RÓZSAFÜZÉR KIRÁLYNŐJE

1571-ben Lepantónál - egy tengeri ütközettel - megkezdődött a török hatalom hanyatlása.

V. Szent Piusz pápa a csatát segítendő a rózsafüzért imádkozta, közben látomása volt, mégpedig a győzelmet látta. Valóban, délben a szél megfordult, a füstöt a törökökre vitte, így a keresztesek győztek.

A pápa a győzelem tiszteletére engedélyezte az ünnepet. 1716-ban Péterváradnál is a rózsafüzér imádkozása segített győzelemre. XIII. Gergely pápa elrendelte az ünnepet, XI. Kelemen pápa az egész egyházra kiterjesztette.

Ismerd meg, és imádkozd a Szentolvasót.

Vigyázz!

    Imádságos lelkület nélkül nem élhetsz teljes értékű életet!

Szent Apulejusz     vértanú       


Szent Julianus és Keszarius vértanúk.

Klaudius római császár uralkodása idején (41-54.), aki anyját is megölette, mert titokban keresztény volt, Tarracinába jött egy Keszarius nevű diakónus. Látva a pogány istenek szobrait és az áldozatokat, összetörte a szobrokat. Ezért börtönbe vetették. Három nap múlva kezeit hátra kötve Apolló temploma felé vonszolták a városparancsnok kocsija előtt. Keszarius imájára a templom összedőlt, maga alá temetve a benne levőket. Ezt látva egy Leontius nevű magas rangú főember a diakónus lábai elé borult és hitt Krisztusban. Egy Juliánus nevű keresztény pap nyíltan megkeresztelte és Krisztus Titkaiban részesítette. Leontius ezután rögtön kiadta lelkét. A városparancsnok elrendelte, hogy mindkét szent vértanút dobják a tengerbe. Isten akaratából a szent pap és diakónus holttestét a víz partra vetette. A keresztények pedig a város mellett tisztelettel eltemették őket.

Szent Marcellusz     vértanú       


Chappuis Boldog Mária Szalézia † 1875.       


Szent Márk     pápa és hitvalló       


Szent Pacifikusz     hitvalló, † 1721.       


XII. PIUS pápa, III. r.(1876-1958)

Rómában született, apja jogász volt. Fiatal pap korában Gasparri államtitkár mellett, mint annak benso munkatársa, tett szert a diplomáciában való jártasságra. 1917-29 között Münchenben volt pápai nuncius. A németek barátja lett, de nem folytatott „németbarát” politikát pápa korában sem. 1930 óta bíboros- államtitkár volt, akit XI. Pius legesélyesebb utódjának tartottak. 1939- ben rövid konklávé után meg is választották pápának. Páratlan szellemi képességei, nagy muveltsége, nyelvtudása, feddhetetlen élete, az Egyház ügyeiben való jártassága ajánlották ot az Egyház vezetojéül. Minden erejével törekedett a béke megmentésére. „A békével nem veszett még el semmi, a háborúval azonban minden elveszhet” - hangoztatta. Karácsonyi beszédei mindig a béke ügyét szolgálták. Bátran kiállt az üldözöttek védelmében is. Egyesek alaptalanul és rosszindulatúan vádolták kollaborálással, gyávasággal. Rómát bátor fellépése mentette meg a bombázásoktól s attól, hogy hadszíntérré váljon. Jelmondata: Az igazságosság muve a béke. VI. Pál így jellemezte elodjét: „Úgy kell emlékeznünk XII. Piusra, mint eros és szereto szívu emberre, aki tevékeny volt az igazság és a béke ügyében, akinek gondja volt minden emberi szerencsétlenségre, amelybol volt épp elég a háború idején.” Jelentosebb körleveleiben a szentírás korszeru értelmezésével, a liturgia megújításával s egyes tévtanok helyreigazításával foglalkozott. 1943-ban szentté avatta Árpádházi Boldog Margitot. 1950. nov. 1-én kihirdette Mária mennybevitelének dogmáját. Intézkedéseket tett az egyházi élet korszerusítése terén, ezzel a II. Vatikáni Zsinat útját egyengette. Elodeihez hasonlóan o is a ferences III. rend tagja volt. Életszentsége miatt boldoggá avatási eljárása folyamatban van. Lelki nagyságát Végrendelete bevezeto mondatai mutatják: „Könyörülj rajtam, Istenem, a te nagy irgalmasságod szerint! Ezeket a szavakat, melyeket fogyatékosságom tudatában megválasztásom feletti rémületemben mondtam ki, most, amikor a hosszú pápaságom alatt oly nehéz idoben elkövetett hanyagságaim, gyarlóságaim és hibáim legélesebben szemem elott lebegnek, még jogosabban ismétlem meg.”

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku XII. Piusz pápát egész Egyházad pásztorává rendelted, és az erényes élet és bölcs tanítás fényével övezted. Add meg nekünk, hogy jótetteink világoskodjanak az emberek elott, szeretetünk pedig szüntelenül elotted égjen. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Polichronius vértanú.

Szentünk egy földműves gyermeke volt. Atyja keresztény hitben nevelte és még a Szentírás könyveinek olvasására, de arra is, hogy amit olvasott, azt kövesse is. Amikor felnőtt, Konstantinápolyba költözött és ott szőlőműveléssel foglalkozott. Részt vett később az I. egyetemes zsinaton mint felolvasó, aztán majd áldozópap. Nagy Szent Konstantin császár halála után, amikor Arius tanítása megerősödött és sokakat tévelygésbe vitt, az ariánusok az istentisztelet végzése közben rátámadtak és megölték. Ez a IV .század első felének vége felé történt.

Szent Szergiusz és Bakkhusz vértanúk.

Mindketten Rómából származtak. Keresztények voltak, de hitüket egy darabig titokban tartották. Maximián császár előtt ugyanis mindketten nagy becsben állottak és rangos hivatalt viseltek. Ezért irigyeik is akadtak. Jelentették a császárnak, hogy Szergiusz és Bakkhusz keresztény emberek. A császár először nem hitt a feljelentőknek, de egy alkalommal próbára akarta tenni őket. Mivel egy pogány ünnepen nem látta őket az ünneplők között, megparancsolta, hogy erővel vezessék őket a császár elé. Mivel keresztények voltak és ezt bátran megvallották, nem akartak áldozatot bemutatni a pogány isteneknek. A császár átadta őket a népnek, hogy gúnyolják ki őket. Ezután hízelgésekkel próbálta őket arra rábírni, hogy tagadják meg Krisztust. Állhatatosságukat látva, a császár nem akarta személyesen kínozni kedves embereit, hanem a keleti Antioch parancsnokhoz küldte, hogy ő bírja őket hittagadásra, vagy ellenkező esetben kínokkal gyötörje. Antioch, aki sokat köszönhetett a két főembernek, kedvesen akarta őket hittagadásra bírni. Mivel ez nem sikerült, megparancsolta, hogy irgalom nélkül verjék meg a két embert. Bakkhusz a kínzások között meghalt. Holttestét kidobták a vadak és madarak ételéül. A keresztények azonban titokban elvitték és eltemették. Azon az éjszakán Bakkhusz álmában megjelent Szergiusznak és megerősítette a bátor kitartásra. Másnap Szergiusz lábát éles szegekkel kivert cipőbe tették, és arra kényszerítették, hogy így menjen Antioch után városról városra, ahol neki hivatalos ügyei voltak. A szíriai Rozáta városában, bár új kínzások alá vetették, bátran elviselve azokat, zsoltárokat énekelt és imádságokat mondott. Végül, karddal fejezték le 290-303 között.

KARTHAUZI SZENT BRÚNÓ
*Köln, 1030 körül +S. Maria della Torre (Dél-Itália), 1101. október 6.
Brúnó családjáról csak annyit tudunk, hogy az alsó-rajnai tartomány nemességéhez tartozott. A késői hagyomány -- alaptalanul -- a Hartenfaust családból származtatta. Egy testvéréről biztosan tudunk, de ezenkívül a gyermekkorról semmi adatunk nincsen. Egy 12. századi krónika annyit mond, hogy Brúnó alapos műveltségre tett szert a vallásos és a világi irodalomban.

A kölni Szent Kunibertről nevezett káptalani iskolában kezdett tanulni, majd hamarosan átkerült Reimsbe, és ott fejezte be tanulmányait. Korán elkezdett készülni a papságra. Felszentelése után a reimsi katedrális kanonokja és a káptalani iskola tanára lett. 1056- ban átvette Harimanntól az akkor már híressé vált iskola vezetését, 1075-ben pedig az érsek kancellárrá nevezte ki.

Brúnót mint tanárt nagyon szerették, sereglettek köréje a tanítványok, köztük a későbbi II. Orbán pápa is. Rendszeresen megünnepelték előadásai után. Őt azonban sem fényes állása, sem a szellemi élet örömei nem elégítették ki. Ez nyilvánult meg abban is, hogy VII. Gergely pápa oldalán harcba szállt a simónia és a papság erkölcsi romlása ellen.

Manasszesz, a reimsi érsek a kifogásolható főpapok közé tartozott. Amikor megkezdte működését, mindenkiben reményeket keltett, de csakhamar kimutatta a foga fehérjét: a szerzetesek és a kanonokok kárára visszaélt püspöki hatalmával. Különösen nagy botrányt okozott azzal, hogy tréfát űzött a szentmiséből és a pápából. Amikor végre hosszas huzavona után felkínálta Brúnónak a püspökséget, ő nem fogadta el.

Ennek a mélyebb magyarázata az, hogy az érsekkel folyó vita tetőpontján Brúnó fogadalmat tett, hogy elhagyja a világot, és a szegény Krisztust fogja követni. A latin egyházban a ,,Krisztus szegényei'' elnevezés megszámlálhatatlan remete és remetecsoport megjelölésére szolgált. Ezek a remeték visszavonultak a világtól, rendszerint erdőbe, és ott magányban, vezeklésben és szegénységben éltek. Brúnó is erre készült. Először a káptalanból kísérelt meg társakat hívni magával, de mikor látta, hogy kanonoktársai nem értik, 1081-ben vagy 1082-ben egyedül indult útnak.

Először a langres-i egyházmegyében lévő Séche-Fontain-ba ment egy erdőbe. Kis remetesége, amelyet magának felépített, mindössze két mérföld távolságban volt a molesmes-i kolostortól, s ez lehetővé tette számára, hogy az apáttal, Róberttel találkozzék. Ez a Róbert apát volt a ciszterciek alapítója. Brúnó azonban a remeteségre érzett hivatást, ami lényegesen különbözik a kolostorok közösségi életétől.

1084 tavaszán továbbvándorolt, és Chartreuse erdejében úgy döntött, hogy véglegesen megtelepszik. Ekkor azonban már hat társ volt mellette: négy pap és két laikus testvér. A hely, ahol megtelepedtek, egy 1175 méter magasságban fekvő, hideg és nedves éghajlatú völgy volt, amelyet magas, zordon hegyek vesznek körül. A karthauziak -- nevüket éppen Chartreuse-ről vették -- hat évig éltek itt a csendes magányban, elrejtve a világ elől, anélkül, hogy regula szabályozta volna az életüket. Brúnó semmi mást nem kívánt meg a társaktól, csak a helyben maradásra vonatkozó fogadalmat. Nem is gondolt arra, hogy szerzetesrendet alapítson. Azt tekintette fontosnak, hogy a nagy szent remeték hagyományát folytassák, s jóllehet egymás közelében éltek, közös épületük, kolostoruk is volt, életmódjuk mégis lényegesen különbözött a fonte-avellanói vagy kamalduli, s még inkább a bencés kolostorok életformájától.

1090-ben azonban véget ért a remeték zavartalan élete: Brúnó egykori tanítványa, aki II. Orbán néven pápa lett, magához hívta egykori mesterét. Azt kívánta, hogy tanácsadóként álljon mellette, Brúnó pedig késlekedés nélkül útnak indult Itáliába. Társait ott hagyta Chartreuse- ben, és a toszkánai Landuin magisztert jelölte ki vezetőül.

A remeteség szeretetét magával vitte, ezért Rómában rövidesen könyörögni kezdett a pápának, hogy engedje vissza őt Chartreuse-be, vagy legalább arra nyújtson lehetőséget, hogy Rómában remeteséget alapítson. A pápa megértette mesterének és tanácsadójának szíve vágyát, ezért rendelkezésére bocsátotta a város egy csendes területét, Diocletianus egykori termáit (ma ezen a helyen áll a Termini pályaudvar mellett a Santa Maria degli Angeli-bazilika), ahol Brúnó megkísérelte a pápa közelségében a remeteéletet. Mielőtt azonban kiderülhetett volna, hogy az Egyház központja közvetlen szomszédságában van-e lehetőség a remeteségre, a pápával együtt menekülnie kellett dél felé, mert az ellenpápa hívei az életüket veszélyeztették.

Dél-Itália akkor normann fennhatóság alatt állt. A pápa pedig abban a hiszemben, hogy ezzel kedvében jár Brúnónak, és általa meg tudja erősíteni a görög befolyás alatt álló Calabriában a latin hatást, a reggiói káptalannal megválasztatta püspöknek. Brúnó ezúttal is visszautasította a püspökséget, azzal a megindoklással, hogy adottságai és hivatása nem az egyházkormányzatra, hanem a remeteségre szólnak. Ismét kérlelni kezdte a pápát, hogy engedje el a hegyek közé remetének. Most engedélyt kapott a távozásra, és a squillacei egyházmegye területén Rogerius normann gróf segítségével megépítette a Santa Maria della Torre nevű karthauzi remeteséget.

Tíz évvel később itt halt meg. 1193-ban, mikor e remeteséget feloszlatták, a nem messze lévő, s ugyancsak Brúnó által alapított Szent István-kolostor templomába szállították át a testét. Nem sok írás maradt ránk: két levele és egy zsoltármagyarázat, de e kevés írásból, s a már említett 12. századi krónikából és a kortársak tanúságaiból egyre inkább látszik, hogy korának egyik legjelentősebb személyisége és szentje volt. Ez az ,,igen mély szívű ember'', ahogy egy karthauzi, Guigo jellemezte, korának legmagasabb szintű műveltségének birtokában, ha kellett, tudott cselekedni, ám a szemlélődő életet mindennél többre tartotta. Ünnepét október 6-i dátummal 1623-ban vették fel a római naptárba.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Brúnót a következő megrázó esemény indította el azon az úton, amely a karthauzi remeteségig vitte:

Reimsben meghalt az egyik híres főiskolai tanár. A dómban ravatalozták fel, s a hívők sokasága és a papság három napon át folyamatosan zarándokolt a holttesthez, hogy búcsút vegyen a híres mestertől. Brúnó is elment a tanítványaival, hogy lerója tiszteletét a kolléga előtt.

A halotti zsolozsmát énekelték, és amikor felhangzott ez a sor: ,,Responde mihi -- válaszolj nekem'', a halott felült a ravatalon, és rémülettel kiáltott fel: ,,Hívnak az igazságos bíró, Isten elé!'' --, majd élettelenül visszahanyatlott. A jelenlevő sokaság halálra váltan rebbent szét, és szaladt ki a templomból. A következő napon ismét imádkozták a zsolozsmát, és a mondott sornál a halott újra felült, és iszonyatos hangon kiáltotta: ,,Elítéltek Isten igazságos bíróságán!'' A templomban lévők megint futásban kerestek menedéket. A harmadik napon ugyanez megismétlődött, de akkor a halott teljes kétségbeeséssel ordította: ,,Kárhozatra ítéltek Isten bíróságán!''

A legenda szerint ez annyira megrendítette Brúnót, hogy elhagyta ragyogó tanári pályáját, és elindult a magányba, hogy egészen elmerülhessen Istenben.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Brúnót meghívtad, hogy a magányban szolgáljon neked, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a világ forgatagában mindenkor nálad keressünk nyugalmat!

Példája:
    Mindég maradéktalanul teljesítsd az állapotbeli kötelességedet!


Szent Fidesz     szűz és vértanú, † ~300


Öt Sebről nev. SZENT MÁRIA FRANCISKA szűz, III.r. (1715-1791)
Anna Mária Róza Nápolyban született egy középosztályhoz tartozó családból. Anyja sokat szenvedett férje indulatos természete miatt. Szülése elott aggodalmak gyötörték, de a nápolyi ferences szent, János-József megnyugtatta, hogy leánya a szentség magas fokára fog eljutni. Valóban a kis Anna már négyéves korában feltunoen imádságos lelkületu volt s fogékony a hit igazságainak megismerésére. Már hétévesen kérte lelkipásztorát, járulhasson a szentáldozáshoz, aki meggyozodve a leány átlagot felülmúló hitbeli tudásáról, meg is engedett neki. Napi áldozó lett. Segített szüleinek a házi munkában: testvérei között o volt a legügyesebb a csipkeszövésben. S amikor 16 éves korában apjától megkérte lánya kezét egy gazdag ifjú, az apa készséggel meg is adta a beleegyezést. De Anna Krisztust választotta Jegyeséül, s ellenállt. Az apa dühöngve veréssel akarta jobb belátásra bírni lányát, majd bezárta egy szobába s kenyéren és vízen tartotta. Anna mindezt próbának vette, melynek kiállása által bizonyítja huségét isteni Jegyese iránt. A lelkipásztornak végre sikerült az apát jobb belátásra bírni, s beleegyezett, hogy lánya a ferences III. rend ruháját öltse magára, s otthon maradva szolgálja Istent szüzességben - ez akkoriban szokás volt. Ekkor vette fel az Öt Sebrol nev. Mária Franciska nevet. A név elore jelezte szenvedéseit, melyeket részint vállalt életformája, részint a szenvedésre való kiválasztottsága miatt elviselt. Elragadtatásban gyakran végigszenvedte Jézus kínjait, haláltusáját. Elnyerte a Szent Sebek adományát (stigmákat), prófétai és csodatevo képességet. Amint ez történni szokott, testvérei csalással vádolták, sértegették, sokáig gyóntatója is gyanakodott és keményen bánt vele. Késobb meggyozodött, hogy Isten muveli benne a rendkívüli dolgokat. O pedig Krisztus sebeiben talált menedéket. Amikor édesanyja meghalt, egy ferences III. rendi közösséghez csatlakozott. Amikor betegen értesült apja haldoklásáról, kérte Istentol, fogadja el szenvedéseit apja haláltusája helyett. Amikor VI. Piusz pápát megválasztották 1775-ben, látomásban töviskoronával látta - ez a pápa valóban sokat szenvedett Napóleon önkénye miatt. Megjövendölte a francia forradalom gyászos eseményeit, s kérte Istent, vegye ot magához, mielott azok bekövetkeznek. Így halt meg 1791-ben, okt. 6-án, a szent keresztet szorongatva és csókolva. Isten sok csodával dicsoítette meg halála után. IX. Piusz iktatta a szentek sorába 1869-ben.

Imádság:
Istenünk, te azt akartad, hogy Szent Mária Franciska szuz keresztrefeszített Szent Fiad képére alakuljon; érdemeiért és közbenjárására add meg nékünk, hogy mi is az o képmása lehessünk itt a földön és vele együtt megdicsoüljünk a mennyekben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Tamás apostol.

Az apostol neve Máté, Márk és Lukács evangélistáknál csak az apostolok felsorolásában szerepel. Valamennyivel többet Szent János evangéliumából tudunk róla. Tagja volt a Jézustól választott 12 apostolnak. Nevének fordítása: iker. Lázár feltámasztása előtt ő is menni akar, hogy meghaljon Jézussal. A nagycsütörtök esti búcsúbeszéd alkalmával ő fogalmazza meg az apostolok nem-tudását, hogy Jézus hova megy.(14,5.). Jézus feltámadása után először kételkedik, majd a személyes találkozásnál ő fogalmazza meg, hogy Urának, Istenének vallja a feltámadt Jézust.

A Szentlélek leszállása után Palesztinában, Mezopotámiában és más helyeken hirdette az evangéliumot. Az indiai keresztények őt tekintik hithirdetőjüknek (Tamás-keresztények). Az indiai Melipur városában, azért, hogy a keresztény hitre térítette a király feleségét és fiát, lándzsaszúrásokkal oltották ki életét. Vértanúságának ideje ismeretlen. A hagyomány szerint az apostol ereklyéit Indiából átvitték Mezopotámiába, Edessza városába.

Szent Renáta

BOLDOG SCHAFFER ANNA szűz, III. r. (1882-1925)

Bajorországban, Mindelstettenben született. Apja asztalos és muzsikus volt, aki már 1896-ban meghalt. Édesanyja vidám, vallásos lelkületu asszony volt. Nagy szegénységben éltek, ezért Annának már 14 évesen el kellett szegodnie cselédnek. 18 éves korában Stammham községben egy erdészházban szolgált, amikor mosás közben társa meggondolatlan tette következtében beleesett egy forró lúggal telt katlanba. Súlyos égési sebeket szenvedett s ettol kezdve 25 éven át ágyhoz kötve betegeskedett. Ez ido alatt 30 fájdalmas és hosszadalmas mutéten esett át. Egy orvosnak az volt a véleménye, hogy megmagyarázhatatlan, miért nem tudták ot meggyógyítani. Az Úr Jézus adott erre vonatkozóan Annának felvilágosítást: „Én téged engesztelo áldozatnak választottalak ki.” Szenvedéseit hosiesen, Isten iránti szeretetbol viselte el. Fo erosítoje az imádság és a mindennapi szentáldozás volt. Az Úr Jézus, a Szuzanya és a szentek vigasztaló látomásokkal is erosítették. Szenvedéseit felajánlotta az Anyaszentegyházért, a papokért, a bunösökért s azokért, akik hozzá fordultak. Húszéves korában belépett Szent Ferenc III. rendjébe. Rendi védoszentje Boldog Kreszcencia (2001 óta szent). 1910. okt. 4-én, Szent Ferenc ünnepén megkapta a szent sebhelyek (stigmák) karizmáját, de kérte az Úr Jézust, hogy a sebek ne legyenek láthatók. Csak néhány, hozzá közelálló személy tudott errol (plébánosa is). Néhány évvel késobb részesült az Úr Jézussal való misztikus nász kegyelmében. Péntekenként elragadtatott állapotban átélte az Úr Jézus szenvedéseit. Isten megengedte, hogy idonként a Sátán zaklatásait viselje. Látomásban megsejtette jövendo megdicsoülését (látomás a három sírról). Halála napján, 1925. okt. 4-én is megáldozott, ezzel teljesedett egy ho kívánsága. II. János Pál 1999. márc. 9-én avatta ot boldoggá.

Részlet Anna naplójából (a szentáldozásról):

„Amikor Jézussal egyesülök, boldog vagyok. És még ha a szenvedések át meg át is járják testemet, szívemben mégis olyan boldogságot érzek, amit elmondani nem tudok. Ilyenkor nem cserélném el betegágyamat az egész világ minden gazdagságáért, nem cserélnék egy hercegnovel sem.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Annát meghívtad, hogy a szenvedés útján kövesse isteni Mesterét, s az o szenvedése jeleivel is kitüntetted. Add, hogy mindennapi keresztünket mi is készséggel hordozzuk, s ehhez erot merítsünk az imából és az Oltáriszentség méltó vételébol. Krisztus, ami Urunk által.

Szent Attila

Szent Aurél

Szent Flávia és társai    vértanúk, † 543.       

Szent Galla     özvegy, † ~550.       

Szent Meinolf     hitvalló, † 847.       

Szent Placidusz (Placid) és társai     vértanúk, † 543.     

  

Szent Ámon     apát és hitvalló, † ~340.       


Szent Aranka (Aurea)     szűz, † ~665


ASSISI SZENT FERENC
*Assisi, 1181/82. +Porciunkula (Assisi mellett), 1226. október 3.
Egy alkalommal, amikor Ferenc visszatért az imádságból, Masseo testvér-- ő mesélte így később a testvérek körében -- megkérdezte tőle: ,,Miért neked? Miért neked? Miért neked?'' Ferenc viszonozta a kérdést: ,,Mit mond Masseo testvér?'' ,,Az egész világ utánad megy -- hangzott a válasz --, mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, nem vagy sem művelt, sem bölcs, sem előkelő. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?''

Megtérése után eleinte bolondnak nézték Ferencet, de komoly vallásossága hamar eloszlatta ezt a véleményt, és rövidesen valóban utána ment a világ. Följegyezték: ,,Ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok, örvendeztek a férfiak és az asszonyok is velük együtt; a gyermekek tapsoltak örömükben, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe.'' Sokan úgy vélték, hogy Krisztus képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki''.

Mindez azért történt, mert az emberek szeme előtt szinte megelevenedett az Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében konkrét emberi alakot öltött, és áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor megjelent egy ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.

De ki volt ez az ember? Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország iránti szeretetéből, amelyben nagy része volt a provance- i származású Pica asszonynak, kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, kis franciának becézte. Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta. Innen érthető, hogy tékozlóan bánt a pénzzel, és barátai körében számlálatlanul szórta aranyait. Vakmerően nagylelkű volt. Így amikor Rómában járt, és megfigyelte, hogy a zarándokok csak rézgarasokat dobnak az Apostolfejedelmek sírjához, fogta és egész erszényét odaborította.

Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett, magát kellett megújítania. A világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet élt addig. Perugiában volt fogságban -- az assisiek ugyanis háborút viseltek Perugia ellen --, amikor ,,magasabbrendű dolgokról'' kezdett gondolkodni. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. A Dél-Itáliába induló hadjáratról visszafordult, és útközben egy szegény lovagnak ajándékozta pompás öltözékét.

Ettől kezdve Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Később megvallotta: ,,Itt édessé vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.'' Életmódját lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék; Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. Így egy szép napon ruhát cserélt Rómában egy koldussal, és odaült a Szent Péter-bazilika kapujához kéregetni. De másnap már ismét úgy jelent meg a templomban, mint a dúsgazdag Bernardone fia.

Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést. Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a házból. Atyja kerestette, s mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához. Ferenc megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült egy barlangba. Az édesanyját, Pica asszonyt is rémület fogta el, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan ,,őrültben'', akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak, felismerte a tulajdon fiát. Az apa haraggal futott utána, megragadta, és bevonszolta a házba, megpofozta, és bezárta a pincébe. Ezután egy másik városba ment, s mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították és futni hagyták a fiút.

Bernardone ekkor elkeseredésében feljelentést tett ,,megtévedt'' fia ellen, hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és így kiáltott: ,,Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: ťatyám, BernardoneŤ, hanem azt mondom: ťMiatyánk, ki vagy a mennyekben!Ť'' A püspök a palástjával takarta be Ferencet.

Ferenc ekkor elhagyta a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Ez eleinte abból állott, hogy helyreállította a környék összedűlőfélben lévő templomait és kápolnáit. Felcsapott vásári énekesnek, s amikor az emberek köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük. Bonaventura később ezt írta: ,,Miként Ferenc három templomot helyreállított, úgy kellett ennek a szent embernek vezetése mellett Isten Egyházának is megújulnia.''

1209. február 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciunkula-kápolnában vett részt misén. Hallotta az evangéliumot, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lk 9,3--5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: ,,Ez az, amit keresek!'' -- és azonnal szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna ,,ruhában'' vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel, és ördögöket űzött.

Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, köztük elsőként Quintavellei Bernát és Canthani Péter. Ferenc azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni, mert ,,olyan nehéz dolog ez, hogy meg kell róla kérdeznünk az Úr Jézus Krisztust!'' -- mondta. Ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv, hogy bárki olvashassa. Bízván abban, hogy Isten így hozza tudomásukra akaratát, Ferenc találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van, és oszd szét a szegények között!'' (Mt 19,12). Akkor felkiáltott: ,,Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!'' Ez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.

Az első ferencesek igen szigorú életmódot folytattak. Gyakran nélkülözték a legszükségesebb dolgokat is, s csúfolták és bántalmazták őket. Ezeket a bűnbánókat elsősorban a saját rokonsága üldözte, de ők ,,nem nehezteltek érte, és nem mondtak átkot azokra, akik rosszat tettek velük''.

Az ,,assisi bűnbánók'' végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek figyelmét. Azt látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért nem fogadnak el, vidámak, és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit megragadott. Voltak olyanok, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomást tettek, majd elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak Ferenchez. A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott: Néhány év múlva a pünkösdi káptalanra már ötezer testvér gyűlt össze.

Ferenc ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen közössége számára. Akkor még nem volt kánonjogi előírás a szerzetesrendek alapításáról, ezt csak az I. lateráni zsinat rendelte el 1215-ben, Ferenc azonban érezte szívében az indítást, hogy ügyében az Egyház jóváhagyását kell kérnie.

Útnak is indult tizenkét testvérrel, és Rómába mentek. Az assisi püspök, aki akkor éppen Rómában tartózkodott, elcsodálkozott rajtuk, és félni kezdett, hogy elhagyják az ő püspöksége területét. Mikor aggodalma eloszlott, bemutatta Ferencet Colonna bíborosnak. A bíboros elvitte őt III. Ince pápához, és ezekkel a szavakkal mutatta be: ,,Úgy hiszem, ő az, aki által az Úr az Egyház hitét az egész világon meg akarja újítani.'' A pápa barátságosan fogadta a testvéreket, de úgy vélte: ,,Túlságosan szigorúnak és keménynek látszik az életetek. S ha nem is kételkedünk a bennetek izzó lelkesedésben, azokra is gondolnunk kell, akik majd később fognak téged követni.'' Ferenc azonban oly lángoló buzgósággal képviselte az ügyet, hogy az egyik bíboros ilyen nyilatkozatra fakadt: ,,Ez az ember csak azt akarja hogy engedjük az evangélium szerint élni! Ha mi most úgy határoznánk, hogy ez felülmúlja az ember képességeit, alapjában kétségbe vonnánk, hogy az evangélium követhető. Ezzel pedig magára Krisztusra hoznánk szégyent!'' Akkor III. Ince átölelte Ferencet, megáldotta őt társaival együtt és engedélyt adott nekik a prédikálásra. Ferenc pedig tiszteletet és engedelmességet fogadott a pápának, és valamennyien felvették a tonzúrát.

Abban a pillanatban, amikor a szegény Assisi Ferenc és az egész világ felett uralkodó pápa találkozott, két véglet képviselői néztek egymásra, akik azonban a szívük mélyén összetartoztak. A felülről lefelé kezdeményező és az alulról felfelé bontakozó megújulás képviselői voltak ők, és egyesültek a közös műben: az Egyház megújításában. Mind a nép köréből való Ferenc, mind a trón magasán álló pápa látták az Egyház szomorú bajait, és segíteni akartak. Csak amíg Ince pápa minden baj forrásának a klérust, a papságot és a szerzeteseket látta, addig Ferenc így beszélt: ,,Először az egyházfőket akarom megújítani alázatosságban és istenfélelemben''.

A Porciunkula-kápolna mellett alakult a ferences rend anyakolostora, ahová később évente általános káptalanra gyűltek össze a testvérek. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat; egy megmunkált gerenda már fényűzésnek számított. Mindenütt az igazi szegénység uralkodott. A szegénységet Ferenc annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette, mint ,,Krisztus menyasszonyát''. A legfontosabbat látta benne, de nem úgy, mint kora tévtanítói, akik a birtokos Egyház ellen lázadtak, vagy erényt csináltak a nyomorúságból, hanem ,,nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a megfeszítettet''. Ezért figyelmeztette testvéreit, hogy ,,semmiképpen ne fogadjanak el pénzt'' és ,,ne legyen tulajdonuk, hanem mint zarándokok és idegenek, akik ebben a világban szegényen és alázatosan szolgálják az Urat, járjanak alamizsna után, és ne szégyelljék magukat, hiszen az Úr maga is szegénnyé lett értünk''.

Bizonyos idő múltán a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem alapozhattak pusztán az alamizsnára. Már csak azért sem, mert Ferenc szükségesnek tartotta a munkát. Végrendeletében is ezt írta: ,,Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak, valami tisztességes mesterséget folytassanak.'' És a testvérek dolgoztak is mint cselédek, kézművesek, betegápolók a leprások házaiban, vagy parasztoknak segítettek a mezei munkában. Egyed testvér például soha meg nem evett olyasmit, amit két kezével meg nem szolgált.

A legfontosabb feladatként azonban Ferenc a prédikálást bízta a testvérekre. Ebben ő maga járt elöl jó példával. Teológiát soha nem tanult, ezért nem a tudós fölényével beszélt, hanem a szívéből áradt a szó. Tanítványainak a lelkére kötötte: ,,Elöször belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani.'' Beszédeivel téríteni akart: ,,Bándd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg felebarátaiddal!'' Megtiltotta a rágalmazást, ha kellett erős kifejezéseket is használt, és mindig bátran kimondta az igazságot. De a többi középkori vándorprédikátortól eltérően mindig tartózkodott a gyalázkodó és gyűlölködő kifejezésektől, és soha senkit nem támadott: ,,Mi arra hivattunk, hogy a sebesülteket gyógyítsuk!''

Feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, ezért szó szerint vette az evangéliumot. A ferences testvérek mindenkit Krisztus békéjével köszöntöttek: ,,Békesség e háznak!'' (Mt 10,12). Mivel pedig az evangéliumban ez áll: ,,Egyétek, amit elétek tesznek'' (Lk 10,8), a rendalapítók közül Ferenc elsőként engedte meg, hogy a testvérek bármilyen ételt ehetnek. Mivel ez is írva van: ,,Mindannak, aki kér tőled, adj'' (Lk 6,30), Ferenc odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken.

Ez az evangéliumhoz való közelség a magyarázat rendíthetetlen derűjére. Öröme újra meg újra dalban tört ki és átragadt a környezetére is. ,,Testvérek! Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket!'' De ez a vidámság nagyon fegyelmezett derű volt: Ferenc irtózott a hangos nevetéstől és a hiábavaló beszédtől. Ezzel szemben a források gyakran beszélnek arról, hogy sírt. A szíve mélyéig ható fájdalom fogta el, valahányszor Krisztus szenvedéséről elmélkedett. Közben pedig kegyetlen ördögi támadások is kínozták.

Miként Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet, úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, de minden romantika nélkül. Ezért átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak. Különösen azokat a teremtményeket szerette, amelyekben Isten vagy a ferences rend képmását látta, például a búbospacsirtát, a bárányt vagy a Napot. Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából mutatott volna meg valamit.

Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, s ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította. Ő, a laikus lépett közbe ott, ahol a papok hanyagok voltak, de övéit állandóan arra intette, hogy különösen tiszteljék a papságot. ,,A lelkek üdvössége érdekében adattunk mi a papok mellé segítségül, hogy ahol ők nem elegendők, ott mi segítsünk. Ezt azonban könnyebben megtesszük, ha békességben vagyunk velük, mint ha vitatkozunk. Ha a béke fiai lesztek, megnyeritek Istennek a papságot és a híveket egyaránt. Takarjátok el a papok hibáit, pótoljátok a fogyatékosságaikat, viseljétek el számtalan tökéletlenségüket!''

A ferences szellem a nőket is magával ragadta, miután Assisi Klára, Ferenc első leány-tanítványa megalapította a második rend anyakolostorát. Sőt, házasemberek is indítást kaptak arra, hogy a világban Ferenc irányítása mellett éljenek. Az ő számukra alapította Ferenc a Harmadik rendet, s megérte azt is, hogy rendjei terjedni kezdtek Itália határain túl.

Mivel Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban. Így 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására ,,örök békeszerződést'' kötöttek egymással; Sziénában hallgattak egyetértésre buzdító szavára; Arezzóban megakadályozta a polgárháborút. A rendet azonban soha nem úgy akarta helyreállítani, hogy egy korábbi állapotot változatlanul visszaállít, hanem mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket.

Így a keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Kétszer is tengerre szállt ennek érdekében, de félúton mindkét alkalommal vissza kellett fordulnia. 1219-ben végre sikerült eljutnia a szaracénok közé. Egyiptomban átélte a keresztes hadak vereségét a Nílus menti Damiette erődítménynél, de a veszedelmes helyzet ellenére a szultán színe elé is eljutott. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a megtérésre nem volt hajlandó.

Természetesen Ferenc sem kerülhette el az összeütközéseket, és ebben is hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz. A rend protektora, Hugó bíboros értesítette Ferencet: ,,A római kúriában sok prelátus van, akiknek a rend az útjában áll''. Ennél azonban nagyobb bajt jelentett az, hogy magán a renden belül támadtak feszültségek: a hatalmasra felduzzadt közösség pontosan megfogalmazott, írott regulát igényelt; a rend teológusai is szót kértek, és Bolognában tanulmányi házat alapították; végül olyanok is voltak, akik számára megvalósíthatatlannak tűnt Ferenc szegénysége. Ő minderről Palesztinában értesült, és gyorsan, súlyos gondok közepette visszatért Itáliába.

Az 1220. évi pünkösdi káptalanon kezdődött meg a harc a rend belső egységének megőrzéséért. Csak a kisebbség tartott Ferenccel! Ekkor nagy fájdalommal eltelve így kiáltott az egybegyűltekhez: ,,Testvéreim! Testvéreim! Az Úr engem az egyszerűség és az alázat útjára hívott meg, és igazán ezt az utat mutatta meg nekem és mindazoknak, akik hisznek nekem és követni akarnak. Ezért én nem akarom, hogy bármilyen regulát emlegessetek, akár Szent Benedekét, Szent Ágostonét vagy Szent Bernátét vagy bárki másét azon kívül, amelyet az Úr kegyelmesen megmutatott és nekem ajándékozott. De a saját bölcsességetek és tudományotok által Isten meg fog benneteket semmisíteni!''

Ez mindannyiukat megrendítette, mert olyan ember szavát hallották, aki nem emberi okosságra épített, hanem feltételek nélkül ráhagyatkozott Isten szavára. A többség mégsem volt képes a követésére, ezért Ferenc még ebben az évben lemondott a rend vezetéséről. Ekkor a legkegyetlenebb belső konfliktust élte át, ami csak létezhet: két parancs között feszíttetett meg. Az egyik volt Isten hangja, a másik a szent Egyház szava. És ő mindkettőt követni akarta! Ebben a helyzetben mutatkozott meg hősi nagysága, és nem hagyta el az Egyházat akkor sem, amikor látnia kellett saját ideáljának elhalványulását. Visszavonult tehát az Alverna-hegyre. Ott a Szent Kereszt felmagasztalásának napján megjelent előtte egy angyal, és utána Ferenc testén láthatóvá váltak Krisztus sebei, a stigmák. Testben megtörten érkezett vissza Assisibe. Súlyos gyomor és májbántalmaktól szenvedett, a lábai megdagadtak, a szeme is felmondta a szolgálatot. Jöttek az orvosok, de ahelyett, hogy meggyógyították volna, csak növelték a kínjait: izzó vassal égették a halántékát, fölszúrták a fülét. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok szaladgáltak. Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye szerint október elején meg fog halni, így kiáltott: ,,Isten hozott, halál testvér!'' 1226. október 3-án megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak.

Az Egyház és a világ együtt térdelt a ravatala mellett. 1228. július 16-án Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, szentté avatta nagy barátját. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent szegénység trubadúrjáról nemcsak első társaitól, hanem a későbbi időkből is maradtak ránk színes feljegyzések, melyekből felragyog előttünk ennek a nem mindennapi szentnek az arca.

Celanói Tamás szent lelkesedéssel így ír: ,,A világ megöregedett, arca ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához irkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és a népek ámulatva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!''

Ferenc a huszadik éve körül járt, amikor Assisi és Perugia háborúja egy véres csatában a perugiaiak győzelmével végződött. Az assisi foglyokat, köztük Ferencet is Perugiába vitték, s míg a többiek rémülettel várták a jövőt, Ferenc vidám volt. Azt mondták neki: ,,Elment az eszed, hogy ebben a fogságban van kedved vidámkodni? Ő azonban sejtvén a jövőt, öntudatosan válaszolt: ,,Tudjátok, miért vagyok ilyen vidám? Mert látom a napot, amelyen az egész világ meghajlik előttem!''

Nem sokkal később lovagként kelt útra Dél-Itália felé. Útja közben álmot látott: látta atyja házát, amely olyan volt, mint egy vár fegyverraktára: tele pajzsokkal, kardokkal és hadi felszerelésekkel. Egy hang így szólt hozzá: ,,Ferenc, mindez a tiéd és társaidé!'' Ő azt hitte, hogy ez hadvezéri jövőt jelent. Ám a következő éjszakán ismét megszólalt a hang, és ezt mondta: ,,Ferenc! Térj haza! Ott majd megtudod, mit kell tenned, mert a látottakat másként kell értened!'' Mikor megvirradt, Ferenc megfordította a lovát, és hazatért.

Otthon újra dorbézoló barátai társaságában találta magát. Egy dáridó után nótázva vonultak végig az utcán, és Ferenc is tagja volt e menetnek, ,,kezében bottal, amely a vezérségét volt hivatva jelezni''. Egyszer csak leszakadt a daloló csapattól, kicsit visszament az úton, és megállt az utca közepén. ,,A hölgyre gondol, akit feleségül akar venni!'' -- kiáltotta egyik cimborája, és hívta vissza a többieket köréje. ,,Igen -- válaszolta Ferenc --, egy hölgyre gondolok, aki nemesebb, szebb és gazdagabb mindazoknál, akiket ti valaha is láttatok!'' Harsány kacagás volt a felelet, mert a többiek nem is sejthették, hogy Isten mit művel majd Ferenccel. ,,Az ő menyasszonya az Isten tiszteletéért égő élet volt, amelynek egészen át akarta adni magát, amely a szegénység által nemesebb, szebb és gazdagabb, mint bármi más.''

A fiatalúr ezután lóháton kezdte járni a vidéket. Egyszer csak a lova visszahőkölt az úton előtte fekvő emberroncstól, aki a közeli leprás-házban lakott. Ferenc már menekülni akart, amikor erőt tudott venni magán, leugrott a lóról, átölelte ezt a szerencsétlent, és megcsókolta. Ezután gyakran fölkereste a leprások házát, és szolgált a betegeknek: mosdatta őket.

Egy nap eljutott a félig összedőlt San Damiano-templomhoz. Bement imádkozni, s miközben a feszület előtt térdelt, hirtelen hangot hallott a keresztről, mely ezt mondta neki: ,,Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat, mert mint látod, majdnem összedől!'' Ferenc még nem értette e szavak mélyebb értelmét, ezért úgy engedelmeskedett, ahogy jónak gondolta. Ment, eladott néhány vég posztót, eladta a lovát is, és az árát elhozta a templom papjának, hogy állíttassa helyre belőle az épületet. Ő maga is ott akart maradni a templom szolgálatára, de a pap visszautasította a pénzt. Ekkor Ferenc az erszényt betette az egyik ablakmélyedésbe -- és többé nem ment haza.

A szülővárosában való koldulás azonban igen nehezére esett. Egyszer elindult, hogy a San Damiano-templom feszülete előtt égő örökmécshez olajat kolduljon. Belépett az egyik ház kapuján, és az udvaron ott látta egykori barátai csapatát. Erre cserbenhagyta a bátorsága, és kifordult az udvarból, hogy továbbmenjen. Aztán mégis visszafordult, odament a barátaihoz, megvallotta előttük a gyávaságát, és olajat kért -- de a kérést franciául fogalmazta meg! Anyanyelve is cserben hagyta, annak jeléül, hogy micsoda küzdelmébe került ez a koldulás.

A legenda elbeszéli, hogy III. Ince pápa ebben az időben álmot látott: látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc a társaival a pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: ,,Valóban ez az a szerzetes, aki Isten Egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!''

Mikor a testvérek a Porciunkula-kápolna körül felépítették első kunyhóikat és elkezdték szeretetteljes közösségi életüket, az egyik jámbor léleknek látomása volt: úgy látta, hogy az egész emberiség ott áll a kápolna körül, de mindenki vak volt. Égre tárt karokkal esedeztek világosságért. Akkor a magasságból nagy fényesség ragyogott fel, betöltötte az egész vidéket és visszaadta a látást a vakoknak. Amikor később a pünkösdi káptalanon az összes testvér megjelent, e látomás beteljesülésének képét mutatták.

Spalatói Tamás így emlékezik vissza a szentre: ,,Amikor Bolognában tanultam, láttam Ferencet prédikálni a városháza előtti téren. Összegyűlt csaknem az egész város. Olyan jól és okosan beszélt, hogy a professzorok elámultak ennek a műveletlen embernek a bölcsességén. Közben pedig úgy tűnt, hogy nem is prédikál, hanem beszélget a tömeggel. Az öltözéke szegényes volt, a megjelenése sem volt különösebben vonzó, arca sem volt szép, Isten azonban csodálatos erőt kölcsönzött a szavainak. Az emberek olyan nagy tisztelettel voltak iránta, hogy valamennyien a közelébe akartak férkőzni, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék.''

Ferenc és társai számára Krisztus követésében perdöntő fontosságú volt a szegénység, amelyet életükben nagyon következetesen meg is valósítottak. Ezt az eszmét a pápa előtt is szent hévvel védte meg Ferenc. Mikor pedig az assisi püspök, Guido jó szándékúan figyelmeztette, hogy a testvéreknek mégiscsak kellene rendelkezniük valami vagyonnal, Ferenc így válaszolt: ,,Uram, ha nekünk volna vagyonunk, akkor fegyverekre is szükségünk volna, hogy a tulajdonunkat megvédjük. Hiszen a birtokolt javakból születnek a tulajdonviták és a pereskedések, amelyek miatt Isten és a felebaráti szeretet oly sokszor hajótörést szenved. Ezért ebben a világban mi egyáltalán semmit nem akarunk birtokolni.'' E nyilatkozatával Ferenc nemcsak az Egyház egyik általános bajára tapintott rá, hanem magát a püspököt is szíven találta, akinek az egyik bencés apátsággal éppen birtokpere volt folyamatban.

Ferenccel jó barátságban volt Hugó ostiai bíboros, de igen megütközött, amikor Ferenc egy napon közölte vele, hogy prédikálni szeretne III. Honorius pápa és a bíborosi testület színe előtt. Hugó, ismervén védence kendőzetlen egyenességét, ,,aggódott csupasz egyszerűsége miatt''. Éppen ezért megíratott és betaníttatott vele egy beszédet, hogy elejét vegye Ferenc lelkesedése váratlan túlkapásainak. Ferenc meg is tanulta a beszédet, de amikor ott állt a pápa előtt, teljesen megfeledkezett a tanultakról és prédikálni kezdett a szívéből. Miközben a prelátusok jogtalan követeléseiről és rossz példájáról szólt, Hugó bíboros legszívesebben a padló alá bújt volna. ,,Ferenc azonban olyan hévvel beszélt, hogy a lelkesedéstől nem tudta magát féken tartani, s míg a szája beszélt, a lába olyan gyorsan járt, mintha táncolna.'' Valamennyi hallgatója megdöbbent és elcsodálkozott a prédikátor bátorságán.

A szent sok békeszerzésének egyik különleges esete ránk maradt egy legendában, a gubbiói farkas történetében: Gubbió környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott -- mondja a legenda, és megértéséhez tudnunk kell, hogy a farkas akkoriban a rablólovagok jelképe volt. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Az emberek csak fegyveresen merték elhagyni a várost, és semmi módon nem tudtak a fenevadtól megszabadulni. Akkor jött Ferenc, és minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz és így beszélt hozzá: ,,Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.'' Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Arról is maradtak fenn történetek, hogy Ferenc mennyire szerette és milyen egyéni módon élte meg a keresztény szabadságot. Amikor IV. Ottó német császár Rivotortónál átvonult Umbrián pompás kíséretével, Ferenc nem akart a többiekkel együtt csodálkozó sorfalat állni a császárnak, sőt a többi testvérnek is megtiltotta, hogy odamenjenek bámészkodni. Csak néhány testvért küldött el azzal a paranccsal, hogy lépjenek a császár elé és emlékeztessék a földi dicsőség mulandóságára.

Egy alkalommal meglátogatta Ferencet egy gazdag római hölgy, Settesoli Jacoba, akit a szent különösen kedvelt. Kíséretével együtt a kolostor elé lovagolt, amelyben Ferenc betegen feküdt, és beküldött neki egy süteményt, amiről tudta, hogy mennyire szereti. Akkor Ferenc így kiáltott: ,,Nyissátok ki az ajtót -- különben nők a kolostorba be nem tehették a lábukat! --, mert Jacoba testvérre az asszonyok ellen hozott törvény nem vonatkozik!''

Tapintatos felebaráti szeretete a törvény betűje felett állt. Mikor egyszer nagyböjt idején az éjszaka közepén az egyik testvér följajdult, hogy meghal az éhségtől, Ferenc fölkelt és adott neki enni. De hogy ne kelljen szégyenkeznie, ő maga is vele evett. Máskor jót akart tenni egy testvérrel, ezért a szőlőben, amely mellett elhaladtak, kikeresett egy szép tőkét, amelyen különösen nagy, érett fürtök voltak, leült a tőke alá vele együtt és közösen ették a szőlőt.

De amikor az eszményről volt szó, Ferenc nagyon szigorú volt. Az egyik testvér például megfeledkezett magáról, és pénzt fogadott el -- amit Ferenc csak ,,szamárganéjnak'' tartott --, ezért a szájában tartva kellett a trágyadombra vinnie. Kezdetben ugyanis csak természetbeni adományokat fogadtak el a ferencesek, pénzt nem.

Ugyanígy Ferenc tökéletes engedelmességet követelt. Rufinus testvér -- aki korábban igen tekintélyes assisi polgár volt -- csak kelletlenül ment a városba prédikálni, és különböző kifogásokat keresett, hogy kibújjon a feladat alól. ,,Mindezek ellenére Rufinus testvér elmegy, és templomban fog prédikálni -- döntött Ferenc --, mégpedig kámzsa nélkül, csak nadrágban!'' De ő maga is ugyanígy nekivetkőzött és követte Rufinust, hogy a tömeg gúnyolódása őt is érje.

Az alázatosságban azonban nem lehetett túlszárnyalni. Betegségében egyszer evett egy keveset egy sült csirkéből. Gyógyulása után eljött Assisibe és a kíséretében lévő testvérnek megparancsolta, hogy kössön kötelet a nyakába, annál fogva vezesse őt, és közben hangosan kiáltozza: ,,Nézzétek a csalót! Titokban csirkehúst evett, anélkül, hogy tudtátok volna!''

Ferenc nem volt tudós, számára sokkal fontosabb volt az evangélium szerinti élet, mint az olvasás, ezért minden tétovázás nélkül odaadta a testvérek birtokában lévő egyetlen Szentírást egy szegény asszonynak azzal a meghagyással, hogy adja el és az árán vegyen magának kenyeret. S bár ő maga nem olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen mások. Művelt teológusok csodálkoztak el a szentírásmagyarázatain, és egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: ,,Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.''

Mivel Ferenc a tapasztalataiból és a valóságban élt, Greccióban karácsonyra felépítette a betlehemi istállót, ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat és zenészeket hozott, mert a maga tárgyi valóságában akarta látni és láttatni a betlehemi barlangot.

Mivel a házak és a tanulmányi intézetek tulajdonjog tárgyát képezték és helyhez kötötték a rendtagokat, megparancsolta a testvéreknek, hogy hagyják el bolognai tanulmányi házukat. Mikor pedig az assisiek Ferenc távollétében a Porciunkula körüli kunyhók helyére kőházat emeltek a testvéreknek, Ferenc hazatérése után haragosan mászott fel a tetőre, leszórta a cserepeket és kezdte bontani a gerendákat. Kiabált a testvéreknek, hogy tüntessék el ezt a ,,szegénység elleni szörnyűséget''. És alapjáig lerombolta volna a házat, ha katonák meg nem fogják és tudomására nem hozzák, hogy a ház nem a testvéreké, hanem a város tulajdona.

Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, ,,Isten gyermekeit'' bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a ,,fácán testvért'' nem volt szabad levágni. Máskor egy kis kakas menekült hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba került halat szabadított meg és bocsátott útjára.

Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így tanította a testvéreket, amikor egy téli reggelen úton voltak Porciunkula felé: ,,A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak feltámasztása -- nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes öröm. Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt türelemmel elviseljük -- ó, Leó testvér, írjad csak --, ebben áll a tökéletes öröm! És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk viselni -- írjad csak, Leó testvér --, ebben áll a tökéletes öröm!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Ferencnek megadtad, hogy a szegénységben és az alázatosságban hasonlóvá váljék Krisztushoz, engedd, kérünk, hogy az ő nyomdokain haladva követhessük Fiadat, és örvendező szeretettel egyesülhessünk Veled!

Példája:
    élj vidám, szerény életet!

Szent Kájus     hitvalló, † ~70.       


Szent Kriszpusz     hitvalló, † ~70

Fehér Szent Ewald (Évald)     vértanú, † ~695.       


Fekete Szent Ewald (Évald)     vértanú, † ~695.       


BOLDOG FÉLIX MÉDA klarissza (1378-1444)
Milánóban a nemesi Meda családból származott. Szüleitol gazdag örökséget örökölt, de o már ifjú korától az Istennek szentelt életet választotta. Örökségét a szegények javára szétosztotta, majd belépett a milánói Szent Orsolya klarissza zárdába. A Breviárium olvasmánya erényei közül kiemeli imádságos lelkületét (éjjel-nappal imádkozott), önsanyargatását, alázatát: akaratát teljesen alávetette elöljárója akaratának. A gonosz lélek évekig zaklatta, különbözo ijeszto alakban jelent meg elotte, néha nagy üvöltözések és zaj közepette; többször meg is verte. Nem sikerült azonban ot megfélemlíteni, sem buzgóságától eltéríteni, sot a támadások fokozták bátorságát s ellenállását. Amint ez várható volt, a novérek - látva erényeit - apátnové választották több alkalommal is. Mint elöljáró, a többiek szolgája akart lenni, s az alávaló munkákat magának tartotta fenn. Minden kötelességének nagy lelkiismeretességgel igyekezett megfelelni. Szentségének híre messzire terjedt: Sokan keresték fel, hogy tanácsát, segítségét kérjék, elsosorban lelki ügyekben. Bekapcsolódott abba a megújulási mozgalomba, mely a ferences férfi ággal párhozamosan a II. rendben is kibontakozott: visszatérni a Regula eredeti szigorúságához. Az itáliai megújulásnak egyik jelentos központja volt a milánói Szent Orsolya kolostor. Egyébként Sienai Szent Bernardin, az obszerváns mozgalom nagy apostola 1417-42-ig többször is járt Milánóban, egész biztosan kapcsolatban állt a klarisszákkal. 1420-ban a mantuai hercegno, Paola Malatesta, pápai megbízással Mantuában és Pesaroban klarissza zárdát alapított (Corpus Domini néven), s ide a milánói klarisszáktól kért novéreket, hogy e két helyen az eredeti Regula szerinti életet meghonosítsák. Milánóból a megújulás két fo képviseloje ment el: Franceschina da Giussano* Mantuába, Félix pedig Pesaroba több fogadalmas novérrel. Félix anya itt négy évig irányította a novéreket nagy okossággal s ferences szellemben. A milánói, mantuai és pesaroi reformkolostorok hatása kisugárzott más zárdákra is (Verona, Vicenza, Pádua, Ferrara). Félix anya 66 éves korában hunyt el Milánóban. Életében s halála után csodákkal tündökölt, egy pestis idején különösen tapasztalták segítségét. VII. Piusz pápa avatta boldoggá.
„Akit megválasztanak (elöljárónak), az fontolja meg, milyen terhet vett magára, és ki elott kell majd számot adnia a rábízott nyájról. Igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából fakadó hatalmával.”
Szent Klára Regulájából.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Médát meghívtad arra, hogy a tökéletes szeretet útját járja, és így már ebben a világban a te országodat keresse. Add, hogy közbenjárására a szeretet útján mi is örvendezo szívvel elobbre juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Isten szolgája CHEVRIER* ANTAL pap, III. r., rendalapító (1826-1879)
Egyszeru családban született Lyonban. Eloször a párizsi külmisszió iránt érzett vonzódást, de aztán egészen hazája szegényei evangelizálásának élt. 1857-tol a lyoni „Gyermek Jézus Városának” lett lelkésze, aztán egy társával és két novérrel gyermekek elso áldozási elokészítésével kezdett foglalkozni. A St. André plébánia mellett megvett egy Prado nevu ismert nagy tánctermet. Jövendo két közösségének ez lett elso „háza” és késobbi központja. A szegény gyermekeket gyujtötte össze, húsz éven át tanította oket. Megérte, hogy elso tanítványai átvették és folytatták életmuvét. „Isten és a lelkek; magunkért semmit, mindent Istenért és a lelkekért” - ez társainak szóló utolsó tanítása. Antal atya két alapítása: A Prado - világi intézmény a szegény gyermekek szolgálatára. Tagok száma kb. 900. Prado Novérei. 1925 óta közös életet folytató társaság, a ferencesek nagy családjához tartoznak. Szegény gyermekeket és az Egyháztól távol állókat szolgálnak mintegy 50 házban, Franciaországon kívül Marokkó, Chile, Algéria, Banglades, India, Dél-Korea. Chevrier atya boldoggá avatása folyamatban van.
„Mivel Jézus Krisztus megragadott minket és elindított követése útján; mivel o alázatos és szegény és a szegényeket helyezi elso sorba; mivel o minden ember Világossága és élete, az örömhír hirdetoiként akarunk élni. Hisszük, hogy az emberek mindennapi életük szívén találkozhatnak Istennel. Hisszük, hogy a társadalom peremére szorultaknak van mondanivalójuk a világ számára. Hisszük, hogy a barátság, a közös küzdelem és a biztonság kockáztatása örömöt és reményt ébreszt. Jézus Krisztus szegénységének útját választjuk, mert ez a szabadság és a szeretet útja.”
A Prado Novérei Életszabályából.

Imádság:

Istenünk, te Antal szolgádat arra hívtad, hogy a szegények felkarolásáról intézményesen gondoskodjék. Add, hogy kövessük példáját, aki téged fáradhatatlan buzgósággal tisztelt és a szegényeknek kifogyhatatlan szeretettel viselte gondját. A mi Urunk Jézus krisztus által.

Szent Leodegár püspök és vértanú, † 678.


SZENT ŐRANGYALOK

A Trienti zsinat rendeletéből a Katekizmus tanítja: gondos szülő védő vezetőt biztosít az útra gyermeke mellé, a mennyei Atya is ezt teszi a veszedelmek ellen.

Szent Bernát tanítja: tiszteletet kell adnunk a jelenlétükért, odaadást a jóakaratukért, bizalmat az őrségért.

A Római Katekizmus az angyalokról azt mondja: az angyalok szellemi teremtmények, szünet nélkül dicsőítik Istent, és szolgálják az üdvözítő tervét, körülveszik Krisztust, akit üdvözítő küldetésében szolgálnak.

Az ünnep hódolat Istennel szemben aki szeretetből angyalát küldi szolgálatunkra és védelmünkre. Az ünnep ezenkívül erősíti és elmélyíti bennünk az őrangyal iránti hitet és öntudatot. Növelnie kell bennünk önmagunk és társaink lelkének megbecsülését is, hiszen Isten is egy tiszta, szent angyal által őrizteti azt.

Az ünnep Spanyolországban keletkezett és a 16. században jutott át Franciaországba. V. Pál pápa szeptember első vasárnapjára, X. Kelemen pápa a Szent Mihály ünnepe utáni első szabadnapra, végül X. Piusz pápa október 2-ára helyezte az ünnepet.

Napi jófeltétel:
    Angyalként élj: dicsőítsd Istent és szolgálj Neki!


Kantilup Szent Tamás püspök és hitvalló, † 1282.

BOLDOG ALFONZIA klarissza nővér, III. r. (1910-1946)
Teljes neve: A Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Alfonzia nővér India déli részén, Arpukara községben született, neve: Muttathupadathu Anna. Édesanyját korán elvesztette, ezért nagynénjéhez került, o nevelte s járatta iskolába. Malabár nyelven beszélt. Amikor eladó sorba jutott, nagynénje ki akarta házasítani, o azonban a végsokig ragaszkodott ahhoz, hogy szerzetesno legyen. Ezt el is érte: 17 éves korában a Bharanang-i klarisszák konviktusába került; a következo évben posztuláns lett, ekkor kapta az Alfonzia nevet. A beöltözése 1930-ban, egyszeru fogadalma 1931-ben volt. Ez az indiai klarissza rend nem az igazi klarissza rend, hanem annak egy módosult változata: ferences III. rendi klarisszák. Nem éltek szigorú klauzúrában, iskolában is tanítottak, így Alfonzia is 1932-33-ban, amikor még egészsége engedte. Örökfogadalmát 1936-ban tette le. Alfonzia novér kitunt a szerzetesi hivatás nagyra értékelésével, nagy vágy élt benne az evangéliumi tökéletesség és szentség után, és a vágy, hogy Jézushoz hasonlóan o is áldozattá legyen a világ üdvéért. Betegsége miatt kétségessé vált az örök fogadalom letétele. Imájával elérte, hogy annyira csökkent a láza, hogy le tudta tenni fogadalmát. A szentek tiszteletében is kitunt: különösen a Boldogságos Szuznek, Szent Józsefnek, Szent Ferenc és Klárának és Kis Szent Teréznek tiszteletében, de oket iparkodott követni is. Szent Ferenc hu tanítványaként a tökéletes örvendezést át tudta élni a betegségben, megpróbáltatásban, megaláztatásban is. Kis Szent Teréz kis útját járta. Önéletrajza, nemkülönben a Krisztus Követése könyv állandó lelki tápláléka voltak. Szívügye volt a hitterjesztés, sokat imádkozott, másokat is buzdított, hogy imádkozzanak: minden nép találja meg az utat a katolikus Egyházba. A palajai püspöknek nyilatkozta, hogy neki az az Istentol kapott hivatása, hogy Krisztussal együtt magát áldozatul ajánlja fel a mennyei Atyának az emberek buneiért és az egész világ üdvéért. „Amióta Krisztus menyasszonya lettem - mondta -, azóta Jegyesem megosztotta velem szenvedéseit. Már nem vagyok a magam ura, mert egészen átadtam magamat Jegyesemnek.” Amikor hallott egy püspök betegségérol, azt kérte az Úrtól, tegye rá a püspök betegségét, amit azonnal meg is kapott. Valaki megkérdezte, hogyan tud egész éjszakán álmatlanul szenvedni, és mit csinál ilyenkor, azt felelte: „Szeretek.” Utolsó éve állandó haldoklás volt. Utolsó napján emberfeletti erovel eltámolygott az oratóriumba, megáldozott. Júl. 28-án fejezte be életét. Másnap már el is temették. 1957-ben a boldoggá avatási eljárás során újratemették, ettol kezdve sírjánál csodás illat volt érezheto. Nemcsak a katolikusok, hanem másvallásúak is felkeresik sírját. II. János Pál 1986-ban avatta boldoggá Indiában, szír-malabár rítus szerint.
Alfonzia novér vallomása:
„Jézus iránti szeretetbol, aki annyi sok szeretettel halmoz el, kész vagyok arra, hogy nemcsak a mostani szenvedéseimet viseljem el, hanem minden más szenvedést is egész a világ végéig. Teljesedjék tökéletesen rajtam Isten akarata. Minden legyen szent és jó Jézusom tetszése szerint.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Alfonziát arra indítottad, hogy Krisztusért életét áldozatul ajánlja fel a világ üdvéért, Add, hogy mi is mindenben keressük Isten akaratát és tudjuk követni Urunkat a kereszt útján. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Bávó     hitvalló, † ~653


Szent Remig     püspök és hitvalló, † 533


LISIEUX-I SZENT TERÉZ
*Alençon, 1873. január 2. + Lisieux, 1897. szeptember 30.
Teréz 1873. január 2-án született Martin Lajos József Szaniszló és Guérin Mária Azélia kilencedik gyermekeként. Két nappal később Mária Franciska Terézia névre keresztelték. Négy éves volt, amikor meghalt az édesanyja, ezért az apa öt lányával -- négy fia egészen kicsi korban meghalt -- átköltözött Lisieux-be, ott élt a sógora, Guérin Izidor gyógyszerész a családjával. Mindaddig, amíg Teréz kolostorba nem lépett, a Martin család a ,,Les Buissonets''-villában lakott.

Teréz 1881 októberében kezdett iskolába járni a bencés apácákhoz. 1883. március 25-én súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján a Szűzanya megjelent neki, rámosolygott és meggyógyította. 1884. május 8- án áldozott először, és kérte az Urat, hogy ,,vegye el a szabadságát'', hogy ,,egy lehessen az isteni erővel''. Annak ellenére, hogy a Szent Jakab plébániához tartoztak, édesapjával minden reggel a székesegyházba, a Mária-kápolnába mentek misére. Elsőáldozásának évfordulójától közel másfél évig súlyos lelkiismereti kétségek kínozták, melyektől 1886 októberében szabadult meg.

Szerzetesi hivatást érzett -- erről már két éves korában tanúságot tett --, és a kolostori élet utáni vágyát csak fokozta két idősebb nővérének, Paulinának és Máriának a Kármelbe történt belépése.

1886 karácsonyán élte át ,,megtérését''. Felfogta, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja őt. További elmélyülését hozta a következő esztendőben az a meghívás, amelyet a Megfeszítettől kapott, aki arra hívta, hogy rajta keresztül akarja megváltó vérét kiárasztani a lelkekre. Teréz ettől kezdve többször mondogatta lelkivezetőjének, pater Pichonnak: ,,Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön!'' Ez év májusában engedélyezte a gyóntatója, hogy hetenként négyszer áldozzon, majd egy hónappal később egy ötödik áldozás lehetőségét is megadta azzal, hogy a héten előforduló ünnep nem számított a négy áldozás közé.

Ekkor Terézia a Krisztus követését már kívülről tudta. Nagy hatással volt rá, hogy olvashatta Arminjon abbé előadásait: A világ vége és az eljövendő élet titkai (Párizs, 1882) c. könyvet. Az ,,Istennel való ismeretség'' gondolata, tudniillik, hogy az ember urának ismeri el Istent, s ő viszont gyermekének és szolgájának ismeri el az embert, megerősítette az örök jutalomba vetett hitét és reményét.

1887 pünkösdjének napján, a vesperás után édesapja megadta a beleegyezését, hogy Teréz belépjen a Kármelbe. Ezután talált rá Teréz erre a mondatra Arminjon könyvében: ,,A jutalmazó Isten hív: most rajtam a sor.''

Júliusban imádkozott egy halálra ítélt gyilkos, Pranzini megtéréséért, s amikor imádsága meghallgatásra talált, ,,növekedett benne a vágy, hogy napról napra lelkeket mentsen''. Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. A gyógyszerész nagybácsi eleinte hevesen ellenezte a dolgot, de később beleegyezett, hogy karácsonyra Teréz belépjen a kolostorba. Delatroette püspök azonban, aki a kármeliták felettese volt, kategorikusan megtiltotta a belépést.

Ekkor fellebbezéssel fordultak a bayeux-i püspökhöz, s mikor eredménytelen maradt a kérelem, édesapja és Céline nővére kíséretében Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó pápa az ügyet az egyházi elöljárókhoz, s végső soron Istenhez utasította.

Ennek az esztendőnek a karácsonya újabb kegyelmet hozott Teréznek, amelyben felismerte a hit próbatételét. December 28-án azonban Hugonin bayeux-i püspök végre megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt. De Teréz még mindig nem követhette szíve vágyát, mert most a kolostor priórája késleltette: meg kellett várnia a nagyböjt végét.

Végre 1888. május 9-én Teréz átléphette a lisieux-i Kármel kapuját ,,minden illúzió nélkül'', azért hogy ,,lelkeket mentsen, és elsősorban a papokért imádkozzék''. Belépése napjának estéjén a priórának a Krisztus követéséből idézett egy sort: ,,Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk.'' Maria des Anges nővérrel együtt a mosókonyhába küldték, emellett egy lépcsőt és a hálótermet kellett söpörnie.

Ettől a naptól elfoglaltsága a következő volt: hat és fél óra zsolozsma és elmélkedés, öt óra munka, két óra közös foglalkozás, ugyancsak két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás a novíciák mesternőjétől, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés.

Az első öt esztendőben Teréz sokat szenvedett a magánytól. Annak ellenére, hogy a gyóntatója megnyugtatta: mentes a halálos bűntől, sokat küszködött a lelki szárazsággal és az egyedülléttel, melyek lehetetlenné tették számára, hogy másokkal közelebbi kapcsolatot építsen ki. Teréz azonban minden szenvedést természetfeletti örömmel fogadott. Az Úr ugyanis értésére adta, hogy csak a kereszt által akar lelkeket adni neki. Így történt, hogy ,,a szenvedés iránti készsége olyan fokban növekedett, ahogyan gyarapodtak a szenvedései''.

A kármelitáknál általános szokás szerint 1889. január 10-én nevéhez megkapta ,,a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett'' rendi nevet. A szerzetesi ruhát ekkor öltötte magára. A beöltözésen édesapja is jelen volt, de mindjárt a beöltözés után kórházba kellett mennie. Mint a beöltözést, a fogadalomtételt is a kolostor papja késleltette, de beavatkozása csak arra adott alkalmat, hogy Teréz belső élete még inkább a misztika felé bontakozzék ki. Ünnepélyes fogadalma előestéjén kegyetlen kísértés lepte meg: vajon elhatározása nem rettenetes öncsalás-e? 1890. szeptember 8-án kelt, kézzel írott fogadalmi formulájában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.

A következő év hozta meg számára pater Alexis Prou felszabadító segítségét. Ugyanebben az évben meghalt a Szent Teréziáról nevezett Genovéva nővér. A kolostorban veszedelmes járvány is kitört, ami több nővér halálát okozta, s ez alkalmat adott Teréznek arra, hogy megmutassa bátor odaadását. Mindezek végeztével engedélyt kapott a mindennapi áldozásra.

1893. február 20-án megválasztották priórának a Jézusról nevezett Agnes nővért, aki Terézt mindjárt kinevezte második újoncmesternőnek. Teréz e tevékenysége során fedezte fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben.

Még februárban kezdett verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d'Arc küldetése című drámával, amelyet a következő év januárjában a kolostorban elő is adtak a nővérek. Amikor Teréz édesapja ebben az évben meghalt, szeretett nővére, Céline is belépett a Kármelba, és a Szent Arcról nevezett Genovéva nővér nevet kapta.

1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. Október 17-én lelki testvérül kapta az egyik kispapot, Belliére-t, aki később belépett a Fehér Atyák társaságába.

Teréz 1896. január 20-án adta át feljegyzései kéziratát a priórának. Ez a munka az Egy lélek története c. könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján Teréz először köpött vért. Nem sokkal utána félelmetes kísértések támadták meg a hite és a reménye kérdéseiben, és e kísértések egészen a haláláig gyötörték.

Május 30-án, ,,életének legvigasztalóbb álma'' után kapott egy második lelki testvért, P. Roulland missziós pap személyében. A szeptemberi lelkigyakorlat elején fedezte fel különleges hivatását: ,,Az én hivatásom a szeretet!'' Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: ,,az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!''

1897. április 6-tól a prióra összegyűjtötte Teréz különböző mondásait. 1926-ban ez a gyűjtemény Az utolsó szavak címmel jelent meg. Teréz június 2-ától folytatta a visszaemlékezéseit, s ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik fejezete. Július nyolcadikán költözött be a betegszobába, s a hónap végén felvette a betegek kenetét. Augusztus 19-én másodszor is megkapta a szent kenet szentségét, és szeptember 30-án ezekkel a szavakkal halt meg: ,,Istenem, szeretlek!''

Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.


--------------------------------------------------------------------------------

Teréz életszentségének és teológiai tanításának jelentőségét sajnos állandóan leegyszerűsítjük a ,,lelki gyermekség'' formulára. Ez pedig nem tükrözi tanításának teljességét, sőt, a kifejezés nem is tőle származik. Ő maga soha nem idézi Szent Máté ismert helyét (18,3), amelyet általában úgy tekintenek, mint Teréz tanításának ősforrását. Ha lényét és tanítását előítéletek nélkül szemléljük, akkor a következő vonások tűnnek elénk:

Első jellemvonása az Úr Jézus iránti szeretet, amely mindent felülmúl, és olyan fokot ér el benne, hogy úgy akarja Jézust szeretni, ,,ahogyan még senki nem szerette Őt''. ,,Egyedül Őt akarja megtalálni'', és nem akar soha semmi olyat tenni, amivel megszomorítaná; inkább meghalni akar, mint hogy a legkisebb szándékos hibát is elkövesse. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek utáni szomjúságra. Ezzel a szeretettel viselt el mindent, a próbatéteket is, amelyek szüntelenül a Végtelen felé irányuló vágyát hevítették.

Második vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. A szeretet utáni vágyában, amely a legnagyobb tökéletesség felé ösztökélte, Teréz nemcsak a saját tehetetlenségét ismerte fel, hanem felfedezte -- mégpedig az Ószövetségben -- Isten anyaian jóságos közeledését is. Amit önmaga számára lehetetlennek látott, az a ,,szegény Jézusban'' elérhetővé vált, aki ,,lift gyanánt'' isteni erejével segít az ember gyengeségein, mégpedig az embernek minden vágyát felülmúló módon, azáltal, hogy a végtelen irgalmasság magasba emeli és magába zárja a lelket.

Ebben a fölismert isteni irgalmasságban rejlik az a fundamentum -- vagy ha tetszik, motívum --, amelynek jelentőségét mindmáig nem fogtuk fel. Ez formálta át Teréz kármelita hivatását olyan nagy mértékben. Ő ugyanis nem úgy áldozta fel magát, mint nővértársai, akik az isteni Igazságosság előtt akartak engesztelő áldozattá válni, hanem önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt, és arra törekedett, hogy szabaddá tegye az utat Isten végtelenül finom szeretete számára, amely ki akar áradni az emberekre. Mindez nem zárja ki az igazságosságot, de Teréz egészen ,,a szeretetbe burkoltan'' látja azt.

Mint az isteni Irgalomnak felajánlott égőáldozat jutott el Teréz az Egyházon belüli feladatának tökéletes megismerésére is. A Szeretet alapvető és mindent átfogó hatékonyságának megfelelően tudta, hogy épp a szeretetre szóló meghívás határozza meg az ő helyét az Egyház, az Anyaszentegyház szívében, ahol -- mivel a szeretet mindenre kiterjed - - ő maga is minden lehet.

Ebben válik láthatóvá Teréz misztikájának egy másik ismertetőjegye: ,,a tökéletes szeretet tette'' -- amelynek megélésére kész a szíve -- teszi őt képessé arra, hogy az Úr szeretetparancsát abban a központi és mindent átfogó értelemben fogja fel, ahogy ezt a parancsot érteni kell. Tudatára ébredt, hogy a ,,testvéri szeretet'' itt a földön minden, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Teréz teljesen elszánta magát arra, hogy ezután minden embertestvért úgy fog szeretni, ahogyan Jézus szereti őket. Így fogadja a hitet támadó kísértéseket is, mondván, hogy így kerül olyan állapotba, hogy ,,helyet foglalhat a bűnösök asztalánál''.

A dolgok belső logikája szerint következik ezekből egy hatodik sajátosság: abban a meggyőződésben, hogy a gyengeség és a kicsiség egyáltalán nem jelent akadályt a tökéletes szentség útján -- feltéve, hogy a lélek ,,teljes bizalommal ráhagyatkozik Jézus végtelen irgalmára'' --, arra kéri az Urat, hogy ,,válasszon ki magának egy sereg ilyen kicsi, áldozatkész embert, akik méltók az Ő szeretetére''.

Végül Terézben mindez nem a nagy kinyilatkoztatások villámfényes világosságában élt, hanem a hit homályában, s hitének nagyon kemény próbatéteket kellett kiállnia. A léleknek ugyanis gyakran nincs egyebe, mint ,,a láthatatlan fény szilárd pontja, amely még a hit elől is elrejtőzik''. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatétben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát.

Teréz misztikájában a Szentlélek irányítása alatt a teológiai erények tiszta természetfeletti valósága diadalmaskodott. Alapjában a remény izzik abban a tökéletes önátadásban, amelyet állandóan megvalósít a szeretet, és mindez a hitből fakad. Erre gondol Teréz ,,a lelki gyermekség kis útjával'': az Egyház szíve-közepébe és az Evangélium magvába törekszik.

Ünnepét két évvel szentté avatása után, 1927-ben vették fel a római naptárba, október 3-ra, 1969-ben október 1-re, a halálához legközelebbi szabad napra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Lisieux-i Terézt a Nagynak nevezett Avilai Teréztől (lásd október 15- én) megkülönböztetésül nálunk mindenki Kis Teréznek hívja. De erről a kicsiségről mondta az Úr Jézus, hogy a mennyek országában a nagyság mércéje.

Ez a kicsi Teréz úgy akarta szeretni Jézust, ,,ahogy még soha nem szerették'', s úgy bízta rá magát Isten kezére, mint egy labda. Életéről nem sok külső esemény árulkodik. Amit róla tudunk, majdnem kizárólag az Egy lélek történetéből, személyes följegyzéseiből és nővértársai tanúságtételéből ismerjük.

Már három éves korában megmutatkozott, hogy nem mindennapos lélek lakik benne, mert ennyi idős volt, amikor megfogalmazta a jeligét: ,,Semmit meg nem tagadni Jézustól!'' Volt egy rózsafüzér-szerű lánca, amelyen a kisgyermek számlálta napi kis áldozatait, és esténként édesanyja elé vitte, hogy vizsgálja felül. A szeretet megnyilvánulásai közé sorolta már ekkor, hogy nem panaszkodik, ha elvesznek tőle valamit.

Vágyát, hogy egyedül Istené legyen, már egy gyermekkori játéka jelezte. Ezt a játékot ő remetének nevezte. Azt jelentette, hogy hazafelé menet az iskolából az út egy szakaszát behunyt szemmel tette meg. Nem csoda, ha egyszer nekiment egy zöldségkereskedő paradicsomos ládájának, és kidöntötte. A kereskedő szidalmai gyorsan visszahozták a mindennapi élet valóságába a kis ,,remetét''.

Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt. Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak. Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: ,,Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám... Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.''

Az iskola befejezése után -- mint maga írja -- ,,győzelmet győzelemre halmoztam; úgy kezdtem futni az úton, mint egy óriás''. Ebben az értelemben figyelemreméltó a pápával, XIII. Leóval való találkozása:

A francia zarándokcsoportnak külön kihallgatása volt, s a pap, aki kísérte a csoportot -- a bayeux-i általános helynök -- megmagyarázta a nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerültek, a kis Teréz már ott is térdelt a fehér reverendás pápa előtt, megcsókolta a lábát, és könnyek között mondta: ,,Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!'' A pápa lehajolt hozzá, és Teréz folytatta: ,,A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!'' -- Erre már a helynök is odaért, és megmagyarázta a dolgot: ,,Szentséges Atyám, ez a gyermek be akar lépni a Kármelba, de az elöljárók még megfontolás tárgyává teszik a kérést.'' Leó pápa megértette az ügyet és így szólt: ,,Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.'' De Teréz ismét kérlelte: ,,Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!'' Akkor a pápa jóságos tekintetét hosszasan nyugtatta rajta, majd így szólt: ,,Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!'' Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és a helynökkel együtt megfogták és elvitték.

Amikor végre jelöltként beléphetett a kolostorba, az első órától fogva éreznie kellett a ,,tövisek hegyét''. Apjától éppen elbúcsúzott és megkapta tőle az atyai áldást, amikor megjelent a kolostor papja az ajtóban, és odaszólt a nővéreknek, de úgy, hogy Martin apa is hallja: ,,Na most, Te Deumot zenghetnek, tisztelendő anyák! A főtisztelendő püspök úr megbízásából hoztam maguknak egy tizenöt éves gyermeket, akinek a belépését maguk akarták. Kívánom, hogy reményeik meg ne hiúsuljanak, de figyelmeztetem önöket, hogy a felelősség egyedül az önök vállán nyugszik, ha valami nem a várakozásnak megfelelően történik!''

A prióra anya úgy vélte, hogy hivatali kötelessége ,,megölni'' ezt a fiatal jelöltet, és a maga kicsinyes módján teljesítette is a kötelességét. Valahányszor elment Teréz mellett, mindig volt valami bíráló, megalázó megjegyzése. Időről időre maga elé rendelte, és közel egy órán át halmozta ellene szóló kifogásait. Teréz némán hallgatta a méltatlan szidásokat, de a szíve vérzett. Így írt erről: ,,Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.'' De a fogadalma napján megtalálta az imádságos szót: ,,Add meg nekem a vértanúságot... Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.'' És ez a határtalan odaadás ujjongásba tört ki: ,,Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!''

Elsődleges hivatásának ismerte fel, hogy a bűnösök életéért -- akiket gyermekeinek nevezett -- engesztelő áldozatként harcoljon. Az egyik novíciát, akinek éppen a mosókonyhába kellett volna mennie, s helyette a kertben sétálgatott, így sürgette: ,,Így siet az ember, amikor a gyermekeket etetnie kell, és értük kell dolgoznia? Gyorsan, munkára, hiszen ha mi a szórakozásunkat keressük, éhen halnak a gyermekeink!''

Teréz, akinek lelke úgy bontakozott ki, mint egy bimbó, és nem akart mást, csak ,,kis, fehér virágként'' illatozni az Üdvözítő kedvére, hamar kinyílott, és az első vérköpés után már hervadni is kezdett. Sokáig vonakodott attól, hogy a betegszobára menjen, mert nem akarta az ott lévőket zavarni a köhögésével. Végül aztán már áldozni sem tudott, és a lelkében is sötétség támadt -- ez volt a gonosz ellenség utolsó támadása. A feszületet azonban szorosan átkulcsolva tartotta, s mikor egy alkalommal rózsát hoztak neki, sziromról sziromra bontva a virágot, a szirmokat az Úr sebeire tette. ,,Istenem, szeretlek!'' -- volt az utolsó szava. Utolsó pillantását Mária képére vetette, és úgy hanyatlott vissza a párnájára, mint egy áldozati bárány.

Erről a pillanatról jövendölte: ,,A küldetésem csak most kezdődik. Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat. A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok, hiszen én soha semmit nem tettem az Ő akarata ellenére. Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki országodat a kicsinyeknek és alázatosaknak készíted, kérünk, segíts, hogy bátran járjunk Szent Teréz ösvényén, és az ő közbenjárására előttünk is táruljon fel örök dicsőséged!


Példája:
    Kis dolgainkat mind ajánljuk fel Istennek!
        Legyen mindenem az övé, csak örüljön neki.
            Ne mutassam ki másoknak az elégedetlenségemet.