SZENT ADELHEID özvegy

*Burgundia, 931. +Selz, 999. december 16.
A Rajna felső folyásától a Rhőne és Saőne folyók mentén a Földközi- tengerig terjedő Burgundia földrajzi fekvésének köszönheti nagy történelmi jelentőségét, amely a frank idők kezdetétől a késő középkorig tartott. E királyság birtoklásáért vívott küzdelemben a 937. év folyamán szerepet játszott egy hatéves kislány, Adelheid, az éppen elhunyt II. Rudolf királynak és a svábföldi Bertának leánya. Alig múltak el a gyász napjai, máris megjelent Lombardia királya, Hugó, egybekelt az özveggyel, fiát, Lothárt pedig eljegyezte a kis királylánnyal.

Adelheid, amikor 947-ben követte jegyesét az itáliai királyságba, csak keveset sejtett mindebből. Az ifjú uralkodópár csakhamar elnyerte Lombardia népének szeretetét, s ezzel magára vonta az önállóságukat féltő észak-itáliai grófok ellenségeskedését. Mindenekelőtt Berengár (+966), Ivrea őrgrófja lett a király veszélyes ellenfele. Gyűlölete oly nyilvánvaló volt, hogy Lothár 950-ben bekövetkezett hirtelen halálakor az a hír járta: ő mérgezte meg az uralkodót. Tudott a rémes hírről Adelheid is, akit Lothár tizenkilenc éves özvegyként hagyott itt. Annál inkább felháborodott, hogy Berengár merészelte magát királlyá koronáztatni, a fia számára pedig megkérni az ő kezét. Adelheid tudta, hogy korának felfogása szerint a királyság őrá szállott, és csak őt illeti meg a jog, hogy új férj választásával továbbadja az uralkodást. Választása semmiképpen nem esett Berengárra, aki bizonnyal a fiatal özvegy aggodalmára és gyengeségére számított. Adelheid fejedelmi magatartása azonban a végsőkig haragra ingerelte Berengárt. Elrabolta Adelheid királyi kincseit, személyes értékeit, sőt őt magát is elfogatta és borzalmas módon bántalmazta. Ütlegelve, megtaposva, lenyírt hajjal hurcolta Garda várába és szigorú őrizetben tartotta ott. Egyetlen szolgája és egy pap osztotta meg vele fogságát.

Adelheid barátai és hívei tehetetlenek voltak Berengárral szemben, de őt nem felejtették el. A reggiói püspök menedékhelyet ajánlott fel neki, ha sikerül Gardából megszöknie. Mások Nagy Ottó királyhoz fordultak és segítséget kértek tőle a hatalmas őrgróf ellen. A német fejedelemnek igen kapóra jött ez a hívás; tüstént fegyverkezett, és nagy hadsereggel átkelt az Alpokon. Berengár elmenekült, Ottó pedig 951 őszén harc nélkül bevonult Páviába. Eközben Adelheid hűséges alattvalóival együtt saját kezűleg vájt kijáratot a börtönből a szabadba, és kalandos úton Reggióba menekült. Ott érték el Ottó követei, hogy hódolattal megkérjék a kezét számára. Adelheid beleegyezett, és csakhamar másodszor is viharosan ünnepelték Páviában mint királynét. Ottó Németországba való visszatérésekor is örömmel üdvözölték. A királyi család, élén a király anyjával, Szent Matilddal (lásd: 148. o.), de az egész nép is szívesen látta, hogy Ottó első feleségének, Edithának halála (946) után ismét királynét vitt a birodalomba. Bár csaknem húsz év korkülönbség választotta el egymástól a királyi hitveseket, igazi szeretet kötötte össze őket. Ottó minden nagyobb vállalkozásában ott volt Adelheid is. Így a 961--965 közti itáliai nagy hadjáratban is, amelynek tetőpontja a német királyi pár császárrá koronázása és felkenése volt Rómában. E hadjárat folyamán Adelheid régi ellenfelét, ivreai Berengárt véglegesen legyőzték, Németországba vitték fogságba, ahol nemsokára meghalt. Milyen elevenen éledhetett fel még egyszer Adelheidben egykori szégyenének emléke! Érzelmeiből semmit sem ismerünk. Tudjuk viszont, hogy ellensége lányait pártfogásába vette, rangjukhoz méltóan neveltette, végül udvarhölgyei közé fogadta őket.

A császársággal Ottóra új felelősség és új feladatok hárultak, mert Szent Római Birodalmát Isten országa földi megvalósulásának tekintették. Adelheid felismerte, hogy milyen szerep hárul reá. Szerényen távol maradt Ottó politikai döntéseitől, de mindannyiszor érvényesítette befolyását, amikor egyházi és kulturális feladatokról volt szó. Az ő közbenjárásának köszönhető több kolostor alapítása és bővítése. Ő volt az, aki felvette a kapcsolatot a burgundiai Cluny reformkolostorával, apátjait bevezette az udvarba, és így előkészítette a német szerzetesi élet későbbi megújulását. A többi fejedelmi asszonnyal együtt a császári udvarban megteremtette a magas műveltség légkörét. A művészetek és tudományok első nagy virágkora kezdődött Németországban.

Hosszú évekig tartó itáliai tartózkodása után 973-ban meghalt Ottó császár. Három fia közül már csak Ottó élt, s akkor tizennyolc éves volt. Átvette az uralkodást (II. Ottó, 973--983); az első időkben teljesen apja szellemében, anyja okos vezetése szerint járt el. Csakhamar érezhető lett azonban önállóságra való törekvése. Megerősítette ezt benne felesége, Theophanu (+991) görög hercegnő, akivel röviddel atyja halála előtt kötött házasságot, hogy a keleti és nyugati birodalom közti szövetséget megpecsételje. Ottó szívesebben engedett idegen országbeli hitvesének, s az egyre jobban érvényesítette befolyását. Adelheid elleni indulata találkozott néhány fejedelem helyeslésével, akiket bosszantott a császárné egyházias lelkülete, mindenekelőtt a kolostorok és templomok iránti bőkezűsége. Mielőtt nyílt összeütközésre került volna sor, Adelheid elhagyta az udvart és király testvéréhez ment Burgundiába.

A következő évek nagy szenvedést hoztak számára. Különösen súlyosan érintette fiának háborúja a francia királlyal, aki mint az itáliai Lothárral kötött házasságából való lányának, Emmának férje, veje volt. Amikor azután Ottó római hadjáratára fegyverkezett, elébe sietett Felső- Itáliába, és a clunyi apát közvetítésére Rómában megtörtént a kiengesztelődés. A császárné szívesen megbocsátott fiának, s az ismét kíséretébe fogadta őt. Káprázatos napokat élt át vele Rómában, ahol kinyilvánult Európa előtt a német császár uralkodó helyzete; várt rá Capuában, amikor 982-ben a szaracénok elleni nagy vereségéből tért vissza. A következő évben Ottó Páviában Felső-Itália helytartónőjévé tette az anyját, miközben ő maga ismét Dél-Itáliába akart vonulni. Rómában azonban malária áldozata lett.

Halála nagy ínségbe taszította a birodalmat. Keleten és Északon ellenségek fenyegették a határokat, bent pedig heves küzdelem lángolt fel az uralkodás kérdése körül. A halott császár egy hároméves fiút hagyott hátra, akiért formálisan veszekedtek a birodalom nagyjai. Mindkét császárné, a kis király anyja és nagyanyja is Itáliában várta a küzdelem kimenetelét. Híveiknek Szent Willigis (+1011) mainzi érsek vezetésével sikerült megtartani számukra az uralkodást. Visszatértek hát Németországba. Mindkét asszony igazi uralkodónő volt, lényegében mégis annyira különbözők, hogy a közös kormányzást tartósan nem lehetett fenntartani. Ismét Adelheid, az idősebb és tapasztaltabb volt az, aki elhagyta az udvart. Itáliában átvette régi helytartói tisztét. A lombardok még mindig egykori királynéjukat tisztelték benne, és ezért Adelheidnek sikerült ezt a fontos országot megtartania a német birodalom iránti hűségében. 989-ben azonban Theophanu megjelent Itáliában, beleavatkozott Róma ügyeibe, az okiratait pedig, mint valami férfi

,,Imperator Theophanus''-ként írta alá. Büszkesége nem tudta elviselni, hogy Adelheid olyan nyugodtan és magától értetődően uralkodik. Mindinkább megnyirbálta jogait, és megkísérelte, hogy ki is szorítsa, de Adelheid teljes letételéről politikai okossága tarthatta vissza. 991-ben már olyan erősnek hitte magát, hogy kijelentette: ,,Ha még egy évig élek, Adelheid birodalma egy tenyérben el fog férni''. Nem sokkal ezután azonban egy alsó-lotharingiai útja során hirtelen meghalt.

III. Ottó (983--1002) ekkor még túlságosan fiatal volt, és ezért Adelheid elhatározta, hogy utoljára még egyszer kezébe veszi a birodalom gyeplőjét. Régi hívei, mint Szent Willigis érsek, segítették. Azonban az ellenállás erősebben jelentkezett, mint valaha. Többnyire ifjak voltak azok, akik élükön a császári fiúval le akarták rázni az idős nő befolyását. Röviddel Ottó 995. évi nagykorúsítása után Adelheidnek el kellett hagynia az udvart, ezúttal véglegesen. Visszavonult Elzászba, az általa alapított selzi kolostorba. Ott sem tudott azonban teljesen a jámborság és a jócselekedetek gyakorlásával foglalkozni. Utoljára kellett közvetítőként és vigasztalóan beavatkozni, most ismét szülőföldjének, Burgundiának viszálykodásaiba.

Ilyképpen bezárult életének köre, de csak azért, hogy megnyíljon az új, nagyobb dicsőségre. A nagyobbra, a voltaképpenire való megnyílás volt minden bizonnyal Adelheid lelki magatartásának lényege. Sem a boldogság, sem a fájdalom nem szűkítette be soha a tekintetét, mindig éber volt az elkövetkezendők számára. Mégsem ismerte soha a jövőt kergetők nyugtalanságát, hanem a jövendő valamiképpen már mindig jelen volt benne. Életrajzírója, a clunyi Szent Odiló (lásd: 18. o.) bizonyára erre gondol, amikor azt mondja, hogy Adelheid birtokolta minden erények anyját, a diszkréciót, a megkülönböztetésnek, a világos látásnak azt az adományát, amely adott esetben bizonyossággal ismeri fel és fogja át a fontosabbat, a tökéletesebbet.

Ő, akit Odiló ,,minden császárnék közül a leginkább császárnőinek'' nevez, sohasem felejtette el, hogy csak egy az Úr. Hogyan érinthette az akkor még fiatal apátot az a jelenet, amelyet átélt Adelheidtől való elbúcsúzása alkalmával: ,,Alázattal telten megragadta az ő (Odiló) durva öltönyét, amelyet hordott, szent szeméhez és bájos arcához szorította, megcsókolta, s alázatosan és halkan szólt hozzá: Fiam, gondoljon rám imádságában!''

Adelheidet Selzben temették el. Nem avatták szentté, de halála óta szent császárnéként tisztelik.


Szent Aggeus próféta

A próféta a babiloni fogságban született. A fogságból hazatértek egyik csoportjával ő is Jeruzsálembe jött. 520. év augusztusától jövendölt. A visszatértek belekezdtek az elpusztult templom újjáépítésébe, de csakhamar kedvüket vesztették. Zakariás prófétával együtt sürgették a népet, Józsue főpapot, az építés folytatására. Megjövendölte, hogy ebben az új templomban, habár szerényebb, mint a régi, megjelenik majd a régóta várt Messiás. A Szentírásban a 12 kis próféta írásai között övé a l0. hely. A hagyomány szerint Jeruzsálemben temették el.


Szent Anániás, Azariás és Mizael hitvallók, † Kr.e. ~500


Angyalokról Nevezett Boldog Mária     szűz, † 1717         


Szent Marin vértanú

Karin császár uralkodása alatt (282-83) élt. Nemesi származású volt, már ifjúkorában a császári tanácsnak lett a tagja. Keresztény volta miatt nem akart áldozatot bemutatni a pogány isteneknek. Különféle kínzásoknak: tűz, forró olaj, karddal vagdosás után is sértetlen maradt. A vadállatok sem bántották, amikor eléjük dobták. A pogány templomban az istenszobrok leestek előtte és szétomlottak. Az elszomorodott császár ezért lefejeztette 283 körül. Testét istenfélő keresztények temették el.


Szent Teofánia császárnő

Konstantinápolyban született császári családból. Szülei: Konstantin és Anna sokáig gyermektelenek voltak. Hatéves korában megtanult olvasni, és megtanult minden jó dolgot. Felnőve, Bölcs Leó trónörökösnek lett felesége. Egy püspök rágalmai folytán mindkettőjüket börtönbe vetette az uralkodó és erős őrizet alá helyezte. Három éven keresztül szenvedtek így. Szabadulásuk után Teofánia nem törődött semmi világi gazdagsággal, testének ékesítésével, hanem igen egyszerű életet élt. Mindenkivel a legnagyobb szeretetben és békében élt. Testét böjtökkel és önmegtagadással sanyargatta. Emiatt teste elgyengült, de lelke erős maradt. Amikor érezte halála közelségét, mindenkit magához hívott és elbúcsúzott tőlük. Erényes élet után halt meg 892-ban.

Szent Anasztázia szűz, †258


Szent Eleutér felszentelt vértanú

Szentünk Rómában született nemes és gazdag szülőktől. Édesapja háromszor is volt hadvezér, édesanyját Szent Pál keresztelte meg. Fiúkat jámborságban nevelték, Anaklét pápa nevelésére adták. A Főpapja látva, hogy Eleutér jó erkölcsű ifjú, szívesen fogadta növendékei közé, először diakónussá, majd pappá szentelte. 20 éves korában Nikétász érsek Illíria püspökévé tette. Az ifjú püspök sok embert vezetett a keresztény hitre. Hadrián császár (117-38) elfogatta a szent főpapot, és Rómába hozatta. A kihallgatás után megtüzesített ágyra fektette, de arról egészségben kelt fel. Ezután forró olajjal gyötörték, szurokba és gyantába mártották, majd oroszlánok elé dobták. Mindezek között sértetlen maradt. Végül anyjával Anthiával együtt lefejezték őket l20 körül. Korib helytartó, aki kínozta őket, állhatatosságukat látva Krisztus hitének megvallója lett. Ezért őt is lefejezték.


Szent Eleutér vértanú

Bizáncból származott, életét sok erény ékesítette. Nevelését a császári udvarban kapta, ahol nagy méltóságra emelkedett. Ő azonban a világi hiúságokat és gazdagságot megvetve, az örökkévalókra gondolt és lelkével törődött. Egyik szolgája bevádolta, hogy keresztény életet él. Makszimián császár nem akart durva lenni hűséges emberéhez, először hízelgésekkel próbálkozott. Mivel eredményt nem ért el, megparancsolta, hogy fejezzék le, testét dobják a kutyáknak és madaraknak. Ez a IV. század kezdetén történt. Egy keresztény pap, megtalálva a holttestet, tisztelettel eltemette egy nevezetes helyen.


Szent Irenéusz     vértanú és társai, † 258       


Szent István hitvalló

István atya Nagy Kappadókiában született keresztény szülőktől, akik szigorúságban nevelték. Gyermekkorában szülei tanulásra adták. Gyorsan elsajátította az olvasást. Tizenöt éves korában Konstantinápolyba ment, hogy befejezze tanulmányait. Érett korában szerzetessé lett és a pusztába ment. Ott 30 évig élt szent életet. Különleges kinyilatkoztatás folytán Germán pátriarka elhívta a pusztából és a Krim szigetén levő Szurozs város püspökévé tette. Lelki nyáját nagyon megfertőzték a téves tanítások. Öt év fáradsága után sikerült a tévtanítást legyőzni és az igazhitűséget megerősíteni. A képromboló Izauri Leó császár alatt Konstantinápolyba ment, és ott bátran hirdette az igazhitű hagyományt. A szentképek tiszteletéért sok kínzást és börtönt is szenvedett. Kopronimosz császár alatt a börtöntől és a szenvedésektől meggyengülve, már öreg korában visszanyerte szabadságát. Újra visszatért székhelyére és lelki nyája között nemsokára meghalt a VIII. század közepén.


Látriszi Szent Pál atya

A Myziában levő Eleé városban született nemes szülőktől. Mivel atyját korán elvesztette a frigiai Szent István kolostorban nevelkedett. Anyja halála után mint gyermek, Isten szolgálatára szentelte magát. Milétosz közelében a Látrisz hegyen élt vezeklő életet. Imádság, böjt, hallgatagság, ezekkel az erényekkel ékeskedett élete. Körülötte kolostort építettek azok, akik példája szerint akartak élni. Halálának idejét Istentől előre megtudta. Békében halt meg 955. december 15-én.


Szent Párd atya

Születésére nézve római volt. Ifjú korában fuvaros volt. Egy alkalommal Jerikóban, Pard vigyázatlansága miatt egy gyermeket tevéi összetapostak és meghalt. Lelkiismeret-furdalást érzett érte, és az Arion hegyére ment a szerzetesek közé, és élete végéig szigorú vezeklést vállalt magára akaratlan gyilkosságáért. Egy oroszlán közelébe ment, hogy az falja fel, de az állat nem bántotta. Ebből megértette, hogy Isten megbocsátotta bűnét. A VI. században halt meg Palesztinában.


Szent Valér (Valeriánus)     püspök és hitvalló, † 460       



SZENT WILLIBALD püspök és SZENT WUNIBALD bencés apát*Wessex, 701. +Eichstätt, 787. július 7.
*Wessex, 701. +Heidenheim, 761. december 18.
Willibald és Wunibald testvérek voltak. Hugeburg heidenheimi angolszász apáca szerint szüleik rokonságban álltak Szent Bonifáccal (lásd: A szentek élete, 247. o.), és Wessexben éltek. Willibald kora ifjúságától kolostorban nevelkedett. Amikor ugyanis még kicsi volt és megbetegedett, szülei fogadalmat tettek, hogy ha meggyógyul, elviszik a walthami kolostorba, amely délkeletre esett a winchesteri püspöki székhelytől, és Isten szolgálatára szentelik. Itt -- miként sok honfitársát -- Willibaldot is magával ragadta a szent zarándoklat eszméje. Az angolszászok térhódítása megteremtette a lehetőséget, és Willibaldban felébredt a vágy, hogy messze idegenben aszkéta életet éljen. Tervei számára Willibaldnak sikerült az édesapját és az öccsét is megnyernie, aki egy évvel volt fiatalabb, mint ő. 721 körül kelhettek útra Rómába. Útközben Luccában meghalt az édesapa. A két fiú 723 húsvétjáig maradt együtt Szent Péter városában. Wunibald egy római kolostorba nyert fölvételt, majd 728-ban visszatért hazájába, hogy a harmadik testvért, akinek a nevét nem tudjuk, szintén Rómába vigye.

Willibald folytatta zarándokútját Szicílián és Kisázsián át a Szentföldre, Jeruzsálembe. Útjáról Hugeburg részletesen beszámol, föltehetően Willibald naplószerű följegyzései alapján. Willibald három esztendőt töltött a Szentföldön, utána két évig még Konstantinápolyban maradt, majd 730-ban pápai és császári követek kíséretében visszatért Itáliába. Az egyháztörténelem egy érdekes és figyelemre méltó eseménye: az angolszász szerzetes, akinek egyháza abban a szellemben fogant, amely Montecassinóból kiindulva Rómán keresztül terjedt tova, most Szent Benedek hegyére ment, hogy erejét a montecassinói apátság megújításának szolgálatába állítsa. Montecassino több mint száz esztendeig árván állt, amikor 718 táján a bresciai Szent Petronax (670- -750?) néhány társával szerzetes életet kezdett itt élni. A közösségi élet formái elég nehezen alakultak ki, ám az alatt a tíz esztendő alatt, amelyet Willibald a szent hegyen töltött, újra meghonosította eredeti helyén Szent Benedek reguláját, mégpedig abban a szellemben, amelyben angol földön maga is nevelkedett. Ez az angolszász életforma szellemében újjáalakult apátság számított az északiak szemében később ,,római mintá''-nak.

Willibald példaadóan tanította és élte a Szent Benedek-i szerzetesi életet, miközben különféle tisztségeket viselt. Különösen kapus szeretett lenni, mert a zarándokokat fogadva gyakorolhatta a Szent Benedek-i vendégszeretetet. Új szakasz kezdődött Willibald életében, amikor Szent Bonifác meghívta, hogy az ő környezetében munkálkodjék.

Wunibald 737-ben vagy 738-ban találkozott Bonifáccal Rómában, s 739- ben néhány társával együtt Thüringiába ment vele. Bonifác pappá szentelte Wunibaldot, és rábízott hét templomot, amelyet ő az Arnstadt melletti Sülzenbrückenből gondozott.

Wunibald révén Bonifác Willibaldot is meghívta, akit maga a pápa utasított, hogy menjen el Bonifáchoz. Willibald 741 húsvétján tehát elhagyta Rómát és Bajorországba ment Odilo herceghez, majd onnan tovább Suidgerhez, Észak-Bajorország egyik nagy hatalmú urához. Suidger és Willibald Dél-Bajorországban, Linthardban találkoztak Bonifáccal, aki az Altmühl völgyében Eichstättet jelölte ki Willibald működése középpontjául. Itt Bonifác pappá is szentelte új munkatársát 741. július 22-én.

Willibald eichstätti tevékenységéről ez áll egy régi krónikában: ,,Eichstättet előzőleg úgy feldúlták a hunok, hogy csak egy kis templom meg néhány ház maradt meg belőle. Willibald összegyűjtötte maga körül az embereket, akik -- miként ő -- készen álltak arra, hogy Isten országát építsék. Kiirtották a vadont, megművelték a földet, templomokat és kolostorokat építettek és hirdették az evangéliumot. Willibald kimagaslott közülük jámborságával, türelmével, szerénységével, önzetlenségével és azzal, hogy mindenki számára volt vigasztaló szava.''

742. október 21-én a thüringiai Sülzenbrückenben, ahol Wunibald működött, Bonifác püspökké szentelte Willibaldot -- Szent Burkhard würzburgi és Szent Witta (+760) után) buraburgi püspök segédletével. Eichstättben, azon a vidéken, amely mintegy a Majna völgye és Bajorország közt tátongó űrt töltötte ki, az új püspök egy idő után új szellemi központot létesített. Eichstätt Bonifác halála után is megmaradt az angolszász szellem legdélibb bástyájának; e szellem képviselője, Willibald pedig a püspök körében folytatta tovább tevékenységét. Saját egyházmegyéjében nem maradtak fenn közelebbi följegyzések Willibald püspöksége idejéből, de minden bizonnyal ugyanazt a módszert alkalmazta, mint a honfitársai.

Egy idő után, 744 táján Wunibald is Bajorország felé fordult. 747-ben elment Bonifáchoz Mainzba. 751--752-ben Willibald egyházmegyéjében találjuk, ahol a heidenheimi bencés kolostort alapította a missziós munka támaszául. Ennek apátja volt haláláig (761. december 18.) Willibald nemcsak öccsét élte túl, hanem nővérét is, Szent Walburgát is, aki 779-ben halt meg Heidenheim apátnőjeként. Willibald nyolc esztendővel később, 787. július 7- én költözött el az élők sorából.

REGENSBURGI BERTOLD (1210-1272)

Regensburgban született 1210 körül. Miután ferences lett, a szentéletu Augsburgi Dávid misztikustól kapta a kiképzést a szerzetesi erényekben és a tudományban. 1235-37 között kezdte meg igehirdeto tevékenységét. Bejárta Dél-Németországot, Morvaországot, Csehországot, Svájc és Magyarország nagy részét is. (Hazánkban ekkor IV. Béla király uralkodott: a tatárjárás után Bertold hatékonyan muködött közre a lelki újjáépítésben.) A német birodalomban a császári trón ekkoriban üresedésben volt, s ez sok baj forrása lett. Bertold ilyen körülmények között hirdette az igaz tanítást és a keresztény erkölcsöket. Életszentségével és ékesszólásával 50-60 ezer, néha 100 ezer embert tudott maga köré gyujteni. Szószékét leggyakrabban a szabadban állították fel. Föl tudta ébreszteni a lelkiismeretet, s ezzel a leghatásosabb gyógyszert adta kora bajaira. Nem csoda, hogy a történészek az egész középkori Germánia legnagyobb egyházi szónokának tartják. Tudománya nagy volt, de beszédeiben alkalmazkodott egyszeru hallgatóihoz. Az életbol vett példákkal, szólásmódokkal, ezen kívül még hasznos egészségügyi, földrajzi és tudományos ismeretekkel és jótanácsokkal tudta beszédeit érdekessé tenni: az akkori ember számára mindez újdonságszámba ment. Közben korholt, élcelodött, elvitte Germániába Assisi és Umbria napsugaras világát. Egyúttal diplomata és békeszerzo is volt: 1253-ban a kiközösített Bajor Ottót visszavezette a pápával való kibéküléshez, 1258-ban elérte, hogy Boleszláv sziléziai herceg nyilvános vezeklést végezzen. IV. Orbán pápa kérésére keresztes háborút hirdetett a muzulmánok ellen: ez volt az utolsó keresztes háború, melyet IX. Szent Lajos francia király vezetett. 1272. dec. 14-én halt meg Regensburgban. Közel 400 beszéde maradt ránk. Szent Ferenc rendje a boldogok között tiszteli, mégha hivatalosan nincs is boldoggá avatva.
Hevenesi Gábor írja róla a 17. század végén:
„Történt egyszer, hogy egy bizonyos bunro1 keményebben beszélt, s egy asszony, akinek a lelkiismerete megmozdult, a nagy népsokaság közepette holtan rogyott össze. Amikor a nép szólt érdekében a még prédikáló Bertoldnak, parancsszavára az asszony csodálatosan újraéledt. Bertold az eset kapcsán még jobban ostorozta a bunöket, és szavai igen mély nyomot hagytak hallgatóiban.”

Imádság:

Istenünk, te boldog Bertholdot az igehirdetésben kiválóvá tetted. Példájára segíts bennünket, hogy Isten igéjét mindig gyümölcsözoen hallgassuk, és az evangélium igazságai szerint éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

KERESZTES SZENT JÁNOS
*Fontiveros, 1542. június 24. +Ubeda, 1591. december 14.

János alig volt kétesztendős, amikor atyja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált. A három fiú közül a középső meghalt.

Jánosnak tanulnia kellett, csakhogy édesanyja a tanulás költségeit nem tudta fedezni. Ezért a jezsuiták kollégiumába került, ott tanult, de többfelé szolgált, hogy fenntarthassa magát. Ismételten megpróbálkozott valamilyen mesterség elsajátításával, de mindig kiderült, hogy ehhez nincs tehetsége. Adottságai a könyvek felé irányították, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódott. Egy ispotály alapítója, amikor fölismerte János tehetségét és nemes szándékát, elhatározta, hogy viseli tanulásának költségeit, s megígérte, hogyha pappá szentelik, kórházi lelkészként fogja alkalmazni.

Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Mint atyja, ő is maga akarta meghatározni sorsát. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta. Ennek megfelelően egy szép napon belépett a medinai kármelitákhoz.

A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. De éppen ekkor - -látszólag véletlenül, valójában a Gondviselés bölcs jóságából -- találkozott Avilai Szent Terézzel, és ebben az egy esetben a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy -- és az eszmét Szent Teréziától vette át -- biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.

János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium -- s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amely mindig a megújított szerzet szolgálatában állt -- és a rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt --, csak a halál vetett véget. Ez az ,,égi és isteni ember'', ahogy Szent Terézia nevezte, miután öt évig gyóntató volt az avilai Megtestesülésről nevezett kolostorban, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.

A renden belül azonban az elméleti és joghatósági viták odáig fajultak, hogy Jánost a testvérei a toledói konventban egy cellába zárták és rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet tele olyan tájak és jelenetek rajzaival, amilyeneket ugyanebben az időben és ugyancsak Toledóban El Greco festett. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle haragja és keserűsége kifejezésére a kegyetlen bánásmód miatt. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét.

Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindaz, amit leírt, különböző módszerekkel készült önarckép; románcok, amelyekben -- az egy vonallal készült vázlatokhoz hasonlóan -- a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik, úgy, ahogy azt csak a 136. zsoltárban lehet megtalálni.

Toledói börtönéből megszabadulva János Andalúziába ment. Három esztendő kivételével, amelyet Segoviában töltött, további élete ezen a tájon folyt le. Andalúzia lelke, napfénye, színei, éghajlatának heve, népének szenvedélyei, zsidó és mór legendái s titokzatos történetei, mind hatottak a misztikus és gondolkodó, a költő és művész lelkére. Egy vershez írt kommentárban vagy új költeményben sűrűsödtek össze, hogy aztán teljességükben az egész keresztény kultúra kincsesházát gazdagítsák. János nem feledkezett meg fő feladatáról sem, arról, hogy napról napra tökéletesedjék, s mindenütt, minden pillanatban átadja magát a kimondhatatlan istentapasztalás élményének.

Keresztes Szent János egészen egyedülálló jelenség. Egész irodalmi termése önéletrajz természetű, és telve van fennkölt érzésekkel és optimizmussal. Meggyőződésének ereje és következetessége, a könnyedség, amellyel meghatározásait fogalmazza, és mindenekelőtt a biztonság, amellyel az életszentség szabályait a semmiből megformulázza -- mindezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye, s általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni mindenáron az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni.

Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia, veszekedő pártok és önző egyéni törekvések hálójában kellett eligazodnia. Mint szerzetes elöljáró és sok új kolostor alapítója -- aki állandóan úton volt és súlyos kötelezettségeknek tett eleget -- minden erkölcsi és fizikai szenvedés után is nyugodt megelégedettséggel szemlélte terhei gyarapodását.

Magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. A sok támadás és ellenségeskedés diszharmóniája, az önzések és egyéni ötletek emberi zaja, amelyek közepette élnie kellett, beleolvad ebbe az énekbe, és az egész együtt az életmű csodálatos harmóniáját -- az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó szimfóniáját -- adja.

,,Este majd próbára teszlek a szeretetben'' -- mondja egyik írásában, és joggal, mert ,,erre a célra, a szeretetre lettünk teremtve''. Úgy látja, hogy a szeretetnek, e nehezen taglalható témának a titka abban rejlik, hogy igaz fogalmat kell alkotni a szeretetről. Az emberek ugyanis általában a szeretetet az ösztönök és az érzelmek birodalmában élik meg, holott a szeretet az az állapot, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, amit a szeretet állít a lélek elé. Mert valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti ,,hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget''. Hiszen az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; vagy érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. Szerinte minden attól függ, hogy valaki birtokában van-e a fölismerésnek, hogy milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, s hogy mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját magától vagy másoktól eredő elméletektől függetlenül, szabadon éljen. ,,Egyetlen emberi gondolat értékesebb, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egy méltó tárgya van: Isten.'' Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten végtelenül fölülmúlja minden elképzelésünket.

Ez azonban a szeretetnek csak az egyik oldala. A másik oldal abban mutatkozik meg, hogy az embernek szeretet-igénye van. Szeretetet viszont akkor nyerünk, ,,ha oda viszünk szeretetet, ahol nincsen''. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által ,,saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk''. És ezzel minden megoldás megadatott.

A kérdés ezek után már csak az, hogy megszabadulunk-e álmaink, örömeink, vágyaink és reményeink alacsonyságától, azaz befogadjuk-e a saját életünkbe a mondott megoldásokat, azért, hogy örökre és szeretetből odaadjunk érte mindent.

Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.

Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen -- szeretetből -- a szabadságért küzdenek. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.

1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A nagy spanyol misztikus életéről, aki ,,nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni'', elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.

Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.

Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: ,,Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.''

Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták -- akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak -- hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.

Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.

Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: ,,Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!'' 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.

János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: ,,János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.'' A szent így válaszolt: ,,Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.''

Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával -- aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt --, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.

Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére. Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének: ,,Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!'' Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.

Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl: ,,1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett.''

Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála -- illő módon -- éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalomra találjunk nálad!

Szent Spiridion     püspök és hitvalló, † ~349       

Szent Tirzusz és vértanútársai

Tirzusz, Leukiosz és Kallinik a palesztinai Cezareában nevelkedtek. Déciusz keresztényüldözése alatt szenvedtek vértanúságot (249-51). Leukosz, a tisztes és bölcs keresztény, látva, hogy Kumbrikiosz helytartó mint akarja megerősíteni a bálványimádást és üldözni a keresztényeket, szemrehányást tett neki igazságtalan magatartásáért. Ezért a helytartó megkínoztatta és kardhalálra ítélte.

A helytartó kegyetlenkedései miatt sok keresztény elmenekült a városból. Tirzusz, aki még csak hitjelölt volt, megjelent a helytartó előtt és elbeszélgetett vele a bálványimádás értelmetlenségéről. A dühös helytartó megkínoztatta szentünket, és börtönbe vetette. Éjjel a börtön ajtói megnyíltak, Tirzusz abból kimenve megkereste az elrejtezett püspököt, aki megkeresztelte őt. Több kínzást is elviselve még, békén hunyt el az Úrban. Kallinik vértanú először pogány pap volt. Látta azt, hogy Tirzusz hogyan szenved és milyen állhatatos a hitben, őmaga is Krisztus hitének megvallója lett. Ezért kardhalállal nyerte el a vértanúságot.

Szent Filemon, Arián, Apolloniosz és velük Teotich, három császári testőrrel az egyiptomi Antinoéban szenvedtek vértanúságot Dioklécián császár alatt. Apolloniosz, aki felolvasó volt az antinoéi egyházban, félt a kínzásoktól. Rábeszélte a pogány Filemont, aki művész volt a zenélésben, hogy mutasson be helyette áldozatot az isteneknek. Filemon megjelent Apolló öltözetében és bátran kereszténynek vallotta magát a kínzók előtt. Apolló megbánva tettét, szintén megvallotta keresztény hitét. Ezért sok kínzás után mindkettőjüket lefejezték karddal. Szent Arián az ő kínzójuk volt. Amikor látta a vértanúk állhatatosságát és az általuk művelt csodákat, egész házával Krisztus követője lett. A 4 testőr, akik között Teotich volt az idősebb, saját elhatározásukból adták át magukat a kínzásoknak Krisztusért. Zsákba varrva őket a tengerbe vetették.

Szent Arzén atya

Konstantinápolyban született jámbor nemes szülőktől. Elnyerve felnőtt korában a császár jóindulatát, patrícius és hadvezér lett. Egy alkalommal, hadseregével tengeri viharba került, amiből egyedül menekült meg. Ezután búcsút mondva a világnak, szerzetessé lett egy puszta helyen. Egy idő után a kisázsiai Látra hegyére ment és ott élt szigorú vezeklő életet. Élete miatt Isten csodatevő erővel ruházta fel. Békében halt meg, feltehetőleg a VIII-X. század között.


Szent Eusztrát és vértanútársai

Mindnyájan Dioklécián császár alatt szenvedtek vértanúságot a IV. század elején, az Örményországi Szebasztéban. Eusztrát Szatalion város keresztény elöljárója volt. Semmibe vette az istenekről szóló görög meséket, helyette a keresztény bölcsességet hirdette. Hitéért megverték, tűzzel égették, vasszegekkel kivert cipőben futtatták az utcán és börtönbe zárták. Ilyen szörnyű kínzások után elégették.

Aukszent vértanú az arábiai egyház papja volt. Szavainak bölcsességével és türelmével a bálványimádás istentelenségét kimutatta. Sokféle kínzás után Krisztust megvallva kard által nyerte el a vértanúságot.

Eugén (Jenő) Krisztus hitének megvallása miatt a kínzások között adta vissza lelkét Istennek, miközben kivágták nyelvét, levágták mindkét karját és átszúrták lábszárait.

Mardár, „a szelíd galamb” saját jószántából vállalta a kínzásokat Krisztus hitéért, elbúcsúzva feleségétől és gyermekeitől. Lábait összekötözték, és fejjel lefelé felfüggesztették és tüzes szegekkel égették. Sokáig volt ilyen helyzetben aztán a kínok között meghalt.

Oreszt, a katona, aki a mindenek Királyának volt igazi és csodálatos katonája, a melléről leesett kereszt jelével árulta el keresztény voltát. Hitéért tüzes vasrácsra fektették, és ezen elégették. Így nyerte el a vértanúi koronát. Ereklyéik Rómában nyugszanak.


CAMERINOI BOLDOG HUGOLIN remete, III. r. (1300-1373)
A Magalottiak hírneves nemesi család sarja. Szülei birtoka Camerino közelében volt. Édesanyját korán elveszítette, de atyja nagy gondot fordított nevelésére. Éberen orködött, nehogy fia rossz szokásokat vegyen fel, fegyelemre, erények szeretetére nevelte. Hugolinnak egyébként is hajlama volt a benso életre, szemlélodésre, s különösen nagy érdeklodéssel olvasta a szentírást, annak igazságait igyekezett megjegyezni, s megvalósítani. Fiatalon is komoly magatartásával épülésére volt ismeroseinek. Amikor apja meghalt, az evangéliumi tökéletesség vágyától hajtva belépett a ferences III. rendbe. Mint Remete Szent Antal, o is úgy érezte, neki szól az Úr Jézus szava: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, oszd szét a szegények között, aztán jöjj és kövess engem” (Mt 19,21). Eladta tehát mindenét, árát a szegények, foleg az özvegyek, árvák közt osztotta szét, aztán, miután megszabadult az anyagiak terhétol, Szent Antal módján remeteéletet kezdett. Ima, elmélkedés volt lelki tápláléka, böjt és önsanyargatás napi gyakorlata. Egyptom szent remetéje megkísértésére emlékeztetnek azok a kísértések, melyeket kiállt. Hogy a remeteélettol elrettentse, a gonoszlélek hol ijeszto külseju állatok formájában próbálta megfélemlíteni, hol csábító nok alakjában próbálta benne a testi kívánságokat felkelteni. Krisztus hu katonája azonban gyozedelmeskedett minden támadáson az imádság és böjt fegyvereivel (v. ö.: Mt 17,21), és úgy, hogy gyorsan és bízó lélekkel folyamodott a szeplotelen Anyához. Isten rendkívüli adományokkal jutalmazta hu szolgáját: betegeket gyógyított, sokaknak adott jó tanácsot, lelki vigaszt. Életszentségének híre ugyanis sok embert vonzott hozzá. Amint érezte, hogy élete vége felé közeledik, több ízben is szentségekhez járult. Így hunyt el az Úrban 1373. dec. 11-én a camerinoi egyházmegye egy Figni* nevu helységében (ennek közelében remetéskedhetett) s a Keresztelo Szent János templomban temették el. A hívek azóta megszakítatlanul szentként tisztelik. Ezt a tiszteletet erosítette meg IX. Piusz pápa, amikor ot boldoggá avatta.
„Öltsétek föl Isten fegyverzetét, hogy helyt tudjatok állni az ördög cselvetéseivel szemben. Nem a vér és test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen. Öltsétek föl tehát Isten teljes fegyverzetét. Csak így tudtok ellenállni a gonosz napon, és így tudtok mindent leküzdve helytállni.”
(Ef 6,11 sk.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Hugolint arra késztetted, hogy vagyonát a szegényeknek szétosztva kövesse szent Fiadat az evangéliumi tanácsok útján. Add, hogy példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZENT LÚCIA
+Siracusa, 304 körül

Szent Lúcia és Szent Ágota között, annak ellenére, hogy időben távol állnak egymástól, szoros kapcsolat van. Tiszteletük elterjedtsége is megközelítőleg egyforma.

Az 5--6. századi legendás szenvedéstörténet szerint Lúcia Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. Ez a város az ókori Szicília legjelentősebb központja volt. Lúcia elkísérte beteg édesanyját a mintegy negyven mérföldnyire lévő Cataniába, Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Miután az édesanya meggyógyult, Lúciának volt egy álma: Ágota jelent meg neki, és mint a húgát megkérdezte, hogy miért az idegenben lévő sírnál keresték a gyógyulást, mikor Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa éppen oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Útjukon hazafelé pedig Lúcia megkapta az engedélyt anyjától, hogy ne kelljen férjhez mennie, s amit hozományként birtokol, azzal tetszése szerint bánhat.

Siracusában legutóbb ásatásokat folytattak, és bizonyítékok kerültek napfényre Lúcia személye és vértanúsága mellett. Kiásták ugyanis az évszázadokon át feledésben lévő Lúcia-katakombát, s benne egy kultikus helyet, amely fölé nyolcszög alaprajzú katedrálist építettek. Ez egészen a17. századig Szent Ágota tiszteletére volt szentelve. Utána a templom összedőlt, és csak most, az ásatások során bukkant elő ismét.

Szenvedéstörténete szerint Lúciát állítólagos vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert elesett a házasságtól és különösen a hozománytól. E leírásban jegyzőkönyvszerűen rögzítették Lúcia kihallgatását is, de nem valószínű, hogy ez a jegyzőkönyv a helyszínen készült. A hasonló, fiktív jegyzőkönyvekkel szemben mégis eredetiséget mutat, mert az érvelés, amit közöl, meglepően személyes és világos indoklású.

A bíró -- éppen úgy, mint Ágota esetében -- parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha már nem akar férjhez menni. Úgy gondolta, hogy ezzel majd kiűzi a lányból az állítólag benne lakó Szentlelket. Csakhogy a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: olyan nehézzé tette a testét, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután, mint annyi más vértanú esetében, a legkülönfélébb kínzások követték egymást, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül a bíró parancsára karddal döfték át a torkát, de nem halt meg azonnal, sőt, ebben az állapotában még tanította is a népet, s csak akkor halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A források nem szólnak vértanúsága időpontjáról, a hagyomány a Diocletianus-féle üldözés áldozatai között tartja számon. Tiszteletének első bizonyítéka egy 5. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában; neve belekerült a római kánonba is. A 6. században mozaikképet készítettek róla Ravennában. A nép és hivatalosan az Egyház is már az 5--6. században tisztelte, erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak. Zsolozsmáját valamivel később írták; szépségében nem marad el az Ágnes, Cecília és Ágota tiszteletére írt zsolozsmák mögött. Nagy Szent Gergely arról tudósít, hogy Siracusában és Rómában egy-egy kolostor áll Lúcia oltalma alatt. I. Honorius pápa pedig (625--638) fölépíttette Rómában a S. Lucia in Selce-templomot.

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Legendájából írók, költők -- köztük Dante is -- és festők merítettek. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők (mivel a neve a lux = fény szóból ered), a bűnbánó utcanők, a földművesek és a különféle kézművesek, de ugyanígy a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek is, mivel valamennyien hegyes szerszámokkal dolgoznak.

Ünnepe dátumából kiindulva -- a Gergely-féle naptárreformig, 1582-ig ugyanis december 13. volt az év legrövidebb napja, a tél közepének tekintették, továbbá munkaszünetes törvénynap volt -- a nép gazdag szokáskoszorúval vette körül, amelyben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is föltűntek. Így lett Lúcia napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, a baromfira, sőt az egyéni sorsra vonatkozó jövendölések is történtek. Mindezekben Lúcia személye néha fényhozó, néha kísértet alakjában szerepel.

Rómában a 6. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

Szenvedéstörténete tartalmaz néhány megragadó részletet. Amikor anyjával Ágota sírjától hazatért, kezdte szétosztani a vagyonát a szegények között. A vőlegénye bizalmasan megkérdezte Lúcia dajkájától, mit jelentsen ez. Az okos asszony az igazságnak megfelelően, jelentőségteljesen így válaszolt: ,,A menyasszonyod talált egy igen értékes kincset, amelyet meg akar szerezni magának. Most eladja mindenét, hogy azt megvehesse.'' Az ifjú ennek hallatára kíváncsisággal és boldogan várta a közeli napot, amikor ő is részese lesz Lúcia kincsének. De megdöbbenve kellett rájönnie, hogy Lúcia csak a szegényekkel törődik, szó sincs semmiféle olyan kincsről, amire ő gondolt. Kiderült, hogy a menyasszonya keresztény, erre bosszúból följelentette Paschasius bírónál.

A bíró ráparancsolt Lúciára, hogy áldozzon az isteneknek. A bátor leány így felelt: ,,Egy áldozat van, ami tetszik Istennek, és ez a szegényeken való segítés. Mivel már semmim sem maradt, magamat adom oda.'' A bíró rendreutasította: ,,Ilyesmit a magadhoz hasonló, ostoba keresztényeknek mondj, de ne nekem, mert én a Császár törvényére vigyázok!'' ,,Tartsd hát magadat a császárod törvényéhez -- mondta neki Lúcia --, én meg szívem Urának, Jézus Krisztusnak a törvényéhez tartom magam. Te féld a császárodat, én az én Istenemet félem. Keresd uradnak kedvét, én pedig arra törekszem, hogy Krisztus előtt legyek kedves. Tedd, ami neked jólesik, de én azt teszem, amiből üdvösségem támadhat!''

Akkor a bíró megfenyegette, hogy nyilvánosházba záratja. Lúcia rettenthetetlenül így válaszolt: ,,Ezzel a testet nem tudod beszennyezni, mert az csak úgy lesz tisztátalan, ha az akarat beleegyezik. Ezért még ha el is veszed erőszakkal testem tisztaságát, akaratomat erre nem tudod rávenni. Mire vársz? A testem kész a kínra!''

--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, enged, hogy Szent Lúcia szűz és vértanú segítsen minket közbenjárásával, hogy akik itt a földön égi születése napját ünnepeljük, a mennyben megláthassuk dicsőségedet!

Példája:
    meggyőződésedet ne add fel, ha hitedet veszélyeztetnék, minden áldozatot vállalj!

Szent Ottilia     szűz, † ~720   

Szent Ammoniána szűz, vértanú és társai, † 251 


CHANTAL SZENT FRANCISKA
December 12.
*Dijon, 1572. január 28. +Moulins, 1641. december 13.
A francia parlament elnökének, Bénigne Frémyot grófnak és Marguerite de Berbisey asszonynak a házasságából három gyermek született: egy Marguerite nevű kislány, 1572-ben Jeanne (Franciska) és tizennyolc hónappal utána egy André nevű kisfiú, akiből később Bourges városának érseke lett. A család mélyen vallásos volt, s az apa magas tisztsége következtében gazdagok is voltak. Marguerite asszony azonban a harmadik gyermek szülése közben meghalt.

1587-ben, amikor Jeanne már tizenöt éves volt, a nővére férjhez ment Jean-Jacque Neufcheze-höz, és ő elkísérte az ifjú párt Poitou-ba. Atyjuk Dijonban maradt. Öt évvel később visszahívta magához Jeanne-t, majd nem sokkal később, december 29-én férjhez adta őt Christophe de Rabutin Chantal báróhoz. Mivel Jeanne meg is bérmálkozott és viselni kezdte a bérmanevét, a Francoise-t is, asszonynevén Jeanne-Francoise Frémyot de Chantalnak szólították. Ebből egyszerűsítették a nálunk ismerős nevét: Chantal Franciska.

A házasságuk boldog volt. Eleinte egy tönkrement birtokon kellett berendezkedniük és szűkösen éltek, hamarosan azonban rendbe hozták a birtokot, és Franciskának már nem is hiányzott a nagyvárosi társaság. Hat gyermeket szült, akik közül négyet fölnevelt. 1601 októberében, két héttel utolsó gyermekük születése után azonban elveszítette a férjét. Vadászat közben Chantal báró egyik barátjának fegyvere véletlenül elsült, a báró halálos sebet kapott, s egy héttel később belehalt sérülésébe.

Franciska számára súlyos csapás volt férje elvesztése. Nehéz óráiban hitbeli kísértései is támadtak, de végül is ez a csapás vitte egészen közel Istenhez. Addig is jámbor és istenfélő volt, de attól fogva sokkal mélyebb lelki életet élt. Teljes szívvel az imádságnak és a vezeklésnek adta át magát, s közben olyan belső próbatéteken ment keresztül, amelyek a misztikus ajándékok befogadásához készítik föl, tisztítják meg a lelket. E megpróbáltatásai közben az Úr látomásban mutatta meg neki későbbi lelki vezetőjét.

Franciska önként fogadalmat tett, hogy többé nem megy férjhez. Nem sokkal férje halála után a Dijon közelében lévő Notre-Dame d'Etange-ba ment, ahol találkozott egy szerzetessel. Senki nem tudja, hogy ki volt ez a szerzetes, aki lelki tanácsokkal látta el és fogadalmat tétetett vele, hogy lelki ügyekben senki máshoz nem fordul, csak hozzá. Hazatérése után Franciskának át kellett költöznie apósához, Monthelonba. A vidék csöndes magányában Franciska lelki élete tovább mélyült, s egyre határozottabban a misztika irányában fejlődött.

Sokszor megfordult Dijonban, s 1604. március 5-én itt látta meg először Szalézi Ferencet, aki éppen nagyböjti beszédet tartott a Sainte-Chapelle-ban. Felismerte benne azt, akit látomásában mint leendő lelkiatyját látott. Atyja, Frémyot gróf házában találkoztak először, és azonnal mély, lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Franciska azonban, mivel korábbi lelkivezetőjének tett fogadalma kötötte, nem merte Ferenc püspök vezetésére bízni magát. Néhány szóban érintette erre vonatkozó fogadalmát, és a püspök sokáig tanácstalan volt. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egy fél év múlva ismét találkoztak Saint-Claude-ban. Ekkor Ferenc már világos eligazítást tudott adni a korábbi fogadalomra vonatkozóan, és késznek mutatkozott arra, hogy Franciska lelki vezetését elvállalja.

Valószínűnek tűnik, hogy a szent püspök először nem ismerte föl, milyen életre szól Franciska hivatása, ezért eleinte erősen aszketikus irányban vezette. Franciska 1606-ban kapcsolatba lépett a dijoni kármelita apácákkal. Tanácsaik derítettek fényt belső életére, és lelkivezetőjét is eligazították, hogy világosabban ítélhessen.

Súlyos belső megpróbáltatások közepette imádságos élete egyre inkább a szemlélődés felé irányult. Ekkor égette tüzes vassal a szíve fölé Jézus nevét.

A jövőjét tekintve Franciska bizonytalanságban élt: határozott vonzódást érzett a szerzetesi életre, anélkül azonban, hogy választani tudott volna egy meghatározott rendet. 1607 húsvétján Szalézi Ferenc püspök Annecyben föltárta előtte a tervét: egy női rendet akar alapítani, amelyben a nővérek klauzúra nélkül élnek, s melybe beteg és öreg nők is kérhetik fölvételüket. A későbbi Vizitációs apácáknak nevezett rend tervét vázolta előtte, és Franciska boldogan fogadta ezt a tervet. Anyai kötelezettségei azonban egyelőre a szűkebb családjához kötötték. Végül 1609 októberében Szalézi Ferenc öccse, Thorens báró feleségül vette Franciska legidősebb lányát, Maria-Aimeét. Ekkor már gondolhatott arra, hogy visszavonul a világtól. 1610. március 19-én búcsút vett Dijontól, ott hagyván atyját és Celse-Bénigne nevű fiát (kinek leánya lett később a híres de Sévigné márkiné). Annecyben néhány társnője várta, és június 6-án egy egyszerű, tóparti házban megalapították a Vizitációs nővérek társaságát.

E társaság lelkületét kétségtelenül Szalézi Szent Ferenc formálta ki személyes varázsával és beszédeivel, de Franciska szerepe legalább ilyen fontos volt. Úgy tűnik, elsősorban neki köszönhető a rend misztikus jellege, amely az első időkben az egész társaságra meghatározó erővel hatott. Fő tevékenységük eleinte az új házak alapítását jelentette; amikor Franciska meghalt, már negyvenegy házuk volt. A lyoni alapítás 1615-ben a szabályzat megváltoztatásához vezetett. Addig ugyanis az eredeti elgondolásnak megfelelően, a vizitációs nővérek házaiban nem volt klauzúra, tehát a nővérek szabadon járhattak ki a városba és segíthették a rászorulókat. A lyoni érsek, de Marquemont azonban rájuk kényszerítette, hogy mint a többi apácák, ők is klauzúrában éljenek. E módosításnál Franciska sokkal kisebb ellenállást tanúsított, mint Ferenc püspök, de ezek után is ő maradt a legnagyobb támasza.

Franciska és Szalézi Szent Ferenc között bensőséges, mély lelki barátság alakult ki. 1616-tól azonban a püspök úgy látta jónak, hogy egyre ritkábban találkozzanak. Franciska emiatt sokat szenvedett, és nagy veszteségnek érezte a szent püspök 1622-ben bekövetkezett halálát is. Szerető gondossággal ápolta lelkivezetője emlékezetét, és sokat tett azért, hogy a művei megjelenhessenek.

Franciska mindazon a nehézségen, amelyet az új alapítások jelentettek, szinte páratlan éleslátással és határozottsággal lett úrrá. Mivel az egyes házak egymástól függetlenek voltak, az ő személye jelentette számukra az egyetlen összekötő szálat, bár sohasem tekintette magát ,,alapítónőnek''. Sokféle külső teendője ellenére mély lelki életet élt, napjai mégis telve voltak fájdalmakkal és súlyos lelki megpróbáltatásokkal: elsősorban a lelki szárazság és a hitellenes kísértések gyötörték.

Utolsó évei, főképp az 1637. esztendő nagyon fájdalmas volt számára. De mindig volt hozzá ereje, hogy uralkodjék belső félelmein, és a legbizalmasabb nővértársakon kívül más nem is sejtette, hogy mennyit szenved belül. A többiek számára mindig a kedves, állandóan megtalálható és fölkereshető anya volt.

Egészsége lassan fölmondta a szolgálatot. Sok-sok utazása egyikén megbetegedett, és 1641. december 8-án Moulins-ban lévő házukban ágynak dőlt. Tüdő- és mellhártyagyulladás lépett föl, és hosszú, nehéz haláltusa után december 13-án meghalt. 1751. augusztus 21-én boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták. Ünnepét két év múlva, 1769-ben fölvették a római naptárba, augusztus 21-re. 1969-ben áthelyezték decemberre, de Szent Lúcia ünnepe miatt nem a halála napjára, hanem 12- ére.


--------------------------------------------------------------------------------

Egy 16. századi festő a reneszánsz kor feszes díszruhájában, magas csipkegallérban, nyakában sokszoros gyöngyfüzérrel és gyűrűkkel ékes kezében kendővel ábrázolta Franciskát, aki akkor fiatal grófnő volt. Arcát magasra tornyozott, barna haj keretezte, s nagy, sötét szemek uralták, amelyek elgondolkodva néztek a távolba. Amikor ez a festmény készült, még alig lehetett sejteni, hogy ez a szalonokban feltűnést keltő fiatal hölgy -- a majd nagyszerű feleség, háziasszony és édesanya -- misztikus kegyelmek hordozója lesz.

A Bourbilli kastélyban gondtalan életű Johanna-Franciska -- mondják a krónikások -- nagy odaadással szolgálta a szegényeket. Saját kezűleg készített számukra ételt. Az egyik ínséges esztendőben új ajtót vágatott a kastély falán, hogy a szegényeknek ne kelljen egy kapunál tolonganiuk. Mivel azonban az ő éléstára sem volt kifogyhatatlan, Isten csodával jelezte, mennyire kedves előtte Franciska jótékonysága: amikor a hombárokból kifogyott a gabona, éppen úgy, mint egykor a szareptai özvegy, hónapokon át ő is egy csodálatos módon ki nem apadó hombárból vette elő a lisztet és sütötte a kenyeret az éhezőknek.

A bárónő Monthelonban az egész vidék betegeinek orvosa, gyógyszerésze és betegápolója lett. Nagy gyógyszerraktára volt, amelyben példás rendet tartott, és bárki ingyen kaphatott tőle segítséget. Ha egy ház rendjét dicsérni akarták a környéken, csak azt mondták: ,,Olyan rend van itt, mint Chantal bárónő gyógyszertárában!''

Huszonnyolc éves volt, amikor eltemette a férjét. A temetés után apósa azzal fenyegetőzött, hogy kitagadja unokáit, ha Franciska át nem költözik az ő kastélyába. Új otthonában Franciska állandóan ki volt téve az egyik szolgáló zsarnokoskodásának, aki a házon is, az öreg bárón is kénye-kedve szerint uralkodott. Franciska, aki egyébként nagyon érzékeny volt, nem vette zokon ezeket a bántásokat, sőt, maga mellé vette a szolgáló négy házasságon kívül született gyermekét, akiknek atyja az öreg Chantal báró volt, és a saját gyermekeivel együtt nevelte és tanította őket. Annak a férfinak is megbocsátott, aki a férjét halálosan megsebesítette, és szeretetének jeléül vállalta egyik gyermekének keresztanyaságát.

Amikor 1604-ben a genfi püspök, a híres szónok, Szalézi Szent Ferenc Dijonban a nagyböjti prédikációkat tartotta, Franciska nem mulasztott el egyetlen egyet sem. Mindig ugyanott ült a templomban, és növekvő lelkesedéssel hallgatta a prédikáló püspököt, akinek jámborsága egészen más volt, mint félszeg, a világtól teljesen elszakadt korábbi gyóntatójáé. Ferenc püspök is fölfigyelt Franciskára. ,,Ki ez a fiatal, szőke hölgy, özvegyi ruhában, aki velem szemben ült, és annyira figyelte a prédikáció minden szavát? -- kérdezte az egyik beszéd után Mons. Frémyot-t, Bourges érsekét. Az elnevette magát: ,,Ezt nálam jobban senki nem tudja megmondani: a tulajdon nővérem, Madame Chantal!''

A két rokon lélek barátságának kezdetéről följegyeztek egy beszélgetést. Ferenc püspök mindig elvárta, hogy a vallásos urak és hölgyek jól öltözöttek legyenek, de Madam Chantal öltözéke föltűnt számára. Egy napon megkérdezte tőle: ,,Kegyelmes asszony, szándékában áll újra férjhez menni?'' A tagadó válasz hallatára a püspök csak ennyit mondott: ,,Akkor a cégért le kellene venni!'' Franciskát a megjegyzés nagyon bántotta, de megértette a püspök gondolatát. A következő találkozáson ékszer nélkül jelent meg. Akkor a püspök egy újabb meghökkentő megjegyzést tett: ,,Mondja, e csipkék nélkül -- kevésbé csinos lenne?'' Franciska még aznap minden csipkét eltávolított a ruházatáról.

Alighogy Ferenc püspök elhagyta Dijont, első pihenőhelyéről a következő kártyát küldte Franciskának: ,,Úgy látom, Isten önt reám bízta. Minden óra elmúltával egyre biztosabb vagyok ebben. Ez minden, amit mondhatok önnek. Fogadjon el engem jó angyalának.'' Ezzel kezdődött a híressé vált levelezés, e két nagy lélek barátságának tanúja.

Franciska mintegy kétezerötszáz levelet kapott Ferenc püspöktől. E levelekben nemcsak a püspök finomsága, hanem vidám és humoros jámborsága is megnyilvánult. Egyik levelében így írt: ,,Megmondtam önnek, és most újra írásba adom: semmiféle különleges, nyugtalan, szomorú vagy zsémbes jámborságot nem akarok, hanem csak olyat, amely szelíd, jóságos, kedves és barátságos. Egyszóval szabad és vidám lelkületet kívánok, amely kedves Isten és az emberek előtt egyaránt... Ha hibát követek el, inkább akarok hibázni a túlzott szelídséggel, mint a túlzó szigorral.'' Franciska azt válaszolta rá, hogy a tanácsot szívesen megfogadja, majd ő is küld egy tanácsot a püspöknek: nézzen utána, hogy éveinek növekvő száma nem tette-e kissé zsugorivá, azaz ad- e a testének elegendő alvást és eledelt?

Később, amikor Madame Chantal már kolostori elöljáró volt, nővérei is részesévé váltak ennek a barátságnak. Egyik levelében örömmel írja le, hogy milyen vidám hangzavar tört ki a nővérek között, mikor megtudták, hogy a főnöknő levelet készül írni Ferenc püspöknek: ,,Ezek a gyermekek mind kiabálták, biztosítsam Önt arról, hogy valamennyien nagyon jók akarnak lenni. A kis Robin azt mondta, hogy csak Istent és Önt szereti. Azt kívánják, hogy valamennyiüket nevezzem meg a levélben, de én inkább befogtam a szájukat, különben annak lenne igaza, aki közülük a leghangosabb.''

Arról a percről, amelyben megkapta a püspök halálhírét, később ezt írta: ,,Mielőtt az értesítést elolvastam volna, a bensőmben Istenhez tértem, és így nyitottam föl a levelet, amelyből megtudtam, hogy a mi szentünk az égben van. A hír szíven talált. Térdre borultam, imádkoztam a Gondviseléshez, és amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem Isten akaratát és az én kimondhatatlan fájdalmamat. A nap hátralévő részében sokat sírtam, de édes sírással, mély és nyugodalmas békében, elmerülve Isten akaratában és a dicsőségben, amelyben szentünk örvendezik.''

Amikor Johanna-Franciska Moulins-ban meghalt, Párizsban Páli Szent Vince -- mesélte az egyik nővér -- ,,látott egy kis gömböt, amely úgy világított, mintha tűzből lett volna. Fölemelkedett a földről az égbe, és ott egy nagy tűzgömbbel egyesült. Ketten együtt egyre magasabbra emelkedtek, mindaddig, amíg egy összehasonlíthatatlanul nagyobb tűzgömbbel nem találkoztak, és el nem merültek benne. Akkor megvilágosodott bensőmben, hogy a kisebbik gömb tisztelendő Anyánk, a nagyobbik Szalézi Szent Ferenc lelkét jelezte, a harmadik hatalmas tűzgömb maga az Isteni Lényeg volt, aki ezzel a jelenséggel tudatta, hogy Franciska és Ferenc lelke egyaránt Istennél van, akit mindketten a legjobban szerettek.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Johanna Franciskát különböző életformákban ragyogó érdemekkel ékesítetted, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy hűségesen járjuk hivatásunk útját, és szüntelenül a világosság példaképei legyünk!

Példája:
    segíts ahol tudsz, és segítsd a segítőket!


OFFIDAI BOLDOG KONRÁD (1241-1306) December 12.

Jámbor és istenfélo szülok gyermeke. Már 14 éves korában jelentkezett ferencesnek. Nem kérte, hogy a klerikusok közé sorolják, elöljárói akaratából mégis pap lett és kiváló szónok. Marka (ma Marche) tartományban, mely határos Umbriával, akkor még elevenen élt Szent Ferenc emléke, még éltek az elso társak: Egyed, Leó, Masseo. Ilyen körülmények között Konrád Szent Ferencnek oly huséges követojévé lett, hogy második Ferencnek nevezték. Különösen imádságos lelkületben, alázatban és önsanyargatásban utánozta szeráfi atyját. Olyan évtizedekben élt, amikor a Fioretti bájos legendái, történetei eloször szájról szájra, majd írásban kezdtek ismeretessé válni. O maga is három fejezetben szerepel: a 42-ben, ahol azt olvassuk, hogy azt a kegyet kérte a Szuzanyától, hogy miként Simeon, o is karjába vehesse a kisded Jézust. Kérését a Boldogságos Szuz teljesítette: Konrád karjába vehette a gyermek Jézust. Az eset szemtanúja Péter testvér, akitol Konrád titoktartást kér. Buzgó imájával kiszabadítja a tisztítóhelyrol egy fiatalon elhunyt rendtársa lelkét (43. f.); a két jóbarát, Konrád és Péter megegyeznek, hogy minden kegyelmi adományról, melyben részesülnek, tájékoztatják egymást. Ok a márkai tartomány fénylo csillagai (44. f.). Konrád az egyre növekvo tisztelet elol igyekszik menekülni: félreeso kolostorokban tartózkodik. Egy apostoli útja alkalmával Bastiában hal meg 1306. dec. 12-én 65 éves korában. VII. Piusz pápa (1800-1823) avatta boldoggá.

Idézet a Fioretti 42. fejezetébol:

„Hajdan az ankonai Marka tartományát, mint az égbolton a csillagok, jámbor életu barátok ékesítették, akik az égitestekhez hasonlóan beragyogták és feldíszítették példájukkal és tanításukkal Szent Ferenc rendjét és az egész világot... Ilyenek: az öreg Lucido testvér..., egy másik: Bentivoglia..., Péter... Ennek a jámbor Péter testvérnek idejében élt az offidai Konrád testvér.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Konrádot Szent Ferenc hu követojévé és buzgó igehirdetové
tetted. Közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei
legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jodok hitvalló, † 669


Szent Sándor püspök

Szeverusz császár uralkodása alatt (193-211) élt mint Kappadókia püspöke. 203 körül keresztény hite miatt börtönbe zárták. Szabadulása után Jeruzsálembe ment, hogy meglátogassa a szent helyeket. Ott az elaggott Narkisszosz püspök mellé társul választották. Sándor 38 éven keresztül kormányozta a jeruzsálemi egyházat. Kitűnt tanítói tevékenységével. Saját költségén nagy könyvtárat létesített a Szentírás és az akkor meglevő szent atyák műveiből. Décius császár üldözése alatt hosszú időt töltött el börtönben, és ott adta vissza lelkét Istennek 251-ben.

Szent Szinéziosz vértanú

Görög neve Szünétosz, szlávul Razumniknak (okos) nevezik. Római származású volt. Szülei a római püspök mellé adták, hogy ismerje meg a Szent könyveket. Keresztény élete miatt az egyház felolvasójává avatták. Ebben a hivatásban sokakat tanított az igaz hitre és leleplezte a bálványimádás értelmetlenségét. Emiatt Aurélián császár előtt feljelentették. A császár előtt is bátran megvallotta hitét és abban állhatatosnak mutatkozott. Ezért fejvesztésre ítélték 270-75. között.

Szent Szpiridon főpap

Szentünk Ciprus szigetén született egyszerű szülőktől. Fiatal korában juhokat őrzött. Mint egyszerű pásztorember élte életét. Közben házasságot kötött, gyermekei is voltak, istenfélelemben nevelte őket. Egyszerű, mélységes hitű ember volt, juhainak jó pásztora. Ezért Isten alkalmasnak találta arra, hogy szellemi juhokat bízzon rá. Szent életének és csodatételeinek híre annyira elterjedt, hogy megválasztották Trimithunt érsekévé. Mint főpap részt vett az I. egyetemes zsinaton, (325.) Ott egyszer beszédével és csodatetteivel, a megrémült atyák várakozásai ellenére, nagyhatású beszédet mondott az igaz hit védelmében. A tévtanító ariánusok megszégyenültek, és egy nagy tudású pogány szónok a keresztény hitre tért. Hazatérése után, mivel egy szegény asszony halott leányán követelt egy kölcsönadott dolgot, Szpiridon kiment leánya, Irén sírjához és megkérdezte tőle a dolgot. Miután a leány felelt neki sírjából, Szpiridon megtalálta a kölcsönadott dolgot és visszaadta gazdájának. Nagy Konstantin császár is tisztelője volt Szpiridonnak. Egy elbeszélés szerint meggyógyította őt betegségéből. Hosszú, áldásos élet után szólította őt Isten magához a 349. esztendő táján.

Szent Akepszim és Itala vértanúk

Mindketten Perzsiából származtak, ott is szenvedtek vértanúságot. Akepszim először pogány pap volt Arbelában. Krisztus hitéről hallván, szeretett volna vele megismerkedni. Egy püspökhöz fordult, aki kioktatta őt a keresztény hitről és meggyógyította betegségéből. Visszatérve Arbelába, ott hirdette a hitet a város lakóinak. Ezért a terület parancsnokánál feljelentették. A parancsnok levágatta fülét, és börtönbe záratta. Itala az arbelai egyház diakónusa volt. Hitének megvallása miatt kínokat szenvedett és Akepszimmal volt börtönben. Állhatatosságuk miatt mindkettőjüket karddal fejezték le.


SZENT I. DAMAZUSZ PÁPA
December 11.
*Róma, 305 körül +Róma, 384.
Damazusz valószínűleg 305 körül született Rómában. Liberius pápa diákonusa volt, akit hűségesen elkísért a számkivetésbe is, ahova Constantius császár űzte a pápát. Liberius halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damazusz pápaságának első felét. Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diákonust választott meg pápának, és ez a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg ,,székhelyévé''. Egy sokkal nagyobb csoport rövidesen Damazuszt emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damazusz hívei között összecsapásokra került sor. Egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak. Damazuszt emiatt a város prefektusa bevádolta, de később fölmentették a vád alól.

Damazusz idejében zárult le az ariánusokkal folytatott hitvita, maguk az ariánusok sok apró pártra oszlottak. A szentháromságtan és a krisztológia kérdései a keleti teológusok -- főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely -- munkássága során tisztázódtak, s Damazusz elfogadta a tanításukat. Nagy Theodosius (379--395), akinek személyében a niceai hitvalláshoz hű császár került a keletrómai birodalom élére, 380-ban rendeletet adott ki, amellyel fölszólította a birodalom összes keresztényeit, hogy csatlakozzanak ahhoz a hitvalláshoz, amelyet az igazhitű püspökök személyes aláírása hitelesít, köztük Damazuszé is.

Hit dolgában teljesen egyetértett az I. konstantinápolyi zsinattal (381), joghatósági intézkedéseiben azonban már talált kifogásolnivalót. E zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben. E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damazusz zsinatot hívott össze Rómába, és 382-ben újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek ,,Péter-féle'' rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van. A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását -- azzal a megindoklással, hogy császári város -- Damazusz határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve honosodott meg a pápák szóhasználatában a ,,Sedes Apostolica -- Apostoli Szentszék'' megjelölés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A szentmisében kötelezővé tette a latin használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damazusz Szent Jeromost bízta meg, aki pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a halála után a feladatot végre is hajtotta.

Damazusz pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Sok feledésbe merült vértanú sírfeliratát maga készítette el vers formában, és nagyon szép írással kőbe vésette, majd elhelyezték a vértanúk sírján. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diákonus tiszteletére; minden bizonnyal tőle származik a gondolat, hogy Szent Lőrinc Róma városának patrónusa legyen.

Jó kapcsolatot tartott fenn a város világi vezetőivel. Ezekben az években nagy vita folyt, hogy a szenátus üléstermében -- tekintettel arra, hogy a szenátorok többsége keresztény -- megtűrhető-e a pogány Victoria istennő oltára. Ráadásul az ősi szokásoknak megfelelően a szenátus üléseinek kezdetén erre az oltárra áldozati adományokat helyeztek el. A kérdést a Milánóban élő császár elé terjesztették, s Ambrus közvetítette az ügyet. A császár úgy határozott, hogy az oltárt véglegesen távolítsák el a teremből. Damazusz jóban volt a még pogány prefektussal, Praetextusszal is, aki egyszer jókedvében így szólt: ,,Ha megválasztanának Róma püspökévé, azonnal megkeresztelkednék!''

Ennek ellenére Damazuszt egész pápasága alatt sok rágalom érte. Mindez azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy akkoriban sok asszony és leány tért meg a római arisztokrácia családjaiból, és vagyonukból bőkezűen adakoztak az Egyház céljaira. Mivel pedig a pápa a kezébe került javakból nem csupán a karitatív szolgálatokat fedezte, amelyek egyébként nagyon jól meg voltak szervezve a városban, hanem a templomokat ékesítette, s méltó környezetet teremtett a vértanúk sírjai köré, ellenségei a ,,dámák fülcimpája'' csúfnévvel illették.

Ahhoz azonban Damazusz túlságosan energikus volt, hogy a püspökökkel és a teológusokkal ne támadjanak surlódásai. Egyesek második Szent Atanázként magasztalták, mások ellenben becsmérlően gondolkodtak és nyilatkoztak róla. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kisázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre. Úgy ítélte meg, hogy ez ellentétben áll az Egyház hagyományos gyakorlatával, és tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését a tekintélyesebb székhelyek felé. Nagy Szent Vazullal sem volt teljes az összhang. Mindketten másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről, s más jellegű kérdésekben sem voltak azonos állásponton. Ezért nem túlságosan kedvező és jóindulatú Vazul véleménye a pápáról.

Damazusz 384. december 11-én halt meg. A Via Ardeatina mentén akart nyugodni. Nem akart a Callistus-katakomba pápasírjai között sírhelyet magának, inkább a családi sírboltba kívánkozott. Anyjának Laurentiának, a nővérének, Irénének és saját magának külön sírboltot készíttetett. Maradványait később bevitték a városba.

Amit Damazusz pápáról a források elmondanak, annak alapján egy föltűnően energikus, tetterős ember rajzolódik ki előttünk, aki minden erejével harcba szállt a Niceában megfogalmazott hitvallás megőrzéséért. Hivatkozva a Péternek adott ígéretre: ,,Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat'' (Mt 16,18), a pápaság tekintélyének növeléséért többet tett minden elődjénél.

Fáradhatatlan volt a liturgia rendezése és a vértanúk tisztelete dolgában. Személyes jámborságáról a források hallgatnak, még csak következtetési támpontokat sem adnak.

Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban.

Példája:
    a történelem tapasztalatai alapján dolgozz a jövőért!




Oszlopos Szent Dániel atya

Dániel a mezopotámiai Szamoszatában született, Illés és Márta keresztény szülőktől. 13 éves korában elment egy kolostorba. Ott megcsodálta az imádkozók és vezeklők szigorú életét és ő is megkívánta azt.

Felkereste Oszlopos Szent Simeon atyát. Tőle indít és áldást kapott a vezeklő életre. Utána elment a pusztába Thrákiába, ott oszlopot épített magának és azon élt. A hideg és hőség minden próbáját és a test romlandóságát eltűrve élt sokáig. Oszlopáról nem akart leszállni semmiféle kérésre. Leó és Zenon császár gyakran felkeresték őt, hogy áldását kérjék, és egyes ügyekben kikérjék tanácsait. Tanácsainak helyes voltát az események igazolták. Egyszer mégis lejött az oszlopról. Amikor az Egyházat a monofizitizmus tévtanításának veszélye fenyegette, elment a fővárosba. 30 éves vezeklés után az oszlopon, 80 éves korában halt meg 489, vagy 490-ben. Oszlopa tövében temették el.


Nivellesi Boldog Ida     szűz, † 1231       



Szent Lukács oszlopos atya

Szentünk több császár uralkodása alatt élt, amikor Teofylakt volt a konstantinápolyi pátriárka. (933-56.) Amikor a bolgárok a birodalomra támadtak, császári parancsra Lukácsnak is harcolnia kellett ellenük. A harcban sokan elestek, de ő Isten gondviseléséből megmenekült. A harc után szerzetessé lett. Jó haladást téve a szerzetesi életben, a pappá szentelésre találták méltónak. Kemény vezeklést vállalva, oszlopon élt több helyen, végül Kalkedonban telepedett le. Ott szintén egy oszlopon állva 45 évet töltött el. Hogy hallgatagságát megőrizze, a szájában mindig követ hordott. 970 körül halt meg sok csodát téve életében.

Szent Miraksz vértanú

Születésére nézve egyiptomi volt. Tenesztia városában született keresztény szülőktől. Keresztény nevelést kapott tőlük. Ifjúi könnyelműsége és az ördög sugallatára megtagadta hitét. Szülei szavára és imádságára megbánta tettét és nyíltan vállalta keresztény hitét, ezért megkínozták, a börtönbe vetették, és végül lefejezésre ítélték. Csónakkal bevitték a tengerbe, ott lefejezték, és a tengerbe dobták. Szent fejét a tenger partján keresztények találták meg. Ez 640 körül történt.

SIENAI* BOLDOG PÉTER III. r. (kb. 1220-1289) December 11.

Sienában született és késo öregkoráig fésukészítéssel és árúsítással foglalkozott. Ezért Fésus Péternek is nevezik. Ifjúkorában víg, bohém életet élt, szeretett szépen öltözködni: ebben hasonlított Szent Ferenchez, s abban is, hogy ezeket az ifjúkori tévelygéseit késobb nagyon bánta. Megtérését nagy valószínuséggel Szent Ferenc hatásának tudhatjuk be. Szent Ferenc egyébként járt Sienában, ahol az egymással hadakozó polgárokat kibékítette. Feleségével együtt belépett a „Bunbánó Testvérek” közé, ahogy akkor a III. rendieket nevezték. Látogatta a templomokat, kórházakat. Felesége halála után pedig minden vagyonát pénzzé tette és kiosztotta a szegények között. Talán egy szentbeszéd, amit hallott Szent Ferencnek a megfeszített Krisztus iránti áhítatáról, mély hatást tett rá: ettol kezdve leginkább Szent Ferenc templomát látogatta. Imádság közben egyesek fényleni látták arcát. A szentség híre kezdett terjedni körülötte; a ferences kolostorban egy cellát adtak neki. Itt Szent Ferencnek és más szentek jelenéseiben részesült. Egyszer felírta egy lapra ifjúkori „buneit”, és a város szélén álló Szent Ferenc fájánál siratta azokat. Angyal vigasztalta meg s biztosította, hogy a Krisztus szeretetéért ontott könnyei miatt Isten megbocsátotta minden bunét. Talán hogy ifjúkori bobeszéduségért vezekeljen, szorgalmasan gyakorolta a hallgatás erényét. A piacon, amikor valaki a fésu árát kérdezte, o egy szóval megmondta, utána szájára tette ujját, többet nem szólt. „Lelke tisztaságát sok imával, állandó önmegtagadásaival, rövid alvással, azt is kemény ágyon, gyakori zarándoklással biztosította” olvassuk zsolozsmájában. Belelátott az emberek szívébe, megmondta a jövendot, a kereszt jelével megszabadított a fejfájástól egy sienai polgárt, feltámaszott egy halott gyermeket. Nagy tekintélye volt a városi tanácsban is: fontos ügyekben nem hoztak addig döntést, amíg ki nem kérték véleményét. Halála után a Szent Ferenc templomban temették el; sírját, melynél csodák történtek, a város lakói nagy tiszteletben részesítették. Amikor II. Piusz 1460 táján Sienában járt, a sienai bazilikában Péter életszentségét magasztalta. Ez még „félhivatalos boldoggá avatás” volt, hivatalosan VII. Piusz avatta boldoggá 1802-ben.
Egy szerzetes egyszer azt kérdezte Pétertol, mit tegyen, hogy az ima ne váljon unalmassá. Azt felelte, hogy ki kell tartani az imában ilyen esetben is, mert sokszor több hasznunk van a várakozásból, mintha a kért kegyelmet mindjárt megkapnánk.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Pétert Szent Ferenc példája által a világias életbol szent
életre vezetted. Közbenjárására segíts, hokgy hivatásunkban huségesen kitartsunk,

és eljussunk a tökéletességre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Eulália szűz és vértanú, † 304


Szent Gemell vértanú

Paflagóniai származású volt.  Amikor meghallotta, hogy a hitehagyott Julián császár a galíciai Ankirában tartózkodik, hozzája ment és szemére hányta hitehagyását és a keresztények elleni viselkedését. A haragra gerjedt császár megkínoztatta a vértanút és Edesszába küldte. Megérkezvén oda a császár is, új kínzások alá vetette. Tetőtől talpig lenyúzták bőrét, és keresztre feszítették 361 körül.


Szent III. Gergely pápa és hitvalló, † 741



Szent Melkiádesz pápa és vértanú, † 134

Szent Ménász és vértanútársai

Szent Ménász athéni születésű volt. Fiatal korában kitűnt tanultságával és ékesszólásával. Maximin császár (305-13) bizalmas embere lett. Ebben az időben a keresztények számának megnövekedésével Alexandriában vita támadt a keresztények és pogányok között. A császár nem akart hozzájuk menni a vita elintézésére. Ménászt küldte hozzájuk, aki bölcsen békét teremtett a város lakói között. Mindenki szabadon megvallhatta hitét. Hogy jó példát adjon, ő is megvallotta eddig rejtekben tartott keresztény hitét.

Miután mindezek a császár fülébe jutottak, elküldte Alexandriába hűséges emberét Hermogenészt, aki pogány volt. Az lett a feladata, hogy a régi pogányságot igyekezzen visszaállítani és a keresztény vallást visszaszorítani. Hermogenész kínzások alá vetette Ménászt, de látván a vértanú erős ragaszkodását a keresztény hithez, őmaga is Krisztus hitének követője lett. A császár ezt meghallva, kiadta a parancsot, hogy mindkettőjüket fejezzék le.

Eugráf szent Ménász íródeákja volt. Ő is ugyanolyan vértanúi halállal dicsőítette meg Istent. Mindezek 313 körül történtek.

Szent Tamás atya

Tamás Bithiniában született, egyszerű szülőktől. Korán felébredt benne a vágy a szerzetesi élet iránt. Szerette olvasni a szent iratokat. Amikor felnőtt, szerzetessé lett és híressé lett szent életével. Egy újonnan épített kolostor elöljárójává választották a Szagarisz folyó mellett. Egy idő után elhagyta a kolostort és remete életet élt a Bithiniai pusztában. Életéért Istentől megkapta a csodatevés és a jövőbelátás adományait. Tamás atya a X. században halt meg.