BOLDOG ALFONZIA klarissza nővér, III. r. (1910-1946)
Teljes neve: A Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Alfonzia nővér India déli részén, Arpukara községben született, neve: Muttathupadathu Anna. Édesanyját korán elvesztette, ezért nagynénjéhez került, o nevelte s járatta iskolába. Malabár nyelven beszélt. Amikor eladó sorba jutott, nagynénje ki akarta házasítani, o azonban a végsokig ragaszkodott ahhoz, hogy szerzetesno legyen. Ezt el is érte: 17 éves korában a Bharanang-i klarisszák konviktusába került; a következo évben posztuláns lett, ekkor kapta az Alfonzia nevet. A beöltözése 1930-ban, egyszeru fogadalma 1931-ben volt. Ez az indiai klarissza rend nem az igazi klarissza rend, hanem annak egy módosult változata: ferences III. rendi klarisszák. Nem éltek szigorú klauzúrában, iskolában is tanítottak, így Alfonzia is 1932-33-ban, amikor még egészsége engedte. Örökfogadalmát 1936-ban tette le. Alfonzia novér kitunt a szerzetesi hivatás nagyra értékelésével, nagy vágy élt benne az evangéliumi tökéletesség és szentség után, és a vágy, hogy Jézushoz hasonlóan o is áldozattá legyen a világ üdvéért. Betegsége miatt kétségessé vált az örök fogadalom letétele. Imájával elérte, hogy annyira csökkent a láza, hogy le tudta tenni fogadalmát. A szentek tiszteletében is kitunt: különösen a Boldogságos Szuznek, Szent Józsefnek, Szent Ferenc és Klárának és Kis Szent Teréznek tiszteletében, de oket iparkodott követni is. Szent Ferenc hu tanítványaként a tökéletes örvendezést át tudta élni a betegségben, megpróbáltatásban, megaláztatásban is. Kis Szent Teréz kis útját járta. Önéletrajza, nemkülönben a Krisztus Követése könyv állandó lelki tápláléka voltak. Szívügye volt a hitterjesztés, sokat imádkozott, másokat is buzdított, hogy imádkozzanak: minden nép találja meg az utat a katolikus Egyházba. A palajai püspöknek nyilatkozta, hogy neki az az Istentol kapott hivatása, hogy Krisztussal együtt magát áldozatul ajánlja fel a mennyei Atyának az emberek buneiért és az egész világ üdvéért. „Amióta Krisztus menyasszonya lettem - mondta -, azóta Jegyesem megosztotta velem szenvedéseit. Már nem vagyok a magam ura, mert egészen átadtam magamat Jegyesemnek.” Amikor hallott egy püspök betegségérol, azt kérte az Úrtól, tegye rá a püspök betegségét, amit azonnal meg is kapott. Valaki megkérdezte, hogyan tud egész éjszakán álmatlanul szenvedni, és mit csinál ilyenkor, azt felelte: „Szeretek.” Utolsó éve állandó haldoklás volt. Utolsó napján emberfeletti erovel eltámolygott az oratóriumba, megáldozott. Júl. 28-án fejezte be életét. Másnap már el is temették. 1957-ben a boldoggá avatási eljárás során újratemették, ettol kezdve sírjánál csodás illat volt érezheto. Nemcsak a katolikusok, hanem másvallásúak is felkeresik sírját. II. János Pál 1986-ban avatta boldoggá Indiában, szír-malabár rítus szerint.
Alfonzia novér vallomása:
„Jézus iránti szeretetbol, aki annyi sok szeretettel halmoz el, kész vagyok arra, hogy nemcsak a mostani szenvedéseimet viseljem el, hanem minden más szenvedést is egész a világ végéig. Teljesedjék tökéletesen rajtam Isten akarata. Minden legyen szent és jó Jézusom tetszése szerint.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Alfonziát arra indítottad, hogy Krisztusért életét áldozatul ajánlja fel a világ üdvéért, Add, hogy mi is mindenben keressük Isten akaratát és tudjuk követni Urunkat a kereszt útján. Krisztus, a mi Urunk által.



Szent Bávó     hitvalló, † ~653


Szent Remig     püspök és hitvalló, † 533


LISIEUX-I SZENT TERÉZ
*Alençon, 1873. január 2. + Lisieux, 1897. szeptember 30.
Teréz 1873. január 2-án született Martin Lajos József Szaniszló és Guérin Mária Azélia kilencedik gyermekeként. Két nappal később Mária Franciska Terézia névre keresztelték. Négy éves volt, amikor meghalt az édesanyja, ezért az apa öt lányával -- négy fia egészen kicsi korban meghalt -- átköltözött Lisieux-be, ott élt a sógora, Guérin Izidor gyógyszerész a családjával. Mindaddig, amíg Teréz kolostorba nem lépett, a Martin család a ,,Les Buissonets''-villában lakott.

Teréz 1881 októberében kezdett iskolába járni a bencés apácákhoz. 1883. március 25-én súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján a Szűzanya megjelent neki, rámosolygott és meggyógyította. 1884. május 8- án áldozott először, és kérte az Urat, hogy ,,vegye el a szabadságát'', hogy ,,egy lehessen az isteni erővel''. Annak ellenére, hogy a Szent Jakab plébániához tartoztak, édesapjával minden reggel a székesegyházba, a Mária-kápolnába mentek misére. Elsőáldozásának évfordulójától közel másfél évig súlyos lelkiismereti kétségek kínozták, melyektől 1886 októberében szabadult meg.

Szerzetesi hivatást érzett -- erről már két éves korában tanúságot tett --, és a kolostori élet utáni vágyát csak fokozta két idősebb nővérének, Paulinának és Máriának a Kármelbe történt belépése.

1886 karácsonyán élte át ,,megtérését''. Felfogta, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja őt. További elmélyülését hozta a következő esztendőben az a meghívás, amelyet a Megfeszítettől kapott, aki arra hívta, hogy rajta keresztül akarja megváltó vérét kiárasztani a lelkekre. Teréz ettől kezdve többször mondogatta lelkivezetőjének, pater Pichonnak: ,,Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön!'' Ez év májusában engedélyezte a gyóntatója, hogy hetenként négyszer áldozzon, majd egy hónappal később egy ötödik áldozás lehetőségét is megadta azzal, hogy a héten előforduló ünnep nem számított a négy áldozás közé.

Ekkor Terézia a Krisztus követését már kívülről tudta. Nagy hatással volt rá, hogy olvashatta Arminjon abbé előadásait: A világ vége és az eljövendő élet titkai (Párizs, 1882) c. könyvet. Az ,,Istennel való ismeretség'' gondolata, tudniillik, hogy az ember urának ismeri el Istent, s ő viszont gyermekének és szolgájának ismeri el az embert, megerősítette az örök jutalomba vetett hitét és reményét.

1887 pünkösdjének napján, a vesperás után édesapja megadta a beleegyezését, hogy Teréz belépjen a Kármelbe. Ezután talált rá Teréz erre a mondatra Arminjon könyvében: ,,A jutalmazó Isten hív: most rajtam a sor.''

Júliusban imádkozott egy halálra ítélt gyilkos, Pranzini megtéréséért, s amikor imádsága meghallgatásra talált, ,,növekedett benne a vágy, hogy napról napra lelkeket mentsen''. Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. A gyógyszerész nagybácsi eleinte hevesen ellenezte a dolgot, de később beleegyezett, hogy karácsonyra Teréz belépjen a kolostorba. Delatroette püspök azonban, aki a kármeliták felettese volt, kategorikusan megtiltotta a belépést.

Ekkor fellebbezéssel fordultak a bayeux-i püspökhöz, s mikor eredménytelen maradt a kérelem, édesapja és Céline nővére kíséretében Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó pápa az ügyet az egyházi elöljárókhoz, s végső soron Istenhez utasította.

Ennek az esztendőnek a karácsonya újabb kegyelmet hozott Teréznek, amelyben felismerte a hit próbatételét. December 28-án azonban Hugonin bayeux-i püspök végre megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt. De Teréz még mindig nem követhette szíve vágyát, mert most a kolostor priórája késleltette: meg kellett várnia a nagyböjt végét.

Végre 1888. május 9-én Teréz átléphette a lisieux-i Kármel kapuját ,,minden illúzió nélkül'', azért hogy ,,lelkeket mentsen, és elsősorban a papokért imádkozzék''. Belépése napjának estéjén a priórának a Krisztus követéséből idézett egy sort: ,,Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk.'' Maria des Anges nővérrel együtt a mosókonyhába küldték, emellett egy lépcsőt és a hálótermet kellett söpörnie.

Ettől a naptól elfoglaltsága a következő volt: hat és fél óra zsolozsma és elmélkedés, öt óra munka, két óra közös foglalkozás, ugyancsak két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás a novíciák mesternőjétől, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés.

Az első öt esztendőben Teréz sokat szenvedett a magánytól. Annak ellenére, hogy a gyóntatója megnyugtatta: mentes a halálos bűntől, sokat küszködött a lelki szárazsággal és az egyedülléttel, melyek lehetetlenné tették számára, hogy másokkal közelebbi kapcsolatot építsen ki. Teréz azonban minden szenvedést természetfeletti örömmel fogadott. Az Úr ugyanis értésére adta, hogy csak a kereszt által akar lelkeket adni neki. Így történt, hogy ,,a szenvedés iránti készsége olyan fokban növekedett, ahogyan gyarapodtak a szenvedései''.

A kármelitáknál általános szokás szerint 1889. január 10-én nevéhez megkapta ,,a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett'' rendi nevet. A szerzetesi ruhát ekkor öltötte magára. A beöltözésen édesapja is jelen volt, de mindjárt a beöltözés után kórházba kellett mennie. Mint a beöltözést, a fogadalomtételt is a kolostor papja késleltette, de beavatkozása csak arra adott alkalmat, hogy Teréz belső élete még inkább a misztika felé bontakozzék ki. Ünnepélyes fogadalma előestéjén kegyetlen kísértés lepte meg: vajon elhatározása nem rettenetes öncsalás-e? 1890. szeptember 8-án kelt, kézzel írott fogadalmi formulájában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.

A következő év hozta meg számára pater Alexis Prou felszabadító segítségét. Ugyanebben az évben meghalt a Szent Teréziáról nevezett Genovéva nővér. A kolostorban veszedelmes járvány is kitört, ami több nővér halálát okozta, s ez alkalmat adott Teréznek arra, hogy megmutassa bátor odaadását. Mindezek végeztével engedélyt kapott a mindennapi áldozásra.

1893. február 20-án megválasztották priórának a Jézusról nevezett Agnes nővért, aki Terézt mindjárt kinevezte második újoncmesternőnek. Teréz e tevékenysége során fedezte fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben.

Még februárban kezdett verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d'Arc küldetése című drámával, amelyet a következő év januárjában a kolostorban elő is adtak a nővérek. Amikor Teréz édesapja ebben az évben meghalt, szeretett nővére, Céline is belépett a Kármelba, és a Szent Arcról nevezett Genovéva nővér nevet kapta.

1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. Október 17-én lelki testvérül kapta az egyik kispapot, Belliére-t, aki később belépett a Fehér Atyák társaságába.

Teréz 1896. január 20-án adta át feljegyzései kéziratát a priórának. Ez a munka az Egy lélek története c. könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján Teréz először köpött vért. Nem sokkal utána félelmetes kísértések támadták meg a hite és a reménye kérdéseiben, és e kísértések egészen a haláláig gyötörték.

Május 30-án, ,,életének legvigasztalóbb álma'' után kapott egy második lelki testvért, P. Roulland missziós pap személyében. A szeptemberi lelkigyakorlat elején fedezte fel különleges hivatását: ,,Az én hivatásom a szeretet!'' Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: ,,az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!''

1897. április 6-tól a prióra összegyűjtötte Teréz különböző mondásait. 1926-ban ez a gyűjtemény Az utolsó szavak címmel jelent meg. Teréz június 2-ától folytatta a visszaemlékezéseit, s ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik fejezete. Július nyolcadikán költözött be a betegszobába, s a hónap végén felvette a betegek kenetét. Augusztus 19-én másodszor is megkapta a szent kenet szentségét, és szeptember 30-án ezekkel a szavakkal halt meg: ,,Istenem, szeretlek!''

Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.


--------------------------------------------------------------------------------

Teréz életszentségének és teológiai tanításának jelentőségét sajnos állandóan leegyszerűsítjük a ,,lelki gyermekség'' formulára. Ez pedig nem tükrözi tanításának teljességét, sőt, a kifejezés nem is tőle származik. Ő maga soha nem idézi Szent Máté ismert helyét (18,3), amelyet általában úgy tekintenek, mint Teréz tanításának ősforrását. Ha lényét és tanítását előítéletek nélkül szemléljük, akkor a következő vonások tűnnek elénk:

Első jellemvonása az Úr Jézus iránti szeretet, amely mindent felülmúl, és olyan fokot ér el benne, hogy úgy akarja Jézust szeretni, ,,ahogyan még senki nem szerette Őt''. ,,Egyedül Őt akarja megtalálni'', és nem akar soha semmi olyat tenni, amivel megszomorítaná; inkább meghalni akar, mint hogy a legkisebb szándékos hibát is elkövesse. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek utáni szomjúságra. Ezzel a szeretettel viselt el mindent, a próbatéteket is, amelyek szüntelenül a Végtelen felé irányuló vágyát hevítették.

Második vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. A szeretet utáni vágyában, amely a legnagyobb tökéletesség felé ösztökélte, Teréz nemcsak a saját tehetetlenségét ismerte fel, hanem felfedezte -- mégpedig az Ószövetségben -- Isten anyaian jóságos közeledését is. Amit önmaga számára lehetetlennek látott, az a ,,szegény Jézusban'' elérhetővé vált, aki ,,lift gyanánt'' isteni erejével segít az ember gyengeségein, mégpedig az embernek minden vágyát felülmúló módon, azáltal, hogy a végtelen irgalmasság magasba emeli és magába zárja a lelket.

Ebben a fölismert isteni irgalmasságban rejlik az a fundamentum -- vagy ha tetszik, motívum --, amelynek jelentőségét mindmáig nem fogtuk fel. Ez formálta át Teréz kármelita hivatását olyan nagy mértékben. Ő ugyanis nem úgy áldozta fel magát, mint nővértársai, akik az isteni Igazságosság előtt akartak engesztelő áldozattá válni, hanem önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt, és arra törekedett, hogy szabaddá tegye az utat Isten végtelenül finom szeretete számára, amely ki akar áradni az emberekre. Mindez nem zárja ki az igazságosságot, de Teréz egészen ,,a szeretetbe burkoltan'' látja azt.

Mint az isteni Irgalomnak felajánlott égőáldozat jutott el Teréz az Egyházon belüli feladatának tökéletes megismerésére is. A Szeretet alapvető és mindent átfogó hatékonyságának megfelelően tudta, hogy épp a szeretetre szóló meghívás határozza meg az ő helyét az Egyház, az Anyaszentegyház szívében, ahol -- mivel a szeretet mindenre kiterjed - - ő maga is minden lehet.

Ebben válik láthatóvá Teréz misztikájának egy másik ismertetőjegye: ,,a tökéletes szeretet tette'' -- amelynek megélésére kész a szíve -- teszi őt képessé arra, hogy az Úr szeretetparancsát abban a központi és mindent átfogó értelemben fogja fel, ahogy ezt a parancsot érteni kell. Tudatára ébredt, hogy a ,,testvéri szeretet'' itt a földön minden, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Teréz teljesen elszánta magát arra, hogy ezután minden embertestvért úgy fog szeretni, ahogyan Jézus szereti őket. Így fogadja a hitet támadó kísértéseket is, mondván, hogy így kerül olyan állapotba, hogy ,,helyet foglalhat a bűnösök asztalánál''.

A dolgok belső logikája szerint következik ezekből egy hatodik sajátosság: abban a meggyőződésben, hogy a gyengeség és a kicsiség egyáltalán nem jelent akadályt a tökéletes szentség útján -- feltéve, hogy a lélek ,,teljes bizalommal ráhagyatkozik Jézus végtelen irgalmára'' --, arra kéri az Urat, hogy ,,válasszon ki magának egy sereg ilyen kicsi, áldozatkész embert, akik méltók az Ő szeretetére''.

Végül Terézben mindez nem a nagy kinyilatkoztatások villámfényes világosságában élt, hanem a hit homályában, s hitének nagyon kemény próbatéteket kellett kiállnia. A léleknek ugyanis gyakran nincs egyebe, mint ,,a láthatatlan fény szilárd pontja, amely még a hit elől is elrejtőzik''. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatétben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát.

Teréz misztikájában a Szentlélek irányítása alatt a teológiai erények tiszta természetfeletti valósága diadalmaskodott. Alapjában a remény izzik abban a tökéletes önátadásban, amelyet állandóan megvalósít a szeretet, és mindez a hitből fakad. Erre gondol Teréz ,,a lelki gyermekség kis útjával'': az Egyház szíve-közepébe és az Evangélium magvába törekszik.

Ünnepét két évvel szentté avatása után, 1927-ben vették fel a római naptárba, október 3-ra, 1969-ben október 1-re, a halálához legközelebbi szabad napra helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Lisieux-i Terézt a Nagynak nevezett Avilai Teréztől (lásd október 15- én) megkülönböztetésül nálunk mindenki Kis Teréznek hívja. De erről a kicsiségről mondta az Úr Jézus, hogy a mennyek országában a nagyság mércéje.

Ez a kicsi Teréz úgy akarta szeretni Jézust, ,,ahogy még soha nem szerették'', s úgy bízta rá magát Isten kezére, mint egy labda. Életéről nem sok külső esemény árulkodik. Amit róla tudunk, majdnem kizárólag az Egy lélek történetéből, személyes följegyzéseiből és nővértársai tanúságtételéből ismerjük.

Már három éves korában megmutatkozott, hogy nem mindennapos lélek lakik benne, mert ennyi idős volt, amikor megfogalmazta a jeligét: ,,Semmit meg nem tagadni Jézustól!'' Volt egy rózsafüzér-szerű lánca, amelyen a kisgyermek számlálta napi kis áldozatait, és esténként édesanyja elé vitte, hogy vizsgálja felül. A szeretet megnyilvánulásai közé sorolta már ekkor, hogy nem panaszkodik, ha elvesznek tőle valamit.

Vágyát, hogy egyedül Istené legyen, már egy gyermekkori játéka jelezte. Ezt a játékot ő remetének nevezte. Azt jelentette, hogy hazafelé menet az iskolából az út egy szakaszát behunyt szemmel tette meg. Nem csoda, ha egyszer nekiment egy zöldségkereskedő paradicsomos ládájának, és kidöntötte. A kereskedő szidalmai gyorsan visszahozták a mindennapi élet valóságába a kis ,,remetét''.

Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt. Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak. Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: ,,Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám... Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.''

Az iskola befejezése után -- mint maga írja -- ,,győzelmet győzelemre halmoztam; úgy kezdtem futni az úton, mint egy óriás''. Ebben az értelemben figyelemreméltó a pápával, XIII. Leóval való találkozása:

A francia zarándokcsoportnak külön kihallgatása volt, s a pap, aki kísérte a csoportot -- a bayeux-i általános helynök -- megmagyarázta a nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerültek, a kis Teréz már ott is térdelt a fehér reverendás pápa előtt, megcsókolta a lábát, és könnyek között mondta: ,,Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!'' A pápa lehajolt hozzá, és Teréz folytatta: ,,A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!'' -- Erre már a helynök is odaért, és megmagyarázta a dolgot: ,,Szentséges Atyám, ez a gyermek be akar lépni a Kármelba, de az elöljárók még megfontolás tárgyává teszik a kérést.'' Leó pápa megértette az ügyet és így szólt: ,,Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.'' De Teréz ismét kérlelte: ,,Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!'' Akkor a pápa jóságos tekintetét hosszasan nyugtatta rajta, majd így szólt: ,,Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!'' Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és a helynökkel együtt megfogták és elvitték.

Amikor végre jelöltként beléphetett a kolostorba, az első órától fogva éreznie kellett a ,,tövisek hegyét''. Apjától éppen elbúcsúzott és megkapta tőle az atyai áldást, amikor megjelent a kolostor papja az ajtóban, és odaszólt a nővéreknek, de úgy, hogy Martin apa is hallja: ,,Na most, Te Deumot zenghetnek, tisztelendő anyák! A főtisztelendő püspök úr megbízásából hoztam maguknak egy tizenöt éves gyermeket, akinek a belépését maguk akarták. Kívánom, hogy reményeik meg ne hiúsuljanak, de figyelmeztetem önöket, hogy a felelősség egyedül az önök vállán nyugszik, ha valami nem a várakozásnak megfelelően történik!''

A prióra anya úgy vélte, hogy hivatali kötelessége ,,megölni'' ezt a fiatal jelöltet, és a maga kicsinyes módján teljesítette is a kötelességét. Valahányszor elment Teréz mellett, mindig volt valami bíráló, megalázó megjegyzése. Időről időre maga elé rendelte, és közel egy órán át halmozta ellene szóló kifogásait. Teréz némán hallgatta a méltatlan szidásokat, de a szíve vérzett. Így írt erről: ,,Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.'' De a fogadalma napján megtalálta az imádságos szót: ,,Add meg nekem a vértanúságot... Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.'' És ez a határtalan odaadás ujjongásba tört ki: ,,Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!''

Elsődleges hivatásának ismerte fel, hogy a bűnösök életéért -- akiket gyermekeinek nevezett -- engesztelő áldozatként harcoljon. Az egyik novíciát, akinek éppen a mosókonyhába kellett volna mennie, s helyette a kertben sétálgatott, így sürgette: ,,Így siet az ember, amikor a gyermekeket etetnie kell, és értük kell dolgoznia? Gyorsan, munkára, hiszen ha mi a szórakozásunkat keressük, éhen halnak a gyermekeink!''

Teréz, akinek lelke úgy bontakozott ki, mint egy bimbó, és nem akart mást, csak ,,kis, fehér virágként'' illatozni az Üdvözítő kedvére, hamar kinyílott, és az első vérköpés után már hervadni is kezdett. Sokáig vonakodott attól, hogy a betegszobára menjen, mert nem akarta az ott lévőket zavarni a köhögésével. Végül aztán már áldozni sem tudott, és a lelkében is sötétség támadt -- ez volt a gonosz ellenség utolsó támadása. A feszületet azonban szorosan átkulcsolva tartotta, s mikor egy alkalommal rózsát hoztak neki, sziromról sziromra bontva a virágot, a szirmokat az Úr sebeire tette. ,,Istenem, szeretlek!'' -- volt az utolsó szava. Utolsó pillantását Mária képére vetette, és úgy hanyatlott vissza a párnájára, mint egy áldozati bárány.

Erről a pillanatról jövendölte: ,,A küldetésem csak most kezdődik. Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat. A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok, hiszen én soha semmit nem tettem az Ő akarata ellenére. Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki országodat a kicsinyeknek és alázatosaknak készíted, kérünk, segíts, hogy bátran járjunk Szent Teréz ösvényén, és az ő közbenjárására előttünk is táruljon fel örök dicsőséged!


Példája:
    Kis dolgainkat mind ajánljuk fel Istennek!
        Legyen mindenem az övé, csak örüljön neki.
            Ne mutassam ki másoknak az elégedetlenségemet.

Világosító Szent Gergely felszentelt vértanú

*Örményország, 260 körül. +330 körül

Örményország, amely a Kr. e. 6. századtól Armenia néven volt ismert az ókori világban, nagyon korán találkozott a kereszténységgel. A hagyomány szerint Abgár király levelet váltott magával az Úr Jézussal, és meghívta, hogy jöjjön el hozzá, ő megosztja vele országát. Jézus erre azt válaszolta, hogy ő nem, de egy apostola majd elmegy.[17] Pünkösd után Szent Tádé (lásd: A szentek élete, 632. o.) és Szent Bertalan (lásd: A szentek élete, 490. o.) lett az örmények apostola. E legenda mögött történeti mag rejlik, mert a 2--3. században már tekintélyes számú keresztény élt az országban, s a 3. században több üldözés is volt ellenük.

Az egész országot megtérítő apostolnak mégis Világosító Szent Gergely püspököt tartják, nevét is innen kapta: ő világosította meg az élet világosságával, az Evangéliummal az örmény népet. Legendás elemeket is tartalmazó életrajzát az 5. században írták.

Atyja Anak pártus fejedelem volt, akit Artasir perzsa király azzal küldött Örményországba, hogy orvul gyilkolja meg Koszrov királyt. Anak át is települt Örményországba, családostól már hosszabb ideje itt élt, amikor végrehajtotta a merényletet. Őt magát azonban elfogták, és a haldokló király megparancsolta, hogy irtsák ki Anak egész családját, vele együtt. Meg is történt, a kisgyermek Gergelyt azonban egy keresztény dajka megmentette és Cézáreába menekült vele. Itt kereszténynek nevelték, és egész fiatalon feleségül vett egy Julitta nevű keresztény leányt. Két fiúk született: Arisztakesz és Vártán. Valószínű, hogy Gergelyt még Cézáreában pappá szentelték.

Közben a meggyilkolt Koszrov király fia, Tiridat, aki a római császárhoz menekült, visszatért. Részt vett Galerius győztes hadjáratában 297-ben a perzsák ellen, s ezután Diocletianus katonaságot adott melléje, hogy foglalja vissza ősei trónját. Tiridat diadalmenettel tért vissza országába, és Gergely csatlakozott hozzá, még mielőtt átlépte volna az ország határát. Az első városban, Erzinkanban Tiridat vallási ünnepet rendezett: a városban tisztelt Anahita istennőnek mutatott be hálaáldozatot, s ezt kíséretétől is elvárta. Gergely megtagadta, ezért megkínozták, majd egy hírhedt föld alatti börtönbe vetették, ahol életrajzírója szerint 15 éven át (298-- 313) raboskodott a legelvetemültebb gonosztevők között. Tiridat trónfoglalása után üldöző rendeletet adott ki a keresztények ellen.

Szodzomenosz (+425 után) történetíró szerint Tiridat és országa megtérése egy csoda következménye volt. Tiridat ugyanis feleségül akarta venni Szent Ripszimát, aki a római birodalomból menekült Örményországba a keresztényüldözés elől. Mivel nem hajlott a szavára, kivégeztette, s utána megőrült: éjszakánként farkasüvöltéssel bolyongott a palotában. Miután minden orvos kudarcot vallott gyógyítási kísérletével, a király nővére álmában kinyilatkoztatást kapott, hogy egyvalaki tudja meggyógyítani a királyt: Gergely. Azonnal kihozták a börtönből, és valóban meggyógyította Tiridatot. Mindjárt hirdetni is kezdte neki és egész udvarának Krisztust, akinek erejével meg tudta gyógyítani.

Tiridat meg is tért, és olyan buzgó hívő lett, hogy elrendelte: az egész ország legyen kereszténnyé. A pogány kultuszt beszüntette, és felhatalmazta Gergelyt, hogy a szentélyeket templommá alakítsa át. Gergely a szentélyeket megtisztította, keresztet állított bennük, de úgy gondolta, hogy a keresztséget és a templomszenteléseket mégis püspöknek kellene elvégeznie, püspök pedig nem volt az országban.

Tiridat és fejedelmei úgy látták, leghelyesebb lesz, ha Gergely lesz az első és fő püspök Örményországban. Ezért elküldték a kappadókiai Cézáreába, hogy szenteljék püspökké. Cézárea püspöke, Leontius zsinatot hívott össze, és 314-ben fel is szentelték Gergelyt, akit 13 fejedelem és nagy sereg kísért el útjára. Gergely mint püspök a pogányság fellegvárát, Asztiszat városát kapta székhelyül, de a városlakók fegyverrel fogadták. A kíséretében lévő hercegek azonban katonáikkal elfoglalták a várost, és Gergely a magával hozott Keresztelő Szent János-ereklyét elhelyezve egy kápolnában, elfoglalta székét. Mint főpüspök, katholikosz hozzáfogott az egyházszervezéshez: 12 püspökséget és számos plébániát alapított. Gondoskodott a klérus képzéséről, de ekkor még szír és görög nyelvet használtak, mivel az örmény ábécét csak száz évvel később Szent Meszrop (lásd: 648. o.) alakította ki.

Gergely két fia eddig Cézáreában élt. Tiridat király most hazarendelte mindkettőt. Arisztakesz remeteként élt, s csak nehezen engedelmeskedett. Hazatérve püspökké szentelték és Gergely segédpüspöke lett, a niceai zsinaton is részt vett. Amikor Tiridat Rómába utazott Nagy Konstantin császárhoz, Gergely elkísérte, majd visszavonult és Arisztakesznek adta át a püspöki hivatalt. Mivel hamarosan meghalt, a másik fiú, Vartan lett Gergely utóda. Mindkettőt szentként tisztelik az örmény egyházban.

Gergely teljes magányban halt meg, és Throdanban temették el. Ereklyéinek megtalálása mellett ünneplik megkínzásának, bebörtönzésének és kiszabadulásának emlékét is. Az örmény egyház az 5. század elején perzsa fennhatóság alá került, s ennek következtében a 6. század elején monofizita lett. Ekkor vette fel Világosító Szent Gergelyről a gregoriánus egyház nevet. 1198-ban egyesültek a római egyházzal, de ez az unió csak 1375-ig tartott, amikor a törökök újra elszakították őket. Ma uniós és monofizita örmény egyházak élnek, s mindegyik katholikosza azzal bizonyítja jogos hivatalviselését, hogy őrzik Szent Gergely karereklyéjét. [17] A levélváltást szír eredetiből beleszőtte Egyháztörténetébe

Cézáreai Euszebiosz. Magyarul is olvasható az Ókeresztény írók 4.

SZENT JEROMOS

*Stridon, 347 körül +Betlehem, 419/420. szeptember 30.

Jeromos (Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő Stridon városában született. Szülei ugyan keresztények voltak, de őt kiskorában nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s mindjárt az első időkben kitűnt, hogy tehetséges, de fegyelmezetlen, nehezen kezelhető, büszke lélek lakik benne. Eleven ésszel és jó gondolkodókészséggel volt megáldva, ám rendkívül érzékeny, szenvedélyes, gyanakvó és rátarti jellem volt. Egész fiatalon Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. Róma, a birodalom fővárosa elbűvölte a vidéki ifjú lelkét.

Tanulta az emelkedett, művészi latin nyelvet, féktelen kíváncsisággal falta a latin klasszikusokat, akik nyelvezetére, gondolkodására is nagymértékben hatottak. Később csak azért bírálta Cicerót, mert elhatározta, hogy megszabadul a hatásától. Valójában azonban mestereitől soha nem tudott teljesen elszakadni. Róma és a klasszikus írók annyira beleivódtak emlékezetébe, hogy a latin szerzőkkel szemben nem tudta megtartani azt a derűs nyugalmat, amellyel a kappadókiai atyák tudtak bánni a klasszikus görög szerzőkkel.

A megfeszített tanulás sem akadályozta Jeromost abban, hogy kivegye részét a szórakozásokból. Úgy tűnik, e szórakozásokba is természete féktelenségével vetette bele magát: később Kalkisz pusztájában gyötrik is az emlékképek, melyeket ez időtájt szedett össze.

Mély és tartós barátságot kötött Bonosiusszal és Rufinusszal, s velük együtt látogatta a katakombákat, hiszen Róma a vértanúk városa is volt.

Jeromos lelke azonban sokkal igényesebb volt annál, semhogy a felszínes szórakozás és a világi tudomány ki tudta volna elégíteni. 366 nagyböjtjének kezdetén Bonosiusszal együtt fölvételét kérte a katechumenok közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őket. Ezzel új életet kezdett.

Nem sokkal húsvét után elindult Gallia felé, de csak Trierig jutott. Itt újra tanulni kezdett, s egyszer csak fölfedezte a szerzetesi életet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába, mégpedig Aquilejába, és ott elmélkedő-aszketikus életet kezd: ,,Ott majd lesz rá idő, hogy Isten dolgaival foglalkozzam.'' Bármennyire kételkedett elhatározása komolyságában a családja, barátaival együtt Chromatius szerzetes vezetésére bízta magát.

A kis szerzetesi közösség életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Ám ez az idilli állapot nem tartott soká, mert ,,kitört egy vihar'' -- mondja később Jeromos, és a közösség szétszóródott. Ő maga a próbatétben is állhatatos maradt, és bátorságát nem veszítette el. Útra kelt, hogy keletre menjen, ahol -- mint tudta -- a pusztákban virágzó szerzetesi közösségek éltek. A könyvtárát és a Rómában készített följegyzéseket azonban magával vitte. Utazása szakítást jelentett a családjával, ami a szívében mély sebet ütött. Később ezt írta Héliodorosznak: ,,Nekem pontosan azokat a fájdalmakat kellett átélnem, amelyektől te annyira félsz.''

Keleti tartózkodása alkalmat adott Jeromosnak arra, hogy Antiochiában tökéletesítse Szentírás-ismeretét, Tiberiásban pedig megtanuljon héberül. Ezután elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen.

Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a szelleme és a lelke, azaz kulturális és vallási érdeklődése között. ,,Amikor Izaiás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: ťMily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!Ť S miután virrasztva végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.''

Egyszer azonban volt egy álma, amelyben azt a figyelmeztetést kapta, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet. Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s főleg könnyelmű római életének képei jártak vissza a képzeletébe.

És ez még nem volt minden. Az ariánus vita és az antiochiai egyházszakadás a pusztákon is végigviharzott, és fölkorbácsolta a remeték lelkét is. A szerzetesek között pártok alakultak: ,,Zsákba öltöztünk, és hamut szórtunk a fejünkre, de kiközösítettük a püspököket'' -- írja később ironikusan. Végül belefáradt a vitákba, és nem akarván többé tudni a ,,piszkos, műveletlen és perlekedő szerzetesekről'', visszatért Antiochiába.

Paulinus, a város püspöke pappá akarta szentelni. Ehhez Jeromos csak azzal a föltétellel adta beleegyezését, hogy hű maradhat szerzetesi hivatásához és megőrizheti mozgási szabadságát. Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380/381-ben Konstantinápolyban tartózkodott és a város könyvtárában dolgozott. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki ,,ezt az ércből való lelket'' föllelkesítette Origenész iránt. Első lelkesültségében le is fordított Origenésztől huszonnyolc homíliát, de később alábbhagyott a lelkesedés, sőt, hátat is fordított neki.

Közben Damazusz pápa kieszközölte a császárnál, hogy 382-re zsinatot hívjon össze. Paulinus püspököt Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével könyveivel és jegyzeteivel együtt Róma felé vette útját. Ekkor harmincöt éves volt, és nagy feladat várt rá: Damazusz pápa, aki maga is művelt szellem volt, bevonta legszűkebb munkatársi körébe és megtette a titkárjává. Hamarosan még ennél is fontosabb feladattal bízta meg: az evangéliumok latin fordítását kellett átvizsgálnia. Ez a munka azonban nem egyszerűen szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és húsz éven át foglalkoztatta Jeromost, aki ebben a munkában minden tehetségét és addig szerzett tudását az Egyház szolgálatára szentelte.

Hamarosan közismertté vált Rómában, és voltak olyanok, akik Damazusz pápa utódát látták benne. Közben azonban néhány római matróna és úrnő kérte a lelki vezetését, és ezek a nők gyermekien szomjas érdeklődéssel fordultak hozzá a Szentírással kapcsolatos kérdéseikkel is. Jeromos az Aventinuson épült luxusvillában magyarázta nekik a Szentírást. Fegyelmezett buzgósága vonzotta ezeket a lelkeket, akik éppen emiatt biztonságban érezték magukat Jeromos vezetése alatt. Közéjük tartozott Paula, Marcella és Eustochium. De minél feddhetetlenebb volt Jeromos, a városban annál több pletyka keringett róla. Amikor rosszallóan megkérdezték, miért csak nőket tanít, így válaszolt: ,,Kevesebbet foglalkoznék nőkkel, ha férfiak többet érdeklődtek volna nálam a Szentírás felől!''

Bizonyos római körök, főleg a lanyhább lelkületű római papság zokon vette a művelt szerzetestől, hogy belegázol addig zavartalanul űzött játékaikba, s ezenfelül még arra is kényszeríti őket, hogy az addig megszokott szentírási szövegek helyett egy új fordítás használatával vesződjenek. A pápa Jeromos iránti megbecsülése és jóakarata azonban egyelőre olyan védelmet biztosított számára, hogy végső soron mindenkinek tiszteletben kellett őt tartania.

A körülötte kialakuló ellenséges légkörben azonban Jeromos nem volt egészen ártatlan. Félreértéseivel a legjobb kezdeményezéseket is zátonyra futtatta, s lobbanékony, vitára hajló természete, csipkelődő, sőt nem egyszer gúnyos stílusa sok ellenséget szerzett.

Amikor Damazusz pápa meghalt és utóda nem biztosított már számára védelmet, Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra keletre ment. Néhány római hölgy is követte barátnőikkel és szolgálóikkal együtt. Betlehemben telepedtek meg, ahol Jeromos két kolostort alapított: egyet a férfiak számára, ezt ő maga irányította; egyet pedig a nők számára, s annak vezetését Paulára bízta.

Ekkor egy hosszú, irodalmi téren nagyon termékeny időszak következett, amely harmincöt esztendeig tartott. A tudósnak segítségére volt nagy könyvtára és sok följegyzése, melyeket a korábbi évek utazásai során gyűjtött.

Mindenekelőtt eredeti nyelvből lefordította a Szentírásnak majd minden könyvét. Ez önmagában olyan teljesítmény, amellyel kivívta magának a kortársak bámulatát. Megteremtette azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a latin egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként használt.

Mikor a fordítással elkészült, hozzáfogott a szövegek magyarázatához. E magyarázatok rendkívül gazdag lelki és régészeti tudásról tanúskodnak; teológiai tartalmuk már szegényesebb, a formájuk pedig egészen laza. Ennek magyarázata az, hogy Jeromos tudományosan művelt, az átlagosnál jóval olvasottabb, de nem teológus és nem misztikus szellem. Ezért kellett szakítania Origenésszel is.

Történeti írásai, főleg a De viris illustribus (A kiváló férfiakról) című munkája sok érdekes adatot tartalmaz. Ránk maradt százötvenhét levele is, melyek szerint a legváltozatosabb kérdésekkel fordultak hozzá tanácsért. E levelek Jeromost úgy mutatják be, mint szigorú aszkétát, keménykezű lelki vezetőt, aki metsző iróniáját mindvégig megőrizte, ugyanakkor mélyen meg tudott rendülni és tudott forró könnyeket is sírni.

Munkával töltött magányából nemsokára teológiai harcba szólították a körülmények, nevezetesen a ciprusi Szalamisz város püspöke, Epifaiosz. A püspök összeállított egy eretnekség-gyűjteményt, melynek a Méregszekrény címet adta, s ennek fiókjaiba helyezte el az általa ismert és eretneknek ítélt tanításokat és tételeket. E szekrény hatvannegyedik fiókjába tette Origenészt. Az ünnepelt alexandriai tanítóval szemben olyan vádakat hozott fel, amelyekkel egész Palesztinát fölháborította. E viták hullámai oly magasra csaptak, hogy Jeromos is beavatkozott, mégpedig Origenész ellenében. Ezáltal a jeruzsálemi püspökkel éppúgy szembekerült, mint korábbi barátjával, Rufinusszal. A harc elkeseredett vita formájában zajlott, s csak egyszer szakította félbe egy fegyverszünet-féle. Közben az egész Egyház, főleg Szent Ágoston, botránkozva figyelte e háborút. Jeromos olyan hévvel harcolt, hogy még Rufinus halála (411) sem tétette le vele a tollat.

Életének utolsó éveit fájdalmas szenvedések tisztítótüzében töltötte. Egészsége meggyengült, látása egyre inkább romlott, és egymás után elvesztette hűséges kísérőit. Ehhez járultak a nyugtalanító politikai események: a barbár gótok betörtek Itáliába, s 410-ben elfoglalták és kifosztották Rómát. A Város pusztulását -- a városét, amelyben a világ úrnőjét látták -- a kortársak olyan fájdalommal szemlélték, mint korábban a zsidók Jeruzsálem pusztulását. Jeromos lelke mélyéig megrendült: ,,Rómát ostrom alá fogták. Sírás fojtogat, miközben diktálok. A várost, amely az egész világ felett uralkodott, elfoglalták!''

412 körül portyázó szaracénok veszélyeztették a betlehemi kolostorokat, s egy napon sietve menekülnie kellett. Aztán még egyszer föllángolt a pelagianizmus elleni harc, és Jeromos teljes szenvedélyességével kivette belőle a részét. Csak az eretnekség legyőzése nyugtatta meg: utolsó levelében Ágostonnak gratulál a győzelemhez.

Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta, és Jeromos kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban oly közel állt a szívéhez: ,,Aki a halálra gondol, az hamarosan mindent megvet''. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Élete szakadatlan harc volt.

Önmagát úgy jellemzi, hogy ,,filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre, továbbá három nyelvnek; a hébernek, görögnek és latinnak ismerője''. Különösen ez utóbbi háromnyelvűség, a héber ilyen szintű ismerete volt akkoriban rendkívüli.

Élete végéig megőrizte a legszigorúbb aszkézis gyakorlatait, de elkísérte betegesen izgulékony és érzékeny természete is. Ha vitatkozott, bántó éllel is tudott fogalmazni.

A római hölgyek kissé meg tudták szelídíteni ezt a heveskedő aszkétát azzal, hogy saját szakterületén, a Szentírás kérdéseiben szóra bírták. Tudományosságát elismerték, és néha nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az elismerést személyes célja szolgálatába állítsa. S ha tanítványai felé nem is tudta képviselni az evangéliumi szelídséget, ezek a nők a maguk intuitív módján megérezték, hogy Jeromosban minden keménység és szigor ellenére nagyon érzékeny és finom lélek lakik.

Munkáiban olykor védekezés nélkül föltárja saját gyengeségeit, s ezzel különösen is hat olvasóira. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora föltétel nélküli tiszteletet parancsol. Az Egyház iránti szeretete és soha meg nem ingó igazhitűsége mindenkihez közel hozta ezt a tudós aszkétát. Utolsó éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a tökéletességhez.

Az 5. századi források 420. szeptember 30-ra, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a 8. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent egyháztanító életéről elsősorban a saját írásaiból ismerünk meg jellegzetes részleteket.

Leírja egy látomását, amely nagyon megrendítette, amikor már a szíriai pusztaságban élt, de még a klasszikus szerzők szerelmese volt: ,,Lélekben a Mindenható bírói széke elé ragadtattam. Olyan világosságba kerültem, hogy a szememet nem mertem fölnyitni. Kérdés hangzott felém, hogy milyen hitű vagyok. ťÉn keresztény vagyokŤ -- feleltem. ťNem az igazat mondod --válaszolta az, aki a bírói széken ült --, te Cicero híve vagy, nem pedig keresztény. Ahol a kincsed, ott van a szíved is!Ť'' Erre semmi védekezést nem tudott fölhozni, s az ostorcsapások alatt, melyeket az Örök Bíró ítélete szerint mértek rá, jajgatva fogadkozott: ,,Uram, ha még egyszer világi könyvet veszek a kezembe olvasásra, akkor foglak megtagadni téged!'' -- E látomás után természetesen még foglalkozott profán irodalommal, de már egészen a Szentírás felé fordult érdeklődése.

A pusztában igen heves kísértések érték. A római táncos mulatságok emlékei makacsul visszatértek képzeletébe: ,,Ó, amikor a pusztában éltem, abban az elhagyatottságban, ahol csak a remeték találtak otthonra, ahol perzselőn tűzött a nap, milyen sokszor képzeltem azt, hogy újra Rómában vagyok, az ottani szórakozások közepette! Táncoló lányok körében láttam magam. Arcom összeaszott a böjtöléstől, de kiaszott testemben lángok lobogtak, és a szenvedély tüze hevítette egy majdnem holt ember testét. Annyira jutottam, hogy éjjel és nappal hangosan kiáltoztam, és szünet nélkül vertem a mellemet. Féltem a cellámtól, mert az ismerte az én gonosz gondolataimat. Szomorúsággal és önmagam iránti haraggal eltelve hatoltam egyre mélyebben a sivatagba.''

Amikor már újra Rómában élt, szigorú erkölcsi prédikációi miatt néhányan megnehezteltek rá és ellenségei lettek. Mivel ellenállhatatlan vonzerővel prédikált a szüzességről, a pogányok attól kezdtek félni, hogy elnéptelenedik a város. A szigorú aszkéta keményen ostorozta az özvegyeket, akik ,,feltűnést keresve, pompás öltözékben sétálnak az utcákon föl és alá, mintha nem is veszítették volna el a férjüket, hanem a következőt keresnék!'' Ostorozta a ,,finomkodó klerikusokat, akik gondosan kiöltözve illatfelhőbe burkolóznak. Kényesen ápolt hajjal és gyémántgyűrűvel az ujjukon járják az utcákat, óvakodva cipőik beszennyezésétől, miközben mint országos hírnökök viszik a pletykákat házról házra''. Különösen azokra öntötte ki a haragját, akik a jámborság köpenyébe burkolózva a legszörnyűbb gazságokat vitték végbe.

Egy napon meghalt Blaesilla, Paula asszony leánya, aki mértéktelen buzgalommal gyakorolta az aszkézis különböző formáit. A nagy pompával megrendezett temetésen Paula nem bírta elviselni a fájdalmat és összeesett. Többen Jeromost hibáztatták a leány haláláért s az anya fájdalmáért, mire ő ,,könnyek és fájdalmak közepette'' búcsút vett Rómától és lerázta a lábáról Babilon porát.

Betlehemben végre békés körülmények között a munkának szentelhette minden idejét. Kolostorának szerzetesei könyvek másolásával foglalkoztak. Ő maga több írnoknak diktált, olykor naponta ezer sornyi anyagot. A többiek sokszorosították a szövegeket, de az írás közben elvétett szavak miatt Jeromos elég sokszor neheztelt rájuk. Közben állandóan tovább tanult: rabbi Bar Anina tanította a kaldeus nyelvre és vezette tovább a héber nyelv ismeretében. A csendes kolostor hamarosan zarándokhely lett, s a zarándokok mind szerettek volna magukkal vinni egy levelet vagy más szöveget a híres mestertől. Olyanok is voltak, akik írnokot hoztak magukkal, hogy minél hosszabb szövegeket másoltathassanak maguknak. Dürer híres metszete, a ,,Szent Jeromos a házában'' mutatja, hogy a középkorban hogyan képzelték a szent életét.

Ebben az időben történt -- mondja a legenda --, hogy egy sánta oroszlán baktatott be a kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban elébe ment, és úgy fogadta mint kedves vendégét. Akkor az oroszlán nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, és látszott, hogy belelépett egy hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája lett volna.

Hatalmas méretű irodalmi munkásságának természetesen voltak bírálói is. Sokan inkább ,,szép, hibátlan kéziratokat'' szerettek volna tőle, mint mindig új, de olykor javításokkal zsúfolt lapokat. Ezért egyszer így panaszkodott: ,,Ha gyékényt fonnék, vagy pálmarost-szövetet szabnék, senki nem szapulna, senki nem dorgálna. Most azonban, hogy az Üdvözítő szavait magyarázom, maradandó eledelt készítek és a szent könyvek ösvényét szeretném megszabadítani a bozóttól, kétfelől is verik az arcomat.''

Ezekielhez írt kommentárjában rejtőzik egy egyéni megjegyzése, amelyből megláthatunk valamit az öreg tudós szenvedéséből: ,,Mécsesem pislákoló fénye mellett diktálom ezt a néhány oldalt. A szent szöveg magyarázata enyhíti egy kissé lelkem szomorúságát, mert a lelkem nagyon háborog. A külső szorongatásokhoz járul még koromnál fogva meggyengült és vaksággal fenyegető látásom, valamint az a nehézség, hogy e gyér világosságnál olvassam ki a héber szöveget, amelynek írásjelei olyan kicsinyek, hogy még a teljes napvilágnál sem könnyű megfejteni őket.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Jeromos áldozópapodba odaadó és minden áldozatra kész szeretetet oltottál a Szentírás iránt, kérünk, add, hogy néped is megtalálja Igédben az élet forrását, és egyre többet merítsen belőle!

Példája:

    Soha ne szünj meg igaz célodért harcolni!

BOLDOG FURCA* PALENAI MIKLÓS pap, remete, III. r. (1350-1449)

Valahol Közép-Itáliában, egy kis községben született. Ifjú éveit imában, jámborságban töltötte. Belépett Szent Ferenc III. rendjébe, majd pap lett és szüloföldjén muködött éveken át. A magány utáni vágy azonban egyre erosödött benne. Minden bizonnyal püspöke engedélyével Rómába ment és néhány társával remeteéletet kezdett. Majd Nápoly közelében vállalta egy remeteközösség vezetését, ahol Szuz Mária tiszteletére rendházat is létesített. Újra viszszatért az Örök Városba, ahol találkozott Boldog Gambacorti Péterrel, aki hozzá hasonló remeteközösséget vezetett. Közösen elhatározták, hogy a két közösséget egyesítik s a Ferences III. Rend Reguláját követik. Miklós kiválóságát IV. Jeno pápa is értékelte s Firenzébe küldte néhány monostor fegyelmének helyreállítása végett. Ezt a feladatot elvégezve visszatért Rómába, itt a Gianicolo* dombot választotta tartózkodási helyéül, ahol a világ zajától távol élhette társaival remeteéletét. Itt tíz évvel halála elott kápolnát és remetekolostort épített és idos korához mért vezeklést folytatott társaival együtt. Különösen a szemlélodésben, a böjt és önmegtagadás gyakorlatainak végzésében tunt ki. Rendkívüli kegyelmi adományokkal és csodákkal ékesen 100. Évében távozott a földi életbol. Tiszteletét XIV. Kelemen pápa hagyta jóvá.

„Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van. Aki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, nem az atyától származik, hanem a világtól. De elmúlik a világ és annak bunös kívánsága. Csak aki megteszi Isten akaratát, az él örökké.” (1 Jn 2, 15-17.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Miklóst a remeteélet felvirágoztatására kiváló erényekkel és karizmákkal ruháztad fel. Add, hogy közbenjárására Istennek tetszo módon éljünk. A mi Urunk...

Szent Ripszima és Gajána vértanúnők

A szent vértanúk Örményországban szenvedtek hitükért Tiridát király alatt, a IV. században. Dioklécián császár üldözése alatt 37 szűz a Római Birodalomból Örményországba menekült. Rendkívüli szépséggel megáldott Ripszima megtetszett Tiridát királynak, aki tisztátalan vágyakkal közeledett felé. Ripszima ellenállt ezeknek a vágyaknak, ezért a király kínzásoknak vetette alá, társnőivel együtt. Ripszima testét darabokra szaggatták és úgy ölték meg, a többieknek pedig fejét vették.

Szent Zsófia, Pisztisz és Agapé     vértanúk † ~ 120

Szent Dáda, Gavedda és Kazdoa vértanúk

Szent Dáda Szapor perzsa király bizalmas embere, titokban keresztény volt. A király egy országrész kormányzását bízta rá. Hamarosan jelentették a királynak, hogy Dáda keresztény. A király maga elé hivatta és kihallgatta. Mivel nem akarta keresztény hitét megtagadni, büntetésül máglyahalálra ítélte. A szent keresztvetésére a máglya kialudt, és víz tört fel helyében. A király fia, Gavedda ezt látva és Dádával beszélgetve, Krisztushívő lett. Ezért apja nagyon megverette, de Isten segítségével teljesen egészségessé lett. Más kínzások után is ez történt. Utána mindig börtönbe vetették. A király saját lányát Kazdoát küldte a börtönbe, hogy meggyőzze fiát, Gaveddát. Látva mindazokat amik történtek, Kazdoa is keresztény lett. Atyja ezért megverette és a börtönben marasztalta. Végül Gavedda testét lándzsával átszúrták. Dáda testét darabokra vagdalták, úgy halt meg. Kázdoa a börtönben megkeresztelkedve adta vissza lelkét Istennek. Gyermekei vértanúsága nem hatotta meg Szápor királyt. Továbbra is kegyetlen maradt. A királynő a két gyermeket királyi ruhába öltöztetve, illatos olajokkal megkenve, egymás mellé temette el őket. Ezek a IV. század közepén történtek.

SZENT GÁBOR FŐANGYAL, a Szentírás szavai szerint az Úr előtt álló hét főangyal egyike (Tób 12,15; Lk 1,19). Láng-követek ők, akik az emberiséget irányítják. Szerepüket hasonlítják a hétágú gyertyatartóhoz, Isten világosságát terjesztik a történelem szentélyében. Jelképezik a Szentlélek 7 ajándékát, vagy a 7 szentséget.

Gábor szerepe: a hívatottaknak Isten terveit hírül vitte.

Dánielnek megjelent a fogság idején, s megmutatta az üdvtörténet fejlődését, a nagy birodalmak harcait és pusztulását, Izrael szabadulását, és a Messiás eljövendő országát. Megmagyarázta Gábor főangyal Dánielnek a különböző látomások értelmét. (Dán 8, 16-26; Dán 9, 21-27)

Zakariásnak megjelenve a főangyal a jeruzsálemi templomban hírül adta Keresztelő Szent János születését és a megváltás elérkeztét (Lk 1, 11-20). Magáról elmondja ekkor, hogy az Úr színe előtt áll.

Názáretben Máriánál megjelenve a Megtestesülést jelentette be. Magáról ekkor semmit sem mondott, Lukács evanelista nevezi Gábornak. Szavait idézzük minden "Üdvözlégyben". (Lk 1, 26-45)

Ünnepe a II. Vatikáni Zsinatig március 24-én volt. és a Zsinat tette egy napra a három ismert nevű angyal ünnepét.

Gondolat:

    Isten küldöttek útján tartja velünk a kapcsolatot.

Montemirelli Szent János     hitvalló † 1217


DUKLAI SZENT JÁNOS (1414-1484)

Dukla a Kárpátokhoz közeli (Duklai hágó) kicsiny, de régi város, itt született János vallásos szüloktol. Felnövekedve egy ideig a városon kívüli, erdos-hegyes vidéken egy remeteségben élt, majd belépett a minorita ferencesek közé. Pappá szentelése után kb. húsz évig fejtett ki áldásos igehirdeto és gyóntató tevékenységet nemcsak a lembergi (ma: Lvov) rendtartomány területén, hanem Ukrajnában, Moldvában, Belorussziában is. Több ízben volt házfonök, majd a lembergi rendi tartomány fonöke (akkor vikárius provinciális néven). 1452-53-ban a környéken járt a ferences obszerváns mozgalom nagy apostola, Kapisztrán Szent János. Hatására János atya is elhatározta, hogy az obszerváns tartományba lép át. Erre hivatali lekötöttsége miatt még évekig kellett várnia (1463-ig). Itt még ugyancsak kb. 20 évig muködött, s különösen kitunt a szerzetesi fegyelem megélésében. Szinte állandóan nála volt a Regula, azt olvasta vagy felolvastatta. Sokszor könnyezett, amikor tapasztalta, hogy annak rendelkezéseit még kicsiny dolgokban is - megszegik. Szívügyének tekintette az Egyház egységét; párbeszéd által igyekezett meggyozni az elszakadtakat, ruténeket, örményeket. „A hit buzgó propagátora” néven nevezték. Egyéb erényei: a tisztaság, készséges engedelmesség, böjt, önmegtagadás, a viszálykodók kibékítésének s a szomorúak megvigasztalásának karizmája. Élete utolsó éveiben a vakság keresztjét viselte, de még akkor is prédikált, gyóntatott, tanácsot osztogatott. Lembergben halt meg 70 éves korában, szept. 29-én, Szent Mihály napján, miután rendi testvéreivel a bunbánati zsoltárokat imádkozta. Sírja elobb Lembergben volt, most földi maradványait Duklában orzik, ahova régebben is, mostanában is zarándokolnak a lengyelek. Lengyelország is, Litvánia is égi párfogójául tiszteli, különösen boldoggá avatása, 1733 óta. XII. Kelemen avatta boldoggá, II. János Pál pedig szentté 1997-ben. II. János Pál pápa, mielott Duklai Jánost szentté avatta, 1997. jún. 9-én Duklában járt (nem eloször!). Utalt János atyának Krakkóhoz való kapcsolatára, ahol a teológiát végezte Szent Hedvig fejlesztette bokeztu adományaival a Jagello egyetemet s szerezte meg a teológiai fakultás felállítását is, pár évtizeddel elobb. Másnap, jún. 10-én a közeli Krosno* város repüloterén avatta

szentté Duklai Jánost. Részlet a pápa homiliájából:

„Az Úr Lelke rajtam. O kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek... Ezek a szavak érvényesek mindazokra, akiket Isten arra hívott, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezek közé sorolhatjuk Duklai Jánost is, akit ma az Egyház szentjei közé iktathatok.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jánost szerzetesi erényekkel és a hit hirdetésére apostoli buzgósággal ruháztad fel. Add, hogy példájára és közbenjárására mi is erényekben gyarapodjunk és a keresztények egységén munkálkodjunk. A mi Urunk...

Szent Kiriák atya

A szent atya Korintusból származott, János pap és Budoxia szülőktől. Rokonuk Péter, korintusi püspök egész fiatalon felolvasóvá avatta Kiriákot. Az ifjú teljes figyelmével a Szentírás tanulmányozására adta magát. Tizennyolc éves korában titokban elhagyta szülei házát, beszállt egy hajóba és Jeruzsálembe ment. Meglátogatva a szent helyeket a telet egy kolostorban töltötte. Ott hallott Nagy Szent Eutim atyáról. Eddigi kolostorának főnökétől áldást kapva, felkereste Eutim atyát, aki szívesen fogadta, szerzetesi ruhába öltöztette és elküldte Szent Gerazim atyához a Jordán mellé.

Kiriák atya minden munkát szívesen végzett. Nappal munkálkodott, az éjszaka egy részét imádságban töltötte. Gerazim atya megkedvelte életéért a fiatal szerzetest. Látomásban tudomást szerezve Eutim atya haláláról, mindketten odasiettek és megadták a szentnek a végtisztességet. Gerazim atya halála után a 27 éves Kiriák visszatért Eutim atya kolostorába, ahol szerzetessé lett egykor. Több kolostorban is élt még szerzetesként. Hetvenéves korában, szigorúbb életre vágyva, a pusztába vonult. Böjtöléssel, virrasztással és imádsággal töltve el az időt, hosszú életet élt. 107 éves korában az egyik kolostor szerzetesei nem akarván őt magára hagyni, arra kérték hogy költözzön Szent Kariton barlangjába, a közelükbe. Két évig élt ott. 109 évet élve a földön. Az atyák megsiratták és tisztelettel eltemették testét 556-ban.

SZENT MIHÁLY   FŐANGYAL        

Az angyalok életéről nincsenek az emberekéhez hasonló életrajzi adatok. Az ő életük más formában valósul meg. Történetük a teremtéssel kezdődött, ők lettek a legtökéletesebb teremtmények. Kegyelembe öltöztek - tanítják atyáink - és próbára lett téve hűségük. Szabad akaratuk lehetővé tette a jók számára a hűséget, a lázadóknak pedig a bukást. A hűségesek jutalma örök boldogság, a bukottak számára a büntetés az örök kárhozat lett.

A szenthagyomány Mihályt teszi meg a nagy harc vezérévé, ebben a harcban a bukott angyalok le lettek taszítva a mennyből (Jel 12, 7-9).

Mózes testét halála után angyalok temették el ismeretlen helyre (MTörv 34, 5-7), nehogy a zsidók bálványként tisztelhessék. Mihály főangyal volt az, aki viaskodott a Sátánnal, védve Mózes testét (Júd 1, 4-10).

Ő az az angyal, aki Dánielnek megviszi a hírt a szabadulásról és az óvásról (Dán 10, 21- 11, 1; Dán 12, 1-4).

495-ben Dél-Itáliában, Apuliában megjelent, ettől kezdve ott, Garganó hegyén kegytemplom várja a búcsújárókat.

Nagy Szent Gergely pápának is megjelent Hadrián császár mauzóleuma felett, jelezve a nagy pestis járvány végét. Ma az Angyalvár tetején látható ércszobra figyelmeztet minket Mihály jelenésére.

Franciaországban is híres búcsújáróhely alakult ki a Mont-Saint-Michel sziklatömegén. Már 966-ban bencés apátságot alapítottak itt Szent Mihály tiszteletére.

Lovagrendek tisztelték védőszentjüknek, hadseregek hímezték képét zászlóikra (például 955-ben a magyarok ellen Lech mezején), az Egyház is segítségül hívja a rossz elleni küzdelemben (Ef  6, 11-17).

Példája:

    Segíts a rossz elleni küzdelemben!

SZENT RÁFÁEL FŐANGYAL.         

Angyal. Egyike a hét angyalnak, aki mindig kész arra, hogy az Úr színe elé lépjen. A Bibliában csak Tób könyvében szerepel.

Az ifjú Tóbiás kisérője. (Tób 12, 15) Segít nehéz helyzetekben, gyógyít, ártalmatlanná tesz démont.

A zsidó irodalomban mint angyalfejedelem, vagy trónálló angyal jelenik meg, így a Kumráni leletekben is. A keresztény hagyomány a főangyalok közé sorolja és az úton levők védelmezőjét látja benne.

Régebben ünnepét október 24-én ünnepeltük.

Gondolat:

"Tőled reméljük és kérjük üdvünket,

        testi lelki egészségünket."

Szent Teofán atya

Szent Teofán Gáza városában élő nagyon gazdag ember volt. Nagy szeretettel fogadta be a vándorokat és segített rajtuk. Annyira irgalmas lelkületű volt, hogy lassan egész vagyona ráment és nagy szükségre jutott. Isten engedelmével súlyos betegség támadta meg, testéből víz folyt ki. Teofán mindent türelmesen viselt el, és áldotta mindenért Istent. Mikor halála közel volt, nagy vihar támadt. Amikor azonban Isten kezébe adta lelkét, megszűnt minden vihar és nagy csend lett. Szomszédai felöltöztették testét, de semmi sebet nem találtak már rajta. Temetése utáni 4. nap álmában megjelent egy embernek, kérve, hogy sírkövét távolítsák el. Amikor ezt megtették, igen jó illat áradt ki testéből, és illatos olaj, ami minden odament és odavitt beteget meggyógyított.

BOLDOG FELTREI BERNARDIN minorita
*Feltre, 1439. +Pávia, 1494. szeptember 28.
Többnyire így írta alá leveleit: ,,a kis Bernardin''. Barátai sokszor hasonlóképpen nevezték, s Pádova püspöke is használta ezt a címzést, sőt a pápa is küldött néhányszor brevét ,,a kis Bernardinnak''. Nem gúnyból használták ezt, hanem a rokonszenves népmisszionárius feltűnően kis termetére irányuló humoros és derűs célzásként, s ez jól is esett neki; annak is jele, hogy még a legmagasabb körökben is meghitt barátnak tekintették.

Szülei tekintélyes emberek voltak; apja, Donato Tomitano Feltre városában közmegbecsülésnek örvendett. Elsőszülött fia kora ifjúságától kezdve könnyen és örömmel tanult, később pedig a pádovai egyetemen biztos tudásra tett szert. Marchiai Szent Jakab (lásd: A szentek élete, 875. o.) prédikációi az egyetemi városban arra indították, hogy belépjen a ferences rendbe. Jakab maga öltöztette be 1456. május 14-én, és Sziénai Szent Bernardinról (lásd: A szentek élete, 208. o.) kapta szerzetesi nevét. A tanulmányok évei következtek Velencében, majd pappá szentelték (1463), az ezután következő években pedig a rend fiataljait tanította. Kis növése miatt sem ő, sem elöljárói nem gondolták még akkor, hogy alkalmas lesz a prédikálásra. Néhány próba azonban, amelynek felettesei alávetették, felhívta rá a figyelmet.

Így kezdődött meg 1469-ben Bernardin tevékenysége a szószéken, de egyidejűleg néhány évig még rendi tisztségeket is el kellett látnia. Idővel oly sok prédikáció tartására kérték fel, hogy nem győzött eleget tenni a hívásoknak. Végül teljesen elöljáróira bízta, hogy oda küldjék, ahova jónak látják. Mivel a kérelmezők, hogy céljukat könnyebben elérjék, többször a pápához fordultak, Bernardin tőle kapott utasítást, hogy hol kell prédikálnia. Egész életén át megmaradt szerény, barátságos ferencesnek, s a regulát töretlen hűséggel megtartotta. Bár elöljárói gyenge alkata és rossz egészségi állapota miatt néhány könnyítést engedélyeztek számára, csak nagyon ritkán lehetett rábeszélni, hogy éljen is velük. Észak- és Közép-Itálián át történt vándorlásai során folyton gyalog járt, és rendkívüli okának kellett lennie, ha rá tudták venni, hogy időnként csacsit használjon hátasállatként.

Rendtestvérei -- úgy tűnik -- 1482-ben csaknem elviselhetetlen terhet raktak a már egyébként is éppen eléggé igénybe vett igehirdetőre, amikor még tartományi vikáriussá is megválasztották, tehát olyan tisztségre, amely megkívánta a messzire kiterjedő tartomány látogatását. Helyzete lényegesen megnehezült a Velencére akkoriban kimondott egyházi átok miatt, amely megtiltotta a nyilvános istentiszteletet. A velenceiek azonban nem ismerték ezt el, és megtiltották a papságnak, hogy betartsa. Bernardin, aki engedelmeskedni akart a pápának, testvéreivel együtt elhagyta a várost. Ezért még a vita elülte után is megtiltotta a köztársaság, hogy visszatérjen, holott alárendeltjei hazatérhettek kolostoraikba. Bizonyára ez volt az oka, hogy Bernardin tartományi vikáriusi tisztét idejének lejárta előtt letette.

Eközben rendjének más igehirdetőihez hasonlóan megkezdte a ,,mons pietatis'' nevű jótékony intézmények létesítését. Ezek -- főleg szegényeknek -- zálog ellenében pénzt kölcsönöztek, hogy megmentsék őket az uzsorások kizsákmányolásától. Ismeretes, hogy a pénzügyletek a középkorban csaknem kizárólag a zsidók kezében voltak, s ők a kikölcsönzött pénzekért 30--35%-os kamatokat kívántak. A ferencesek már fennálló társulatok, városok és jótevők segítségével egyre több zálogházat alapítottak.

Kezdetben minden teljesen ingyenesen történt, önkéntes tisztségviselők segítségével. Csakhamar megmutatkozott azonban az a tapasztalat, hogy a jótékony intézmény fenntartásához is szükség van egy csekély összegre. Szükséges volt például, hogy alkalmas helyet találjanak a zálogok megőrzésére, ezt pedig gyakorta bérelni kellett. Másrészt gátat kellett vetni az önző visszaéléseknek, amelyekkel például valaki a zálogházra ruházta azt a terhet, hogy téli ruháját gondosan őrizze egész nyáron át, ő maga pedig ennek fejében pénzt vett kölcsön, majd amikor beköszöntött a hideg évszak, kiváltotta ruháit. Bernardin azon a véleményen volt, hogy a tisztségviselők munkájáért és más elkerülhetetlen kiadások miatt szükséges, hogy egy kevés haszonhoz jussanak, de ellenfelei ezt, mint az Egyház által tiltott kamatszedést hevesen megbélyegezték.

Bernardinnak több nyilvános vitában kellett megvédenie álláspontját. Ezenfelül arra törekedett, hogy tekintélyes jogi kollégiumoktól és egyes híres jogászoktól kedvező szakvéleményt kapjon. Végül, bár már csak Bernardin halála után, a zálogházak intézménye megkapta a pápai jóváhagyást.

Mindazok, akiket Bernardin tevékenysége üzleteléseikben leginkább fenyegetett, gyűlölték őt. Nem is nyugodtak. A pénzemberek megvesztegetéssel igyekeztek rávenni Velence és más városok tanácsát: tiltsák meg a híres igehirdetőnek, hogy az uzsoráról beszéljen, és hogy zálogházat létesítsen. Mindezek a kellemetlenkedések sem tudták azonban Bernardin energiáját megbénítani. Ellenkezőleg: élete utolsó évtizedében legalább harminc zálogházat alapított, illetve már meglévőket jobban megszervezett. Pénzügyi helyzetükön javított, így nagyobb hatékonyságot tett lehetővé számukra.

A felőrlő, szünet nélküli munka idejekorán aláásta a mindenfelé várva várt igehirdető egyébként is gyenge egészségét. Amikor 1491 júliusában az Apostoli Szentszék iránti engedelmességből Bresciába ment, ismételten bekövetkező vérhányása annyira legyengítette, hogy már alig tudott prédikálni. Nála volt a pápa levele, azzal a megbízással, hogy a veszélyeztetett zálogházat védje meg ellenfeleinek támadásával szemben. Utolsó erejével teljesítette is a parancsot, néhány prédikációja után azonban ágynak esett. Tíz nappal halála előtt ezt írta Piacenzába, ahol közeli megérkezését várták: ,,Súlyos beteg vagyok. Ha Isten még egyszer abban a kegyelemben részesítene, hogy egészséges lehetek, szívesen elmegyek hozzátok. Imádkozzunk Urunkhoz, Jézushoz és édesanyjához, Máriához! Az történjék, ami az ő szemében helyes!'' 1494. szeptember 28- án meghalt. Nagyon ritkán gyászolt meg nép olyan általánosan és őszintén népmisszionáriust, mint a szegényeknek ezt a jótevőjét. A temetési menetet fehérbe öltözött gyermekek csapata nyitotta meg. Táblákat vittek ezzel a felirattal: Mons pietatis.

Az Egyház 1654-ben engedélyezte Bernardin tiszteletét, és elismerte ,,boldog'' címét.

Szent Daruk próféta

Szent Daruk Jeremiás prófétának volt társa és íródeákja. Nem hagyta el mesterét. Jeremiással együtt dorgálta kortársai visszásságait és szenvedést is kellett tőlük tűrnie. Jeruzsálem elfoglalása után Babilonba ment és ott élt a fogságban sorstársaival. Szent könyve Jeremiás próféta könyvének függeléke. jeremiás prófétát megkövezése után eltemette és nemsokára ő is követte a halálban Krisztus előtt a XI. században.



SZENT EUSZTOCHIUM szűz
*Róma, 367/68. +Betlehem, 420. szeptember 28.
Első volt a régi római patríciusnemzetségből, a Scipiók és Gracchusok nemzetségéből, aki az Úr kedvéért lemondott a házasságról, és fátyolt öltött. Annak a Paulának (lásd: 68. o.) volt lánya, aki férje, Toxotius halála után az Istennek szentelt özvegyi állapotot választotta. A szent özvegy, Marcella (330--410) házában avatták be a szűzi életmódba. Lányával csaknem egyidőben Paula is csatlakozott e szent római asszonyhoz. Eusztochium tizenkét éves volt akkor. Nagybátyja, Hymetius, aki még pogány volt és nagynénje, Praetextata mindent megkíséreltek, hogy unokahúgukat megnyerjék a világi élet számára. A fiatal lány azonban minden akadályt legyőzött, élete osztatlanul az Úré volt már.

Marcella házában ismerte meg Szent Jeromost (lásd: A szentek élete, 552. o.), aki oktatta az özvegyeket és hajadonokat a szerzetesi és lelki életre. Mindenekelőtt bevezette őket a Szentírás ismeretébe, és ösztökélte hallgatóit a szent könyvek buzgó tanulmányozására. Eusztochium volt a legtanulékonyabb és legbuzgóbb tanítványa, és csakhamar szívbeli barátság szövődött tanítvány és tanítója között, amint Jeromosnak Eusztochiumhoz írt levelei tanúsítják. Lányának és úrnőjének nevezi; társa ő a hitben, és nővére, akit Krisztus szeretete kapcsol hozzá. Amennyire Krisztus szeretetén alapult ez a barátság, és Krisztus volt egyesítő köteléke, oly kevéssé hiányzott belőle a valóban emberi, annak nagyszerű tanúságaként, hogy semmi sem annyira emberi, mint az emberbe öntött istenszeretet. Aki ismeri Szent Jeromos gyakran szigorú buzgóságát, meglepődik, ha beleolvas az Eusztochiumhoz intézett levelekbe, ahogyan például levelét és a galambokat köszöni meg, amelyeket ajándékba kapott tőle, és amelyeket hűséges ragaszkodásának jeleként értékel; vagy ahogyan megköszöni neki azt a kosárkát, melyet számára küldött ,,tele pompás; szűzies pírban mosolygó cseresznyével''.

Jeromos arra tanította Eusztochiumot, hogy Krisztus iránti szeretetét a Szentírás igéivel táplálja. Isten szava az ,,a gyöngy'', lett számára, ,,amely mindenfelől megközelíthető'', és neki, amint körbeszemlélte, feltárta teljes misztériumát. ,,Könyvvel kezedben -- írta neki Jeromos -- kell hogy meglepjen az álom, és a Szentírás lapjainak kell felfogniok lehanyatló fejedet.'' Eusztochium szíve egyre jobban csüggött a szent igén, s mivel az Úrhoz és igéjéhez tapadt, mentes lett minden földi dologhoz való kötődéstől. Az Írás szaván egyre nagyobb lángra lobbant vágya Krisztus iránt. Szent tanítójától tudta, hogy az emberszív számára lehetetlen, hogy semmit se birtokoljon, és mindentől független legyen; hogy szükségszerűen kell magában hordania egy vágyat, és hajlamát kell követnie, ha életben akar maradni. Ebből fakadt az a soha meg nem fogyatkozó buzgóság, amellyel Eusztochium a Szentírás tanulmányozásának szentelte magát, sőt kívülről is megtanulta a szent szövegeket.

Szívét egyedül csak Krisztus éltette. Nem akart más lenni, csak az Úr menyasszonya, aki a szövetség ládájához hasonlóan csak Isten igéjét rejti magában, és akin ,,csak az Úr uralkodik, mint a kerubok fölött''. Eusztochium számára Krisztus valóban szívének szerelme volt; ő volt a vőlegénye. Nem a sírban kereste, hiszen számára ,,már az Atyához emelkedett fel'', s egyúttal jelen van Egyházában. ,,A hit drága mirhájával'' kente meg fejét a szent lakoma alkalmával. Ő szólt hozzá, amikor a Szentírást hallgatta és olvasta, saját maga pedig az imádságban beszélt hozzá. Eusztochium mindebben atyai barátja útmutatását követte, aki ezt írta neki: ,,A szentek számára még az álomnak is imádsággá kell lennie. Ki kell jelölnünk mégis bizonyos órákat az ima számára. Az imádságnak ezen időpontjait mindenki úgy ismeri, mint a harmadik, hatodik és kilencedik, a reggeli és az esti órát. Az asztaltól se távozz el addig, amíg köszönetet nem mondtál Teremtődnek! Éjszaka pedig kétszer-háromszor fel kell kelnünk, s eközben ismételgetnünk kell, amit kívülről megtanultunk az Írásból. Minden cselekvés, mindenféle új kezdés előtt vess keresztet!''

385-ben Jeromos elhagyta Rómát, és Betlehemben telepedett le. Barátságuk Betlehemben még szorosabbá vált. Eusztochium ugyanis szent anyjával, Paulával együtt elhagyta szülővárosát és rokonait, s követte tanítóját az Úr születésének helyére. Ott azután támogatta anyját az összegyűlt hajadonok vezetésében. Jeromos Paulával és Eusztochiummal együtt folytatta a Szentírás tanulmányozását. Mindketten ajkán csüngtek, amikor feltárta számukra a szent szövegeket, mégpedig nem csupán saját szavaival, hanem más kiváló tanítók szavaival is. Hogy még mélyebben megragadják Isten igéjének értelmét, a latin és görög nyelv mellé megtanulták a hébert is, és mindezeken a nyelveken együtt énekelték a zsoltárokat.

Jeromos mégsem csupán adakozó és ajándékozó, hanem elfogadó és megajándékozott is volt. Azokban a különféle támadásokban, amelyeket el kellett viselnie, ,,Krisztus barátnői''-nek -- így nevezi Paulát és Eusztochiumot -- imái képezték a pajzsot, amely mögé elrejtőzött. Az egyes szent könyvekhez készített művei alig képzelhetők el e nők befolyása nélkül. Eusztochiumnak ajánlotta Izaiáshoz készült nagy kommentárját, és ,,vízjelként tetszik át a megható női alak a nagy prófétáról szóló hatalmas, sodró erejű oldalakon''. Ezekielhez írt magyarázatait, öregkorának művét, csak Eusztochium bátorítására készítette el: ,,Megmondtam neked, Eusztochium, jobb lenne semmit sem szólni, ha csak kevés a mondanivalónk. Te viszont úgy gondoltad, inkább mondjuk ki azt a keveset is, mint hogy semmit se szóljunk. Engedtem neked. Kifeszítem vitorláimat, hogy a Szentlélek szélhez hasonlóan előrelendítse. Hogy azután mely partra jutok, nem tudom. Ezekiellel együtt kiáltom mégis: Jöjj, négy szél Lelke!''

Eusztochium élete a legszorosabban kapcsolódott össze édesanyjáéval, így Paula elhunyta a szívét marcangolta. Szeretett anyjának képe lebegett előtte szüntelenül. Fájdalma olyan nagy volt, hogy szívesen eltemettette volna magát vele együtt, de át kellett vennie a rámaradt örökséget, Jeromos pedig biztosította: ,,Nagy örökséghez jutottál. Az Úr az osztályrészed!'' Ennek az örökségnek volt mégis egy földi, megfogható oldala is: magára kellett vállalnia a kolostori közösség vezetését, vele együtt pedig tekintélyes számú szegényről és szűkölködőről, Krisztusban ,,testvéreiről és nővéreiről'' való gondoskodást, ,,akiknek fenntartása fölötte nehéz volt, elutasításuk azonban istentelen dolog lett volna''. Paula ugyanis pénz helyett adósságokat hagyott lányára. Hogy segíthessen a szükséget szenvedőkön ez a szent nő, akit egykor bőséges gazdagság vett körül, hittel eltelve nemcsak a sajátját ajándékozta el, hanem -- mivel saját anyagi eszközei elégtelenek voltak -- kölcsönöket is vett fel. Eusztochium hitében sem maradt el anyja mögött. Az Úrban való rendíthetetlen bizalommal vette birtokába ,,örökségét''.

Eusztochiumnak anyja halála utáni életéről keveset tudunk. Az az öröm érte, hogy Paula nevű unokahúgát, testvérének, Toxotiusnak és Laetának leányát felvehette a vezetése alatt álló szüzek közé. -- Valószínűleg a 420. év vége felé hirtelen megbetegedett, és néhány napon belül meghalt. Jeromos, aki immár a saját halálával is szembenézett, teljesen megtört, és képtelen volt nekrológjának összeállítására. Egy Riparius nevű papnak megvallotta: ,,A szent és tiszteletre méltó szűz, Eusztochium hirtelen elhunyta mélyen érintett. Teljesen megváltoztatta az életemet, mert sok eltervezett dolgot nem tudok már megvalósítani, és az öregség gyengesége megbénítja a szellem minden lendületét''. Eusztochium azonban, amint Jeromos írta, élete tanúságának lángoló buzgóságával lehelte ki lelkét Isten kezébe.


Szent Kariton hitvalló atya

A szent atya likaóniai származású volt, Aurélián császár uralkodása alatt élt. Amikor a császár üldözést kezdett a keresztények ellen, Karitont, aki kitűnt a keresztények között istenfélő életével, hamar elfogták, a helytartó elé vezették. Mivel nem akart áldozatot bemutatni a bálványoknak, keresztény hitét sem akarta megtagadni, a helytartó a földre feszíttette, kegyetlenül megverette, úgy hogy belső részei kilátszottak. Az elgyengült embert börtönbe vetették, de Isten ott minden sebéből meggyógyította. Aurelián császár halála után, utóda Tacitus, belátva elődje helytelen gondolkodását, minden börtönben levő keresztényt szabadon engedett.

A szenvedések sebeivel ékes, megszabadult Kariton Jeruzsálembe ment. Már közel volt a Szent Városhoz, amikor rablók kezeibe került. Ők, rablóbarlangjuk legmélyére dobták, azzal a szándékkal, hogy később megölik. Isten azonban különös módon szabadította meg. A barlangba egy kígyó csúszott be, és abba a boros edénybe ontotta ki mérgét, amelyet ott talált. A hazatért rablók mindnyájan ittak a borból és mindenki meghalt tőle. Kariton, újra megszabadulva, az ott talált kincs egy részét a rá szorulók között osztotta szét, és elhatározta, hogy abban a barlangban marad. Ott élt szerzetesi életet. Híre elterjedt, és sokan keresték fel, hogy közelében éljenek. Kariton megalapította a Fárán szerzetestelepet és szabályzatot írt számára. A magányos élet kedvéért a pusztába vonult, de oda is követték azok, akik szerzetesi életre vágytak. Számukra megalapította a jerikói közösséget, majd később egy harmadik a „Régi” szerzetes telepet. Nagy tökéletességben hosszú életet élve, előre megtudta halála óráját. Összegyűjtvén lelki gyermekeit, elbúcsúzott tőlük, és 350-ben, az általa alapított első kolostorban meghalt. Ott is temették el a szent hitvallót.



SZENT LIOBA bencés apátnő
*Britannia, 700/10 körül. +Schornsheim, 782. szeptember 28.
Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) missziós segítői között egyedülálló helyet foglal el Leobgith, becenevén Lioba. Életrajzírója, fuldai Rudolf (800 előtt--865) megörökíti kiegyensúlyozott, művelt alakját, aki értett hozzá, hogy szilárd, de jóságos tekintélyében egyesítse a derűs higgadtságot a mértéktartó aszkézissel.

Lioba régóta várt, egyedüli gyermeke volt szüleinek. Apja (Dynne), Bonifác egykori barátja korán meghalt, anyja (Aebbe) Bonifác vérrokona volt. A nyugati szász kettős kolostorban, Wimborne-ban nőtt fel a szigorú Tetta apátnő szeme előtt; ideiglenesen a kenti Thanet kolostorban is tartózkodott, amelynek kimagasló képzettségű apátnője volt Eadburg. Bonifác mindig eleven kapcsolatban maradt ezekkel a körökkel; onnan kapott könyveket, szerszámokat, ruhát, pénzt és más segítséget is. Levelek mentek ide-oda. Amikor Bonifácot ,,mindenütt fáradtság és gond, kívül harcok, belül pedig félelem'' szorongatták, annál állhatatosabban kérte szülőföldjén élő barátainak mindenekelőtt imádságos segítségét.

Rokoni kapcsolatai és kolostori világa Lioba figyelmét ráirányították Bonifác missziós tevékenységére. Érdeklődéssel figyelte munkájának nehézségeit, római utazását, a pápákhoz fűződő kapcsolatait, püspökké szentelését és érsekké emelését. Barátai biztatására végül nekibátorodott, hogy levelet írjon nagy rokonának: ,,Bonifácnak, a tiszteletre legméltóbb és a legnagyobb egyházi méltósággal ékes úrnak, Krisztusban szeretett és családi kötelék miatt drága uramnak az örök üdvösség köszöntését küldi Leobgith, legalázatosabb szolgálója mindazoknak, akik Krisztus könnyű igáját hordozzák. Jóságodhoz fordulok, hogy emlékezz vissza arra a régi barátságra, amely korábban apámhoz fűzött. Nyolc éve, hogy örökre lehunyta a szemét. Küldd a lelkéért imádat Istenhez! Az is a szívemen fekszik, hogy anyámra emlékeztesselek: Aebbének hívják, és hozzád, amint te valójában jobban tudod, a vérrokonság köteléke fűzi. Anyám él még, de fáradtan és meghajolva az évek terhe alatt. Én vagyok szüleimnek egyetlen gyermeke, és minden kívánságom -- bár jól tudom, nem vagyok rá méltó --, hogy fivéremnek tekinthesselek. Az emberek közül ugyanis senkiben sem reménykedem és bizakodom annyira, mint benned. Mellékelek egy egészen kicsi ajándékot. Nem mintha méltó lenne hozzád, csupán azért, hogy a rám emlékezést tartsa elevenen a szívedben. A köztünk lévő nagy távolság miatt ugyanis fennáll a feledés veszélye. Kívánságom azonban az, hogy az igaz szeretet köteléke kapcsoljon össze minket egész életünkre. Még bensőségesebben kérlek, szeretett fivérem, hogy emeld fölém imádságod pajzsát a rejtőzködő ellenség mérges nyilai ellen. Végül van még egy kérésem: javítsd ki ennek a levélnek döcögős formáját, és kegyeskedjél néhány mintaszerű sort eljuttatni hozzám. Nagyon vágyódom rá. A végén lévő kis verset megkíséreltem a költészet szabályai szerint írni, nem a képességemben bízva, hanem azzal az óhajjal, hogy gyenge költői adottságomat gyakoroljam. Ezen a ponton is a segítségedre szorulok. Eadburgtől tanultam ezt a művészetet, amelyet szívvel-lélekkel a szent írások művelésének szánok. És most: élj boldogan! Nagyon hosszú és boldog életet kívánok neked, és imádba ajánlom magamat.

Isten, a világ mindenható Teremtője és Bírája és vele Krisztus, aki az Atya birodalmában trónol, hozzá hasonlóan az örök ragyogás és dicsőség sugárzásában, áldjon meg téged és oltalmazzon mindenkoron!''

A levelet 732 körül írhatta. Ki tudott volna ellenállni ennek a nyílt bizalomnak és elragadó elfogulatlanságnak? Bonifác Lioba szellemében válaszolt, és ezzel örökre megkötötték a barátságot.

A kontinens angolszász misszionáriusainak szülőföldjükkel történt levélváltása egyre újabb erőket lelkesített és késztetett missziós munkára. A 8. század harmincas évei során az angolszászok új és erősebb áramlása kezdődött el. Az érsek toborzó felhívása a ,,zarándoklat'' új hullámát váltotta ki. S ezekkel a férfiakkal és nőkkel ,,minden nemes, jámbor és finom, amit csak az angolszász egyház termett, együtt áramlik a német földre, és megtermékenyíti azt'' (Schubert). Ezekkel a férfiakkal és nőkkel együtt érkezhetett Bonifác hívására Lioba is Germániába. Vele az angolszász női kolostorok művelt világa közvetlenül a misszió szolgálatába állt; Bonifác ugyanis ennek termékenyítő erejét saját missziós országában akarta meghonosítani. ,,Kb. 732--735 között kezdett sikeresen működni Bonifác a Majna völgyében, Würzburg körül, az akkori Thüringia védett, a határtól távol eső déli részén, egy már régi keresztény frank településen, hogy azután a Rajna-vidéken, Mainz körül megnyitott térségben női kolostorokat alapítson. Nyugati előőrséül alapította Tauberbischofsheim kolostorát és Liobának rendelte alá, akihez szívélyes, bizalmas viszony fűzte'' (Th. Schieffer). A lányok nevelése és oktatása volt a feladata. Tauberbischofsheim a középpontja lett egy egész sor más kolostornak, amelyek főapátnője Lioba maradt.

Mielőtt Bonifác utolsó útjára indult volna Frízföldre, Mainzban elbúcsúzott Liobától. Intette, hogy tartson ki itt élete végéig, s Szent Lullus (710 körül--786) püspök és a fuldai szerzetesek oltalmába ajánlotta. Fuldában közös sírhelyet jelölt ki a maga és Lioba számára.

Bonifác halála után Lioba a mainzi Lullus püspök és a fuldai Szent Sturmius apát vitájában úgy tűnik, inkább Fuldának fogta pártját. Tekintélyét fuldai életrajzírója, Rudolf e szavakba foglalta: ,,Fejedelmek kedvelték, előkelő urak fogadták, püspökök örömmel látták, társalogtak vele az élet igéjéről és gyakran beszéltek meg vele is egyházi rendelkezéseket, mert nagyon jártas volt a Szentírásban és körültekintő a tanácsadásban''. Nagy Károly (742 körül--814) különös tisztelettel viseltetett iránta, a hitvese, Hildegard pedig úgy szerette, mint a saját lelkét.

Amikor Lioba megöregedett, s úgy érezte, hogy nem tudja már ellátni hivatalát és feladatait, visszavonult a Mainztól délre fekvő Schornsheim királyi udvari birtokra. ,,Itt szolgált az Úrnak éjjel- nappal böjtökkel és imádságokkal'', amíg 782. szeptember 28-án hazahívta az Úr. Holttestét nem Szent Bonifác sírjába temették, amint meghagyta a szent, hanem a fuldai kolostortemplom egy másik hely


Szent Pelbárt


Szent Salamon     hitvalló † 1080


Szent Sándor és vértanútársai

A 7 szent vértanú Dioklécián császár alatt szenvedett vértanúságot. Szent Márk pásztor volt. Keresztény hitének megvallása miatt a helytartó elfogatta. Az őt elfogó 30 katonát az úton Krisztus hitére térítette. Mindnyájukat lefejezték. Márk kínzására 3 kovács testvért rendeltek: Sándort, Alfeust és Zoszimát. Amikor készítették a vasat a kínzásra, egy hang figyelmeztette őket, hogy szenvedjenek együtt Márkkal. Erre hittek Krisztusban, és kínzások után vértanúk lettek. Márkot keresztre feszítették és lefejezték. Levágott fejét Artemisz bálványtemplomába vitték, erre az összes istenszobrok összetörtek. Látva ezt a csodát, Neon, Nikon és Héliodor hittek Krisztusban és ezért fejüket vették.



SZENT VENCEL
*903/905. +Altbunzlau, 929/935. szeptember 28.
Vencel herceg a cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született 903- ban vagy 905-ben. Atyja, Vratiszláv herceg volt a csehek második keresztény uralkodója; anyja, Drahomira hercegnő keresztény volt ugyan, de lelkületében még a pogány szellem élt. Vencel fejlődésére igen nagy hatással volt Vratiszláv édesanyja, Ludmilla, akit később szentként tisztelt az Egyház.

Vratiszláv herceg 921-ben, mindössze harminchárom esztendős korában meghalt. Az uralkodást felesége, Drahomira vette át, mert idősebbik fiát, Vencelt még túl fiatalnak tartotta, de maga is vágyott a trónra. Ezt a hatalomvágyat, úgy tűnik, kisebbik fia, Boleszláv örökölte. Drahomira úgy vélte, anyósa, Ludmilla összeesküvést sző ellene, hogy Vencel számára szerezze meg a trónt, ezért orgyilkosokat küldött, és tetini várában megfojtatta az öreg Ludmillát. Uralkodása azonban erőszakos volt, ezért általános elégedetlenség és zavargás támadt. Ekkor I. Henrik német király tudtával Bajor Arnulf avatkozott be, és arra kényszerítette Drahomirát, hogy adja át a trónt Vencelnek.

922-ben Vencel átvette az ország vezetését. Tizenhét vagy legfeljebb tizenkilenc éves volt, és mindössze hét évig uralkodhatott, hogy aztán vértanúként adja életét Krisztusnak.

Politikájában Nyugat felé hajlott, hogy a nyugati kultúrából minél többet át tudjon plántálni országába. Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait is. A nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették.

Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, s szerette volna elérni, hogy a még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú. Valószínűleg nem is nősült meg. Az általa alapított templomok szentelési évfordulóját rendszerint a helyszínen ünnepelte.

Népe örömmel vette szent királya vezetését, ellenségei azonban egyre nyíltabban fejezték ki gyűlöletüket. A pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik. A fanatikus, nacionalista gondolkodású urak pedig azt rótták föl Vencelnek, hogy a német királyság felé húzó politikájával elárulja a cseh nemzetet. Mindkét párt Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg a vezért, aki örömmel kapott a lázadók által fölkínált hatalom után, s végül oka lett testvére meggyilkolásának is.

Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt vitték át Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba. A csehek nemzeti patrónusként tisztelik, sőt Szent Vencel családjának tekintik magukat, és Vencel koronája a nemzet szimbóluma számukra.

Ünnepét halála napján, szeptember 28-án ülték, a római naptárba 1670- ben vették föl.


--------------------------------------------------------------------------------

A középkori szokás szerint hét éves korában egyházi szertartás keretében lépett ki a kisgyermekkorból. A család jó barátja, Tuto regensburgi püspök jött el, hogy a szertartást elvégezze. Az oltár előtt megáldotta a kis Vencelt: ,,Uram, Jézus, áldd meg e gyermeket áldásoddal, amellyel a te igaz híveidet szoktad megáldani'', majd levágott egy tincset a gyermek hosszú hajából. Ezt követően a jelenlévő urak léptek oda a gyermekhez, és mindegyikük egy-egy hajtincs lenyírásával jelezte, hogy többé már nem kisgyermek Vratiszláv herceg idősebbik fia, akinek egykor majd örökölnie kell atyja trónját.

A kereszténységet nagyanyjától, Szent Ludmillától sajátította el, miközben latin iskoláit Budecben végezte. Legendája szerint a latinban olyan jártas volt, mint a papok vagy a püspökök, de nem volt tőle idegen a görög nyelv sem. A zsoltárokat könyv nélkül tudta imádkozni. Ifjúkorának nagy megrázkódtatása volt nagyanyja, Ludmilla asszony halála. Később ő vitette át holttestét Prágába, a Szent György- templomba.

Mint király személyesen is gondozta a betegeket és a nyomorultakat, és éjszakánként mezítláb járta a templomokat, ahol virrasztani és zsoltározni szokott. Az Oltáriszentség iránti tiszteletét azzal is kifejezte, hogy apródaival ő maga aratta, csépelte és őrölte a búzát, amiből ostyát sütöttek, és szüretelte, préselte és gondozta a bort, ami az oltárokra került. Később emiatt lett a szőlők kedvelt és tisztelt patrónusa.

929 vagy 935. szeptember 27-én az öccse, Boleszláv meghívására Vencel Altbunzlauban ünnepelte a Szent Kozma és Damján-templom dedikációs ünnepét. A templomot ő építtette a két szent tiszteletére. Az ünnep végeztével vissza akart térni Prágába, de az öccse tartóztatta és este nagy vacsorát adott a tiszteletére. A vacsora emelkedett hangulatban zajlott, és a végén Vencel áldást mondott, majd Szent Mihály arkangyal tiszteletére ürítette a poharát, és nyugovóra tért. Másnap reggel misén akart részt venni, ám a templom kapuja előtt ott várta Boleszláv és néhány embere. Boleszláv nyájasan üdvözölte Vencelt, majd hirtelen kardot rántott, és a fejére sújtott. Vencel nem vesztette el lélekjelenlétét, a csapást kivédte, és megragadván öccsét, a földre taszította, és ezt mondta: ,,Bocsássa meg neked az Úr, öcsém!'' De nem tudott elmenekülni, mert a Boleszláv kíséretében lévő urak mind rárontottak és megölték.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Vencel vértanúdat megtanítottad arra, hogy a mennyek országát többre becsülje a földi birodalomnál, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy magunkat megtagadva egészen a tieid legyünk!

Példája:
    Hivatásodra készülj, és vállald érte az áldozatokat is!