Szent Alexandra

Szent Erik     vértanú, † 1151.

Május 18-án Svédország védőszentjére emlékezik az Egyház. Erik király vezette be a kereszténységet hazájában. Az igazságosság szellemében és a közjót szem előtt tartva uralkodott körülbelül 1156 és 1160 között. Szentségének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18-án szerepel Hericus Rex ünnepe. 1256-ban pápai bulla engedélyezte ünnepnapját.

Svédország később lett keresztény, mint Dánia vagy Norvégia. A XI. században főleg angolszász hittérítők tevékenykedtek az országban, de krónikák tanúsága szerint Uppsalában még 1075 körül is bálványokat tiszteltek a pogány nemzeti szentélyben, s a szent berekben ember- és állatáldozatokat mutattak be. A brémai érsek több püspökséget is alapított, ám a svédek csak Sverker király (kb. 1130–1156) uralma idején tértek át a kereszténységre; az első kolostorokat is akkor alapították.

Sverker király lázadás áldozata lett, utódjául Erik Jedvardsont választották meg.

Erik svéd király életéről a források keveset árulnak el: körülbelül 1156 és 1160 között uralkodott. Származását homály fedi, valószínűleg parasztcsaládban született Uppsalában (a pogány korban is fontos város Svédország egyházi központja, 1164 óta a svéd érsek székvárosa lett). Az ország északi részén 1150-ben választották meg I. Sverker ellenkirályává.

Az általa 1154–1155-ben vezetett keresztes hadjárat során hű barátjával és munkatársával, Henrik uppsalai püspökkel és seregével partra szállt Finnországban, hogy megerősítse a svéd befolyást és előmozdítsa a keresztény missziót. A finnek csatát vesztettek. A legenda szerint Erik könnyezett az elesett finnek láttán, amiért megkereszteletlenül kellett meghalniuk. Hazatérvén, Erik Henriket Finnország első püspökeként Turkuban hagyta. Henrik püspök életével fizetett, amikor egy gyilkost rá akart venni a megtérésre. Finnország nemzeti szentjeként és apostolaként temették el Turku katedrálisában.

Svédország másik királyának, I. Sverkernek meggyilkolása után választották meg Eriket az egész ország királyává, így egyesíthette az országot. Dániai Krisztinával (1125–1170), I. Erik dán király dédunokájával házasodott össze, négy gyermekük született. Királyi udvarát Uppsalában rendezte be.

Az Erik-legenda mai változata egy jóval korábbi eredetin alapszik, amely fő vonásaiban történelmileg hiteles: eszerint Erik az egyházhoz hű király volt, aki az igazságosság szellemében és a közjót szem előtt tartva uralkodott. Különös gondot fordított a templomok építésére; kiváltságokkal látott el egy ciszterci kolostort. Erik király alapította az uppsalai püspökséget, mely később, 1164-ben Svédország legfőbb főegyházmegyéje lett.

Szigorú aszkézis jellemezte. Sok új törvényt hozott a régi, pogány szellemű törvények helyett. Emlékére a svéd törvénykönyvet Szent Erik törvényének nevezték el.

A svédek szentéletű királya erőszakos halált szenvedett. Legendája szerint ellenfelei a dán trónkövetelő, Magnus Henriksson vezetésével 1160-ban, Krisztus mennybemenetele ünnepén támadtak a szentmisét hallgató Erikre. A király meg akart küzdeni a támadókkal, ám túl kevés harcos volt vele – támadói leterítették és megölték. Csontjai fennmaradtak, egy nyakcsigolyája tanúsítja a halálnemet.

Szentségének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18-án szerepel Hericus Rex ünnepe. 1256-ban pápai bulla engedélyezte ünnepnapját. A Szent Eriknek ajánlott gótikus uppsalai székesegyház a világ egyik leghatalmasabb temploma. Ma is itt lehet megtekinteni a III. János király által 1574-ben készíttetett aranyozott ezüst szarkofágot, amelyben Erik ereklyéit őrzik.

A kései középkorból szép liturgikus szövegek örökítik meg Erik Svédország nemzeti szentjeként való tiszteletét.

Magyar Kurír

CANTALICE*-i SZENT FÉLIX kapucinus (1515-1587)

*Cantalice, 1515. +Róma, 1587. május 18.

1525-ben jött létre a kapucinus rend a ferencesek obszerváns mozgalmából, s a ferences eszménynek életmódban és lélekgondozás terén történt megújítása által a katolikus megújulás fontos forrásává vált. 1542-ben azonban váratlanul -- az évszázad szelleme és a Krisztus- követés közti feszültségben -- a rend veszélyes válságba került, amikor általános vikáriusa, Bernardino Ochino (1487--1565) a protestánsok táborába állt át, majd az inkvizíció elől Genfbe menekült. Szenzációt keltő botránnyá azért dagadt az eset, mert Ochino nemcsak feddhetetlen életű, ünnepelt bűnbánathirdető volt, hanem egyben olasz is. A kibontakozó reform jövőjéért aggódva III. Pál pápa (1534--1549) így nyilvánította ki félelmét: ,,Hamarosan nem lesz már többé kapucinus!''

A pápa azonban tévedett, mert nem gondolt azoknak a szerény és egyszerű testvéreknek tevékenységére, akik a maguk módján ébren tartották Assisi Szegényének és Balgájának szellemét. Lengő szakállal, hegyes csuklyával és koldustarisznyával, kevés szóval és tanultsággal prédikálták az Egyház gazdagságra és hatalomra törekvő tagjainak és a törtető világnak a szegény és szolgáló Krisztus üzenetét. Így történt a kicsinyek és egyszerűek egyikével is, aki jámbor halálával újból beszéd tárgyává tette a kapucinusokat: 1587 pünkösdjén futótűzként terjedt el a hír az örök városban, hogy meghalt ,,Deogratias testvér''. (Így nevezték a rómaiak tréfásan és szeretettel a városszerte ismert Félixet az általa folytonosan ismételt ,,Deo gratias'', ,,hála Istennek'' szava miatt.) A testvéreknek hamarosan be kellett zárniok a templomot és a kolostort is, olyan hatalmas tömegben áradtak az emberek. A temetés után maga V. Sixtus pápa (1585--1590) is megjelent bíborosai kíséretében, hogy ország-világ előtt kinyilvánítsa: mennyire tisztelte az egyszerű testvért. Ő indította el boldoggá avatási perét is, amelyben tanúként lépett fel, mert csupán ő maga az elhunyt tizennyolc csodáját ismerte.

Az alázatos szent haláláról való értesülésen túl az egyházi felsőbbség tudomást szerzett arról is, hogy Deogratias testvér lelkülete a kapucinusok rendje számára is legyűrte a kezdeti idők válságát; néhány évtizeden belül tagjainak és alapításainak száma ötszörösére nőtt. Azt a veszélyt, amelybe a nagy tehetségű és ékesszavú Ochino által került a rend, Isten elűzte az Abruzzókból való egyszerű paraszti szolga élete és példája által. Pál apostol keresztről szóló prédikációja az olyan emberekben, mint Deogratias testvér a Krisztussal egyesült élet engedelmesen és örömmel fogadott megtapasztalásává lett: ,,Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket; s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket...'' (Kor 1,27-28).

Félix testvér a gyalázat napjaiban megtalálta az utat a kapucinusokhoz. Azzal a kívánsággal ment közéjük, hogy egész életén át testvéreinek szolgáljon; az Úr volt a mintaképe, aki szintén azért jött, hogy mindenkinek szolgája legyen. ,,Nem testvér vagyok -- lehetett hallani gyakran ajkáról --, hanem csupán a testvéreknél lakom, és a teherhordó állatuk vagyok.'' Amikor a rend protektor bíborosa és generálisa az idős és hasgörcsöktől kínzott Félixnek könnyítést javasoltak, ezt kapták válaszul: ,,A katonának fegyver alatt, az igásállatnak nyereg alatt kell meghalnia.''

Negyven éven át járta a szent kolduló barátként a reneszánsz épületekkel pompázó Rómát, hogy a testvérek létfenntartásához szükségeseket összekoldulja. A Poverello hűséges tanítványaként mindig mezítláb és köpeny nélkül járt, még télen is, egy zsákszerű, agyonfoltozott csuhában. Deogratias testvér úgy hozzá tartozott Róma városképéhez, mint azon idők ismert szentjei: Loyolai Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.), Borgia Ferenc (lásd: 524. o.), Gonzaga Alajos (lásd: A szentek élete, 274. o.), V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.), Borromei Károly (lásd: A szentek élete, 637. o.), Lellisi Kamill (lásd: A szentek élete, 348. o.) és Néri Fülöp (lásd: A szentek élete, 227. o.).

Valamennyien ismerték, tisztelték és szerették a szent koldust, a város kedvencét. Montalto bíboros, a későbbi V. Sixtus pápa Félix tarisznyájából egy darab kenyeret kért, Néri Fülöpöt megkínálta korsójából borral, amelyet kolduló útjain kapott. Tápláléka egy kevés kenyérhéj volt, néhány deszka szolgált nyugvóhelyéül, egy rőzsenyaláb vánkosául, és elegendő volt számára két-három órai alvás. Az éjszaka többi óráját imaapostolsága számára tartotta fenn.

,,Imádsága és Istennel való állandó kapcsolata volt egész művészete és szentségének titka.'' Egy életrajzírójának e megállapítása bizonyára a legjobban illik rá. Nem esett nehezére, hogy éjszakákat virrasszon át a szentségházban lévő Üdvözítő előtt térdelve. A rendi szokásnak megfelelően hosszú időn át három-négyszer áldozott hetenként, életének utolsó tizenöt évében naponta, s ez az akkori időkben nagy ritkaságnak számított. Imádságait a liturgiából merítette. Mivel nem tudott olvasni, évek alatt kívülről megtanulta a misszále és a breviárium nagy részét. Könnyű volt hát számára, hogy az oltárnál levő pappal ,,lélekben együtt celebráljon'', amint megszabták a rend szabályzatai. A breviárium laudesének és vesperásának csaknem minden antifonáját fejből tudta. Egy antifonával, egy evangéliumi vagy szentlecke- perikópával (napi olvasmányok) kezdte éjjeli imádságát.

Szelíd jóságával sokakat visszatartott a bűntől, vagy meg tudott téríteni. Egy alkalommal éppen akkor tért be koldulni egy megvesztegethető bíró házába, amikor valaki egy borjút hozott, hogy kedvező ítéletben legyen része. A borjú Félix láttán bőgni kezdett, mire ő azt mondta a bírónak: ,,Látja, uram, mennyire könyörög ez a borjú ajándékozójának érdekében?'' -- mire a bíró megtért.

Más alkalommal egy ügyvéd a könyvtárába vezette és mutogatta neki híres gyűjteményét. Félix a feszületre mutatva jegyezte meg: ,,Uram, ha ezt a könyvet nem tanulmányozza, minden másból több igazságtalanságot, mint igazságot fog tanulni!''

A jövendölés és csodatétel adománya, amellyel Isten gazdagon ellátta, ráirányította a nyilvánosság figyelmét. Így X. Ince pápának (1644-- 1655) előre megmondta pápává választását. Amikor megjövendölte a tiarát Montalto bíborosnak, a későbbi V. Sixtus pápának, ezzel a merész utalással tette: ,,Majd ha pápa lesz, pápaként is cselekedjék Isten dicsőségére és az Egyház javára; máskülönben jobb lenne Önnek, ha megmaradna kisebb testvérnek'' (Montalto ugyanis a minoriták generálisa volt).

Utolsó nyolc évében a szent súlyos szenvedéseket állt ki betegsége miatt, ez azonban egyáltalán nem gátolta lelki buzgóságában. ,,Rózsák ezek, virágok'' -- vélekedett szenvedéséről Deogratias testvér a Megfeszített iránti izzó szeretetében. Amikor az orvos arra intette, hogy kérjen Istentől enyhületet, ezt a választ kapta: ,,Még ha tudnám is, hogy Isten kérésemre egészségessé tenne, akkor sem kérném ezt tőle. Ha Isten fájdalmat küld rám, miért ne szenvedném el iránta való szeretetből?''

,,Ebben a szegényes, szűk kuckóban lakott Isten szolgája negyven éven át'' -- mondta XII. Ince pápa (1691--1700) a kíséretében lévő bíborosoknak, amikor 1700-ban belépett a cellájába. ,,Ő, aki itt a földön csak egyszerű testvér és testvéreinek alamizsnagyűjtője volt, most Istennel együtt uralkodik a mennyben, és tisztelik a világ nagyjai és előkelői, ezzel pedig megszégyeníti a világ minden fejedelmének és uralkodójának dicsőségét.''

1625-ben boldoggá, 1712. május 22-én szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te Szent Félixben az evangéliumi egyszerűség és ártatlan élet példáját adtad a ferences családnak és az egész Egyháznak; add meg nekünk, hogy nyomdokain járva egyedül Krisztust igyekezzünk szeretni és örvendezve követni. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

SZENT I. JÁNOS PÁPA

+Ravenna, 526. május 18.

Római hagyomány szerint János Toszkánából származott és 523. augusztus 13-án lett Hormisdas pápa utóda. Hároméves pápasága (523-- 526) nem állt kedvező csillagzat jegyében. Itáliában a keleti gótok voltak az urak Nagy Theodorich alatt (471--526), Konstantinápolyban Jusztinosz császár uralkodott (518--527). János sorsát csak a kor Kelet- és Nyugat-Róma között fennálló egyházi és politikai feszültségének ismeretében lehet megérteni. Theodorichot 498-ban elismerték Itália uralkodójának, és mint a kelet-római császár helytartója uralkodott Ravennában. Ravenna műemlékei mindmáig tanúskodnak uralkodói öntudatáról és a klasszikus műveltségnek az ő uralma alatt bekövetkezett jelentős utóvirágzásáról. A nagy műveltségű Cassiodorus segítette a királyt a régi római örökség megőrzésében.

A római püspök és egyháza iránt Theodorich jóindulatú és nagyvonalú volt. Ariánus keleti gótjai és a bennszülött katolikus lakosság között igyekezett fenntartani a békét és az egyetértést. A római egyháznak a politikai támogatásra szüksége volt, mert a kelet-római egyháztól gyűlölködő szakadás választotta el. A kalcedoni zsinat (451) teológiai döntése a bizánci egyházban elkeseredett viszálykodást támasztott. Ismételten kísérletet tettek a harcoló pártok békítésére. Teológiai kompromisszum-formulákat tettek az asztalra, de azok nem feleltek meg sem a zsinat szándékának, sem az ellenfeleknek. Zénó császár 482-ben Akakiosz pátriárka beleegyezésével kihirdetett egy ilyen egységesítő formulát -- ez az ún. Henotikon. Róma azonban tiltakozott, és ez a két egyház szétszakadását eredményezte (akakioszi szakadás). Róma szemében a bizánci egyház és császár eretneknek számított.

A Bizánccal való teológiai nézeteltérés jó irányban hatott Theodorichra a római egyházhoz fűződő viszonyában. Rómának ugyanis Theodorich hatalma biztosította, hogy a bizánci hitvallást ne lehessen rákényszeríteni. Amikor azonban Hormisdas pápa alatt 519-ben megszűnhetett a szakadás, és a két egyház újra egyesült az egy hitben, Itáliában döntően megváltozott a helyzet. A római hagyománynak megfelelően inkább kedvelték a kelet-római császárt, mint a keleti gót Theodorichot. Theodorich nagyra törő terveket szőtt egy nyugat-római- germán állam alapításáról. Ennek állt volna útjában és meghiúsulását jelentette volna, ha sikerül kiterjeszteni a kelet-római befolyást más germán államokra, pl. Sigismund király Burgundiájára vagy az észak- afrikai vandálokra. Ilyen körülmények között a Kelet-Római Birodalommal való rokonszenv vagy barátság felségárulás számba ment. A király hosszú éveken át legbizalmasabb embere, a politikus és filozófus Boëthius ennek a gyanúnak esett áldozatául 524-ben.

A császári politika zordságát hamarosan megérezte I. János római püspök is. Theodorich a gótok szószólójának tartotta magát bizánci területen is, ahol Jusztinosz császár fölújította a régi római eretnek- törvényt, és 524-ben az ariánus gótok ellen fordult. Ez kényszer- megtérésekhez vezetett. Az ariánusoktól elvették templomaikat, és katolikus istentiszteleti célokra használták őket. Félő volt, hogy a császár és Theodorich versengése vallásháborúba csap át. Ebben a feszült helyzetben Theodorich Róma püspökét tette meg a bizánci udvarba menesztett egyik küldöttség vezetőjének. A katolikus főpásztornak kellett az ariánus gótok érdekében közbenjárnia és a császárt kártérítésre fölszólítania. Elutazása előtt János Ravennában ezt mondta a királynak: ,,Tedd hamarosan, amit tenni akarsz. Szilárdan állok előtted. Nem ígérem neked, hogy megteszem, amit kívánsz. Nem fogok a császárnak ilyet mondani.''

Jánost a keleti útra politikai parancs kényszerítette, amely szinte lehetetlent kívánt tőle. Ez volt az első pápai utazás a bizánci udvarba. Két évszázadon át kényszerültek ezután római pápák -- többnyire kritikus helyzetekben és megalázó körülmények között -- erre a tengeri útra. Most azonban Jánost teljes tisztelettel fogadták Konstantinápolyban. 526 húsvétján a bizánci szertartások értelmében ő tehette a császár fejére a koronát. Küldetésében, amelyet maga sem tudott egész szívvel vállalni, természetesen nem érhetett el teljes sikert. A keleti-gót országban a katolikusok ellen kilátásba helyezett megtorlások tanácsossá tették, hogy a császár megígérje az ariánus templomok visszaadását. A kényszer-megtérések visszavonását azonban nem biztosították. Biztos, hogy a pápa nem is erőltette Theodorich e követelését. Theodorich számára tehát üres kézzel tért vissza a pápa Itáliába. A felségárulás gyanúja igen kézenfekvő volt. A pápát a ravennai udvarban fogva tartották, s néhány nap múlva, 526. május 18- án meg is halt ott. Holttestét Rómába szállították, és a Szent Péter- bazilika előcsarnokában temették el.

Az utókor vértanúnak tekintette a pápát. Ravennai kényszertartózkodását hosszú rabságnak tekintették, hirtelen halálát a börtönben elszenvedett nélkülözésekkel magyarázták. Sírfelirata is küldetésének és halálának ilyen értelmezését tükrözi: ,,Krisztus vágóáldozata.'' A hagyomány további fejlődésében megerősödött a meggyőződés János pápa vértanúságáról. Theodorich képe közben komor és ellenséges lett. Dühöngő katolikus-üldözővé lett, akire sokat átruháztak abból, amit a régi egyház az üldözőkről elbeszélt. Nagy Szent Gergely elmondja egy remete látomását, amelyben János pápa és a Theodorich által megöletett római Symmachus a gót királyt egy vulkán kráterébe taszította (Dialogus IV, 30). Az így értelmezett történetben a pápa egyoldalúan az egyházi szabadság állhatatos védelmezője lett, aki azonban elbukik a világi hatalom túlerejével szemben. A szentek tiszteletében János így típusa lett az egyházi férfinak, aki csak szenvedve tud győzni.

Ünnepét a 12. században vették föl a római naptárba, május 27-re, amikor a Szent Péter-bazilikában történt temetésére emlékeztek. 1969- ben áthelyezték halála napjára.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápáról, akit a későbbi egyház ,,Krisztus vágóáldozata'' névvel tisztelt meg, nem sok személyes és egyéniségére jellemző esetet ismerünk, inkább csak történeti eseményeket. Egy legendásan kibővített elbeszélés elmondja, hogyan érkezett meg a Boszporusz-melléki császárvárosba.

Amikor elterjedt Konstantinápolyban a pápa és küldöttsége irkezésének a híre, az ünnepi ruhába öltözött nép több órányi járásra elébe ment. Ünnepélyes körmenetben, kereszttel, lobogókkal és égő gyertyákkal fogadták Róma püspökét. Nyilvános ünnep és általános öröm kísérte érkezését. Mindenki a magas vendég áldását várta. A császár maga is kiment elébe udvarával együtt, leborult előtte, és rendkívüli tiszteletadásban részesítette.

János az úgynevezett Aranykapun vonult be a városba. A kapu ívei alatt egy vak borult le előtte. Arra kérte, hogy Krisztus helytartójaként segítse szeme világához, ahogyan Krisztus is megtette ezt. János megérintette a vak szemét, keresztet vetett rá, és az rögtön látott.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, hívő lelkek oltalmazója, ki ezt a napot Szent János pápa vértanúságával szentelted meg, kérünk, hallgasd meg néped könyörgését, és engedd, hogy akik tiszteljük őt, hitének állhatatosságában követhessük!

Szent Péter és vértanútársai

Décius császár üldözése idején a helieszpontuszi Lampszaka városában elfogták Pétert, aki ékes tekintetű, testben, és lélekben erős keresztény ifjú volt. Hitében való állhatatossága miatt lefejezték. Ebben az időben fogták el és zárták börtönbe Dénest a keresztény katonát, majd Andrást és Pált, majd Krisztinát, Herakleát? Paulint és Benedimot. Az első 5 vértanú Lerapszakában szenvedett vértanúságot, az utóbbi hármat pedig Athénban dobták tüzes kemencébe 250-ben.

Szent Simeon és vértanútársai

Simeon, Izsák és Bachtisz, mindhárman Perzsiából származtak. Keresztény hitük miatt II. Szápor király alatt megkötözték őket és kényszerítették, hogy áldozzanak a napnak és a tűznek. Mivel ezt megtagadták, börtönbe vetették, megkínozták őket, végül pedig lefejezték a IV. vagy V. században.

   

Szent Teodót és vértanútársai

Teodót Dioklécián császár uralkodása idején élt Ankyrában. Vendégfogadót tartott fenn, és abban menedéket adott a keresztényeknek. A börtönben levőket maga látogatta meg és vigasztalta, kiszolgálta őket, holttestüket pedig eltemette. Házában tartották a keresztények titokban az istentiszteleteket. A parancsnok hosszú ideig nem hallott Teodót áldásos tevékenységéről. Abban az időben 7 keresztény nőt fogtak el, mivel megtagadták, hogy megmossák a bálványszobrokat. A legidősebb: Tekusza, Teodótnak nagynénje volt. Kínzások után mindnyájakat, nyakukra követ kötve, a tóba fullasztották. Éjszaka, egy csodálatos lámpás segítségével, Teodót kihúzta a tóból a szent nők tetemeit és eltemette őket. A következő napon a hóhérok kiásták a vértanúnők testét és elégették azokat. Teodótot pedig tettéért megkínozták. A vértanú lelki erővel megerősödve a kínok között nem szűnt meg elmarasztalni a pogányság tévelygéseit. Lefejezés által nyerte el a vértanúságot 303-ban. Testét el akarták égetni, de a nagy vihar megakadályozta a hóhérokat, így a testét a keresztények temettek el.

Szent Venanciusz     vértanú, † 251.           

Szent Andronik és Juniász

Andronik a 72 apostol egyike, hamarabb lett hivő, mint rokona szent Pál apostol. Útitársa volt az evangélium hirdetésében Juniász asszony. Andronik Pannóniában volt püspök és más vidékeken, és sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében, mint rokonait üdvözli őket, (16, 7) Miután sok hivőt szereztek Krisztus hitének és sokat is szenvedtek a hitetlenektől, békében hunytak el az I. század második felében.

Szent István főpap

Makedón Bazil császár fia volt. Konstantinápolyi pátriárkává választották 886-ban, 893-ban hunyt el.

BAYLON SZENT PASZKÁL I. r. (1540-1592)

A spanyolországi Torre Hermosa faluban született egyszeru földmuves szüloktol. Alig volt pár éves, amikor édesanyja elvitte a templomba s elmagyarázta neki, ki lakik ott az oltáron a kis szekrényben. Ettol kezdve vonzotta a szentségi Úr Jézus. Ifjú korában elszegodött juhászbojtárnak egy gazdához. Minden reggel misehallgatással kezdte napját, aztán legeltette a nyájat. Sokszor találták a réten térdre borulva imádkozva. Egyszer a templomtól távolabb meghallotta az úrfelmutatásra szóló harang szavát. Térdre borult, hogy imádja az Oltáriszentséget. Ekkor angyal jelent meg elotte, kezében Szentostyával. 24 éves korában belépett Monfortban a ferencesekhez. Ettol kezdve még nagyobb buzgósággal vette körül a szentségi Jézust. Minden szabadidejét nála töltötte. Az Oltáriszentség volt számára az iskola, ahol égi bölcsességet tanult, olyanynyira, hogy az egykori írástudatlan juhász mély tartalmú könyvet is írt s nagytudású emberek is jöttek hozzá tanácsért. Kész volt vállalni a vértanúságot is az Oltáriszentség hitéért. Gúnyt és bántalmazásokat viselt el az eretnekek részérol Franciaországban, amikor egy megbízást teljesített. Élete utolsó éveit majdnem kizárólag a szentségi Úr Jézus imádásban töltötte. A villareali kolostorban hunyt el éppen ötvenharmadik születése napján, máj. 17-én. A templomban ravatalozták fel. A hagyomány szerint az érte mondott mise alatt úrfelmutatáskor a halott szemei felnyíltak. Mivel sírjánál sok csoda történt, V. Pál 1618-ban boldoggá, VIII. Sándor 1690-ben szentté avatta. XIII. Leó pápa pedig 1897-ben az összes eucharisztikus egyesület védoszentjévé nyilvánította.

Hálaadó ima Szent szentáldozás után Szent Paszkáltól:

„Dicséret és hála neked, Uram, amiért engem, szegény bunöst szent lakomádban részesítettél. Nagy alázattal kérem Fölségedet, hogy ez az áldozás adja meg nekem a hit és bizalom növekedését, szabadítson meg hibáimtól és a test kívánságaitól. Uzzön el belolem minden hiúságot, erosítsen meg minden jóban. Foképp gyújtsa fel bennem a szent szeretetet és egyesítsen elválaszthatatlanul veled, Uram és Megváltóm.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Paszkált Szent Fiad testének és vérének szentséges misztériuma iránt csodálatos szeretettel árasztottad el. Engedd kegyesen, hogy mi is méltók legyünk az isteni lakomában azt a gazdagságot megízlelni, melyet o megízlelt. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Szolochon és vértanútársai

Szolochon egyiptomi származású volt, keresztény katonaként szolgált Kampán tribunus seregében háromezred magával. Egy pogány ünnepen, amikor mindenkinek áldozatot kellett volna bemutatni, Szolochon, és két társa: Pamfamir és Pamfalon, szintén keresztények, kijelentették mindenki hallatára, hogy keresztények és életük végéig azok akarnak maradni. Mindnyájukat kínzások alá vetették, Pamfamir és Pamfalon a kínzások között haltak meg. Szolochon épen maradt, de Kampán tribunus egy írónáddal átszúrta fülét. Az elgyengült vértanút egy keresztény házba vitték, ahol valamennyire magához tért és imádság közben adta vissza lelkét Istennek a III. század végén, vagy a IV. század elején.

Szent György püspök

György a IX. században élt, a képromboló tévtanítás viharainak idejében. 842-ben tették meg Mitiléné püspökének.


NEPOMUKI SZENT JÁNOS
*Pomuk, 1350. +Prága, 1393. május 16.
Közép-Európában sok hídon látható az a többnyire barokk kiképzésű szobor, amely egy papot ábrázol, mutatóujját ajkára téve, mintegy csendre intve magát és másokat. A hidak szentje s a gyónási titok vértanúja ő: Nepomuki János. Közép-Európa legismertebb szentjei közé tartozik.

A legenda elmondja, hogy Wolfflin János a kicsiny Pomuk (ma Napomuk) helységben született, Dél-Csehországban. Jogi tanulmányainak befejezése után -- annak ellenére, hogy szegény szülőktől származott - - gyorsan haladt fölfelé az egyházi ranglétrán. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel király felesége őt választotta gyóntatójául. A király kezdetben igazságos és jóakaratú uralkodó volt, de egy sikertelen mérgezési kísérlet után bizalmatlanná és agresszívvé vált. Meg akarta tudni, mit gyónt a felesége. Mivel azonban János nem volt hajlandó megmondani, megkínoztatta és a Moldva folyóba dobatta. Egy csodás fényjelenség jelezte a királynénak, hol keressék a holttestet. Egy másik változat szerint a Moldva leapadt annyira, hogy megtalálhassák. Halálának éve 1383. A prágai Szent Vid-székesegyházban temették el.

A legenda elbeszéli még, hogy kénytelenek voltak sírját ráccsal elkeríteni, mert aki tisztességtelen szándékkal lépett síremlékéhez, azt Isten súlyos büntetése érte. Szenttéavatási eljárását már a 16. században elkezdték, de csak 1729-ben fejezték be, miután az ereklyék tisztelete a huszita mozgalom és a harmincéves háború ellenére is egyre nőtt. Nem sokkal a szentté avatás után megtalálták a vatikáni levéltárban az akkori érseknek, Jentzenstein (vagy Jenstein) Jánosnak egy iratát, aki 1381--1396 között ült Prága érseki trónján. Panaszirat ez Vencel király ellen. Felsorolja részben az Egyház jogait, részben az érsek birtokát és személyét illető túlkapásait. Felrója neki ezenkívül, hogy 1393-ban megkínoztatta és a Moldvába fojtatta általános helynökét, Nepomuki Jánost. A gyilkosság oka egyházi jogokkal kapcsolatos nézeteltérés volt. Az általános helynök az érsek megbízásából, a király kifejezett akarata ellenére, jóváhagyta Kladrub kolostorában egy új apát megválasztását.

Nepomuki Jánost, az egyházjog doktorát és később az érsek általános helynökét 1372 óta számos prágai forrás emlegeti. Kínzatását és halálát, amelyet a király haragja okozott (aki állítólag még kínzásában is részt vett), nemcsak Jentzenstein levele említi. Megtalálható más forrásokban is, amelyek hamarosan az események után keletkeztek. Itt sehol sincs szó arról, hogy a szerencsétlen prelátus a királyné gyóntatója lett volna. E források szerint inkább az Egyház jogaiért halt vértanúhalált. Ám az említett panaszos irat az érseket minden aszkézise és személyes jámborsága mellett olyan embernek jellemzi, akit nagyon, sőt túlságosan foglalkoztatott az Egyház anyagi jóléte és saját tulajdona. Attól sem riadt vissza, hogy a földi érdekek megvédésére minden fontolgatás nélkül alkalmazza az egyházi átkot. Innen nézve Nepomuki János megöletése fölháborító ugyan, de nem föltétlenül az Isten dicsőségét szolgáló vértanúság. 19. és 20. századi történészek, akik megkísérelték az ügyet földeríteni, attól sem riadtak vissza, hogy jámbor csalásról beszéljenek.

Nem valószínű az a föltételezés, hogy egyszerre két hasonló nevű ember élt volna Prágában, s hogy közülük az egyiket mint a királyné gyóntatóját 1383-ban, a másikat pedig mint az érsek helynökét éppen tíz év múlva megölték. Ráadásul úgy, hogy mindkettőt a megkínzatás után Vencel király parancsára a Moldvába fojtották. 1383-ból semmiféle híradás sincs Vencel efféle bűntettéről, viszont négy forrás is említi az általános helynök 1393. évi halálát. És nyilvánvaló az is, hogy mindig csak egyetlen sír volt a Vid-székesegyházban. A sírfelirat, amely az ott eltemetett Nepomuki János halálát 1383-ra teszi, csak a 16. század közepéről való, ezért nincs bizonyíték-értéke.

Ezért ma általában abból a föltevésből indulnak ki, hogy csak egyetlen Nepomuki János volt, aki a prágai érsek helynökeként ismételten összeütközésbe került Vencel királlyal és tanácsosaival. Végül az említett viszály miatt megölték. Nincs azonban magyarázat arra, hogyan lett a helynökből a királyné gyóntatója. A legendának ezt a lényeges részét sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

A történelmi kutatásnak ez a legújabb állásfoglalása azonban mellőz egy fontos utalást, amely a legenda keletkezését sokkal közelebb viszi a történelmi tényekhez, mint azt először vélték. Thomas Ebendorfer von Haselbach többször volt a bécsi egyetem rektora, és az első humanisták közt tartják számon. Ez a tudós így ír Császárkrónikájában: ,,Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot.'' Ebendorfer bizonyíthatóan hosszabb időt töltött Prágában 1433-ban, mindössze negyven évvel a történtek után. Ebben az időben is tudták tehát, hogy Nepomuki a király haragját vonta magára, mert szemrehányást tett neki kormányzása miatt. De ezenkívül élt a gyanú, hogy a királyné gyóntatójaként nem akarta megsérteni a gyónási titkot. A ,,jámbor csalás'' ezek szerint közvetlenül az események megtörténte után kezdődött, úgyhogy csodálkozni lehet, miért nem leplezte le valaki már akkor. Vencel szinte gyermekfővel, tizenkilenc évesen kötött házasságot a nála néhány évvel idősebb Wittelsbachi Johannával. A legenda szerint ő Nepomuki lelki gyermeke volt. Mivel 1386-ban meghalt, a vértanúságot ez elé kell helyezni. Vencel azonban 1390-ben ismét nőül vett egy Wittelsbachi leányt, a több mint húsz évvel fiatalabb Zsófiát, akinek szépségét minden krónikás dicsőíti. Talán híresztelések keringtek Prágában arról, hogy Vencel féltékeny szép feleségére, és esetleg tényleg érdekelte, hogy mit gyónt? Honnan eredt Vencel különös gyűlölete Nepomuki ellen? A székeskáptalan többi, vele együtt letartóztatott tagja túlélte a fogságot és a kínzatást!

Az a vallásos mozgalom, amely Husz János föllépése óta terjedt cseh földön, szintén hozzájárulhatott Nepomuki Szent János tiszteletének kialakulásához. Mert Vencel és második felesége, Zsófia, támogatta az újító Huszt. Ezért többen azt állítják, hogy Nepomuki tiszteletét és szentté avatását úgy kell tekintenünk, mint tudatos támadást a huszitizmus ellen.

A tudósok vitatkozása ellenére Nepomuki János szobra még mindig ott áll a prágai Károly-hídon és sok egyéb helyen. Ujját ajkára illesztve megőrzi saját titkát is.


--------------------------------------------------------------------------------

A messzi földön tisztelt szentnek, a ,,gyónási titok vértanújának'' papi egyéniségére szolgáljon illusztrálásul életáldozatának elbeszélő kedvvel földíszített előadása:

Vencel király udvari társaságával a Hradzsinban lakománál ült. Hirtelen mindnyájan megdermedtek, mert uruk dühödten tört ki magából, és a szakácsért kiáltott. Úgy látta, rosszul van megsütve a kappan, amit fogyasztani akart. Dühösen megparancsolta, hogy magát a szakácsot húzzák tüstént nyársra, és süssék meg, jobban, mint ő a kappant. Rémületében senki sem merészkedett ellentmondani a szeszélyes királynak.

Akkor fölállt János kanonok, a királyné szónoka és gyóntatója, a király lába elé esett, és nyomatékosan kérte, hogy vonja vissza parancsát: ,,Uram, királyom, üzend meg a hóhérnak, hogy csak tréfáltál!''

Vencel haragja újra föllobbant, és megparancsolta az őrségnek, hogy vessék a papot sötét börtönbe. János sokáig ült a rabságban. A király meg akarta törni, mert már többször merészelt neki ellentmondani, és visszautasítani a királyi kívánságokat. Most itt volt a várt alkalom.

Néhány nap múlva hívatta a király. János nagy csodálkozására barátságosan fogadta. ,,Kedves barátom -- mosolygott a király --, sajnálom, hogy olyan gorombán bántam veled. De hát mi ütött beléd, hogy az összegyűlt udvari nép előtt ellentmondj nekem? Nos, hagyjuk a dolgot. Egyébként azért hívattalak, hogy megmondjam: püspöki széket szánok neked vagy a visehrádi prépostságot. Tudod, hogy ezzel a hivatallal együtt jár az örökös királyi kancellári cím és évi százezer arany jövedelem.''

,,Meglepsz, fönséges uram -- mondta a kanonok --, de...'' ,,Nem, ne ellenkezz, Nepomuki János! Meg tudom én jutalmazni az érdemet. Egyébként jelentették nekem, hogy a feleségem gyakran gyón nálad, és csak hosszú idő után távozik onnan. Aggódom érte!'' -- Egy darabig hallgatott a király, majd folytatta: ,,Talán tudsz nekem valami fölvilágosítást adni, hogy miről van szó az ilyen hosszú gyónások alkalmával?''

,,Mindenben engedelmeskedem neked, ahol az bűn nélkül lehetséges -- válaszolta a pap --, de a gyónási titok pecsétjének megőrzése rám nézve kötelező, és nem tűri a legkisebb sérelmet sem.''

,,Tudd meg, János úr -- jött indulatba Vencel --, hogy az én országomban csak egy olyan pecsét van, amellyel törődöm: az enyém. Ki vele hát, mit tudsz? Titoktartásom felől biztos lehetsz.''

,,Egy papnak erre csak egyetlen felelete van: Nem, és ezerszer is nem!'' -- tiltakozott a kanonok fölháborodva. ,,De ha a király parancsolja!'' -- sziszegte Vencel, és a harag pírja öntötte el arcát. ,,Isten akkor is tiltja!''

Jánost ismét visszavitték a börtönbe. Kimondhatatlan kínokat kellett a hű hitvallónak kiállnia a torony mélyén. A király még egyszer rátámadt. Ígéreteket tett, fenyegetett, ütött, sőt a megkínzott testét maga sütögette égő fáklyával. Végül a király dühöngve így kiáltott: ,,Reszkess, te pap! Ha nem mondasz el rögtön mindent, amit a királyné meggyónt, Istenemre mondom, hogy vizet kell nyelned!'' János válasza változatlan maradt: ,,A pap, akinek Isten zárta be a száját, örökké hallgatni fog.''

Az érseknek a pápához intézett hiteles jelentése e szavakkal végződik: ,,Helynökömnek az oldalát oly súlyosan összeégették, hogy erőszakos halál nélkül is bele kellett volna halnia. Azután a tiszteletreméltó János doktort teljes nyilvánosság mellett a város útjain és utcáin át a Moldvához vonszolták. Ott kezét hátrakötötték, a fejét karikában a lábához erősítették, és száját egy fapöcökkel szétfeszítették, majd a prágai hídról letaszították, és így vízbe fulladt.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Nepomuki Szent Jánost a gyónási titok megtartásáért a vértanúság koronájával ékesítetted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy példája szerint élvezhessük azok boldogságát, akik szavukkal soha nem vétettek!



CORTONAI (*) SZENT MARGIT bűnbánó, III. r. (1247-1297)
Lavianoban (Cortonától nem messze) született. Édesanyja vallásosan nevelte, de ot Margit 7 éves korában elveszítette. Mostohaanyja nem szívlelte, emiatt Margit 17 éves korában Montepulciano-ban elszegodött szolgálónak egy nemesemberhez. Hamarosan szerelmi kapcsolat jött létre köztük (Margit nagyon szép volt), a viszonyból egy fiúgyermek is született. 9 év telt így el, mígnem egyszer téli idoben a férfi, kutyája kíséretében elment hazulról. Két nap múlva csak a kutya tért vissza, elvezette Margitot gazdája már oszlásnak indult holttestéhez. A látvány megdöbbentette s mindjárt arra gondolt: mi lett a szerencsétlen ember lelkével? Mélységes bánat vett erot a lelkén. Otthagyta a házat, s gyermekével együtt hazájába tért vissza. Falujában a legközelebbi vasárnap gyászruhában, kötéllel a nyakán térdelt a templom küszöbére s nyilvánosan bocsánatot kért mindenkitol, akit megbotránkoztatott. Apja kész volt ot visszafogadni, de mostohája látni sem akarta. Ekkor Cortonába ment, életgyónást végzett s kérte, hogy beléphessen a ferences III. rendbe. Háromévi próbaido után vették fel. Margit egy szegényes házikóban húzta meg magát, keményen dolgozott, hogy a maga és fia számára a szükségeseket megkeresse s olyan vezeklo életet folytatott, mely párját ritkítja a szentek történetében. Az Úr Jézus nap mint nap szólt hozzá. Egy alkalommal azt mondta neki: „Margit, én téged a bunösök tükrévé tettelek. Általad a legmegátalkodottabbak is megismerhetik irgalmamat.” Sok belso tusán, kísértésen is keresztülment. A lélek sötét éjszakáján is. A testi önsanyargatásban hajlamos volt a túlzásra, ezért gyóntatóatyjának kellett mérsékletre intenie. Határtalan öröm töltötte el, amikor egyszer ot az Úr szeretett leányának nevezte. 25 évi kemény vezeklés után ezt hallotta az Úrtól: „Te tiszta lettél a tisztaság iránti szereteted miatt, ezért a szüzek közé helyezlek téged.” Kórházat is alapított s társulatot a szegények gondozására. 50 éves korában halt meg. Teste épségben maradt s a tiszteletére épült templomban látható. XIII. Benedek pápa avatta szentté 1728-ban. Éveken át átélte azt a próbatételt, melyet a misztikusok „a lélek sötét éjszakájának” neveznek. Jézus elore megmondta neki: „Veled leszek, és mégsem leszek veled. Felruházlak kegyelemmel, de úgy véled majd, hogy megfosztottalak tole, mert jóllehet teljesen benned maradok, nem leszel képes rá, hogy felismerj… Mint ahogy a kereszten elrejtettem hatalmamat, úgy rejtozöm el eloled, hogy magad ébredj rá, mi vagy nélkülem.”

Imádság:

Istenünk, te nem akarod a bunös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, engedd jóságosan, amint Margit szolgálódat a kárhozat útjáról irgalmasan az üdvösség ösvényére vezetted, úgy mi is, buneink rabságából megszabadulva, tiszta szívvel szolgálhassunk neked. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Mózes


Szent Muza szűz

Muza, Rómából származott. Fiatal korától mindenkit magához vonzott jó erkölcsével és lelke tisztaságával. Egy éjjel, álmában megjelent neki az Istenszülő, hasonló korú lányokkal és megkérdezte tőle, hogy akarna-e velük együtt élni? Igenlő feleletet adva, várta az életből való eltávozását. A látomás utáni 25. napon megbetegedett, a 30. napon pedig az Istenszülő, újból megjelenve neki, átvitte őt a földi életből az örök életbe. Ez az V. században, történt.


Stock Szent Simon     hitvalló, † 1265.           


Megszentelt Tivadar atya

Tivadar Egyiptomból származott, gazdag keresztény szülőktől. 12 éves korától mindennapos iskolába járt. Nem foglalták el a világi tudományok, ő magasabbra törekedett. Imádságban, megtartóztatásban és jótettekben foglalta el magát. Elhatározta, hogy elhagyja szülei házát és lemond szülei gondoskodásáról. Titokban eltávozva, először egy egyiptomi kolostorba, aztán szent Pachomiosz tabenniszi kolostorába lépett be. Sem szüleinek kérése, sem más földi öröm nem vonták el figyelmét az általa választott élettől. Tivadar még könnyező édesanyját sem akarta látni, aki vissza akarta hívni a kolostorból. Ezután anyja is elhagyta a világot és a Pachomiosz nővére által létesített, női kolostorba lépett. Tivadar mindenben elfogadta Pachomiosz atya utasításait, teljesítette akaratát. Mellette élt, és segített tanítójának a kolostorok felvigyázásába, mivel a Szentírást jól ismerte, sokszor Pachomiosz helyett prédikált. Tanítójának halála után őt választották meg utódjának. Ebben a minőségben bölcsességgel kormányozva, fényes és Istennek tetsző életet élve hunyt el késő öregségben, 368-ban.


Szent Ubaldusz     püspök és hitvalló, † 1160.           


Szent Vitus vértana és társai

Vitus Szicíliából származott, atyja pogány volt. Keresztény dajkája Kreszcencia és ennek férje Modestus kereszténynek nevelték és megkereszteltették. Tizenkét éves korában felszólították, hogy tagadja meg hitét. A fiú a kínzások éheztetés, vesszőzés dacára állhatatos maradt, A hagyomány szerint egy angyal szabadította ki mindhármukat a börtönből, és Itáliába vezette. Dioklécián császár alatt nyerték el a vértanúságot 305-ben.

Szent Achiliász püspök

Szentünk istenfélő szülőktől származott. Ő is erre az életre adta magát. Megtanulva a filozófiát és a világi tudományokat, emellett sok jótéttel tette ékessé életét, ezért a thesszáliai Larissza püspökévé szentelték. Részt vett az I. egyetemes zsinaton ahol úgy megszégyenítette a tévtanítókat, hogy csodálatot váltott ki mindenkiből. Visszatérve Larisszába, sok pogány templomot lerombolt és új, keresztény templomot épített helyébe. Sok csodával is ékeskedett. Meghalt 330 körül.


Szent András     vértanú, † 251.           


Szent Izsák     vértanú, † 346.           


DE LA SALLE SZENT JÁNOS 1651. április 30-án, XIV. Lajos, a napkirály idejében született a franciaországi Reimsben, első gyermekként egy gazdag tízgyermekes családba. 1664-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett, majd 1670-től Párizsban tanult tovább. Szüleit korán elvesztette

Pap lett 1678-ban, majd 1680-ban teológiai doktorátust szerzett. Lemondott kanonokságáról és különösen az ifjúság nevelésével foglalkozott. Gyermeknevelés, iparostanulók és oktatóik képzése volt a programja, szegények számára iskolákat alapított. Sok könyvet írt.

Segítőtársaival 1681-ben kongregációt hoztak létre, az Iskolatestvérek kongregációját. A kongregáció fennmaradása csak sok üldöztetés elszenvedése árán sikerült. Reimsben és Párizsban tanítóképzőt szervezet. Társai komoly elhivatottsággal segítették az ifjúság nevelését.

Rouenben, 1719. április 7-én, nagypénteken halt meg. 1886-ban boldoggá avatták, XIII. Leó pápa 1900. május 24-én avatta szentté. A keresztény nevelés-oktatás védőszentje.

Példája:
    Az ifjúságnak nagyon nagy szüksége van jó nevelőkre. Imádkozz értük!


SZENT GARICOITS* MIHÁLY III. r., rendalapító (1797-1863)
Franciaország délnyugati részében, Ibarre-ben született szegény szüloktol. Gyermekkorában pásztorkodott. Pap szeretett volna lenni, de szülei ezt anyagilag nem tudták lehetové tenni. Nagyanyja egyszer meglátogatott egy plébánost, aki régebben ott rejtozködött a Garicoits családnál a forradalom éveiben. Ez lehetové tette, hogy Mihály elvégezze a teológiát, s 1823-ban pappá szenteljék. Ez idotájban lépett be Szent Ferenc III. rendjébe. Eloször egy beteg plébános mellett fejtett ki buzgó papi tevékenységet mint káplán. Felélesztette a vallásosságot, küzdött a janzenizmus ellen, elomozdította a gyakori szentáldozást, a Jézus Szíve tiszteletet. Két év múlva tanárrá nevezték ki a Betharram-i nagyszemináriumban, aminek késobb rektora lett. Hivatalát hozzáértéssel töltötte be. Püspöke nemsokára egyesítette a betharrami szemináriumot a Bayonne*-ivel, minek következtében Mihály atya beosztás nélkül maradt. Erre megvalósította régi tervét: papokat képez ki a nép között végzendo missziós munkára. Püspöke jóváhagyásával néhány társával közösséget szervezett, a szabályzatot 1838-ban készítette el. (Jézus Szent Szíve Papok Betharram-i Társasága.) Munkatársai száma növekedett. De közben más püspök került oda, aki úgy kívánta, hogy a közösség mindenben a püspöktol függoen muködjön. És csak az o egyházmegyéjében. Mindez nagy megpróbáltatást jelentett a rendalapító számára, de o mindent Istenre bízott. Agyvérzésben halt meg 1863. máj. l4-én, Urunk mennybemenetele napján. Halála után 14 évvel társulata pápai jóváhagyást nyert az eredeti terv szerint. Tagjai örök fogadalmat tesznek, tanítással, evangelizálással foglalkoznak. Mihály atyát 1923- ban avatták boldoggá, 1947-ben szentté.
(A papok) „mindig Isten szavát tolmácsolják és mindenkit nagy nyomatékkal hívjanak fel a megtérésre és a szent életre. A mai világban gyakran igen nehéz feladat a papi igehirdetés, mégis könnyen eléri a hallgatók értelmét és szívét, csak Isten igéjét ne általánosságban és elvontan fejtsék ki; a való élet körülményeire kell alkalmazni az evangélium örök igazságát.”
Zsinati határozat a papi szolgálatról.

Imádság:
Istenünk, Szent Mihály szolgád a népmisszió tartására papok új társaságát szervezte meg. Közbenjárására támassz buzgó igehirdetoket néped javára, hogy a hit és az életszentség mindig virágozzék Isten Egyházában. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Zsófia     szűz és vértanú, † 251.           

Szent Ampelles     hitvalló, † ~300.           


Szent Bonifác     vértanú,  † 360.           


Szent Izidor vértanú

Izidor Alexandriából származott, erős testű és bátor lelkű katona volt Chiosz szigetén, Décius császár uralkodása alatt. Amikor a császár parancsa megjelent, hogy mindenki mutasson be áldozatot a bálványok előtt, Izidor vonakodott ezt megtenni, kereszténynek vallotta magát, és ezért kínok alá vetették. Először ütlegelték, de ő nagy hangon dicsérte Krisztust. Aztán kivágták nyelvét, de ő nyelv nélkül sem szűnt meg Istent dicsérni. Végül. 251-ben lefejezték.


Norwichi Boldog Juliána     szűz, † 1342.           


Szent Maxim vértanú

Makszim kereskedő volt és nagy buzgóság égett lelkében Isten iránt. Szomorúan látta, hogy a pogányok mint imádják az élettelen bálványokat. Egy alkalommal, egy pogány ünnepen ő is megjelent, és az ünneplők közé vegyülve feltárta előttük a bálványok tiszteletének értelmetlenségét, ördögöknek nevezve a bálványokat. Akkor a pogányok megkötözték, először erősen verték, majd agyonkövezték őt 250 május 14-én.


IDŐSEBB SZENT PAKHOMIOSZ szerzetes
*Szne, 287 körül. +Pbau, 346. május 14.
Pakhomiosznak a 4. század végén keletkezhetett életrajzában arról esik szó, hogy néhány szerzetes Alexandriába vivő útja során felkereste Remete Szent Antalt (lásd: A szentek élete, 42. o.), hogy közöljék vele atyjuknak, Pakhomiosznak halálhírét. Antal erre elkezdte magasztalni a hazatértet. ,,Amikor -- mondta -- szerzetes lettem, még nem voltak kolostorok, hogy ott találhattunk volna lelki vezetést. Az akkori szerzetesek mindegyike saját belátása szerint fáradozott a lelki haladásért. Atyátok azután az Úr megbízásából véghez vitte ezt a jó művet (a kolostoralapítást). Gyakran elmondattam magamnak, milyen kiválóan járt el a Szentírás szellemében. Hiába kívántam gyakorta, hogy láthassam egyszer itt a földön. Isten kegyelmével látjuk majd egymást minden szent atyával együtt a Mennyországban, mindenekelőtt azonban Urunkat és Istenünket, Jézus Krisztust.''

Ezek a szavak megmutatják, hogy milyen nagyrabecsülésnek örvendett abban az időben Pakhomiosz. Ismerték különleges hivatását és teljesítményét. A kolostori közösségben élő szerzetesség típusának megalapítójaként szerepel a keleti szerzetesség nagy atyái között. Antaltól eltérően azonban Pakhomiosz neve sohasem lett népszerű a nyugati kereszténységben, de megérdemli, hogy emlékezete az egész világon fennmaradjon. Ő az ugyanis, akire minden kolostor- és rendalapító támaszkodik, legyen bár Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.), Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.), Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.), vagy Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.). És mindannyiszor, amikor a szerzetesség az elernyedéséből vagy a lehanyatlásából meg akar újulni, jól teszi, ha tanulmányozza Pakhomiosznak és első tanítványainak reguláját és szellemiségét.

Pakhomiosz -- kopt neve voltaképpen Pakhome, és azt jelenti: királyi sólyom vagy sas -- még Antalnál is erősebben áll a történelem fényében. Nemcsak néhány írása maradt ránk (különösen fontos kolostori regulája, részben kopt eredetiben), hanem egy sok megfogalmazásban és fordításban meglevő életrajza is, amelyeket nem sokkal a halála után szerkeszthettek a tanítványai. Van végül a kortársaitól és tanítványaitól származó néhány tanúságunk, amelyek között különleges rangra emelkedik Horsiesiusé (Orsiesiusé), a szent egyik közeli munkatársáé és utódjáé.

Hazája Théba, szülei pogányok voltak. Úgy tűnik, hogy családjának gazdasági viszonyai elég szűkösek lehettek. Nem szerzett ,,magasabb iskolai képzettséget'', csak idős korában tanult egy keveset görögül. Az ifjú Pakhomiosz életébe kívülről érkezett el a fordulat. Egy napon - - az évet nem tudjuk -- császári toborzó parancsnokság jött Thébába. Pakhomioszt is ,,megfogták''. Miközben az újoncokat hajón szállították lefelé a Níluson, durván és szívtelenül bántak velük. Annál hálásabban fogadta Pakhomiosz azt a segítséget, amelyet útközben a keresztények nyújtottak neki és bajtársainak is. A kereszténységgel történt eme első érintkezése döntő hatással lett az életére.

Amikor megszabadult a katonaságtól, nem tért vissza szülői házába, hanem visszavonult Szerapisz egy elhagyott templomába. Nemsokára megkeresztelkedett.

Egyiptom azokban az évtizedekben a szerzetesi élet hatalmas fellendülését élte át. Pakhomioszt is megragadta ez a mozgalom. Szerzetessé úgy lehetett lenni, hogy egy tapasztalt abbához (atyához) csatlakoztak. Pakhomiosz a remete Palamonhoz fordult. Fogadtatását nem lehet barátságosnak nevezni, az az életmód pedig, amelyre Palamon az újoncokat kötelezte, csaknem embertelenül kemény: gyakori éjszakai virrasztások, megszakítás nélküli testi munka, folytonos imádság, csaknem szakadatlan böjt. Pakhomiosz azonban nem adta fel. Az évek során megérlelődött benne a terv, hogy fiatalokat gyűjt maga köré, s támaszuk és vezetőjük lesz a szerzetesi tökéletességre irányuló fáradozásukban.

Életrajzírói tudósítanak egy látomásáról, amelyet Pakhomiosz Tabenniszi közelében élt át, s ez arra hívta fel, hogy ott kolostort építsen. Így jött létre az első kolostor, a szerzetesek közös elöljáró és mindenkit kötelező regula által szorosan összefűzött közössége. A közösség külső jelképe az a fal volt, amely a kolostor egész környezetét elzárta a ,,világtól'' és az egyetlen kapu, amelyen át kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal.

Az új vállalkozás gyorsan figyelmet keltett. Sokan jöttek, hogy alárendeljék magukat Pakhomiosz lelki vezetésének, így csakhamar új kolostorok alapítása vált szükségessé. Olykor Pakhomioszhoz csatlakoztak egész közösségek is, amelyek tagjai más feltételek között jöttek össze. Pakhomiosz életében végül kilenc lett a települések száma, és hozzájuk csatlakozott még két női kolostor is. Minden kolostor Pakhomiosz határozott vezetése alatt maradt; ennek eszközei voltak a szabályos vizitációk és az évenként kétszer tartott általános káptalanok.

Bármilyen bámulatosan hangzik is, Pakhomiosz nemcsak kolostoralapító, hanem -- későbbi évszázadok fejlődését megelőzve -- valódi rendet alapított, amelynek az életereje még jóval a szent halála után is megmutatkozott.

Szervező tevékenységénél is fontosabb, hogy elsőként alkotott szerzetesi regulát. Ez valami egészen új volt, s joggal keltett kortársaiban csodálatot. Nem lehet tehát meglepő, hogy csakhamar elterjedt az a legenda: Pakhomiosz ezt a regulát érctáblára írva kapta egy angyaltól. A kolostori közösségben élő szerzetesség megalapítóját ezzel az Ószövetség nagy törvényadójához akarták hasonlítani. Ez a regula minden külső egyszerűsége ellenére is rendkívüli jelentőségű, mert évszázadokra befolyásolta a monasztikus törvényalkotást. Határozatai közül némelyik, például a szegénység kérdésére vagy a szerzetesi életstílusra vonatkozó, azóta minden szerzetesi regula közkincsévé lett. A karoling idők nagy reformapátja, Anianei Szent Benedek (lásd: 93. o.) Concordia regularumában nemhiába utalt ismételten Pakhomiosz regulájára és Pakhomiosz tanítványának, Horsiesiusnak Liber címen ismert munkájára. Nyilvánvalóan feltűnt neki ennek az írásnak a múlhatatlan ,,időszerűsége''.

Pakhomiosz nem elméleti vagy éppen rendszerező, hanem gyakorlati ember volt. Regulájától sem szabad elvárni a lelki élet átfogó rendszerét.

Amint később Nagy Szent Vazulnál és Szent Benedeknél, nála is arról volt szó, hogy a szerzeteseknek utat mutasson az Evangélium üzenetének megvalósításához. Útmutatást kellett benne találniok arra, hogyan ,,állhatnak az igazság (az Evangélium) vezérfonalához s az apostolok és próféták hagyományához''. Ezt a Pakhomiosz által kialakított megfogalmazást tanítványa, Horsiesius így fejezi ki: a regula segíteni akar a szerzetesnek abban, hogy ,,tökéletesen kövesse a tökéletes Jézust''.

Több mint húsz évig vezette Pakhomiosz a rendjét körültekintéssel és erős kézzel. Életrajzírói arról tudósítanak, hogy mennyit fáradozott ezekben az években azon, hogy övéinek az okos törvényeken túlmenően mindenekelőtt saját példájának magával ragadó erejét nyújtsa. Nemhiába járta meg Palamon kemény iskoláját. Távol állt azonban tőle, hogy a vezetésére bízott szerzeteseket a saját mértékével mérje. Bizonyára örült, ha a szerzetesei szent versengésben hozzá hasonlóan akartak cselekedni, de fontosabb volt számára, hogy meggondoltan és okos mértéktartással megtartsák ,,a közös élet törvényét''.

346-ban, tehát abban az évben, amelyben Alexandria átélte Szent Atanáznak (lásd: A szentek élete, 192. o.) a száműzetésből történt diadalmas visszatérését, Thébában pestis dühöngött. Sok szerzetest elragadott, végül elérte Pakhomioszt is. Hosszasan birkózott a halállal, tanítványai pedig imádkoztak gyógyulásáért; végül megmondta nekik: hagyják abba az imádkozást, mert Isten akarata az, hogy hazatérjen. Kedvelt tanítványához, Teodorhoz intézett utolsó kívánsága az volt, hogy egy mások számára ismeretlen helyen temesse majd el; nyilván azért, mert meg akarta akadályozni sírja tiszteletét. 346. május 14-én halt meg.

Erőforrása, amelyből Pakhomiosz élt, a szentségben rejlik, amely persze titkos törvény szerint belső kapcsolatban áll az áldozat és lemondás életével. Pakhomioszban a szervező tárgyilagos józansága misztikus tapasztalatokra épült. Önkéntelenül kínálkozik az összehasonlítás Loyolai Szent Ignáccal, akivel egyébként is összekapcsolja néhány közös vonásuk. Pakhomiosz tanítványai arról is beszéltek, hogy belelátott a szívekbe, látomásai voltak, meg tudta különböztetni a szellemeket és ki tudta űzni a démonokat, végül bölcs prófétai látással rendelkezett. Mindez együtt tette lehetővé, hogy az akkoriban kitört teológiai küzdelmek közepette is tévedhetetlenül járjon az ortodoxia útján.



REGALÁT SZENT PÉTER (1390-1456)
Spanyolországban, Valladolidban született jómódú szüloktol. Már hat éves korában ferences akart lenni. Szeretett magányos helyekre elvonulni, imádkozni. Már 13 éves korában felvették szülovárosában a ferencesek közé. Ebben az idoben kezdett Spanyolországban is terjedni a ferences obszerváns mozgalom: megtartani a Regulát eredeti szigorúságában. Fo képviseloje Villacreces*-i Péter volt, aki a közeli Aguilerában* remetekolostort alapított. Péter hozzá csatlakozott s legbuzgóbb munkatársa lett. Ebben a kolostorban készült fel a papszentelésre. Utána nemsokára házfonök lett több helyen, majd 1422-ben, elodje halála után o lett az obszerváns mozgalom fo terjesztoje. Mindazt, amit alattvalóitól elvárt, o maga sokkal szigorúbban gyakorolta. Szinte egész évben böjtölt, legtöbbször kenyéren és vízen. Ima közben gyakoriak voltak az elragadtatások, szentmiséit mindig könnyek közt mondta. Az obszervancia szorgalmazása miatt üldözéseket, sértéseket kellett elviselnie, sohase gerjedt haragra. A szegények iránt gyengéd szeretettel volt: felszedte oket az utakról, néha leprásokat is, akiknek mindent odaadott volna, ami a rendházban található volt, ha rendtársai ezt meg nem akadályozzák. A hagyomány tud egy különös esetrol, ami a szegények iránti szeretetét bizonyítja - még a halála után is. Egy szegény jött a kolostorkapuhoz, de nem tudtak neki adni egy darab kenyeret se. Erre odament Péter atya sírjához és elpanaszolta neki: Amíg o itt volt, mindig adott neki. Erre Péter kijött a sírjából s adott neki egy darab kenyeret. Aztán visszafeküdt sírjába. Aguilerában halt meg 1456. márc. 31-én. XIV. Benedek pápa (1750 körül) avatta szentté.
Szent Ferene Regulája a szegénységrol:
„A testvérek semmit se sajátítsanak ki, se házat, se földet, se más egyebet. És mint zarándokok és jövevények, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyujteni. És nem kell szégyenkezniök, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön.” (Regula 6. f.)

Imádság:
Istenünk, te Péter szolgádat, aki meghalt a világnak, fölvetted az örök dicsoség honába. Közbenjárására add kegyelmedet, hogy egykor mi is ugyanannak a dicsoségnek részesei lehessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

FOURNET SZENT ANDRÁS-HUBERT

*Saint-Pierre-de-Maillé 1752. december 6. +La Puye, 1834. május 13.

András-Hubert Fournet, a lelkipásztorok mintaképe és a Szent Andrásról nevezett keresztes nővérek kongregációjának alapítója gyermekkorában még semmiféle jelét nem mutatta különleges hivatásának. 1752. december 6-án született Perusse-ben, a poitoui Maillé közelében, egy jómódú polgári család gyermekeként, amelyből már több pap származott. Anyja, aki igen jámbor asszony volt, azt a kívánságát táplálta, hogy kövesse nagybátyjait a papság útján, a gyermek azonban semmiféle hajlandóságot nem tanúsított ilyen irányban. Chavignybe, majd Chatellerant-ba küldték iskolába. Igen nehezen maradt meg itt, sőt egyszer meg is szökött. A poitiers-i kollégiumban -- ahová 1769-ben lépett be -- sem volt valami jó tanuló, és csak hogy lehetővé tegyék egyházi benefíciumhoz jutását, részesítették ugyanebben az évben december 23-án a tonzúrában. Azt hitték, hogy filozófiát tanul majd; valójában azonban alig tanult, inkább társas rendezvényeken és lovagjátékokon vett részt.

1772-ben beiratkozott a poitiers-i egyetem jogi fakultására; úgy látszik azonban, ott sem látogatta az előadásokat. Majd egy hirtelen ötletét követve, anélkül, hogy bárkivel is beszélt volna róla, belépett a hadseregbe, hogy azután új egyenruhájában álljon családja elé. Nagybátyja, Antoine Fournet, Saint Pierre plébánosa, akinél útközben meg akart szállni, nem volt hajlandó fogadni. András-Hubert nem is merte az apjával közölni ezt az utolsó lépését. Anyja vette végül kezébe az ügyét, és elérte, hogy visszatérhetett Poitiers-be, és kötelezettségeit visszamenőleg is rendezte. Mivel azonban semmiféle szakmai képesítéssel nem rendelkezett, lehetetlen volt állást találnia; vissza kellett térnie Saint-Pierre-be. Miután eltelt néhány hét, nagybátyja, Jean Fournet haimsi plébános kijelentette, hogy kész őt magához venni. A plébánia nyugalmában, s egy derék, hivatásának élő pap körében eltöltött hónapok lassanként teljesen megváltoztatták. Idővel megértette, hogy itt van az ő feladata is, ezért 1774. március 26-án belépett a poitiers-i Saint-Charles szemináriumba.

Saját személyéről szóló megnyilatkozásaiban egész életén át igen mértéktartó volt, ezért semmit sem tudunk szemináriumi éveiről. Csak azt tudjuk, hogy szokatlanul buzgón végezte tanulmányait, és hogy rendkívüli belső feszültsége miatt 1775-ben megbetegedett. Ebben az évben június 10-én szubdiákonussá, 1776 szeptemberének kántorböjti napjaiban pedig pappá szentelték. Ezt követően Haimsbe küldték nagybátyjához káplánnak; az ő vezetésével jártasságot szerzett a lelkipásztori munkában. 1779-ben került káplánként a mailléi Saint- Pierre-be, ahol 1782. február 10-én nagybátyjának plébános utóda lett.

Papi életének eme első éveiben jó pap volt ugyan, de az akkor gyakori és szokásos módon; jámbor, de -- anélkül, hogy bármiféle bűnt követett volna el -- fellépésében előkelő, világias volt, szívesen fordult meg a szalonokban, jól élt, s kényelmes és értékes bútorzattal vette körül magát. Amikor anyja és nővére, Catherine elmentek hozzá, úgy találták mégis, túllépi az egyházi illendőség határát, és ezt gyengéden a szemére is vetették. 1783-ban M. Guillont kapta káplánjául, akinek szigorú és egyszerű életvitele nagy hatást tett rá. A döntő fordulat azonban 1784-ben következett be. Egy nap vendégeket várt; asztala gazdagon volt terítve ezüst evőeszközökkel és drága edényekkel. Ekkor egy szegény ember érkezett hozzá és alamizsnát kért. Mivel a plébános éppen nem talált pénzt a zsebében, így szólt hozzá: ,,Nincs pénzem.'' - - ,,Nincs pénze -- mondta a szegény --, az asztalát mégis ezüst borítja.''

Ezek a szavak úgy hatottak András-Hubertre, mintha sokk érte volna. Néhány nappal ezután lelkigyakorlaton vett részt, és teljesen megváltozva tért vissza. Ettől kezdve olyan életet élt, amilyen az arsi plébánosé volt később. Eladta berendezését és csak a legszükségesebbekre korlátozta. Anyjával, nővérével és káplánjával annyira igénytelen volt ételben és italban, hogy napjai állandó böjthöz hasonlítottak. Emellett kemény testi vezekléseket végzett. Ehhez a szigorúsághoz társult csakhamar ragyogó felebaráti szeretete és kimeríthetetlen nagylelkűsége, olyannyira, hogy plébániája az egész környék valamennyi szegényének és nyomorultjának menedékhelye lett. Lassanként egyházközsége is követte kezdeményezését, és a hatékony keresztény élet gyújtópontjává lett, a szentként élő plébános példája pedig az egész vidék lelkiségét tartósan befolyásolta; csakhamar szeretettel és tisztelettel vették körül testvérei és hívei egyaránt.

1789-ben úgy érezte Fournet plébános, hogy nehéz idő áll előtte, és hétnapos magábaszállásra vonult vissza a nagyszemináriumba. Nem is sejtette azonban, hogy micsoda tragédiába keveredik. Miután kategorikusan megtagadta, hogy a ,,civil alkotmány'' által a papság számára megszabott esküt letegye, 1791. május 8-án kiutasították plébániájáról, és olyan papot tettek a helyébe, aki hajlandó volt letenni az esküt. Mégis a helységben maradt és a neki menedéket nyújtó családoknál elrejtőzve titokban végezte veszélyes szolgálatát. Ismételten feljelentették és keményen üldözték, végül 1792 nagypéntekén letartóztatták, de a lakosság heves tiltakozására hamarosan kiengedték. Megértette azonban, hogy lehetetlen lenne most már biztos menedéket találnia. Visszavonult és 1792 utolsó napjaiban kivándorolt Spanyolországba.

Először San Sebastianban húzódott meg, később Los Arcosba ment. Amikor egy királyi határozat megtiltotta a francia papoknak hivatásuk gyakorlását, felvételét kérte a sarutlan kármelitákhoz; ezek azonban elutasították végleges felvételét. Amikor aztán 1797-ben visszatért Maillébe, apostolkodását ismét teljes titokban kellett végeznie. A szentmisét Marsyllis egy félreeső parasztudvarának pajtájában mutatta be. Ott ismerte meg 1798 elején Bichier des Ages Szent Johanna- Erzsébetet (lásd: 454. o.), és ráeszmélt, hogy rendkívüli lélekkel találkozott. 1803-ban, csatlakozva béthinesi egyházközségének missziójához, vele együtt lerakta a Szent Andrásról nevezett keresztes nővérek kongregációjának alapját, amelynek feladata főként a szegények tanításából és a betegek gondozásából állott. Ez az alapítás képezte ettől kezdve legfőbb gondját, de megmaradt Maillé plébánosának, 1805. július 1-én ünnepélyesen ismét beiktatták hivatalába. Apostolkodása a legegyszerűbb módszerekre korlátozódott. Mivel nem sok érzéke volt a liturgiához, csaknem teljesen lemondott az ünnepélyes misékről, és a terjedelmes prédikációkkal kísért csendes vagy énekes miséket részesítette előnyben. Bár szigorú volt és sokat kívánt, megnyerte híveit szentségével és emberi jóságával. Kongregációjához szükséges néhány utazástól eltekintve Maillében élte le az életét. Csak 1820-ban mondott le plébánosságáról, hogy teljesen a nővéreinek éljen. Plébánosi is elöljárói kettős tisztsége, összekapcsolva vezeklési gyakorlataival, nagyon kimerítette, és ismételten súlyosan megbetegedett.

1830-tól ereje kezdett észrevehetően lankadni, 1832 novemberében elöljárói tevékenységéhez koadjutort kapott. Amikor érezte, hogy közeledik a halála, 1833 pünkösdjén megtartotta utolsó lelkigyakorlatát. 1834-ben egészségi állapota válságosra fordult, és keresztes nővéreinek körében, La Puyeben, ahol 1820 óta az anyaházuk volt, meghalt.

1926. május 16-án boldoggá, 1933. június 4-én pedig szentté avatták.

BOLDOG MAGYAR ANTAL III. r. (XIV. sz. első fele - 1398.)

Amit tudunk róla, azt Hevenesi Gábor 1692-ben írt muvébol (A magyar szentek üveges szekrénye) tudjuk. Eszerint: Antal magyar volt: 1350-ben Rómába zarándokolt a szentévi búcsú elnyerése végett. Egy ideig Rómába maradt, hogy a szent helyeket felkeresse, közben fölgyulladt benne a tökéletesebb élet utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc III. rendjébe, majd Assisibe ment, hogy fölkeresse Szent Ferenc sírját. Miután itt befejezte ájtatosságát, visszatéroben Folignoban megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba s olyan nagy szeretettel bántak vele, hogy megfogadta, ha meggyógyul, a beteg zarándokok ápolására szenteli életét. Istennek tetszett a fogadalom, Antal meggyógyult és teljesítette ígéretét. Ezután már nem önmagának, hanem Istenért másoknak akart élni, éjjelét és nappalát a betegek ápolásának szentelte. Mint anya a fiait, kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette oket, mígnem o maga is ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé erényeit. Betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám türelemmel viselte, és soha nem panaszkodott. Végül érdemekben gazdagon, 1398. május 1-én elnyerte fáradalmainak és fájdalmainak jutalmaként a jámbor halált. Testét annak a kórháznak a kápolnájában temették el, ahol szolgált, s a nép szüntelenül zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon megnövekedett, amikor 1608-ban fölnyitották a sírját és testét épségben találták. Új koporsóba tették, s a fooltárra helyezték. Csodák is történtek a sírjánál. Habár hivatalosan nincs boldoggá avatva, de Folignoban boldogként tisztelik. Illo, hogy hazánkban is tiszteljük.

Szent Ferenc intelme a betegekhez:

„Kérve kérem a beteg testvért, hogy mindenért adjon hálát a Teremtonek, és olyan kívánjon lenni, amilyennek az Úr akarja: akár egészséges, akár beteg, mert az Úr mindazokat, akiket az örök életre rendelt, betegségekkel és lelki gyötrodésekkel alakítja és formálja. Miként az Úr mondja: „Akiket szeretek, azokat javítom és fenyítem.”

Meg nem erosített Regula. 10.

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku Antal testvért zarándokútján a betegek szolgálatára vezetted, s a maga betegségének türelmes elviselésére. Példája ösztönözzön bennünket egyszülött Fiad huséges követésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Glykéria vértanúnő

Szentünk Makariosznak az egykori városparancsnoknak leánya volt, A thrák Trajanopolisz városában élt. Antonius Pius császár /138-61/ rendeletet adott ki, hogy az isteneknek áldozatot mutasson be mindenki. Amikor a parancs elérkezett Trajanopoliszba, és meghatározták az áldozatbemutatás napját, Glykéria megjelent a bálványtemplomban és imádságával szétzúzta Jupiter bálványszobrát. A város parancsnoka megkínoztatta érte a leányt. Éheztette, vasdarabokkal szaggatta testét, tüzes kemencébe dobatta, és más kínzások után arra ítélte, hogy vessék vadállatok elé. Mielőtt azonban az állatok szétmorzsolták volna, tőlük nem érintve elhunyt 177 körül.

Szent György hitvalló

Szentünk Konstantinápolyban született. Mivel s szentképek tisztelője volt, Teofil császár elé vitték. A császár nem tudta rábeszélni magatartásának megváltoztatására, azért először kigúnyoltatta, börtönbe záratta, minden vagyonától megfosztotta és végül feleségével, Irénnel és gyermekeivel számkivetésbe küldte, ahol meg is halt. Ez a IX. században történt.

Szent Imelda


HALLGATAG SZENT JÁNOS püspök, remete

*Nikopolisz, 454. január 8. +Szent Szabbász lavra, Jeruzsálem mellett, 558.

Származásánál fogva János inkább a politikai vagy a szellemi életben való vezető szerepre rendeltnek látszott, mint arra az útra, amelyet már korán, szívének mélységes hajlamából kezdett követni. Szülei gazdag és politikailag nagyon befolyásos polgárok voltak Nikopolisz örmény városban. Családja körében, ahol testvéreivel együtt felnőtt, keresztény nevelést kapott. Szüleit meglehetősen korán elvesztette, s haláluk után csakhamar szétosztotta apai örökségét a szegények között, felépített egy templomot, és -- mindössze tizennyolc évesen -- kolostort alapított, amelyben tíz hozzá hasonló fiatalemberrel együtt szerzeteséletet élt. Ezekről az évekről nem sokat tudunk. Mérséklettel és céltudatosan gyakorolta a rábízottakkal együtt a test és lélek megfékezését, melynek szükségszerűen meg kell előznie minden lelki életet; egyúttal teológiai tanulmányokat is folytatott. Korán kifejlődött tanítói bölcsessége ismertté tette, és így történt, hogy az örményországi Kolonia püspökének halála után a közösség alig huszonnyolc évesen püspökéül kérte.

Felszentelése után kilenc éven át helytállt hivatalában anélkül, hogy szerzetesi életmódját feladta volna. Áldásos hatása közvetlen környezetén túl a császári udvarban magas politikai méltóságokat viselő rokonára is kiterjedt. Sógora, Paszinikosz viszont, aki időközben az ország legnagyobb hatalmi méltóságába jutott, minden módon zaklatta az örmény egyházat, s a püspök végül jobbnak látta, hogy elhagyja Örményországot és Konstantinápolyban panaszt tegyen a császárnál. Miután Konstantinápolyban Zénó császárral és Eufémiosz érsekkel közölte az örmény egyház helyzetét, titokban a Szentföldre utazott.

Kiválóan értett hozzá, hogy eltűnjön az emberek szeme elől; évtizedekig tartott, amíg felfedezték titkát. Rövid ideig Jeruzsálemben tartózkodott az öregek otthonában, ezután megtalálta az utat Szent Szabbász (lásd: 618. o.) nem messze, Júda pusztaságában fekvő, első virágkorát élő nagy lavrájához. Amint később elbeszélte életrajzírójának, Szküthopoliszi Kürillosznak, egy látomás irányította oda, egy ,,fénykereszt alakú'' csillag.

Szabbász, aki semmit sem sejtett János múltjáról és püspöki méltóságáról, a gondnokra bízta a novíciust, aki a legalantasabb szolgálatra osztotta be, ő pedig önátadó buzgósággal szolgált a lavra minden szerzetesének, vizet hordott a patakról, segített a sütés- főzésben és mindenekelőtt a fejlődő kolostor építkezéseiben. Minden munkában olyan jól bevált, hogy rábízták a vendég- és konyhamester felelősséggel teli tisztségét. Nemcsak a számos kolostorlakó szükségleteiről gondoskodott, hanem azoknak az építőmunkásoknak az ellátásáról is, akik a lavrától nem messze egy kis kolostor felépítésén dolgoztak.

Egy év múlva Szabbász szerzetesének, akit most már a lelki életben a haladók közé számított, kijelölte a lavra egy remetecelláját (egy barlangot vagy egy kunyhót egy közeli szakadékban). Rendszerint hétfőtől péntekig tartózkodott ott, és csak a szombati, vasárnapi közös szentmisére tért vissza a testvérek közösségébe. Három év múlva még egyszer kiragadták a csendes szemlélődésből: Szabbász rábízta a gondnok tisztségét, amely mindenféle kolostori beosztás közül talán leginkább követeli meg a foglalkozást a kolostoron kívüli világgal. János feladatát olyan körültekintéssel, önátadással és szeretettel látta el, hogy a lavra felvirágzott gondos irányítása alatt.

Szabbász, aki még mindig nem tudta, hogy micsoda ,,kincset'' rejteget kolostora falai között, most már elérkezettnek látta az időt, hogy szerzetesét pappá szenteljék. Nehéz helyzetében János megosztotta titkát a pátriárkával, aki a Golgota dombján az Anasztaszisz-templomban akarta pappá szentelni. Könyörgésére, hogy ne árulja el kilétét, a pátriárka röviden közölte Szabbásszal, hogy a papságra javasolt szerzetest nem szentelheti fel, majd elbocsátotta mindkettőjüket.

János ezután teljesen visszahúzódott cellájába, és még hét végén sem tért vissza a lavrába; többé nem is vett részt a testvérek istentiszteletén. Négy éven át teljes elhagyatottságban és magányosságban élt. Amikor 503-ban forrongás tört ki a Szabbász- lavrában, János elhagyta celláját, és a Holttenger nyugati partjánál levő Ruban-pusztaságba ment.

Hat évet töltött el egy barlangban. Vadon termő gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozott, alkalmilag pedig jó emberek adományaival is élt.

Életrajzírója, Kürillosz, aki Jánost idős korában ismerte meg, ezeket az éveket így foglalja össze: ,,Arra vágyódott, hogy a nyugalomban Istennel kerüljön kapcsolatba, és lelki szemét megtisztítsa a nagy bölcsesség által, hogy leplezetlen tekintettel sugározza vissza az Úr dicsőségét, és azon fáradozott, hogy dicsőségről dicsőségre haladjon előre a legnagyobb iránti vágyakozásban.'' Az Istennel való eme kapcsolat kívülállóval meg nem osztható ,,édessége'' kárpótolta minden nehézségért, amelyet a minden emberi melegségtől és védettségtől távoli, vadállatoktól és félvad nomádoktól fenyegetett kősivatagi élet hozott magával. A veszély jelentősen megnőtt, amikor a perzsák meghódították Amidát, és a Holt-tenger melletti sivatagi sávot nomád szaracén hordák tették bizonytalanná.

Amikor Szabbász újból átvette kolostora vezetését, felkereste Jánost magányában, mivel aggódott érte. Azzal érvelt, hogy János már eléggé rábízta magát Isten gondviselésére, most már engedjen teret az emberi gondoskodásnak is, és térjen vissza a testvérek oltalma alá. János engedelmeskedett: otthagyta szeretett magányosságát, és a Szabbász- lavrától nem messze, egy előreugró szikla alatt egy parányi cellába záratta be magát. Ekkor már kb. ötvennyolc éves volt.

Haláláig még negyvenhat évig élt -- nem hagyta el többé celláját, még mesterének, Szabbásznak halálakor sem. E hosszú évekből nagyon kevés ismeretes: életének néhány epizódja, csodás gyógyításai (különösen megszállottakon). János most sem szakadt el a világtól. Cellájának ablakán nemcsak tanítványai és lavrabeli testvérei kopogtattak, hanem mindenfelől érkező segítség- és tanácskérők; és senki sem távozott tőle vigasz nélkül. Gyógyító erő áradt ki kezéből és imádságából. Krisztus ereje volt ez, akihez hosszú, lemondásban gazdag élete folyamán mindig hasonlóbbá igyekezett válni.

Szent Laodikiosz vértanú

Laodikiosz őr volt abban a börtönben, ahol Glykériat őrizték. Amikor látta, hogy a megkínzott leány minden sebe begyógyult, ez a látvány arra indította, hogy Krisztus hitének követője legyen. Ezért karddal lefejezték.

TISZTELETREMÉLTÓ BOGNER MÁRIA MARGIT

*Melence (Torontál vármegye), 1905. december 15. +Érd 1933. május 13.

A Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet éltek. Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara volt, és az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és -- sokszor a mindennapi megélhetéssel küszködő -- nővértársai számára egyaránt.

Édesapját 1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi meg elemi tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi képességeivel.

1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül utána nem látszik, hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva azonban nem tudja behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást állapít meg. Tíz hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített lábát háromkilós homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik osztályát. Vidám természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik, énekelget, olvas, kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a ház előtt játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság nem látszik rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok játékkal, babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig tart, jobb lába egész életére merev marad.

1915. október 17-én -- Etus későbbi szerzetesi névünnepén -- meghal az apa. A család megélhetési gondok miatt Nagybecskerekre költözik, Etus itt kezdi meg a polgárit a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud, segít édesanyjának, kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban derűs természetével és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző és gondok között őrlődő anyjának és környezetének.

A négy polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába ellenére a legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem különösebben vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a napi eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az ebéddel: tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a tűzre. Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a táblára, hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált; rendetlenkedett az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat gyártott és betette a társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel megbontotta a fegyelmet.

Mégis mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála is szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző napi csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és huncut mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan meséli az iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.

Ezen a ,,kis úton'' 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja mérföldkövet jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves lány lelkét, hogy előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka megtérését. Fölhangzik szívében a hívás: ,,Kövess engem!'' -- és ő visszavonhatatlan Igennel válaszol.

1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet imádkozik, állandó gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában szokásos lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás, szeret szórakozni, öltözködni... a kötelességteljesítésben felületes, szétszórt... feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz... gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva -- lelkiatyja, a jezsuita Csávossy Elemér bátorítására -- két örök és egy ideiglenes fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt teszi, ami Jézusnak jobban tetszik''. Ettől kezdve (1926 május) minden törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra, hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két szót: SEMPER FIDELIS.

Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a megtérése előtti évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa. Biztos ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy vezessen... és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet, lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse. Megtanítja, hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.

Lelki életének központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne meggyógyulni, hogy szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe kerül, hogy elfogadja fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen akadályt jelent, akár legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más szerzetes intézményről legyen is szó. De fogadalma értelmében nemcsak vállalja az áldozatot, hanem szorosan magához is ölel minden keresztet. Egyet kér csak: erőt.

A nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még az Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt imádságban, mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.

1926 a lelki megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a reménytelenség és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi a kísértések mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal és mód, ahonnan és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító fáradtság vesz rajta erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a tökéletességre törekvés örök fogadalmát (eddig alázatból csak ideiglenes fogadalma volt).

Közben édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki csak a lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen ők szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről, testi fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes lehet. Páter Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos a lány hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a pesti angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást követően igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen egészséggel Etus pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus lélekben már eljegyzett menyasszonya csak később vallja be: szenvedése szinte elviselhetetlen volt. De szeret, és ezért most is hűséges. Megéli a nagy istenszeretők tapasztalatát: minél közelebb kerül Krisztushoz, annál szenvedélyesebben vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom, én nem akarok mást, csak azt, amit te. Csak vonj szorosan magadhoz a kereszten, olyan szorosan, hogy soha gyengeségből vagy gyarlóságból el ne hagyhassalak'' -- írja Naplójában.

Kilencedet kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet, szerzetes lehet-e valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja magát fiatalon a ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de unokanővérén kívül senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a halála után tudja meg.

1927 elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás annyira legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót tesz neki a levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor Zsidópusztáról visszatér, megkapja az értesítést, hogy beléphet a vizitációs nővérek thurnfeldi kolostorába.

1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól, melyet soha többé nem lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen nyelven kell majd imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot, de szíve nem érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel nem kevésbé tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe, este fél kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.

Levelei mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről, próbatételeiről csak Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik a honvággyal, nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg tökéletesen), de kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend alapítója, Szalézi Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én megígérem neked, hogy mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te segítségeddel. Én nem akarok soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet küldesz is. Mindig arra gondolok, te a tabernákulumból figyelsz szívszorongva, mennyire tudlak szeretni... akkor lesz erőm mosolyogni''. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő konkrétan sohasem beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben hívták) minden boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.

Míg ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a Vizitáció Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve teljesedőben van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária látogatásáról nevezett női szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet első áldozata legyen. A beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja Alacoque Szent Margit Mária tiszteletére, de nevét megfordították, mert a vele együtt Érdre készülő főnöknőnek is Margit Mária a neve.

A kis csapat augusztus 2-án hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas Boldogasszony vigíliájának estéjén érkezett meg Érdre. Az új kolostor felavatása előtt nyolcnapos lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit Naplója sejteti, mennyire fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele való tökéletes egyesülés és örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én nem akarom kutatni a te szent terveidet, hisz tudod, hogy egy pillanattal sem szeretnék előbb menni hozzád, mint ahogy te akarod, de valahogy úgy érzem, közeleg életem hajnala... Oh, Jézusom, az én életem hajnala.. amikor a nevemen szólítasz: Mária!... és én szomjazom erre a szóra... Jézusom, ugye hamar szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,, Ezt követően hozza meg élete -- saját szavai szerint -- legnagyobb áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja és elöljárói szavára fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.

Az új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész közösséget. Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária Margit is tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban mindenki azt teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől estig. Margit lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak a kevésbé megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog leveleiben szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld (mamám), konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak ne rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot nem lőttem'', bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De ez nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak egy tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok néha még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni, mint a Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán elegünk van. Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit eszem. A gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban nagyobbak, mint én.''

1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát. Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó szavakat: ,,Én Istenem... és mindenem...!''

Eddig csodálatosan kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az orvos szerint mindkét tüdeje meg van támadva, de különösen a bal. Szeptember 10-én lelkiatyja kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr azonban nem siet. Mária Margitnak -- mint példaképének Kis Szent Teréznek is -- a hosszú szenvedés kelyhét kell kiinnia.

Betegségében mindig ugyanolyan vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a legutolsó időkben, mikor fájdalmai elviselhetetlenekké válnak, esedezik enyhülésért. Türelmetlennek, követelőzőnek sohasem látta senki.

Édesanyját, rokonait refrénszerűen vigasztalja s készíti föl átköltözésére: ,,Legjobb mindent a Szent Szívre bízni''. Közben azonban egész szívével átérzi édesanyja fájdalmát: utolsó napjaiban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja nem éli túl az ő halálát.

Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy örök fogadalmának évfordulója következik, így szól: ,,Ezt már az égben szeretném megülni''. És az Úr teljesítette vágyát.

Május 13-ra virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom''. Reggel áldozik, aztán megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat szenvedek'' --sóhajtja, azután segítséget kér. Délután öt körül szólal meg utoljára:

,,Már nem látok többé!'' És néhány perccel később: ,,Köszönöm!''

Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.''

Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki az alázatosakat fölmagasztalod és a téged szeretőket viszontszereted, tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére, és add, hogy őt mihamarább mint a szeretet és a hűség példaképét oltárainkon tisztelhessük. Általa ajánlom neked jelen ügyemet... Kérlek mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted! (Ima a boldoggá avatásért)

Szent Pauszikakiosz püspök

Szentünk Apameából származott, szent, istenfélő nemes családból. Ifjúkorától szerette a böjtölést, később szerzetessé lett. Istentől megkapta a gyógyítás adományát, testet és lelket egyaránt gyógyított. Híre eljutott a konstantinápolyi érsekhez is, aki őt Szinadé város püspökévé szentelte. Püspöksége alatt is sok csodát tett gyógyításaival. Istenfélő és sokakat megszabadító élet után békében hunyt el 606-ban.

Bellarmin Szent Róbert     egyházdoktor, † 1621.           


Szent Sándor vértanú

Sándor Rómában volt katona Makszimián császár alatt. Amikor egy napon a császár áldozatot mutatott be egy pogány istennek, a katonák sietve mentek, hogy a császár mellett legyenek. Sándor, a gyermekkorától keresztény szellemben nevelkedett katona nem ment el a többiekkel. Ezért különféle kínok alá vetették. A hóhérok arra kényszerítették, hogy menjen Rómától Bizáncig azon a hosszú utón. Nem jutott el a végcélig, mert a thrák Drizipár városában karddal lefejezték életének 18. évében a III. század végén vagy a IV. század elején.

Szent Szervác     püspök és hitvalló, † ~360.