi klérus, sőt a püspökök egy részének magatartását is, gondosabb kiválasztást és jobb képzést követelve számukra. Szorosabb kapcsolatot sürgetett Róma és a németországi egyház között.

Legszélesebb körű hatása Canisius irodalmi műveinek volt. Közülük is első helyen katekizmusa áll, amelyet Luther katekizmusának ellensúlyozására szántak. I. Ferdinánd császár sürgetésére három kiadásban készítette el. A rövid kérdések és feleletek mindegyik kiadásban közös külső formája nem Canisius találmánya ugyan, de ő alkalmazta a legkövetkezetesebben. A katekizmusok nem igénylik a gondolatok eredetiségét, és nincsenek irodalmi ambícióik, mégis Canisius legsikerültebb alkotásai lettek. Még a szerző életében kétszáznál több kiadást értek meg, Európában és a tengeren túl is használták és számos nyelvre lefordították őket. A 19. századig több száz kiadásuk jelent meg.

1580 végén Canisius Fribourgba ment, hogy fölépítse az újonnan alapított kollégiumot. 1590 tájáig mint szónok, s a halálát megelőző utolsó néhány napig mint író is tevékenykedett. A csak töredékekben fennmaradt Lelki napló lezárásának tekintendő Lelki végrendeletét életének utolsó éveiben írta. Ebben Canisius bepillantást enged életébe és fáradhatatlan tevékenységébe.

Kitűnt szilárd hitével, amely szinte teljesen közömbösítette a kívülről rátörő hatásokat. A pápasághoz és az Egyházhoz töretlenül hű maradt. Világosan látta kora gyakorlati egyházi életének gyöngeségeit, és szinte példátlan nyíltsággal ki is mondta őket. Ezek a tapasztalatok mégsem tették sem az Egyházat, sem életének bizonyos formáit kérdésessé. A hangsúlyozott egyháziasság a legvilágosabb alapvonás, amely Canisius életét végigkísérte.

Naplójának töredékei azt bizonyítják, hogy ez az Egyház iránti szeretet és hűség ugyanúgy az Istennel való állandó kapcsolatból született, mint ahogy minden más tevékenységét is ez fogta össze és egységesítette. Vallásossága a devotio moderna szellemének megfelelő keresztény humanizmus volt, amelyet a Szentírás és az egyházatyák átfogó ismerete határozott meg. Ugyanakkor lelki életét kitüntető misztikus kegyelmek is kísérték; különösen fontos volt számára egy látomásos Jézus Szíve-kinyilatkoztatás, amelyben fogadalomtételének napján, 1549. szeptember 4-én részesült Rómában.

Noha Canisius hűséges volt feladatához, távol állt tőle minden fanatizmus. Írói nyelve az akkoriban szokásos durva vitákhoz viszonyítva föltűnően szelíd volt, s barátait is igyekezett mérsékletre bírni. Különbséget tett az Egyháztól való tudatos és éppen ezért bűnös elszakadás és a tényleges, de bűnösnek nem mondható elszakadás között, amikor az Egyházát elhagyó ember nem volt eléggé tudatában annak, hogy valójában mit tesz. Rómával szemben is hangsúlyozta meggyőződését, hogy a protestánsok többségének esetében nem lehet bűnös elszakadásról beszélni.

Canisius jelentőségét elsősorban abban kell látnunk, hogy világosan fölismerte a kor helyzetéből adódó feladatokat, és megvolt a képessége, hogy ezeknek a nagyon változatos feladatoknak fáradhatatlan buzgalommal megfeleljen. Közben tudatosan lemondott saját terveiről és személyes céljairól, s teljesen eggyé lett a kapott feladattal. Az Egyházban lévő visszaélések és saját táborának renyhesége sokszor ilyen panaszra fakasztotta: ,,Péter alszik, Júdás virraszt!'' Ennek ellenére semmi jelét sem találjuk nála a csüggedésnek vagy a kétségbeesésnek. Gyakran sikerült bátorságot öntenie a rettegőkbe. Bizakodásának titka szilárd hite volt, amint az kitűnik a következő levéltöredékből: ,,Sok ember félelme nagyobb a kelleténél, mert emberi segítséget keres és nem istenit, s az Egyház problémáira is kétségbeesésben és nem szent bizakodásban keresi a segítséget.'' Itt megmutatkozik igazi nagysága: tudatában volt, hogy látszólag feleslegesen és eredménytelenül kell dolgoznia. Mégis kitartott a munkában mindvégig hűen és fáradhatatlanul, valósággal életét áldozta érte.

Halála után rövidesen megindult az első német jezsuita tisztelete a német rendtartományban, Svájcban, Tirolban és a délnémet területen. Katekizmusa révén még az egyszerű nép körében is olyan elevenen maradt meg emlékezete, hogy a 19. századig maga a ,,Canisius'' név a katekizmust jelentette. Már 1614-ben megjelent első nyomtatott életrajza Matthaus Rader tollából. Ezt követte 1616-ban Sacchini életrajza, amelyet később is nagyra értékeltek. A hamarosan megindult boldoggá avatási eljárást megszakította a jezsuita rend eltörlése, így csak 1864-ben sikerült boldoggá avatni. XI. Pius pápa 1925-ben szentté avatta, s egyúttal egyháztanítóvá emelte. A szent teste a fribourgi Szent Mihály-templomban nyugszik.

Ünnepét 1926-ban vették föl a római naptárba, április 27-re. 1969- ben áthelyezték halála napjára, december 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Bárhova érkezett Canisius Péter, elszomorította a hívők vallási tudatlansága, és emiatt gyakran kifakadt a hanyag papok ellen. Egyszer a prédikációjában nevével játszva (canis = kutya) azt mondta, az evangélium hirdetőjének nem szabad az ige szolgálatát elhanyagolnia, nehogy néma kutyának nevezze a próféta (Iz 56,10), mert nem tud ugatni. Ő azért jött, hogy őrködjön és ugasson, és minden papnak így kell fölfognia saját hivatását.

Amikor Canisius teológiaprofesszor és rektor volt az ingolstadti egyetemen, különleges feladatok elé állította őt hivatala. Gyakran kénytelen volt elsimítani és helyrehozni rendezetlen ügyeket, adósságokat. Egy diák éjszaka lövöldözött az utcán, és fölverte álmukból a tiszteletreméltó polgárokat, egy másik megsebesített valakit a tánchelyen -- a rektornak kellett a fölháborodottakat lecsöndesítenie, és a bajcsinálókat megleckéztetnie. De a professzorok is számos tennivalót adtak. Mindig Canisiusnak kellett helyreállítania a békét. Canisius Péter lelkipásztori munkájáról eleven tájékoztatást ad egy korabeli híradás: Ingolstadtban akkora tömeg gyűlt össze prédikációira, hogy sokan az ajtón kívül rekedtek, és kénytelenek voltak az ablakon át hallgatni szavait. Bécsben először csak tíz hívőnek kezdett prédikálni; később már a város egyik templomába sem fértek be hallgatói, és szinte még a Szent

István-dómot is szétfeszítette a szorongó tömeg. Amikor Regensburgban prédikált, Dél-Németország püspökei a lába előtt ültek. A wormsi császári dómban megérkezése után azonnal a szószékre kellett mennie. Amikor Kölnben egy beszéd után el akarta hagyni a dómot, úgy körülvette a nép, mintha király lett volna. Oybin bei Zittauban lecsitította a kolostor birtokának bérlőit. Állt a prágai dóm szószékén, előadásokat tartott Krakkóban, majd ismét Strassburgban. Amikor prédikálni kezdett Augsburgban, nem volt ötvennél több hallgatója; néhány hónap múlva már kilencszázan tértek meg.

Sok irigye volt, ellenfelei gúnnyal és rágalmazással próbálkoztak. Elnevezték szerzeteskutyának, istenkáromlónak, a pápa szamarának, szélhámos csalónak. Az 1566. évi birodalmi gyűlés idején kormot öntöttek szenteltvíz-tartóiba. Böjti időben sült pecsenyét kínálgattak a templomba menőknek, beszéde alatt követ dobáltak a templomba. Péter egyetlen válasza ez volt: ,,Benedictus Deus! -- Legyen áldott az Isten!'' Rendtársainak ezt írta: ,,Szeressük azokat, akik üldöznek és rágalmaznak bennünket. Bárcsak jobban szeretnénk őket, mint ahogy ők minket gyaláznak!'' A ránk maradt prédikációiban Péter sohasem használt olyan kifejezéseket mint tévtanító, protestáns vagy luteránus. Tisztelettel ,,új tanítókról'' vagy ,,új világról'' beszélt.

Amikor halálos ágyán feküdt, utolsó erejével a szentolvasót imádkozta. Rendtársai, akik körülvették ágyát, meghatottan imádkoztak vele együtt. Miután elhangzott az utolsó Üdvözlégy, Canisius kissé fölemelkedett, szent csodálkozással a szoba egyik helyére nézett, kezével odamutatott, és azt mondta: ,,Látjátok, látjátok?'' Az ott állók semmit sem láttak. A haldokló azonban teljes pompájában látta a Szent Szüzet, aki hűséges szolgáját hívta.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Péter áldozópapodat erényekkel és tudással vértezted föl, hogy megvédhesse a katolikus hitet, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy akik még keresik az igazságot, mindnyájan rád találjanak, néped pedig hűségesen kitartson neved megvallásában!

Szent Tamás     apostol, † 70 után       


Szent Temisztoklész vértanú

A líciai Myrából származott. Először juhok pásztora volt. Abban az időben Décius császár keresztényüldözést rendelt el. A város parancsnoka kereste Szent Dioszkoroszt, de ő elrejtőzött. Amikor a pásztor Temisztoklésznél érdeklődött iránta, kereszténynek nevezte magát és ezért a helytartó elé vitték. Hitét megvallva, sok kínzás után lett Krisztus vértanúja 251-ben.

Szent Domonkos     hitvalló, † 1073       


Szent Filogon püspök

Fiatal korától tanulmányozta a szent könyveket és nagy jártasságot szerzett bennük. Először, mint ügyvéd szerzett magának megbecsülést. Jogi jártasságával sok jót tett az özvegyek és árvák ügyeiben való eljárással. Ítéletei igazságosak voltak. Nős ember volt és egy leánya született. Felesége halála után 318-ban Antiochia püspökévé tették. A keresztényüldözés abban az időben alábbhagyott, de nagyobb baj fenyegette az Egyházat: az ariánus tévtanítás terjedése. Filogon, mint jó pásztor, a maga bölcsességével is lecsendesítette a felkavart vihart. Ezért Aranyszájú Szent Jánostól is dicséretet kapott. Békében halt meg 323 körül.


Istenhordozó Szent Ignác vértanú

A hagyomány szerint ő volt az, akit Jézus, mint gyermeket megáldott és az emberek elé példaképül adott. (Mt. 18,3-) Szent János apostol tanítványa, majd Szent Péter második utóda volt az antiochiai püspökségben. 40 esztendeig kormányozta lelki nyáját, jó példát adva nekik az erényes életben. Domicián császár üldözése alatt késznek mutatkozott a vértanúi halálra. Traján császár uralkodása alatt a hit terjesztése és megvallása miatt bilincsekbe verve vitték Rómába. A nép mulattatására Kolizeában vadállatok elé dobták. A Rómába vezető úton 7 levelet írt a különféle egyházközségeknek, tanító és intő célzattal. A római keresztények már várták jövetelét. Sokan eléje mentek, hogy lássák és épüljenek rajta. A városba érve haladéktalanul a cirkuszba vezették. A kiéheztetett vadállatok ketreceikből minden oldalról rárohantak. Úgy felfalták, hogy csak néhány csont maradt belőle. Szavai szerint a vadállatok foga őrölték meg őt mint Krisztus gabonáját, hogy fehér kenyér legyen belől. Ez 107. december 20-án történt.


LEÓ testvér (+1271)
Ahogy az Úr Jézusnak Szent János, úgy Szent Ferencnek Leó testvér volt a kedvence. Egyszerusége, gyermeki lelkülete miatt szerette ot a szent s gyakran nevezte „Isten juhocskájának” (Pecorello di Dio). 1210 után csatlakozott Szent Ferenchez. 1220-21-ben biztosan a Porciunkulában lakott. Ferenc társaságában találjuk, amikor Fonte Colombo-ban a Regulát írta, ott volt o is Rómában 1223-ban, amikor III. Honorius a Regulát jóváhagyta. Neki magyarázta el a szent, miben áll a tökéletes örvendezés (Fior. 8.), vele végezte a szent rendhagyó módon a zsolozsmát (Fior. 9.). Amikor Szent Ferenc az Alverna hegyére megy, a három kiválasztott társa közül csak Leónak engedte meg, hogy magányában felkeresse, neki tárta fel Isten titkos szavait, melyeket az erdoben ima közben hallott, neki „valamennyi társa közül a legegyszerubbnek, legártatlanabbnak mondta el a sebhelyek titkát”, neki engedte meg, hogy lássa, sot megérintse sebeit s hogy fájdalma enyhítésére bekötözze azokat; Leó kísérte vissza az Angyalos Boldogasszony kolostorba (Szt. Ferenc Sebhelyeinek Tört.). Az alvernai tartózkodás közben a testvért kísértések gyötörték. Kérte atyját, adjon neki valami írást, mely tole származik, akkor le fogja gyozni a kísértést. Ferenc diktált is egy áldást, melynek szövege megmaradt, nagy tau jelet írt a lapra, s ezt a lapot a testvér késobb is mint ereklyét orizte. Egy rövid levél is maradt Leó testvérnek a szenttol, tele gyengédséggel. Szent Ferenc halála után Leó testvér a ferences hagyomány egyik legfobb orzoje és továbbadója. A késobbi rendtagok közül többen tole tanulták meg az igazi ferences szellemet, elbeszélései nyomán nyíltak ki a Fioretti legszebb virágai. 1271-ben halt meg: Szent Ferenc sírja közelében van eltemetve. Leó testvér Alvernán többször is megfigyelte atyját, amint imába marült s néha lebegett a föld fölött. Egy ilyen alkalommal, amikor a szent csak olyan magasra emelkedett föl a földrol, hogy elérhette, lábujjhegyen odasurrant, átölelte és csókkal borította lábait, s közben könnyeket hullatva fohászkodott: „Istenem, könyörülj rajtam, szegény bunösön, és e szent ember érdemei által engedd, hogy megtaláljam kegyelmedet.” (A szent Sebhelyek tört.)

Imádság:

Istenünk, te Leó testvérnek, Szent Ferenc legkedvesebb társának megadtad,

hogy szeráfi atyja sebhelyeinek elso tanúja legyen. Segíts bennünket,
hogy példájára Szent Ferenc nyomdokain járva Krisztus hu követoi legyünk. A
mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Ozmund     püspök és hitvalló, † 1099   

Szent I. Anasztáz     pápa és hitvalló, † 401       

Szent Bonifác vértanú

Rómában élt egy Aglaeis nevű asszony, akinek szolgája volt Bonifác. Fiatal volt és szép, a háznak és a vagyonnak volt őrzője. Ugyan akkor úrnőjével tisztességtelen életet éltek. Jólelkű, sokat segítő ifjú volt, és sokat imádkozott, hogy ebből a bűnös viszonyból kiszabaduljon. Abban az időben Dioklécián császár keresztényüldözése javában folyt. Aglaeis rádöbbent bűnös életére, és az élet utáni számadásra. úgy gondolta, hogy életét megjobbítja és tisztelni fogja a Krisztusért meghalt vértanúkat. Megkérte Bonifácot, hogy szerezzen neki vértanú-ereklyét Bonifác, aki szintén magába szállt, többedmagával útnak indult. Tarzusba érve látta a keresztényeket, akik hitük miatt embertelen kínzásokat szenvedtek. Megrendü1ve, áhítattal csókolgatta láncaikat, segített viselni szenvedéseiket. A pogányok észrevették, hogy keresztény, elfogták és kínozni kezdték. Éjjel lefelé függesztették, verték, forró olajba dobták. Mivel mindenben sértetlen maradt, karddal levágták fejét. Így nyerte el a vértanúságot 290. december 19-én. Társai elvitték vértanúi tetemét úrnőjének. Úrnője ezután még 13 évet élt nagy vezeklésben és szentül halt meg.


Irgalmas Szent Bonifác püspök

Szentünk az etruriai területről származott Itáliából. Gyermekkorától vonzódott a szegények segélyezéséhez. Később Bonifácot Terentin város püspökévé tették Itáliában. Püspöksége nagyon szegény volt, egyedüli jövedelme a szőlőből volt. Ennek ellenére is elégedett volt, nem kereste a hasznot, önzetlen volt egész életében. Sok csodát téve halt meg a VI. században.


Szent Gergely püspök

A jámbor Agapiosz és Teodotia szülők fia, jámborságban és istenfélelemben lett nevelve. Milánóban született és később az ottani egyház diakónusaként szolgált. Amikor 528-ban Elezboi etióp király legyőzte az omiriti királyt Dunaadat, kérte Aszteriosz pátriárkát, hogy küldjön neki megfelelő jó pásztort az omiriti püspöki székre e1sőbb kinyilatkoztatásra Aszteriosz omiriti érsekké szentelte Gergely diakónust. Tatárban, az omiriti királyság fővárosában, dél Arábiában, Gergely sok embert térített Krisztus hitére. Templomokat épített számukra. Még életében csodatevő erőt kapott Istentől. 3 éves főpásztori szolgálat után békében hunyt el 552-ben, december 19-én.


Szent Illés és vértanútársai

Mindhárman Egyiptomból származtak. Keresztények voltak, Isten iránti buzgóságból látogatták a hitük miatt bebörtönzött szenvedőket és gyógyították sebeiket. Egy alkalommal Kilikiába látogattak, és Aszkalon város bejáratánál a dühös őrség feltartóztatta őket, majd Firmiliánusz fejedelemhez kísérte. Bátran kereszténynek vallották magukat, és ezért kínzásokat szenvedtek. Áriszt utána elégették, Proboszt karddal fejezték le. Végül a kínzások után szent Illést is karddal fejezték le. Mindnyájan 308-ban szenvedtek vértanúságot.


Szent Neméziusz     vértanú, † 250


BOLDOG V. ORBÁN pápa
*Grisac, 1310 körül. +Avignon, 1370. december 19.
Grimoardi Vilmos -- így hívták V. Orbánt pápává választása előtt -- a dél-franciaországi Grisac várában született. Nemesi szülei szerető szigorúsággal egyszerű életre nevelték. A fényűzés és a pompa korában, környezete látható bosszúságára egész élete folyamán hű maradt egyszerű életviteléhez.

Vilmos belépett a chiraci bencés kolostorba. Csakhamar felfedezték tehetségét s elküldték Toulouse, Montpellier, Avignon és Párizs egyetemére. Mintegy harminckét évesen elnyerte a doktori fokozatot, majd több egyetemen tanított kánonjogot. Elöljárói végül megbízták, hogy alkotó erejét állítsa az egyházkormányzat szolgálatába. Clermont és Uzčs általános helynöke volt. 1352-től az auxerre-i Szent Germain, 1361-től pedig a marseille-i Szent Viktor kolostor apátja volt.

A pápák -- különösen VI. Ince (1352--1362) -- többször bíztak rá különleges feladatokat Itáliában. Egy ilyen útja alkalmával éppen Nápolyban tartózkodott, amikor, 1362. szeptember 28-án az a meglepetés érte, hogy megválasztották az Egyház legfőbb pásztorává. V. Orbán néven november 6-án szentelték püspökké és koronázták meg Avignonban. Koronázása nem a szokásos pompás külsőségek között ment végbe. Alázatos egyszerűségében megőrizte szerzetesi ruháját és életét is.

Az Egyház legfőbb pásztorai mintegy hetven éven át (1305-től, illetve 1309-től 1376-ig) az Örök Várostól és az apostolok sírjaitól távol, Avignonban éltek. Többek között a pápák pénzügyi gazdálkodása a ,,babiloni száműzetésben'' (a pápai udvarhoz elengedhetetlenül hozzátartozott a költséges pompakedvelés) nemcsak az egyszerű embereket keserítette el, hanem a püspököket és más papi méltóságok viselőit is. Elidegenítette továbbá a francia királynak az avignoni pápákra nehezedő keze az Egyház fejét más országok híveitől, és jelentősen meglazította kölcsönös kapcsolatukat. A francia udvar mértéktelenné vált követeléseiben és befolyásában.

V. Orbán jelentősen és előnyére eltért az avignoni pápák megszokott képétől. Alig lépett hivatalba, célratörő energiával avatkozott be az Egyházban tapasztalható visszaélések ellen, különösen a papi hivatalok és méltóságok harácsolása, s egyes személyeknek ezzel kapcsolatos jövedelmei ellen. Reformtörekvéseit választékos dicséretekkel magasztalta Petrarca (1304--1374), a költő és humanista.

Az új, egész életmódjában szent életű pápa felé csakhamar őszinte jóakarattal fordultak a hívők; a pápa ugyanis kikelt a pápai hivatalok megvesztegethetősége ellen, és utasította hatóságait, hogy a kérelmező személyére való tekintet nélkül dolgozzák fel a benyújtott folyamodványokat. A jótékonyság és a személyes jámborság magától értetődő volt számára. Különösen a tudomány művelésének szentelte magát. A pápai könyvtárt a könyvek leltározásával rendezte és áttekinthetővé tette. Az egyetemek hamarosan tapasztalták élénk érdeklődését és hathatós segítségét; Párizs, Avignon, Toulouse, Bologna és Montpellier egyaránt. 1365-ben megerősítette a bécsi egyetem alapítását. Számos rászoruló tanulónak nyújtott ösztöndíjat és mindenféle más módon is segítette őket. Főpapságának legjelentősebb tette az az elhatározás volt, hogy visszatér Rómába. Az ezzel járó nehézségek nem voltak csekélyek. Nem lehetett azt mondani, hogy az Örök Város és politikai viszonyai hívogatóan hatottak volna, bár egy római küldöttség sürgetően hívta. Róma egy hatalmas rommező elszomorító képét nyújtotta. Főtemplomai: a Lateráni bazilika és a Szent Péter templom, valamint a pápai paloták félig romokban hevertek. Forradalmi nyugtalanság rendítette meg a lakosságot, és így nem volt várható valami kellemes ott-tartózkodás. Az Egyházi Államot Albornoz bíboros[20] erélyes fellépése mentette meg a felbomlástól.

Bátorító szavakban sem volt azonban hiány. Petrarca megragadó levelet írt az ,,özvegy Róma'' nevében. Svéd Szent Brigitta (lásd: A szentek élete, 365. o.), aki 1350-től Rómában élt, nem fáradt bele, hogy visszahívja a pápát Rómába. IV. Károly császár (1355--1378) személyesen járt el Avignonban, hogy a pápát visszatérésre késztesse.

1367. április 30-án V. Orbán kíséretével együtt elhagyta Avignont, Marseille-ben hajóra szállt, és Genován át Corneto kikötőjébe utazott, ott várta Albornoz bíboros június 3-án. Lelkes ujjongás fogadta a szentatyát. Boldog Colombini János (1300 körül--1367) a jezuáták alapítója, övéivel együtt szintén elébe vonult Cornetóig. A nyár folyamán V. Orbán Viterbo várában maradt; abban a városban, amely már szeptemberben felkeléssel fenyegette a pápát.

Október 16-án megtörtént az ünnepélyes bevonulás Rómába. V. Orbán beköltözött a nyomorúságosan helyreállított Vatikánba.

IV. Károly császár még ebben a hónapban az Örök Városba érkezett és a pápa császárnévá koronázta IV. Károly hitvesét, Erzsébetet. A császár nem avatkozott bele hatékonyan a zűrzavaros római állapotokba, és dicstelenül indult haza, a pápa pedig elégedetlenül maradt vissza Rómában. V. Orbán mellől hiányzott az augusztus 22-én elhunyt Albornoz bíboros rendező zsenije, pedig most különösen szüksége lett volna rá, hogy le tudja győzni a nehézségeket. Nem talált hasonló képességű segítőt.

A császár túl nagy csalódást okozott a pápának, Perugia fellázadt, az Egyházi Államban zsoldos bandák garázdálkodtak, Bernabň Visconti, aki Milánóban békét ígért, nem akart kitartani a megállapodás mellett.

A szentatya a szülőföldjére vágyott; döntően hatott rá az Anglia és Franciaország közt újból kitört szerencsétlen háború, amelyet meg akart akadályozni. Szent Brigitta és Petrarca keserű szavai közepette a pápa 1370. szeptember 5-én hajóra szállt Cornetóban és újra Avignonba ment, de december 19-én, három hónappal később meghalt. Utóda, XI. Gergely Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.) biztatására és támogatásával 1378-ban költözött vissza Rómába.

Külsőleg tekintve V. Orbán nem ért el sikert. Tiszta jelleme mindig jót akart, és elsősorban az a kívánsága indította az Avignonba való visszatérésére, hogy békét teremtsen Anglia és Franciaország között.

IX. Pius 1870. március 10-én boldognak jelentette ki, és ezzel megerősítette azt a tiszteletet, amely a halála után hamarosan az osztályrésze lett. [20] Albornoz, Aegidius Alvarez (Cuenca, 1300 körül--Viterbo 1367):

a spanyol királyi család sarja.1337-ben Toledo érseke lett, de Péter királlyal támadt viszálya miatt 1350-ben Avignonba menekült. Bíboros lett és VI. Ince, majd V. Orbán küldötteként -- mivel kiváló katona és diplomata is volt -- rendet teremtett egy kis időre Itáliában. Az Egyházi Állam 2. alapítójának is nevezik, mert törvénykönyve 1816-ig érvényben maradt.

Szent Polyeukt és Timoteus vértanúk

Polyeukt keszariai származású volt. Hazájában nagy sikerrel hirdette az evangéliumot, és sok hitetlent vezetett el a bálványimádásból a keresztény hitre. Ezért megkötözték, börtönbe zárták. Állhatatossága miatt egész testét vaskarmokkal szaggatták, állkapcsát eltörve égő kemencébe dobták.

Ugyanakkor az afrikai Mauritániában szintén sikerrel hirdette a kereszténységet Timoteus diakónus. Ezért börtönbe vetették, éhséggel, szomjúsággal gyötörték. Hiábavaló kísérletek után, hogy áldozzon a pogány isteneknek, máglyán elégették. Mindketten a IV. század kezdetén szenvedtek.


RUFINO testvér (+1270)
Szent Klára unokatestvére, tehát elokelo családból származott. 1210 után hamarosan csatlakozott Szent Ferenchez. A szeráfi atya úgy nyilatkozott róla, hogy o a világ egyik legjámborabb szerzetese. „Nem haboznék ot - mondta -még életében Szent Rufinonak nevezni. Lelke ugyanis annyira megszilárdult a kegyelem állapotában, hogy Jézus Krisztus már a szentek sorába iktatta a mennyekben” (Fior. 31). Egyszer a gonosz lélek megkísértette: nincs az üdvösségre kiválasztottak között, hiába minden jámborkodása. O nem merte lelki állapotát feltárni Szent Ferenc elott, de az tudott mindenrol. Megmagyarázta neki, hogy mindez az ördög kísértése. Szavai megnyugtatták Rufinot (Fior. 29). Máskor a szent prédikálni küldte Assisi egyik templomába. Rufino mentegetozött, nincs neki ehhez tehetsége. Akkor a szent megparancsolta, hogy egy szál alsónadrágban menjen prédikálni. Rufino engedelmeskedett. Ferenc azonban csakhamar leikiismeretfurdalást érzett, s hogy a dolgot jóvá tegye, o maga is hasonló öltözetben ment Rufino után s betérve a templomba, ahol Rufino prédikált, olyan meghatóan beszélt Urunk megaláztatásáról, szenvedésérol, hogy az elobb még neveto hallgatóság sírni kezdett. Azok közé tartozott, akik látták Szent Ferenc testén a sebhelyeket, sot egy alkalommal meg is érintette az oldalsebét. Rufino testvér „egy ízben a szent keblébe mélyesztette kezét, hogy azt megdörzsölje. Ekkor sikerült megérintenie a drágalátos sebhelyet. Isten szentje az érintésre eros fájdalmat érzett, és a kezet eltaszítva magától, így kiáltott fel: Az Úr legyen neked irgalmas!” (I Cel 95). 1270-ben halt meg Assisiben s a szent sírja közelében temették el.
Szent Ferenc így írta le, ki a jó kisebb testvér:
„A jó kisebb testvér az, aki egyesíti magában a szent testvérek erényeit: Bernát testvér hitét, ... Leó testvér egyszeruségét, tisztaságát,... Angelo testvér udvariasságát,... Rufino testvér erényes és szüntelen imádságát, aki szüntelenül imádkozott: akár aludt, akár dolgozott, lelke mindig az Úrral volt.” (A tökéletesség tükre 85.)

Imádság:
Istenünk, te Szent Ferenc hu társát, Rufino testvért az életszentségre vezetted.
Add, hogy kegyelmeddel és elso ferences testvéreink példájára mi is eljussunk
az életszentségre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Dezső     hitvalló, † ~700       


Szent Florosz püspök

Florosz, Jusztin, Tiberiosz és Maurikiosz császár uralkodása alatt élt a VI-VII. században. Szüleitől jó nevelést kapott. Belépett a császári udvar szolgálatába, és patrícius rangot kapott. Megnősült és gyermekei születtek. Felesége és gyermekei halála után, elhagyta az udvari szolgálatot és mindenben a gondviselés jelét látva, lelkével akart törődni. A főváros közelében az Anapl hegyén élt vezeklő életet. Szent életéért a kappadókiai Aminsz város püspökévé szentelték. Mint jó pásztor, híveit megtartotta az igaz hitben és oktatta őket Isten parancsainak megtartására. A VII. században hunyt el.


MASSEO testvér (+1280)
Szent Ferencnek az elso 12 társa mellett volt négy bizalmas társa, akik az elsok után csatlakoztak hozzá: Masseo, Rufino, Leo és Juniper testvér. Marignanoi Masseo* testvér szép termetu, jó modorú, kedves egyéniség. A Fioretti így jellemzi: „Masseo szerény és nagyon szent életu testvér volt, gyönyöruen tudott a jó Istenrol beszélni, s ezért Szent Ferenc igen szerette.” Masseo Ferenc mellett fokozatosan ismerte fel a szentet. A Fioretti 10. fejezetében felteszi a kérdést: Miért éppen téged követ mindenki? A szent felelete gyönyöru tanúságtétel mély alázata mellett. A sienai úton pedig nem érti Szent Ferenc egyes cselekedeteit. De megtudja, hogy Ferenc belelát titkos gondolataiba is, és világossá válik elotte, hogy a szentet mindenben az isteni bölcsesség lelke irányítja (Fior 11. f). Ferenc néha próbára teszi követoi alázatosságát és engedelmességét: Masseo kiállja a próbát (12. f.). A következo fejezetben Ferenc fönséges tanítást ad az isteni gondviselésrol és a szegénységrol (Étkezés a forrásnál). Masseo annyira lelkesedik az alázatosság erényéért, hogy kész érte megválni szeme világától is (Fior. 32.). A Martyrologium erényei közt említi alázatosságán kívül imádságos lelkületét, a könnyek adományát, önmegtagadó életét. 1216-ban Ferenc atyjával ott volt Perugiában, amikor a pápa a porciunkulai búcsút engedélyezte. Hosszú élete alkalmat adott neki arra, hogy az újabb nemzedéknek elmondja a Szent Ferenc társaságában átélt eseményeket, melyek jórészt olvashatók a Fioretti-ben. Halála után az assisi bazilikában temették el.
„Krisztus csodálatra méltó szolgája és követoje, Szent Ferenc átyánk mindenben tökéletesen Mesteréhez akart hasonlítani. Ezért mint az Üdvözíto, aki az evangélium elbeszélése szerint kettesével küldte elore tanítványait azokba a városokba, ahova menni készült, Ferenc is párosával küldte tizenkét társát Isten szavának hirdetésére... O maga Masseo testvér társaságában Franciaország felé indult.” (Fioretti 13.)

Imádság:

Istenünk, te Szent Ferenc hu társát, Masseo testvért számos erénnyel, különösen az alázattal és engedelmességgel tuntetted ki. Segíts bennünket, hogy példájára téged mindennél jobban keressünk és az erények gyakorlására lankadatlan buzgósággal törekedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Mihály hitvalló

Jeruzsálemi születéstű volt. Istenfélő szüleitől jó nevelést kapott. Jól ismerte a görög irodalmat, a keresztény írókat. Fiatal korától szerzetesi életet élt. Áldozópappá is szentelték. A hittudományok iránti szeretetből elvonult volna Teodor és Teofán hitvallókkal együtt egy puszta helyre, de I. Tamás jeruzsálemi pátriárka elhívta, és a pátriárkai tanács tagjává tette. Abban az időben lángolt fel a szentképek elleni harc. Mihály több társával együtt felkereste Örmény Leó császárt, hogy jobb belátásra bírja. Leó a börtönbe záratta őket. Onnan kiszabadulva a képromboló Teofil császár alatt újabb kínzásban részesült. A képtisztelő Teodóra császárnő alatt felkínálták Mihálynak a konstantinápolyi pátriárkai trónt, de nem fogadta el. A főváros pátriárkai tanácsának tagja lett, és jámbor élet után 85 éves korában békében hunyt el 845-ben.


Szent Modeszt püspök

Szentünk a kappadókiai Szebasztéban született. Ifjúkorától nagy vonzalmat érzett az Istennek szentelt élet iránt. Először a Sínai hegyen élt szerzetesi életet. Abban az időben Chozroész perzsa király rátámadt Szíriára és Palesztinára. Kegyetlenségét Jeruzsálemen is megmutatta. Sok keresztényt megölt, sok templomot elpusztított. Zakariás pátriárkával együtt a szent keresztet is elrabolta és Perzsiába vitte. Modeszt, aki elkerülte a halált, mint pátriárkai helytartó kormányozta az Egyházat. Sokat fáradozott a feldúlt Jeruzsálem rendbehozatalán, a lerombolt templomok felépítésén. Ebben sokat segített neki Irgalmas Szent János alexandriai pátriárka. 14 év fogság után Zakariás pátriárka a szent kereszttel együtt kiszabadult, visszatért Jeruzsálembe, de abban az évben meghalt. Utódául Modeszt tették meg pátriárkának. Öt éven át vezette egyházát, sok csodát és gyógyítást téve. 98 éves korában békében hunyt el 634-ben.


Szent Rúfusz és Zózimusz     hitvallók, † ~70       


Szent Sebestyén és vértanútársai

Sebestyén a dél-kelet Galliában született Narbonna városában. Milánóban nevelkedett és tanult. Dioklécián és Makszimián császár vitézsége és bátorsága miatt annyira megkedvelte, hogy az udvari őrség parancsnokává tette. Katonái tisztelték őt mint atyát, az udvari emberek is szerették, mert igazán jámbor ember volt. Titokban keresztény volt. Minden eszközt felhasznált arra, hogy börtönben levő keresztény társait segítse, szenvedéseiket enyhítse, ugyanakkor bátorította őket arra, hogy ha kell, vállalják Krisztusért a halált is. Amikor keresztény hite kitudódott, kínzások alá vetették, hogy eltántorítsák tőle. Fához kötözték, és nyilakkal teljesen átszurkálták. Mivel még élt, botokkal agyonverték. Nikosztrát börtönparancsnok Kasztor, Klaudiusz, Viktorin és Szimforián, akik Krisztushoz tértek a vízbe dobatva nyerték el a vértanúságot. Tranquillint kövekkel verték agyon és a folyóba dobták. Márk és Marcellin testvéreket, akiket elsőként börtönöztek be és kínoztak meg, fejjel lefelé keresztre feszítették. Tibort karddal fejezték le. Kasztult elevenen a földbe temették. Zoé, Nikosztrát felesége, aki néma volt, Sebestyén imádságára tudott megszólalni. Őt sok kínzás után a Tiberis folyóba dobták. Mindezek Rómában történtek 287 körül.

Szent Sturmiusz     hitvalló, † 779      

BOLDOG TOSZKÁNAI BARTOLUSZ III. r. (1228-1300)

Régi és híres grófi család sarja. San Gimignanoban* született. Édesanyja sok könyörgés után nyerte el gyermekét Istentol. Örült, mikor látta, hogy serdülo gyermeke vonzódik a papi hivatás felé. Apja azonban errol hallani sem akart. Az apa haragja elol édesanyja segítségével a pisai bencés monostorba menekült, ahol betegeket ápolt. Az apát biztatta, öltse magára a bencés ruhát. Egy éjszaka azonban Bartolusz látta az Üdvözítot sebekkel borítva. Így szólt hozzá: „Bartolusz, nem ebben a ruhában fogod megkapni a mennyei koszorút, hanem a szenvedés, a sebek és a bunbánat ruhájábán.” Bartolusz ekkor elhatározta, hogy kérni fogja Szent Ferenc III. Rendjének bunbánó ruháját és világi pap lesz. Több éven át készült a papságra. 30 éves volt, amikor Volterra püspöke felszentelte. Elobb káplánként, majd plébánosként buzgón teljesítette feladatát a környéken. Bevételeit jótékany célokra és a szegényeknek adta. Egy éjjel egy nagyon szegény ember kért bebocsátást a plébániára, és o szállást adott neki. Éjfélkor hangot hallott: „Bartolusz, te Üdvözítodnek adtál szállást.” S a titokzatos szegény ember nyomtalanul eltunt. A buzgó plébános azonban a férfikor teljében, 52 éves korában megkapta a leprát. Abba kellett hagynia lelkipásztori muködését s elvonulnia egy leprakórházba. Ekkor vette fel a ferences III. rendi ruhát. Megható, hogy földije, a szintén ferences III. rendi Boldog Vivaldus mellette volt, 20 éven keresztül gondozta. Maga Bartolusz nagy türelemmel viselte betegségét és szenvedéseit. Kiérdemelte a „Toszkánai Jób” nevet, mellyel eloször Vivaldus tuntette ki. Sokan keresték fel, hogy épüljenek magatartásán és buzdító szavain. Halála napját elore megmondta. 1300. dec. 12-én halt meg 72 éves korában San Gimignanoban. X. Piusz pápa emelte a boldogok sorába.

„Ha valamelyik testvér bárhol is megbetegszik, a többi testvér ne hagyja ot, magára, hanem rendeljenek melléje egy, sot ha a szükség úgy kívánja, esetleg több testvért is. És ezek olyan odaadással szolgájanak neki, amilyennel maguk is szeretnék, hogy nekik szolgáljanak.”

Meg nem erosített Regula 10. f.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bartoluszt elobb lelkipásztori buzgósággal, majd a betegség

viselésében türelemmel áldottad meg. Példájával és közbenjárására

kelts bennünk új erot huséges szolgálatodra és a türelmes kereszthordozásra.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Dániel próféta és a három ifjú

Dániel királyi családból származott, Juda törzséből. Fiatal korában őt is elhurcolták Babilonba, fogságba. Ott is hűséges maradt Isten törvényeihez. Istentől kapott értelmével sikerült neki megmenteni az ártatlan Zsuzsannát a két istentelen bíró vádaskodása miatti halálbüntetéstől. Mindezekről a próféta könyvének 13. fejezetében részletesen olvashatunk. Dániel, mivel megfejtette Nabukodonozor babiloni király álmát, magas tisztségre emelkedett. Rágalmazói és rosszakarói azonban kétszer is az oroszlánok vermébe juttatták. A vadállatok között azonban sértetlen maradt. Egy prófétai könyv maradt utána. Ebben a legpontosabban ő jövendölte meg a Megváltó eljövetelének idejét. Babilonban halt meg, Krisztus előtt jó 500 évvel.

A három szent ifjú: Ananiás, Azariás és Mizael szintén Nabukodonozor babiloni király uralkodása alatt kerültek a fogságba. Mivel okos ifjak voltak, a királyi udvarban nevelkedtek, hogy később királyi hivatalt tölthessenek be. Itt is hűségesek maradtak Isten törvényéhez. Nem akartak tiltott ételekkel táplálkozni. Mivel nem akarták imádni a király Dura mezején felállított bálványszobrát, a tüzes kemencébe vetették őket. Isten azonban angyalt küldött megmentésükre, és nem lett semmi bajuk. A hagyomány szerint Kambüzész perzsa király alatt mindhármójukat lefejezték karddal. Életüket Dániel könyvében olvashatjuk.

Szent Dániel hitvalló

Dániel először Niverta sziget elöljárója volt, közel Gibraltárhoz. A tengeri hajózás következtében nagy gazdagságot halmozott fel magának. Mivel keresztény nevelést kapott, előbbre helyezte a pénz szolgálatának Isten szolgálatát. Hatalmát és gazdagságát gyermekeire ruházta, elment Rómába és ott szerzetessé lett. Rómából Konstantinápolyba és Jeruzsálembe ment. Ott felvette az angyali rendet István névvel. Ott kellemetlenségeket is el kellett viselnie a szaracénoktól. Ezután Egyiptomba ment. Ott megkötözték, és börtönbe vetették, ahol 6 hónapig szenvedett, Ezután az egyiptomi Amirába vitték, és megbilincselve hittagadásra akarták kényszeríteni. Állhatatossága miatt újabb kínzásokat szenvedett el. Ezek közben adta vissza lelkét Istennek a X. században.

Szent Lázár     hitvalló, † 50       

SZENT OLÜMPIÁSZ özvegy

*Konstantinápoly, 368. +Nikomédia, 408.

Az ókorban számos pogány és keresztény nő viselte az Olümpiász nevet, mely az olimpiai versenyekre utal. A ,,stadionbeli futáson'' azonban az az özvegy győzött, akinek Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.) ezt írta száműzetéséből: ,,Elfeledtem a magányosságot és minden más szenvedést. Derűs és vidám vagyok, s büszke is a nagylelkűségedre és sokféle győzelmedre. Nem is csupán magadért, hanem ama nagy és népes városért is, amely számára bástya, kikötő és fal lettél. Tetteid pompás nyelven beszélnek. Szenvedéseidben mindkét nem nevelője lettél, és így ők is fáradság nélkül vetik le öltözéküket egy hasonló mérkőzésre, és férfias bátorsággal szállnak az arénába, s derűsen és vidáman vállalják magukra az ilyen versengés erőfeszítését.''

Olümpiász a kelet-római császárváros, Bizánc egyik főnemesi nemzetségéből származott. Korán árvaságra jutott. Gyámja, Prokopiosz városi elöljáró átadta nevelésre egy rokonának, annak a Teodóziának, akinek a házába egy ideig bejáratos volt Nazianzi Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 29. o.) és akinek Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.) A Szentlélekről szóló írását ajánlotta.

Olümpiász, akinek szülei valószínűleg még pogányok voltak, így a keresztény hit és a keresztény szeretet légkörében nőtt fel. Tizennyolc évesen férjhez adták Nebridiosz városi elöljáróhoz. Gazdagság és nemesség, a szellem és a szív adománya volt a hozománya. Az esküvőre meghívták Nazianzi Szent Gergelyt is, de betegsége visszatartotta attól, hogy jelen legyen. Ünnepi költeményt küldött Olümpiásznak, s ezt némelyek a legrégibb ,,keresztény nő tüköré''-nek nevezik.

Szeretetének terve szerint azonban Isten már néhány hónap múlva elvette az ifjú hitvestől férjét. Olümpiász, hogy özvegyként szolgáljon az Úrnak, elutasította a második házasságot. Korai özvegysége azonban Teodóziosz császár fülébe jutott, és elhatározta, hogy férjhez adja egy rokonához, egy Hispaniából származó bizonyos Elpidiushoz. Olümpiász minden rábeszélésnek ellenállt: ,,Ha a Királyom -- Krisztus -- azt akarta volna, hogy közös életet éljek egy férfival -- magyarázta a császárnak --, nem vette volna el tőlem az elsőt. Mivel azonban tudta, hogy nem vagyok alkalmas a házaséletre, levette rólam a nehéz igát, megszabadított a férfinak való alávetettségemtől, és szívemre a megtartóztatás szelíd igáját helyezte.''

A császárt felbosszantotta ez a válasz. Megvonta tőle a nagykorúságot, vagyona kezelését pedig harmincéves koráig egy gyámra bízta. Ez azután, Elpidius ösztökélésére, minden lehető zaklatást kieszelt, hogy Olümpiászt meghajlítsa a császár kívánsága előtt. Így megtagadta, hogy kapcsolatba kerülhessen püspökökkel, és megakadályozta abban, hogy az Isten házát látogathassa. Olümpiász azonban nemcsak állhatatos maradt; hálát adott Istennek, hogy megszabadította a földi javak gondjától. A császárnak ezt írta:

,,Nagylelkűséget tanúsítottál, uram, csekélységem iránt, amint méltó a királyhoz, és amint a püspökhöz illik. Levetted rólam ugyanis nehéz és nyomasztó terhemet, amely sok bajt okozott nekem. Még jobban járnál el, ha elosztanád a szegények és az Egyház között...'' Amikor a császár a Maximus elleni hadjáratból visszatérve értesült Olümpiász lemondással teli életéről visszaadta a teljhatalmát a vagyona fölött, Olümpiász pedig két kézzel osztotta az alamizsnát.

Az Egyház akkoriban imádsággal és kézrátétellel nőket diákonisszává szentelt anélkül, hogy e nők a diákonusokhoz hasonlóan tagjai lettek volna a hierarchiának. Az imádság és a szeretet szolgálatára avatták fel őket. Az Egyház szívesen bízta ezt a hivatalt özvegyekre, többnyire azonban csak akkor, ha már idősebbek voltak. Ezért rendkívüli esemény volt, amikor a konstantinápolyi Nektariosz (+397) püspök a csupán huszonöt éves Olümpiászra rátette a kezét, és a Szent Bölcsesség székesegyház diákonisszájává szentelte. Olümpiász a templom déli oldalánál kolostort emeltetett, s ott más, Istennek szentelt özvegyekkel és hajadonokkal együtt aszkézisben és imádságban élt. Életrajza közlése szerint senki: sem férfi, sem nő nem léphetett a kolostorba, csupán Aranyszájú Szent Jánost bocsátották be, aki rendszeresen oktatta őket.

Aranyszájú Szent János követte Nektarioszt Bizánc püspöki székén. A benne és Olümpiászban izzó krisztusi szeretet mély barátsággal fűzte őket össze. Az üldözésben mutatkozott meg azután, hogy milyen erős, igazi, szent és egyben milyen emberien szívélyes és meleg volt ez a barátság.

Eudókia császárnénak, Arkadiosz császár nejének áskálódásai oda vezettek, hogy Aranyszájú Szent Jánost száműzetésbe küldték. Amikor utoljára ment a székesegyházába, ,,hogy a templom angyalának istenhozzádot'' mondjon, Olümpiász társnőivel együtt a keresztelőkápolnában várta. Ezekkel a szavakkal vett búcsút tőlük: ,,Gyertek, lányaim és halljátok! A pályafutásomat befejeztem; valószínűleg nem látjátok többé az arcomat. Egyet azonban kérek tőletek! Egyikőtök se hagyja el megszokott szeretetszolgálatát! Ha másvalakit rendelnek majd a helyemre, úgy hajoljatok meg előtte, mint János előtt! Az Egyház ugyanis nem lehet püspök nélkül. Így majd irgalmat találtok. Gondoljatok rám az imáitokban!''

Mialatt Aranyszájú Szent János őrizet alatt átkelt a Boszporuszon, a templomban -- nem tisztázott módon -- tűz ütött ki, és a székesegyház elhamvadt. Az elűzött pátriárka híveit vádolták a gyújtogatással, és le is tartóztatták őket. Olümpiászt is bíróság elé állították. Rettenthetetlenül állt Optatus prefektus előtt, aki a szeme elé tartotta a kínzóeszközöket. Így védekezett:

,,Mostanáig arra fordítottam nagy vagyonomat, hogy az Úrnak templomokat építsek, és fel is díszítsem. Ettől a templomok nem szoktak leégni!''

A kihallgatás során Optatus arra akarta késztetni Olümpiászt, hogy ismerje el az új, törvénytelen püspököt, Arszakioszt. Ő azonban megtagadta; erre Nikomédiába száműzték.

A száműzetés sorsa súlyosan nehezedett Olümpiászra. Ő, aki ujjongó hálával mondott le vagyonáról és önmagáról is, most ,,a szomorúság zsarnokságába'' esett. Nélkülözte püspök barátjának jelenlétét és szavát; tudta, hogy a konstantinápolyi kolostor bajban van. Betegség látogatta meg. Ami azonban mindenekelőtt elszomorította, az az Egyházban lévő elkeseredett viszálykodás volt. Azok a püspökök, akikre mindaddig tisztelettel nézett föl, meghasonlottak, és éppen az ő soraikból törtek némelyek Aranyszájú Szent János életére.

A száműzött János püspök vigasztalni akarta őt, és ki akarta ragadni szomorúságából. Levelei tele vannak emberi szívélyességgel és gyöngéd irzülettel. Nyugalomban és örömben szerette volna tudni; arra hívja fel, hogy vele együtt adjon hálát az Úrnak mindenért: ,,Dicsőség Istennek mindenben! Amen.'' Úgy látszik azonban, hogy az az öröm, amellyel Olümpiász régebben minden szenvedést elviselt, soha többé nem lesz a sajátja. Haláláig részesült az Úrnak az emberiség bűnei miatti szomorúságában. Olümpiász alig egy évvel élte túl püspök barátját. Száműzetése helyén halt meg Istennek szentelt szüzek körében.

Szent Vivína     szűz, † 1170       

SZENT ADELHEID özvegy

*Burgundia, 931. +Selz, 999. december 16.
A Rajna felső folyásától a Rhőne és Saőne folyók mentén a Földközi- tengerig terjedő Burgundia földrajzi fekvésének köszönheti nagy történelmi jelentőségét, amely a frank idők kezdetétől a késő középkorig tartott. E királyság birtoklásáért vívott küzdelemben a 937. év folyamán szerepet játszott egy hatéves kislány, Adelheid, az éppen elhunyt II. Rudolf királynak és a svábföldi Bertának leánya. Alig múltak el a gyász napjai, máris megjelent Lombardia királya, Hugó, egybekelt az özveggyel, fiát, Lothárt pedig eljegyezte a kis királylánnyal.

Adelheid, amikor 947-ben követte jegyesét az itáliai királyságba, csak keveset sejtett mindebből. Az ifjú uralkodópár csakhamar elnyerte Lombardia népének szeretetét, s ezzel magára vonta az önállóságukat féltő észak-itáliai grófok ellenségeskedését. Mindenekelőtt Berengár (+966), Ivrea őrgrófja lett a király veszélyes ellenfele. Gyűlölete oly nyilvánvaló volt, hogy Lothár 950-ben bekövetkezett hirtelen halálakor az a hír járta: ő mérgezte meg az uralkodót. Tudott a rémes hírről Adelheid is, akit Lothár tizenkilenc éves özvegyként hagyott itt. Annál inkább felháborodott, hogy Berengár merészelte magát királlyá koronáztatni, a fia számára pedig megkérni az ő kezét. Adelheid tudta, hogy korának felfogása szerint a királyság őrá szállott, és csak őt illeti meg a jog, hogy új férj választásával továbbadja az uralkodást. Választása semmiképpen nem esett Berengárra, aki bizonnyal a fiatal özvegy aggodalmára és gyengeségére számított. Adelheid fejedelmi magatartása azonban a végsőkig haragra ingerelte Berengárt. Elrabolta Adelheid királyi kincseit, személyes értékeit, sőt őt magát is elfogatta és borzalmas módon bántalmazta. Ütlegelve, megtaposva, lenyírt hajjal hurcolta Garda várába és szigorú őrizetben tartotta ott. Egyetlen szolgája és egy pap osztotta meg vele fogságát.

Adelheid barátai és hívei tehetetlenek voltak Berengárral szemben, de őt nem felejtették el. A reggiói püspök menedékhelyet ajánlott fel neki, ha sikerül Gardából megszöknie. Mások Nagy Ottó királyhoz fordultak és segítséget kértek tőle a hatalmas őrgróf ellen. A német fejedelemnek igen kapóra jött ez a hívás; tüstént fegyverkezett, és nagy hadsereggel átkelt az Alpokon. Berengár elmenekült, Ottó pedig 951 őszén harc nélkül bevonult Páviába. Eközben Adelheid hűséges alattvalóival együtt saját kezűleg vájt kijáratot a börtönből a szabadba, és kalandos úton Reggióba menekült. Ott érték el Ottó követei, hogy hódolattal megkérjék a kezét számára. Adelheid beleegyezett, és csakhamar másodszor is viharosan ünnepelték Páviában mint királynét. Ottó Németországba való visszatérésekor is örömmel üdvözölték. A királyi család, élén a király anyjával, Szent Matilddal (lásd: 148. o.), de az egész nép is szívesen látta, hogy Ottó első feleségének, Edithának halála (946) után ismét királynét vitt a birodalomba. Bár csaknem húsz év korkülönbség választotta el egymástól a királyi hitveseket, igazi szeretet kötötte össze őket. Ottó minden nagyobb vállalkozásában ott volt Adelheid is. Így a 961--965 közti itáliai nagy hadjáratban is, amelynek tetőpontja a német királyi pár császárrá koronázása és felkenése volt Rómában. E hadjárat folyamán Adelheid régi ellenfelét, ivreai Berengárt véglegesen legyőzték, Németországba vitték fogságba, ahol nemsokára meghalt. Milyen elevenen éledhetett fel még egyszer Adelheidben egykori szégyenének emléke! Érzelmeiből semmit sem ismerünk. Tudjuk viszont, hogy ellensége lányait pártfogásába vette, rangjukhoz méltóan neveltette, végül udvarhölgyei közé fogadta őket.

A császársággal Ottóra új felelősség és új feladatok hárultak, mert Szent Római Birodalmát Isten országa földi megvalósulásának tekintették. Adelheid felismerte, hogy milyen szerep hárul reá. Szerényen távol maradt Ottó politikai döntéseitől, de mindannyiszor érvényesítette befolyását, amikor egyházi és kulturális feladatokról volt szó. Az ő közbenjárásának köszönhető több kolostor alapítása és bővítése. Ő volt az, aki felvette a kapcsolatot a burgundiai Cluny reformkolostorával, apátjait bevezette az udvarba, és így előkészítette a német szerzetesi élet későbbi megújulását. A többi fejedelmi asszonnyal együtt a császári udvarban megteremtette a magas műveltség légkörét. A művészetek és tudományok első nagy virágkora kezdődött Németországban.

Hosszú évekig tartó itáliai tartózkodása után 973-ban meghalt Ottó császár. Három fia közül már csak Ottó élt, s akkor tizennyolc éves volt. Átvette az uralkodást (II. Ottó, 973--983); az első időkben teljesen apja szellemében, anyja okos vezetése szerint járt el. Csakhamar érezhető lett azonban önállóságra való törekvése. Megerősítette ezt benne felesége, Theophanu (+991) görög hercegnő, akivel röviddel atyja halála előtt kötött házasságot, hogy a keleti és nyugati birodalom közti szövetséget megpecsételje. Ottó szívesebben engedett idegen országbeli hitvesének, s az egyre jobban érvényesítette befolyását. Adelheid elleni indulata találkozott néhány fejedelem helyeslésével, akiket bosszantott a császárné egyházias lelkülete, mindenekelőtt a kolostorok és templomok iránti bőkezűsége. Mielőtt nyílt összeütközésre került volna sor, Adelheid elhagyta az udvart és király testvéréhez ment Burgundiába.

A következő évek nagy szenvedést hoztak számára. Különösen súlyosan érintette fiának háborúja a francia királlyal, aki mint az itáliai Lothárral kötött házasságából való lányának, Emmának férje, veje volt. Amikor azután Ottó római hadjáratára fegyverkezett, elébe sietett Felső- Itáliába, és a clunyi apát közvetítésére Rómában megtörtént a kiengesztelődés. A császárné szívesen megbocsátott fiának, s az ismét kíséretébe fogadta őt. Káprázatos napokat élt át vele Rómában, ahol kinyilvánult Európa előtt a német császár uralkodó helyzete; várt rá Capuában, amikor 982-ben a szaracénok elleni nagy vereségéből tért vissza. A következő évben Ottó Páviában Felső-Itália helytartónőjévé tette az anyját, miközben ő maga ismét Dél-Itáliába akart vonulni. Rómában azonban malária áldozata lett.

Halála nagy ínségbe taszította a birodalmat. Keleten és Északon ellenségek fenyegették a határokat, bent pedig heves küzdelem lángolt fel az uralkodás kérdése körül. A halott császár egy hároméves fiút hagyott hátra, akiért formálisan veszekedtek a birodalom nagyjai. Mindkét császárné, a kis király anyja és nagyanyja is Itáliában várta a küzdelem kimenetelét. Híveiknek Szent Willigis (+1011) mainzi érsek vezetésével sikerült megtartani számukra az uralkodást. Visszatértek hát Németországba. Mindkét asszony igazi uralkodónő volt, lényegében mégis annyira különbözők, hogy a közös kormányzást tartósan nem lehetett fenntartani. Ismét Adelheid, az idősebb és tapasztaltabb volt az, aki elhagyta az udvart. Itáliában átvette régi helytartói tisztét. A lombardok még mindig egykori királynéjukat tisztelték benne, és ezért Adelheidnek sikerült ezt a fontos országot megtartania a német birodalom iránti hűségében. 989-ben azonban Theophanu megjelent Itáliában, beleavatkozott Róma ügyeibe, az okiratait pedig, mint valami férfi

,,Imperator Theophanus''-ként írta alá. Büszkesége nem tudta elviselni, hogy Adelheid olyan nyugodtan és magától értetődően uralkodik. Mindinkább megnyirbálta jogait, és megkísérelte, hogy ki is szorítsa, de Adelheid teljes letételéről politikai okossága tarthatta vissza. 991-ben már olyan erősnek hitte magát, hogy kijelentette: ,,Ha még egy évig élek, Adelheid birodalma egy tenyérben el fog férni''. Nem sokkal ezután azonban egy alsó-lotharingiai útja során hirtelen meghalt.

III. Ottó (983--1002) ekkor még túlságosan fiatal volt, és ezért Adelheid elhatározta, hogy utoljára még egyszer kezébe veszi a birodalom gyeplőjét. Régi hívei, mint Szent Willigis érsek, segítették. Azonban az ellenállás erősebben jelentkezett, mint valaha. Többnyire ifjak voltak azok, akik élükön a császári fiúval le akarták rázni az idős nő befolyását. Röviddel Ottó 995. évi nagykorúsítása után Adelheidnek el kellett hagynia az udvart, ezúttal véglegesen. Visszavonult Elzászba, az általa alapított selzi kolostorba. Ott sem tudott azonban teljesen a jámborság és a jócselekedetek gyakorlásával foglalkozni. Utoljára kellett közvetítőként és vigasztalóan beavatkozni, most ismét szülőföldjének, Burgundiának viszálykodásaiba.

Ilyképpen bezárult életének köre, de csak azért, hogy megnyíljon az új, nagyobb dicsőségre. A nagyobbra, a voltaképpenire való megnyílás volt minden bizonnyal Adelheid lelki magatartásának lényege. Sem a boldogság, sem a fájdalom nem szűkítette be soha a tekintetét, mindig éber volt az elkövetkezendők számára. Mégsem ismerte soha a jövőt kergetők nyugtalanságát, hanem a jövendő valamiképpen már mindig jelen volt benne. Életrajzírója, a clunyi Szent Odiló (lásd: 18. o.) bizonyára erre gondol, amikor azt mondja, hogy Adelheid birtokolta minden erények anyját, a diszkréciót, a megkülönböztetésnek, a világos látásnak azt az adományát, amely adott esetben bizonyossággal ismeri fel és fogja át a fontosabbat, a tökéletesebbet.

Ő, akit Odiló ,,minden császárnék közül a leginkább császárnőinek'' nevez, sohasem felejtette el, hogy csak egy az Úr. Hogyan érinthette az akkor még fiatal apátot az a jelenet, amelyet átélt Adelheidtől való elbúcsúzása alkalmával: ,,Alázattal telten megragadta az ő (Odiló) durva öltönyét, amelyet hordott, szent szeméhez és bájos arcához szorította, megcsókolta, s alázatosan és halkan szólt hozzá: Fiam, gondoljon rám imádságában!''

Adelheidet Selzben temették el. Nem avatták szentté, de halála óta szent császárnéként tisztelik.


Szent Aggeus próféta

A próféta a babiloni fogságban született. A fogságból hazatértek egyik csoportjával ő is Jeruzsálembe jött. 520. év augusztusától jövendölt. A visszatértek belekezdtek az elpusztult templom újjáépítésébe, de csakhamar kedvüket vesztették. Zakariás prófétával együtt sürgették a népet, Józsue főpapot, az építés folytatására. Megjövendölte, hogy ebben az új templomban, habár szerényebb, mint a régi, megjelenik majd a régóta várt Messiás. A Szentírásban a 12 kis próféta írásai között övé a l0. hely. A hagyomány szerint Jeruzsálemben temették el.


Szent Anániás, Azariás és Mizael hitvallók, † Kr.e. ~500


Angyalokról Nevezett Boldog Mária     szűz, † 1717         


Szent Marin vértanú

Karin császár uralkodása alatt (282-83) élt. Nemesi származású volt, már ifjúkorában a császári tanácsnak lett a tagja. Keresztény volta miatt nem akart áldozatot bemutatni a pogány isteneknek. Különféle kínzásoknak: tűz, forró olaj, karddal vagdosás után is sértetlen maradt. A vadállatok sem bántották, amikor eléjük dobták. A pogány templomban az istenszobrok leestek előtte és szétomlottak. Az elszomorodott császár ezért lefejeztette 283 körül. Testét istenfélő keresztények temették el.


Szent Teofánia császárnő

Konstantinápolyban született császári családból. Szülei: Konstantin és Anna sokáig gyermektelenek voltak. Hatéves korában megtanult olvasni, és megtanult minden jó dolgot. Felnőve, Bölcs Leó trónörökösnek lett felesége. Egy püspök rágalmai folytán mindkettőjüket börtönbe vetette az uralkodó és erős őrizet alá helyezte. Három éven keresztül szenvedtek így. Szabadulásuk után Teofánia nem törődött semmi világi gazdagsággal, testének ékesítésével, hanem igen egyszerű életet élt. Mindenkivel a legnagyobb szeretetben és békében élt. Testét böjtökkel és önmegtagadással sanyargatta. Emiatt teste elgyengült, de lelke erős maradt. Amikor érezte halála közelségét, mindenkit magához hívott és elbúcsúzott tőlük. Erényes élet után halt meg 892-ban.