FÁJDALMAS ANYA ÜNNEPE              

Simeon megjövendölte Mária szenvedését, a hét Tőrszúrást, latinul "Transfixio"-t. (Lk 2, 34-35) A művészek ábrázolásain gyakori a szenvedő Anya ábrázolása, igen gyakran ölében a halott Fiával szerepel (Pieta). Az Egyház megemlékezik Mária életének, a vértanúk királynéjának többi szenvedésére is.

Isten Anyjának szenvedéseit már a litugikus ünnepek elrendelése előtt is tisztelték. 1233-ban hét firenzei alapító: a szerviták rendjét (Mária szolgáinak rendje) alapította. Feladatul tűzték ki a fájdalmas Anya tiszteletének ápolását és terjesztését. 1304-ben XI. Benedek pápa jóváhagyta a rendet. 1888-ban XIII. Leó pápa a "hét alapítót" szentté avatta és ezt az ünnepet február 11-ére tette.

1423. Kölni zsinat az ünneplést elrendelte ennek az ünnepnek a beiktatását, Húsvét utáni 3. vasárnapjára. XIII. Benedek pápa az ünnepet péntekre tette, a huszita képrombolás kiengesztelésére. 1814 után VII. Piusz pápa a napoleoni fogságból való szabadulása emlékére szeptember harmadik vasárnapjára tette. Most szeptember 15-én ünnepeljük

Gondolat:

    Ki az, aki meg nem indul

    Krisztus anyján, s könnye nem hull,

    Látván őt keseregni?

Szent Filoteosz pap

Filoteosz atya kisázsiai származású volt. Elérvén a felnőtt kort, megházasodott és gyermekeket nevelt. Később áldozópappá szentelték. Életében ettől kezdve nagy szerepet az játszott az ima és a böjtölés. Szent életéért Istentől a csodatevés kegyelmét kapta. Sok csodát tett, és ugyanakkor a keresztény szeretet tetteit is gyakorolta: táplálta az éhezőket és segítette a szükségben levőket. Valószínűleg a X. században halt meg.

GENOVAI SZENT KATALIN özvegy

*Genova, 1447 április/május. +Genova, 1510. szeptember 14/15.

Caterina dei Fieschi 1447 áprilisában vagy májusában született Genovában. Apja, a hatalmas Fieschi családból származó Giacomo, aki 1438--1439-ben Nápoly alkirálya volt, Katalin születése előtt meghalt. Anyja, a genovai nemes Francesca di Negro nevelte fel Katalint négy testvérével együtt.

Katalin életének időszaka egyike volt a liguri köztársaság történetében a legviharosabbaknak. A guelf Fieschi és a ghibellin Adorno család közti állandó harc ideje volt ez.

Aliguri köztársaság politikai változásai 1464-től kezdve még zavarosabbak lettek. Városharcok és háborúk dúltak. Genova gazdasági helyzete Konstantinápoly eleste (1453), Perának és a Fekete-tenger melletti birtokainak elvesztése után súlyossá vált. A lakosságot igen megviselték a háborúk és a drágaság, és többször is meglátogatta a pestis, amely 1493 és 1494 folyamán pusztított a legerősebben.

Mindezek ellenére gazdag és eleven humanista kultúra virágzott fel. A vallásosság olyan érsektől, mint amilyen az 1463 óta uralkodó Paolo Fregoso volt, nem kapott ösztönzést, mégis kibontakozott a megújulás. Ebből a háttérből kell tekintenünk Katalin alakját.

Családi és várospolitikai okokból Katalint már tizenhat évesen férjhez adták Giuliano Adornóhoz, aki akkor Scio sziget kormányzója volt. Katalin külső szépségének megfelelt gazdag lelki élete: tizenkét éves korától az imádságnak szentelte magát; szeretet és részvét ragadta meg Krisztus szenvedése iránt. Nem ilyen volt férje, ,,aki miatt annyit szenvedett, hogy alig bírta elviselni az életet''.

Mivel Giuliano elhanyagolta, házasságának első öt évében magába zárkózott. ,,Menekült e világ embereinek társaságától, szomorúság látszott rajta, amely elviselhetetlen volt a számára anélkül, hogy tudta volna, mit is akar.'' Visszahatásként azután következett egy olyan korszak, amelyben Katalin megkísérelte, ,,hogy úgy tegyen, mint mások'', anélkül azonban, hogy békére lelt volna. Csaknem a kétségbeesés határáig jutott el, és 1473-ban, ünnepének vigíliáján Szent Benedekhez fordult. Másnap nővére tanácsára, aki már jó ideje a Madonna delle Grazie kolostorban élt, elment a nővérek gyóntatóatyjához. Alig térdelt le, teljesen váratlanul ,,végtelen istenszeretet'' ragadta meg ,,szegénységének, hibáinak és Isten jóságának belső szemlélésével'', úgyhogy csaknem eszméletét vesztette, mialatt ,,izzó szeretettel hangzott fel benne: Soha többé a világot, soha többé a bűnt!''

Néhány hónappal ezután férje, Giuliano is megtért. Katalinnal együtt letelepedett a pammatonei kórház egy melléképületében, s a betegek és szegények szolgálatának szentelték magukat. Katalin megtérését négyéves vezeklés követte. Gyakran gyónt, és mindennap szentáldozáshoz járult (ez abban az időben egészen ritka volt). Az 1477-től 1499-ig tartó második korszakot az jellemezte, hogy nem volt pap lelkivezetője. Csak belső sugallat vezette Katalint, tiszta szeretet, amely teljesen áthatotta, átformálta, és teljesen másoknak, felebarátainak a szolgálatára indította. Ezt a mozzanatot így írta le a Lelki párbeszédben: ,,Sohasem akarom -- mondja a Lélek --, hogy választhass, mindig mások akaratát kell tenned. Ezekben a gyakorlatokban (mindenféle jámbor tevékenységben) formállak; meglátom majd, hogy mire lesz szükség, mert a tetszés és nemtetszés minden rendetlenségét ki szeretném kapcsolni. Meg akarlak tisztítani minden tökéletlenségtől, és nem szeretném, hogy valaha vesztegelj, akár tetszésből, akár nemtetszésből. Olyannak kell lenned, mintha meghaltál volna. Ezt pedig a tapasztalat által szeretném meglátni, mert olyan próbák elé akarlak állítani, amelyeket jónak látok.'' 1489-ben a pammatonei kórház vezetőjévé választották, és nyolc évig maradt ebben a szolgálatban. 1497-ben meghalt Giuliano.

A harmadik, 1499-ben kezdődött szakaszban befejeződtek szigorú böjtjei. Cattaneo Marabotto (aki megírta az életrajzát, és lelki üzenetének az áthagyományozójává is vált) lett a lelkivezetője. Tanítványok csoportja sereglett köréje: papok, szerzetesek és világiak, s a tevékenységük révén kórházak, közhasznú zálogházak, oratóriumok, mindenekelőtt pedig az isteni szeretet testvérületei vagy társaságai. Ez a ,,tisztulás'' korszaka volt, a nagy misztikus próbatételeké, a betegségeké, amelyek Katalint 1506/1507 óta kínozták, és haláláig kísérték. Katalin számára Isten szeretet, tiszta, egyszerű szeretet. Katalin válasza is szeretet. ,,Szeretetem oka -- mondta Katalin gyakran -- nem más, mint ez a szeretet.'' Egyébként nem volna igazi szeretet, ,,hanem beszennyezné az önszeretet''. És az önszeretet Katalin számára ,,mindig az igazi szeretet ellentéte''.

Romlatlan testét Genovában őrzik. 1737-ben avatták szentté, miután 1684-ben a Genovai Köztársaság a város védőszentjévé választotta. 1944 óta az olasz kórházak egyik védőszentje.

Imádság:

Istenünk, te rendkívüli kegyelmeiddel Szent Katalint képessé tetted, hogy felebarátai javára sok jót tegyen és érted sok megpróbáltatást elviseljen, add, hogy kegyelmeddel és az ő közbenjárására mi is jótettekben és erényekben gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kikétász nagyvértanú

Szent Nikétász gót harcos volt és a Duna partján élt. Ezen a részen született, a gót egyház püspöke Teotil oktatta az igaz hitre, majd megkeresztelte. Ezután buzgósággal hirdette honfitársai között a keresztény hitet.

Abban az időben a gótokat polgárháború osztotta ketté. Egyik részük egy keresztény embert tartott vezérüknek, a másik rész pedig a kegyetlen Atanarikot. A polgárháborúban Atanarik aratta a győzelmet. Vetélytársa Görögországba futott, és ott sereget gyűjtött a visszavágásra. Mint keresztény vezér, a szent kereszt jelét használva, sikerült győzelmet aratnia. Ettől a keresztény hit egyre jobban terjedt a gótok között. A legyőzött Atanarik újra visszatért hazájába, nagy keresztényüldözést támasztva. Szent Nikétász egyre több embert térített meg, minden keresztényt felkészítve a vértanúságra. A keresztényüldöző királyt leleplezte kegyetlensége miatt, kívánva őt visszatéríteni az igazság és jóság útjára. A kínzások nem tudták benne megtörni Krisztus katonájának bátorságát. Atanarik arra határozta el magát, hogy tűzzel semmisíti meg Nikétászt, akit sebekkel, tagjainak összetörésével és a test marcangolásával nem tudott megölni. Végül tűzbe vetette a vértanút. Ő ott vissza adta lelkét Istennek, de teste sértetlen maradt. Ez 372, szeptember 15-én történt. A temetetlen testet a vértanú barátja: Marián, a sötét és esős éjszakán előbb saját házába, majd Kilikiába vitte. Végül Konstantinápolyba került a szent test.

Szent Maxim, Aszkliád és Teodot vértanúk

Szent Maxim és Aszkliád vértanú az istentelen Maximián császár uralkodása alatt éltek Mysiában Markianopolisz városban. Jámborságuk miatt ismeretesek voltak mindenki előtt. Sokakat tanítottak a keresztény hitre és sokakat vezettek el a keresztségre. Meghallván ezt Tirisz, a thrákiai helytartó, aki éppen Markianopoliszban, megfogatta és ítélet elé vezette őket. Először Maximmal beszélt a hitről, aztán megparancsolta 4 embernek, hogy egész testében verjék őt. Miután Aszkliád is megvallotta Krisztusban való hitét, őt is megverette talpánál. Ekkor jelent meg Teodot és a kínzó szemére hányta embertelenségét. Ezért őt fára függesztették és testét sütögették. 13 nap múlva Tirisz helytartó Adrianopoliszba ment. Ott a 3 szent vértanú újabb sebeket kapott. Megtüzesített rézlemezekkel égették őket, úgy, hogy testük szinte olvadt, azonban mennyei hang vigasztalta és bátorította őket. Néhány napi börtön után arra ítélték őket, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A Maximra és Teodotra bocsátott medve hízelegve simult hozzájuk, az Aszkliadra küldött bika pedig nem mozdult helyéről. A feldühödött helytartó elment a vértanúkkal Filippopoliszba, de már Szaltisz faluban, újabb rábeszélések után, hogy tagadják meg Krisztust, fejvesztésre ítélte őket. Ez a IV. sz. elején történt. Haláluk után. nemsokkal később az ítélőszékben a kínzót villámcsapás érte.

Arbues Szent Péter     vértanú † 1485


Szent Porfiriosz vértanú

A szent vértanú Kisázsiában, Efezus városában szenvedett A hitehagyott Julián császár születése napján, aki mint színésznek a színházban gúnyolni kellett volna a keresztényeket és nevetni rajtuk. Belement a vízbe, hogy a keresztség szentségét kigúnyolja. A Szentháromság segítségül hívása és Isten kegyelme megvilágosította értelmét és lelki szemeit. A hitetlenből hívő lett, a vízből kilépve nyíltan megvallotta Krisztust. Mivel leleplezte a hitehagyott császárt, 362-ben lefejezték.

SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSA          

326. A keresztényüldözések idején eltünt Szent Keresztet megtalálták a keresztrefeszítés helyéhez közel. 335. szept. 14-én itt bazilikaszentelés volt a Szentsírnál, Szent Ilona (Nagy Konstantin felesége) buzgolkodott ebben.

Felmagasztalták a világ előtt gyalázatot, de a keresztények számára a megváltást jelentő keresztet. Csodálatos szekrényben őrízték, gazdagon díszítették (ékkövek, arany, ezüst).

614. a perzsák (II. Kozrov) zsákmányul megszerezték Jeruzsálem elfoglalásakor. 628-ban a görög Heraklius császár visszaszerezte. Szept. 14-én a császár ünnepélyesen, mezitláb, szegény ruhában az Aranykapun vitte vissza.

A 7. szd óta nyugaton ezen a napon ünneplik ezeket az eseményeket. Már Nagy Szent Gergely pápa bevezette (+604 Róma) ezt az ünnepet, a gallok (franciák) ápolták. 800 táján az egész nyugati egyházban ez lett a megtalálás ünnepe. Később kapcsolódott az ünneplésbe a visszaszerzés emléke, ezért aztán a megtalálást május 3-án, a felmagasztalást szeptember 14-én ünnepelték.

Jófeltétel:

    Elmélkedj a Kereszt fontosságáról, szerepéről!

A szent kereszt világraszóló felmagasztalása

Az Egyház ezt az ünnepet kezdetben az Úr keresztje megtalálásnak emlékére rendelte el. A szent kereszt jelével ellensége fölött győzelmet arató Konstantin császár, édesanyját, Szent Ilonát küldte Jeruzsálembe, hogy tisztítsa meg az Úr szent helyeit a pogány szennytől. Egy idős zsidó útmutatása alapján sikerült megtalálni egy gödörben Jézus és a gonosztevők keresztjét. Mivel a kereszt felírása elkeveredett, Istenhez fordultak, hogy Ő mutassa meg az igazi keresztet. Először egy betegen fekvő asszonyhoz érintették a kereszteket. Jézus keresztjének érintésére az asszony meggyógyult. Utána már egy temetésre vitt halottnál tették meg ugyanezt. Az igazi kereszt érintésére a halott feltámadt. Ezeknek a csodáknak híre sok embert vonzott a Golgota hegyére. Mivel a nagy tömeg miatt nem volt arra lehetőség, hogy mindnyájan megérintsék, megcsókolják Jézus keresztjét, Makariosz pátriárka, egy magas helyre állva, tisztelettel emelte a magasba Jézus keresztjét, hogy mindenki láthassa. Ez a megtalálás Húsvét közelében történt, ezért eleinte húsvét 2. napján ünnepelték. A feltámadás templomának felszentelésétől, 335-től az ünnepet a következő napra tették, és ezért ma is szeptember 14-én van.

Ezt a megtalálást a VIII. században összekapcsolták egy másik hasonló eseménnyel. 614-ben Khozroész perzsa király Fokiosz görög császárt a harcban legyőzve, bevonult Jeruzsálembe. Kifosztotta a várost és elvitte Perzsiába az Úr szent keresztjének darabját. Ez az esemény izgalomba hozta egész Perzsiát és nem jó előjelnek tekintették. Khozroész tisztelettel bánt a szent ereklyével. 628-ban a király utóda Sziroész békét kötött Herakliosz császárral és visszaadta a szent keresztet. A császár Jeruzsálemben fogadta a szent ereklyét. Ziszimász pátriárka intelmére, levetve császári díszöltönyét, egyszerű ruhában, mezítláb vitte be a szent keresztet a templomba. Ez szeptember 14-én történt. Inkább az első felemelés emlékére végezzük ezen a napon a szent kereszt felmagasztalását (felemelését). A kereszt a pap kezében a mélyre kerül, és ismét felemelkedik magasra. Ez, a mi, Ádámban történt keserű bukásunknak és Krisztusban megvalósult felemelkedésünknek jelképe. Az alvilág mélységéből felemelkedtünk Isten Országába, a halálból pedig az Istenben való örök életre.

108 BOLDOG LENGYEL VÉRTANÚ (1939-1945)

„Jézus tanítványai, elviselve üldözést, éhséget, ruhátlanságot, még a halált is, gyozelmet tudnak aratni. Ilyen gyozelmet arattak azok a vértanúk is, akik Lengyelországban 1939 és 1945 között a nemzeti szocializmus gyulöletének áldozataiként föláldozták életüket és elnyerték a halhatatlanság koronáját. A boldoggá avatott 108 Isten szolgája különbözo hivatalt töltött be az Egyházban, voltak köztük püspökök, papok, szerzetesek, világiak, különbözo módon és helyeken ölték meg oket, de mindannyian tanúskodtak az Evangélium melletti huségükrol s a kereszt útját járták a hit, a béke és megbocsátás lelkületével.” (A boldoggá avatási bullából.) Legtöbben a hírhedt koncentrációs táborokban (Auschwitz, Sachsenhausen, Dachau) haltak meg. A 108 vértanú közül 18-an (és ha ideszámítjuk az orsolyita Klemensa novért, 19-en) tartoztak Szent Ferenc rendjéhez: Öten a Kisebb Testvérek (OFM), heten a minoriták, öten a kapucinusokhoz és egy kapucinus klarissza novér. Az öt kisebb testvér:

1. P. Pankiewicz Anasztáz, 60 éves, több rendházban házfonök; 1941 októberében tartóztatták le, Dachauba vitték; a betegek krematórium felé történt szállítása közben halt meg 1942. májusában.

2. P. Turchan Nárcisz, 53 éves, több helyen volt házfonök. 1941. októberében tartóztatták le, Daehauba vitték, ahol az elviselt szenvedések miatt meghalt 1942. márciusában.

3. P. Gondek Krisztián, 31 éves, a letartóztatása elotti másfél éven át egyedül látta el Wloclaweck város lelkipásztori szolgálatát, mert a többi papot mind elhurcolták. Sachsenhausenbe, majd Dachauba került, ahol

4. Fr. Oprzadek Marcin, 58 éves, 1940. augusztusában vitték el Dachauba, ahol 1942. májusában gázkamrában végezték ki.

5. Fr. Zembol Bruno, 37 éves, szakács és orgonista több rendházban; 1939-ben deportálták. Dachauban halt meg, feláldozva életét áldozatul a békéért és egy új, jobb emberiségért 1942. augusztusában. Végkimerülésben halt meg.

A 108 lengyel vértanú boldoggá avatása 1999. jún. 13-án történt Varsóban a Viktória téren.

A szentatya boldoggá avatási beszédébol:

„Örülj Lengyelország! az új boldogok miatt... Tetszett Istennek, hogy megmutassa kegyelmének roppant gazdagságát fiaid és leányaid jósága által Jézus Krisztusban. Neki legyen dicsoség mindörökkön örökké.”

Imádság:

Istenünk, te megadtad a boldog lengyel vértanúknak, hogy Krisztusért vértanúhalált szenvedjenek, isteni eroddel támogass minket, esendo embereket, hogy példájukra mi is bátran vállaljuk a hitünk szerinti életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Pápiász vértanú

Szent Papiász Mazimián császár uralkodása alatt szenvedett Magnosz elöljáró alatt likaóniai földön. Sokat és sokféleképpen kínozták: összetörték állkapcsát arcát, felfüggesztették és karmokkal tépdesték, végül, szögekkel kivert vascipőkbe tették lábait, és kényszerítették, hogy azokban gyalog járjon. Ilyen kínok között adta vissza lelkét az Úrnak a III. század végén, vagy a IV. század elején.

Szent Amatus     apát hitvalló † 625


Szent Amátusz     püspök hitvalló † 690


Szent Autonom felszentelt vértanú

Szent Autonom Dioklécián császár uralkodása alatt élt. Itáliában volt püspök. Amikor keresztényüldözés tört ki, megfogadta az Úr szavait: ”… amikor üldöznek titeket az egyik városban, fussatok a másikba.” (Mt. 10,23.) Elmenekült ő is Bithiniának Szoreasz nevű városába. Ott, egy jóindulatú keresztény ember: Kornéliusz fogadta házába. Házában tanította Autonom az embereket ott volt a keresztények gyülekező helye. Tanításának nagy lett az eredménye. Sok embert sikerült a pogányságból megtéríteni és megkeresztelni. Dioklécián császár üldözése alatt újra elrejtőzött, és ott hirdette Krisztus tanítását a pogányoknak. Visszatérve lakóhelyére, a pogányoktól vértanúságot szenvedett. A Szent Liturgiát végezte a templomban, amikor megjelentek a pogányok, és mindenkit kiűztek a templomból. Ott megölték a szent főpapot, majd sok követ dobáltak holttestére. Így, a vérontásnélküli áldozatot bemutatva, saját vérét is bemutatta Istennek tiszta életáldozatul. Ez 313-ban történt. Egy Mária nevű diakonissza temette el tisztességen a szent testet. Sírjánál sok csoda történt.


CALDEROLAI BOLDOG FERENC (kb. 1440-1507)
Calderola városban született. A Ferenc-rendbe lépve az egyházi és világi tudományokban nagy jártasságra tett szert. Amellett igyekezett követni szentéletu rendtársai példáját, akik oly nagy számmal tették híressé Marche tartamányt. Pappá szentelése után nagy buzgósággal szolgálta Isten dicsoségét és a lelkek üdvét. Nappal Isten igéjét hirdette vagy gyóntatott hosszú órákon keresztül. S amikor a fáradt test nyugalomra vágyott, o az éjszaka nagy részét imára, Isten dicséretére fordította, hogy így biztosítsa apostoli fáradozásaira Isten áldását. Különösen érezheto volt a kegyelem áradása a bunösök megtérése terén. Isten különös képességgel áldotta meg ot a viszályok elsimítására s a gyulölködok kibékítésére, ezért is a béke angyalának nevezték. Nagyon tisztelte a Boldogságos Szuz Máriát szentbeszédeivel, imák, énekek terjesztésével. O maga szobrot is faragott, melyet az általa alapított testvérületnek adományozott. A szoborral kapcsolatban késobb sok csoda is történt. Ezt a Mária-szobrot koronázta meg a tolentinói Szent Miklós székesegyházban VII. Piusz pápa, miután kiszabadult a Napóleon-féle fogságból 1814-ben. Ferenc erényei közül kiemelendo alázatossága: jóllehet nagy volt a tudása, szentbeszédeiben alkalmazkodott az egyszeru emberekhez, szívesen hozott példákat a szentek életébol. Ezért mindig özönlött a nép szentbeszédeire. „Minden cselekedetét, gondolatát Isten dicsoségére irányította” - mondja róla a breviárium. A sok apostoli munka, önmagát nem kímélo buzgóság miatt kimerülve Colfano*-ban fejezte be életét 1507-ben. A sírjánál történt csodák hatására holttestét oltárra emelték, tiszteletére évente ájtatosságokat, könyörgo napokat tartottak. Szívét értékes ereklyetartóba helyezték. A camerino*-i püspökök jóváhagyásával boldogként tisztelték. Ezt az évszázados tiszteletet hagyta jóvá XVI. Gergely pápa 1840 körü1.
„Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsoség és imádás és minden áldás.
Minden egyedül Téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.”
Szent Ferenc Naphimnusza kezdo sorai.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Ferencben egyházadat kiváló lelkipásztorral ajándékoztad meg s a viszálykodók kibékítésére csodás képességgel ruháztad fel. Érdemei és közbenjárása által add, hogy szeretetedben megerosödjünk, és toled semmi viszontagság el ne szakítson. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS
*Antiochia, 344--347 között +Komana, 407. szeptember 14.
János ugyanabban az Antiochiában született, amelyben Szent Lukács és Antiochiai Szent Ignác. Családja gazdag volt, de apja, a magas rangú császári katonatiszt korán meghalt. Jánost az édesanyja nevelte, aki húszévesen maradt özvegy, és nem ment újra férjhez. Teljesen a fiának szentelte életét. Gondoskodott róla, hogy János a világi kultúrát éppúgy elsajátítsa, mint a vallási műveltséget, megóvta a nagyvárosi élet veszedelmeitől, s fia egyébként szigorú életét egy kevés kényeztetéssel ellensúlyozta. Nagy hatással volt Jánosra, aki tizennyolc éves volt, amikor megkeresztelkedett.

Erre a nevezetes napra később visszaemlékezett egy prédikációjában, amelyet az újonnan kereszteltekhez intézett. A hitben talált utat az evangéliumhoz, és egy percig nem ingadozott Platón vagy Krisztus elfogadása között. S jóllehet a műveltsége görög volt, nagyon kritikusan szemlélt mindent. Ebből következett, hogy a keleti egyházatyák közül ő a hellénizmustól leginkább független gondolkodó. Retorikai és filozófiai tanulmányai végeztével Libaniosz mester kiváló tanítványa lett, szülővárosában telepedett meg, de hamarosan lemondott a világi karrierről, visszavonult a rétorságtól, és fölvette a kisebb rendeket. El akart vonulni a pusztába a remeték közé, de édesanyja, aki érte áldozta az életét, értett hozzá, hogyan kell visszatartania fiát e lépéstől.

A város zűrzavarából azonban mégiscsak kiment János, és a város kapujának közelében bérelt lakást, hogy ott, a csendes környezetben, aszketikus élettel a Szentírás tanulmányozásának szentelje magát. Antiochiának Szent Pálig visszanyúló keresztény hagyománya és híres teológiai iskolája volt, melynek nagy tanáregyénisége volt Tarzuszi Diodorosz. János az ő szentírásmagyarázatait hallgatta. Az antiochiai iskola sajátsága az volt az alexandriai iskolával szemben, hogy a Szentírás szó szerinti értelmét kutatta. János ezt a szellemet tette magáévá, és élesen elhatárolta magát az Alexandriában közkedvelt allegorikus magyarázatoktól éppen úgy, mint a teológiai vitáktól. Ő az evangéliumban Krisztus hívó szavát kereste. Nagyon szerette Máté evangéliumát, Szent Pál iránt pedig oly nagy csodálattal volt, hogy tizennégy naponként összes levelét végigolvasta. Bizonyára ezekből az olvasmányokból merítette azt az apostoli ösztönzést, amely végül kiszólította magányából. Egyelőre azonban édesanyja tiltakozása ellenére mégiscsak kivonult a hegyek közé, hogy ott a szerzetesekkel együtt kemény vezeklés és virrasztás közepette szolgáljon az Úrnak. E kemény aszkézis nem volt jó hatással az egészségére. A szerzetesek körében azt a belső békét és buzgóságot kereste, amely csak azokban a közösségekben lelhető föl, melyeknek tagjait Krisztus szeretete gyűjti egybe.

A papságot azonban többre tartotta a szerzetességnél. Azt mondta, hogy a kettő között oly nagy különbség van, mint ,,egy császár és az alattvalója között''. Miután a szerzetesi élet próbáját kiállotta, a missziós tevékenység felé fordult. Visszatért Antiochiába, ahol az öreg Meletius püspök 380/381-ben diákonussá szentelte. János ekkor harmincnégy éves lehetett. Feladatköre a prédikálás lett, ebben lehetett a leginkább segítségére a püspöknek. János tizenkét éven át prédikált, ,,akár alkalmas volt, akár alkalmatlan'', állandóan szem előtt tartva a célt, hogy a pogány erkölcsöktől, a cirkuszi játékok, a színház és a hagyományos pogány ünnepek szenvedélyes szeretetétől megszabadítsa az embereket. Néhány visszaélést a nevén kellett neveznie: a papság gyengeségét és hibáit, az Istennek szentelt szüzek otthoni közösségeit. A szegényeket sújtó igazságtalanságokkal is szembe kellett szállnia. Eközben szorgalmas irodalmi tevékenységet is folytatott.

János született szónok volt. Nagyon szemléletesen, képszerűen tudott beszélni, s ha kellett, marón gúnyos is volt. Értette a szójáték művészetét, ugyanakkor nyíltan és szenvedélyesen fogalmazott. Ám ez a ragyogó rétor moralista is volt, aki a szívek titkait nagy hozzáértéssel és finomsággal elemezte. Amikor beszédeiben jellemrajzokat ad, vagy bűnökről és víciumokról bírálattal szól, kérlelhetetlen tárgyilagosságról tesz bizonyságot. Ha bárki más szájából hallották volna a hívők azt az ironikus ostorozást, amit Jánostól hallottak, megbotránkoztak volna. Az antiochiai nép azonban értette őt, aki csak azért támadt rájuk olykor kemény nyíltsággal, hogy jobb útra vezesse őket. És a nép megérezte, hogy ez a szónok a szívéből keresi őket, és őszintén a javukat akarja. Mindenekelőtt az egyszerű emberek tudták, hogy aki itt beszél, annak gondja van rájuk. Mily gyakran volt János a szegények szószólója! Hányszor emelt szót azok érdekében, akik éhen-szomjan haltak a városban! Ostorozta a szegények szemében botrányos fényűzést, ugyanakkor ő maga az egyszerű emberek életét élte, és tapasztalatból ismerte ezeknek örömét és bánatát. Híre hamarosan túlszárnyalta Antiochia határát, és eljutott a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba is.

Emberileg nézve ez lett János fölemelkedésének, de boldogtalanságának is az oka. 397-ben meghalt Nektariosz konstantinápolyi püspök, aki a pompát nagyon szerette, de egyébként jelentéktelen főpásztor volt. Eutropiosz, Akradiosz császár mindenható minisztere úgy látta, hogy János lesz a legalkalmasabb utód. Cselhez kellett viszont folyamodnia, hogy az antiochiai papot Konstantinápolyba csalja, és beleegyezését is megszerezze a püspökséghez. János mindenesetre egyik napról a másikra az egész keleti egyház legkívánatosabb állásában találta magát: a főváros püspöke, a keleti egyház első embere, a császári udvar szónoka lett. Kiválasztásánál valószínűleg az lebegett a szemek előtt, hogy János nagyszerű szónok lesz, és növelni fogja a császári udvar fényét és hírét, de hamarosan kiderült, hogy ez a szónok egyúttal kemény szerzetes és igen jó lelkipásztor is.

Kinevezésével és a székfoglalással kezdetét vette János számára a megpróbáltatások időszaka, amely végső magánnyal és számkivetéssel végződött. Megújulást akart vinni a fővárosba, és ha erről volt szó, nagyon kemény volt. Új és nagy felelőssége arra sarkallta, hogy szigorúbb és csípősebb legyen, mint addig. A megújítást azonban nem másokon, hanem önmagán kezdte. A püspöki udvartartást megszabadította attól a fényűzéstől, amelyet elődje vezetett be. Véget vetett a fényes és költséges fogadásoknak. Ám ez az új stílus egyáltalán nem felelt meg annak a szellemnek, amely akkoriban az egyházi férfiak körében uralkodott. Ők sokkal szívesebben versenyeztek a világi főurak pompájával, mint az evangéliumi egyszerűségért. János keményen tiltakozott a papság azon gyakorlata ellen is, mely szerint nem a szűk rokonságból való nőkkel éltek egy háztartásban. Gondosan felügyelt a városban kóborló szerzetesekre, és visszaparancsolta őket a kolostorukba. Mint a keleti egyház prímása -- ezt a jogállást a 381. évi konstantinápolyi zsinat hagyta jóvá -- joghatóságát kiterjesztette egész Kisázsiára, s ezzel a hatalmával beavatkozott a püspöki kinevezésekbe, letette a méltatlan püspököket és megszervezte a pátriárkátust.

Mint korábban Antiochiában, most Konstantinápolyban is különös gondja volt a szegényekre és a szerencsétlenekre. Gazdag és jóságos matrónák támogatásával szociális intézményeket hozott létre. Gondja volt a vidéki nép evangelizálására, s mindent elkövetett azért, hogy az igaz hitet a falvak és tanyák lakói is megismerjék és megőrizzék. Támadta az eretnekeket, a novatiánusokat és az ariánusokat, mégpedig kérlelhetetlenül, és e küzdelmében segítségül hívta a világi hatóságot is. Jóllehet a tévedő emberekkel szemben mindig megértő maradt, a vallási tévtanításokkal szemben nem ismert kíméletet. Éppen ezek miatt nyilvánult meg vele szemben egyre nagyobb ellenállás. Ennek ellenére tiltakozott a nyilvános szórakozások, az uralkodó réteg fényűzései ellen, s ezáltal maga ellen ingerelte a császári udvarnál leginkább befolyásos köröket. Erkölcsi követelményei hatására a papság és a püspökök támadni kezdték a főváros püspöki székében ülő, ,,nyughatatlan szerzetest''.

A rendszeres támadást az udvarhölgyek indították meg, de támadás érte Alexandria felől is, mert a város püspöke, Theophilosz soha nem bocsátotta meg Jánosnak, hogy nem ő lett a konstantinápolyi püspök. A végső támadáshoz az adta az alkalmat, hogy János befogadott négy szerzetest, az úgynevezett Nagy Testvéreket, akiket Theophilosz üldözött. Erre az minden erejével Jánosnak támadt, számítván a harcban az elégedetlenkedő püspökökre, kiket sikerült is a maga oldalára állítania. János Konstantinápolyba idézte Theophiloszt, hogy igazolja magát, de közben elkövetett egy végzetes ballépést: Alexandria püspöke fényes kíséretében számos püspökkel nagy bevonulást rendezett a fővárosba. János, akinek politikai ügyekhez nem volt érzéke, vonakodott attól, hogy elnököljön a kérdést tárgyaló zsinaton. És ez nagy hiba volt, mert ellenfele értett hozzá, hogyan vegye kézbe a kezdeményezést. Olyan sikerrel tette, hogy egyszer csak ő, a vádlott kezdte vádolni Jánost, és bíróként ítélkezett fölötte.

Theophilosz 403-ban összehívta az úgynevezett Tölgyfa-zsinatot, amely megfosztotta hivatalától Jánost. A császár pedig volt oly gyenge és gerinctelen, hogy aláírta a zsinati határozatot, melynek értelmében a konstantinápolyi püspöknek számkivetésbe kellett mennie. Ez a próbatét azonban nem tartott sokáig, mert a nép általános fölháborodása a zsinati végzés fölülvizsgálatára kényszerítette a császárnét. János visszatért, de a békesség nem tartott sokáig. Az udvar ugyanis olyan ünnepséget rendezett a népnek, amely a kétségtelenül haragos és elkeseredett püspök szemében erkölcstelennek látszott, és hevesen kirohant az ünnep ellen. Válaszul Eudókia császárné elhatározta, hogy megszabadul az állandóan kellemetlenkedő prédikátortól. A püspököt a húsvéti liturgia végzése közben tartóztatták le a székesegyházban.

János elbúcsúzott a néptől, majd elhagyta templomát, és többé nem is látta viszont. A számkivetés gyötrelmes volt, mert az örmény határ közelében fekvő Kukuszkusz nevű mezővárosba internálták. Útközben a püspök egészségi állapota egészen leromlott, de azért elviselt minden megpróbáltatást. Amerre csak ment, mindenütt hirdette az evangéliumot az embereknek. Ettől a császári hatóságok még inkább felbőszültek ellene, és úgy határoztak, hogy távolabbra száműzik, egészen a Fekete- tenger keleti partjára. És a beteg püspöknek végig kellett mennie az úton, amely közben eső verte, nap égette, és szinte nem akart véget érni a vándorlás. Közvetlenül a halála előtt érkezett meg Komanába, ahol az emberek nagy szeretettel és jósággal fogadták, de nem maradhatott közöttük.

Alig indult azonban ismét útnak, öt kilométer megtétele után összeesett. Bevitték egy kápolnába, amely Szent Basziliosz vértanú tiszteletére volt szentelve. Ráadták halotti ingét. Még egyszer magához vette az Oltáriszentséget, amelyről oly sokszor és oly szépen prédikált, majd keresztet vetett magára, és ezek voltak az utolsó szavai: ,,Hála legyen Istennek mindenért. Amen.'' A püspököt, akit életében annyi értetlenséggel vettek körül, a halála után általános tisztelet övezte. Holttestét nagy ünnepélyességgel vitték vissza székvárosába.

Igaz, János püspök nem volt úttörő teológus, de tagadhatatlanul páratlan lelkipásztor volt. A keleti egyházatyák közül az ő beszédei veszítettek a legkevesebbet az idők folyamán frissességükből és hatékonyságukból. Méltán illették az ,,Aranyszájú'' jelzővel.

Ünnepét Rómában a 13. század óta január 27-én, ereklyéinek Konstantinápolyba történt átvitele napján ülték, mivel halála napján a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe van. 1969-ben szeptember 13-ra tették az ünnepet.


--------------------------------------------------------------------------------

A tetterős pátriárkát és istenáldotta szónokot -- akit később csak Aranyszájú Szent Jánosként emlegettek -- úgy szokták jellemezni, mint aki világosságával, erejével, képgazdagságával és bensőségességével a keresztény szellem és a görög forma egyesülésének mintaképe. Minderről homíliái és kortársainak följegyzései adnak számot.

János édesanyjáról, Anthuszáról a mester, Libaniosz így nyilatkozott: ,,Micsoda csodálatos asszonyok vannak a keresztények között!'' Ez a tanító igen nagyra becsülte Jánost. Egyszer Jánosnak egy dolgozatát, amely a császárt dicsőítő beszéd volt, fölolvasta a többiek előtt, és hozzátette: ,,Boldog a szónok, kinek ilyen dicséretre méltó császára van; de boldog a császár is, kinek idejében ilyen szónokot mondhat magáénak a világ!'' S mikor a halálos ágyán megkérdezték Libaniosztól, ki legyen az utóda, azt mondta: ,,Ha a keresztények el nem szakították volna tőlem, Jánost választanám.''

Azokban az években, amikor még Antiochiában prédikált, a nép olyan lelkesedéssel hallgatta, hogy egyszer ezt mondta nekik: ,,Úgy csüngtök az ajkamon, mint ahogy a fecskefiókák várnak eledelre a fészek szélén.'' Beszéde gyakran két óránál is tovább tartott, s jóllehet nem mindig a hallgatóság szája íze szerint beszélt, amikor befejezte, tapssal és hangos kiáltozással fejezték ki tetszésüket.

387-ben Antiochiára újabb adót vetett ki a császár. A nép erre föllázadt, s fölháborodásukban összetörtek egy császárszobrot, és darabjaival a gyerekek játszadoztak az utcán. Ám hamarosan rádöbbentek a felségsértés súlyosságára, és a népet pánikszerű félelem fogta el. Annyira féltek a császár bosszújától, hogy sokan már összeszedték a holmijukat, és arra gondoltak, hogy kiköltöznek a városból. Akkor az öreg Meletiosz püspök útra kelt, hogy megengesztelje a haragvó császárt. Beszédével, amelyet János írt meg számára, olyan hatást ért el, hogy a császár sírva fakadt. E szavakkal küldte haza a püspököt: ,,Vonakodhatom-e attól, hogy megbocsássak az én alattvalóimnak, aki magam is halandó ember vagyok? Menj csak, atyám, gyorsan térj vissza nyájadhoz, és a kegyelemmel vidd el nekik újra a békét és a nyugalmat!'' Miközben a püspök Konstantinápolyban járt, János otthon a néppel imádkozott, és beszédeivel buzdította az embereket.

Eutropiosz miniszter keresztülvitte, hogy hívják meg Jánost a konstantinápolyi püspökségre. Azt azonban jól tudta, hogy Jánost a rang nem vonzza, s hogy az antiochiai nép mennyire ragaszkodik hozzá. Ezért cselhez folyamodott: egy szép napon császári küldöttség kopogtatott Jánosnál azzal a kéréssel, hogy mutassa meg nekik a város közelében lévő vértanúsírokat. János gyanútlanul elindult, kiment a küldöttekkel a város kapuján, és beszállt a kocsijukba. Mikor azután egyre gyorsabban kezdtek robogni rossz irányban, észrevette, hogy fegyveresek veszik körül, s ha tetszik, ha nem, bele kell nyugodnia a változtathatatlanba. Mikor megérkeztek, a miniszter ezzel fogadta: ,,A császár szerencséjének tartja, hogy ilyen híres szónokot és méltó papot emelhet a város pátriárkai székébe. A szenteléshez és a székfoglaláshoz már minden elő van készítve!''

Eutropiosznak azonban nemsokára észre kellett vennie, hogy a püspök nem illeszkedik az ő terveibe, ezért sokféleképpen kötekedni kezdett vele. Úgy fordult azonban a sors, hogy Tribigild, a gót csapatok parancsnoka a gonosz miniszter kiadatását követelte. A császár teljesíteni akarta a kívánságot. Eutropiosz végső kétségbeesésében a székesegyházba menekült, és ott kért menedékjogot. Röviddel korábban ő volt az, aki rávette a császárt, hogy a templomoknak ezt a jogát szüntesse meg! Meg is ragadták ellenségei, és már vonszolták az oltártól kifelé, hogy dorongokkal agyonverjék, amikor a püspök beavatkozott, és sikerült elérnie, hogy nem ölték meg ott nyomban.

Amikor János pátriárkát a császárné és az alexandriai püspök, Theophilosz ármánykodásai eredményeként száműzték, a nép az ő oldalára állt. János egy megindító beszéddel búcsúzott övéitől: ,,Hatalmas hullámok, félelmetes viharok támadnak, de nem félünk a pusztulástól, mert sziklán állunk. Tombolhat a tenger, hiába tajtékzik, ezt a sziklát nem tudja szétzúzni. Hánykódhat a vihar, Krisztus hajója el nem merül. És valóban, mitől féljünk? A haláltól? Nekem az élet Krisztus, a halál nyereség! A száműzetéstől? Az Úré a föld és rajta minden! A vagyon elvesztésétől? Nem hoztunk e világba semmit, és nem is viszünk semmit magunkkal! Ami a világ szemében rettenetes, azt én semmibe veszem; amit gőggel birtokol, azt én megvetem... ,,Mikor pedig az emberek beletörődtek püspökük száműzetésébe, megindultak az elemek: a következő éjszakán földrengés rázta meg Konstantinápolyt. Mindenkit halálfélelem kerített hatalmába; a császárné idő előtt szült, és mindebben Isten büntető kezét látta, ezért visszahívatta Jánost. Amikor hírét vették hogy közeledik, az egész város fölujjongott. A hívők fáklyákkal és gyertyákkal vonultak ki elébe, s örömkiáltások és himnuszok hangjai mellett vitték be a katedrálisba. A büszke Eudókia császárné gyűlölete azonban nem hunyt ki. Nemsokára elérte, hogy a császár kitiltotta templomából a püspököt. János tiltakozott: ,,Istentől, az én Üdvözítőmtől kaptam e templomot, azért, hogy a nép üdvösségét szolgáljam benne. Ezért nem hagyhatom el! Ha azonban mindenáron el akarsz innen távolítani, akkor erővel vitessél ki, mert tiéd a város. Akkor igazolni tudom, hogy miért nem vagyok a templomban.''

Eudókia szobrának leleplezése alkalmából olyan lármás ünnepséget rendeztek a városban, hogy az zavarta a liturgiát. Ezért János a következő szavakat szőtte beszédébe (éppen Keresztelő Szent János ünnepe volt!): ,,Heródiás ismét tombol, ismét tajtékzik, ismét táncol, újra csak azt akarja, hogy János fejét tálcán szolgáltassák ki neki!''

A császárné e szavakat magára értette. Ezért nagyszombaton -- János püspök épp a keresztelést végezte -- fegyveres csapat hatolt be a templomba, és kivont karddal kikergették a híveket. Egy katechumen úgy megsebesült, hogy vére pirosra festette a keresztvizet. A pátriárkára pedig ismét kimondták a száműzetést. Néhány órával távozása után leégett a Szófia-templom és a szenátusi palota.

Harmincegy évvel később a halott püspök diadalmasan vonult be egykori székvárosába. S akinek éjnek idején, titokban, száműzötten kellett elhagynia a várost, most győztesként tért haza. Megszámlálhatatlan fáklyás csónak ment a hajó felé, amely a szent ereklyéit hozta, majd ünnepélyes menetben vitték szarkofágját az Apostol-templomba. II. Theodóziosz császár és szent nővére, Pulcheria elébe járult, és csendes főhajtással tisztelegtek a szent püspök előtt, bocsánatot kérve tőle mindazért, amit a szüleik vétettek ellene.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, benned remélők erőssége, kinek akaratából Aranyszájú Szent János püspök csodálatos ékesszólással és a zaklatások türelmes elviselésével tündökölt, kérünk, add meg nekünk, hogy tanításán okuljunk, és legyőzhetetlen türelméről példát vegyünk!

Példája:
    Mindenkor a legtökéletesebben végezd feladatodat!


Szent Julián vértanú és 40 társa

Dioklécián és Maximián császárok uralkodása alatt, a galáciai terület helytartója Antonin volt. Jelentették neki, hogy egy hegyi barlangban rejtőzik Julián 40 kereszténytársával együtt, és ott keresztény istentiszteleteket végeznek. A helytartó parancsára elfogták Juliánt, és követelték, hogy adja ki keresztény társait. Ő ezt elutasította. Megjelenve a helytartó előtt, abba nem egyezett bele, hagy a pogány isteneknek áldozzon. Büntetésül ruhátlan testét megtüzesített ágyra fektették. Isten angyala azonban eloltotta a lángokat. A helytartó a vértanú anyját is előhívatta, de nála sem ért el eredményt. Az anyát elengedve, a szent vértanút fejvesztésre ítélte. Julián egy kis időt kért előtte az imádságra. Mennyből jövő hang biztosította őt, hogy megnyílt számára a Mennyország, mert törvényesen küzdött. Ezután lefejezték. A mennyei hangot hallotta a barlangban elrejtezett 40 keresztény is. A kínzás helyére siettek, ott mindenki előtt megvallották keresztény hitüket. Erre a katonák elfogták mindnyájukat, a helytartóhoz kísérték, ő pedig lefejezéssel büntette őket. Ez a IV. sz. elején történt.


Szent Kornut felszentelt vértanú

Szent Kornut főpap Nikomédia környékén élt. Buzgó hirdetője volt Jézus Krisztus tanításának. A keresztényüldözések idején arra a környékre aoniumi helytartót Perenniust küldték el. Üldözései miatt sok keresztény rejtőzködött el, de Szent Kornut, mivel már idős ember volt, a városban maradt. Jóindulattal jelent meg a helytartó előtt. Ott nyíltan hirdette, hogy Jézus Krisztus az igaz Isten a mindenek Teremtője, és egyúttal leleplezte a bálványozás hamisságát. Ezért, vékony kötéllel összekötözték lábait és úgy vonszolták a váron utcáin. Átvágott lábaiból a vér patakokban folyt az utcákon. Kínzásai közben a felszentelt vértanú hálát adott Istennek. Aztán, új kínzások után lefejezték, Décius császár uralkodása idején. (249-5l.)


Szent Maurilius (Mór)     püspök hitvalló † 400

A feltámadás templomának felszentelése Jeruzsálemben

A mai napon, a Szent Konstantin és Ilona által Jeruzsálemben épített templom felszentelésének évfordulóját ünnepeljük. Jeruzsálem elfoglalása után, Hadrián római császár az Úr Jézus által megszentelt helyeket gyalázattal illette. Az Úr sírját betömette földdel és kövekkel, és föléje Juppiter pogány isten szobrát állíttatta. A Golgota hegyén Vénusz istennek épített templomot és felállította benne szobrát. A kereszténység győzelmével Isten felvilágosította Konstantin és Ilona szívét. Arra indította őket, hogy a kereszténység Jézus Krisztus által megszentelt helyeit tisztítsák meg minden szennytől. Szent Ilona sok pénzzel Jeruzsálembe ment. Minden pogány templomot leromboltatott, minden bálványszobrot összetöretett, és az egész szent várost megtisztította pogányok szennyétől. Ezután akkora nagy templomot épített a Golgota hegyén, hogy az magában foglalta Jézus megfeszítésének helyét és szent sírját is. A feltámadás templomát 335 szeptember 13-án szentelték fel nagy ünnepélyességgel. Szinte az egész keresztény Egyház képviseltette akkor magát főpapjaival és híveivel. Ezzel megújult egész Jeruzsálem. Szent Konstantin azt kérte az összegyűlt főpapoktól, hogy ezentúl az egész földkerekségen ünnepeljék meg ennek a jeruzsálemi templomnak felszentelését, mert ez minden templomnak anyja. Ünnepelve a templom felszentelését, benne az Üdvözítő halála és feltámadása helyének megújítását, hálát adunk Krisztus Istenünknek, hogy szenvedésével, feltámadásával megtisztította és megújította az egész teremtményt és Egyházát, minden, bálványtól eredő szennytől.

MÁRIA SZENT NEVE              

Mária nevének eredete és jelentése bizonytalan. Héberül Mirjam. Jézus idejében a 'Marjam' formát használták. Az arám 'Mara' (= Úr) szóból eredeztetve, jelentése Úrnő.

A rabbik a 'marar' (=keserűség) tőből származtatják.

A görög szentatyáknál három értelmezése szerepel:

    Úrnő;

    megvilágosító,

    tengernek mirhája.

Szent Jeromos 'a tenger csillagának' mondja.

Mária nevét helyi ünnepként az újkorban ünnepelték. Boldog XI. Ince pápa rendelte el az egyetemes ünneplését Bécs törökök alóli felszabadítása (1683. szeptember 12.) emlékére.

Gondolat:

    Imádkozzál érettünk, Istennek Szent Anyja!

205 boldog japán     vértanú † 1617-1632


Szent Gujdó     hitvalló † 1012


Szent Illés, Zotik, Lucián, Valerián, Gordián és Makrobiosz vértanúk

Mindnyájan Liciniusz császár alatt szenvedtek Krisztusért. Gordián kappadóciai, Makrobiosz paflagóniai volt. Mindketten a császár kedves szolgái voltak az étkezéseknél. Egy feljelentés folytán Szkitiába száműzték őket. Ott más keresztényeket is találtak: Zotikot, Illést, Lukiánt és Valeriánt. Zotikot, Lukiánt és Illést sok kínzás után lefejezték. Utánuk haltak meg Makrobiosz és Gordián. Szent Valerián úgy halt meg, hogy siratta sírjuknál a többi szent vértanút. Mindnyájan a IV. században haltak meg Krisztusért.

Szent Kornél százados

A pogányok szentjének tekinthetjük őt. Első volt a pogányok közül, akik felvették az apostoloktól a keresztség szentségét és elnyerték a Szentlelket. A keresztény Egyházba való belépését az Apostolok Cselekedeteinek 10. fejezetéből ismerjük meg. Kornéliusz az Itáliainak nevezett zászlóalj századosa volt. Cezareában élt családjával együtt. Bár látszólag a pogányság sötétségében élt, valójában a világosság cselekedeteit gyakorolta. Vallásos és istenfélő volt háznépével együtt. Bőségesen osztotta az alamizsnát a népnek, és állandóan imádkozott Istenhez. A zsidók között élvén, valószínűleg tőlük ismerte meg az igaz Istent. Isten nem feledkezetett meg erről az emberről. Úgy akarta, hogy az igaz hit fényével világítja meg és elvezeti az igazság ismeretéhez.

Egy napon a 9. órában (du. 3 óra) látomása volt. Isten rátekintett eddigi irgalmasságot gyakorló és imádságos életére, és angyalát küldte le hozzá. Az angyali jelenéstől megrémült századost azzal bízta meg, hogy hívassa el a Joppéban tartózkodó Simont, akinek Péter a ne ve. Ő majd mindent elmond, amit Isten akar. Kornéliusz azonnal teljesítette az angyal parancsát. Elkuldott Joppéba Péterért, akinek Isten ugyanebben az időben látomásban mutatta meg akaratát. Péter apostol, Cezereába érkezve, sokakat talált Kornéliusz házában összegyűlve. Ott ismerte fel, hogy Isten nem személyválogató, hanem Ő a pogányok Istene is. Hirdette nekik a megfeszített és feltámadt Krisztust. Még be sem fejezte beszédét, a Szentlélek leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. Ezután Kornéliusz egész családjával megkeresztelkedett. Háza keresztény templommá lett. Ezután sokat fáradozott Krisztus tanításának hirdetésével. Beszédét Isten sok csodával erősítette meg. Bár a pogányoktól sokat szenvedett‚ mégis békében halt meg késő öregségében.

CALTAGIRONE*-I BOLDOG LÚCIA szűz, III. r. (+1400 körül)

Nemes és jámbor szüloktol született a szicíliai Caltagirone városban. Hagy Isten különös oltalma alatt állt, mutatja az eset, amikor hatéves korában egy hirtelen támadt viharban villám sújtotta azt a fügefát, melyen o volt. A földre esett s halottnak látszott. Ekkor megjelent egy idos ember, Lúciát egy közeli házhoz vitte. A lány életre kelt. Kérdezte az idos embert, hogy kicsoda. Azt felelte: „Szent Miklós vagyok, akit szüleid tisztelnek. Miattuk különös pártfogásomba vettelek.” Attól kezdve Lúcia példaadóan gyakorolta vallását, különösen szeretett a szegényeken segíteni. Serdülo korában egy ferenes III. rendi no jött rokoni látogatásra Salerno*-ból. Lúcia megismerkedett vele s társául szegodött. A lelki életben vezetojének tekintette. Belépett o is a III. rendbe. Amikor az asszony visszatért Salernoba, Lúcia vele tartott. Az o házában élt, mint buzgó III. rendi, segítette a betegeket és szegényeket. Lelki anyja halála után belépett a salernoi III. rendi Szent Mária Magdolna zárdába, ahol szerzetesi életet kezdett. Különösen kitunt az alázatosságban és engedelmességben. Krisztus szenvedésérol naponta elmélkedett; virrasztással, önmegtagadás gyakorlásával igyekezett hasonlóvá válni isteni Üdvözítojéhez. Isten különös kegyelmekkel tuntette ki, ezek hírére sokan fordultak hozzá a környékbol is, hogy tanácsát, imáit kérjék. Mindenki megvigasztalódva távozott tole, sok bunös is megtért szavaira, mások a szent életre nyertek tole indítást. Hosszú és kínos szenvedés után 1400 körül szept. 26-án halt meg. Sírjánál sok csoda történt, különösen vakok, szembajosok gyógyultak meg közbenjárására. X. Leó pápa tiszteletét a Szent Mária Magdolna zárda részére engedélyezte, XII. Ince pedig ezt a tiszteletet kiterjesztette az egész Ferenc-rendre.

„Öleld át Krisztust, aki megvetetté lett éretted... Egy pillanatra se szunj meg magad elé idézni, nézni, szemlélni Jegyesedet, aki üdvösségedért az emberek legutolsójává, megvetetté, megkínzottá és egész testében sokszorosan megostorozottá alacsonyította magát, s végül a kereszt gyötrelmei között lehelte ki lelkét... Ha a kereszten osztozol vele kínjaiban, a. szentek fényességében fogod birtokolni az örök hajlékokat.”

Szent Klára levelébol Prágai Ágneshez.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lúciát gondviselésed titokzatos útján a szerzetesi életre vezetted és csodálatos erényekkel és karizmákkal kituntetted. Segíts bennünket, hogy mindig a jóra törekedjünk s felebarátainkkal minél több jót tegyünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Atroszi Péter atya

Még születése előtt Istennek szentelték. Egész életét a böjt és imádság töltötte ki. Sok csodát tett úgy sanyargatta testét vas láncokkal, hogy inkább árnyéknak nézett ki, mint embernek. Isten előtt kedves lévén, békességben halt meg a 800-as évek elején.

Szent Szelukosz, Sztratonik, Kronid, Leontiosz és Szerapion vértanúk.

Szeleukosz galáciai, Sztratonik a bitbiniai Kikomédiából való volt, a többi három vértanú Egyiptomból származott. Sok kínzás után Kronidának, Leontiosznak és Szerápionnak kezét és lábait összekötözve, a tengerbe vetették őket. A tenger hullámai a szárazra vetették a szent testeket. Angyalok parancsolták meg a keresztényeknek, hogy temessék el őket. Szent Szeleukosz Galáciában szenvedett. Sokféleképpen megkínozták, végül vadállatok elé dobták. Szent Sztratonik így szenvedett: a bithiniai helytartó, sok kínzás után megparancsolta, hogy kössék oda egy fa lehajtott két ágához, aztán engedjék el az ágakat. A szent vértanú, így, két részre szakítva adta vissza lelkét Istennek a III. században.

Szent Tóbiás     hitvalló

BOLDOG BARCELONAI BONAVENTURA testvér (1620-1684)

A 17. század kevés szenttel dicsekszik (Copertinoi József, B. XI. Ince). A janzenizmus életszentség szempontjából terméketlen talajnak bizonyult. Bonaventura azért kapta a „Barcelonai” jelzot, mert ferences élete nagyobb részét a városban töltötte. Már gyermekkorában kitunt a vallás buzgó gyakorlásával s a Szuzanya iránti tiszteletével. Apja akaratából megnosült, de a. házasság József-házasság volt és 16 hónapig, felesége haláláig tartott. Akkor belépett a Ferenc-rendbe. Kitunt önmegtagadásával, engedelmességével, imádságos lelkületével és a Regula szigorú megtartásával. Elöljáröi engedélyével gyalog elzarándokolt Loretoba, Assisibe. Itt Szent Ferenchez hasonló kegyelemben részesült: a San Damjanoi templomban amikor az Oltáriszentség elott imádkozott, ezeket a szavakat hallotta: „Menj Rómába, és örvendeztesd meg házamat!” Rómába ment tehát és kérte VII. Sándor pápától, engedje meg neki, hogy Rómában remetekolostort (ritiri) alapítson. Néhány évig kellett várnia, akkor is a befolyásos Barberini bíboros közbenjárására kapta meg az engedélyt: elobb a S. Maria in Ponticelli rendházban, majd Róma környékén (Vicovaro) alapított ritirit. Legkedvesebb helye a római Szent Bonaventura rendház és templom lett, mely a szegénység fészkét képviselte a hajdan leghatalmasabb császár, Augusztus palotája romjainál. Az o reformkezdeményezését folytatták többen is a következo században, pl. Cori Szt. Tamás, aki Civitellában (Bellegra) alapított remetekolostort. A pápa parancsára az elöljárói tisztet is vállalnia kellett. Természetfeletti megvilágosításban részesült, ezért tanácsért hozzá fordultak egyszeruek és rangosak, bíborosok, sot maga a pápa is. 64 éves korában lázas betegség ragadta el. Sírja Rómában, az általa épített Szent Bonaventura templomban van. X. Piusz avatta boldoggá.

Szent Ferenc Végrendeletébol:

„Én két kezemmel dolgoztam... és határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon… És akik jöttek hogy elfogadják ezt az életmódot, mindazt, amijük csak volt, a szegényeknek adták. És beérték kívül-belül foltozott habitussal, övvel és alsóruhával. És nem akartunk többet birtokolni... Tanulatlan emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.”

Imádság:

Istenünk, te boldog Bonaventura hitvallódban az evangéliumi tökéletesség csodálatos példáját adtad nekünk, közbenjárására add, hogy igyekezzünk megismerni, ami elotted kedves, és azt késedelem nélkül meg is tegyük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Diodor és Didimosz vértanúk

A szent vértanúk a szíriai Laodiceából származtak. Sok pogányt tanítottak Krisztus hitére, és sokat megkereszteltek közülük. Ezért Laodicea helytartója elé vitték őket, ahol bátran megvallották hitüket. Szörnyű kínzásokat kellett kiállniuk, de nem tagadták meg Krisztust. Inkább a bálványimádás hamisságát leplezték le és a helytartót, aki elhagyva az igaz Istent, a hamis isteneket imádja. A kínzások közt imádkozva adták vissza lelküket Istennek.

Szent Eufrozin atya

Eufrozin atya egyszerű családból származott, de erényei által felülmúlt sok nemesi származású embert. A IX. században élt Palesztinában az ammoreusok vidékén, a Jordán közelében. Egy kolostorban volt szakács. Feladatát úgy látta el, mint aki Istennek szolgál. Az imádság és böjt társai voltak. Türelmét nagyon próbára tették a kellemetlenségek megaláztatások és hasonlók. Amikor szent tettei, Isten kinyilatkoztatása folytán, ismeretesek lettek szerzetes társai előtt, az alázatos Eufrozin, kerülve minden emberi dicsőséget, elhagyta a kolostort és ismeretlen helyre ment. Halálának helye és pontos ideje máig ismeretlen.

Szent la vértanúnő

A szent vértanúnő Perzsiában született. Szapor perzsa király 9.000 keresztény társával együtt őt is elfogatta. Krisztus megvallásáért a csillagjósok fejéhez küldték ítéletre, aki kényszerítette, hogy tagadja meg Krisztust. Nem hallgatott semmiféle hízelgésre, és erős maradt a hitben. Ezért börtönt is kellett szenvednie, kínzásokat is, majd 15 év börtönt. Utána újra kínzások alá vetették, majd fejét vették 362-64 között.

Szent Igor


Szent Jácint


BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR lazarista misszionárius, vértanú

*Puech, 1802. január 6. +Vucsangfu, 1840. szeptember 11.

Jean-Gabriel Perboyre 1802. január 6-án született a dél- franciaországi Mongesty község egy kis tanyáján, mélységesen keresztény lelkületű parasztcsaládban. Jövőjére döntő lett apja testvére, aki Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) lazarista közösségének tagjaként a legnehezebb években is a hit fenntartásán fáradozott, majd a forradalom által feloszlatott kongregáció visszaállítása után a montaubani iskolát vezette. János-Gábor két és fél évig járt ebbe az iskolába, majd érettségi vizsgát tett. Egy népmisszió hatására elhatározta, hogy hithirdető lesz Kínában, ahol 1783-ban a francia lazaristák felváltották a francia jezsuitákat. Szilárd elhatározása legyőzött minden ellenállást, még a nagybátyjáét is. Mivel azonban a forradalom és a háborúk következtében még nem állt fenn rendezett noviciátus, a nagybátyja nyújtotta számára az első bevezetést a szerzeteséletbe. 1820. december 28-án János-Gábor letehette első fogadalmait. Elöljárói Párizsba küldték tanulmányai folytatására. Legnagyobb mintaképei és tanítómesterei voltak: a teológiában Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.), a lelkiéletben Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.), Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és különösen Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.).

Csaknem huszonkét évesen fejezte be János-Gábor teológiai tanulmányait; mivel még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy pappá szenteljék, tanítóként küldték a montdidier-i lazaristák kollégiumába. Két éven át folytatta itt áldásos tevékenységét. Mint később Ozanam[15], tanítványait rendszeresen magával vitte a szegényekhez, betegekhez és foglyokhoz, és gyakorlatilag próbálta őket bevezetni a lazaristák alapítójának szellemébe. 1826. szeptember 23-án végre pappá szentelhették az irgalmas nővérek anyaházának kápolnájában; annál az oltárnál mutatta be első szentmiséjét, amely alá Páli Szent Vince csontjait rejtették a forradalom idején.

János-Gábort felszentelése után kinevezték a dogmatika tanárává Saint- Flour szemináriumába. Spekulatív adottsága, amely már Montdidier-ben is megmutatkozott és mély jámborsága kedveltté tették mint tanárt. Ehhez járult természetes nyitottsága a kor iránt. Bár mindvégig éles ellenzője volt az állami abszolutizmusnak és a gallikanizmusnak, Lamennais[16]-nek és körének eszméit ifjúkori lelkesedéssel fogadta magába. Lamennais római elítélése után azonban magatartása világos volt, és egyértelműen azonosult a Szentszékével. János-Gábor olyan mértékben élvezte elöljárói bizalmát, hogy már a következő évben egy kis szeminárium rektorává nevezték ki. Fiatal és lelkes lazaristákból és világi papokból létrehozott egy pompás élcsapatot, amely nemcsak az akkoriban ismét magasra csapó forradalmi hullámokkal szállt szembe, hanem a fiatalságot is magával ragadta. Bár a rábízott feladatot hűségesen teljesítette, a missziókért, különösen a kínai misszióért való lelkesedése eleven maradt. Munkája annyira megviselte egészségét, hogy az újoncmester könnyebb feladatával bízták meg.

1829-ben Louis (Lajos) testvérét a kínai misszióba rendelték. 1830- ban indult el, de útközben 1831. május 2-án Indonéziában meghalt. Négy kínai útitársát, akiket a franciaországi anyaházban szenteltek pappá, a haldokló azzal vigasztalta, hogy testvére hamarosan megérkezik. János- Gáborban egyre erősebben ébredt fel a vágy, hogy korán elhunyt testvére helyébe lépjen. Úgy tűnt azonban, hogy a háziorvos határozott ellenvéleménye meghiúsítja terveit. Csak amikor az utóbbi megváltoztatta ítéletét, vált szabaddá János-Gábor számára az út Kínába. 1835. március 21-én indult el két kísérőjével Le Havre-ból, s augusztus 29-én érkeztek meg Makaóba. A kínai üldöztetés miatt, amely végül átterjedt a hosszú ideig megkímélt Kantonra is, a francia lazaristák prokurátora, J. B. Torrette Makaó portugál gyarmatra menekült; ott mint franciát nem fogadták éppen szívesen, de legalább megtűrték. Így adódott, hogy az újonnan érkezetteknek csak az éj leple alatt volt tanácsos felkeresni a prokuratúrát, s ott nagy visszavonultságban és rejtettségben éltek. 1835. december 22-én -- megint csak az éjszaka sötétjében -- elhagyhatta a várost, és tengeri úton eljutott Fukien tartományba. A belső-kínai Hupe tartományt jelölték ki missziós területéül. A dzsunkán való utazást nehezítette, hogy mint idegennek a szigorú kínai törvények miatt nappal el kellett rejtőznie. Az utazás Kiangszi tartományon át Hupeig különösen keserves volt: csaknem négy hónapig tartott, részben gyalog, részben kis csónakokban a hajózható folyókon. 1836. július 27-én János-Gábor súlyos betegen érkezett céljához. Csak három nap múlva tudta elkezdeni hittérítő munkáját; hosszú útját és betegsége napjait a kínai nyelv tanulmányozására használta fel.

Felgyógyulása után elöljárója, A. Rameaux a szomszédos Honan tartományba küldte az ott élő mintegy 1.500 keresztény lelki gondozására. Egy éven belül sikerült János-Gábornak felkeresnie az óriási terület valamennyi keresztényét. Eleinte egy kínai testvér kísérte. Felfedeztetés veszélye miatt éjszakánként utaztak, a nappal apostoli munkában, a keresztények oktatásában és a szentségek kiszolgáltatásában telt el. Az egyes közösségek nagysága szerint nyolc- tizennégy napig maradt egy helyen. Az utak és a közlekedési eszközök rossz állapota miatt nehéz apostolság volt ez. Ám társaival együtt minden fáradságot magától értetődően vállalt. A misszió leírásakor így nyilatkozott: ,,... ha bárki is önsanyargatásra és nélkülözésre vágyakozik, itt bőven talál alkalmat arra, hogy kincseket gyűjtsön az ég számára''.

1838 januárjában János-Gábort kinevezték a Hupe tartománybeli Csajuenkov mintegy 2.000 keresztényt számláló közösségének misszionáriusává. Csajuenkov messze a hegyek között feküdt, ezért viszonylag nagy biztonságot jelentett, bár a keresztények nagy területen oszlottak el. János-Gábornak a lelkipásztorkodás különféle területein már volt néhány szerencsés kezdeményezése. Így például amikor Isten igéjének hirdetésébe belevonta híveit, akik a vasár- és ünnepnapok délutánjain párbeszédes formában adták elő a hithirdető által megadott témákat. Hívei szerették, mert megértéssel és jó szívvel volt a szegény hegyilakók iránt. Európaiak és kínaiak egyaránt szívesen keresték fel, hogy a hegyvidék nyugalmában felüdülésre és vigasztalásra leljenek.

1839. szeptember 12-én Mária névnapját különleges ünnepélyességgel ülték meg, mert három európai pap találkozott össze: két lazarista és egy ferences (Rizzolati). Szeptember 15-én jelentették nekik, hogy hamarosan mandarinok és katonák érkeznek. Mivel rövidesen kiderült, hogy ez a népes csapat idegen misszionáriusokat és keresztényeket keres, a misszionáriusok számára nem maradt más hátra, mint a menekülés. A másik két hithirdetőnek már az első napon sikerült jelentős előnyre szert tennie az üldözőkkel szemben. János-Gábor a legközelebbi hitoktatók egyikénél keresett menedéket. Itt egy másik hitoktató árulása folytán már a következő napon letartóztatták, és megkötözve Kucsing fogházába vitték. Megkezdődött csaknem egy évig tartó szakadatlan keresztútja.

A tartomány fővárosában, Vucsangban az elfogott keresztényekkel együtt polgári és katonai bíróság előtt fogták perbe. A keresztények közül sokan elhagyták hitüket. Az állhatatosakat északra, Tatárországba történő száműzetésre ítélték. A hatóságok egész dühe az elgyengült és beteg francia papra összpontosult. Minduntalan visszatértek arra az alapvető kérdésre, hogy megtagadja-e a hitét vagy nem. Ismételten megkérdezték tőle, hogy tudja-e, hol tartózkodik a többi misszionárius. Minden tagadó választ botbüntetéssel toroltak meg. Rizzolati, aki vucsangi rejtekhelyéről figyelemmel kísérte az eseményeket, szégyenkezve közli, hogyan viselt el János-Gábor érte is negyven bambuszütést. Az alkirály, aki magára vállalta a per lefolytatását, nem tudott elérni semmit kegyetlenkedésével, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy kiszabja a halálbüntetést.

Mivel a halálos ítéletet a császárnak meg kellett erősítenie, a foglyot felügyelőire bízták. Hősies állhatatosságával, állandó szelídségével és türelmével sikerült megnyernie ezeknek a hétpróbás és durva embereknek az elismerését. Ezt használta fel Rizzolati, hogy a fogolyról közvetítők révén gondoskodjék. 1840. szeptember 11-én a császár megerősítette a halálos ítéletet. Ugyanazon a napon kivégezték. Már 1843-ban megkapta az Isten tiszteletre méltó szolgája címet, 1889. november 9-én pedig boldoggá avatták. [15] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813--Marseille, 1853): a

világiak szeretetszolgálatának egyik francia úttörője, irodalomtörténész, a Sorbonne tanára. Boldoggá avatása 1954 óta folyamatban van. [16] Lamennais, Hugues-Félicité-Robert (St.-Malo, 1782--Párizs, 1854): pap a modern katolicizmus egyik úttörője. 1804-ben tért meg, írásaival a pápaságot védelmezte, 1830-ban kiadta az első modern katolikus napilapot. Demokrata-liberális nézetei miatt 1836-ban kiközösítették. Hatása egész Európa filozófiájában és teológiájában érezhető volt.

Spinola Boldog Károly     vértanú † 1622


Szent Pafnúciusz     püspök hitvalló † ~ 360


Szent Prótusz és Jácint     vértanúk † ~ 258


Szent Pulchéria     szűz † 453


Alexandriai Teodora anya

Teodora anya születésére nézve alexandriai volt. Férjhez menvén, az ördög ösztönzésére, aki azt sugallta neki, hogy Isten a sötétben elkövetett vétket nem látja, egyik éjjelen házasságtörést követett el egy fiatal emberrel. Vétke után megvilágosodott az értelme. Nagyon megbánta tettét, és nagy bűnbánatot akart tartani. Kolostorba akart vonulni, de sejtette, hogy férje nem engedi. Felkeresett egy női kolostort, ott a főnöknőnek elmondta bűneit, és tanácsot kért tőle további életére. Egy alkalommal, amikor férje nem volt otthon, , levágta haját, férfi ruhába öltözött és éjjel, titokban egy férfi kolostorba kopogtatott be. Kérte felvételét, hogy vezekelhessen bűneiért. A kolostor főnöke gyöngének tartotta a szerzetesi életre, de felvette.

Ott élt ezután Teodora a férfiakkal, férfias külsővel. Testét böjtökkel sanyargatta. Sokat kellett szenvednie a gonoszlélek támadásaitól, aki a test ösztöneivel intézte ellene támadásait. A kolostori fegyelmet hűségesen megtartotta, a reá bízott feladatokat szívesen teljesítette. Mint szigorú életű szerzetes élt Teodor néven a kolostorban, nagy alázatosságban és nehéz munkákkal. A kolostor ügyében járva, férjével kétszer is találkozott, de az nem ismerte fel. Egy alkalommal, amikor szintén feladatát teljesítette, a szomszédos kolostorban szállt meg. Ott tartózkodott egy fiatal lány. Megvádolták Teodort, hogy tisztátalan kapcsolatba került vele. Ezért kolostorának főnöke és tagjai kiűzték őt a kolostorból. Két évig lakott nem messze egy sátorban, tűrve hideget és meleget. Isten rendelése alapján tűrte a megpróbáltatásokat, emberi gyalázkodásokat és szerzetestársainak megvetését. Hét év múlva visszafogadták a kolostorba és külön helyet jeloltek ki számára. Két évig élt még, ugyanott halt meg 490-ben. . Amikor testét a temetésre készítették elő, akkor látták, hogy ki volt valójában Teodor/Teodora. Haláláról férje is értesült. A temetés után a szerzetesek közé lépett és felesége cellájában lakott. Rövid idő múlva ő is az Úrhoz költözött.

45 BOLDOG FERENCES JAPÁN VÉRTANÚ (1622-1628)
A szentté avatott nagaszaki vértanúk vértanúsága (1597) után a misszionáriusok egy ideig még folytathatták tevékenységuket. 1614-ben legalább 300.000 volt a keresztények száma. Az akkor uralkodó Jeyasu császár keresztényellenességét növelték a pogány papok, egyes féltékeny holland protestáns kereskedok, továbbá egyes keresztény tartományurak (daimiók) felkelései. Jeyasu 1613-ban, majd 1614-ben adott ki rendeletet a keresztények üldözésére: a misszionáriusok távozzanak, a templomokat le kell rombolni, s akik nem tagadják meg hitüket, ki kell végezni. Az üldözés, mely mind kegyetlenebbé vált, hasonlóvá lett az elso századok üldözéseihez, sot azokon túl is tett. Ugyanakkor a keresztények hosiessége is emlékeztet az elso keresztény vértanúkra. Több ezer volt a vértanúk száma. Ezek között papok, püspökök, családapák, családanyák gyermekeikkel, idosek és fiatalok, elokelok és egyszeruek adták hosies példáját hithuségüknek. A sok vértanú közül, akik 1617-1632-ig szenvedtek vértanúságot, IX. Piusz pápa 1867-ben 205-öt avatott boldoggá, ezek közt 45 a ferences; 18-an az I. rendhez, 27-en a III. rendhez tartoznak. A 18 ferences közül 10 spanyol, 6 japán, 1 belga és 1 mexikói. Köztük van a spanyol Sotelo Lajos kinevezett püspök is, aki azelott a japán uralkodó követe volt a pápánál és egy európai uralkodónál. A ferences naptárban szept. 10-én Boldog Apollinárisz és 44 társa vértanúk. néven szerepelnek. Apollinárisz atya a japáni misszió vezetoje, komisszáriusa volt. A III. rendi vértanúk közt kiemelkedik Tomachi János, aki négy fiával (7-16 é) halt meg, és a 80 éves Lúcia Freitasz (Fleitesz?), aki 24 keresztény társával máglyahalált szenvedett. Kereszttel a kezében o vezette társait, a litániát énekelve. A lángok közt is társait erosítette és Istent magasztalta. A vértanúk egy része 1622-ben, 1624-ben, a többi 1627-28-ban szenvedett vértanúságot.
„Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és a gyötrelem nem érheti oket... Isten próbára tette és magához méltónak találta oket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta oket égoáldozatul. Látogatásuk idején majd felragyognak..., nemzetek fölött ítélkeznek majd és népeken uralkodnak; s az Úr lesz a királyuk mindörökre.” (Bölcs 3, 1-8.)

Imádság:

Kérünk mindenható Istenünk, hogy Boldog Apollinárisz és vértanú társai példáján felbuzdulva, inkább elszenvedjünk minden bajt, minthogy lelkünk kárt szenvedjen. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Apellesz, Luciusz és Kelemen apostolok

Szent Apellesz apostol Szmirnában volt püspök. Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében így tesz róla említést: „Köszöntsétek Apelleszt, aki helytállt Krisztusért.” (16,11)

Szent Luciusz a szíriai Leodiceának volt püspöke

Róla ezt írta ugyan oda az apostol: „Üdvözölnek titeket munkatársam Tirnoteus, és rokonaim: Luciusz, Jázon meg Szoszipater.” (21.v.)

Szent Kelemen Szardikának volt püspöke. Róla Szent Pál a filippiekhez írt levelében emlékezik meg, ezt írva egy ottani elöljárónak: „…téged is kérlek igaz munkatársa, légy segítségükre azoknak, akik velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében Kelemennel és a többi munkatársammal együtt, akiknek neve fel van jegyezve az élet könyvében. (4,3.)


BOLDOG POSATI APOLLINÁR és társai vértanúk (1792)
A francia forradalom második évében a nemzetgyulés törvényt hozott, melyet a papság polgári alkotmányának neveztek. Rómától független francia egyházat akartak. Elrendelték, hogy a papság tegyen esküt a törvényre, máskülönben mint papok nem muködhetnek. Az eskut a papság nagyobb része nem tette le. Ezeket egyrészt számuzték, másrészt fogságra vetették. 1792. aug. 11-to1 kezdve a hónap végéig kb. 160 papot vittek Párizsban a kármeliták templomába. Szept. elso napjaiban, amikor a porosz csapatok Párizst fenyegették, Párizsban kb. 1400 személyt öltek meg. Ezek közül XI. Pius pápa 1926-ban 191-et avatott boldoggá. A 191 vértanú közül 95-en a börtönné alakított kármelita templomban voltak fogságban, és itt vagy a templom kertjében szenvedtek vértanúságot szept. 2-án. Közülük 3 volt püspök, 67 világi pap és 25 szerzetespap. Szent Ferenc rendjéhez hárman tartoztak:
1. Posati Morel Apollinár kapucinus páter, aki elobb újoncmester volt, majd több évi igehirdetés után Párizsba került a németajkú hívek lelkipásztori gondozására.
2. János Ferenc Burté* minorita atya, és
3. Severin Girault* III. rendi pap, aki Párizsban apácák gyóntatója, több éven át a Szabályozott (Reguláris) III. Rend általános titkára, majd foelöljárója volt. O volt az elso akit karddal, késszúrásokkal halálra sebeztek, amikor a forradalmárok behatoltak a kármeliták kertjébe. Éppen a zsolozsmát imádkozta. Mind a hárman kituntek papi buzgóságukkal, az üldözöttek iránti szeretetükkel, egyházhuségükkel és bátorságukkal, mellyel vállalták hitük megvallásáért a vértanúságot.
A vértanú-aktákból:
„A forradalom feldúlt minden világi és egyházi intézményt s kegyetlenkedett az Egyház és annak szolgái ellen is. Elvetemült emberek megszerezve a hatalmat... igyekeztek kitörölni a keresztény nevet a nemzetbol. Oly magasra csapott a dühük az Egyház szolgái, a fopapok és papok ellen, akik elítélték gonosz törvényeiket és bátran védelmezték a katolikus hitet, hogy úgy tunt, mintha visszatért volna a régi üldözések ideje, és az Egyház, Krisztus szeplotelen jegyese, ismét a vértanúság koronájával kezdett tündökölni.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Apollinárnak és társainak megadtad a vértanúság kegyelmét és dicsoségét. Add, hogy tisztelettel ünnepeljük áldozatukat és utánozzuk az Egyház iránti tökéletes odaadásukat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Freitas Boldog Luca     özvegy vértanú † 1622


Szent Menodóra, Metrodóra és Nimfodóra vértanúnők

A három szent vértanúnő Bithiniában született. Testileg édestestvérek voltak. Lélekben is testvérekké váltak. Mindhárman tisztán akarták magukat megőrizni a világ szennyétől. Testi-lelki tisztaságban akartak találkozni mennyei Vőlegényükkel, Jézussal. Hogy ezt a legkönnyebben elérjék arra határozták el magukat, hogy egy magányos helyre költöznek ki. Szándékukat sikerült megvalósítani, egy magas hegy tetejére költöztek. Új helyükön, a csend és nyugalom világában életüket a böjtölés és imádság töltötte ki. Bár mindenkitől elrejtőzve éltek, Isten Maga tette őket nyilvánossá az emberek előtt. A szent szüzek imáira Isten sok csodás gyógyulást vitt végbe. Mindezek elvitték hírüket. Abban az időben Maximián császár uralkodott, Bithiniát Fronton vezér kormányozta. Mindketten keresztényüldözők voltak.

Mihelyt Fronton hírt hallott a három szentéletű leányról, elfogatta és maga elé vezettette őket. Angyali tisztaságú életük miatt, ragyogó arccal álltak meg előtte. A kínzó, előbb szokásosan hízelgésekkel akarta őket rávenni keresztény hitük megtagadására. A lányok hittel válaszoltak, és mindent semminek tartottak mennyei Vőlegényükhöz képest. A vezér tovább próbálta őket győzködni a bálványáldozatok bemutatására, de a szent szüzek állhatatosan visszautasították. A vezér eztán a kínzásokhoz folyamodott. Előbb a legidősebbet, Menodórát verette 2 órán át. Később folytatták annyira, hogy belső részei kilátszottak. A kínzások alatt, imádság közben adta vissza lelkét Istennek. Négy nap múlva, megmutatta a két leánynak nővérük agyonkínzott holttestét. Bár fájt a szívük érte, de hitükben továbbra is állhatatosak maradtak. Metrodóra testét kifeszítették és úgy kínozták. Két óra múlva visszaadta lelkét Istennek. Nimfodóra, a legkisebb is ugyanilyen kínzásokat szenvedett el. Haláluk után a vezér el akarta máglyán égetni a szent testeket. Az égből hirtelen tűz szállt le és megégette a vezért és a szüzeket kínzó szolgákat. A máglyára pedig eső hullott és kioltotta a tüzet. Az épségben maradt holttesteket a keresztények temették el közös sírban. Ezek 310 körül történtek.


Tolentinói Szent Miklós     áldozópap † 1306


Szent Pulchéria császárnő

Szülei Arkadiosz és Eudoxia császári pár volt. Először anyját, aztán apját vesztette el. Kilenc éves korára teljesen árván maradt még 3 testvérével. Pulchéria, a legidősebb, messze kimagaslott testvérei közül értelmével, éleslátásával és kormányra termettségével. Pár esztendő alatt csaknem az akkori tudományban jártas lett. Ismerte és megtanulta a kormányzás rejtelmeit is.

Tizenöt éves korában a birodalom kormányzását kezébe vette. Sohasem volt a Kelet-Római Birodalomban olyan jólét és boldogság mint akkor. Trónörökös öccsét maga nevelte. Miután feleséget szerzett számára, 421-ben átadta neki a hatalmat. Az ország ügyeinek intézésében azonban továbbra is részt vett. Ellenségeinek sikerült elérniük, hogy a császár többször is száműzetésbe küldte nővérét. Amikor azonban látta, hogy a bajok megnövekedtek, visszahívta testvérét. Az ország érdekében Pulchéria sértődés nélkül visszajött.  Bár bíborban született, de szülei halála után a legszigorúbb fegyelemben élt a palotában. Kormányzása idején is ezt az életmódot folytatta. Nagy tettei közé tartozott hogy a száműzetésben meghalt Aranyszájú Szent János főpap hamvait nagy ünnepélyességgel hazeaozatta. Öccse: Teodoziosz császár halála után (450), a birodalom kormányzása újra rámaradt. Hogy az ország sorsát biztosítsa, Markiánosz szenátorral házasságot kötött. Pulchéria 553-ban fejezte be életét.


Szent Szalviusz     püspök hitvalló † 584


Szent Varipszáv vértanú

Egy elbeszélés szerinte a keresztre feszített Üdvözítő oldalából kifolyt vizet agg Jakab nevű ember egy tökben összegyűjtötte és mint igen szent dolgot magánál őrizte. Hogy az emberek ne tudják meg, hogy a tökben vér van, olajat öntött a tetejére. Az olajjal, számtalan csodás gyógyulást hajtott végre. Jakab halála után ez a szent dolog két pusztában lakó szerzetesre maradt, az ő haláluk után pedig Varipszávra. Krisztus véréhez olajat öntve, ő is számtalan csodás gyógyulást hozott létre. Gonosz emberek irigységből megölték a szerzetest, elvették az ereklyét, de nem találták meg benne azt amit vártak. Ez a II. században törtent.

A III. (efezusi) egyetemes zsinat emléke

A III. egyetemes zsinatot II. Teodosziosz császár uralkodása alatt hívták össze Efezusban, 431-ben. Az összehívás oka Nesztorios, konstantinápolyi pátriárka tévtanítása volt. Ő Jézus Krisztusban két személyt és két természetet (istenit és emberit) tanított. Szűz Máriát csak Krisztusszülőnek tartotta, mivel ő csak az ember-Krisztust szülte. Szent Cirill, alexandriai pátriárka sokat harcolt leveleiben a tévtanító és tévtanítása ellen. Sem ő, sem Celesztin római pápa nem tudta meggyőzni tévtanításáról. A császár azért Efezusba egyetemes zsinatot hívott össze. Kétszáz szentatya vett részt rajta. Nesztoriosz Efezusban volt, de többszörös kérés ellenére sem jelent meg a zsinaton. A zsinat nélküle döntött. Tévtanítását elítélték. Megerősítették az igazhitű tanítást Jézus Krisztus egy személyéről és két természetéről, és Szűz Mária Istenszülői méltóságáról.

Szent Ádám,


Szent Doroteusz     vértanú † 304


BOLDOG OZANAM FRIGYES (Frederik) (1813-1853)

A Szenttéav. Kongr. 1354. évi dekrétuma írja Ozanamról: „Tertii Franciscalis Ordinis ferventissimus fuit filius” Magyarul: „A Ferences III. rendnek igen buzgó fia volt.” Ennek alapján valószínu, hogy ferences III. rendi volt. Milánóban született francia szüloktol. Tanulmányait Lyonban végezte, 20 éves korában Párizsban mint egyetemista több társával szeretetszolgálatot végez a város szegényei között. Megalapítják a Szeretet Konferenciáját (közösséget) Szent Vince példájára és védnöksége alatt. Ebbol no ki a világméretu Szent Vince konferenciák tábora közel egy milliónyi önkéntessel. Ozanamban ifjú korában tudatosult, hogy nemcsak beszélni kell a szeretetrol s az Egyháznak a világhoz szóló küldetésérol, hanem ennek a keresztények, a szegények iránti tényleges elkötelezettségben kell megvalósulnia. II. János Pál így jellemezte Boldog Ozanamot: „Tudós egyetemi tanár, példás férj és családapa a 19. század laikátusának nagy alakja, aki fontos szerepet játszott kora szellemi áramlatainak alakításában. A hit és tudomány harmoniáját hirdette, s fényes cáfolatát adta annak a vádnak, mintha az Egyház nem törodne a szociális követelményekkel.” Szent Ferenchez és rendjéhez szoros és bensoséges szálak fuzték. 1847-ben huzamosabb ideig tartózkodott Assisiben, behatóan foglalkozott a ferences irodalommal. A ferences rendfonök ot a rend konfráterévé avatta, ami a rendhez tartozásnak egy különleges formája. Ezért a rend ot a ferences rendhez tartozónak tekinti. II. János Pál pápa 1997. aug. 22-én avatta boldoggá Párizsban.

II. János Pál boldoggá avatási beszédébol:

„A most élo fiatalok ismerjék fel, hogyha igazán keresztények akarnak maradni, ezen az úton (Boldog Ozanam útján) kell útjukat folytatniuk. Krisztus valamennyiüket nevükön szólítja, és kéri, ismerjék fel: íme, ez az én utam. Aki már a szeretet szemével lát, az lehet igazi vezetoje azoknak a fiataloknak, akik ma példaképet keresnek.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Frigyest kiváló képességekkel áldottad meg, hogy nagyrészt hitetlen századában az értelmiségiek között a hit védoje legyen, miközben a szegények megsegítésére világméretu szervezetet hozott létre. Segíts, hogy hitünket mi is szóval és tettekkel megvalljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Gergóniusz     vértanú † 304


Szent Joakim és Anna istenősök

Mária szülei: Szent Joakim és Anna Názáretben éltek. Joakim Juda törzs származott és Dávid király családjából. Anna Lévi törzsének és Áron főpap családjának volt leszármazottja. Bár ilyen fényes ősöktől származtak, ez az ő idejükben már nem jelentett semmi kiváltságot számukra. Mint egyszerű emberek éltek a többiek között.

Az emberek előtt ugyan keveseknek látszottak, de Isten szemében nagyonis ismeretesek voltak. Isten szavának ismerete gazdagította lelküket. Lelki gazdagságuk mellett anyagi gazdagságnak is örvendhettek. Erényekkel ékes életüket Isten parancsainak teljesítésében élték. Ünnepnapokon Isten templomának fenntartására és a szegények táplálására különítettek el egy-egy részt vagyonukból. Isten előtt kedves házasságban éltek. Házasságukat azonban az tette szomorúvá, hogy gyermek nélkül öregedtek meg. Abban a korban ezt az emberek nagy szégyennek tartották. Isten büntetését is látták benne. Isten akaratából mégis leánygyermekük született, hogy e születésben Isten ereje nyilvánuljon meg. Ebben a születésben valóban nem a Természet ereje tevékenykedett, hanem az Istené. Le tudta győzni a Természet törvényét, és le tudta oldozni a magtalanság kötelékét. „Így gyümölcstelen és kiszáradt szülőktől, mintegy megöntözött nőtt számunkra a dicsőséges gyümölcs: a tisztaságos szűz. A gyümölcstelenség kötelékei feloldódtak, az imádság reménységen felül gyümölcshozóvá vált, a gyermektelen gyermeket szült, a gyermeknélküli boldog anyává lett”, mondja róluk krétai Szent András.

A hároméves Mária templomba vezetése után, Joakim néhány évre, 80 éves korában meghalt. Az özvegy Anna Jeruzsálembe költözött, hogy leánya közelében élhessen. Két év múlva, 79 éves korában ő is Istenhez költözött. Egyházunk istenősöknek nevezi őket. Leányuktól Máriától született az unoka: az Istenember.

Szent Péter     vértanú † 304


CLAVER SZENT PÉTER jezsuita misszionárius

*Verdú, 1580. június 25. +Cartagena, 1654. szeptember 8.

Juan Pedro Claver 1580-ban született. Szülei egyszerű és jóravaló, mélyen vallásos parasztok voltak. 1593-ban meghalt az anyja, s ő röviddel ezután megkezdte teológiai tanulmányait. Az első bevezetéseket a tudós vichi püspöktől, Pedro Jaimétől kapta; ő adta fel aztán neki a tonzúrát is. Ezt követően a barcelonai egyetemen tanult, majd 1602. augusztus 7-én felvételét kérte a Jézus Társaságba. Tarragonai noviciátusa után 1604. augusztus 8-án tette le fogadalmát. Elöljárói elismerték értelmességét, az átlagot meghaladó ítélőképességét s kiemelkedő jámborságát és felebaráti szeretetét. 1605-ben tanulmányai folytatására Mallorcába küldték. Ez az idő iránymutató lett egész további életére. Itt, a pálmai Montesión jezsuita kollégiumában ismerte meg a fiatalember Rodriguez Szent Alfonzot (1531--1617), a rendház kapusát. A nyolcvanéves szerzetes példájából tanulta meg a legnagyobb hősiességet kívánó szentség kemény és szeretettől áthatott útját.

Amikor Péter huszonnyolc évesen ismét Tarragonába érkezett, engedélyt kért arra, hogy a Nuevo Reino de Tierra Firmébe (Új-Granada egy része a mai Kolumbia északi táján) mehessen. Barcelonában befejezte teológiai tanulmányait, majd Sevillából 1610. április 15-én elindult Amerikába, ahonnan aztán nem is tért vissza többé.

Pedro Claver egy volt a sok misszionárius között. Megjelenése azonban különleges jelentőségűvé vált hősies alázatossága, felebaráti szeretete és ama cél által, amelyet ez a misszió tűzött maga elé: hogy az Evangéliumot hirdesse a néger rabszolgák között.

Annak idején Bartolomé de Las Casas (1474--1566) domonkos atya javasolta, hogy az indiókat mentesítsék a munkavégzés alól, és néger rabszolgákkal pótolják őket. Francisco Ximénez de Cisneros (1436--1517) bíboros támogatta ezt az elképzelést, a spanyol korona pedig hozzákezdett, hogy néger rabszolgákat küldjön Amerikába az indiók pótlására.

Akadt egy férfi, Alonso de Sandoval atya, aki az lett a feketék számára, ami Las Casas volt az indióknak. Bár neve csaknem ismeretlen maradt, az egyháztörténet első apostolainak egyike volt, akinek eljutott a tudatába a feketék rabszolgává tételének semmivel sem menthető igazságtalansága. Neki köszönhető a cartagenai feketék közti apostolság kezdete. Sevilla érseke, Don Pedro Castro y Quińones, akihez Claver Péter gyermeki engedelmességgel kötődött, gondoskodott ennek az apostolkodásnak a kiépítéséről.

Rodriguez Alfonz testvér alázatosságától befolyásolva Péter ismételten elutasította a papságot, de a munkatársat kereső Sandoval rábeszélésére 1616-ban mégis kérte a szentelést. A jezsuiták generálisa, Muzio Vitelleschi (1563--1645) ezt írta neki akkor: ,,A négerek lelki segítéséért és oktatásáért vállalt gond... olyan feladat, amelyet nagyra becsülök és nagyon dicséretesnek tekintek''.

Gazdag lelki előkészületek után, amelyben a készség és a szemlélődés hősies alázattal párosult, feltétlen engedelmességben az Egyház iránt és Sandoval tapasztalt vezetésével fogott hozzá Claver Péter új apostolságához. Az első naptól kezdve olyan fenntartás nélkül adta át magát munkájának, hogy barátai csak csodálkozni tudtak, a színesbőrűek pedig tisztelettel vették körül. A néger rabszolgák fogadására szolgáló nagy amerikai kikötő Cartagena volt. Senki sem gondolt ezeknek az embereknek a nyomorúságára, betegségére, rémes haldoklására és megaláztatására, akiket a szülőföldjükön összefogdostak és szabad emberekből dolgozó állatokká tettek.

Péter egy kis cellát választott magának a jezsuita kollégium kapuja mellett, hogy minden odaérkező színesbőrűnek a rendelkezésére állhasson. Volt itt dohány, datolya, cukor és ezer más, amit a négerek szerettek. ,,Claver atyának voltaképpen négernek kell lennie, mert egy fehér sohasem szeretett volna minket ennyire'' -- mondták a cartagenai négerek.

Amikor egy galeone (ennek a kornak gyors mélytengeri hajója) felbukkant a láthatáron, Cartagena egész kikötője megelevenedett. A kikötéskor már hallatszott a jellegzetes lárma: jajgatás, kiabálás, tompa, fájdalmas és szomorú hangzavar... Az egész kikötőben csak egy vagy két ember akadt, aki arra gondolt, hogy ezek a betegségtől és kimerültségtől elcsigázott emberek Isten gyermekei és valójában szabad emberek: Claver Péter és Sandoval, aki 1622-től kezdve egyedül Péterre hagyta ezt a munkát. ,,Tegnap -- írta Péter --, május 30-án, Szentháromság ünnepén kikötött egy nagy hajó... Azonnal odasiettünk, két hátaskosarunkat megtöltve naranccsal, citrommal és dohánnyal... Még mielőtt a hajó kikötött volna, már a betegek mellett voltunk... Cseréptörmeléken és téglákon feküdtek: ezeket használták fekhelyül; teljesen meztelenek voltak, egy szál ruha nélkül... Utat törtünk a többiek tömegén át, és a betegeket két csoportba gyűjtöttük: az egyik mellé a társam szegődött, a másikhoz én... ,, Még mielőtt az érkező, rabszolgákkal megrakott hajók lehorgonyoztak volna, tudta, hogy melyik népből valók az érkezett színesbőrűek, és ennek megfelelően oktatta ki a tolmácsait. Ők voltak ,,a jobb keze''. Claver Péter keresztelési jegyzéket vezetett. 30.000-nél több keresztséget szolgáltatott ki. Minden megkeresztelt rabszolga kapott egy érmet, s a nyakában hordta, hogy felismerjék keresztény voltát. Ebben az időben -- 1620 körül -- fogadta meg Péter, hogy a rabszolgák örökös rabszolgája lesz: ,,Petrus Claver, Aethiopum semper servus.'' Harmincnégy évet töltött az életéből a cartagenai kikötő körzetében.

Amennyire csak lehetett, figyelemmel kísérte védencei sorsát, és gondoskodott arról, hogy hitoktatásuk folytatódjék. Ennek a férfinak az alakja, aki maga a legnagyobb szegénységben élt, kitörölhetetlenül belevésődött az odaérkező feketék mindegyikébe.

Mindezeken kívül törődött a foglyokkal és az inkvizíció foglyaival is. Egészen különleges módon szentelte magát azoknak, akik eretnekségbe estek, vagy az iszlám hívei lettek.

Élete vége felé alig aludt, vezeklő gyakorlatokat végzett vagy szemlélődött. Misztikus volt, de egyben a feketék apostola lett. Hetvenévesen sem csökkent nagy tettereje; mindig kész volt a határozott beavatkozásra s a nehézségek gyors megoldására. 1651-ben betegeskedni kezdett; le kellett mondania apostoli tevékenységéről. Amikor bénultan és fájdalmak között feküdt, önmagát és szenvedését áldozatul ajánlotta fel fekete testvéreiért.

1654. szeptember 7-én végigfutott a hír a városon, hogy haldoklik a szent. Hatalmas embertömeg gyűlt a halálos ágya köré: szerzetesek és szerzetesnők, a püspök, gazdagok és szegények, rabszolgák és gyermekek. 1654. szeptember 8-án halt meg Claver Péter.

1850. július 20-án avatták boldoggá, 1888. január 15-én -- tanítójával, Alonso Rodriguezzel együtt -- XIII. Leó pápa szentté avatta. 1896. július 7-én pedig ugyanez a pápa az egész néger misszió védőszentjévé tette.

Szent Szeverián vértanú

Szent Szeverián nemes családból született Szebasztéban. A város helytartója a pogány Agricola volt. A keresztényeket üldözte, alatta szenvedett vértanúságot a 40 szent vértanú. (L. márc. 9.) Szeverián keresztény volt. Gyakran megfordult a börtönben, hogy a vértanúságra készülőket hitükért végső kitartásra is buzdítsa.

A 40 katona vértanú után Szeveriánt feljelentették a helytartó előtt, hogy keresztény. Ő meg sem várta, hogy a katonák eljöjjenek érte. Maga jelent meg a helytartó előtt és kereszténynek vallotta magát. A helytartó hízelgésekkel és ígéretekkel akarta őt megtörni hitében. A vértanú hajlíthatatlan maradt. Ezért a helytartó parancsára szörnyű kínzások alá vetették. Ereit vagdalták, sebesítették, testét vaskörmökkel szaggatták, a börtönben éhséggel és szomjúsággal kínozták. Végül, testét összekötözve kifüggesztették a város falaira, nyakába és lábára egy-egy követ kötve. Így halt meg 320-ban. Halála után a keresztények eljöttek, és tisztelettel eltemették testét. Sírjánál sok csoda történt.

Szent Teofán böjtölő és hitvalló

Teofán szülei pogányok voltak és pogány isteneiket imádták. Teofán fiatal korában ismerte meg a keresztény hitet. Isten angyala vezette el őt Diabisz hegyére, és átadta őt egy böjtölő atyának, aki már 75 éve élt szerzetesi életet. Az atya tanította növendékét a szerzeteséletre és a szent könyvek olvasására. Mindkettőjüket angyal táplálta. Öt év múlva az atya meghalt. Teofán 28 éven át élt barlangjában, folytatva böjtölő életét. Később, az angyal szavára elment messzebbre és hirdette az evangéliumot. Kár, Karin és Numerián királyok elfogták és megkínozták. 100 ütést kapott mellére, és más kínzásokban is részesült. Amikor kínzói látták, hogy sok csodát tesz, az emberek nagy számban jönnek hozzá a keresztségért, elszégyellték magukat és csendben elengedték a szentet. Teofán, barlangjába visszatérve még 17 évet élt szigorú böjtben. 300 körül halt meg szent halállal.