Szent Albert     hitvalló, † 1307           


BOLDOG AGATANGELUS és KASSZIÁN kapucinus vértanúk

Agatangelus: *Vendőme, 1598. július 31.

Kasszián: *Nantes, 1607. január 15. Mindketten: +Gondar, 1638. augusztus 7.

A Hitterjesztés Kongregációjának 1622-ben történt megalapítása új missziós lendületet keltett az Egyházban. Az új erők között, amelyek e kongregáció rendelkezésére álltak, ott voltak a kapucinusok is. Néhány évtizeden belül missziókat vettek át Kongóban és Angolában, Amerikában és a Közel-Keleten. Franciaország missziós munkáját a kapucinus tartományfőnök, Joseph Le Clerc du Tremblay (1577--1638) irányította; ,,a szürke eminenciás'', amint Richelieu bíboros e befolyásos tanácsosát nevezték, aki diplomata, apostol és misztikus volt. A keresztes hadjáratok nyomán elindulva azt tervezte és remélte, hogy először a Közel-Keleten megvalósítja a szétvált keresztények egységét, hogy utána majd a mohamedánok megtérhessenek. Tizenkét év leforgása alatt sikerült mintegy száz francia kapucinust kiküldenie. Köztük volt Agatangelus és Kasszián is.

Agatangelus 1598. július 31-én született Vendőme-ban. Apja, akinek fő érdeme volt abban, hogy 1606-ban Vendőme-ban kapucinus kolostort alapítottak, Isten jutalmának tartotta, hogy fia 1619-ben belépett a rendbe. Még mint fiatal páternek, Agatangelusnak tulajdonították a ,,repülő tábor'' megszervezését, amelynek tagjai -- megint csak Pater Tremblay terve szerint -- csoportosan prédikáltak Franciaország protestáns vidékein, hogy a hit elveszett egységét helyreállítsák.

Az 1628. év váratlan fordulatot jelentett Agatangelus életében. Két rendtársa hithirdetőként a Közel-Keletre akart utazni, egyikük azonban megbetegedett, és elöljárója Agatangelust azzal a kérdéssel lepte meg: kész lenne-e a megbetegedett helyett elmenni. Kétórai gondolkodási idő után jelentette felettesének: ,,Itt vagyok, küldjön!''

1629-ben az ifjú hithirdető már Aleppóban (Szíria) volt. Prédikált az európaiaknak, eredményesen tevékenykedett a skizmatikusok között, nagy buzgósággal látott neki az arab nyelv tanulmányozásának, és hamarosan felkeltette a felsőbb mohamedán körök figyelmét. Átmenetileg Libanonba helyezték, s ott valószínűleg részt vett abban az arab bibliafordításban, amelyet a kapucinusok 1633-ban adtak ki.

Eközben Pater Tremblay felismerte, hogy Agatangelus a megfelelő férfi arra, hogy a nehézségekkel küzdő kairói missziót újjászervezze, és előkészítse az Abesszíniába való behatolást. Nehéz volt elválnia Aleppótól. Nagyon feltalálta már magát ebben a látszólag reménytelen misszióban.

1633-ban Kairóba ment. Ott csatlakozott hozzá Kasszián, akit másik két atyával együtt a segítségére küldtek. Kasszián egy Lopez nevű portugál családból származott, amely Nantes-ban, a francia kereskedővárosban telepedett le. Már tizenhat évesen kolostorba lépett. A huszonhat éves szerzetes Kairóban valamelyest háttérbe szorult; mindenekelőtt meg kellett tanulnia az arab, majd az abesszin nyelvet.

Agatangelus viszont nyelvismeretével gyorsan helyzetképet alkotott magának az európaiak, arabok, törökök, feketék, mórok, fellahok és zsidók e kozmopolita városában, és mint felelős elöljáró el tudta találni a megfelelő mértéket. Sajnos azonban meg kellett állapítania, hogy a legtöbb európai, mindenekelőtt pedig a francia konzul, bűnös életmódot folytat. Amikor egyszer a koptoknak be akarta bizonyítani, hogy a katolikus Egyház birtokolja a teljes igazságot, ezek azt hitték, hogy lakatot tesznek a szájára, ha az európai katolikusok életére utalnak. Agatangelus sokat szenvedett emiatt. A konzul házát ,,az ördög zsinagógájának'' nevezte, és indítványozta, hogy Róma ezeket a nyilvános bűnösöket név szerint közösítse ki.

Fő feladatát a koptokhoz való közeledésben látta, akik a 451. évi kalkedoni zsinat után elszakadtak a római egyháztól. Alexandriai Mattaiosz kopt pátriárkával folytatott tárgyalásai reményt ébresztettek, de hamarosan kitűnt, hogy Mattaiosz nem tudja magát függetleníteni környezetétől. Mindazonáltal megengedte Agatangelusnak, hogy prédikáljon, és kopt templomokban a római liturgiát használja. Sok megtérés történt. A megtérteket Agatangelus továbbra is meghagyta a kopt közösségben; nem szigetelte el őket, mert azt remélte, hogy ily módon lassanként majd a népet egészében tudja visszahozni az Egyházba.

Mivel a keleti egyházban a szerzetesek nagy tekintélynek örvendtek és nagy volt a befolyásuk, arra törekedett, hogy kapcsolatba kerüljön velük. Egyszer négy hónapot töltött Szent Antal félreeső kopt kolostorában, együtt élt a szerzetesekkel, tanította őket a katolikus hitre, és szigorú, szent életével példaképül szolgált nekik. Oktatta őket a szemlélődés módjaira is, és ennek érdekében arabra fordította J. du Tremblay: Bevezetés a lelki életbe egy könnyű szemlélődő mód által című munkáját. A szerzetesek közül ketten a katolikus hitre tértek, a többiek még haboztak.

Remélte, hogy amit megkezdett, később majd be is tudja fejezni, de nem jutott hozzá, mert az abesszin misszió csakhamar teljesen lefoglalta. Ezt a hegyi országot Szent Frumentius 316 után térítette meg, később azonban a koptokkal együtt elszakadt Rómától. A 17. században Róma nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy az egységtörekvések elérik céljukat. A jezsuita Gaspar Paez 1625--1635 között meg tudta nyerni az uralkodót, Cadenghel négust, halála után pedig a fiát, Szeltan-Szeghedet a Róma iránti hűség eszméjének, sőt az utóbbi a katolikus hitet hatalmi eszközökkel akarta nemzeti vallássá tenni. A jezsuita Alfonso Mendez, Etiópia pátriárkája 1631-ben egy év alatt 130.000 abesszin megtérését jelentette örvendezve Rómának. A kopt abuna (érsek), a szerzetesek és a császárné ellenállása azonban polgárháborút váltott ki, ennek százezer halott volt az áldozata. Nem sokkal ezután meghalt Szeltan-Szeghed, a fia és utóda fokozta az elnyomást. A skizmatikusok kerekedtek ismét felül, a jezsuitákat pedig kiutasították.

Agatangelus feszülten figyelte ezeket a jó és rossz eseményeket. Az alexandriai pátriárkához való jó kapcsolatai révén elérte, hogy a Markosz nevet felvevő új abunának egy olyan szerzetest neveztek ki, akiről remélni lehetett, hogy jó viszonyt tart majd fenn Rómával. Agatangelus és Kasszián így kedvezőnek látta az időt arra, hogy terjesszék a hitet Abesszíniában. Amíg azonban erre Róma kiadta a megbízást, meglehetősen hosszú idő telt el. A két munkatárs eközben zarándokutat tett a Szentföldön, mert a Palesztinát járt zarándokokat a keresztény Abesszíniában olyan nagyra becsülték, mint a mohamedán országokban a mekkai zarándokokat.

A várakozás ideje alatt azonban Abesszíniában megelőzte őket a rossz. Egy német luteránus, hivatása szerint orvos, Peter Heyling értett hozzá, hogy Markosz abunát és az ingatag lelkű Bazilidész négust teljesen megnyerje, és meggyőzze őket a római egyház rútságáról. Elérte, hogy Bazilidész törvényt adott ki, amely szerint minden katolikus papot vagy püspököt, aki Egyiptomból Abesszíniába akar jutni, azonnal fogjanak el, állítsanak bíró elé, és ítéljenek halálra. A törvényt minden tartományban ünnepélyesen kihirdették.

Agatangelusnak és Kassziánnak minderről sejtelme sem volt, amikor 1638-ban karavánokhoz csatlakoztak, és a nagy hőségben a sivatag fárasztó útjain Abesszínia felé tartottak. Elővigyázatosságból a kopt szerzetesek ruháját vették magukra. Alig lépték át azonban Abesszínia határát, amikor átkutatták a csomagjukat, s kehely és a római rítus miseruhái kerültek elő belőle. Azonnal fogságba vetették őket. Nem keresték ezt oktalan buzgósággal, de belsőleg előkészültek mindenre. Titkos vágyuk teljesedett most be. Megcsókolták nehéz láncaikat, Kasszián pedig felkiáltott: ,,Ezek azok a kincsek, ezek azok a drágakövek, amelyeket kerestünk, s amelyekért elhagytuk szüleinket és a hazánkat!''

Egyhónapi fogság és éhezés után egy öszvér farkához kötözték, és Gondarba, az amhara tartomány fővárosába vezették őket. Az út megtételéhez, amelyhez egyébként egy hét kell, a rossz útviszonyok és fáradtságuk miatt egy teljes hónapra volt szükségük. Kasszián, akinek kapóra jött most az amhara nyelv ismerete, minden alkalmat kihasznált, hogy a mellettük haladókat jó intelmekkel lássa el.

Kihallgatásuk alkalmával rögtön észrevették, hogy minden ellenük esküdött. Markosz abunára hiába hivatkoztak, az látni sem kívánta őket. Bazilidész feltette nekik a kérdést: ,,Megtagadjátok-e a római hitet, és elfogadjátok-e a közösséget a koptokkal? Akkor jóindulatúan befogadlak benneteket országomba. Ha nem, akkor meghaltok.'' Kasszián így válaszolt: ,,Római katolikus szerzetesek vagyunk. Azért jöttünk, hogy befogadjunk titeket Jézus Krisztus híveinek közösségébe, akinek látható helytartója a római pápa. Ezerszer inkább készek vagyunk arra, hogy elszenvedjük a halált, mint hogy elhagyjuk hitünket.'' Agatangelus is megvallotta arab nyelven a hitét. Elítélték és 1638. augusztus 7-én kivégezték mindkettőjüket.

Amikor a kapucinusok generálisa értesült erről a vértanúságról, azt mondta: ,,Nem tudom kifejezni e hír miatti örömömet. Köszönetet mondok Urunknak azért, hogy a sok tövis között, amit a vállamra tett hivatal jelent, ezek ketten a kapucinusok bíborpiros virágai lettek, és a Paradicsomba ültették át őket...''

1904. október 23-án X. Pius pápa boldoggá avatta a két francia vértanút.

Imádság:

Istenünk ,te Boldog Agatangelusz és Kasszián vértanút a katolikus hit kiváló terjesztőjévé tetted. Közbenjárásukra add meg, hogy minden nép eljusson az igaz hit egységére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Domét vértanú

Domét vértanú Perzsiából származott. Az Eufrátesz nyugati partján fekvő Theodoziopoliszban volt szerzetes. A kolostor főnöke diakónussá szenteltette fel. Amikor Dömét észrevette, hogy pappá is akarja szenteltetni, méltatlannak érezte magát. Elment a kolostorból két tanítványával együtt és az Eufráteszen túl, Kirra közelében egy barlangban telepedtek le. Itt az időt böjtben, vezeklésben és éneklésben töltötte, angyalhoz hasonló életet élve. Szenvedélyeit kitartóan öldökölve a hit pajzsával magát megerősítve félelmetesnek mutatkozott az ördögök előtt. Tudomást szerezve életéről, mindenféle hivatásban és állapotban élő emberek keresték fel, hogy lelki szükségleteiket megelégítse. Sok csodát tett, betegeket gyógyított meg, sok bálványimádót térített Krisztus hitére. Amikor a hitehagyott Julián császár azon a vidéken járt, és hallott Dömét atyáról, megparancsolta, hogy kövezzék agyon. Az ítéletet végrehajtók úgy találták, hogy két tanítványával együtt Isten dicséretét éneklik. 363-ban, március 23-án rájuk rohanva kövekkel agyonverték őket.

Szent Donát     püspök és vértanú, † 362


THIENEI SZENT KAJETÁN

*Vicenza, 1480. október +Nápoly, 1547. augusztus 7.

Thienei Kajetán (Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a reneszánsz korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen, de szívós kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália városaiban újra meghonosítsa az evangéliumi szellemet.

Tevékenysége nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni Szeretet Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok Kórházát, és megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi és női társulatokat hívott létre, és megalapította az első újkori, új szellemű szerzetesrendet, a Reguláris Klerikusok, vagy más néven Theatinusok rendjét.

Kajetán 1480 októberében született a Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában. Atyja, Thienei Gáspár gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban hadvezérként is szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő nevelte két fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos templomot, amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian Battista Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház egyik vezéralakja a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta később Kajetánnak a reguláris klerikusok rendjének alapítását, s ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót, Zaccaria Szent Antalt a barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az ellanyhult vallásos buzgóság felélesztését.

Kajetán ifjúkoráról nem sokat tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét jog doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva Rómában találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével foglalkozott. Ezek az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát. II. Gyula és X. Leó pápa maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket: festőket, építészeket, szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor festette az Apostoli Signatura termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e termekben hivatalánál fogva sokszor megfordult. Róma egész Európa kulturális életének központjává fejlődött. A jámborság és a vallásosság területén azonban már közel sem volt rózsás a helyzet. Az emberek arról beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban egyaránt -- megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat (1512-- 1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli szavakat!'' És a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent város volt, most pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a protestáns reformációval.

Néhány 1517--1521 között kelt levél, melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának, Laura Mignaninak írt, hírt ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad idejében egy papokból és laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni Szeretet Testvérülete nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában dolgozó pap és püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt, hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és felneveljék e magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos imádságokat, misehallgatást, havonkénti áldozást és beteglátogatásokat kívánt meg a tagoktól. A társulat védőszentjéül az aszkéziséről híres és bibliafordítása miatt a humanisták előtt is nagy tiszteletben álló Szent Jeromost választották.

Éppen Szent Jeromos napján szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt harminchét éves. A következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett térnie Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat járó Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett. Korábban Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában tevékenykedett, Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a Szent Jeromos Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel kapcsolatban állt, s amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe, ahol 1522-ben egy új kórházat nyitott.

Kajetán ekkor életének nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette egész addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e, vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a tökéletesség útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna laikusok számára, a papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg maga köré gyűjteni, akik hajlandók a példás életre és az apostoli munkát a szerzetesi élet által támogatott és táplált közösségi életformára. Olyanokra gondolt, akik leteszik a három szerzetesi fogadalmat (mert látta, hogy ezek nélkül nem lehet az evangéliumi életmódot biztosítani), de felszentelt papok, akik az Istennel egyesült életből nemcsak önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a híveket is táplálni tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus szerzetet alapít. De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből: ,,Hagyom, hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt, amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és ködöt.''

1524. szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent Péter- bazilikában, Rómában: Kajetán a római Isteni Szeretet Testvérülete tagjai között végre talált három társat, akik megértették szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro Caraffa püspök volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa lett. A négy pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az Üdvözítőt akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében eltökélték, hogy lemondanak minden vagyonról, javadalomról és járandóságról, s csak a hívek önkéntes adományaira hagyatkoznak az Úr szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).

Az új szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában, hogy külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a következő: Amikor főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa püspököt választották meg, akit a székhelyéről Chieti püspökének is neveztek. Chieti latin neve Theates volt, innen adódott, hogy a vezetése alá tartozó papokat is theatinusoknak nevezték. Ez a név azt jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú emberek.

1574-ben az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik Nápolyban. Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának megfelelően a rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be, akik alkalmasak arra, hogy személyes hatásukkal is terjesszék az evangéliumot. Az egész rend arra törekedett, hogy támogassa a régi szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak Emiliáni Szent Jeromosra (lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára is. Kajetán személy szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák alapításánál, és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője Caraffa Mária lett.

Thienei Szent Kajetán hatvanhét éves korában halt meg. Halálát a kortársai úgy látták, mint önként felajánlott áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor politikai viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547. augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki békét hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó percében magára is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot: ,,Imádkozzatok, hogy viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ. Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul a keresztény nép felé, és vessétek magatokat Isten és a nép közé, és kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok én, a haragod engem sújtson!''

A ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező stílusban íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán az egész lelki életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz és kimeríthetetlen öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus Krisztushoz válhassanak hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett számára, mint a megfeszített Krisztus követését. Akkoriban Itáliában a vallásos életet általában az jellemezte, hogy az emberek belefáradtak az elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség általános bírálatába. Ezért kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem igaz szeretetben tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell összekapcsolni és összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon megértő volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli Egyház alapvető bajának ismert fel.

Thienei Kajetánt Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik, mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a mennyei Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.

1671-ben avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.

--------------------------------------------------------------------------------

A rokonok elmondták, hogy édesanyja nagyon nehezen hozta világra. Hosszasan vajúdott, de a gyermek csak nem akart megszületni. Akkor valakitől azt a jámbor tanácsot kapta, hogy hagyja el fényes lakosztályát, keressen a házban egy egyszerű kamrát, ahol majd megszületik a gyermek. S valóban, egy elhagyott szobában, amely szinte istállónak hatott, minden további gyötrelem nélkül megszülte a fiát. Ezt az eseményt annak előjeleként tekintették, hogy a gyermek később elhagyja családja gazdagságát, és önkéntes szegénységben fog élni.

Egyik levele, amelyet hamarosan a felszentelés után írt, mutatja, hogy mennyire megragadta lelkét az Eucharisztia misztériuma: ,,Én nyomorult féreg, én oktalan, arra merészkedtem, hogy a Paradicsom közepében Azt érintsem, aki a napot megvilágosítja és ezt a világot teremtette. Naponta veszem magamhoz őt, aki így hív: Tanulj tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű! -- és én mégsem vetem le a gőgömet. Magamhoz veszem a Világosságot és az Utat, de nem követem. Kezemben és számban ég az isteni Tűz, a szívem pedig mégis hideg marad!''

Azon a napon, amikor társaival együtt letette a fogadalmat, ezt írta egyik rokonának: ,,Látom, hogy Krisztus szegény, én meg gazdag vagyok; ő megvetett, engem megbecsülnek. Szeretnék egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, ezért elhatároztam, hogy elhagyok mindent, amit csak magaménak mondhatok a mulandó javakból.''

Mindenki tisztelte aszkéta életmódjáért. A testét csak úgy nevezte: ,,a lázadó'', és úgy is bánt vele. A szemét annyira féken tartotta, hogy amikor V. Károly nagy pompával bevonult a városba, föl sem nézett, amikor előtte elvonult. S ha valakiről az ismerősei azt akarták mondani, hogy nagyon mértéktartó, így fejezték ki: ,,kajetános''.

A világ pompája iránti megvetését a rokonságnak is meg kellett tapasztalnia. Egy alkalommal látogatóba jöttek hozzá, és Kajetán meghallotta, hogy teljes díszben érkeznek, ahogy a reneszánsz kori Itália arisztokráciája tudott csak öltözni. Üzenetet küldött nekik, hogy ha nem Krisztus egyszerűségével jönnek, látni sem akarja őket.

Mikor velencei munkálkodásának mérlegét elkészítette, megmutatkozott, hogy mennyire reálisan látja az Egyházat, s ha kell, nem takarékoskodik a bírálattal sem: ,,Valóban csodálatos város, hogy ne sírna felette az ember! Nincs itt senki, aki a megfeszített Krisztust keresné. Elámultam rajta, hogy a nemesek körében nem találtam senkit, aki Krisztus szeretetét ne helyezné háttérbe saját megbecsülésével szemben. Nem tagadom, élnek itt jószándékú emberek, de szégyenkeznek, ha mások gyónni, vagy áldozni látják őket. Én nem fogok addig nyugodni, amíg nem látom, hogy úgy sietnek a papokhoz, mint akik éhesek Krisztusra, hogy jóllakassák őket az Eucharisztiával, és ne szégyenkezzenek, hanem tartsák nagy megbecsülésnek, hogy áldozhatnak!''

1527-ben szerzetestársaival együtt vészterhes napokat élt át Rómában, amikor a császár spanyol és német zsoldosai megrohanták és kifosztották az Örök Várost. A theatinusok házába betörő katonák a nagy szegénységen kívül semmit nem találtak, ezért a papokon töltötték ki a bosszújukat. Az egyik katona valamikor Kajetán családjánál szolgált, és nem hitte el, hogy az oly gazdag család fia nem rejteget valahol a házban igen sok kincset. Ezért végigkutattak minden zugot, s mikor semmit nem találtak, fogságba vetették mindnyájukat, hogy így csikarják ki tőlük az elrejtett kincseket; vagy ha tőlük semmit nem kapnak, legalább mások adjanak értük váltságdíjat.

A szabadságukat azonban nem váltságdíj fejében, hanem a zsolozsma imádkozásáért nyerték vissza. Történt ugyanis, hogy a ház parancsnoka, amelyben a theatinusokat fogva tartották, meghívott ebédre egy magasrangú katonatisztet. Miközben folyt a lakoma, egyszer csak a vendég fülét különös hang ütötte meg: a szomszédos helyiségből athallatszott a fogoly papok zsolozsmája. Megkérdezte, honnan jön ez a hang? Mikor elmondták neki a történteket, kijelentette, hogy addig egy falatot le nem nyel, amíg ezeket a papokat szabadon nem bocsátják. Ekkor a rabtartóknak nem volt mit tenniük, elbocsátották őket.

A nápolyi évekből ismerünk egy esetet, amelyből kiderül, hogy a theatinusok mennyire ráhagyatkoztak Istenre. Oppido gróf, aki a szerzeteseknek hajlékot adott, nagyon szorgalmazta, hogy Kajetán évenként fogadjon el megszabott járadékot, hogy a házukat fenn tudják tartani. A szent megmagyarázta neki, hogy a fogadalmuk ezt kizárja, s az isteni Gondviselés majd gondoskodik a házról a maga idejében. Arra hivatkozott, hogy Velencében sokszor tapasztalták, még az ínséges időkben is, hogy soha nem jutottak végső nyomorba. A gróf azzal tiltakozott, hogy ,,ami megtörtént Velencében, nem fog megtörténni Nápolyban!'' Kajetán csak annyit válaszolt neki: ,,Már megbocsásson, Isten Velencében ugyanaz, mint Nápolyban!''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kajetán áldozópapnak megadtad, hogy úgy éljen, mint az apostolok, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy csak Tebenned bízzunk, és szüntelenül keressük a mennyek országát!

Példája:

    Szent szegénység, szent élet, szent tudás hatalmas dolgokat eredményez!

Szent Marin és Aszteriosz vértanúk

Marin a kaiszerai Palesztinában volt katona. Keresztény ember, sok jótettben gazdag, ember volt. Katonatársai őt hívták meg századosnak az előbb elhunyt százados helyére. Amint erre a hívásra készülődött Marin, egy reá irigykedő katona feljelentette, hogy keresztény. Nem mutatott be áldozatot a bálványisten előtt ebből az alkalomból, ezért 260-ban lefejezték.

Aszteriosz, szintén keresztény ember, nevezetes és gazdag volt. Tekintélye volt a császár előtt is. Az üldözések alatt is megtartotta a keresztény jámborságot és nem rejtette el hitét. Amikor szent Marin vértanút lefejezték, elvitte a holttestet, hogy tisztelettel eltemesse. A pogányok ezért elfogták és lefejezték.

Szent Or atya

A thébai puszta nagy böjtölője volt Or atya. Sok kolostort alapított a hozzá jövők számára, akik vezetése alatt éltek. Külső kinézetére inkább testetlennek látszott, mint földi embernek. Először magányos élettel kezdte, aztán felsőbb sugallatra kezdett kolostorokat alapítani. Írástudatlan ember volt, de Istentől megkapta azt az ajándékot, hogy tudta a bibliát olvasni. 390 körül halt meg.

SZENT POIMEN szerzetes

*Egyiptom, a 4. század közepe. +Szketisz? 450 körül.

Poimen szerzetes életútjáról keveset tudunk. Már ifjú korában, mintegy 355 körül Szketisz pusztájába ment, ahol Egyiptomi Szent Makariosz (lásd: 42. o.) is élt. Csaknem mindenütt, ahol Poimen felbukkan, hat testvére is megjelenik vele együtt.

Az 5. század elején nehéz próbatétel látogatta meg a Szketiszt. A mazikok rabló nomád törzse, évszázadok óta Egyiptom réme, rátámadt a békés szerzetestelepre, szétrombolta a templomokat, kolostorokat és a szerzeteslakokat, megölt sok szerzetest, a többieket pedig elűzte. Poimen testvéreivel együtt Terenuthében telepedett le, amely a Nílus deltájának délnyugati kezdeténél terült el, és a régi szerzetesség ismert központja volt.

A hét testvér ottani életéről fennmaradt egy jelentős tudósítás. A kormányzást -- mint bizonyára egész életén át -- a legidősebb, Szent Anub tartotta a kezében. Száműzetésük helyére érve elrendelte, hogy hét közben valamennyien magányos cellákban tartózkodjanak, és csak hét végén jöjjenek össze.

A testvérek elhatározták, hogy együtt maradnak (valószínűleg tanítványok is tartoztak hozzájuk), Anub pedig kialakította a közösség életrendjét. Éjszaka négy órát aludtak, majd négy órát zsolozsmáztak, a fennmaradó négy órában pedig dolgoztak. Nappal a hatodik óráig dolgoztak, a kilencedikig a Szentírás olvasásának szentelték magukat, majd elkészítették szűkös ételüket, amely vadon termő gyümölcsökből és növényekből állt. Poimen később egyszer elbeszélte: ,,Mindazt, amit a gondnok elénk tett, megettük, és elképzelhetetlen volt, hogy valamelyikünk is azt mondta volna: ,Hozz nekünk valami mást!'; vagy: ,Ezt nem kívánjuk.' Az egész időt békében és nyugalomban töltöttük.''

Poimen valószínűleg még egyszer visszatért a Szketiszbe övéivel együtt, amikor megint helyreállt a nyugalom, de 434-ben át kellett élnie a mazikok második betörését is, amely ismét menekülésre kényszerítette. Hogy ezúttal hová ment, és hol halt meg (azt mondják, 110 évet ért meg), nem tudjuk biztosan.

Élete teljesen olyan volt, amilyen akkoriban az egyiptomi szerzeteseké, s amelyet mindenekelőtt Makariosz élt a Szketiszben. Poimen egész életén át szerzetes volt, semmi más. Magasabb képzettsége alig lehetett, görögül bizonyára nem tudott. Nem is volt szervező vagy kifejezett vezetői természet, vagy legalábbis nem akart vezetni. Amit mégis nagy mértékben birtokolt, az volt, hogy -- amint testvére, Anub egyszer kifejezte -- rendelkezett a szó adományával, a ,,logosz karizmájával'', és ezzel az adományával lett éppen ő az, aki a szketiszi szerzetesség lelkiségét továbbadta a későbbi nemzedékeknek.

Személyes aszkézise szigorú és következetes volt. Bevallotta, hogy gyakran több napon egymás után vagy egy egész héten át is böjtölni szokott. Testvéreinek mégis a ,,könnyebb'', a ,,királyi utat'' tanácsolta, amennyiben hosszú tapasztalata alapján azt ajánlotta nekik, hogy mindennap egyenek, de mértékkel. Egyébként is mindenkor kész volt a mértékletességre. Feltehetően tőle származik ez a kijelentés: ,,Nem azt tanultuk, hogy testünket öljük meg, hanem a szenvedélyeinket.'' Egy testvérével, aki valami súlyos hibája miatt három éven át akart vezekelni, azt közölte: három nap valódi bűnbánat elég arra, hogy megengeszteljük Istent. Egy másik testvére lelki ínségében a nagyböjt folyamán a cellájában kereste fel Poiment, s jó tanácsot és vigasztalást talált nála; távozásakor bevallotta, hogy alig merészelt hozzá menni, mert félt, hogy a böjti idő miatt nem engedi magához. Jellemző választ kapott: ,,Nem azt tanultuk, hogy a faajtót zárjuk be, hanem sokkal inkább a nyelv ajtaját.''

Szigorúság önmagával szemben -- irgalmasság mások iránt, minden nagy szív eme jellemzőit mutatta Poimen is. Egy napon néhány testvér feltette neki a kérdést: ,,Atyánk, ha azt látjuk, hogy testvéreink az istentiszteleten elbóbiskolnak, fel kell-e keltenünk őket?'' Poimen így válaszolt: ,,Ha látom, hogy bóbiskol egy testvér, fejét a térdemre teszem, és hagyom, hadd aludjék.'' Mint minden igazi szerzetes, ő is visszariadt attól, hogy feltűnést keltsen. Alázatossága olyan nagy volt, hogy elmondhatták róla: ,,Poimen apát alázatosságból feláldozta saját akaratát, és a másik akaratát követte.''

Egyáltalán nem veszett el a külsőséges aszketizmusban, mély volt a benső élete, és valódi misztikus adottság járult hozzá. A misztériumok ünneplése, amelyben Krisztus megváltói műve jelenvalóvá lesz a közösségben az ünneplők számára, volt életének a középpontja. Mint az egész szerzetességben, Poimen életében is döntő szerepet játszott a Szentírás. Ez volt szerzetesi életének vezérfonala s az igazi istenfélelem útja. Találó képben hasonlította össze egyszer Isten igéjének hatékonyságát a vízével. ,,A víz természete szerint gyöngéd, a kő pedig kemény. Ha azonban egy vizesedény a kő fölött függ, a víz cseppenként kivájja a követ. Így Isten igéje is finom és gyöngéd, a szívünk pedig kemény. Ha mármost az ember gyakran hallgatja Isten igéjét, akkor megnyílik a szíve az istenfélelem számára.''

Ennek a kegyelemmel elhalmozott tanítónak különleges erősségét képezték rövid és nagyon találó mondásai, amelyek nagy számban fennmaradtak:

,,Éberség, önuralom és megkülönböztetni tudás, ez a három erény a lélek jó útitársa.'' -- ,,Minden rossz kezdete a szétszórtság.'' -- ,,Az ember akarata vasfal közte és Isten között, s az ellenállás sziklája. Ha az ember lemond róla, elmondhatja: ,,Istenemben átugrom a falon.'' -- ,,Tanítsd meg az ajkadat, hogy azt mondja, ami a szívedben van!'' -- ,,Fékezd meg a szelet! Ha nem tudod megtenni, akkor felbukkanó gondolataidat sem tudod megakadályozni. A te dolgod viszont az, hogy ellenállj nekik.'' -- ,,Megtörténhet, hogy egy ember látszólag hallgat, a szíve azonban megítél másokat; az ilyen ember szüntelenül beszél. Egy másik pedig, aki reggeltől estig beszél, mégis hallgat, mert csak azt mondja, ami épüléséül szolgál.'' -- ,,Aki Istenért beszél, jól teszi; aki Istenért hallgat, ugyanígy.'' -- ,,Ha kevésre becsülöd magadat, nyugalmat találsz, bárhol telepszel is le.'' -- Egy testvér megkérdezte Poimentől: ,,Mit kell tennem belső nyugtalanságomban?'' Poimen: ,,Minden nyomorúságunkban sírjunk az irgalmas Isten előtt, mígnem irgalmassága szerint cselekszik majd velünk.'' -- ,,Ez a három dolog mindenekelőtt hasznos: félni az Urat, imádkozni és felebarátunkkal jót tenni.'' -- ,,Minden szertelenség az ördögtől való.'' -- ,,Nincs szükségünk másra, csak éber lelkületre.'' - - ,,Ne vess meg senkit, ne ítélj meg senkit, ne mondj senkiről rosszat, és Isten nyugalmat ad neked.''

Mint parányi mozaikkövecskékből, összeáll az a kép, amelyet még ma is kialakíthatunk magunknak Poimen szerzetesről. Ám ezek a kis töredékek is elegendők ahhoz, hogy megmutassák: egy nagy, tiszta és fölöttébb alázatos ember képéből valók, olyan emberéből, aki belső teljességéből beszélt és tanított, s aki irgalmas és szeretettel teli tudott lenni, mert ő maga is megtapasztalta Krisztus irgalmasságát és szeretetét.

Szent Viktriciusz     püspök és hitvalló, † ~406

Urunk színeváltozása

A mai nagy ünnep történetét, hogy Jézus a hegyen színében átváltozott 3 apostola szemeláttára. A három szinoptikus evangélista: Máté, Márk és Lukács beszéli el evangéliumában. Sőt Péter apostol is említi II. levelében: „Az Úr azért vitte magával Pétert, hogy … az a tanúság, amit igazán mondott, megerősödik az Atya tanúságával … Magával vitte Jakabot, mint aki az apostolok közül mindegyiknél hamarabb hal meg Krisztusért … Végül magával vitte Jánost, mint szüzet, hogy meglátva Isten Fiának örök dicsőségét, ezeket a szavakat mennydörögje: … Isten, volt az Ige! … Ezenkívül a színeváltozás hegyén Péter … megláthatja az ő igazi dicsőségét” mondja ünnepi gondolataiban Damaszkuszi szent János. „Így amikor majd az apostolok azt látják, hogy (Jézust) elárulják, hogy halálos gyötrelmében azért könyörög, hogy múljék el tőle a halál kelyhe, és azután a főpap udvarába hurcolják, emlékeznek a Tábor hegyre való felmenetelükre és megértik, hogy nem akarata ellenére szolgáltattak ki a halálnak Azt, Akit az Istenség dicsőségével körülövezve láttak, és akiről hallották a bizonyságot: Ő Isten szeretett Fia.” Ezekkel a gondolatokkal Kalábriai Teofán hozza közelebb hozzánk az Ünnep történetét. Cezareai Euszébiosz és Damaszkuszi szent János atya egy hagyományra támaszkodva azt írják, hogy ez a csodálatos jelenség 40 nappal történt Nagypéntek előtt. Hogy s hagyomány kifejezésre jusson, a szent kereszt felmarasztalása előtt 40 nappal ünnepeljük meg a színeváltozás eseményét.

Gondolat:

    Én Uram, én Istenem!

Szent Agapitusz     diakonus és vértanú, † 258           


Szent Berta


Szent Doroteusz     apát és hitvalló, † 560           


Szent Felicissimusz     diakonus és vértanú, † 258           


Szent Jusztusz     vértanú, † 304           


Szent Kremesz     hitvalló, † 1116           


BOLDOG SAVOYAI LUDOVIKA klarissza (1461-1503)

A savoyai nagyhercegség, mely ma Franciaország része, a 15. században bizonyos fokú önállósságot élvezett. Itt látta meg Ludovika a. napvilágot mint Amadé nagyherceg leánya. Anyja XI. Lajos francia király huga volt. Hogy vallásilag kituno nevelésben részesült, azt garantálja apja életszentsége, mert ot a boldogok közt tiszteljük. Igen ritka eset ez a reneszánsz korban. Apjától tanulta a buzgó imaéletet, a. szentmise és szentségek kultuszát, a fényuzés kerülését, a szegények fölkarolását. Hajlott a szüzesség vállalása felé, de mivel szüleit korán elveszítette, gyámja, nagybátyja akaratából férjhez ment Chalon hercegéhez, Hugóhoz, akivel nagy szeretetben éltek. Gyermekük valószínuleg nem született. Házasságában is megorizte ifjúkora erényeit: szerényen élt, az udvari élet felkínálta élvezeteket kerülte, s ami nagy dolog: imádságos életével, jó példájával környezetére is jó hatással volt: vallásosságban, jó erkölcsökben jó elomenetelt tettek. Férje is a tökéletességre törekvésben követte példáját. Amikor 27 évesen megözvegyült, ellenállt rokonai únszolásának, hogy újra férjhez menjen; minden törekvése az volt, hogy családi, anyagi ügyeit elrendezve régi vágyát követi: a ferences szerzetesi életre vállalkozik. Ebben az átmeneti idoben még következetesebben fordult Isten felé, tekintélyes javait, melyekkel rendelkezett, a szegények, az Egyház, a szerzetesnok javára fordította, látogatta a betegeket, elhagyottakat. Végül rokonai ellenkezését legyozve belépett az orbei klarissza kolostorba, mely a mai Svájc területén van. Itt gyorsan kitunt a szerzetesi erényekkel: a szerzetesi szabályok megtartásával, alázatossággal, engedelmességgel, a szegénység vállalásával. Gyengéd áhítattal fordult a szenvedo Úr Jézus és az o szent Anyja felé. 42 évés korában súlyos betegség érte, melyet türelemmel viselt, majd a szentségek buzgó felvétele után, a Szuzanyát köszöntve azon a napon, melyet elore tudott, elköltözött ebbol a világból. Tiszteletét XVI. Gergely pápa erosítette meg a 19. században.

„Kívánom, hogy az asszonyok tisztességes ruhába járjanak, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat: ne fodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhában, hanem amint istenfélelemben élo asszonyokhoz illik, jótettekkel.” (1 Tim 2,9.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ludovikát az élet különbözo útjain példaképül állítottad elénk. Add kérünk, hogy ot utánozva neked szüntelenül engedelmeskedjünk, hitben és cselekedeteinkben tetszésedre legyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Pásztor     vértanú, † 304           


SZENT II. SZIXTUSZ pápa

+ Róma, 258. augusztus 6.

Valerianus császár, aki 253--260 között uralkodott, 257-ben gonoszul kieszelt módon üldözte a keresztényeket: tervszerű álnoksággal a papság ellen támadt, hogy pásztoraitól megfosztva szétzilálódjék a nyáj. II. Sixtus pápa is ennek esett áldozatául 258. augusztus 6-án, pedig mindössze egy évvel korábban lépett Péter örökébe.

Pontius, Szent Ciprián püspök életrajzírója Sixtust jóságos, békeszerető, s ezért igen szent püspöknek mondja. Ezzel a pár jelzővel valószínűleg arra utal, hogy az a feszültség és vita, ami István pápa és Ciprián között alakult ki az eretnek-keresztség kérdésében, az ő idejében megoldódott. Ebből az alkalomból levelezett Sixtus az alexandriai püspökkel.

Cipriántól való az első híradás Sixtus vértanúságáról: ,,Azt is tudjátok, hogy Sixtust augusztus hatodikán az egyik temetőben négy diákonusával együtt kivégezték.'' A pápát szentmise közben fogták el a katakombában, és azonnal le is fejezték. A pápasírok között kapott nyugvóhelyet, amíg át nem vitték maradványait a Via Latina mellett lévő Sixtus-bazilikába.

Az első pápákhoz hasonlóan Sixtust is bevették a római kánonba. Az összes vértanú pápák közül hamarosan őt övezte a legnagyobb tisztelet. Damasus pápa (366--384) róla is verses sírfeliratot készített. A későbbi korok azt is tudni vélik, hogy Sixtus művelt filozófus volt, és neki tulajdonítottak egy mondásgyűjteményt, amely a pogányok életbölcsességét ültette át keresztény talajba.

Ünnepét 1969-ig Urunk színeváltozása előtt, augusztus 5-én, 1969-től két nappal később, augusztus 7-én üljük.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent vértanú pápáról, akit a hagyomány ,,jóságos és békeszerető püspöknek'' mond, s akit Szent Lőrinc diákonus kísért a kivégzésre, a történeti források alig mondanak valamit.

Legendája annál többet tud róla. Eszerint Sixtus athéni születésű volt, és szülővárosa hírnevének megfelelően okos filozófus. Bölcsessége vezérelte előbb a pogányságból a kereszténységbe, majd az Egyházon belül a papságra, s végül a pápaságra.

Ez a legenda úgy mondja el a vértanúságát, hogy az üldözés kitörésekor elfogták és bebörtönözték. Mikor a börtönbe vitték, Lőrinc, aki a pápa diákonusa volt, utána futott és így kiáltott: ,,Atyám, hová mégy a fiad nélkül? Hová mégy a szolgád nélkül?'' Erre a pápa így válaszolt: ,,Fiam, nem hagylak magadra, de rád nagyobb küzdelem vár. Három nap múlva követni fogsz. Közben azonban fogd az Egyház kincseit, és oszd szét a szegények között!''

Valerianus császár pedig parancsot adott, hogy vigyék Sixtust Mars templomához, s amennyiben nem hajlandó áldozni az isteneknek, fejezzék le.

--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, ki Szent Sixtus pápának és társainak megadtad, hogy Jézusért és az Evangéliumért feláldozzák életüket, kérünk, adjon nekünk erőt a Szentlélek, hogy a hitet készséges lélekkel befogadjuk, és bátran meg is valljuk!

Példája:

    Légy képzett, szeretettel teljes!

SZŰZ MÁRIA RÓMAI FŐTEMPLOMÁNAK FELSZENTELÉSE (HAVAS BOLDOGASSZONY) - Emléknap

Az efezusi zsinat (431) Máriát , Jézus anyját Istenszülőnek nyilvánította. Rómában  az Istenszülőnek a tiszteletére az Esquilinus dombon III. Szixtusz pápa a régebbi, Liberiusz pápa által épített Mária-templomot díszesen tovább fejlesztette. Falába vésette a dogmát: "Szűz Mária Isten-anya".

A templomot Santa Maria Maggiore bazilikának nevezték, ez az ünnep a szentelési ünnepe. Ez Nyugaton a legősibb templom, melyet a Szent Szűz tiszteletére szenteltek

Az eredeti templomot Liberiusz pápa építtette, azon a helyen, melyet a legenda szerint ezen a napon hó borított. Innen származik az ünnep magyar neve is. Érdemes tudnunk, hogy Budapesten, a krisztinavárosi templom is a  Havas Boldogasszony nevet viseli.

Gondolat:

    Mária a tökéletes női ideáll; nők őt igyekeznek másolni életükben, férfiak őt keresik a nőkben!

Szent Afra     vértanú, † 305


Szent Ethelvold     püspök és hitvalló, † 984           


Szent Euszigniosz vértanú

A szent vértanú Antiochiában született. Három császár alatt, 60 éven át szolgált a hadseregben, mint katona. Ez után, hazájába visszatérve imádságban és böjtben töltötte életét, készülvén az örökkévalóságra. Amikor a hitehagyott Julián, császár Antiochiába jött, elfogatta a szent férfit. Két egymással vitatkozó katona találkozott Euszigniosszal, és amikor megtudta, hogy katona volt, és ismeri a törvényeket, kérték tőle, hogy tegyen köztük igazságot. Kikérdezve őket, megtudták, hogy Euszigniosz keresztény. Az egyik katona elment és jelentette ezt a császárnak. A császár előtt szentünk szemrehányást tett, hogy elhagyta s az igaz hitet és bálványimádó lett. A császár nem akarta hallani ezeket a szemrehányásokat, és megparancsolta, hogy fejezzék le szentünket. Így, 362-ben, 110 éves korában vértanúsággal fejezte be életét.

Szent Fábián és Antér pápák

Fábiánt különös fensőbb intésre választották pápává az egyszerű falusi papok közül. Egész főpapságának idején nagy buzgóságot tanúsított Krisztus hitének terjesztésében. Magát Fülöp császárt és fiát is a keresztény hitre vezette el. Décius császár üldözése alatt 250-ben karddal lefejezték. 236-250-ig volt római pápa.

Elődje volt szent Antériosz pápa, aki Krisztusban való hitet vértanúsággal pecsételte meg 236-ban.

BOLDOG ALVERNAI JÁNOS (1259-1322)

A Marche tartomány Fermo nevu városában született elokelo szüloktol. Akkori szokás szerint már tízévesen a székeskáptalan kanonokjai közé választották. Már akkor aszkéta életet kezdett, amit társai nem néztek jó szemmel. 13 éves korában Szent Bonaventura engedélyével a rendbe lépett. Kiváló újoncmestere szavait nagy lelki szomjúsággal hallgatta s mindenben követte. Pappá szentelése után hamarosan az alvernai remetekolostorba került s ott is maradt évtizedekig. Ezért nevezzük Alvernai-nak. Volt külön egy remetekunyhója, oda vonult el áhítatgyakorlataira. Mezítláb, kopott csuhában járt, ágynak a puszta földet használta. Évente hat negyvennapi böjtöt tartott kenyéren és vízen. A test sanyargatásában sokszor túlzásba esett. Jóllehet nem volt járatos a teológiában, de nagy jártassággal rendelkezett a szentírásban és a lelkiélet dolgában. Mint gyóntató és igehirdeto is messze földön ismert volt, különösen Marche és Toszkána tartományban. A misztikus jelenségek (extázisok, látomások, stb) gyakoriak voltak nála. A Fioretti öt fejezetben is szól róla. Elmondja, hogy háromévi lelki örvendezés után mint szakadt rá a lelki szárazság, vigasztalanság ideje, hogyan kereste Urát, Krisztust sóhajok és könnyek közt mindenfelé, míg végre Krisztus megjelent neki s elhalmozta vigaszával. Máskor Szent Ferenc, majd orangyala jelent meg neki. Szentmiséje bemutatása közben többször esett elragadtatásba. Egy alkalommal közelmúltban elhunyt Jakab rendtársa jelent meg neki túlvilági dicsoségben. 1312-ben Alvernára látogatott VII. Henrik császár, s a vele való társalgáson annyira épült, hogy Alverna hegyét császári oltalomba vette. Aug. 10-én, az általa nagyon tisztelt Szent Lorinc vértanú ünnepén halt meg 1322-ben. Rendtársai mindjárt boldogként kezdték tisztelni; tiszteletét hivatalosan XIII. Leó pápa hagyta jóvá l882-ben. Boldog János egyszer a mindenszentek ünnepe utáni napon (halottak napján) oly áhítattal és együttérzéssel mutatta be a szentmisét, s amikor Krisztus testét a magasba emelte, különösen kérte a mennyei Atyát, szabadítsa ki oket a tisztítóhelyrol, látomása volt: megszámlálhatatlan sok lelket látott mint lobogó tuzbol kiröppeno szikrákat szállni fölfelé. „Egyenesen az égbe repültek Krisztus érdemei által, aki mindennap fölajánlja magát élokért és holtakért a szentmisében.” (Fioretti 50. f.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost a remeteéletre és apostoli tevékenységre indítottad, add, hogy közbenjáró imádságától megerosítve a szeretet útján mi is elobbre juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Kantidiosz és Kantidián, vértanúk

Mindkettőjüket Egyiptomban kövezték halálra hitükért. Ugyancsak Egyiptomban halt vértanúhalált Szent Szivel vértanú, akit nyilakkal öltek meg.

Szent Krisztina


SZENT NONNA asszony

*Cézárea, 285 körül. +Nazianz, 374.

Fiában, Nazianzi Szent Gergelyben (lásd: A szentek élete, 29. o.), a nagy kappadókiai teológusban talált ,,életrajzírójára''. Gergely ugyan nem készített életrajzot anyjáról, de beszédeiben és sírfelirataiban eleven képet alkotott erről a ,,Krisztus-hordozó'' és ,,a keresztet tisztelő asszonyról''.

Nonna keresztény szülők gyermeke volt, Pontusznak arról a vidékéről, amelynek lakóit az emberiség söpredékének tekintették, s akiknek vadsága és gonoszsága szinte közmondásossá vált. A felnövekvő Nonna ebben a környezetben is megőrizte hitét szülei oltalma alatt. Átélte keresztségét; tudta, hogy általa kivált a gonosz világából és Istennek szentelték. A nem keresztény, de később szentté vált Gergely városi tisztviselővel kötött házasságot; abban az időben ez nem volt rendkívüli, és egyházilag sem tekintették tiltottnak. Gergely nemzetsége a hüpszisztariusok szektájához tartozott, amelyben a pogányság keveredett a zsidósággal. Fia, Gergely szerint azok közé tartozott, akik jóllehet a látható Egyházon kívül élnek, mégis benne vannak. Nonna által azután teljesen odatalált Krisztushoz.

Nonna, aki tudta, hogy a házasság két emberből egyet alkot, nem volt képes elviselni, hogy csak ,,felében'', ,,széthasítva'', mintegy fej nélküli testtel lépjen majd Isten elé. ,,Hitének szenvedésében'' meg akarta nyerni férjét Krisztusnak -- egyszer gyöngéd rábeszéléssel, máskor tartózkodással, ma jó szóval, holnap a késedelmeskedése miatti szemrehányással, ahogy a szeretett és szerető asszony szokta. Mindenekelőtt azonban egyszerű keresztény élete, kitartó imádsága és böjtölése lett Krisztushoz vezetője, ő pedig, aki szeretettel alárendelte magát neki, és urának nevezte, szavával a tanítója lett, és feltárta neki Isten üdvözítő tetteit. Így elérkezett az a nap, amelyen a férje kegyelemtől áthatva, ,,forró vággyal és sugárzó reménységgel'' kívánta a keresztséget, majd azután az a másik nap is, amelyen letette minden világi méltóságát, s pappá és Nazianz püspökévé szenteltette magát.

Nonna három gyermeket ajándékozott a férjének. A teológus Gergelynek volt még egy nővére, Szent Gorgónia és egy öccse, Szent Cézáriusz. Nonna nemcsak a halandó életet adta gyermekeinek; az Istennél való halhatatlan élet számára is megszülte őket. Kétszeresen is anyja lett gyermekeinek. Gergely Sárával, Ábrahám feleségével hasonlítja össze, akiben az Egyház előképként jelent meg. Nonna ,,a szabadok lánya és anyja volt'': lánya, mert az új Sára, az Egyház szabadnak szülte őt; anyja, mert benne az új Sára, az Egyház volt jelenlevő, ő pedig gyermekeit saját krisztusi életének teljességéből formálta ki az ígéret gyermekeivé, Krisztus tagjaivá.

Nonna házasságában is a szüzességet élte; nem a megtartóztatás, hanem a Krisztus-jegyesség értelmében, amelyre a keresztség által mindenki hivatott. Megvalósította pap fiának szavát, amelyet az Úr születésének ünnepén intézett a nőkhöz: ,,Ti nők, legyetek szüzek, hogy Krisztus anyjává lehessetek''. Látható fejében, férjében Nonna láthatatlan fejének, Krisztusnak szolgált.

Mindez a szív egyszerű jámborságában és mintegy magától értetődően valósult meg. Hitvesi, anyai és háziasszonyi kötelességeit ,,gondossággal és körültekintéssel'' látta el, mintha semmit sem tudott volna az Istennel való szakadatlan beszélgetésről, és fordítva: úgy szentelte magát Isten szolgálatának, mintha nem is lett volna családja. Az első nem jelentett akadályt a második számára, mert Nonna a hétköznapjaiban Krisztus iránti szeretetét valósította meg, és így minden cselekedete imádsággá változott.

Ez a szeretet nem ismerte a család szűk határait. Az özvegyek és árvák, szomorkodók és szükséget szenvedők számára egyaránt megnyitotta a szívét és adakozó kezét. Nemcsak a legszükségesebbet adta, hanem gazdagon adakozott, és ebben támogatta a férje is, aki ,,az ajándékozást többnyire az ő kezének engedte át''. Mindenekelőtt pedig - - és ez volt a legértékesebb -- a földi adománnyal együtt önmagát is odaajándékozta a másiknak. Mások szenvedését úgy fogadta a szívébe, mint a sajátját, sőt még jobban, mint a sajátját, és így vitte Isten elé.

Ehhez a szeretethez az erőt Nonna Istennel való kapcsolatából merítette. Gergely magasztalja rendszeres részvételét a zsolozsmában; ,,mint egy oszlop'', úgy állt a zsoltáréneklés közben éjjel-nappal. De mindenekelőtt az oltár volt számára kiapadhatatlan erőforrás.

Nonna nem tett semmi olyant, ami abban az időben rendkívüli vagy feltűnő lett volna. Alkalmazkodott az egyházi szokásokhoz és hagyományokhoz, és mindent élő hittel és szerető szívvel végzett. Így ,,a talán kicsinek tűnő dolgok'' nagyokká váltak.

Istenszerető lelkének sajátja volt, hogy ,,minden emberit az isteninek rendeljen alá''. Vasárnap és az egyházi ünnepeken ezért sohasem öltözött gyászruhába, sőt még fiának, Cézáriusznak a temetésén is ragyogó ünnepi öltözetben jelent meg, mert az Istennél tudta őt. Cézáriusz ugyanis még katechumen volt, és csak a halála előtt fogadta a szent keresztséget, így halála keresztségének beteljesülése volt. Nonna szíve bizonyára vérzett, de elfojtotta könnyeit, és ,,fájdalmát énekkel nyugtatta meg''.

Erős hittel áldozatként fogadta azt is, amikor Isten Gorgóniát, majd férjét is elvette az életéből. Hogy mennyire emberien és egyben milyen keresztényien történt mindez, kiderül azokból a szavakból, amelyeket Gergely apja sírbeszéde során intézett anyjához: ,,Anyám! Szomorúvá tesz az elválás? A remény nyújtson számodra örömet. Nincs már messze az a nap, amelyen véget ér a fájdalom. És nincs senkid, aki gondot viselne rád? Hol van a fiad Izsák? (Gergely önmagára gondol, mert anyja Istennek adta őt.) Intézd fiadhoz a csekély kérést, hogy vezessen téged, és szolgáljon neked! Adj érte neki valami nagyobbat, tudniillik anyai áldásodat, imáidat és a mennyei szabadságot! Dicsérlek azért, mert sokakat buzdítottál, akik hosszú időn át bölcsességedre voltak bízva. Akik azonban gyászban vannak, hasonlóképpen üdvös intésre szorulnak.''

Röviddel férje elhunyta után Isten Nonnát is elszólította az életből. Szentmise közben halt meg az oltár közelében. Gergely költői szavai haldokló anyja utolsó imádságát idézik: ,,Sok könnyet is felfogsz, kedves oltár. Fogadd most ezt a lelket is utolsó áldozati adományként!''

Nonna felvétetett a földi oltártól a mennyei oltárhoz.

Szent Oszvald     hitvalló, † 642


Szent Pontius vértanú

Szentünk római szenátor volt. Szent Fábius pápa térítette keresztény hitre. Sokat segített a pápának Fülöp helytartó Krisztushoz térítésében. Valérián császár uralkodása alatt elfogták, és Kimel városban, a mai Nizza közelében karddal lefejezték 257-ben. Ereklyéit később Nizzába vittek.

Az efezusi 7 szent vértanú

Mind a 7 ifjú katona volt. Makszimilián, Jamblich, Martinián, János, Dénes, Ekszakusztodián, és Antonin efezusi nemes családokból származtak. Testileg nem voltak rokonok, de mint keresztények a lelki rokonság kötelékeiben voltak hitben és Krisztus iránti szeretetben. Együtt imádkoztak, küzdöttek szenvedélyeik ellen és őrizték tisztaságukat. Décius császár üldözése alatt, amikor a császár Kartagénából Efezusba jött, mindenkit kötelezett arra, hogy az isteneknek áldozatot mutassanak be. Az emberek mentek is a parancsot teljesíteni, de a 7 katona helyette a keresztény templomban imádkozott. Mindezeket tudomására hozták a császárnak, aki bilincsbe verette őket. Néhány nap múlva, méltatlannak ítélve őket a katonai szolgálatra, de mégis sajnálva a fiatal embereket halálra adni, elengedte őket és más városba ment. A 7 ifjú katona pedig követve Jézus mondását, elrejtőzött egy barlangba és készült a vértanúi halálra. A visszatérő császár kerestette őket, szüleiktől tudta meg rejtekhelyüket. Azt a parancsot adta, hogy falazzák be a barlang nyílását. Az ifjak, előbb egymással beszélgetve, Istentől rájuk bocsátott mély álomba merültek és így fejezték be földi életüket. Két titkos keresztény: Tivadar és Rufinus két óntáblára mindent felírt ami a vértanúkkal volt kapcsolatos, behelyezte a kövek közé.


Szent Arisztark     vértanú, † 67           


Szent Domonkos     hitvalló, † 1221           


Szent Eleuthér vértanú

Szentünk Bizáncban, született és Makszimián császár udvarában hálószobájának felügyelője volt. A pogányságból Krisztus hitére térve házában keresztény templomot épített. Szolgáinak egyike elárulta hogy keresztény. A császár arra kényszerítette, hogy mutasson be áldozatot a bálványoknak. Amikor ezt megtagadta, a császár lefejeztette.


Szent Eudokia vértanúnő

Eudokia Perzsiában szenvedett vértanúságot Szápor király alatt 362-64-ben. Különféle kínzások után a börtönben éheztették, összetörték csontjait, és végül lefejezték. Egyesek szerint Eudokia ugyanaz, mint akit Ia néven szeptember 11-én tisztelünk.


Szent Hermina


VIANNEY SZENT JÁNOS MÁRIA III. r. (1786-1859)
*Dardilly (Lyon mellett), 1786. május 8. +Ars, 1859. augusztus 4.
Ritkán volt alázatos, sőt megalázott embernek ily nagy dicsőségben része: egy kicsi, tudatlan szolgagyerekből, aki istállóban aludt, a mindenható Isten sokféle próbatét által látnokot és csodatévőt nevelt magának, és szentté tette őt.

Jean-Baptist Marie gyermekkora a nagy francia forradalom korszakába esett. Tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájukban ,,a nagy óra alatt'' először járult szentgyónáshoz egy papnál, aki megtagadta az alkotmányra teendő esküt. Utána éjnek idején járt hittanórákra, ahol a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Első szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult, amely elé, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét, egy nagy szénásszekeret húztak. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni. Nem volt tehetséges, és amit tanult, azt is nagyon hamar elfelejtette.

Balley abbé, egy nagyon művelt pap, aki a párizsi Szent Genovéva- apátságból került vidékre, felfigyelt Jánosra. Ez a pap Ecullyben volt plébános, ahová maga mellé vette és felkészítette a papszentelésre. De a terv, hogy Jánosból pap legyen, több akadályba is ütközött. Kezdve azon, hogy Jánost besorozták a napóleoni hadseregbe (ahonnan megszökött) és befejezve a sort a szemináriumi tanárokkal. De hála a lyoni érseki helynök bátorságának, aki az ecullyi plébános, Balley abbé barátja volt és pártfogóan szólt János mellett, végül szentelésre bocsátották ezzel az indoklással: ,,Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve majd elvégzi.''

Másfél hónappal a waterlooi csata után -- a fegyverszünet épp akkor lépett életbe -- Grenoble-ban pappá szentelték. Első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be a szemináriumi kápolnában, mégpedig úgy, hogy miközben ő a főoltáron első miséjét mondta, két mellékoltárnál két osztrák katonapap misézett. Felszentelése után atyai barátja, Balley abbé káplánja lett. Ez a tiszteletreméltó, ,,római karakterű'' pap hamarosan a gyóntatójává választotta Jánost, majd ő maga szeretettel és humorral bevezette az imádságba és a példás aszketikus életbe. De a plébános harminc hónap múlva, szentség hírében meghalt. János pedig, aki az egyszer látott dolgokat is nagyon megjegyezte, öreg korában azt mondta: ,,Még ma is meg tudnám festeni az arcképét.'' És ő, aki mindentől megvált, a szobájában, a mosdója felett őrizte Balley abbé tükrét, ,,mert -- mint mondta -- ez tükrözte az ő arcát.''

És János, most először, egyedül maradt: társ, mester és oltalom nélkül. Plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte a püspöke, ahová egy ködös estén érkezett meg. Ars egy kicsi, elkereszténytelenedett falu volt, nem rosszabb, mint a Lyon környékén lévő többi falvak. János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. De a magányt nagyon szerette. Később vágyakozással telt szívvel emlékezett ezekre az időkre: ,,Hat vagy hét esztendőn át azt csináltam, amit akartam.'' De éppen ez a néhány év volt életében a legkeményebb vezeklés ideje. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél.

Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, aminek részben oka volt kegyetlen vezeklése is. Lehet, hogy külön kérte Istentől, hogy ,,megismerhesse saját nyomorult szegénységét''. Teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot. Az érsek megértette nehézségeit és áthelyezte Salles-ba. Csakhogy a Saone folyó éppen áradásban volt, néhány megtért hívője pedig tiltakozott a távozása ellen. Nem tudott elutazni. Erre feladta távozási tervét, és másodszor is ,,eljegyezte magát'' a faluval. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban. Csakhogy prédikálni sehova nem hívták, többnyire csak az egyik sarokban gyóntathatott.

Miközben a többi pap között -- saját szava szerint -- olyan volt, mint a falu bolondja, azokat a lelkeket, akik rábízták magukat, a tökéletesség útjára vezette. Ezek a lelkek aztán követték őt Arsba is. Ez volt az első megnyilvánulása annak a vonzerőnek, amely később Arsot zarándokhellyé tette. Néhány család, akiket megragadott János szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is, amelynek lakói hosszú ideig érzéketlenül nézték papjuk próbálkozásait, kezdett megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz. Az ürügyet egy leány bukása szolgáltatta, aki gyermeket szült. A plébánia falát telemázolták gyalázó megjegyzésekkel, és a környékbeli városkák kávéházaiban mindenütt az arsi pap ,,esetét'' tárgyalták. János már várta, mikor jön a püspöke, hogy furkósbottal verje ki a faluból. Ugyanebben az időben mondta el azokat a prédikációit, amelyekben ,,rettenetes igazságokat'' hirdetett.

Nyolcvanöt prédikáció vázlata ránk maradt, amelyeket 1820--1839 között mondott el. E beszédek a korabeli prédikációgyűjteményekből származó, vesződségesen készített kivonatok. Az a néhány változtatás, melyeket a kis plébános meg mert tenni, arról tanúskodik, hogy a hittudomány területén bizonytalanul mozgott, és csak azért változtatott a kész anyagon, hogy ,,félelmet keltsen''. A hívek panaszkodni kezdtek a szomszéd plébánosoknál, akik feljelentést tettek ellene a püspöknél, és saját híveiknek megtiltották, hogy hallgassák az arsi papot.

Ezekhez az ellenségeskedésekhez még sötétebb dolgok is járultak. A sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni. Az arsi pap többé nem aludt. Tanácstalanságában a szomszédaitól kért segítséget: több hívője puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Mindez pedig azért történt, mert János olyan kapcsolatban volt a másik világgal, mint a szentek közül csak kevesen.

1826-ban -- az arsi plébános ekkor negyven esztendős volt -- a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott -- vallotta az egyik tanú --, hogy senki nem tudott neki ellenállni.'' De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte -- majd ismét lemondott róla.

1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban érintetlen maradt a járványtól. És a faluban a hit lassan éledni kezdett. Idegenből is egyre többen jöttek Arsba. A környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy minél előbb mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála. Ő pedig éjjel és nappal gyóntatott, és kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Azt a kevés időt, ami a gyóntatáson felül naponta szabadon maradt -- miközben az ördög még mindig különböző kísértésekkel gyötörte --, imádkozásra és önostorozásra használta fel.

1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. Egyszer csak talpra állt, de felgyógyulása után ismét el akart menekülni falujából, és ezúttal sikerült is. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza magukkal.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is valakit, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott. János abbé teljesen visszahúzódott, csak mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és -- anélkül, hogy észrevette volna -- csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett.

Amikor püspöke -- a hívek jogos és egyre növekvő felháborodásának leszerelése érdekében -- elhelyezte a káplánt, János abbé attól félt, hogy ismét egyedül marad. Ezért az öreg plébános alaposan végiggondolta, hogyan fog immár véglegesen megszökni. Mikor terve meghiúsult, tömören csak ennyit állapított meg: ,,Gyerekesen viselkedtem.'' A püspök azonban nem hagyta magára, hanem új káplánt küldött melléje, aki úgy szerette, mintha atyja lett volna. János azonban ekkor már halála felé közeledett.

Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra eladta. A bűnös emberek úgy sereglettek köréje, hogy azt mondta: ,,A bűnösök a végén meg fogják ölni a szegény bűnöst.'' De ekkor a faluban már mindenki keresztény életet élt. A plébánosnak is csak a fizikai ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére -- püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette -- meg volt győződve ,,semmiségéről''. Ismételten mondta: ,,Ha tudtam volna, mit jelent papnak lenni, gyorsan trappista kolostorba vonultam volna a szeminárium helyett!''

Bár sokan voltak körülötte, az arsi plébános olyan magányosan halt meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt. Akik látták a holttestét, egyhangúlag tanúsították, hogy az erőnek utolsó cseppje is eltávozott belőle. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította. Az Egyház ezzel emlékezteti minden idők papjait arra, hogy Isten ereje a gyengékben válik tökéletessé. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 9-re. 1960-ban Szent Lőrinc vigíliája miatt augusztus 8-ra, majd 1969-ben halála napjára, augusztus 4-re tették át.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent arsi plébános életéből, aki a tudományokkal ugyan zátonyra futott, rendkívül gazdag kegyelmi ajándékaival azonban számtalan embert vezetett Istenhez, egyházi dokumentumok, saját prédikációi, s mindenekelőtt hívei és gyónói mondanak el megindító részleteket.

János édesanyja észrevette fiának szíve vágyát, hogy mennyire szeretne pap lenni. Ezért egy nap útra kelt, átment a szomszédos faluba, Ecullybe, ahol a plébános néhány fiút a papságra készített fel, és meg akarta kérni, hogy fogadja be növendékei közé az ő fiát is. De szomorúan tért haza, mert még útközben is fülébe csengett az elutasító szó: ,,Nem tehetem!'' Nem sokkal később újra elindult, de ezúttal Jánost is magával vitte. Balley abbé hosszasan nézte Jánost, azzal a szándékkal, hogy véglegesen visszautasítja, hiszen az akkor már tizenkilenc éves fiú szinte teljesen tudatlan volt. De amikor beszélgetni kezdett vele, minden ellenkezése elpárolgott. Félhangosan mondta magának: ,,Ó, nézd csak, ezt a gyermeket én felveszem!'', majd édesanyjához fordulva mondta: ,,Legyen teljesen nyugodt, ha kell az életemet adom oda érte!''

János számára a tanulás a kínok kínja volt. Egyik társa, a tizenkét éves Loras egy nap elvesztette a türelmét. A hozzá képest hatalmas Jánosnak, aki megint csak hihetetlen ostobaságot tanúsított, a többi tanuló jelenlétében néhány csattanós pofont adott. János felugrott -- és a gyerek lábához vetette magát, úgy kért tőle bocsánatot, hogy ostobaságával ennyire felingerelte.

Alkalmatlansága miatt Jánost elbocsátották a szemináriumból, és a vizsgán, amelyre Balley abbé nagy keservesen felkészítette, megbukott. De a jó abbé azonnal Lyonba sietett, és megkérte az érseki titkárt, hadd ismételje meg János a vizsgát. E kérés hatására egy napon János vizsgáztatására a plébániára érkezett a szemináriumi rektor és a püspök egyik megbízottja. És ebben a nyugodt környezetben János tudott úgy felelni, hogy a megbízottak azzal tértek haza Lyonba, hogy szentelhető. Amikor a helynök aláírta a szentelési okmányt, megjegyezte: ,,Az Egyháznak nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is szüksége van, és ez az ember az!''

De az újmisés János nem gyóntathatott, mert a püspöki hivatal túl hézagosnak találta teológiai műveltségét ahhoz, hogy a gyóntatói joghatóságot megadják neki. Ez volt a későbbi nagy gyóntató utolsó megaláztatása. Mikor aztán végre az engedély megérkezett, Balley abbé térdelt elébe elsőnek, és kérte tőle a feloldozást.

1818-ban egy februári napon kelt útra a fiatal pap arsi plébániája elfoglalására. A faluban mindössze hatvan család lakott, kocsma pedig volt három! Gyalog érkezett, maga mögött húzva egy kis kézikocsit, rajta néhány bútordarab, melyekkel egy szobát is alig lehetett berendezni. Az új plébános eltökélte magában, hogy a háztartását maga fogja vezetni, ami abból állt, hogy krumplit főzött, és egy hétig azt ette. Amikor odaért a plébánia határához, letérdelt az út porába, és imádkozott a helység őrangyalához, ahol az életét akarta áldozni az emberekért.

Az arsi emberek lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk. Nem szavai bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e szavakban zengett. Először persze felhorkantak, aztán hagyták magukat vezetni, végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor valaki szóvá tette az egyik arsi parasztembernek, hogy miként lehetséges, hogy a faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt válaszolta: ,,Mi sem vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon szégyellhetnénk magunkat, ha egy szent mellett ilyen bűnöket követnénk el!'' Egy másik, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál olyan sokáig a templomban, azt felelte: ,,Én nézem a Jóistent, és a Jóisten néz engem.'' Amikor később új temetőt nyitottak, és a sírok kezdtek egymás mellett sorakozni, a szent plébános megjegyezte: ,,Ez igazában egy ereklyekápolna'', mert szerinte azok közül, akiket oda temettek, senki sem veszett el.

Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. A zarándokok a levegőtlenség miatt alig bírták ki, és néha ki kellett menniük a szabad levegőre; télen pedig kegyetlenül hideg volt a templom. A gyóntató atya pedig rendületlenül kitartott, legfeljebb néha tett egy nedves kendőt a homlokára. Kabátja nem is volt, mert ha ajándékba kapott egyet, azonnal továbbajándékozta a szegényeknek. Egyszer csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy Mindenszentektől Húsvétig nem érezte a lábait. És a gyóntatószék sebesre dörzsölte a hátát. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé.

Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.

Ismerte az emberi szíveket, és különös kegyelmi ajándékként olvasott bennük, anélkül, hogy az emberek megszólaltak volna. Egy férfi azzal kezdte a gyónását, hogy utoljára harminc éve gyónt. János kiigazította: ,,nem harminc, hanem harminchárom éve''. Mikor az ember utánaszámolt, igazat adott neki! Egy asszony elmondta, hogy János abbé olyan pontosan ismerte az ő családi viszonyait, az eseményeket és a neveket, hogy a megdöbbenéstől alig tudott megszólalni. És amikor megkérdezte, hogy honnan tudja mindezt, azt válaszolta: ,,Az ön őrangyala mondta nekem!''

Olykor gyóntatás közben könnyekre fakadt. Mikor valaki ezen elcsodálkozott, azt mondta neki: ,,Barátom, azért sírok én, mert ön nem siratja a bűneit.'' Ez az ember az otthoniaknak elmondta: ,,Biztosíthatom önöket, ha valaki sírni látja az arsi plébánost, semmi csoda nincs abban, ha maga is sírva fakad.''

Egy napon levelet kapott az egyik szomszéd paptól, akit a paptársai bujtottak fel, s a levélben ez állt: ,,Ha valakinek oly kevés teológiai tudás van a fejében, mint önnek, annak nem volna szabad beülnie a gyóntatószékbe!'' A levél névtelen volt, de János abbé felismerte írásáról a feladót, ezért ezt a rövid választ küldte neki: ,,Nagyon szeretett és igen tisztelt testvérem! Milyen sok okom van rá, hogy szeressem önt! Ön az egyetlen, aki igazat mondott nekem. És ha már volt annyira jó és szeretetre méltó, hogy szegény lelkemet a gondjaiba fogadta, kérem segítsen nekem abban, hogy elnyerhessem a rég vágyott kegyelmet: nagyon szeretnék e helyről, amelyre tudatlanságomnál fogva teljesen alkalmatlan vagyok, elmenni valahová, és egy sarokban meghúzódva csak siratni életem bűneit.''

A püspök, akihez eljutottak a plébános elleni áskálódások, megjelent Arsban. Vizsgálatot rendelt el, de semmit nem talált, ami miatt Jánost elmarasztalhatta volna. És akkor a püspök is beállt a sorba, és ugyanúgy várt sorára a gyóntatószék előtt, mint a többiek. Papságának pedig ezt kívánta: ,,Bárcsak egy morzsányi volna bennük az arsi plébános ostobaságából!''

A lelkek reá nehezedő terhe és a gonosz lélek által okozott kínok arra késztették, hogy egy éjszaka leple alatt elmeneküljön a faluból. Nem jutott messzire, amikor szembe jött vele a káplánja, és tartóztatta, de János nem hajlott a szóra. Akkor a káplán követte, és a sötétben tévútra akarta vezetni, hogy kacskaringós utakon visszaérkezzenek a faluba, de a plébános észrevette ezt. Csak amikor a káplán kikapta a hóna alól a breviáriumot, akkor indult el visszafelé, hogy másikat vegyen magához. Akkor megszólaltak a templom harangjai, s a nép mindenféle eszközökkel összeszaladt, mert azt hitték, tüzet kell oltani vagy rablók ellen kell védekezni. A plébános pedig, abban a hiszemben, hogy Úrangyalára harangoznak, letérdelt imádkozni. Az ima végeztével fölkelt, és elindult, hogy elmegy. Közben azonban az ajtót kívülről rázárták. Felindultságában könnyek között kérte, engedjék elmenni. Mikor végre kiengedték a lakásból, bement a templomba, és leborult a tabernákulum előtt. Reggel pedig egész őszintén csak annyit mondott: ,,Gyerekesen viselkedtem.''

Alázatosságában a csodákat és gyógyításokat, amelyeket Isten általa művelt, Szent Filoménának tulajdonította, akit bensőségesen szeretett, s akitől volt egy kis ereklyéje. Egyszer szinte megharagudott ,,kedves kis szentjére'', mert nyilvános helyen és sokak szeme láttára művelt csodát. A káplánjának így beszélte el: ,,Egy asszony hozott oda hozzám egy gyermeket, akinek súlyos szembaja volt. Megérinttette velem a beteg szemet, és a baj eltűnt! És hogy szégyelltem magam! Ha találtam volna egy egérlyukat, eltűntem volna benne!'' Egy szemtanú pedig elmondta: ,,Látnotok kellett volna, hogyan futott el a gyermek meggyógyításának színhelyéről! Kezébe temette az arcát, és nagy léptekkel szaladt el, mintha bottal kergetnék!''

Aztán egyik nap meglepetésszerűen megjelent a templomban az új püspök, és a teljesen elképedt plébános vállára terített egy piros selyemből készült, hermelinnel szegett körgallért, és kihirdette a jelenlevőknek, hogy a plébánost címzetes kanonokká nevezte ki. A plébános úgy állt a sekrestye ajtajában, mint egy csínytevésen rajtakapott gyermek. De alighogy a püspök eltávozott, János abbé pénzzé tette a körgallért. Huszonöt frankot kapott érte, amit mindjárt a szegények javára fordított. Mikor a kereskedőnő rádöbbent, hogy túl keveset adott érte, megtoldotta az árát. Akkor a plébános örömmel felkiáltott: ,,Ó, ha a püspök úr még egyet ajándékozna nekem, azt is pénzzé tenném!''. Majd tollat ragadott, és így írt püspökének: ,,Kegyelmes Püspök Úr! A gallér, amelyet olyan jóságosan nekem ajándékozott, igen nagy örömet szerzett nekem. Egy alapítványhoz éppen ez az összeg hiányzott, amit érte kaptam: ötven frankért sikerült eladnom! Ezzel az összeggel nagyon meg vagyok elégedve!''

Ugyanígy tett, amikor megtudta, hogy kinevezték lovaggá, és csak annyit kérdezett: ,,Jár a lovagi kereszttel valami jövedelem? Jelent ez valami pénzt a szegényeimnek? Mert ha nem, akkor mondjátok meg a császárnak, hogy hallani sem akarok a lovagságról!''


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható és irgalmas Istenünk, ki Szent János áldozópapodat csodálatos lelkipásztori buzgósággal áldottad meg, kérünk, segíts, hogy közbenjárására és példája szerint szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak, és velük együtt mi is eljuthassunk az örök dicsőségre!

Imádság:

Mindenható és irgalmas Istenünk, te Vianney Szent János áldozópapot csodálatos lelkipásztori buzgósággal tűntetted ki. Add, hogy közbenjárására és példája nyomán szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak, és velük együtt eljussunk az örök dicsőségbe. A mi Urunk Jézus Krisztus által.Példája:
    Alázatosan fogadd el magadat, de tudd: több is telik tőled!


Szent Perpetua     özvegy, † 80

Boldog Kazotics Ágoston     hitvalló, † 1323           
*Trau (Dalmácia), 1260 körül +Lucera (Nápoly mellett), 1323. augusztus 3.
Ágoston horvát nemzetiségű volt, édesanyját Radoslavának hívták. Párizsban tanult, s nagyon fiatalon belépett a domonkos rendbe. A szintén domonkos XI. Benedek pápa (1303--1304), aki jól ismerte őt, 1303-ban kinevezte zágrábi püspöknek. Húszéves püspöksége alatt nagyon tevékeny volt: ismételten végiglátogatta egyházmegyéjét, gondoskodott hívei erkölcsi és anyagi jólétéről, restaurálta a zágrábi székesegyházat, három egyházmegyei zsinatot tartott és részt vett 1311- -12-ben a viennai zsinaton.

1318-ban műveltsége és ékesszólása miatt a magyar püspökök diplomáciai küldetéssel Avignonba küldték XXII. János pápához, hogy panaszt tegyenek az ifjú király, Anjou Károly Róbert udvarában élő nemesek visszaélései miatt. Miközben Avignonban tartózkodott, Károly Róbert megneheztelt rá és megakadályozta visszatérését. Ezért 1322-ben a pápa áthelyezte a nápolyi királyságban lévő lucerai püspökségre, ahol a következő év augusztus 3-án meghalt. Először a lucerai Szent Domonkos-templomban temették el, majd átvitték a katedrálisba, ahol jelenleg is egy 1937-ben készült ezüst urnában őrzik ereklyéit.

A nép hamar tisztelni kezdte a csodák miatt, mert sírja körül betegek, némák és ördögtől megszállottak gyógyultak meg. Tiszteletét XI. Kelemen 1702-ben jóváhagyta. Az utóbbi időben ügyét ismét vizsgálat alá vették, s várható a szentté avatása.


--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Kazotics Ágostonról Ferrarius, más szerzőkhöz hasonlóan, a magyarországi domonkosok aktái nyomán állítja, hogy magyar származású volt. Ifjúkorában lépett be Szent Domonkos rendjébe, s a vezeklésben és az erények gyakorlásában annyira kivált a többiek közül, hogy mind műveltségben, mind életszentségben kora legkiválóbb férfiai közé számlálták. Először Itáliába, azután Párizsba küldték magasabb tanulmányok végzésére, s tehetségével és szorgalmával leginkább a filozófia és a teológia kérdéseiben művelődött ki. Visszatérve filozófiát és teológiát tanított, s hirdette az igét Isten népének. Néhány év múlva, miután nagy hasznára volt hallgatóinak, XI. Benedek a zágrábi egyház püspökévé tette. Egyházmegyéjét nagy életszentséggel és éberséggel kormányozta, s az egész ország békéjéért és gyarapodásáért fáradozott szüntelen, míg 17 esztendő múlva, hogy kitérjen az emberi megbecsülés elől, visszatért Itáliába. XXII. János pápa áthelyezte az apuliai Lucera püspökségre. Még 13 évig kormányozott nagy tudománnyal, irgalmassággal, jámborsággal, s minden egyéb erénnyel. Érdemekkel és évekkel telve 1332. augusztus 3-án elköltözött az égbe, hogy átvegye fáradozásai jutalmát. Az Egyház engedélyezte, hogy mint szentről, officiummal emlékezzünk meg róla.


--------------------------------------------------------------------------------
Engedd, kérünk, jóságos Istenünk, hogy Boldog Ágoston püspököd intelmeit és példáját követve szüntelenül elmélkedjünk az üdvösség misztériumairól, és Egyházad szolgálatára ügyelve eljuthassunk az örök élet örömére!


Szent Izsák. Dalmát és Fauszt atyák

Mindnyájan a Konstantinápoly közelében levő Dalmát kolostor szerzetesei voltak. Szent Izsákról május 30-án emlékeztünk meg. Ő 383-ban hunyt el. Utóda szent Dalmát lett. Ő először katona volt, a császár elismerését is kiérdemelte tettei miatt. Ezután elhagyva a világot, feleségét, leánygyermekeit, csak fiát Fausztoszt vévén magával, Izsák atyához mentek, aki mindkettőjüket beöltöztette szerzetesnek. Amikor Izsák atya halálát érezte közeledni, összehívta a szerzeteseket, utasításokat adott nekik, és utódjául hagyta Dalmát atyát, akiről a kolostort elneveztek. A pátriárka Dalmátot pappá szentelte. Harcolt a rá támadó láthatatlan ellenségekkel, de harcolt a láthatókkal is, ezek voltak a nesztoriánus tévtanítók. Tevékeny segítője volt az Efezusban 431-ben összegyülekezett III. egyetemes zsinat atyáinak a tévtanítás elitélésében. Olyan nagy tiszteletet vívott ki a császár és az atyák előtt, hogy a kolostor archimandritájává tették. Hosszú élet után halt meg 440 körül. Fiáról, Fausztosz atyáról elég kevés ismeret maradt fenn. Miként atyja, ő is a kiváló szerzetesek közé tartozott. Megtartotta hűségesen a szerzetesi fegyelmet és szerette a böjtöt.


Szent Kozma atya

Kozma atya életéről annyit tudunk, hogy a palesztinai Fárán pusztában volt remete. Egy alkalommal meglátogatta az antiochiai kolostort, ott néhány nap múlva elhunyt. A pátriárka a kolostorban parancsolta eltemetni a testet, ahol már néhány püspök is el volt temetve. Sírjánál sok csodás gyógyulás történt. Élt a VI. században.
   

Szent Lidia     özvegy, † 70           


SZENT EYMARD PÉTER JULIÁN III. r., rendalapító (1811-1868)
*La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.
Pierre-Julien Eymard 1811. február 4-én született a franciaországi La Mure-ben. Apja szegény, szorgalmas késkovács és jó keresztény volt, de túlságosan pénzvágyó. Anyja viszont rendkívüli jámborságot tanúsított, és fiát már élete első hónapjaiban magával vitte az istentiszteletekre. Péter már gyermekkorában különlegesen érzékelte az Úr eucharisztikus jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt. 1822- ben megbérmálkozott, egy évvel később első szentáldozáshoz járult, és már ebben az időben kinyilvánította szándékát, hogy papnak készül. Apja elutasította ezt a gondolatot, kivette az iskolából, és kiképeztette az olajsajtolás mesterségére. Nem veszítette kedvét. A lans-i kegyhelyen tett zarándoklata után egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből kezdett el latinul tanulni; tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, s ez egy évi tanulást tett számára lehetővé. Mélyen érintette anyjának 1828-ban bekövetkezett halála. Apja végül engedett, és 1829 júniusában beléphetett a Szeplőtelen Fogantatás oblátusainak noviciátusába. Egy súlyos betegség azonban csakhamar hazatérésre késztette. Apja halála után, 1831 szeptemberében belépett a grenoble-i szemináriumba. Jámborsága és tiszta jelleme megbecsülést és szeretetet, szorgalma és lelkiismeretes munkája pedig jó tanulmányi eredményt szerzett számára.1834. július 20-án pappá szentelték, majd októberben segédlelkésznek nevezték ki Chatte-ba.

Papi tevékenységének kezdetét teljes siker koronázta. A hívőket mélyen meghatotta, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt. Imádságát szigorú testi fegyelemmel és keménységgel kapcsolta össze, apostolkodásában pedig egyszerű és közvetlen módszereket használt.

1837-ben a La Mure közelében levő Monteynard plébánosává nevezték ki; ott is szép lelkipásztori sikereket ért el, amelyek az egész plébániát megváltoztatták. Időközben azonban szorongatni kezdte a papi szolgálat magányossága. 1838 elején véletlenül értesült a maristák létezéséről, akiknek a társaságát kb. tíz évvel azelőtt alapította Jean-Claude Colin (1790--1875). Úgy gondolta, hogy náluk megtalálja tevékenységének igazi területét. Miután -- bár nem nehézségek nélkül -- megkapta püspökétől a szükséges engedélyt, mivel el akarta kerülni a fájdalmas búcsúzkodást, 1839. augusztus 18-án teljes csendben ott hagyta az egyházközséget.

A maristák lyoni kolostorában lett novícius Pierre Colinnek, az alapító testvérének vezetése alatt. Boldognak érezte itt magát; boldogságát csak egykori híveinek fáradozásai árnyékolták be, akik feltétlenül vissza akarták vinni Monteynard-ba.

Péter-Julián sohasem fejezhette be novíciusi évét. A fiatal kongregáció szükségletei oda vezettek, hogy a következő novemberben kinevezték a belleyi kollégium spirituálisává. Bár nem lelkesedett ezért a feladatért, engedelmeskedett. E ház kisszemináriumában a tanulók fegyelmezetlensége nagyon nehéz helyzetet teremtett, több növendéket el kellett bocsátani. E nehezítő körülmények között is tehetséges nevelőnek mutatkozott. Az Eucharisztia iránti különleges tisztelete döntően segítette abban, hogy felemelje a ház vallási színvonalát. Tevékenységének ezt az időszakát fontos és szerteágazó külső feladatai jellemezték, s mégis misztikus jellegű erős belső próbatételek kísérték. Mindinkább kiemelkedett kongregációja tagjai közül. 1844-ben provinciálissá, 1846-ban pedig általános vizitátorrá nevezték ki.

Ezenkívül 1845 szeptemberében átvette a maristák harmadrendjének a vezetését, s ezt figyelemre méltó módon fellendítette. 1850 áprilisától 1851 márciusáig átmenetileg újoncmester volt, mivel azonban túlságosan igénybe vették külső feladatai, itt csak félsikert ért el. Lassanként más tervek érlelődtek benne. 1851. február 2-án Fourvičre kápolnájában belső kinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy saját társulatot alapít, s ezt az Oltáriszentség imádásának szenteli. Szeptemberben mégis elfogadta kinevezését a La Seyne-i kollégium igazgatójává, mivel annak az idő tájt kritikus szakaszt kellett kiállnia. Ebben az időben ismerte meg az egykori tengerésztisztet, az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét: Raymond de Cuers-t, akit nem sokkal ezután pappá is szenteltek.

1853. április 18-án kapott újabb belső megvilágosodása megerősítette terveiben. A maristák általános elöljárójánál, Colin utódjánál természetesen ellenállásra talált. Az Eymard és kongregációja közti szakítás 1856. május 14- én véglegessé vált, miután Sibour párizsi érsek megígérte neki a támogatását.

Röviddel ezután Eymard Cuers-rel együtt berendezkedett az érsekséghez tartozó Villa Châteaubriand-ban. Az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációjának kezdeti ideje meglehetősen nehéz volt: anyagi alapjai több mint rosszak voltak és egyetlen új hivatás sem jelentkezett. Bár Eymard egyrészt nagyon jelentős és értékes bátorításokat kapott, például Vianney Szent Jánostól, az arsi plébánostól (lásd: A szentek élete, 403. o.), másrészt viszont sok egykori marista rendtársa, sőt barátja is élesen bírálta. Ezenkívül most már feltétlenül találnia kellett egy épületet, ahol véglegesen megtelepedhetnek. Az 1857. év különösen kemény volt, és Eymard megbetegedett. Végül Morlot bíboros, Sibour érsek utóda meg tudott szerezni két egymás mellett lévő házat Faubourg Saint-Jacques-ban; I858. március 30-án beköltöztek az egyikbe. Az arsi plébános bátorítására csakhamar megérkezett Marguerite Guillot, akit Eymard Lyonban ismert meg, és aki az ő lelkivezetése alatt állott, és elfoglalta a másik házat, hogy ott néhány társnőjével együtt megalakítsa a hitoktatásban tevékenykedő nők közösségét. Az örökimádás és a felnőttek elsőáldozása mellett számos más eucharisztikus mozgalmat is megszerveztek.1859. január 5-én Eymard pápai dicsérő iratot kapott. Az új társulat szerzetesei első fogadalmaikat ugyanebben az évben, március 2-án tették le. Röviddel ezután Cuers egy másik házat alapított Marseille-ben. Egy harmadiknak az alapítása (1862 decemberében, Angers- ben) szolgált alkalmul Eymard-nak arra, hogy a Szentszéktől jóváhagyást kérjen. Ezt az 1863. június 3-i keltezésű brevében meg is kapta. -- 1864. május 26-án Angersben Marguerite Guillot és rendtestvérei számára is berendezett egy házat; ők időközben az Oltáriszentség szolgálói néven szerzetesközösséggé alakultak. (1864 decemberében a nővérek egy további házat is alapítottak Nemours-ban.)

Eymard, miután 1865. július 6-án élete végéig elöljáróvá választották, átélte azt az örömet, hogy megláthatta kongregációja elterjedését. Jeruzsálemben leghőbb vágya ellenére sem sikerült letelepíteni szerzeteseit, Brüsszelben viszont egészen jelentős rendházat alapított.

Eymard utolsó életéveit több viszály árnyékolta be. Először mélyülő nézeteltérése támadt Cuers-rel, aki 1867-ben csaknem elhagyta a kongregációt, hogy Roquefavourban szemlélődő eucharisztikus rendet alapítson.1867-ben a nemours-i főnöknő -- aki megkísérelte, hogy szakadást idézzen elő -- áskálódásai odavezettek, hogy május 29-én a nemours-i házat be kellett zárni. Ez az ügy elidegenítette a kongregációtól Meaux, Párizs és Angers püspökét. Mindezekben a megpróbáltatásokban Eymard állhatatos maradt és teljesen átadta magát Istennek. Erős természetfölötti kisugárzása megragadott mindenkit, aki a közelébe került. (Auguste Rodin szobrász is a kongregáció posztulánsa volt egy rövid ideig. Ennek emlékeként megmaradt számunkra Eymard-t ábrázoló mellszobra.)

Belső misztikus életéről csak keveset árulnak el egyébként igen szép írásai. Ebből az életéből mégis felszínre került valami, rendkívüli jelenségek: eksztázisok, jövendölések és a szellemek megkülönböztetése formájában. Bizonyos időszakokban Eymard-nak -- miként barátjának, az arsi plébánosnak -- a sátán heves támadásait kellett kiállnia.

A fáradtság és kimerültség, a gondok és életmódjának szigorúsága idő előtt felőrölték erejét. 1868. augusztus 1-én halt meg Isten akaratában megnyugodva. 1925. július 12-én boldoggá, 1962. december 9-én szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te Szent Péter Julián papot az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét új papi közösség alapítására indítottad, add, hogy közbenjárására a szentségi Jézus buzgó tisztelete által az örök életre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.


Boldog Tomázó Teréz     szűz, † 1578