Szent Fotiosz és Anikétász vértanúk

Anicét vértanú Nikomédiában volt egy sereg katona vezére. Amikor kitört Dioklécián császár keresztényüldözése, Anicét bátran elment a császárhoz, kereszténynek vallotta magát, megrótta a császárt a bálványok tisztelete miatt, és hogy ártatlan keresztény embereknek ontja ki vérét. A haragvó császár megverette, úgy, hogy kilátszottak csontjai. Azután a vadállatok elé dobatta, de azok nem nyúltak hozzá, ő eközben imádkozott. Imádsága alatt földrengés támadt, a bálványtemplom, és a város falainak egy része sok pogányt megölve leomlott. A császár ezek után megparancsolta, hogy fejezzék le a vértanút. A hóhér, aki kihúzta kardját, érzéketlenül földre esett. Ezután próbálták Anicétot égetni, de a tűz kialudt, beledobták olajba, de az meghűlt. Ekkor Anicét unokaöccse Fotiosz üdvözölte őt, és bátran megszégyenítette a császárt. Akkor Fotioszt megkötözték, a hóhér feléje emelte kardját, de a hóhért ölte az meg. Eközben nagy kemencét építettek, hogy abba dobják a vértanúkat. Elsőnek Fotiosz és Anicét mentek bele, utána több más keresztény is. Imádsággal az ajkukon mindnyájan meghaltak 306 körül.

Szent Hilariusz (Hilária),     † 366           


SZENT JONES* JÁNOS és SZENT WALL* JÁNOS vértanúk

Angliában VIII. Henrik után törvénytelen leánya, I. Erzsébet királyno alatt (1558-1603) szigorú törvények sújtották a katolikusokat: Felségsértés vádja érte azt, aki papi szolgálatot végzett vagy aki ilyet elfogadott vagy aki papoknak szállást adott. Emiatt kb. 124 pap és 61 laikus szenvedett vértanúságot hitéért.

Ezek között van Szent Jones János, aki Grenwich*-ben lett ferences, szerzetesi neve: Gottfrid. Hamarosan számkivetésbe kellett mennie. Egy ideig Franciaországban, majd Rómában élt, de 1592-ben titokban visszatért Angliába, hogy katolikus honfitársainak segítségére legyen. 1596-ban felfedezték kilétét s bebörtönözték. Kétévi fogság után ítélték halálra, felségsértés vádjával. O elismerte, hogy mint katolikus pap a lelkek üdvéért tevékenykedett s örömmel vállalta a vértanúhalált. 1598. júl. 22-én halt meg, felakasztották. XI. Piusz avatta boldoggá, majd XII. Piusz szentté.

Szent Wall János 1620-ban született Angliában, de Rómában tanult és itt szentelték pappá. Szerzetesi neve: Szent Annáról nev. Joachim volt. 1655-ben újra angol földre lépett és húsz évig tudott honfitársai között titokban mint pap muködni. 1678-ban, II. Károly király alatt újabb katolikusüldözés tört ki. Akkor elfogták s bebörtönözték. Halálra ítélték. Halála elott megjövendölte, hogy ez az utolsó üldözés, melyet megélnek az angol katolikusok. „Remélem - mondta -, Isten megadja mindenkinek a kegyelmet, s nekem is, hogy mindvégig kitartsanak. Isten akarata teljesüljön a földön és a mennyben is, ahova kísérjen az O kegyelme.” Ot is felakasztották 1679. aug. 22-én. XI. Piusz 1929-ben boldoggá, VI. Pál 1970-ben szentté avatta oket. Egyébként XI. Piusz 137 angol vértanút avatott boldoggá II. János Pál pedig 1987-ben újabb 85-öt. Ezek közt öt ferences pap vértanú van:

1. John Woodcock (+1646-ban), felakasztották, kegyetlenül megkínozták;

2. Thomas Bullaker (+1642-ben), felakasztották, élve kibelezték, lefejezték Londonban;

3. Henry Heath (+1643), Londonban felakasztották;

4. Arthur Bell (+1643), Londonban felakasztották;

5. Charles Mechen (+1679), Ruthinben felakasztották.

Szent Wall János szavai:

„Aki helyesen gondolkodik a földi dolgokról, elonybe helyezi a börtönt a palotával szemben, és a hit miatti bebörtönzést jobban becsüli, mint a szabadságot. Mindenesetre boldog vagyok, csak az Úr kegyelmet adjon és a hívek imája kísérjen.”

Imádság:

Istenünk, te boldog vértanúidat a katolikus hit kiváló védoivé tetted. Közbenjárásukra kérünk, hogy azok a népek, akiket szintén kereszténynek neveznek, az igaz hit egységére jussanak. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

AVIANOI Boldog MÁRK kapucinus (1631-1699)

17 éves korában lép be a kapucinus rendbe a velencei rendtartományban. 24 éves korában pappá szentelik ugyan, de az igehirdetésre és gyóntatásra nem kap engedélyt, csak 11 év múlva, miután a teológiát sikeresen elvégezte. A hosszú várakozás (próbatétel) után nagy erovel lát az igehirdetéshez. Az emberek életének megjobbítása és a vallásosság elmélyítése terén nagy eredményeket ér el. Többször megismétlodik a Schio-i eset: a beszéd végén sírt a hallgatóság, az emberek mellüket verve könyörögtek Isten irgalmáért. 1676- ban Páduában a 13 éve ágyban fekvo Vicenza novér Márk atya áldására gyorsan meggyógyul. Ettol kezdve áldása sokszor bizonyul csodás erejunek. Velencei missziójáról a házfonök azt írja: „Ha Márk atya beszél és áldást ad, tömve a templom. Ha a városban jár, vagy egy házba betér, körülözönlik a segélykérok. Két hét alatt mozgásba jött egész Velence.” De Márk atya a lényegesre törekszik. Többre tartja az emberek megtérését, mint a gyógyulását. A szentségek (gyónás, áldozás) feltétele annak, hogy valaki méltó legyen a gyógyulás elnyerésére. Sokszor beszél a bun súlyosságáról (errol könyvecskét is ír), hasonlóképpen a tökéletes bánatról. (Az inkvizíció azonban gyanúsnak tartja a dolgokat. Megtiltják Márk atyának, hogy nyilvánosan áldást adjon. A tilalom nem sokáig marad érvényben, mert maguk az orvosok veszik az atyát védelmükbe, igazolva, hogy a gyógyulások természetes okokkal nem magyarázhatók.) A törökveszély árnyékában missziókat tart Észak-Olaszországban, Dél- Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Svájcban. (Franciaországból a Napkirály, XIV. Lajos kitiltja, mert Márk atya muködése számára nemkívánatos.) Mikor a török sereg már Bécshez közeledik, XI. Ince pápa ot bízza meg, hogy szövetségbe tömörítse a keresztény uralkodókat. Ez sikerül is. I. Lipót császár, Sobjeski János lengyel király, a bajor és környékbeli hercegek mintegy 60 ezres serege 1683. szept. 12-én Bécs mellett dönto gyozelmet arat a túleroben lévo (200 ezres) török sereg fölött. A következo években felszabadítják Budát (1686), majd csaknem az egész országot (1699). Mindebben elvitathatatlan érdeme van Avianoi Márk atyának. Bécsben halt meg szentség hírében 1699. aug. 13-án. Ott is van eltemetve a kapucinusok kriptájában. Boldoggá avatási eljárása 1912-ben kezdodött el, s 2002-ben fejezodött be. A tökéletes bánat. (A gyónás alkalmával vagy életveszély esetén kell felindítani.) Teljes szívembol bánom minden bunömet, mert azokkal jó és szeretetreméltó Istenemet megbántottam. Erosen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bunre vezeto alkalmakat elkerülöm.

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku Márk atyát néped javára sokféle karizmával tuntetted ki s a kereszténység eros védelmezojévé tetted; segíts minket, hogy lelkünk javát és felebarátaink megsegítését mindig tevékenyen szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Pamfil és Kapiton vértanúk

Krisztus hitének megvallásáért karddal lefejezve nyerték el a vértanúságot. Haláluk ideje nem ismert.

Szent Porkáriusz és ötszáz társa     vértanúk, † ~ 732


Szent Sándor felszentelt vértanú

Sándor vértanú Kománé városában élt Neocezáreában. Először mint egyszerű szénégető élt, ezzel a foglalkozással szerezte meg kenyerét. Fekete alakja és egyszerű ruházata miatt egyszerű, tudatlan embernek tartották. Pedig nem így volt. A munkák szünetében talált magának időt, hogy művelje és gazdagítsa elméjét hasznos elfoglaltságokkal és a Szentírás olvasásával. Szíve tisztaságával felülmúlt mindenkit. Püspökük halála után a város lakói kérték csodatevő szent Gergely püspököt, hogy adjon nekik új püspököt. Sok, látszólag rátermett embert ajánlottak Gergelynek, de ő isteni utasításra várt. A város lakói azt mondták, hogy ha nem figyel rájuk, akkor a szénégető Sándort teszik püspökké. Gergely látni akarta őt, de az emberek kinevették. Gergely titokban kikérdezte Sándort és miután megmosdott és illő ruhába öltözködött, és mindenki meggyőződött okosságáról, Isten akaratát látva benne egyhangúlag választották meg püspökké. Ő mint püspök teljesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Buzgón jótéteményekkel, szelíden és fáradhatatlan munkássággal kormányozta Isten szellemi nyáját. Dioklécián császár üldözése alatt vértanúsággal pecsételte meg hitét.

Szent Euplusz vértanú

Euplusz a szicíliai Katána városában volt az egyház diakónusa, Hivatásánál fogva félelem nélkül hirdette ez evangéliumot az emberek között. Maga köré gyűjtötte őket, és úgy tanította Krisztus hitére, A hit erejével még a bálványtemplomokat is le tudta rombolni. A kereszténység ellenségei elfogták őt egy házban, ahol éppen az evangéliumot olvasta másoknak. Abban a reményben vitték a helytartó elé, hogy a kínzások megingatják a diakónus állhatatosságát. Fára függesztették, vaskampókkal szaggatták testét, de ő mindezek között Istenhez fordulva imádkozott és tűrt. Utána börtönbe vitték, ott éheztették és szomjúsággal gyötörték és végül halálra ítélték. A lefejezés előtt időt kért az imádságra. A vesztőhelyen elővette az evangéliumot és Jézus csodáiról olvasott belőle. Lefejezés által nyerte el a vértanúságot 304-ben, augusztus 11-én.

Boldog Vernahegyi János     hitvalló, † 1322           


SZENT KLÁRA szűz, rendalapító (1193-1253)

*Assisi, 1193/94. január 20. vagy július 16. +San Damiano-kolostor, 1253. augusztus 11.

Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. Családja, amely az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott, természetesen az összecsapások középpontjába került. A polgárok egyre türelmetlenebbül követelték jogaikat, s végül, 1198-ban megostromolták, bevették és le is rombolták a város felett épült Rocca Maggiorét, amely az arisztokrácia hatalmának szimbóluma volt. 1202-ben háború tört ki Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a polgároktól.

Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.

A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek.

Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez, sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívő szava eljutott hozzá. A régebbi legenda elmondja: ,,Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.''

Mindezekből egyértelműen következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre bízták a dolgot, aki meghívta, hogy Ő majd megmutatja a folytatás útját is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap -- 1211. március 18-án -- ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, ezért, miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárul kolostorba vonulásához.

Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét.

Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól --, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát.

Mikor a rokonok elmentek, az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a húga, Ágnes, hogy ő is apáca akar lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo nagybácsi elvesztette a türelmét. Elküldött egy csoport férfit, hogy erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de Klára imádsága erősebbnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén útjukra bocsátották a ,,szökevényeket''. Ferenc ekkor úgy határozott, hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.

Klára haláláig a kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent Ágneshez írt levelében: ,,Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!''

De ezért a szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi rendeknél ugyanis általános volt, hogy a szerzetesek és apácák személy szerint lemondtak minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt ingatlan vagyona, amiből a szerzetesi közösségek ellátását tervszerűen biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell. Ahhoz pedig, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen.

Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus 9-én, Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a kezébe tették, és úgy helyezték sírba.

Nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.

1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá.

IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: ,,Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.''

A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: ,,Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára.'' E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.

Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-re. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Kláráról, aki volt annyira bátor, hogy Szent Ferenc szavára teljesen megtérjen a szegény Krisztus követésére, majd egy új női rend alapítója lett, amelyet róla később a klarisszák rendjének neveztek, a saját levelei és Szent Ferenc életrajzírói tudósítanak.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból -- tizennyolc éves volt, és jelentőségteljesen a ház kiskapuján távozott, amelyen át a halottakat szokták kivinni --, a felháborodott rokonok a kolostorába siettek, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogyan tudott ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magán kívül volt a haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen -- mondja a legenda -- Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket, hogy felhagynak zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és dolguk végezetlenül tértek haza.

Amikor évekkel korábban Ferenc helyreállította az összedűlőfélben lévő San Damiano-templomocskát, így hívta segítségül a környéken dolgozó parasztokat: ,,Gyertek és segítsétek felépíteni a San Damianót, mert itt egykor apácák fognak élni, akiknek szent élete örömére szolgál majd a mennyei Atyának és a szent Egyháznak egyaránt.'' Ide hozta a két nővért, és hamarosan több Istennek szentelt szűz is csatlakozott hozzájuk. A nép pedig, találóan, Damianói Szegény Nővéreknek nevezte el őket.

A Klára körül élő nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól. Egy alkalommal -- ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő rossz aratása miatt éhínség támadt -- a nővéreknek mindössze egy kenyere volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette, megáldotta és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A laikus testvér, aki jött, hogy elinduljon a városba olajat koldulni a nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig bosszankodva mondta: ,,Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a korsó tele van olajjal!''

Amikor évekkel később a pápa mégis rá akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába -- így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől --, Klára első megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt: ,,Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem Krisztus követése alól!''

E szegénység szellemében válaszolt Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván, hogy egy apácakolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért állított melléjük, hogy számukra kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a klauzúrát. Ezt mondta: ,,Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják tőlünk a lelki táplálékot.'' Ez a szó Rómáig elhatott, és a pápa elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját.

Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak.

Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: ,,Menj föl, és mondd meg Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt, hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni, és megvigasztalom őket.'' És valóban: a temetési menet, amely a Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitérőt tett és érintette a San Damiano-kolostort is. ,,Az ablak elől, amelyen át a nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karjukra vették és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és leányai láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk ebben a világban.''

Egy másik történet mutatja, hogy mennyire becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot. Egyszer egy teológiai doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer csak Egyed testvér fölkiáltott: ,,Hallgass, most én akarok prédikálni!'' A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást, mondta a tudós teológusnak: ,,Most pedig, testvér, fejezd be a prédikációdat!'' -- és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen örült és azt mondta: ,,Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya, aki egyszer azt mondta nekem: ťAzt szeretném, ha összes paptestvéreim olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.Ť Mondom nektek, testvérek -- zárta le a dolgot Klára --, ez a tudós jobban épülésemre szolgált, mint ha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.''

1240-ben, amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a bátorságát. Imádságban így könyörgött: ,,Uram, óvd meg a te szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!'' Akkor egy fiú hangja szólalt meg: ,,Mindig megőrizlek titeket!'' Klára megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt, ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.

Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: ,,Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra.'' És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: ,,Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!'' És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik kísérője ékes köpenyt borít a vállára.

Imádság:

Istenünk, te Szent Klárát irgalmasan a szegénység szeretetére vezetted, közbenjárására add meg nekünk, hogy a lelki szegénységben Krisztust kövessük, és szent színed látására jussunk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

    Boldogok a szegények…

Szent Tibor (Tiburciusz)     vértanú, † ~304           


Szent Zsuzsanna és vértanútársai

Zsuzsanna egy római áldozópap egyetlen leánya volt, akit a keresztény hitben és jámborságban neveltek szülei. Világi tudományokban jártas lévén képzett leány volt. Ezenkívül kitűnt testi szépségével és tisztaságával is. Erős hittel és Krisztus iránt nagy szeretettel rendelkezett. Visszautasította a házasságot Galeriussal a későbbi császárral. Dioklécián, hogy megváltoztassa elhatározását, udvarába vitte és feleségének Szerénának gondjaira bízta. Szeréna titokban keresztény volt. Örült Zsuzsanna erős elhatározásának. Megtudván a császár, hogy Zsuzsanna keresztény, először tisztaságát akarta elvétetni fia által, majd megkínoztatta, és atyja házában lefejeztette. Szülei és testvére Cajus pápa szintén vértanúhalált haltak utána. Szent Klaudiusz, Zsuzsanna nagybátyja, feleségével és két fiával együtt kereszténnyé lévén, vagyonából segítette az üldözött keresztényeket. Testvére Maxim követte példáját. Mindnyájukat börtönbe zárták Osztiában, utána elégették őket. Ezek 295-ben, vagy 296-ban történtek.

Szent Blanka     özvegy, † 1252           


Szent Filoména


SZENT LŐRINC
+Róma, 258.
Szent Lőrinc vértanú diákonus a legnagyobb tisztelettel körülvett szentek közé tartozik. A szentmise római kánonjában is helyet kapott, s a régi római naptárban kiemelt ünnep volt vértanúságának napja. Életéről azonban semmi, haláláról is csak néhány megbízható történeti adat maradt ránk.

Szent Ciprián karthagói püspök a nyolcvanadik levelében beszél Sixtus pápa és négy diákonusának vértanúságáról, de Lőrincről nem mond semmit. A későbbi hagyomány a pápa fődiákonusát látja benne, aki néhány nappal Sixtus pápa után csodálatos győzelmet aratott az üldözők felett. E későbbi hagyomány legnevesebb tanúja Szent Ambrus, aki ezeket mondja: ,,Amikor Lőrinc látta, hogy a püspökét halálba viszik, sírni kezdett. Nem azért, mintha sajnálta vagy féltette volna, hanem mert ő nem kísérhette a vértanúságba. Ezért így szólt hozzá: ťAtyám, hová mégy a fiad nélkül? Szent püspököm, hová sietsz a diákonusod nélkül? Az áldozatot soha nem mutattad be nélkülem! Valami kivetnivalót találsz bennem? Méltatlannak tartasz arra, hogy magaddal vigyél? Vizsgálj csak meg, hogy mindig hűségesen szolgáltalak! Szolgádra rábíztad Krisztus vérét, és most meg akarod tagadni tőle, hogy a te véredben is része legyen? Vigyázz, nehogy szó érje a bátorságodat, hiszen elutasítottad tanítványodat, s ez a mesternek nem válik dicsőségére! A nagy férfiak tanítványaik harcában legalább úgy győztek, mint a sajátjukéban. Így ajánlotta fel a fiát áldozatul Ábrahám, s így bocsátotta maga előtt a vértanúságba Péter Istvánt...Ť -- Akkor Sixtus pápa így válaszolt: ťNem, fiam, nem mellőzlek, és nem is hagylak magadra. Előtted keményebb küzdelem áll. Én, az öreg, a könnyebb harc útját járom, reád azonban, aki fiatalabb vagy, dicsőbb győzelem vár a zsarnok felett. Hamarosan jössz majd utánam, hagyd abba a sírást! Három nap múlva követni fogsz. Ez az idő méltányos a pap és a diákonus között. Nem illik, hogy a mester oldalán harcolj, mintha segítségre szorulnál. Miért akarsz az én testi halálomban részesedni? Rád hagyom teljes örökségemet. Miért vágyódsz testi jelenlétem után? A gyenge tanítványok megelőzik mesterüket, az erősek a nyomában járnak. Mesterük nélkül győznek már, mert nincs többé szükségük a tanításra. Ezért hagyta maga után Illés Elizeust. Most rád hagyom, hogy kövess engem a férfias erényekben...Ť'' (De officiis I. 41.)

Szent Ambrus ezt nem maga költötte, hanem az átvett hagyományt öntötte formába. Lőrinc pedig ebben a hagyományban a rómaiak által annyira becsült férfias erények megtestesítője lett, aki az erőszakos haláltól sem riadt vissza, és erősebbnek bizonyult a halálnál. Ez mutatkozik meg Lőrinc halálában, ahogyan Ambrus elbeszéli: rostélyon égették meg, és a lángok között így szólt a hóhérhoz: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!''

A forrást azonban, amelyből Ambrus ezt a hagyományt merítette, nem ismerjük. S mindaz, ami ezen kívül mint épületes történet kialakult a szent vértanúról, már jámbor hozzáadás a történeti maghoz. Annyi azonban kétségtelen, hogy Lőrinc diákonus kapcsolatban állt Sixtus pápával, és vértanúságuk közvetlen egymás után történt. Az is beleillik a történeti összefüggésbe, hogy Lőrinctől az Egyház kincseinek kiadását követelik, hiszen Valerianus és pénzügyminisztere szemet vetett az Egyház vagyonára.

Szent Lőrinc életrajzához a 4. század vége után újabb elemek adódtak. Így például tudni vélik, hogy Lőrinc Hispániából származott, és Sixtus pápa akkor ismerte meg, amikor egy toledói zsinaton részt véve Hispániában járt. Ő vitte magával Rómába. Ezzel az adattal az a nehézség, hogy az első toledói zsinat 589-ben volt. De ennek ellenére a legenda állítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lőrinc tisztelete elterjedjen Hispániában.

Egy másik hagyomány ezzel szemben nagyon fontos történeti adatokat őriz. Egészen a 4. század elejéig követni lehet visszafelé azt, hogy Rómában Lőrinc ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték. E helyen már Nagy Konstantin bazilikát építtetett, és a templom hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. S ezt a két adatot -- halála dátumát és a vértanúság helyét -- mint megbízható történeti adatot kell elfogadnunk. A részleteket közlő, párbeszédekkel gazdagított legenda pedig azt a szeretetteljes tiszteletet fejezi ki, amellyel a római egyház egykori diákonusát vette körül.

Tagadhatatlan, hogy Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért tisztelete nagyon fellendült német földön. Spanyolországban pedig, hivatkozva állítólagos hispániai származására, valóságos nemzeti szentnek tekintik. Erre a tiszteletre az is hatással volt, hogy a művészek nagyon gyakran ábrázolták együtt a két vértanú diákonust: Lőrincet és Vincét (lásd január 22-én). Amikor II. Fülöp 1563--1584 között az Escorialt, királyi palotáját építtette, az épület tervében is kifejezésre juttatta Lőrinc iránti tiszteletét. A palotával engesztelést akart nyújtani egy elpusztult Lőrinc-templomért, és az 1557. augusztus 10-én aratott győzelmét szintén Lőrincnek tulajdonította. Ezért az egész palotaegyüttes alaprajza a vértanú diákonus rostélyát mintázza.


--------------------------------------------------------------------------------

Lőrinc mint diákonus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Mivel fődiákonus volt, másik hat társának munkáját is ő irányította. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.

Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!'' A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.

Mint sok más vértanúnak, a kivégzés előtt még egy lehetőséget adtak a haláltól való menekülésre, és felszólították Lőrincet: ,,Áldozz az isteneknek, vagy egész éjszaka kínozni fogunk!'' A győztes válasza így hangzott: ,,Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!'' Akkor hozták a rostélyt, rábilincselték, és a tűz fölé tették. -- A hívő nép pedig később az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat így nevezte el: ,,Lőrinc könnyei''.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Lőrinc diákonust az irántad való szeretettel képessé tetted arra, hogy hűségesen szolgáljon neked és elszenvedje a vértanúságot, kérünk, taníts meg minket is hozzá hasonlóan szeretni, és segíts, hogy amit tőle megtanultunk, azt tettekre is váltsuk!

Példája:
    Segíts a szegényeken, ez lesz a Te kincsed!


BOLDOG SEFERINO GIMENEZ MALLA* vértanú, III. r. (1861-1936)
Katalóniában született. Hosszú éveken át vándorcigány életet élt. Nem járt iskolába, írástudatlan maradt. Élete derekán telepedett le Barbastro-ban, Spanyolország északi részén. Kosárfonással, majd állatkereskedéssel foglalkozott. Cigánymódra kötött házasságot, csak késobb, 50 éves korában kötötte meg a házasságot az egyház eloírása szerint. El Pelé-nek, kopasznak hívták. Becsületes kereskedo volt. Különleges képessége folytán békét tudott teremteni a perlekedok között. Gyengéd szeretettel közeledett a gyermekekhez. Beszélt nekik Jézusról s templomba vitte, a természet és az állatok szeretetére tanította oket. Házasságukból nem született gyermek, de örökbe fogadtak egy rokon lányt. Felesége halála után még 14 évig élt. Belépett a ferences III. rendbe. Befogadta házába a koldusokat és mindenét megosztotta velük. Minden este elimádkozta a rózsafüzért, látogatta a menedékházak öregeit és imádkozni tanította oket. Élete utolsó húsz évében napi áldozó volt. Az élet nehézségeit lázadások nélkül elfogadta. „Isten akarata – szokta mondani -, o tudja, mit tesz.” Nagy tiszteloje volt Isten Anyjának. Kedvelt fohásza: „Szuz Mária, anyám, légy mellettem minden utamon!” Mindenhol szeretetet sugárzott maga körül. 1936-ban, a spanyol polgárháború idején már a 75. évében járt. Júl. 25-én szemtanúja volt, amikor katonák egy fiatal papot bántottak. „Szuzanyám! – mondta – ennyien egy ártatlan ellen!” A katonák erre ot is elfogták, s mivel rózsafüzért találtak nála, börtönbe vitték. 15 napi fogság után kivégezték 12 elítélt társával együtt. Utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus Király!” Tömegsírba temették. Késobb holttestét sikerült azonosítani. II. János Pál pápa avatta boldoggá, elsoként a roma származásúak közül, 1997-ben. „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki Teremtojének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. Itt már nincs görög vagy zsidó, barbár vagy szittya, rabszolga vagy szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.” (Kol 3,11)

Imádság:
Add nekünk mindenható Istenünk, hogy Boldog Seferino vértanú közbenjárására a test és a lélek minden bajától megszabaduljunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Antal vértanú

Szentünk Alexandriából származott, hitt Krisztusban és Istenfélő életet élt. A városparancsnok előtti kihallgatáson bátran megvallotta keresztény hitét, a kínzásokat bátran elviselve tűzhalállal fejezte be életét nem ismert időben.

Hetvenhét éve hunyt el Edith Stein, Európa társvédőszentje

Bár a róla készült fotók igen statikus arcvonásokat mutatnak, a boldoggá- és szenttéavatási eljárása során előkerült információk rendkívül élénk és éleslátású személyről tanúskodnak.

Edith Stein 1942. augusztus 9-én Auschwitzban halt meg. 1891-ben zsidó családban született, 1922-ben megtért, és belépett a kölni kármeliták kolostorába, ahol a Keresztről nevezett Terézia Benedicta nevet kapta. II. János Pál pápa 1987. május 1-jén Kölnben boldoggá, 1998. október 11-én szentté avatta, majd 1999-ben Svéd Szent Brigittával és Sziénai Szent Katalinnal együtt Európa társvédőszentjévé nyilvánította.

Amikor a nemzetiszocializmus megjelent Európában, kevesen fogták fel ideológiáját és azt, hogy milyen mészárlás fakad majd belőle. E kevesek közé tartozott Edith Stein, aki akkor a speyeri domonkos leányiskolában tanított. Bár a róla készült fotók igen statikus arcvonásokat mutatnak, a boldoggá- és szenttéavatási eljárása során előkerült információk rendkívül élénk és éleslátású személyről tanúskodnak. „A nevelőtestületi értekezleteken a diákokat illetően mindig a megfelelő, elnéző és szeretetteljes bánásmód mellett szólalt fel, szerinte a tanárok túl szigorúan ítélték meg a diákokat” — írják róla.

A nácizmus felemelkedésekor azonnal felismerte a benne rejlő félrevezetést és ki is mondta véleményét. Miután számos csapat a Rajnán keresztül átvonult Speyeren, Edith Stein tanítványaival és a lelkes von Bodman bárónővel éppen a Dóm téren volt. Az iskolába visszatérve így szólt: „meglátja, most elkezdődik a zsidók üldözése, aztán pedig az Egyházé.” Az üldözés kiéleződésekor felkínáltak neki egy menekvési lehetőséget: tanítói állást egy latin-amerikai egyetemen. Alapvetően két okból utasította vissza, amelyek erővel töltötték el és átjárták életét: az igazságkeresés és a népéhez való hűség miatt. Meglátása szerint személyiséget változtatni és menedékre lelni egy eldugott és barátok által védett helyen azt jelentené, hogy nem az igazság szerint cselekszik sem az emberiséggel, sem önmagával szemben.

Az Izrael népéhez való hűség mindig élő kötelék maradt életében, és úgy vélte, hogy a Megváltó felismerése a názáreti Jézusban – amiért sokan vádolták őt – nem jelenti népének megtagadását. Nem jelentette abban az időszakban sem, amikor minden zsidót az üldözés tragédiája sújtott.

Edith Stein  – 1939-től az echti kármelben élt – meg is erősítette ezt a választását: miután a holland püspökök 1942-ben levelet tettek közzé a náci uralom és a zsidókkal szembeni erőszak ellen, megtorlásként tömeges letartóztatások kezdődtek, melynek során 300 zsidó származású katolikust is bebörtönöztek.

Van Kempen újságírónak sikerült kapcsolatba lépnie vele az elosztó táborban: „lelkileg nagy és erős nőt láttam magam előtt” – írta. A férfi a beszélgetés alatt elszívott egy cigarettát és megkérdezte, hogy kér-e ő is. Csak annyit válaszolt, hogy valamikor ő is dohányzott, és hogy volt olyan idő diákkorában, amikor táncolt is.

Nem menekült, és egy alkalommal egy holland alkalmazott beszélgetett vele: «Azt mondta: „sosem hittem volna, hogy az emberek ilyenek lehetnek, és hogy a testvéreimnek ennyit kelljen szenvedniük!” Amikor egyértelművé vált, hogy őt is tovább fogják szállítani, megkérdeztem, hogy segíthetek-e neki (megpróbálni kiszabadulni); és újra rám mosolygott, azt kérve, hogy ne: miért kellene kivételt tenni vele és csoportjával? Nem lenne igazságos hasznot húzni abból, hogy meg van keresztelve! Ha nem részesülhetne a többiek sorsában, tönkremenne az élete. „Nem, ezt nem akarom! – mondta Edith”»

Ezzel a határozott döntéssel élte át a deportálást, azt a borzasztó utat, amely élete utolsó szakaszához, Auschwitz-hoz vezette. Néhány szerzetes azt tervezte, hogy ott majd hirdetik az evangéliumot, Edit Stein pedig hallgatott, és tekintetéből a hitetlenség tükröződött azok iránt az apostolkodó tervek iránt, amelyekről egyértelmű volt, hogy sosem fognak megvalósulni.

1939. június 6-án éles előrelátással ezt  írta: „már mostantól elfogadom azt a halált, amelyet Isten elgondolt számomra, teljes engedelmességben, örömmel átadom magam az Ő szent akaratának”.

II. János Pál 1999. október 1-én ezt írta: „Edith Steint ma Európa társvédőszentjévé nyilvánítani azt jelenti, hogy az öreg kontinens látóhatárába kitűzzük egymás tiszteletben tartása, a tolerancia, a befogadás zászlaját, amely mindenkit arra hív, hogy az etnikai, kulturális, vallási különbözőségeink ellenére megértsük és elfogadjuk egymást, hogy valóban testvéries társadalmat alkossunk. Svéd Szent Brigittával és Sziénai Szent Katalinnal együtt Edith Stein azt az életszentséget mutatja be Európának, amely „múltjának titka, és jövőjének reménye”.

Edith Stein, aki a kereszténységben újra felfedezte zsidó gyökereit, „egy olyan egység példaképe, amely a minden ember szívében ott lévő egyetemes erkölcsi törvényen alapszik. Az európaiaknak véglegesen maguk mögött kell hagyniuk a történelmi rivalizálásokat, amelyek a kontinenset gyakran pusztító háborúk színterévé tették. Egyúttal törekedniük kell arra, hogy megteremtsék a feltételeit a népek közötti nagyobb összetartó erőnek és együttműködésnek. Előttük áll a kihívás, hogy megteremtsék az egység kultúráját és etikáját, amely nélkül bármilyen egységpolitika előbb vagy utóbb zátonyra fut” – írta II. János Pál.

A mostani évforduló alkalmából Lengyelországban több rendezvényt is tartottak Edith Stein emlékére; a birkenaui haláltábor emlékművénél Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét (ld. korábbi cikkünket).

Edith Steinről és teljes levelezéséről korábbi cikkünkben olvashatnak.

Forrás: SIR

Magyar Kurír

Szent Julián és vértanútársai

Julián, Markián, János, Jakab, Elek, Demeter, Fotius, Péter Leontin és Márius vértanúk, és velük még mások, nemesi származású főemberek voltak. Örmény Leó képüldöző császár idején szenvedtek vértanúságot azért, mert letaszították azt a katonát, aki az üdvözítő képét le akarta venni Konstantinápolyban a város kapujáról. Hosszas és súlyos kínzások után 730-ban mindnyájukat lefejezték. Holttestüket 139 év után is épségben találták meg.

BOLDOG MÁRIA MARGIT CAIANI* szuz, III. r., rendalapító (1863-1921)

Toszkána tartomány egy falujában, Podioban született: Mária Anna Róza névre keresztelték. Eleven természetu, értelmes leány. Iskolái elvégzése után a 224 *Kajáni házimunkákkal van segítségére övéinek. Beteg bátyját évekig ápolja. Apja, anyja halála után 30 éves korában belép a bencésekhez, egy hónap múlva azonban eltávozik, mert úgy látja, neki más a hivatása. Oktatni kezdi faluja gyermekeit, akik számára egy társával iskolát nyit. Néhány társával közös életet kezd és ebbol a kis közösségbol no ki a Ferences III. Rendi Legkisebb Novérek Jézus Szívérol nevezett kongregációja, mely önmaga megszentelése mellett apostolkodással, gyermekek oktatásával foglalkozik. 1900-ban ideiglenesen jóváhagyják konstitúciójukat. A következo évben öltik magukra a szerzetesi ruhát s fonöknové Margitot választják. 1915-tol haláláig o az általános fonökno. A jelentkezoket csak alapos válogatás után fogadta be. „Nem az a fontos, hogy mennyien vagyunk - vallotta -, hanem hogy akik megmaradnak, alapos képzést nyerjenek s Jézus Szíve szerinti novérek legyenek.” Szelídséggel, alázattal, anyai szeretettel vezette a rábízottakat. Az igazi szeretetre nevelte oket s a „vadállatnak”, a rendetlen önszeretetnek legyozésére. Kiengesztelodo és szolgáló novéreket akart. A feddésnél mérsékelt volt, nem mulasztotta el a dicséretet sem. „A dicsoség Istené - mondta, a munka a mienk.” A betegek: a mi kincseink. Nem oltotta el a füstölgo mécsbelet... Mint hasonló esetben, neki is sok kellemetlenséget kellett elviselnie elöljárók, papi tanácsadók s a novérek részérol; vádakat, rágalmakat viselt el, de közben nem veszítette el lelki békéjét s bizalmát Istenben. Imádkozott és imára buzdított különösen a papságért. Betegeknél sokszor éjszakán át virrasztott, gondja volt arra, hogy felkészítse oket a szentségek felvételére. A szegényeknek naponta osztott élelmet, jó tanáccsal látta el a hozzá fordulókat, asszonyokat. Isten akarata a legfobb törvény volt számára. Gondja volt az istentisztelet, zsolozsma, egyházi ének méltó kultuszára. 1921. aug. 8-án hunyta le szemét. Ekkor 21 házban mintegy kétszáz volt a novérek száma. Életszentsége híre halála után sem csökkent; II. János Pál pápa 1989-ben avatta boldoggá.

Boldog Mária Margit tanítása az engedelmességrol:

„Kedves leányaim! Mindenekelott az engedelmességet ajánlom nektek, mely az igazi szerzetes erénye. Gyakoroljátok nemcsak nagy dolgokban, hanem a kicsiny és közömbös dolgokban is. Szokjatok hozzá, hogy készséggel engedelmeskedjetek és sohase kételkedjetek, jó-e, jogos-e a parancs.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Margitot, Jézus Szíve tisztelojét a Szent Szív kultuszának elmélyítésére és az ifjúság nevelésére új szerzetes társaság alapítására indítottad, add, hogy erényes életét kövessük itt a földön s egykor az örök boldogságban társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Mátyás apostol

A szent apostol életéről igen keveset tudunk. Csak az maradt ránk, amit az újszövetségi Szentírás megőrzött számunkra. Megválasztásából arra kell következtetnünk, hogy eleitől kezdve Jézus követői közé tartozott, így szem és fültanúja volt Jézus életének és tanításainak. Jézus mennybemenetele után, Szent Péter felszólítására, az áruló Judás helyére őt választották meg sorsolással, mint aki mindig az apostolokkal volt. Megválasztásának történetét az Apostolok Cselekedeteinek könyve őrizte meg (l, 15-26.). A Szentlelket ő is vette a többi apostollal együtt. Egy ideig még Júdeában hirdette az evangéliumot, majd, a hagyomány szerint Etiópiában és Srecsenországban volt az evangélium hirdetője. Haláláról semmi biztosat nem tudunk. Egyesek szerint Kolchisz Szebasztopol nevű városában, keresztre feszítették, mások szerint Jeruzsálemben Istenkáromlás miatt kövezték meg, utána lefejezték 60 körül.

Szent Pszoé atya

Szentünk Egyiptomban volt remete és tanítványa volt Hagy Pachomiosz atyának a IV. században.

Szent Román     vértanú, † 258

PASSAUI SZENT ALTMANN püspök
*Vesztfália, 1015 körül. +Zeiselmauer, 1091. augusztus 8.
Az invesztitúraharc 1075-ben Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) és IV. Henrik király (1056--1106) közt igazi drámai hévvel lángolt fel, mert egyikük sem akart engedni, és eleinte valójában mindkét félnek igaza volt. E végső elszántsággal vívott egyházpolitikai küzdelem 1122-ben a wormsi békekötéssel (konkordátummal) ért véget. Fő dolgokban a pápaság győzelmére tett pecsétet.

Azoknak az időknek német egyházfejedelmei közül alig képviselte még valaki olyan határozottan és harciassággal a pápaság és a reform ügyét, alig volt még valaki, aki olyan meggyőződéssel és rendíthetetlenül szállt volna síkra a reformcélokért, és senki más nem lett annyira veszedelmes IV. Henrik német királyra, mint Altmann püspök. Éveken át volt Németország pápával érző köreinek szüntelenül tevékeny és tekintélyes vezére. A tizenegyedik évszázad egyetlen más német püspökének sem hozott azonban olyan szenvedéssel teli sorsot az invesztitúraharc, mint neki: éveken át kerülnie kellett a püspöki székhelyét, és végül idegenben kellett meghalnia is.

Altmann életrajzát kereken ötven évvel a halála után Göttweig (Alsó- Ausztria) kolostorának egy szerzetese írta meg; nem történelmi tudósítás ez, hanem építő célzattal készült mű. Altmann származásáról és fiatal éveiről egyáltalán nem sokat közöl. Valószínűleg 1010 és 1020 közt, egy vesztfáliai nemes nemzetségből származott, és az akkor igen tekintélyes paderborni dómiskolában tanult, s miután pappá szentelték, kanonok és csakhamar a dómiskola vezetője lett. Évek teltek el, amikor egy napon III. Henrik császár (1039--1056) elé rendelték. A császár a híres aacheni székesegyház mellett működő társaskáptalan prépostjává, egyben pedig a királyi várkápolna káplánjává léptette elő. Ezzel bejutott a kiválasztottaknak abba a körébe, amelyből a középkor folyamán általában kikerültek a német püspökök. A császár korai halála után -- csupán harminckilenc éves volt -- pártfogójára talált Ágnesben, a császár özvegyében, aki néhány évig a trónon következő, még gyermek korú IV. Henrik (1056--1106) helyett a birodalom ügyeit intézte. 1058- ban Ágnes császárné Judit nevű leányát eljegyezte Salamon magyar király. A kíséretében lévő Altmann akkor járt először Passauban.

Mintegy hat évvel később látta ismét a püspöki várost, mert 1064-ben csatlakozott egy, a mainzi érsek által vezetett szentföldi zarándoklathoz. Ennek sok résztvevője nem tért többé vissza, Altmann azonban szerencsésen kiállta a vállalkozás minden veszedelmét. Útitársaival együtt hazatértében már Magyarországra ért, amikor megkapta a hírt Passau püspökévé történt választásáról. Ott ugyanis 1065. május 17-én Eigilbert püspök, egykor hasonlóképpen Ágnes császárné udvari káplánja, húszéves kormányzás (1045--1065) után meghalt. A dóm káptalanjának és Passau városának küldöttei a halálhírrel együtt elvitték az elhunyt gyűrűjét és botját a császári udvarba. A császár özvegyének közvetítésére hűséges udvari káplánját, Altmannt ,,mint mindenek közül a legalkalmasabbat és legjóságosabbat'', ahogy az említett életrajz mondja, utódjává rendelték. A jeruzsálemi zarándok visszatérésének és Magyarországra érkezésének híre már eljutott Németországba. ,,Haladéktalanul -- olvasható életrajzának ötödik fejezetében -- tekintélyes férfiakat küldtek eléje Pannóniába (Magyarországra), hogy kezébe adják a pásztorbotot és a püspöki gyűrűt, és illő tisztelettel a számára Istentől készített püspöki székhelyére kísérjék. Megérkezésekor (Passauban) mindkét nembeli hatalmas tömeg áramlott eléje, és nagy örömmel fogadta a kiválasztottat.'' Salzburgban azután Boldog Gebhard érsek (1060--1088), gyermek- és tanulókori barátja püspökké szentelte, majd Passau egész lakosságának ujjongása közben beiktatták.

Passau püspökségében a helyzet akkoriban, mint egyébként a német országokban mindenütt, egyáltalán nem volt örvendetes. A templomokat és kápolnákat nagyrészt még fából emelték, a papok erkölcse kevéssé volt példamutató, képzettségük pedig nagyon hiányos. A cölibátust alig vették figyelembe. Nem sokkal volt jobb a helyzet a kolostorokban sem. A laikus nép körében elterjedt a babona, s alig élt a vallási buzgóság. Az új főpásztorra sok munka várt. A megújulási mozgalom eszméi lelkesítették, s kezdettől fogva szilárd elhatározást tanúsított, hogy megvalósítsa azokat Passauban is. A klérus erkölcsi és képzettségbeli felemelésére lelki mintaintézeteket hozott létre. Így 1067-ben a város falai mellett egy Szent Miklósról elnevezett kolostort alapított, és ágostonos kanonokokat telepített oda, akik kolostori életközösséget képeztek, de a régi kolostorok tagjainál többet törődtek a világiak lelki gondozásával. Ezt csakhamar követte a Welf bajor herceg által létesített és a felső-bajorországi Rottenbuch Szent Miklós kolostorából történt alapítás. Messzire terjedő egyházmegyéjének keleti része számára Altmann 1083-ban megkezdte Göttweig ágostonos kolostorának alapítását Alsó-Ausztriában, Sankt Pöltentől északra, a Duna jobb partján. Ahogy a Szent Miklós kolostornak Passau és környéke számára, úgy Göttweignek Ausztria számára a szerzetesi-lelkipásztori megújulás központjává kellett válnia. Altmann érdeme tehát, hogy az új kanonokrend, amely végezetül még a 11. század vége előtt az ágostonos regulát vette át és ezért ezt követően ágostonos kanonokrendnek nevezték, az 1100 körüli időkben és a 12. század első felében Bajorország és Ausztria egyházi életében vezetővé vált.

Úgy látszik, hogy Vesztfáliában, ahonnan származott, akkoriban jobban előrehaladott volt a kőtemplomok építése, mint Bajorországban. Amikor és ahol csak lehetett, a püspök ezt szorgalmazta Passau egyházmegyéjében is, és a templomok építése után gondoskodott az istentisztelet eszközeiről.

Egy évtizede végezte már Altmann főpásztori teendőit példamutató buzgósággal és ritka tetterővel, amikor sikert ígérő reformművét hirtelen megtörte a teljes hévvel feléledő invesztitúraharc. Még ki tudta hirdetni a laikus invesztitúrának, a papok nősülésének és a simóniának VII. Gergely által az 1075. évi római nagyböjti zsinaton kibocsátott tilalmát. Amikor azonban decemberben a dóm és a püspökség védőszentje, Szent István napján a pápai utasításokat ismét szigorúan felidézte, a klérus nős tagjai rá akartak támadni, a jelenlevő világi nagyságok azonban visszatartották őket. Altmann helyzete csakhamar még nehezebbre fordult. 1075 decemberében a pápa az ifjú Henrik királyt kiközösítéssel és letétellel fenyegette meg, ha továbbra is ragaszkodik a laikus invesztitúrához. A király erre felháborodással telve 1076 januárjában birodalmi zsinatot hívott össze Wormsba. Itt szenvedélyes felindultsággal elhatározták VII. Gergely letételét. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa az 1076. évi nagyböjti zsinaton kiközösítette a királyt. Altmann, aki vélhetően nem volt Wormsban, azonnal nyíltan a pápa oldalára állott, és félelem nélkül kihirdettette a püspökségben a királynak és minden párthívének kiközösítését. Ekkor felkelt ellene saját dómjának prépostja, a bajor főnemesi származású Eigilbert, a dómiskola vezetője, és makacsul védelmezte a király ügyét, akinek tábora csakhamar győzött is Passau területén.

Ebben az időben történhetett, hogy Altmann püspököt az aquilejai Sigehard pátriárkával együtt VII. Gergely Németország pápai legátusává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a király híveit a pápa iránti engedelmességre késztessék, és engedelmességük esetén az egyházi büntetéstől mentesítsék őket. Altmann fáradozása nem maradt sikertelen, egyúttal Henrik helyzete láthatóan kedvezőtlenebbre fordult. A világi fejedelmek egy része már trónfosztásán munkálkodott. A Triburban 1076 őszén tartott birodalmi gyűlésen olyannyira sikerült Altmannak a Rajna túlsó partján, Oppenheimben tartózkodó királyt megindítania, hogy visszavonta a pápa letételét, s megígérte, hogy bűnbánatot fog tartani és elégtételt nyújt. Ezt persze nem azért tette Henrik, mintha a lelkülete megváltozott volna, hanem csupán azért, hogy megelőzze egy ellenkirály fenyegető fellépését. A legátus sikere arra késztetett több kiközösített püspököt, apátot és más egyházi személyt, hogy kiengesztelődjön a pápával. Henrik Itáliába indult, hogy találkozzék és kiengesztelődjön a pápával. 1077 januárjában Canossa várában történt a találkozás, mely azzal végződött, hogy Gergely feloldotta a kiközösítés alól Henriket. Ellenfelei 1077. március 15-én mégis Forchheimbe siettek (megjelent Altmann is), s ellenkirályt választottak Rudolf sváb herceg személyében. Ő azonban egyedül nem tudott felülkerekedni, úgyhogy Henrik lassanként ismét meghódította a déli német területeket, bevonult Bajorországba, majd Passauba is, hogy legkeményebb és legveszedelmesebb ellenfelét, Altmann püspököt, a német püspöki kar tagját ártalmatlanná tegye. A püspök azonban Rudolf ellenkirály védelme alatt idejében kitért előle, és Szászországba menekült a király elleni ellenállás fő seregéhez. Passauba, amelyben azontúl a király pártja uralkodott, nem tudott többé visszatérni. Végül sikerült kalandos úton Rómába menekülnie, ott az 1079. évi nagyböjti zsinaton megjelent, és beható tudósítást adott a németországi állapotokról. A pápa olyan nagyra értékelte tevékenységét, hogy amikor le akart mondani passaui püspökségéről, nemcsak megerősítette hivatalában, hanem Németország apostoli legátusává tette.

Eközben Henrik királyt, mivel fennhéjázóan követelte a pápától az ellenkirály kiközösítését, ám egyáltalán nem vette figyelembe a laikus invesztitúra tilalmát, az 1080. évi nagyböjti zsinaton másodszor is egyházi átokkal sújtották. Erre azzal válaszolt, hogy a pártján álló püspökök brixeni zsinatán Gergelyt letétette, és a ravennai Wibert püspököt ellenpápává (III. Kelemen) választatta. Altmann azonban a Svábföldre utazott, hogy mint pápai legátus Konstanzban beiktasson egy új püspököt, és Boldog Vilmos hirsaui reformapáttal (lásd: 343. o.) együttműködve híveket szerezzen Gergely pártjának. Amikor pedig Henrik 1081-ben megtorló hadjáratot indított Róma ellen, sikerült püspökségének keleti részére visszatérnie, s ott a pápának ismét megnyert II. Lipót őrgróf (1075--1095) védelme alatt a passaui egyházmegyének legalább a keleti felén az igazgatást ismét tartósan átvennie. Megújult buzgósággal folytatta megszakadt munkáját. Az is alig zavarta meg ebben, hogy Henrik király a mainzi zsinaton Gebhard salzburgi érsekkel és néhány más püspökkel együtt letette székéről. A két ellenpüspök, akiket Henrik egymás után iktatott be Passauban, nem ért el sok sikert.

VII. Gergely két utóda, III. Viktor (1086--1087) és II. Orbán (1088-- 1099) pápa alatt is ellátta Altmann a legátusi hivatalt, amely persze egyre inkább Németország délkeleti részére korlátozódott. Egy évvel a halála előtt, 1090-ben még egyszer kapott egy megtisztelő megbízatást: az új salzburgi érseknek, Boldog Tiemónak (1040 körül--1101/2) kellett a pápa nevében ünnepélyesen átadnia a palliumot, a metropolita liturgikus hivatali jelvényét. Altmann 1091. augusztus 8-án halt meg Zeiselmauerban, a Bécs mellett fekvő régi passaui birtokon. Ausztriába való visszatérése után (1081) ott volt a püspöki rezidenciája, amikor nem Göttweigben, kedves kolostorában tartózkodott.

Holttestét Göttweigbe szállították, s ott Tiemo érsek temette el a klérus és a nép nagyszámú részvételével. Még ma is ott nyugszanak hamvai. Korának legmagasabb képzettségével rendelkező, nagy tehetségű, vállalkozó kedvű és ügyes ember volt; mély vallásosság hatotta át, és osztatlanul átadta magát az egyházi reformok és a pápaság eszméjének szolgálatára; sohasem ingadozott meggyőződésében vagy magatartásában, szilárdan tudott állni a nehéz harc veszedelmeiben is. Emlékét nagy tisztelettel őrizték meg évszázadokon át és már halála után az első évtizedekben szentként tisztelték Ausztriában. Kultuszát a passaui, linzi és Sankt Pölten-i egyházmegyének hivatalosan a 19. században engedélyezték.


Szent Cirjék (Ciriakus)     vértanú, † 309           


SZENT DOMONKOS
*Caleruega, 1170 körül +Bologna, 1221. augusztus 6.
Az Ó-Kasztíliát átszelő Duero folyó völgyében, néhány órányira a püspöki székhelytől, Osmától fekszik Caleruega városa. A Guzman családnak nagy kiterjedésű birtokai voltak e vidéken. Domonkos itt született 1170 körül. Szülei egész kicsi korában az egyik nagybácsihoz, a közeli Gumiel de Izan esperes-plébánosához küldték, hogy ott kapja meg az alapvető iskolázást és a nagybácsi vezesse be őt a templomi szolgálatba.

1190-ben került Domonkos a palenciai székesegyház iskolájába, s ekkor már világossá vált, hogy pap akar lenni. Tankönyveinek lapszéli jegyzetei és a felebarátai iránt megnyilvánuló szeretete már előre jelezték, hogy mi lesz belőle, ha felnő. Kasztíliában éhínség volt, Domonkos pedig pénzzé tette könyveit, és árát a szegények között osztotta szét. Azt mondta: ,,Mit tanulmányozzam én ezeket a holt pergameneket, miközben odakinn az utcán éhségtől esnek össze az emberek?!'' -- Ez az első mondat, amit Domonkostól feljegyeztek, de már ez is mutatja segítőkész emberszeretetét.

Kispap korában tisztelettel néztek föl rá, és példáját növendéktársai és tanárai egyaránt követték. Tanulmányai befejeztével Diego de Azevedo, aki az osmai kanonokreform egyik követője volt, 1198- ban meghívta Domonkost a székesegyház szolgálatára. Itt szentelte pappá Martin Bazán püspök, és felvette a szerzetesi fegyelemben élő kanonokok sorába. Nem sokkal később Domonkos szubprior lett a kanonokok között.

Diego, aki Domonkos atyai jóbarátja volt, 1202-ben püspök lett Osmában. Négy évvel később Domonkossal együtt Rómába ment, és azt kérte a pápától, hogy adjon mindkettőjüknek felhatalmazást a kunok közötti misszionálásra. A pápa megörült apostoli buzgóságuknak, de nem keletre, a kunokhoz, hanem Dél-Franciaországba küldte őket, ahol ebben az időben a katarok és az albigensek eretneksége pusztította az Egyházat. Ide küldte őket, hogy reformálják meg a papságot, és vezessék vissza a katolikus hitre az eretnekeket. Erre a területre korábban is küldött már a pápa misszionáriusokat, de ezek mint pápai követek túl nagy hatalommal léptek fel, és az emberek meg sem hallgatták őket. Diego püspök és Domonkos ezzel szemben teljes szegénységben és alázattal járták a vidéket. Prédikáltak a hívőknek, keresték a találkozási lehetőségeket a tévtanítókkal, vallási vitákat folytattak, és próbálták meggyőzni az igazságról az embereket. A pápának tetszett a módszer, és jóvá is hagyta. Ez az eljárás azért is volt olyan hatásos, mert ez a két eretnekség éppen azt hányta a papság és az Egyház szemére, hogy elhagyták az apostolok életformáját, meggazdagodtak és elárulták az evangéliumot. Domonkosék prédikációja is magatartása eleven cáfolat volt ezekre a vádakra.

A püspök hazautazott Osmába, hogy további munkatársakat gyűjtsön maga köré, de még mielőtt visszatérhetett volna a misszióba, 1207-ben meghalt. Domonkos pedig ott maradt egyedül a nagy küldetéssel; mégpedig teljesen egyedül, mert meghalt egy nagyon buzgó pápai küldött, Raoul is, más pedig nem volt, aki komolyan foglalkozott volna a katarok és az albigensek térítésével.

Ekkor Domonkos először Prouille-be ment, ahol Diego püspök korábban már elindította a missziót. A város Montréal és Fajnaeux között van. Az albigens asszonyok ,,kiképzőközpontokat'' állítottak fel, ahol eretnek tanításuk szellemében nevelték a leányokat. Domonkos erre felfigyelve első lépésként a központok ellensúlyozására alapított egy házat a katolikus leányok nevelése céljából. Utána Claret Vilmossal együtt, a használatukra átengedett templom mellett berendezték a saját otthonukat. A leányok számára nyitott házból hamarosan zárda, az első domonkos apácakolostor lett, mert Domonkos igen fontosnak látta, hogy az apácák imádságai támogassák az ő missziós munkájukat.

Prouille-ben egyedül viselte a misszió egész terhét. Innen járta be a környéket és tanított, prédikált, vitatkozott fáradhatatlanul az eretnekségtől veszélyeztetett vidéken. Minden útja előtt hosszasan imádkozott, és vezekléssel készült a térítésre. Sem gúnyolódások, sem ellenségeskedés, sem sikertelenség nem tudta feltartóztatni a lelkek üdvösségéért végzett fáradozásban. De sok-sok fáradság után alig mutatkozott valami gyümölcs. És éppen azon a területen, ahol működött, miután 1208-ban megölték Castelnaui Péter pápai legátust, kitört az albigensek elleni háború. A vallási ellentétek mellett ebbe a háborúba belejátszott az ország északi és déli része közötti ellentét is. Montforti Simon 1213. szeptember 14-én aratta végső győzelmét Toulouse- i Rajmund és szövetségesei fölött. Amikor Carcassone város püspöke egy időre Észak-Franciaországba ment, Domonkost tette meg általános helynökévé. Domonkos pedig a misszió kemény és áldozatokkal teljes iskolájában megtanulta, hogy milyen értéke van a lelkeknek és a kegyelemnek, amely egyedül ad erőt a prédikáló szónak. Megtapasztalta, hogy csak a kegyelem képes megnyitni és átalakítani a szíveket.

Közben egyre több társ csatlakozott Domonkoshoz. 1215. március 25-én Fulco toulouse-i püspök Domonkost és társait kinevezte egyházmegyei prédikátoroknak, kiknek feladatául adta az eretnekség kiirtását, a nép tanítását és a hívő lelkek vezetését. Domonkos előtt ennél átfogóbb tervek álltak: az egyházmegyei prédikátortársulaton túl egy világméretű szerzetesrendről álmodott, amely kizárólag az igehirdetésnek szenteli magát.

Amikor Fulco püspök elindult a IV. lateráni zsinatra, Domonkost vitte magával kísérőnek. A zsinat határozatot hozott, hogy fokozni kell a prédikációs tevékenységet és a papság szellemi felkészítését, de azt is kijelentette, hogy újabb szerzetet nem szabad alapítani. Új kolostor csak úgy alapítható, ha a már meglévő szerzetek regulái közül valamelyiket magukévá teszik a szerzetesek. Domonkos felajánlotta magát és a prédikátorok rendjét, amelyet alapítani készült, a pápa szolgálatára. Az új rend apostoli alapgondolatát a pápa is, a zsinat is szívesen fogadta, de nem tartották megfelelőnek, hogy csak a prédikálásra külön rendet alapítsanak. Ince pápa azt tanácsolta Domonkosnak, hogy válasszon ki egyet a meglevő szerzetesi regulák közül, a püspöktől pedig kérjen egy templomot, s ebben az esetben megkapják a pápai jóváhagyást. De még mielőtt e jóváhagyásra sor kerülhetett volna, Ince pápa meghalt.

Domonkos visszatért Toulouse-ba és megtanácskozta társaival, hogy az ágostonos regulát tekintik életük alapszabályának, és azt egészítik ki sajátos céljuknak megfelelően. 1216-ban megkapták a Szent Romanus- templomot, és megkezdték a szerzetesi életet. A templom mellé lakószárnyat építettek, majd III. Honorius pápától megérkezett a jóváhagyás is. Ezzel a rendalapítás megtörtént.

1217. augusztus 15-én Domonkos misszióba küldte a testvéreit: négyet Spanyolországba, hetet Párizsba, négyet Prouille-be, a többiek pedig ott maradtak Toulouse-ban. Maga Domonkos Észak-Itáliába ment, és úgy gondolta, hogy az egyetemi városban, Bolognában, illetve Rómában fogja terjeszteni a rendet. 1218 februárjában a pápa ajánlólevelet bocsátott ki az egyházi elöljárókhoz, amelyben figyelmükbe és oltalmukba ajánlotta a prédikátor testvéreket, márciusban pedig az alapítást jóváhagyó bullát küldte el Prouille-ba. A nyár folyamán Domonkos hazalátogatott szülőföldjére, és konventokat alapított Madridban és Segoviában, majd Párizson keresztül visszatért Itáliába. Állandó székhelye Bologna volt. Innen kereste fel háromszor a pápát, és három nagy utat tett Észak-Itália területén. Reginald testvért, aki kimagasló eredménnyel prédikált Bolognában, 1220-ban elküldte Párizsba. Rómában két kolostort alapított: a San Sistót az apácáknak, a Santa Sabinát pedig a férfi szerzeteseknek.

1220-ban és 1221-ben a domonkosok általános káptalant tartottak Bolognában, melyen elhatározták, hogy a rend tagjai mint közösség is lemondanak a földbirtokról, és ingatlan vagyonuk csak a konvent épülete és annak kertje lehet. Tevékenységük saját templomaikban az igehirdetés, a liturgia és a lelkek gondozása, s ebben nyújtanak segítséget a világi papságnak. Négy provinciát állítottak fel, és az általános káptalant a rend legfelső vezető szervének nyilvánították. Ezzel lett a domonkosok, vagy más néven a Prédikátorok rendje kolduló renddé.

Ebben a rendben az volt az újdonság, hogy felszentelt papok szerzetesi fogadalom szerint élnek, és teljesen a tanulásnak, a prédikálásnak és a lelkek mentésének szentelik magukat. Elvileg szigorú kolostori fegyelemben élnek, de ha ez a tanulást vagy a lelkek érdekében végzendő munkát gátolja, felmentést kapnak a kolostori élet egyes gyakorlatai alól.

Az 1221. évi általános káptalan után Domonkos felkereste Velencét, Trevisót és Veronát. Amikor visszaérkezett Bolognába, már beteg volt. Gyomorbántalmak kínozták, de ő minden zokszó nélkül viselte a fájdalmakat. Mielőtt meghalt, biztosította övéit, hogy halála után sokkal többet tesz értük, mint amikor még köztük volt. A haldoklók szentségeinek felvétele után 1221. augusztus 6-án halt meg. A következő szombaton temették el a bolognai Szent Miklós-templom szentélyébe.

A temetésen részt vett Hugolino bíboros is, aki, miután IX. Gergely néven pápa lett, 1234. július 3-án szentté avatta. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 5-re. Havas Boldogasszony napjának bevezetésekor, 1568-ban augusztus 4-re helyezték. 1969-től augusztus 8-án ünnepeljük.


--------------------------------------------------------------------------------

Az életrajzi források és a hagyomány figyelemreméltó részleteket elevenítenek fel a szent életéből.

Elbeszélik, hogy Domonkos édesanyja -- mint ez sok más szent idesanyjával megtörtént -- fia születése előtt álmot látott, és az álom prófécia volt a gyermek jövőjéről. Látott egy kicsi, tarka kutyát, amely a szájában fáklyát vitt, körbefutotta és lángba borította az egész földet. Ebben a domonkosok később magukra ismertek, amikor fekete-fehér ruhájukban és lángoló szavukkal, mint a nemes vadászkutyák -- Nagy Szent Gergely hasonlította az igehirdetőket a kutyákhoz -- elkergették a rókákat, amelyek az Úr szőlőjét pusztították.

Domonkos fiatal kanonok volt, amikor először megtérített egy lelket: Diego püspökkel úton voltak és Toulouse-ban megszálltak egy fogadóban. Egyszer csak kiderült, hogy a fogadós a katar eretnekek közé tartozik, s ő volt az első katar, akit Domonkos életében látott. Apostoli buzgósága azonnal cselekvésre indította: miközben a többiek éjszakai álmukat aludták, ő a fogadóssal beszélgetett, és végigvitatkozták vallási kérdésekről az éjszakát. Mikor pirkadni kezdett, a fogadós meghajolt az igazság előtt és megtért.

A katarok és a katolikusok közötti vitában gyakori volt az az eljárás, hogy mindkét fél pergamenre írta fel a maga tételét és annak bizonyítékait, majd döntőbírákra bízták: ítéljék meg, melyik oldalon áll az igazság. Domonkos Montréalban szerkesztett egy ilyen iratot és átadta a bírónak. Mikor este a bírák kandallónál ültek, egyiküknek az az ötlete támadt, hogy vessék tűzbe Domonkos pergamenjét, s ha sértetlen marad, akkor nyilvánvalóan nem a katarok, hanem a katolikusok oldalán áll az igazság. A javaslatot elfogadták, és bedobták a tűzbe a pergament, ám egy váratlan széllökés kivetette a kandallóból. Ugyanez történt másodszor, sőt harmadszor is: a pergamen sértetlen maradt. Akkor a bírák megegyeztek abban, hogy erről nem tudhat senki. Csakhogy az egyik bíró nem bírta tartani a száját, és híre ment a ,,csodának''.

Domonkos nagyon szeretett Carcassonéban misszionálni. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi ennek a magyarázata, azt válaszolta: ,,az, hogy itt az egész világ ellenség''.

Hiába jeleztek neki előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az útszéleken. ,,Nem félsz a haláltól? -- kérdezték tőle ámulva a katarok. --Mit tettél volna, ha elfogunk?'' ,,Arra kértelek volna titeket -- válaszolta --, hogy ne egy csapással öljetek meg, hanem lassan tépjétek szét a testemet, hogy így részese lehessek a mennyei koronának.''

Még ma is megvan az útmenti kereszt Prouille mellett azon a helyen, ahol a következő történt: Domonkos jámbor énekeket énekelve ment, és beleütközött két rablóba, akik lesben álltak, hogy megöljék. Gondtalansága és nyugalma annyira lenyűgözte őket, hogy bénultan eresztették le a fegyverüket és kereket oldottak.

Egyik missziós útján előkelő asszonyok fogadták be a házukba, akik maguk is hajlottak az albigensek tanítása felé. Mikor látták, hogy eledelül csak kenyeret fogad el, csak vizet iszik és éjszaka a puszta földön alszik, apostoli egyszerűségén úgy megrendültek, hogy megszilárdultak katolikus hitükben.

Amikor Domonkos első társait maga köré gyűjtötte, a toulouse-i székesegyházi iskola magiszterének, a híres Stavensbynek volt egy álma. Reggel, még a tanítás megkezdése előtt a szobájában váratlanul elnyomta az álom az írópultnál. A város egész vidékét látta, teljes éjszakai sötétségben. Hirtelen feltűnt hét csillag, melyek gyorsan mveltek fölfelé az égen, majd egyre több csillag követte őket, s végül az egész táj kivilágosodott. Erre felriadt, összekapkodta a könyveit és sietett az órára, hogy el ne késsen. Mikor belépett a terembe, ott állt előtte Domonkos hat társával. Azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy ők egészen friss igehirdetők, de szeretnék elmélyíteni hitbeli tudásukat, ezért a mester engedje meg, hogy hallgassák őt. A mester úgy fogadta őket, mint az ég küldötteit.

Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos későbbi imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. Az egész teste -- mondta az egyik testvér -- olyan volt, ,,mint egy lángoló nyíl, amely az Isten által megfeszített íjról száll az ég felé''. Majd visszavonult a templom egyik sarkába, és ostorozni kezdte a vállát és a hátát. Közben kérő imádságokat mondott, olykor annyira hangosan, hogy felhallatszott a testvérek cellájába, s egyik-másik fel is ébredt rá. Ezután az oltár lépcsőjére térdelt, és ott folytatta imádságát. A testvérek többször látták elragadtatásban a föld felett lebegni.

Mindössze két vagy három órát aludt, köpenyébe burkolózva a templom kövezetén vagy az egyik padban. Nem is volt cellája és ágya. Reggel a kórusban ő volt az első. Naponta misézett és az átváltoztatástól az áldozásig hullottak a könnyei. Hosszasan elmerült a Szentírás tanulmányozásában, térdén tartva a hatalmas könyvet, ahogy Fra Angelico is megfestette. Ötvenegy éves volt, amikor egyik nagyon kimerítő apostoli útjáról, Velencéből visszatért Bolognába. Lázas volt, és nagyon fájt a gyomra. A beteget, hogy kínjain könnyítsenek, egy városon kívüli kolostorba vitték, ahol a nyári forróságot nem lehetett annyira érezni. A testvérek összegyűltek köréje, és így kezdett beszélni hozzájuk: ,,Hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országának öröklésében. Ne szomorkodjatok amiatt, hogy eltávozom közületek, mert ahová most megyek, ott sokkal inkább a javatokra leszek, mint itt a földön.'' Ezután kérte a haldokló szentségeit.

Akkor feltárult a templom ajtaja, és néhány testvér jött lábujjhegyen, de haragos sietséggel. ,,A plébános -- háborogtak -- azt mondja, hogy aki a templomában hal meg, azt ott is kell eltemetni!'' Erre a haldokló Domonkos felemelkedett fektéből: ,,Soha! Én testvéreim lába alatt akarok nyugodni! Vigyetek ki innét, hogy az utcán halhassak meg, és jogom legyen ahhoz, hogy a saját templomunkban temessetek el!'' Akkor a testvérek hordágyat készítettek, óvatosan ráfektették, és elvitték magukkal a Szent Miklós-templomba. Moneta testvér cellájában készítettek neki helyet, hiszen saját cellája nem volt.

Mikor egészen közelinek érezte a halált, csendesen felsóhajtott: ,,Készüljetek! Kezdjétek!'' Elkezdték mondani a haldoklók imádságát. Mikor ezekhez a szavakhoz értek: ,,Jöjjetek segítségül, Isten szentjei! Jöjjetek, Urunk angyalai! Vigyétek az ő lelkét a Fölséges színe elé!'' Domonkos az ég felé emelte karjait, s mintha két erős kéz ragadná meg és emelné magához, kilehelte lelkét.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Egyházadat arra méltattad, hogy Szent Domonkos életével és tanításával megvilágosítottad, kérünk engedd az ő közbenjárására, hogy földi dolgainkban oltalmat találjunk nálad, lélekben pedig egyre gyarapodjunk Benned!

Példája:
    Szerény igehirdetők nagyobb eredményt érnek el…


Szent Eleutér (Aladár) és Leonid vértanúk

A szent vértanúkat a Krisztusban való hitük megvallása miatt tűzhalállal öltek meg. A vértanúság ideje nem ismert.


Szent Emilián hitvalló

Emilián életéről nagyon keveset tudunk, Kyzikei püspök volt. Az ő eletében is folyt az üldözés a szentképek ellen és tisztelőik ellen. Örmény Leó császár idejében őt is kényszerítették, hogy hagyja abba a szentképek iránti tiszteletet. Ő azonban hűségesen követte a szent atyák tanítását ezen a téren, és nem engedett belőle. Emiatt sok kellemetlenséget kellett elviselnie a tévtanítóktól. 815-ben még száműzetésbe is küldték. Ő azonban mindent türelmesen viselt el, abban a reményben, hogy a földi szenvedésekért eljut az örök életre. A száműzetésben hunyt el.


Szent Largusz      vértanú, † 309           


Szent Miron főpap

Szentünk Kréta szigetéről származott, ott is nevelkedett. Fiatal korában megnősült, és fő foglalkozása a földművelés volt. Okosan művelve földjét, bőségesen segítette a szegényeket és rászorulókat. Családjával megelégedett azzal, amire szükségük volt. Így nagy tiszteletet és elismerést vívott ki az emberek között. Még azt is megtette, hogy a földjéről ellopott holmi zsákját saját maga adta fel a tolvajok hátára. Szent életéért városának áldozópapjává szentelték, később pedig püspökévé. Buzgón tanította Krisztus hitére és a jámborságra szellemi nyáját. Erősítette a vértanúkat és sok csodával ékeskedett élete. 350 körül, 100 éves korában halt meg.

Boldog Fáber Péter     hitvalló, † 168           


Szent Smaragdusz     vértanú, † 309

Szent Albert     hitvalló, † 1307           


BOLDOG AGATANGELUS és KASSZIÁN kapucinus vértanúk

Agatangelus: *Vendőme, 1598. július 31.

Kasszián: *Nantes, 1607. január 15. Mindketten: +Gondar, 1638. augusztus 7.

A Hitterjesztés Kongregációjának 1622-ben történt megalapítása új missziós lendületet keltett az Egyházban. Az új erők között, amelyek e kongregáció rendelkezésére álltak, ott voltak a kapucinusok is. Néhány évtizeden belül missziókat vettek át Kongóban és Angolában, Amerikában és a Közel-Keleten. Franciaország missziós munkáját a kapucinus tartományfőnök, Joseph Le Clerc du Tremblay (1577--1638) irányította; ,,a szürke eminenciás'', amint Richelieu bíboros e befolyásos tanácsosát nevezték, aki diplomata, apostol és misztikus volt. A keresztes hadjáratok nyomán elindulva azt tervezte és remélte, hogy először a Közel-Keleten megvalósítja a szétvált keresztények egységét, hogy utána majd a mohamedánok megtérhessenek. Tizenkét év leforgása alatt sikerült mintegy száz francia kapucinust kiküldenie. Köztük volt Agatangelus és Kasszián is.

Agatangelus 1598. július 31-én született Vendőme-ban. Apja, akinek fő érdeme volt abban, hogy 1606-ban Vendőme-ban kapucinus kolostort alapítottak, Isten jutalmának tartotta, hogy fia 1619-ben belépett a rendbe. Még mint fiatal páternek, Agatangelusnak tulajdonították a ,,repülő tábor'' megszervezését, amelynek tagjai -- megint csak Pater Tremblay terve szerint -- csoportosan prédikáltak Franciaország protestáns vidékein, hogy a hit elveszett egységét helyreállítsák.

Az 1628. év váratlan fordulatot jelentett Agatangelus életében. Két rendtársa hithirdetőként a Közel-Keletre akart utazni, egyikük azonban megbetegedett, és elöljárója Agatangelust azzal a kérdéssel lepte meg: kész lenne-e a megbetegedett helyett elmenni. Kétórai gondolkodási idő után jelentette felettesének: ,,Itt vagyok, küldjön!''

1629-ben az ifjú hithirdető már Aleppóban (Szíria) volt. Prédikált az európaiaknak, eredményesen tevékenykedett a skizmatikusok között, nagy buzgósággal látott neki az arab nyelv tanulmányozásának, és hamarosan felkeltette a felsőbb mohamedán körök figyelmét. Átmenetileg Libanonba helyezték, s ott valószínűleg részt vett abban az arab bibliafordításban, amelyet a kapucinusok 1633-ban adtak ki.

Eközben Pater Tremblay felismerte, hogy Agatangelus a megfelelő férfi arra, hogy a nehézségekkel küzdő kairói missziót újjászervezze, és előkészítse az Abesszíniába való behatolást. Nehéz volt elválnia Aleppótól. Nagyon feltalálta már magát ebben a látszólag reménytelen misszióban.

1633-ban Kairóba ment. Ott csatlakozott hozzá Kasszián, akit másik két atyával együtt a segítségére küldtek. Kasszián egy Lopez nevű portugál családból származott, amely Nantes-ban, a francia kereskedővárosban telepedett le. Már tizenhat évesen kolostorba lépett. A huszonhat éves szerzetes Kairóban valamelyest háttérbe szorult; mindenekelőtt meg kellett tanulnia az arab, majd az abesszin nyelvet.

Agatangelus viszont nyelvismeretével gyorsan helyzetképet alkotott magának az európaiak, arabok, törökök, feketék, mórok, fellahok és zsidók e kozmopolita városában, és mint felelős elöljáró el tudta találni a megfelelő mértéket. Sajnos azonban meg kellett állapítania, hogy a legtöbb európai, mindenekelőtt pedig a francia konzul, bűnös életmódot folytat. Amikor egyszer a koptoknak be akarta bizonyítani, hogy a katolikus Egyház birtokolja a teljes igazságot, ezek azt hitték, hogy lakatot tesznek a szájára, ha az európai katolikusok életére utalnak. Agatangelus sokat szenvedett emiatt. A konzul házát ,,az ördög zsinagógájának'' nevezte, és indítványozta, hogy Róma ezeket a nyilvános bűnösöket név szerint közösítse ki.

Fő feladatát a koptokhoz való közeledésben látta, akik a 451. évi kalkedoni zsinat után elszakadtak a római egyháztól. Alexandriai Mattaiosz kopt pátriárkával folytatott tárgyalásai reményt ébresztettek, de hamarosan kitűnt, hogy Mattaiosz nem tudja magát függetleníteni környezetétől. Mindazonáltal megengedte Agatangelusnak, hogy prédikáljon, és kopt templomokban a római liturgiát használja. Sok megtérés történt. A megtérteket Agatangelus továbbra is meghagyta a kopt közösségben; nem szigetelte el őket, mert azt remélte, hogy ily módon lassanként majd a népet egészében tudja visszahozni az Egyházba.

Mivel a keleti egyházban a szerzetesek nagy tekintélynek örvendtek és nagy volt a befolyásuk, arra törekedett, hogy kapcsolatba kerüljön velük. Egyszer négy hónapot töltött Szent Antal félreeső kopt kolostorában, együtt élt a szerzetesekkel, tanította őket a katolikus hitre, és szigorú, szent életével példaképül szolgált nekik. Oktatta őket a szemlélődés módjaira is, és ennek érdekében arabra fordította J. du Tremblay: Bevezetés a lelki életbe egy könnyű szemlélődő mód által című munkáját. A szerzetesek közül ketten a katolikus hitre tértek, a többiek még haboztak.

Remélte, hogy amit megkezdett, később majd be is tudja fejezni, de nem jutott hozzá, mert az abesszin misszió csakhamar teljesen lefoglalta. Ezt a hegyi országot Szent Frumentius 316 után térítette meg, később azonban a koptokkal együtt elszakadt Rómától. A 17. században Róma nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy az egységtörekvések elérik céljukat. A jezsuita Gaspar Paez 1625--1635 között meg tudta nyerni az uralkodót, Cadenghel négust, halála után pedig a fiát, Szeltan-Szeghedet a Róma iránti hűség eszméjének, sőt az utóbbi a katolikus hitet hatalmi eszközökkel akarta nemzeti vallássá tenni. A jezsuita Alfonso Mendez, Etiópia pátriárkája 1631-ben egy év alatt 130.000 abesszin megtérését jelentette örvendezve Rómának. A kopt abuna (érsek), a szerzetesek és a császárné ellenállása azonban polgárháborút váltott ki, ennek százezer halott volt az áldozata. Nem sokkal ezután meghalt Szeltan-Szeghed, a fia és utóda fokozta az elnyomást. A skizmatikusok kerekedtek ismét felül, a jezsuitákat pedig kiutasították.

Agatangelus feszülten figyelte ezeket a jó és rossz eseményeket. Az alexandriai pátriárkához való jó kapcsolatai révén elérte, hogy a Markosz nevet felvevő új abunának egy olyan szerzetest neveztek ki, akiről remélni lehetett, hogy jó viszonyt tart majd fenn Rómával. Agatangelus és Kasszián így kedvezőnek látta az időt arra, hogy terjesszék a hitet Abesszíniában. Amíg azonban erre Róma kiadta a megbízást, meglehetősen hosszú idő telt el. A két munkatárs eközben zarándokutat tett a Szentföldön, mert a Palesztinát járt zarándokokat a keresztény Abesszíniában olyan nagyra becsülték, mint a mohamedán országokban a mekkai zarándokokat.

A várakozás ideje alatt azonban Abesszíniában megelőzte őket a rossz. Egy német luteránus, hivatása szerint orvos, Peter Heyling értett hozzá, hogy Markosz abunát és az ingatag lelkű Bazilidész négust teljesen megnyerje, és meggyőzze őket a római egyház rútságáról. Elérte, hogy Bazilidész törvényt adott ki, amely szerint minden katolikus papot vagy püspököt, aki Egyiptomból Abesszíniába akar jutni, azonnal fogjanak el, állítsanak bíró elé, és ítéljenek halálra. A törvényt minden tartományban ünnepélyesen kihirdették.

Agatangelusnak és Kassziánnak minderről sejtelme sem volt, amikor 1638-ban karavánokhoz csatlakoztak, és a nagy hőségben a sivatag fárasztó útjain Abesszínia felé tartottak. Elővigyázatosságból a kopt szerzetesek ruháját vették magukra. Alig lépték át azonban Abesszínia határát, amikor átkutatták a csomagjukat, s kehely és a római rítus miseruhái kerültek elő belőle. Azonnal fogságba vetették őket. Nem keresték ezt oktalan buzgósággal, de belsőleg előkészültek mindenre. Titkos vágyuk teljesedett most be. Megcsókolták nehéz láncaikat, Kasszián pedig felkiáltott: ,,Ezek azok a kincsek, ezek azok a drágakövek, amelyeket kerestünk, s amelyekért elhagytuk szüleinket és a hazánkat!''

Egyhónapi fogság és éhezés után egy öszvér farkához kötözték, és Gondarba, az amhara tartomány fővárosába vezették őket. Az út megtételéhez, amelyhez egyébként egy hét kell, a rossz útviszonyok és fáradtságuk miatt egy teljes hónapra volt szükségük. Kasszián, akinek kapóra jött most az amhara nyelv ismerete, minden alkalmat kihasznált, hogy a mellettük haladókat jó intelmekkel lássa el.

Kihallgatásuk alkalmával rögtön észrevették, hogy minden ellenük esküdött. Markosz abunára hiába hivatkoztak, az látni sem kívánta őket. Bazilidész feltette nekik a kérdést: ,,Megtagadjátok-e a római hitet, és elfogadjátok-e a közösséget a koptokkal? Akkor jóindulatúan befogadlak benneteket országomba. Ha nem, akkor meghaltok.'' Kasszián így válaszolt: ,,Római katolikus szerzetesek vagyunk. Azért jöttünk, hogy befogadjunk titeket Jézus Krisztus híveinek közösségébe, akinek látható helytartója a római pápa. Ezerszer inkább készek vagyunk arra, hogy elszenvedjük a halált, mint hogy elhagyjuk hitünket.'' Agatangelus is megvallotta arab nyelven a hitét. Elítélték és 1638. augusztus 7-én kivégezték mindkettőjüket.

Amikor a kapucinusok generálisa értesült erről a vértanúságról, azt mondta: ,,Nem tudom kifejezni e hír miatti örömömet. Köszönetet mondok Urunknak azért, hogy a sok tövis között, amit a vállamra tett hivatal jelent, ezek ketten a kapucinusok bíborpiros virágai lettek, és a Paradicsomba ültették át őket...''

1904. október 23-án X. Pius pápa boldoggá avatta a két francia vértanút.

Imádság:

Istenünk ,te Boldog Agatangelusz és Kasszián vértanút a katolikus hit kiváló terjesztőjévé tetted. Közbenjárásukra add meg, hogy minden nép eljusson az igaz hit egységére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Domét vértanú

Domét vértanú Perzsiából származott. Az Eufrátesz nyugati partján fekvő Theodoziopoliszban volt szerzetes. A kolostor főnöke diakónussá szenteltette fel. Amikor Dömét észrevette, hogy pappá is akarja szenteltetni, méltatlannak érezte magát. Elment a kolostorból két tanítványával együtt és az Eufráteszen túl, Kirra közelében egy barlangban telepedtek le. Itt az időt böjtben, vezeklésben és éneklésben töltötte, angyalhoz hasonló életet élve. Szenvedélyeit kitartóan öldökölve a hit pajzsával magát megerősítve félelmetesnek mutatkozott az ördögök előtt. Tudomást szerezve életéről, mindenféle hivatásban és állapotban élő emberek keresték fel, hogy lelki szükségleteiket megelégítse. Sok csodát tett, betegeket gyógyított meg, sok bálványimádót térített Krisztus hitére. Amikor a hitehagyott Julián császár azon a vidéken járt, és hallott Dömét atyáról, megparancsolta, hogy kövezzék agyon. Az ítéletet végrehajtók úgy találták, hogy két tanítványával együtt Isten dicséretét éneklik. 363-ban, március 23-án rájuk rohanva kövekkel agyonverték őket.

Szent Donát     püspök és vértanú, † 362


THIENEI SZENT KAJETÁN

*Vicenza, 1480. október +Nápoly, 1547. augusztus 7.

Thienei Kajetán (Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a reneszánsz korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen, de szívós kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália városaiban újra meghonosítsa az evangéliumi szellemet.

Tevékenysége nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni Szeretet Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok Kórházát, és megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi és női társulatokat hívott létre, és megalapította az első újkori, új szellemű szerzetesrendet, a Reguláris Klerikusok, vagy más néven Theatinusok rendjét.

Kajetán 1480 októberében született a Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában. Atyja, Thienei Gáspár gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban hadvezérként is szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő nevelte két fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos templomot, amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian Battista Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház egyik vezéralakja a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta később Kajetánnak a reguláris klerikusok rendjének alapítását, s ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót, Zaccaria Szent Antalt a barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az ellanyhult vallásos buzgóság felélesztését.

Kajetán ifjúkoráról nem sokat tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét jog doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva Rómában találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével foglalkozott. Ezek az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát. II. Gyula és X. Leó pápa maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket: festőket, építészeket, szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor festette az Apostoli Signatura termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e termekben hivatalánál fogva sokszor megfordult. Róma egész Európa kulturális életének központjává fejlődött. A jámborság és a vallásosság területén azonban már közel sem volt rózsás a helyzet. Az emberek arról beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban egyaránt -- megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat (1512-- 1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli szavakat!'' És a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent város volt, most pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a protestáns reformációval.

Néhány 1517--1521 között kelt levél, melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának, Laura Mignaninak írt, hírt ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad idejében egy papokból és laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni Szeretet Testvérülete nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában dolgozó pap és püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt, hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és felneveljék e magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos imádságokat, misehallgatást, havonkénti áldozást és beteglátogatásokat kívánt meg a tagoktól. A társulat védőszentjéül az aszkéziséről híres és bibliafordítása miatt a humanisták előtt is nagy tiszteletben álló Szent Jeromost választották.

Éppen Szent Jeromos napján szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt harminchét éves. A következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett térnie Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat járó Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett. Korábban Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában tevékenykedett, Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a Szent Jeromos Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel kapcsolatban állt, s amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe, ahol 1522-ben egy új kórházat nyitott.

Kajetán ekkor életének nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette egész addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e, vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a tökéletesség útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna laikusok számára, a papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg maga köré gyűjteni, akik hajlandók a példás életre és az apostoli munkát a szerzetesi élet által támogatott és táplált közösségi életformára. Olyanokra gondolt, akik leteszik a három szerzetesi fogadalmat (mert látta, hogy ezek nélkül nem lehet az evangéliumi életmódot biztosítani), de felszentelt papok, akik az Istennel egyesült életből nemcsak önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a híveket is táplálni tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus szerzetet alapít. De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből: ,,Hagyom, hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt, amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és ködöt.''

1524. szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent Péter- bazilikában, Rómában: Kajetán a római Isteni Szeretet Testvérülete tagjai között végre talált három társat, akik megértették szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro Caraffa püspök volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa lett. A négy pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az Üdvözítőt akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében eltökélték, hogy lemondanak minden vagyonról, javadalomról és járandóságról, s csak a hívek önkéntes adományaira hagyatkoznak az Úr szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).

Az új szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában, hogy külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a következő: Amikor főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa püspököt választották meg, akit a székhelyéről Chieti püspökének is neveztek. Chieti latin neve Theates volt, innen adódott, hogy a vezetése alá tartozó papokat is theatinusoknak nevezték. Ez a név azt jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú emberek.

1574-ben az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik Nápolyban. Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának megfelelően a rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be, akik alkalmasak arra, hogy személyes hatásukkal is terjesszék az evangéliumot. Az egész rend arra törekedett, hogy támogassa a régi szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak Emiliáni Szent Jeromosra (lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára is. Kajetán személy szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák alapításánál, és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője Caraffa Mária lett.

Thienei Szent Kajetán hatvanhét éves korában halt meg. Halálát a kortársai úgy látták, mint önként felajánlott áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor politikai viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547. augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki békét hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó percében magára is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot: ,,Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ. Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul a keresztény nép felé, és vessétek magatokat Isten és a nép közé, és kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok én, a haragod engem sújtson!''

A ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező stílusban íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán az egész lelki életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz és kimeríthetetlen öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus Krisztushoz válhassanak hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett számára, mint a megfeszített Krisztus követését. Akkoriban Itáliában a vallásos életet általában az jellemezte, hogy az emberek belefáradtak az elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség általános bírálatába. Ezért kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem igaz szeretetben tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell összekapcsolni és összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon megértő volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli Egyház alapvető bajának ismert fel.

Thienei Kajetánt Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik, mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a mennyei Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.

1671-ben avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.

--------------------------------------------------------------------------------

A rokonok elmondták, hogy édesanyja nagyon nehezen hozta világra. Hosszasan vajúdott, de a gyermek csak nem akart megszületni. Akkor valakitől azt a jámbor tanácsot kapta, hogy hagyja el fényes lakosztályát, keressen a házban egy egyszerű kamrát, ahol majd megszületik a gyermek. S valóban, egy elhagyott szobában, amely szinte istállónak hatott, minden további gyötrelem nélkül megszülte a fiát. Ezt az eseményt annak előjeleként tekintették, hogy a gyermek később elhagyja családja gazdagságát, és önkéntes szegénységben fog élni.

Egyik levele, amelyet hamarosan a felszentelés után írt, mutatja, hogy mennyire megragadta lelkét az Eucharisztia misztériuma: ,,Én nyomorult féreg, én oktalan, arra merészkedtem, hogy a Paradicsom közepében Azt érintsem, aki a napot megvilágosítja és ezt a világot teremtette. Naponta veszem magamhoz őt, aki így hív: Tanulj tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű! -- és én mégsem vetem le a gőgömet. Magamhoz veszem a Világosságot és az Utat, de nem követem. Kezemben és számban ég az isteni Tűz, a szívem pedig mégis hideg marad!''

Azon a napon, amikor társaival együtt letette a fogadalmat, ezt írta egyik rokonának: ,,Látom, hogy Krisztus szegény, én meg gazdag vagyok; ő megvetett, engem megbecsülnek. Szeretnék egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, ezért elhatároztam, hogy elhagyok mindent, amit csak magaménak mondhatok a mulandó javakból.''

Mindenki tisztelte aszkéta életmódjáért. A testét csak úgy nevezte: ,,a lázadó'', és úgy is bánt vele. A szemét annyira féken tartotta, hogy amikor V. Károly nagy pompával bevonult a városba, föl sem nézett, amikor előtte elvonult. S ha valakiről az ismerősei azt akarták mondani, hogy nagyon mértéktartó, így fejezték ki: ,,kajetános''.

A világ pompája iránti megvetését a rokonságnak is meg kellett tapasztalnia. Egy alkalommal látogatóba jöttek hozzá, és Kajetán meghallotta, hogy teljes díszben érkeznek, ahogy a reneszánsz kori Itália arisztokráciája tudott csak öltözni. Üzenetet küldött nekik, hogy ha nem Krisztus egyszerűségével jönnek, látni sem akarja őket.

Mikor velencei munkálkodásának mérlegét elkészítette, megmutatkozott, hogy mennyire reálisan látja az Egyházat, s ha kell, nem takarékoskodik a bírálattal sem: ,,Valóban csodálatos város, hogy ne sírna felette az ember! Nincs itt senki, aki a megfeszített Krisztust keresné. Elámultam rajta, hogy a nemesek körében nem találtam senkit, aki Krisztus szeretetét ne helyezné háttérbe saját megbecsülésével szemben. Nem tagadom, élnek itt jószándékú emberek, de szégyenkeznek, ha mások gyónni, vagy áldozni látják őket. Én nem fogok addig nyugodni, amíg nem látom, hogy úgy sietnek a papokhoz, mint akik éhesek Krisztusra, hogy jóllakassák őket az Eucharisztiával, és ne szégyenkezzenek, hanem tartsák nagy megbecsülésnek, hogy áldozhatnak!''

1527-ben szerzetestársaival együtt vészterhes napokat élt át Rómában, amikor a császár spanyol és német zsoldosai megrohanták és kifosztották az Örök Várost. A theatinusok házába betörő katonák a nagy szegénységen kívül semmit nem találtak, ezért a papokon töltötték ki a bosszújukat. Az egyik katona valamikor Kajetán családjánál szolgált, és nem hitte el, hogy az oly gazdag család fia nem rejteget valahol a házban igen sok kincset. Ezért végigkutattak minden zugot, s mikor semmit nem találtak, fogságba vetették mindnyájukat, hogy így csikarják ki tőlük az elrejtett kincseket; vagy ha tőlük semmit nem kapnak, legalább mások adjanak értük váltságdíjat.

A szabadságukat azonban nem váltságdíj fejében, hanem a zsolozsma imádkozásáért nyerték vissza. Történt ugyanis, hogy a ház parancsnoka, amelyben a theatinusokat fogva tartották, meghívott ebédre egy magasrangú katonatisztet. Miközben folyt a lakoma, egyszer csak a vendég fülét különös hang ütötte meg: a szomszédos helyiségből athallatszott a fogoly papok zsolozsmája. Megkérdezte, honnan jön ez a hang? Mikor elmondták neki a történteket, kijelentette, hogy addig egy falatot le nem nyel, amíg ezeket a papokat szabadon nem bocsátják. Ekkor a rabtartóknak nem volt mit tenniük, elbocsátották őket.

A nápolyi évekből ismerünk egy esetet, amelyből kiderül, hogy a theatinusok mennyire ráhagyatkoztak Istenre. Oppido gróf, aki a szerzeteseknek hajlékot adott, nagyon szorgalmazta, hogy Kajetán évenként fogadjon el megszabott járadékot, hogy a házukat fenn tudják tartani. A szent megmagyarázta neki, hogy a fogadalmuk ezt kizárja, s az isteni Gondviselés majd gondoskodik a házról a maga idejében. Arra hivatkozott, hogy Velencében sokszor tapasztalták, még az ínséges időkben is, hogy soha nem jutottak végső nyomorba. A gróf azzal tiltakozott, hogy ,,ami megtörtént Velencében, nem fog megtörténni Nápolyban!'' Kajetán csak annyit válaszolt neki: ,,Már megbocsásson, Isten Velencében ugyanaz, mint Nápolyban!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kajetán áldozópapnak megadtad, hogy úgy éljen, mint az apostolok, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy csak Tebenned bízzunk, és szüntelenül keressük a mennyek országát!

Példája:

    Szent szegénység, szent élet, szent tudás hatalmas dolgokat eredményez!

Szent Marin és Aszteriosz vértanúk

Marin a kaiszerai Palesztinában volt katona. Keresztény ember, sok jótettben gazdag, ember volt. Katonatársai őt hívták meg századosnak az előbb elhunyt százados helyére. Amint erre a hívásra készülődött Marin, egy reá irigykedő katona feljelentette, hogy keresztény. Nem mutatott be áldozatot a bálványisten előtt ebből az alkalomból, ezért 260-ban lefejezték.

Aszteriosz, szintén keresztény ember, nevezetes és gazdag volt. Tekintélye volt a császár előtt is. Az üldözések alatt is megtartotta a keresztény jámborságot és nem rejtette el hitét. Amikor szent Marin vértanút lefejezték, elvitte a holttestet, hogy tisztelettel eltemesse. A pogányok ezért elfogták és lefejezték.

Szent Or atya

A thébai puszta nagy böjtölője volt Or atya. Sok kolostort alapított a hozzá jövők számára, akik vezetése alatt éltek. Külső kinézetére inkább testetlennek látszott, mint földi embernek. Először magányos élettel kezdte, aztán felsőbb sugallatra kezdett kolostorokat alapítani. Írástudatlan ember volt, de Istentől megkapta azt az ajándékot, hogy tudta a bibliát olvasni. 390 körül halt meg.

SZENT POIMEN szerzetes

*Egyiptom, a 4. század közepe. +Szketisz? 450 körül.

Poimen szerzetes életútjáról keveset tudunk. Már ifjú korában, mintegy 355 körül Szketisz pusztájába ment, ahol Egyiptomi Szent Makariosz (lásd: 42. o.) is élt. Csaknem mindenütt, ahol Poimen felbukkan, hat testvére is megjelenik vele együtt.

Az 5. század elején nehéz próbatétel látogatta meg a Szketiszt. A mazikok rabló nomád törzse, évszázadok óta Egyiptom réme, rátámadt a békés szerzetestelepre, szétrombolta a templomokat, kolostorokat és a szerzeteslakokat, megölt sok szerzetest, a többieket pedig elűzte. Poimen testvéreivel együtt Terenuthében telepedett le, amely a Nílus deltájának délnyugati kezdeténél terült el, és a régi szerzetesség ismert központja volt.

A hét testvér ottani életéről fennmaradt egy jelentős tudósítás. A kormányzást -- mint bizonyára egész életén át -- a legidősebb, Szent Anub tartotta a kezében. Száműzetésük helyére érve elrendelte, hogy hét közben valamennyien magányos cellákban tartózkodjanak, és csak hét végén jöjjenek össze.

A testvérek elhatározták, hogy együtt maradnak (valószínűleg tanítványok is tartoztak hozzájuk), Anub pedig kialakította a közösség életrendjét. Éjszaka négy órát aludtak, majd négy órát zsolozsmáztak, a fennmaradó négy órában pedig dolgoztak. Nappal a hatodik óráig dolgoztak, a kilencedikig a Szentírás olvasásának szentelték magukat, majd elkészítették szűkös ételüket, amely vadon termő gyümölcsökből és növényekből állt. Poimen később egyszer elbeszélte: ,,Mindazt, amit a gondnok elénk tett, megettük, és elképzelhetetlen volt, hogy valamelyikünk is azt mondta volna: ,Hozz nekünk valami mást!'; vagy: ,Ezt nem kívánjuk.' Az egész időt békében és nyugalomban töltöttük.''

Poimen valószínűleg még egyszer visszatért a Szketiszbe övéivel együtt, amikor megint helyreállt a nyugalom, de 434-ben át kellett élnie a mazikok második betörését is, amely ismét menekülésre kényszerítette. Hogy ezúttal hová ment, és hol halt meg (azt mondják, 110 évet ért meg), nem tudjuk biztosan.

Élete teljesen olyan volt, amilyen akkoriban az egyiptomi szerzeteseké, s amelyet mindenekelőtt Makariosz élt a Szketiszben. Poimen egész életén át szerzetes volt, semmi más. Magasabb képzettsége alig lehetett, görögül bizonyára nem tudott. Nem is volt szervező vagy kifejezett vezetői természet, vagy legalábbis nem akart vezetni. Amit mégis nagy mértékben birtokolt, az volt, hogy -- amint testvére, Anub egyszer kifejezte -- rendelkezett a szó adományával, a ,,logosz karizmájával'', és ezzel az adományával lett éppen ő az, aki a szketiszi szerzetesség lelkiségét továbbadta a későbbi nemzedékeknek.

Személyes aszkézise szigorú és következetes volt. Bevallotta, hogy gyakran több napon egymás után vagy egy egész héten át is böjtölni szokott. Testvéreinek mégis a ,,könnyebb'', a ,,királyi utat'' tanácsolta, amennyiben hosszú tapasztalata alapján azt ajánlotta nekik, hogy mindennap egyenek, de mértékkel. Egyébként is mindenkor kész volt a mértékletességre. Feltehetően tőle származik ez a kijelentés: ,,Nem azt tanultuk, hogy testünket öljük meg, hanem a szenvedélyeinket.'' Egy testvérével, aki valami súlyos hibája miatt három éven át akart vezekelni, azt közölte: három nap valódi bűnbánat elég arra, hogy megengeszteljük Istent. Egy másik testvére lelki ínségében a nagyböjt folyamán a cellájában kereste fel Poiment, s jó tanácsot és vigasztalást talált nála; távozásakor bevallotta, hogy alig merészelt hozzá menni, mert félt, hogy a böjti idő miatt nem engedi magához. Jellemző választ kapott: ,,Nem azt tanultuk, hogy a faajtót zárjuk be, hanem sokkal inkább a nyelv ajtaját.''

Szigorúság önmagával szemben -- irgalmasság mások iránt, minden nagy szív eme jellemzőit mutatta Poimen is. Egy napon néhány testvér feltette neki a kérdést: ,,Atyánk, ha azt látjuk, hogy testvéreink az istentiszteleten elbóbiskolnak, fel kell-e keltenünk őket?'' Poimen így válaszolt: ,,Ha látom, hogy bóbiskol egy testvér, fejét a térdemre teszem, és hagyom, hadd aludjék.'' Mint minden igazi szerzetes, ő is visszariadt attól, hogy feltűnést keltsen. Alázatossága olyan nagy volt, hogy elmondhatták róla: ,,Poimen apát alázatosságból feláldozta saját akaratát, és a másik akaratát követte.''

Egyáltalán nem veszett el a külsőséges aszketizmusban, mély volt a benső élete, és valódi misztikus adottság járult hozzá. A misztériumok ünneplése, amelyben Krisztus megváltói műve jelenvalóvá lesz a közösségben az ünneplők számára, volt életének a középpontja. Mint az egész szerzetességben, Poimen életében is döntő szerepet játszott a Szentírás. Ez volt szerzetesi életének vezérfonala s az igazi istenfélelem útja. Találó képben hasonlította össze egyszer Isten igéjének hatékonyságát a vízével. ,,A víz természete szerint gyöngéd, a kő pedig kemény. Ha azonban egy vizesedény a kő fölött függ, a víz cseppenként kivájja a követ. Így Isten igéje is finom és gyöngéd, a szívünk pedig kemény. Ha mármost az ember gyakran hallgatja Isten igéjét, akkor megnyílik a szíve az istenfélelem számára.''

Ennek a kegyelemmel elhalmozott tanítónak különleges erősségét képezték rövid és nagyon találó mondásai, amelyek nagy számban fennmaradtak:

,,Éberség, önuralom és megkülönböztetni tudás, ez a három erény a lélek jó útitársa.'' -- ,,Minden rossz kezdete a szétszórtság.'' -- ,,Az ember akarata vasfal közte és Isten között, s az ellenállás sziklája. Ha az ember lemond róla, elmondhatja: ,,Istenemben átugrom a falon.'' -- ,,Tanítsd meg az ajkadat, hogy azt mondja, ami a szívedben van!'' -- ,,Fékezd meg a szelet! Ha nem tudod megtenni, akkor felbukkanó gondolataidat sem tudod megakadályozni. A te dolgod viszont az, hogy ellenállj nekik.'' -- ,,Megtörténhet, hogy egy ember látszólag hallgat, a szíve azonban megítél másokat; az ilyen ember szüntelenül beszél. Egy másik pedig, aki reggeltől estig beszél, mégis hallgat, mert csak azt mondja, ami épüléséül szolgál.'' -- ,,Aki Istenért beszél, jól teszi; aki Istenért hallgat, ugyanígy.'' -- ,,Ha kevésre becsülöd magadat, nyugalmat találsz, bárhol telepszel is le.'' -- Egy testvér megkérdezte Poimentől: ,,Mit kell tennem belső nyugtalanságomban?'' Poimen: ,,Minden nyomorúságunkban sírjunk az irgalmas Isten előtt, mígnem irgalmassága szerint cselekszik majd velünk.'' -- ,,Ez a három dolog mindenekelőtt hasznos: félni az Urat, imádkozni és felebarátunkkal jót tenni.'' -- ,,Minden szertelenség az ördögtől való.'' -- ,,Nincs szükségünk másra, csak éber lelkületre.'' - - ,,Ne vess meg senkit, ne ítélj meg senkit, ne mondj senkiről rosszat, és Isten nyugalmat ad neked.''

Mint parányi mozaikkövecskékből, összeáll az a kép, amelyet még ma is kialakíthatunk magunknak Poimen szerzetesről. Ám ezek a kis töredékek is elegendők ahhoz, hogy megmutassák: egy nagy, tiszta és fölöttébb alázatos ember képéből valók, olyan emberéből, aki belső teljességéből beszélt és tanított, s aki irgalmas és szeretettel teli tudott lenni, mert ő maga is megtapasztalta Krisztus irgalmasságát és szeretetét.

Szent Viktriciusz     püspök és hitvalló, † ~406