Szent Filétosz és vértanútársai

A szent vértanuk mindnyájan Hadrián császár alatt szenvedtek hitükért (117-38.). Filétosz szenátor volt, felesége Lídia, gyermekeik Makedon és Theoprepiosz mindnyájan keresztények voltak. Hitükért a császár maga elé rendelte kihallgatásra, de nem tudott szavaiknak ellentmondani, ezért Illíriába küldte, és börtönbe zárták őket. A börtönőr Kronid látva a vértanúk állhatatosságát, szintén Krisztus híve lett. Ez történt Amfilokhosz hadvezérrel is. Miután a vértanukat forró olajba dobták, épek és sértetlenek maradtak. Kívánva minél előbb Istenhez jutni, Maguk kérték Istentől a halált. Imádkozva adták vissza lelküket Istennek. Szenvedéseik Rómában kezdődtek, és Illíriában fejeződtek be.


BOLDOG ISTVÁN ES RAJMUND vértanúk (1242. május 29.)
A 13. században nagy gondot okoztak az Egyháznak az eretnekségek, különösen a dél-franciaországi albiak. III. Ince 1209-ben keresztesháborút hirdetett ellenük, mely húsz évig tartott, sok pusztítással, kegyetlenséggel minkét fél részérol. A háború az albiak legyozésével ért véget, de ezzel az eretnekség nem szunt meg. IX. Gergely 1233-ban elrendelte a pápai inkvizíciót az eretnekek felkutatására, s ha szükséges, a világi hatóság segítségének kérésére. A makacs eretnekeket halálbüntetéssel sújtották. A pápa 1240-ben egy egyházi férfiakból álló inkvizíciós csapatot küldött az albiak fészkébe, Toulouse* környékére. Vezetojük az Avenione-i bencés prior volt, hozzá öt egyházi személy tartozott, valamint három domonkos és két ferences: Narbonai István és Carboneri Rajmund, kiváló, képzett papok. Avenione prefektusa, Alfaro-i Rajmund a város eretnek vezetoivel kitervelte, hogyan végeznek titokban az inkvizítorokkal. Azzal az ürüggyel, hogy kihallgatásokat folytassanak, meghívta oket a város tanácstermébe, ahol fegyveresek voltak elrejtozve. Mikor a tizenegy férfi oda bement, a fegyveresek elorohantak és kardokkal, torökkel egymás után legyilkolták oket. Maguk a gyilkosok is csodálkoztak, hogy az áldozatok nem kiabáltak, nem jajgattak, hanem Tedeumot énekelve végezték be életüket, hálát adva Istennek, hogy életüket áldozhatják az o ügyéért. Mindez 1242. máj. 29-én, Urunk mennybemenetele ünnepén történt. Az eretnekek titokban akarták tartani véres és alattomos tettüket, de ez nem sikerült. Rendkívüli jelek árulták el a vértanúságot, s errol a város lakói is tudomást szereztek. A hithu katolikusok mindjárt igazi vértanúkként kezdték oket tisztelni, különösen Avenione-ban és Toulouse-ban. Megszakíthatatlan tiszteletüket IX. Piusz 1968-ban hagyta jóvá.
Két körülmény bizonyítja a tizenegy egyházi férfi vértanúságát, az egyik: fel voltak rá készülve, hogy küldetésük életük feláldozásával fog járni; a másik: a támadás alatt tanúsított magatartásuk. A Tedeum éneklése.

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Boldog Istvánnak és Rajmundnak a kegyelmet, hogy Krisztusért vértanúhalált szenvedjenek. Isteni eroddel támogass minket, esendo embereket, hogy példájukra mi is vállaljuk a hitünk szerinti életet. Krisztus, a mi Urunk által.


Oriol Szent     József hitvalló, † 1606.   


Szent Liberátusz és hitvese vértanúk, † 484.       


Szent Nikón (Győző) vértanú

Szent Nikón az itáliai Nápolyban élt. Atyja pogányságban nevelte fiát, keresztény anyja azonban Krisztus ismeretére tanította. Nikón először bátor és különös szépségű katona volt. Egy alkalommal társaival hadba kellett vonulnia. A harcban halálveszélybe került, várta, hogy az ellenség megöli. Emlékezett anyja szavára, a kereszt jelével megjelölte magát, és érezte, hogy különös erőt nyer általa. Csodásan megmenekült, és épségben tért haza. Kívánt keresztény lenni, de az üldözések miatt nehéz volt találni keresztelő papot. Nikón hajóra szállt, és Konstantinápolyba jutott. Utána Thrákiában Teodóz Kyzikei püspök megkeresztelte, és vele együtt a pusztában szerzetesi életet élt. Teodóz halála előtt rábízta 190 tanítványát, őt pedig püspökké szentelte. Nikon a többi Szerzetessel Szicíliába költözött, Útközben még Krisztus hitére térített 9 másik embert. Mindnyájan Tauroménia közelében telepedtek le. Décius császár üldözése idején elfogták, és kínzások alá vetették őket. Először társainak vették fejét, Nikont pedig másféle kínzások után szintén lefejezték 250-ben.


Szent Ottó     hitvalló, † 1120.   


MONGROVEJÓI SZENT TURIBIUSZ
*Villaquejida (Spanyolország), 1538. november 18. +Peru, 1606. március 26.
Turibiusz, Peru apostola, abban a korban élt, amikor az új földrajzi fölfedezéseket követő sok erőszakos hódítás után a spanyol király kijelentette, hogy világbirodalmában sohasem nyugszik le a nap. Turibiusz papi küldetésének feladata az volt, hogy bizonyítsa: az Egyház céljai, amikor misszionál, mások, mint a világi hódítóké.

A trienti zsinat (1545--1563) rövid idő alatt újraszervezte az egész Egyházat és átfogó reformmozgalmat indított meg az európai egyházmegyékben. Ennek a megújulási folyamatnak fő mozgatója Borromei Szent Károly, a fáradhatatlanul munkálkodó milánói érsek volt. A néhány évtizeddel korábban fölfedezett, de már nagymértékben evangelizált Amerikát csak jóval később érték el ezek a megújulási törekvések.

Dél-Amerika politikai és egyházi központja a 16. században egyre inkább Lima városa lett. 1546-tól a limai érsek volt felelős minden hívőért Panama és a Rio de la Plata között. Neki volt alárendelve Cuzco, Cartagena, Quito, Popayan, Asunción, Caracas, Bogota, Santiago, Conceptión, Córdoba, Trujillo és Atequipa egyházmegyéje, e hatalmas terület északtól délig több mint 5000 kilométert tesz ki és 6 millió négyzetkilométert foglal magába.

Peru misszionálását a dominikánusok indították el, de nem sokkal később nagyszámú franciskánus jött az országba. 1555-ben követték őket a jezsuiták, akik új, erős lendületet adtak a missziós munkának. A világi papság elsősorban a székesegyházi káptalanokban és az indián falvak plébánosainak kerületeiben tömörült.

Azokat az indiánokat, akik nem tudtak kimenekülni a spanyol uralom alól, rövid időn belül úgynevezett ,,encomiendákba'' zárták össze: minden spanyol részére meghatározott számú indián volt köteles dolgozni. Elvileg szabadok voltak és némi bért is kaptak, gyakorlatilag azonban szinte rabszolgaságban éltek. A többi indián a keleti hegyekbe menekült. Hamarosan föl lehetett ismerni egy választóvonalat a spanyol veretű kereszténység és az indiánok között, akik szenvedélyesen ellenszegültek a megtérésnek, mivel látták, hogy a misszionáriusok a hódítók kíséretében érkeztek.

II. Fülöp spanyol király elégedetlen volt a perui helyzettel. Ezért megbízta a granadai inkvizíciós tanács elnökét, egy ifjú licenciátust, hogy legyen Lima érseke és javítson a dolgokon. Az ifjú, aki fiatal kora ellenére alkalmasnak tűnt a nagy feladatra, Mongrovejói Turibiusz volt.

Turibiusz Spanyolország egyik kis falujában született. Először Valladolidban, majd Salamancában és Oviedóban tanult, 1573-ban jogi licenciátust szerzett. Mindössze két évi hivatásbeli tapasztalattal nevezték ki a granadai inkvizíciós tanács elnökévé, mely intézményt a keresztény hit tisztaságának védelmezéséért alapították. Mint világi ember, nagy komolysággal és körültekintéssel látta el hivatalát. Dicsérték jámborságát, aszkézisét, igazságérzetét és a szegények iránti szeretetét.

Mivel Turibiusz világi férfi volt és alig ismerte az amerikai egyház problémáit, elhárította II. Fülöp ajánlatát. A király azonban nem engedett és 1579. március 21-én átadta neki a kinevező okiratot. Így hát Turibiusz Sevillába utazott, mert az volt az amerikai ügyekben illetékes hely, és ott nagy igyekezettel tanulmányozta az Atlanti- óceánon túli óriási terület problémáit. Nem sokkal később megkapta a teljes hatalmat nehéz limai hivatalához. Miután Sevillában püspökké szentelték, 1580-ban egy Peruba induló hajóra szállt.

Turibiusz azon volt, hogy az amerikai egyházat alapjaitól kezdve megújítsa. Az új érsek mindig ökumenikus módon gondolkodott és cselekedett, böjtölt, és nem riadt vissza semmilyen áldozattól sem, körültekintően és kitartóan végezte feladatát. 1594-ben azt írta Spanyolországba, hogy 15.000 kilométert járt be, és közben több mint 60.000 hívőt bérmált meg. E szent legszembetűnőbb vonása a segítségre szoruló és jogfosztott indiánok iránti szeretete és a perui egyházért való aggódása volt. Ez arra kényszerítette, hogy eljárjon a szerzetesekkel szemben, akik féltékenyen vigyáztak előjogaikra, de a fegyelmezetlen világi papságot is kordába kellett szorítania. A spanyol telepeseknek, akik megengedettnek tartották a rablást, az erőszakoskodást, a jogtalanságot, a házasságtörést és az elnyomás minden elképzelhető formáját, világos szavakkal föltárta cselekedeteik gyalázatosságát.

A püspök 42 éves volt, amikor egyházmegyéjét átvette. Rögtön kezdetben föl kellett ismernie gyönge kezű elődje mulasztásait. A károk helyrehozásáért hosszú és fárasztó vizitációs utakra vállalkozott, hogy a helyszínen tanulmányozza és rendezze a viszonyokat. Püspöksége 25 éve

alatt négyszer utazta végig az országot. Minden útja több évig tartott, az utolsóról pedig már nem tért vissza: meghalt egy kicsiny, szegényes templomban az indiánok között, akiket mindig szeretett. Tanulságos a Libro de la visitas (Vizitációk könyve) c. írása, az utazásai alatt vezetett naplója. Statisztikái alapján messzire tekintő tervezőt ismerhetünk meg, és még a legkurtább följegyzései is a gyermekeit megértő atya izzó szeretetéről tanúskodnak.

1582 és 1604 között Turibiusz összesen 12 egyházmegyei zsinatot hívott össze. Ezek a gyűlések egyrészt alkalmat adtak neki egyházmegyéje reformálására, másrészt a papok kicserélhették egymás között munkájuk tapasztalatait, és Turibiusz össze tudta hangolni a kezdeményezéseket. Ezekre a gyűlésekre nem mindig Limában jöttek össze, hanem időnként kisebb plébániákon is, ahol az érsek éppen tartózkodott. Mégis mindenekelőtt azok a nagy püspökgyűlések határozták meg Latin-Amerika egyházának arculatát, amelyen Panama és a Rio de la Plata összes püspökei megjelentek. A 3. limai püspöki konferencia (1582. augusztus 15.--1583. október 18.), az ,,amerikai Tridentinum'' Turibiusz életművén a korona.

Heves vita támadt, amikor Turibiusz misszionálási kötelességeire figyelmeztette a szerzetes papokat, akik engedély nélkül megültek a biztos plébániákon. V. Pius pápa rendeletére hivatkoztak, melyet azonban Turibiusz kérésére már 1586-ban visszavont a kúria. Ilyen módon az érsek rákényszerítette a szerzeteseket, hogy újra ellássák missziós megbízatásukat. A jezsuiták jártak elöl a jó példával, és Turibiusz erős támaszai lettek.

A világi papság reformját a limai papi szeminárium alapítása vezette be. Így Latin-Amerikában főként Turibiusz kezdeményezésére felnőtt egy új papság. Tagjai világosan különböztek a spanyol kereskedőktől és katonáktól, akikkel korábban, sajnos, könnyen össze lehetett téveszteni őket.

Turibiusz legfőbb gondját az indiánok jelentették. Gyorsan megtanulta az inkák nyelvét, a quechuát, és megkövetelte, hogy minden pap, aki indiánokkal foglalkozik, tudja ezt a nyelvet. Amikor Turibiusz Limába érkezett, a ,,doktrinákban'', a missziós egyházközségekben minden körülmények között spanyolul akartak beszélni, úgy, amint azt az ,,Indiai Tanács'' előírta. De már a 2. limai püspökgyűlésen alkalmatlannak ítélték azokat a lelkipásztorokat, akik az indiánokat nyelvük ismerete nélkül akarták tanítani. Az 1551- ben alapított Limai Egyetemen Turibiusz quechua nyelvi tanszéket állított föl és oklevelet adott azoknak a papoknak, akik ezt a szakot eredményesen elvégezték.

A 3. limai püspökgyűlésen kidolgozott katekizmust három nyelven adták ki: quechua, almara és spanyol nyelven.

1583-ban az érseki egyházmegyében csak 150 plébánia volt, számuk 1598-ig a hatékony lelkipásztorkodás következtében 240-re emelkedett. Hogyha az egyház később is a Mongrovejói Turibiusz által kijelölt úton haladt volna tovább, Latin-Amerikában az evangélium egyre mélyebben ivódhatott volna az emberek szívébe. Sajnos, ehelyett szinte kizárólag a már megkereszteltek ápolásába vonultak vissza vagy megelégedtek a fölületes misszionálással.

Turibiusz negyedik vizitációs útján halt meg, 1606 márciusában. Földi maradványait a következő évben Limába szállították. 1679-ben IX. Ince boldoggá avatta, XIII. Benedek pedig 1726-ban oltárra emelte. XIV. Benedek Borromei Károlyhoz hasonlította és a lelkipásztorkodás megújítójának, sőt mi több, a szeretet fáradhatatlan követének nevezte.

Ünnepét 1969-ben vették föl a Római Kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Néhány epizód tegye világosabbá annak a képét, aki a ,,szeretet követe'' volt az indiánoknál.

A spanyol szokásnak megfelelően az érsek az indiánokkal hordszéken vitethette volna magát kiterjedt vizitációs útjain, de ő gyalog ment, hogy ,,senkinek ne legyen terhére és az indiánoknak se okozzon szükségtelen munkát. Öszvéren ült, de ha a terep ezt nem engedte meg, akkor leszállt állatáról, fogta a botot, és bosszankodás nélkül gyalog ment tovább. Hogy a hegyekben jobban haladjon, különleges cipőt viselt.''

A limai alkirály és más spanyol előkelők rossz néven vették, hogy az érsek gyakran hosszú időre távol van. A kifogások Madridba, az Indiai Tanács fülébe is eljutottak. A Tanács megtiltotta az érseknek, hogy Limát elhagyja. Turibiusz azonban nem tartotta meg ezt a tilalmat, és a királynak röviden és velősen csak azt válaszolta, hogy őt Trient és a limai püspöki konferencia rendelkezései jobban kötelezik, mint a királyi törvények.

A szent haláláról a következőket jelentették: Turibiusz negyedik vizitációs útjának vége felé éppen a Pascasmayo völgyébe érkezett, amikor hirtelen rosszullét fogta el, és kénytelen volt megállapodni Santiago de Mirafloresban egy indián katekéta házában. Utolsó kívánsága az volt, hogy az indián egyházközség kicsiny kápolnájában áldoztassák meg. Arra kérte Jeronimo atyát, az ágostonosok helybéli kolostorának priorját, hogy hárfázzon neki. Mialatt Jeronimo a ,,Hitemet megőriztem'' és ,,Kezedbe ajánlom lelkemet'' zsoltárokat énekelte, Turibiusz utoljára föltekintett a keresztre. Nagycsütörtök volt, amikor Lima nagy érseke és Peru apostola meghalt.

Azt a kevés holmit, amit személyes használatra magánál hordott, kísérőinek ajándékozta. Amije még ezen kívül volt, azt szétosztották a szegényeknek, akiket oly nagyon szeretett.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Turibiusz püspök apostoli munkája és igazságszeretete által megszilárdítottad Egyházadat, kérünk, add, hogy szent néped folytonosan gyarapodjék a hitben és az életszentségben!

Szent Bazil felszentelt vértanú

Szent Bazil a Galáciában levő Ankirai egyház papja volt. Nagy buzgósággal tanította híveit a keresztény igazságokra, és igyekezett eltéríteni őket minden gonosz úttól. Abban az időben, amikor trónra lépett a hitehagyott Julián császár, és vissza kívánta állítani a bálványok tiszteletét, Bazilt is elfogták, és Szaturnin parancsnok elé vitték. Mivel nem akart áldozatot bemutatni a bálványoknak, börtönbe vetették, fára függesztették és testét szaggatták. Egy idő múlva Julián császár is Ankyrába érkezett, Bazil előtte is bátran hirdette a keresztény hitet és a bálványok oktalanságát. Ezért szörnyű kínzást találtak ki számára. Naponta hét szíjat kellett kimetszeni a bőréből. Amikor már egész testét szétszedték, megtüzesített villával átszúrták. A kínok között földre esett, és mintegy édes álomba merülve adta vissza lelkét Istennek 363. január 28-án.


Szent Beáta


SZENT BENVENÚTUSZ püspök (kb. 1220-1282)
Ancona-ban* született a nemes Scotivoli* családból. Apja kérésére Bolognában egyházi és polgári jogot tanult, majd visszatérve Anconába pappá szentelték. Egy ideig püspöke archidiákónusa (esperese) lett, majd a pápa a még fiatal papra rábízta az osimoi* egyházmegye vezetését. Rangja megfelelt a mai püspöki általános vikárius rangjának. Osimo püspöksége IX. Gergely pápa utolsó éveiben (1240 körül) átpártolt II. Frigyeshez, ghibellin lett. Emiatt a pápa megvonta tole a püspöki hivatalt s azt átruházta a szomszédos Recanati*- ra. Benvenútusz igen okosan, megnyero modorban, de ugyanakkor határozottsággal látta el kényes feladatát, úgyhogy néhány év múlva sikerült a pápa iránti huségre vezetni egyházmegyéjét. IV. Orbán ezek után visszaadta Osimonak a püspöki rangot, s kinevezte püspöknek Benvenútuszt. „Benvenútusz - írja a pápa – kiváló: feddhetetlen élete, tudománya, a lelkiekben való buzgósága s az ügyek intézésben való ügyessége miatt. O szívünk szerinti férfiú. Ot nevezzük ki Osimo egyháza pásztorának és püspökének, abban a meggyozodésben, hogy tapintatával, Isten kegyelmével és a Szentszék támogatásával elo fogja mozdítani ennek az egyházmegyének lelki és földi jólétét, s a városnak visszaadja elobbi fényét, megerosíti az Anyaszentegyház iránti huségben.” Benvenútusz meg is felelt a várakozásnak. Püspökké szentelése elott azonban egy meglepetést kelto lépést tett: belépett a Ferenc-rendbe. Ezzel jelezni akarta, hogy Szent Ferenc szellemében akarja ellátni püspöki feladatát. (Ugyanezt a lépést tette meg félszázaddal késobb Szent Lajos püspök.) Az akkori eloírások megengedték, hogy ne kolostorban töltse a novíciát évét, így püspökként egy év múlva fogadalmat tett. Figyelmes, segítokész volt hívei iránt. Ferences ruhában, mezítláb, a szegénységet nagy buzgalommal gyakorolva járta egyházmegyéjét, végezte a pasztorális látogatásokat, hirdette Isten igéjét, szorgalmazta az egyházi fegyelmet. Az apostol intelméhez híven „kezét elhamarkodva nem tette föl senkire” (1 Tim 5, 22), vagyis csak arra alkalmasakat szentelt fel pappá. Ezek között volt Tolentinoi Szent Miklós is. Isten csodákkal is megerosítette tanítását. 13 évi püspöki muködés után, amikor érezte, hogy élete végéhez ért, Szent Ferenchez hasonlóan kívánt meghalni: a székesegyházba vitette magát, ruháit is levetve a földre feküdt, így halt meg papsága és a hívek körében 1282. márc. 22-én. Testét az osimoi székesegyházba temették, sírját Isten csodákkal dicsoítette meg. IV. Márton már három évre rá szentté avatta (az ilyen gyors szentté avatás a XIII. században nem volt ritkaság).

Imádság:

Istenünk, te Szent Benvenútusz püspököt a szent lelkipásztorok sorába emelted. Add, hogy közbenjárására állhatatosak maradjunk a hitben, egykor pedig részesedjünk dicsoségében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Droszida vértanúnő

Traján császár uralkodása idején (98-117.) a hitükért kivégzett vértanuk testét a pogányok egy időre temetetlenül hagyták. A keresztények azonban, főleg éjszaka, tisztelettel összeszedték és eltemették őket. Néhány tiszta szűz is ezzel foglalkozott. Erről tudomást szerzett a császár lánya Droszida, és ő is közéjük állt. Vőlegénye ezt kifigyeltette, és mindnyájukat elfogták. A császár mindenki számára, aki nem imádja a bálványokat, a tüzes kemencébe dobatást hirdette ki. Droszida is így nyerte el a vértanúságot a szíriai Antiochiában.


Genovai Szent Katalin     özvegy és szerzetes, † 1510.   


SVÉD SZENT KATALIN szerzetesnő, III. r. (1331-1381)
Apja Ulf Gudmarsson elokelo úr, anyja Szent Brigitta volt. Nyolcan voltak testvérek. Fiatal korában kolostorban nevelkedett. Szülei - az o elozetes megkérdezése nélkül - 14 éves korában férjhez adták Kyren Egárdhoz, akivel azonban közös megegyezéssel József-házasságban élt négy évig. 1350-ben - férje beleegyezésével Rómába ment anyjához, s amikor férje pár hónapon belül meghalt, anyja mellett maradt. Annak leghuségesebb kíséroje, legbuzgóbb tanítványa, késobb muvének folytatója lett. Részt vett anyja szeretetszolgálataiban is. (Szegények, betegek gyámolítása, utasok, zarándokok fogadása, gyermekek oktatása.) Mint anyja, úgy o is Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Szent Ferenc példájára nem térítette el oket az egyházhoz való huségtol a Rómában tapasztalt sok visszaélés és botrány. A szenvedo Úr Jézusra gondolás segítette oket, hogy az Egyházban felismerjék a szenvedo, megalázott Krisztust. Katalin elkísérte anyját a Szentföldre is, majd annak halála után, 1373- ban anyja földi maradványaival visszatért Svédországba, ahol anyja akarata szerint a pápa jóváhagyott Regulája szerint megkezdte Vadstenában a közös életet (Brigitta-rend). Az egyre gyarapodó novérek ot választották apátnojüknek. 1375-ben ismét Rómába ment, hogy szorgalmazza anyja szentté avatását. Sok csoda történt ugyanis annak sírjánál. Rómában nagy hatással volt rá a Sziénai Szent Katalinnal való találkozás. Mindkettojük (és anyja) fáradozása eredménye volt, hogy a pápa 1377-ben végleg visszaköltözött Rómába. Svédországba visszatérése után hamarasan megbetegedett. Gyomorbaja miatt áldozni nem tudott, de betegágyához hozatta a szentostyát, hogy legalább lássa. 1381-ben halt meg Vadstenában márc. 24- én. 1474-ben avatták szentté.
Szent Ferenc tanítása a papokról:
„Az Úr oly mély hitet öntött belém - egyházi rendjükre való tekintettel papjai iránt, akik a római Szentegyház szerint élnek, hogy még ha üldöznének is, hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni oket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bunt, mivel Isten fiát szemlélem bennük.”

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Katalin szüzet arra választottad ki, hogy hazájában a Szent Brigitta rend meghonosítója legyen. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök boldogságban egykor társai lehessünk.
A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kázmér
       

Szent Lea     özvegy, † 348.       


Ankirai Szent Vazul     vértanú, † 362.  

NURSIAI SZENT BENEDEK
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre. A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa (+604) eredeti jelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük. Benedek jóval több mint amire ,,az utolsó római'' vagy ,,a Nyugat atyja'' elnevezés utal. Ezek a címek olyan béklyók, amelyeket minden évszázadban újra széttört. Benedek ,,Istentől áldott'', számtalan szerzetesnek pátriárkája a föld minden részén; miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja.

Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa -- kora irodalmi igényeit szem előtt tartva -- nem mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt ,,életrajz'' alapján.

Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika.

De a kereszténység győzelmének ezek a jelei nem terelték el a fiatalember figyelmét arról, hogy Róma hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött vissza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan rettegni kellett a barbár germánoktól, de a keleti-gót Theodorich és széles látókörű minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosított. Ugyanakkor az egyházi helyzet csalódást okozhatott, kivált a kléruson belüli bajok és a498. évi pápaválasztással kapcsolatos viszályok miatt. Baj volt politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is.

Az ,,örök'' város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben -- ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+ 431) tanácsát követte: ,,Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.'' Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált.

Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják -- Nagy Szent Gergely szerint --, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste. Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett: Isten kivezette barlangja sötétjéből a remetét, és ,,odaállította az emberek elé példának, hogy mint a mécses a lámpatartón világítson mindenkinek, aki az Isten házában van''. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul (+ 379) regulájából Benedek megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az Egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. A különféle kísértéseket legyőzve megérett arra, hogy a lelki élet tanítómestere legyen.

De e téren is tapasztalatokra volt szüksége. Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visszatért hát Subiacóba. De a szerzetesek -- meglehetősen sokan voltak! -- ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy ,,atya'' keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. ,,Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában'' a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket (engedelmesség, imádság, munka) gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.

Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, ,,Isten hegyre épített városa''. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az ,,építő ember'' (W. Nigg) teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös ,,szent szabály'' szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra ,,tökéletes szerzetessé'' válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet.

Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is ,,áldott'' volt, kiváló ,,építő ember''-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az ,,istenszolgálat iskolájában'' egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.

Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán -- a szerzeteseken kívül is -- megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az ,,eredetiség''-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját ,,a szerzetességben végbemenő változás'' kezdetének tekinti (73. fejezet), még nem jelenti a kiteljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat.

Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik ,,a szent atyák, különösen Szent N. N. szabályai szerint élnek''. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a ,,szabályzatkeverékek'' időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak ,,kezdet''-nek ajánlja; s ,,ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai'' (73. fejezet). Benedek tehát épít Pakhomioszra, Cassianusra, Vazulra és a többi atyára, s nem akarja őket sem mellőzni, sem fölöslegessé tenni. Mégis, Benedek szabályzata hamarosan általános lett, az európai kolostori élet regulájává vált.

547. március 21-én véget ért a szerzetesség Monte Cassino-i pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint ,,a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.''

A 9. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a 8. század végén megjelenik július 11., mint ,,Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember''-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé''-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.

Gyermek- és ifjúkorában -- írja a szent pápa -- gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.

Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék''-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.

Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.

A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten -- mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.'' Ezzel visszatért a barlangba.

Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot -- azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!'' A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.

Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.

Egy napon -- írja Gergely -- Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy -- amint az történni szokott -- már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.

Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!'' Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel -- mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának --, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.'' Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.

Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt -- nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó -- felelte Benedek --, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.'' S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Benedek apátot a szerzetesség kiváló mesterévé tetted, kérünk, add, hogy téged mindennél jobban szeressünk, és nagylelkű szeretettel siessünk feléd parancsaid útján.




Szent Cirill püspök

Antiochiából származott. Szent Péter apostol tanítványa volt, aki őt Katánia püspökévé tette, Szicíliában. Jól és Istennek tetszően kormányozta szellemi nyáját, sok csodát téve közöttük. Csodái hatására sok hitetlen tért meg Krisztus hitére. Késő öregségben halt meg békében.


BOLDOG GALANTINI IPOLY III. r., rendalapító (1565-1619)
Firenzében született iparos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették, úgyannyira, hogy ifjú korában felvételét kérte a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt azonban nem vették fel. Ezért atyja mesterségét, a selyemszövést folytatta. Idoközben rátalált igazi hivatására, ahol Isten dicsoségét és felebarátai javát szolgálhatja. Látta, hogy városában a gyerekek szabadon csatangolnak, s nincs, aki összegyujtené oket és a jóra s a hit igazságaira oktassa oket. Meggyozodése volt, hogy a fiataloknak fogékony a lelkük a jóra. Elkezdett hát foglalkozni velük. Maga köré gyujtötte oket és hitünk igazságait kérdés-feleletek formájában tárta eléjük. Ez a módszer a tridenti katekizmus ismerete óta egyre jobban elterjedt a hit oktatásában. Tanítását személyes jópéldával és erényes élettel igyekezett alátámasztani. Ezért is lépett a Ferences III. Rendbe. Közben felnottek is gyülekeztek köréje. Felvetodött a gondolat, hogy társulatot alapít a mu kiterjesztésére és tovább folytatására. Munkatársakat toborzott s 1602-ben megalapította a Szent Ferenc Keresztény Tanításáról nevezett kongregációt. (A társulat megújított szabályzatát késobb, 1802-ben hagyta jóvá VIII. Orbán pápa.) Ugyanebben az idoben (1600 körül) nyitotta meg elso iskoláit Rómában Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója. Luccában Leonardi Szent János kezdeményezte a maga tanító rendjét, a Keresztény Tanítás Társulatát. A kor igénye volt tehát, hogy az Egyház foglalkozzék nemcsak a kiváltságosak, hanem a szegény és addig elhanyagolt egyszeru nép fiaival és leányaival is. Boldog Ipoly társulata hamarosan meghonosodott több olasz városban: Luccában, Volterrában, Pistoiában, Modenábán. Firenze akkori érseke is támogatta oket, kápolnát és épületet biztosított számukra. Ipoly a tanítás mellett a bunösök megtérítésén is sikerrel fáradozott. Ilyen buzgó tevékenységben érte utol a halál 1619. márc. 20-án, 55 éves korában. XII. Leó pápa 1825-ben avatta boldoggá. Társulata valószínuleg a 19. század egyházellenes mozgalmai és támadásai következtében megszunt. A végso idokben „az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12, 3).

Imádság:

Istenünk., te Boldog Ipolyt arra választottad ki, hogy az ifjúság oktatására új szerzetestársulatot alapítson s a bunösök megtérítésén fáradozzon. Közbenjárására add, hogy a hit megismerésében és a hit szerinti életben egyre gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jakab püspök

Nagyon kevés és nem teljes ismereteink vannak életéről. Fiatal korában vonzódott már a szerzetesi élethez, így szerzetessé lett. Nagyon szerette a Szentírás könyveit olvasni. Élete és hitbeli buzgósága miatt püspökké szentelték. A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár idején Jakabot is arra kényszerítették, hogy ne tisztelje a szentképeket. Mivel nem engedelmeskedett, mindenféle büntetést elszenvedett, amit csak kitaláltak ellenségei, hogy gyötörjék őt. Ezek között adta vissza lelkét Istennek.


FLÜEI SZENT MIKLÓS remete

Svájcban: szeptember 25. *Flüe, Sachseln mellett, 1417. +Ranft, 1487. március 21.

Klaus, amint Flüei Szent Miklóst nevezték, egy tehetősebb parasztcsalád első gyermeke volt. Már gyermekkorában megmutatkoztak annak jelei, hogy különleges módon kiválasztotta Isten; rendkívüli módon szerette a magányos imádságot és a böjtöt. 16 éves korában egy látomásban megjelent előtte a ranfti torony, s ez vágyat ébresztett benne a remeteélet iránt, de amikor abban az időben az országban katonákat soroztak, Klaus bevonult a hadseregbe. Részt vett a Zürich elleni háborúkban (1440--1444), majd a thurgaui hadjáratban (1460) is. Egy barátja megjegyezte róla: ,,Az ellenségben kevés kárt tett, inkább mindig félrevonult és imádkozott, s az ellenséget, amennyire csak tudta, kímélte.'' A thurgaui hadjárat idején megakadályozta a Diessenhofen közelében lévő St. Katharinental domonkos apácakolostorának elpusztítását.

Valószínűleg a zürichi háború után kötött házasságot az Oberwilenből való Wyss Dorottyával. A remeteélet vágya háttérbe szorult, de lappangva tovább élt benne, és belső konfliktushoz vezetett, amely jó húsz évvel később azután felszínre került. Tíz gyermek jött a világra ebből a bizonyára boldog házasságból. -- Az obwaldeni levéltár hiányos adatai nem tájékoztatnak kellőképpen Klaus közéleti tevékenységéről, de saját vallomása szerint nagy tekintélye volt mint bírónak és tanácsosnak, és sokat kellett foglalkoznia közügyekkel. Mindeme tevékenységei során sohasem vádolhatta magát jogtalansággal vagy méltatlan eljárásmóddal. Nyilvánvaló ügyességére és képességeire nem volt tekintettel, elmenekült minden megtiszteltetés elől, és mindent megtett, hogy elkerülje főbíróvá választását.

Bár Klaus jó családapa volt, és mindenütt nagyra becsülték, mert különleges vezetői bölcsességgel és jó képességekkel rendelkezett, nem volt teljesen boldog; nyugtalanná vált.1463 körül az élet feleségével, akit pedig szeretett, nyűg, gyermekserege pedig terhes lett számára. Pap barátjának és bizalmasának, Grundi Henriknek a tanácsára átmeneti nyugalmat és megbékélést talált, amennyiben idejének jelentős részét arra szentelte, hogy elmélyedjen Krisztus szenvedésében. Mindig megzavarták azonban olyan események, amelyeken nem tudott segíteni, s ezek akadályt jelentettek lelki békéje számára, ezért teljesen visszavonult a közéleti tevékenységtől. A remeteélet utáni vágya egyre erősebben tört fel benne. Végül beszélt róla Dorottyának, aki mélyen megilletődött, de először ellenszegült tervének. 1467 júniusában megszületett tizedik gyermekük, Miklós, akit papnak szántak. Ez év októberében Klaus elhagyta otthonát, de ehhez a lépéséhez kiharcolta felesége elengedhetetlen beleegyezését.

Toronylátomásában nyilvánvalóan remetesége helyeként jelent meg Ranft. Mivel azonban félt szomszédai ellenkezésétől, elhatározta, hogy vándor zarándok lesz, és hátat fordított szülőföldjének. Alig jutott túl a svájci határon, egy természetfölötti sugallat arra késztette, hogy térjen vissza. De még nem győzte le azt a félelmét, hogy mit gondolnak majd a szomszédai, ezért ahelyett, hogy Ranftba ment volna, amely olyan közel esett otthonához, a Melch-völgybe ment. Ott azonban már egy hét múlva felfedezték, és csakhamar jöttek a kíváncsi szomszédok is, hogy megbámulják. Klaus végül mégis legyőzte önmagát. Egyet-mást feláldozott már, amikor otthonát, szeretett feleségét, gyermekeit és családi vagyonát elhagyta. Most elérkezett az ideje, hogy teljessé tegye ezt az áldozatot: önmagát kell feláldoznia, és nem szabad tovább zavartatnia magát amiatt, hogy mások mit gondolnak róla. Isten meghallgatta imádságát: ,,Uram és Istenem, végy el engem magamtól, és add, hogy a Tied lehessek!'' Semmi sem állt már útjában annak, hogy véglegesen Ranftba vonuljon.

Eddig négy napon böjtölt hetente; Ranftban, ahol életéből több mint 19 évet töltött, teljesen tartózkodott mindenféle tápláléktól. Az egyedüli, amit magához vett, az Eucharisztia volt. Először gyanakvás vette körül és szóbeszéd járta a böjtjéről: a szomszédságból való emberek egy egész hónapon át figyelték; végül azonban meggyőződtek igaz voltáról, s remetelakot és kápolnát építettek számára. Ezt a meggyőződést osztotta Thomas Weldner konstanzi segédpüspök is, aki 1469 áprilisában felszentelte a kápolnát és megvizsgálta Klaust.

Imádságos és vezeklő életmódja -- talán az engelbergi kolostor misztikus körének befolyása alatt állt, s így az utolsó késő középkori misztikusok egyikét kell benne látnunk -- egyáltalán nem tette Klaus testvért megközelíthetetlenné. Minden rendű és rangú férfiak és nők mentek hozzá problémáikkal és kérdéseikkel; a szükséget szenvedőkkel barátságos és együttérző volt, de gőgös és fennhéjázó látogatóival szemben -- még ha prelátusokról volt is szó -- nagyon elutasító tudott lenni. Úgy látszik, hogy Dorottyával, aki időről időre meglátogatta, mélységes egyetértésre jutottak.

Klaus testvér befolyása a politikai események menetére Svájc történetének egy kritikus pillanatában rendkívüli jelentőségűvé vált. 1481-ben a kantonok elkeseredett ellenségeskedésbe keveredtek egymással, és úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a polgárháború. Klaus testvér fáradozásai révén az év decemberében tartományi gyűlésre került sor Stansban. Amikor a gyűlés résztvevői nem tudtak egyezségre jutni és vitájukat fegyverekkel akarták megoldani, Klaus testvér tanácsa, amelyet Grundi Henrik által terjesztett a küldöttek elé, helyreállította a békét. Mivel teljesen önzetlen és teljesen Isten embere volt, megérezte mindenki, hogy a nehéz és bonyolult politikai kérdésekben tökéletesen megbízhat benne; a Habsburgok és Milánó hercege éppúgy, mint a svájciak. Amióta elhagyta otthonát, mindenfelé ,,a testvér''-ként ismerték és még ma is szívesen nevezik ,,Klaus testvér''- nek, aki világító példa a meghasonlott és megtépázott világ előtt.

Tiszteletét 1649-ben hagyták jóvá.1947. május 15-én szentté avatták. Svájc egyik patrónusa.

Szent Szerápion     püspök és hitvalló, † ~360   


Szent Tamás pátriárka

Tamás erényes élete és kiváló értelme miatt a konstantinápolyi Nagy Egyház diakónusa lett Böjtölő Szent János által. Fókász császár uralkodása alatt (602-10.) Konstantinápoly pátriárkája lett. Békében hunyt el 610-ben, március 21-én.

A Szent Száva-kolostori vértanúk

János, Szergej és Patrik a jeruzsálem közeli Szent Szabbász kolostorának voltak tagjai. Sokan menekültek még a kolostorba a szaracénok támadásai elől. Az atyák mindvégig élték megszokott szerzetesi életüket, és nem akarták elhagyni a kolostort, bár sokat szenvedtek a támadások miatt. Két alkalommal támadták meg és törtek be a kolostorba a barbárok. Először inkább csak élelmet követeltek az atyáktól. Amikor kaptak, mégis megöltek közülük 13 atyát. A második betörésnél már nem élelmet követeltek, hanem aranyat és kincseket. Mivel nem találtak, különféle kínzások után az atyákat Szent Szabbász barlangjába gyűjtötték, a barlang nyílása előtt tüzet gyújtottak, úgy, hogy 18 atya a füst által halt meg a barlangban. Akik elrejtőztek, előjöttek a barbárok távozása után, összeszedték az elhunytak testét, és illően eltemették. Azokat, akikben még volt élet a támadás után, a kolostor orvosa gyógyítgatta.


Szent Ábrahám


Szent Alexandra és Klaudia vértanúnők

A kisázsiai Amisza városában éltek, keresztények voltak. Amikor Maximilian császár olyan üldözést támasztott a keresztények ellen, hogy minden rendű és rangú keresztényt megkínoztatott, akkor fogták el a két szent szüzet is. Kihallgatásuk alkalmával keresztényeknek vallották magukat, a császárt pedig embertelennek és kegyetlennek nevezték. Ezért először megverték őket, emlőiket levágták, és addig kínozták testüket, amíg belső részeik ki nem látszottak. Végül tüzes kemencében adták vissza lelküket Istennek 310-ben.


SZENT CUTHBERT püspök
*634 körül. +Belső-Farne, 687. március 20.
634 körül született Angliában. Mivel édesanyja korán meghalt, mostohaanyja nevelte. 651-ben egy éjszaka, amikor ura juhait legeltette a Leader folyónál levő dombokon, az égen nagy fényességet látott, és angyalokat, akik az égbe szálltak, és egy szent lelket vittek magukkal. Reggel arról értesült, hogy Lindisfarne-i Szent Aidan (lásd: 466. o.) püspök az éjjel meghalt. Amint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) közli Cuthbert életrajzában, már régóta melengette azt a kívánságot, hogy szerzetes legyen, s egy napon el is indult a Melrose kolostorba. Itt Szent Boisil prior oktatta, aki fiatal korában Aidan tanítványa volt Lindisfarne iskolájában.

Néhány évvel később a deirai Alchfrith király Northumbria déli részén, Riponban földet ajándékozott Szent Eatának, Melrose akkori apátjának, hogy ott új kolostort alapítson. Eata magához vette Cuthbertet és rábízta a vendégek fogadását. Két-három évvel később Alchfrith király, akit erősen befolyásolt a röviddel azelőtt Rómából visszatért ifjú Yorki Szent Wilfrid (634--709/10), elűzte a kolostorból Eatát és szerzeteseit, és a kolostort Wilfridnek adta át.

Cuthbert Eatával együtt visszatért Melrose-ba, és Boisil halála után ő lett a prior. Amikor 664-ben, a whitbyi zsinat után Northumbria egyháza véglegesen átvette a római papság szokásait, és hagyományait, Eata lett Lindisfarne-i Szent Kálmán (lásd: 103. o.) utódaként Lindisfarne apátja, Cuthbertet pedig maga mellé vette mint priort.

Tizenkét éven át irányította Cuthbert Lindisfarne kolostorát. Aidan és a kelta szerzetesek hagyományain nevelkedett, és élete szigorúan aszketikus volt. Gyakran az egész éjszakát imádságban töltötte, nemegyszer egy folyó vagy a tenger jeges vizében állt. Nagyon irtózott minden feszültségtől, és állandóan arra intette szerzeteseit, hogy hűségesen kövessék a szentatya rendelkezéseit és az egyetemes Egyház hagyományait.

Lindisfarne szerzetesei korábban Szent Kolumba (lásd: 306. o.) regulája szerint éltek, de úgy látszik, hogy ebben az időben vezették be Észak-Angliában -- valószínűleg Wilfrid hatására -- Szent Benedek reguláját. Cuthbert mindennap összegyűjtötte szerzeteseit a kolostorban, hogy meghallgassanak egy fejezetet a regulából. Úgy tűnik, hogy az új regula véleménykülönbségeket idézett elő, Cuthbert azonban a reform és a szigorú fegyelem képviselője volt. Amint Béda közli, türelmével és barátságosságával megnyerte azokat a szerzeteseket is, akik korábban szemben álltak vele. Mint korának minden szerzetese, Cuthbert is hithirdető és pap volt. Melrose-ból kiindulva közreműködött a környező országok megtérítésében. Az ő idejében a Szigetországban még nem voltak plébániák, templom is csak kevés. Hetekig vagy akár hónapokig is kellett gyalogolnia Cuthbertnek egy vagy két kísérőjével a vad vidéken át, miközben prédikált és kiszolgáltatta a szentségeket. Béda arról értesít, hogy ebben az időben a nép örömmel sereglett össze Isten igéjének hallgatására, ha megjelent körükben egy pap.

Cuthbert a csodatétel adományában is részesült. Így tudunk arról, hogy a betegeket megkente szent olajjal, közülük sokan meggyógyultak. Még nagyobb volt hatalma a bűnösökön. Önként jöttek, hogy megvallják bűneiket olyan időben, amikor a gyónás a kolostorokon kívül még nem terjedt el általánosan. Vele is úgy történt, mint Aidannal: személyes szentsége, szigorú, aszketikus élete, a szegények, betegek és bűnösök iránti irgalma és együttérzése megnyerte a népet a hit számára. Cuthbert életében az imádság és a szemlélődés csodálatos módon kapcsolódott össze az Evangélium hirdetésének tevékeny életével.

Lindisfarne-i priorságának első éveiben Anglia népei között folytatta lelkipásztori munkáját, miközben zarándokok és vezeklők érkeztek hozzá, akiket vonzott szentségének és csodatetteinek híre. Amint a kelta szerzetesek közül jó néhányan, Cuthbert is ellenállhatatlan hívást érzett a remete még tökéletesebb élete iránt, és miután tizenkét évig volt a kolostor priorja, lemondott e tisztéről, és visszavonult egy Lindisfarne közelében levő kis szigetre, utána pedig a Farne-val szomszédos szigetek közül a legnagyobbra, Belső-Farne-ra. Ez a lakatlan sziklasziget ki volt téve a tenger és a hullámok ostromának, sem fa, sem fű nem nőtt rajta. Itt Cuthbert imádkozóhelyet és cellát épített magának, amelyeket magas fallal vett körül; kutat is ásott. Később sikerült árpát ültetnie, amiből megsüthette kenyerét. Nyolc évet töltött el ezen a szigeten remeteként; csak alkalomszerűen vittek neki táplálékot a testvérek Lindisfarne-ból, de egyre több zarándok kereste fel, nem csupán Northumbriából, hanem egész Britanniából, akiket szentségének híre és a bűnösök iránti közismert irgalma vonzott hozzá.

Ezekben az években Northumbria egyházát heves küzdelem nyugtalanította, amely Wilfrid yorki püspök és Ecgfrith király közt tört ki. Amikor végül is Wilfridet kiűzték az országból, Canterbury Szent Teodor (602--690) érsek felosztotta az egyházmegyét: Eata, Cuthbert apátja Lindisfarne, Tunberht pedig Hexham püspöke lett. 684- ben Tunberhtet ismeretlen okokból letette egy zsinat, amelyen a király nem, hanem csupán az érsek volt jelen. Cuthbertet nevezték ki Hexham püspökének. Teljesen akarata ellenére hagyta el remeteszigetét, és csak akkor adta meg magát, amikor a király személyesen látogatta meg. Eata, aki ismerte Cuthbert ragaszkodását Lindisfarne-hoz, megkönnyítette beleegyezését, amennyiben elcserélte vele püspöki székét.

Így hát Cuthbertet 685 húsvétján felszentelték Lindisfarne püspökévé és a kolostor apátjává. Úgy látszik, hogy felszentelése után nemsokára vizitációs körútra indult egyházmegyéjében. Május 20-án, amikor Ecgfrith király seregét Nechtansmere mellett megsemmisítették a piktek, megkezdődött Northumbria politikai hanyatlása. Cuthbert ekkor Carlisle- ben volt. Végül eljutott Whitbybe is, s ott egy Osingadun nevű helyen felszentelt egy templomot. Püspöki életéről egyébként csak keveset tudunk. Béda tudósít arról, hogy amikor valamelyik faluba ment, az emberek sátrat állítottak fel számára -- nagyon kevés templom volt még akkoriban --, saját maguknak pedig kunyhót eszkábáltak gallyakból; itt prédikált, keresztelt, meghallgatta a gyónásokat, bérmált és rátette kezét a betegekre. Gyakran hetekig járt vizitációs és lelkipásztori útjain. Püspöki élete nagyon rövid volt. Amikor nem sokkal 686 karácsonya után érezte, hogy közeledik halála, utoljára még visszatért Farne-ba.

Utolsó napjainak történetét herefrithi Szent Béda mondja el, aki később Cuthbert utóda lett mint lindisfarne-i apát, és aki két szerzetestársával a püspök mellett volt utolsó betegségében. Cuthbert teljes elkülönültségben folytatta remeteéletét a halálát megelőző egy- két hétig. Amikor súlyosan megbetegedett, akkor akarta legkevésbé igénybe venni testvérei szolgálatát.

687. március 20-án halt meg éppen akkor, amikor a szerzetesek Lindisfarneban, a kolostortemplom kórusában a 60. zsoltár szavait imádkozták: ,,Eltaszítottál minket, Istenem, áttörted sorainkat...''. Béda Venerabilisnál, aki csaknem fél évszázaddal később összeállította a szent életrajzát, és már látta a northumbriai egyház aranykora végének elérkeztét, ezek a szavak valóban prófétai jelentést nyertek.

Cuthbertet egy kőszarkofágban a lindisfarne-i templom oltára mellett temették el. Csakhamar szentként kezdték tisztelni: zarándokok áramlottak mindenfelől sírjához, amelynél a hagyomány szerint sok csoda történt. 698-ban felnyitották sírját, és a jelenlevők nagy ámulatára a teste még ép volt. A vikingek ismételt támadásai és viszontagságos vándorlás után a lindisfarne-i szerzetesek 883-ban új otthont találtak Chester le Streetben. Itt templomot építettek, és a zarándokok ismét áramlani kezdtek; föld- és pénzadományokkal, drága ékszerekkel tisztelték meg Cuthbert sírját.

999 óta Durham dómjában nyugszanak Cuthbert földi maradványai.


Szent Fotina vértanúnő

Ő volt az az asszony, akivel Jézus beszélgetett a kútnál. A történetet megtaláljuk Szent János evangéliumában (4,4-42.). Ezután Fotina az afrikai Kartagéna városában élt fiával együtt. Az elbeszélés szerint meggyógyított egy Sebestyén nevű katonát, akinek az arca megégett, és csúnya betegségben szenvedett. Krisztus hitének terjesztése miatt kútba dobták 66-ban.


Szent Joakim hitvalló


MONTEGALLOI BOLDOG MÁRK (1427-1497)
Elokelo szüloktol származott. Iskoláit Perugiában* és Bolognában* végezte s orvos lett. Apja kívánságára megnosült, de pár év múlva szülei elhalálozván feleségével kölcsönös megegyezéssel mindketten szerzetesek lettek: felesége belépett az ascoli klarisszákhoz, o pedig Fabrianoban a ferencesekhez. Az önmegtagadásban, imában, felebaráti szeretetben a lelkek üdvéért kifejtett buzgóságával társai elott példakép lett. Pappá szentelve egyik rendház fonöke lett. Egy alkalommal imába merülve a Szuzanya felszólítását hallotta: „Márk testvér, menj és prédikáld az embereknek a szeretetet!” Ettol kezdve 40 éven át mint népmisszionárius bejárta elobb Marche tartományt, majd Itália nagy részét, s hirdette a legfobb parancsot, a szeretetet.
Ebben a korban, a reneszánsz korában különösen sok volt a bun – egyháziak részérol is – a szeretet ellen. A szegény nép kiuzsorázása ellensúlyozására Vicenzában* és utána több helyen népbankokat (Montes Pietatis) alapított, mint azt más kortárs ferences igehirdetok (Feltrei B. Bernardin) tették. A pártviszályoktól szétzilált városokban hirdette a békét, a megbocsátást és az anyagiasságon való felülemelkedést. Camerinoban a pestises betegek között mint orvos is tevékenykedett, de bunbánatra is felhívta a népet, hogy a bunökért vezekeljenek és kiesdjék a vész megszunését. 1497-ben az észak-olaszországi Vicenzában 70. évében érte utol a halál. Haldokolva Krisztus kínszenvedésérol olvastatott fel. Mikor azt olvasták: „Lehajtván fejét kiadá lelkét”, o is befejezte életét. XVI. Gergely pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengo érc vagyok vagy pengo cimbalom.” (1 Kor 13)

Imádság:
Istenünk, te arra indítottad Boldog Márkot, hogy hirdesse az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Add, hogy a szeretet cselekedetei által az örök életet kiérdemeljük. A mi urunk Jézus Krisztus által.


BRAGAI SZENT MÁRTON érsek
*Pannónia, 515 körül. +Braga, 580.
Nyugtalanul mozgékony, sokoldalú, mégis belső célratöréssel telített: ilyen Szent Márton élete, és a kora is, a 6. század. A népvándorlás nagy viharai elmúltak, a régi római birodalom európai és észak-afrikai vidéke hozzászokott új, germán uraihoz. Az új birodalom belseje azonban még forrongott, s a keletrómai császár, Justinianus utolsó kísérletébe fogott, hogy helyreállítsa a régi római birodalmat.

Justinianus uralomra lépésekor Márton kb. tizenkét éves volt. 515 körül született Pannóniában; szülői háza, gyermeksége és ifjúsága nem ismeretes számunkra. Arról a szerzetesközösségről sem tudunk semmit, amelyhez Márton a hazájában csatlakozott. Azoknak a kolostoroknak az egyike lehetett, amelyek -- a hasonlóképpen Pannóniából származott -- Tours-i Szent Márton (lásd: A szentek élete, 650. o.) ideje óta a gall- római térségben az aszkézis és a jámbor tanulás központjává lettek. Bizonyára azzal a céllal, hogy megismerje a szerzetesség szellemi hazáját, Márton zarándokútra indult Keletre. Felkereste Palesztina szent helyeit, és éveket töltött Kelet kolostoraiban. Nemcsak a régi szerzetesek aszketikus tanításait ismerte meg, hanem belemélyedt a görög nyelv és a szent iratok tanulmányozásába is.

Az 550. év körül ismét útra kelt, de nem a hazájába ment, hanem Hispánia északnyugati vidékére, Galíciába, ahol mintegy száz évvel azelőtt telepedtek meg a germán szvévek. Az eredetileg katolikus szvévek 466 körül Remismund királyuk alatt az ariánus hitvallásra tértek, amelyhez a legtöbb germán törzs csatlakozott.

Márton azzal kezdte tevékenységét a szvévek földjén, hogy kolostort alapított Dumiumban, Braga királyi város közelében. Csakhamar a fiatal közösség apátja lett. Azon fáradozott, hogy szerzeteseit bevezesse az általa olyan nagyra becsült nyugati szerzetesség szellemébe. Pascasius testvérrel együtt görögből latinra fordította az ,,egyiptomi atyák'' összegyűjtött mondásait és tanításait. Előtérben állnak benne az isten- és felebaráti szeretet elemi követelményei, amelyekhez igazi alázatosság és Jézus Krisztus segítő kegyelmébe vetett bizalom járul. Ebben a szellemben találkozik Márton műve a nagy nyugati rendalapítóéval, Szent Benedekével (lásd: A szentek élete, 339. o.), akinek a kolostorai egy emberöltővel korábban kezdtek hozzá Közép- Európa átalakításához. 556-ban Dumium apátsága püspökség lett, Márton pedig első püspöke, majd néhány évvel később Braga érseke. Időközben bekövetkezett a döntő fordulat, s bizonyára nem az idegen szerzetes befolyása nélkül: Miro király katolikus lett, és vele együtt a kor szokása szerint a népe is. Most sor került arra, hogy a külső eseményeket belső átalakulás kövesse. Már 561-ben megtartották az első zsinatot Bragában, 572-ben a másodikat. A zsinatok fő feladata az volt, hogy egységesítsék a hithirdetés és az egyházi fegyelem érdekében végzett munkát. Mártont tekinthetjük a zsinati határozatok szerzőjének. Püspöktársai nemsokára hozzá fordultak, hogy gyakorlati segítséget kapjanak a határozatok végrehajtásához. Mártonnak egész sor ezzel kapcsolatos írása maradt ránk. Bámulatos, mennyire értett ahhoz, hogy beleilleszkedjék címzettjei tematikájába és stílusába. Ilyen az Életszabály, amelyet Miro király személyes kérésére írt. Nyelve annyira közel áll a klasszikus latinhoz, hogy a művet évszázadokon át Seneca írásának tartották. Ehhez járult persze az a téma is, amely, mint Márton különösen hangsúlyozza, nem ,,meredek és tökéletes dolgokra'' vonatkozik, ,,hanem olyanokra, amelyeket, mivel megfelelnek a természetes értelemnek, a világiak is teljesíthetnek''.

Egy prédikációjában éles szavakkal ítéli el a babonás bálványimádást, egyben pedig vigasztalón állítja a tévedésbe esett hívők szeme elé a Krisztus szolgálatára való meghívás nagyszerűségét, és Isten megbocsátó irgalmasságát.

Fennmaradt levélváltása Szent Venantius Fortunatus (535 körül--600 után) költővel, akit Márton túláradó szavakkal magasztal. A szent költői kísérleteinek tanúsága a sírfelirata, melyben védőszentjéhez és mintaképéhez, Tours-i Szent Mártonhoz fordul, és azt akarja, hogy az ő bragai templomában temessék el.

Márton, miután mindenkinek mindene lett, 580-ban halt meg. Ünnepét az északspanyol püspökségben március 20-án ülik meg.


BOLDOG CSÁK MÓRIC
*Ugod, 1270 körül +Győr, 1336. március 20.
Csák Demeter fia volt, gazdag és nemes családból származott. (A hagyomány tévesen sorolta őt a Csáki családba.) 1301 körül feleségül vette Aba Amádé nádor leányát, Katalint. Háromévi házasság után a házastársak közös megegyezéssel bevonultak a domonkosok Nyulak szigetén lévő férfi, illetve női kolostorába. Aba nádor azonban Móricot kiragadta akolostorból, mert azt akarta, hogy hatalmas örökségét kormányozza. Látván, hogy Móric erre nem hajlandó, Budán bebörtönözte. Mintegy hat hónap múlva, kiszabadulván a börtönből, Móric visszatért a domonkosok közé, ők azonban féltek a nádor és a Csák család haragjától, ezért nem tartották a szigeten, hanem Bolognába küldték. Így Móric neveltetését és képzését Itáliában nyerte el, s csak fölszentelése után tért vissza Magyarországra.

Harminc évet töltött különböző domonkos konventokban. A győri konventben halt meg, és ott is temették el. 1494-től március 20-án boldogként tisztelték.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Móricról, aki a magyarok között nagyon tekintélyes Csák családból származott, Isten Anyja jelenésben jövendölte meg terhes édesanyjának, hogy a gyermek kedves lesz Isten és az emberek előtt. Kisgyermek kora után a tanulásban annyira előrehaladt, hogy a többieknek mindig példaképe volt jámborságban és a többi erényben is. A tanuláson kívüli időt imádságban vagy szerzetesekkel folytatott jámbor beszélgetésben töltötte. Nagyon kedvelte a szerzeteseket. Az egyik domonkos testvért, aki atyai várukban tartózkodott, térden állva kérlelte, hogy beszéljen neki a szentek életéről. Az elbeszélést hallgatva könnyekre fakadt, és szívében megszületett a vágy, hogy amint teheti, ő is szerzetes lesz. Mikor nagykorú lett, meg is akarta valósítani vágyát, atyja azonban megtiltotta, és akarata ellenére feleségül adta hozzá Amádé nádor leányát. Ez azonban csak késleltette, de meg nem változtatta Mór szándékát. Három évig ugyanis a legszentebb módon éltek együtt, majd kölcsönösen megegyeztek abban, hogy Móric belép a domonkosokhoz, felesége pedig kolostorba vonul. Már mindketten elkészültek az útra, mikor a dolog Amádé nádor tudomására jutott, s mivel Móricot nem tudta más belátásra bírni, börtönbe zárta. Elvette tőle a szabadságát, de nem a szándékát. Másfél évig tartották börtönben, s mivel hajlíthatatlan maradt, végül megengedték, hogy szerzetbe lépjen.

A rendben harminc kerek esztendeig soha nem evett húst. Éjjel és nappal ciliciumot viselt, hogy lelke megfékezze a testét. Vácott éjszaka zárt ajtókon át ment be a templomba, s míg szokatlan fény ragyogta körül, az egész éjszakát imádságban töltötte. Végül Győrött 1336. március 20-án szentként fejezte be életét. Életében és halála után csodákat tett.


Szent Nikétász hitvalló

Szentünk Apolloniáda város püspöke volt Bithiniában. Kimagaslott jámborságával, irgalmasságával és a Szentírás ismeretével. A képromboló tévtanítás idején arra kényszerítették, hogy ne adjon tiszteletet a szentképeknek. Mivel ennek ellentmondott, Örmény Leó császár alatt száműzetésbe küldték Anatoliába, ahol meg is halt.

Szent Volfram (Wolfram)     püspök és hitvalló, † 720.

Szent József,
    a Boldogságos Szűz Mária jegyese - főünnep 

SZENT JÓZSEF  Dávid családjából származott (Mt 1, 1-17; Lk 3, 23-38). Mária jegyese volt, amikor az egybekelésük előtt Mária méhében fogant a Szentlélektől. József jó ember volt, sok töprengés után az angyali jelenés nyomán mégis feleségül vette jegyesét. Az összeírás idején Betlehemben megszületett a gyermek Jézus. (Mt 1, 18-24; Mt 2, 1-12) A veszély elől engedelmesen Egyiptomba menekítette családját (emigrált!) majd hazatérésük után Názáretben telepedtek le. (Mt 2, 13-23) Itt ács volt. Jézust 12 éves korában Jeruzsálembe vitték, de félreértés miatt nyomát vesztették, és csak harmadnap találták meg a templomban. Ezután visszatértek Názáretbe. (Lk 2, 39-52) Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt nem sokkal hunyhatott el, ám sem halála időpontját, sem sírhelyét nem ismerjük.

A szent engedelmesség, a családi gondoskodás és a szerény alázatosság példaképe. 1870-ben IX. Pius pápa az Egyház védőszentjévé tette. A Habsburg-ház Bécs 1683-as, majd Buda 1686-os felszabadítását  részben Szent József közbenjárásának tulajdonítja. A munkások védőszentje, és a jegyesek pártfogója.

Bár az őskeresztények szép emléket állított Szent József tiszteletének, mégis ünnepe csak a 10. századtól kezdve szerepel a nyugati naptárakban. A 9. században született reichenaui kolostor "szentek listáján" szerepel. Március 19 megünneplése a 14. században kezdett terjedni a nyugati országok templomaiban. 1621-ben XV. Gergely pápa tette általánossá az ünneplését.

Példája:
    Te is ott állsz észrevétlenül a kialakuló Jézus mögött, segíts Józsefnek! 


PEREZ JÓZSEF vértanú (1890-1928)
O is a mexikói vértanúk közé tartozik, akik a Calles-féle egyházüldözés áldozatai lettek. Közülük az Egyház sokat boldoggá, 27-et pedig 2000. máj. 21-én szentté avatott.
József 17 éves korában lépett be a Ferenc-rendbe. Kaliforniában szentelték pappá. Visszatérve hazájába 1922-tol mint vikárius muködött a jerecuaroi ferences plébánián. A Calles-féle keresztényüldözés idején csak titokban és álöltözetben kereshette fel híveit. 1928. máj. 31-én hívei egy májusi ájtatosságra hívták Canada de Tirados-ba, ott szentmisét is mondott. A visszafelé vezeto úton egy csapat katona feltartóztatta oket. Le kellett szállniuk lovukról, cipojüket lehúzatták lábukról s hátrakötött kezekkel kellett futniuk Salvatierra felé. Közben egy nyeregtáskában talált iratokból megtudták, hogy pap is van köztük. József atya jelentkezett. Tudta, mi vár rá. Salvatierrából Cacalotéba indultak. A helység közelében József atyát az úttól félre vezették, nyaka köré kötelet vetettek s agyonlotték jún. 2-án. Amint lehetett, társai a véres holttestet Salvatierrába vitték. A hitvalló holttestén oszlásnak nyoma sem volt. Temetésekor·diadalmasan hangzott a kiáltás: Éljen Krisztus Király! A hívok felé küldött értesítésre egyebek közt ezt írták rá: „Adja a Mindenható Isten, hogy könyörgésünk; mely a vértanú áldozatát kíséri, Isten színe elott kedves legyen és meghozza hazánk üdvét, szabadulását.” Sok imameghallgatás történt a vértanú közbenjárására. (Salvatierra a fovárostól nyugatra kb. 200 km-nyire fekszik.)
XI. Piusz Quas Primas apostoli körlevelébol:
„Ha tehát Krisztus országa, amely jog szerint az egész emberiséget felöleli, a valóságban is mindenkit magához vonna, miért kételkednénk abban a békében, amelyet a Békesség fejedelme hozott a földre, aki eljött mindeneket megbékíteni, s nem azért, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy o szolgáljon; aki bár ura mindeneknek, az alázatosság példáját mutatta s a szeretet parancsát tette alaptörvénnyé.”

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te szent Fiadban, a Mindenség Királyában mindent meg akarsz újítani, add kegyesen, hogy hoslelku vértanúid érdeméért a népek, megszabadulva a bun szolgaságából az o szelíd uralmát elismerjék. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Krizánt és Dária vértanúk

Szent Krizánt Alexandriából Rómába költözött család fia volt. Atyja neves és gazdag szenátor volt. Remek kiképzést kapott a pogány dolgokban. Mivel nagyon szerette a könyveket olvasni, egy alkalommal kezébe került a keresztények Szentírása. Ennek olvasása megérintette lelkét, de sok dolgot nem értett belőle. Isten akaratából megismerkedett egy keresztény pappal, aki felvilágosította őt mindenről. Ezután az Evangéliumot nem engedte ki kezéből. Elbűvölte lelkét a kereszténység erkölcsi eszményisége, ezért felhagyott minden pogány dologgal, megkeresztelkedett és őmaga is hirdetni kezdte az evangéliumot. atyja, hogy elfordítsa őt a kereszténységtől, börtönbe záratta és abban gyötörtette. Feleségül választotta számára Dáriát, egy pogány templom papnőjét. Krizánt meggyőző szavaival hamarosan a keresztény hitre térítette pogány feleségét. Krizánt atyja nemsokára meghalt, így lakásuk az újonnan megtért keresztényeknek otthona lett. Klaudiusz tribunusnak jelentették, hogy Krizánt és Dária a keresztény hitet terjesztik. A tribunus kínok alá vetette őket, de látva állhatatosságukat, és az általuk művelt csodákat, feleségével, Hiláriával, Maurosz és Jászon fiaikkal együtt keresztények lettek. Klaudiuszt kővel a nyakán vízbe fullasztották, két fiúkat pedig lefejezték. Hilária a sírjuknál halt meg, mielőtt megkínozták volna. Krizántot és Dáriát kínzások után elevenen eltemették. Egy alkalommal, haláluk emléknapján, sok keresztény gyűlt össze imádságra egy barlangban. A pogányok ezt megtudván, befalazták a barlangot, így mindnyájan a benne levők éhen haltak. Krizánt és Dária 283-ban szenvedtek vértanúságot.


Szent Panchariosz vértanú

Makszimián keresztényüldözése alatt élt Rómában egy Germánia vidékéről származó ember, az eredetileg keresztény Panchariosz. Hogy a császár kegyét megnyerje, megtagadta hitét. A császár szenátorrá tette. Anyja és nővére levélben figyelmeztették a hitehagyottat az utolsó ítéletre. Panchariosz észretért és a császár előtt megtagadta a pogányságot. Hitehagyásáért a császár előbb Rómában vetette kínok alá, aztán elküldte Nikomédiába, ott pedig lefejezték 302 körül., március 19-én.

Jeruzsálemi Szent Cirill főpap
*Jeruzsálem, 313 körül +Jeruzsálem, 387.
A régi zsidó Jeruzsálem helyén a rómaiak új várost alapítottak: Aelia Capitolina volt a neve. A templom helyét a Capitolium foglalta el, amely három római istennek volt szentelve: Jupiternek, Junónak és Minervának. Maradványai ma is láthatók. Ott, ahol a keresztények Jézus keresztre feszítésének és eltemetésének helyét tudták, Vénusz temploma emelkedett. A keresztények azonban -- nem törődve e változásokkal -- továbbra is összegyűltek Aelia templomában, ott, ahol az Úr az utolsó vacsorát ünnepelte. Cézáreai Euszébiosz püspök Palesztina vértanúi című írásában leírja azokat a megpróbáltatásokat, melyeket e közösségnek, különösen a diocletianusi üldözések alatt, el kellett szenvednie.

A helyzet azonban 313-ban a milánói rendelet következtében megváltozott. Valószínűleg ebben az évben született Cirill Jeruzsálemben. Családja, neveltetése és tanulmányai felől csak keveset tudunk. Csiszolt beszéd-művészetéből azonban arra következtethetünk, hogy kitűnő iskolai képzésben részesült.

Cirillt Jeruzsálemben pappá szentelték, s ékesszólásának hamarosan híre támadt. Egyszerű pap létére böjti időben ő helyettesítette a püspököt a hitújoncok keresztelési előkészítésében. Katekézisei, amelyek szerencsés módon ránk maradtak, igazolják hírét. 350 táján, Maximosz püspök halála után a metropolita hozzájárulásával jeruzsálemi püspökké választották.

Nemsokára azonban viszálykodások kezdődtek Cirill és metropolitája, a cézáreai Akakiosz között. Minden jel arra mutat, hogy a rang kérdése volt a tét. Ezt a niceai zsinat homályosan határozta meg, s úgy látszik, nem is akarta igazán eldönteni. Ha hihetünk Szozomenosz történetírónak, Cirill nem volt kellemes alárendelt. Püspöki székének apostoli eredetére hivatkozott, amikor kivonta magát Akakiosz tekintélye alól. Ez viszont azt vetette Cirill szemére, hogy az éhínség idején egyházi javakat adott el, hogy árából a híveket segítse. Láttak ugyanis a színházban egy színésznőt, akinek ruhája abból az anyagból készült, amelyet annak idején Konstantin császár ajándékozott Makariosznak, Cirill elődjének. De ez csak koholt vád volt, és végeredményben Cirill becsületét szolgálta.

A viszály valódi oka az volt, hogy Akakiosz egy követ fújt az ariánusokkal, az udvarnál jól állt a szénája, s e helyzetét arra használta föl, hogy összehozzon egy zsinatot, amely Cirillt le is tette. Cirill azonban nem olyan ember volt, aki szó nélkül elfogadta volna ezt. Tiltakozott az intézkedés ellen, amelyet jogtalannak tekintett és fellebbezett. Erre Akakiosz egy csapat katonával jelent meg, elűzte a püspököt a székéből, és katonai védelem alatt ariánus püspököt ültetett a helyébe (357). Cirillt száműzetésbe küldték.

Az elűzött jeruzsálemi püspök először Antiochiába menekült, aztán Tarzuszba. Püspöktársa, Silvanus, bár vonzódott az ariánusokhoz, barátságosan fogadta, sőt azt is megengedte, hogy gyakorolja püspöki tisztségét és prédikáljon. Beszédeit hamarosan megkedvelték Tarzuszban. Egy szeleukiai zsinat rehabilitálta Cirillt, de a nem sokkal utána, Akakiosz elnökletével tartott konstantinápolyi zsinat újból letettnek nyilvánította. Julianus császár uralkodásának kezdetén Cirill kihasználta a fordulatot arra, hogy Atanázhoz hasonlóan visszatérjen püspöki városába. Szenvedései azonban ezzel még nem értek véget. Valens császársága alatt ismét elűzték, ami nyilván mutatja, hogy az arianizmus esküdt ellenségének számított. Csak 378-ban foglalhatta el véglegesen püspöki székét. A 381. évi konstantinápolyi zsinat, amelyen részt vett, minden formában elismerte jog szerint való püspöknek. Cirill a hitért vállalt üldöztetést derekasan kiállta.

Hazatérése után a püspöknek elsőként azokat a visszásságokat kellett fölszámolnia, amelyek a szakadások és pártoskodások következtében támadtak. Nisszai Szent Gergely szerfölött sötét leírást ad ezen évek Jeruzsáleméről. ,,Nincs itt -- írja 378-ban -- egyetlen olyan gonosz bűn, amely nagy orcátlanul föl ne ütötte volna a fejét: perverziók, házasságtörés, rablás, bálványimádás, mérgezés, rágalmazás és gyilkosság, egyszóval a bűntettek minden fajtája elterjedt itt, és tartja magát nagy makacssággal.'' A város ezenkívül két táborra szakadt az ariánusok és ellenfeleik között. Cirill maga is a harcok tüzében állt. Szemrehányásokkal illették a fél-ariánusokhoz fűződő kapcsolata miatt. Pedig a konstantinápolyi zsinat kifejezetten a ,,nagyon tiszteletreméltó és jámbor Cirill'' személyéről megállapította, hogy ,,sokat harcolt az ariánusok ellen''. Kétségtelen tény, hogy Cirill mértéktartó és másokat mérsékletre vezető szellem volt, s hogy az ortodoxia szeretete sohasem feledtette vele a keresztény szeretet törvényét és az egységre törekvést.

Élete utolsó éveit arra fordította, hogy helyreállítsa a békét és gyógyítgassa a harc fájdalmas esztendeinek sebeit. Állandó gondja volt az egység a hitben. ,,A tévedés -- szerette mondani -- sokarcú, de az igazságnak csak egy arca van.''

Cirill 387-ben halt meg. Püspökségének 38 évéből tizenhatot száműzetésben töltött. XIII. Leó 1893-ban egyháztanítónak nyilvánította.

Jeruzsálem püspöke erősen belefolyt az ariánusok elleni harcba. Inkább a külső körülmények, mint személyes vérmérséklete tették őt harciassá. Az Akakiosszal folyó küzdelem heves reakciókat váltott ki belőle, és a békeszerető embert keménnyé és olykor sértővé tette. Ez a keménység azonban inkább abból a szándékból származik, hogy a hitet megvédje, mintsem a maga igazának kereséséből. Jelleme mégis inkább merevnek, mint simulékonynak, inkább nyersnek, mint gyöngédnek látszik. Ezek a tulajdonságok megmutatkoznak prédikációiban is.

Cirill leginkább mint katekéta vált ismertté huszonnégy katekézise révén, melyekben a hitigazságokról és a három beavató szentségről, a keresztségről, a bérmálásról és az Eucharisztiáról tanít. Utasításai értékes tájékoztatást adnak a kor jeruzsálemi liturgiájáról.

Erőteljes, konkrét és mindig a Szentíráson alapuló oktatást adott. Katekézisét a belső kiegyensúlyozottság jellemzi. Nem esik korának oly gyakori túlzásaiba, amellyekkel a házasság vagy a test ellen támadtak. Nem gyalázza a testet, hanem a teremtés csodáját látja benne. Egész tanításából derűlátás sugárzik, költői szárnyalásba kezd, amikor a virágokról vagy a tavaszról beszél.

A jeruzsálemi püspök a Szentírásból táplálkozott, amelyet önkéntes magányának virrasztásai alatt alaposan végigelmélkedett, amint erre alkalomadtán maga is céloz. Emellett a bibliai idézetek teljes természetességgel és mintegy maguktól jönnek ajkára. ,,Mit kell hát tenni? Mik a töredelem gyümölcsei? Az, hogy akinek két köntöse van, adja az egyiket annak, akinek egy sincs.''

Sajnálatos, hogy semmi sem maradt ránk Cirillnek a Jeruzsálembe való végleges visszatérése után folytatott prédikációs munkásságából. Bizonyosan rajta hagyták nyomaikat az évek. Bőségesen volt alkalma, hogy megvallja azt a hitet, amelyet máskor hitjelölteknek fejtegetett, és amelyért üldözéseket szenvedett. Hite megszilárdult, szelleme hajlékonyabb lett. A tapasztalat megtanította rá, hogy az igazság szeretet nélkül félig vak.

Amint maga fogalmazta, Isten megtisztította ,,minden szennyezőtől''. Túlságosan sokat szenvedett ahhoz, hogy ne tudjon más szenvedővel együttérezni. A megpróbáltatás ugyanis elkeseríti a gyengét, de megacélozza az erőset. Jeruzsálembe, Jézus városába visszatérve megtanulta, hogy a föltámadás helye milyen közel esik a Kálvária hegyéhez.

Ünnepét Jeruzsálemben már az 5. században megülték, március 18-án. A római naptárba 1882-ben vették át.


--------------------------------------------------------------------------------

A nagy püspököt és a 4. század kitűnő katekétáját saját szavai jellemzik a legjobban. Világos, közvetlen és erőteljes beszédstílusa volt, gyakran alkalmazott képeket és hasonlatokat.

,,Ne várd meg, hogy megvakulj, mielőtt orvoshoz mégy.''

,,Lelkedet ki kell kovácsolni. A hitetlenség merevségét kalapáccsal kell verni, hogy a salak lehulljon, és megmaradjon, ami tiszta; hogy a rozsda lepattogjon és csak a tiszta acél maradjon.''

,,Befogadlak, bár nem jószándékkal jöttél. Nekem mégis az a jó reményem, hogy megmenekülsz. Talán nem tudtad, hová kerültél, és milyen háló fogott meg. Az Egyház hálójába estél. Engedd, hogy élve kifogjon, és ne menekülj. Jézus tart a hálóban, nem azért, hogy megöljön, hanem hogy megadja neked az életet, miután engedte, hogy meghalj. Az ő műve, hogy meghalj és újra föltámadj. Hallottad, hogyan mondta az Apostol:

ťMeghalva a bűnnek, de élve az igazságnak.Ť Halj meg tehát bűneidnek, és élj az igazságnak; mégpedig a mai naptól kezdve.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Jeruzsálemi Szent Cirill püspököd által csodálatosan elvezetted Egyházadat az üdvösség misztériumának mélyebb megértésére, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy egyre jobban megismerjük Fiadat, és így életünk mind gazdagabb legyen!



Szent Ede (Eduárd)     hitvalló, † ~980.   


Szent Sándor     püspök és vértanú, † 252.   


HORTAI SZENT SZALVÁTOR (1520-1567)
Barcelonától nem messze Colomba di Farnesben, egy kis faluban született szegény szüloktol. Egy ideig juhász volt, majd szüleivel együtt a falu kórházában lakott. Írni, olvasni nem tanult. Szülei halála után húgával, Bláziával Barcelonába ment s ott cipészinasnak állt, hagy húgáról gondoskodni tudjon. Mikor húga férjhez ment, akadálytalanul léphetett be Szent Ferenc rendjébe Barcelonában (1541). Nagy alázat, önmegtagadás, engedelmesség és imádságos lelkület jellemezte. A novíciátban Isten az o tudta nélkül csodát muvelt: annyira elmerült az imában, hogy elfeledkezett átadni a gvárdiánnak a konyhakulcsot, amit a szakács testvér rábízott - közben angyalok készítettek el mindent a reggelihez az érkezo vendégek számára. A gvárdián elküldte volna, ha a csoda meg nem történik. Tortosa-ban egy beteg kisfiú gyógyult meg Szalvátor testvér imájára, emiatt a nép szentként kezdte tisztelni - ez elég ok volt arra; hogy tartományfonöke még eldugottabb helyre helyezze. Ez újra és újra megismétlodött. 1547-ben helyezték Hortába, ahol kb. 12 évig maradt, itt történtek azok a tömeges csodás gyógyítások, melyhez foghatót nem ismerünk az Egyház történetében: naponta százával, néha ezrével jöttek az ország minden részébol a betegek (vagy hozták oket); a templomban Szalvátor testvér buzdította oket a bunbánatra, a szentségekhez járulásra, a Szuzanya tiszteletére, aztán a Szentháromság nevében megáldotta oket, mire bekövetkezett a tömeges csodás gyógyulás.
Életírói a legnagyobb csodatevo szentnek tartják, ami nem túlzás. Itt ragadt rá a „Hortai” jelzo. És itt kellett elviselnie a legnagyobb megaláztatást: tartományfonöke a közösség elott a kolostori rend súlyos megzavarásával, felforgatásával vádolta s megkorbácsoltatta. Majd titokban, nevét is megváltoztatva (Alfonz) Reusba irányította, ahol egy keménykezu gvárdián lett a fonöke. Itt is megismétlodtek a csodák, de már nem olyan gyakran, mint Hortában. Innét Barcelonába helyezték, azzal a szándékkal, hogy majd az inkvizíció kideríti róla, hogy csaló, vagy a gonosz lélek által tesz csodákat. Az ellenkezoje történt. Fényesen beigazolódott csodáinak hitelessége. Híre eljutott II. Fülöp királyhoz is, aki látni akarta. Majd Gandia hercege (Borgia Ferenc, a késobbi jezsuita szent) találkozott vele. Elöljárói azonban nem turték Spanyolországban, Szardínia szigetére, annak fovárosába, Cagliariba* helyezték, ott két évig muködött mint alamizsnagyujto testvér, s itt is halt meg szent halállal márc. 18-án - ahogy azt hetekkel elobb megmondta. 1606-ban a Szentszék jóváhagyta, hogy Szalvátort boldogként tiszteljék, szentté avatása azonban csak 1938-ban következett be.
A két vak:
Hartában egyszer két vak kérte a szent segítségét. Szalvátor elküldte oket a montserrati Mária-kegyhelyre, ott kérjék a Szuzanya közbenjárását. Miután elmentek, közölte a mellette lévokkel: „A két vak közül az egyik meg fog gyógyulni, mert hisz, a másik nem gyógyul meg, mert nem hisz.” (Úgy is történt.)

Imádság:
Istenünk, te Szent Szalvátort imádságos lelkülettel, alázattal, a Szuzanya iránti gyermeki tisztelettel s a csodatevés karizmájával tuntetted ki. Add, hogy pártfogására s erényeit követve eljussunk az üdvösségre. Krisztus, a mi Urunk által.


Boldog Szibilla     szerzetes, † 1367.


Szent Trofim és Eukarposz vértanúk

Mindketten a keresztényüldözések idején éltek. Katonák voltak és a keresztény hit ellenségei. Sok keresztényt elfogtak, megkötözték, és a börtönben éheztették őket. Egy alkalommal újra keresztényeket akartak elfogni. Az égből felhő ereszkedett le és belőle hang szólt hozzájuk. A földre esvén elhatározták, hogy Krisztus szolgái lesznek. Minden börtönbe zárt keresztényt szabadon engedtek, megcsókolván őket, mint testvéreket. Nikomédia városparancsnoka máglyahalálra ítélte őket. Szabadon léptek fel a meggyújtott máglyára 300 körül.

Szent Elek az Isten embere

Szent Elek Rómában született 360 körül gazdag és jámbor családban. Atyja Eutimián szenátor volt, anyja Aglaida. Jó nevelést kapott tőlük. Szülei kívánságára megnősült, de a házasságkötés napján titokban elhagyta szülei házát és Edesszába hajózott. Szomorú szülei mindenütt keresték fiúkat, aki Edesszában élt, szegényes ruhában 17 évig egy templom lépcsőjén. Szigorú életet élt, keveset táplálkozott, a kapott alamizsnát szétosztotta a szegény öregeknek. Vasárnaponként magához vette Krisztus Szent Titkait. A külső önmegtagadással egyesítette a bensőt: sokat imádkozott és elmélkedett. Testének külseje egészen megváltozott és leromlott. Kívánva elkerülni az emberi dicséreteket, Tarzusba hajózott, de a szelek hazájába vitték vissza. Szülei házánál a kapu mellett élt egy kis kunyhóban 20 évet úgy, hogy senki nem ismerte fel. Vezeklő szigorú életét ott is folytatta. Sokat szenvedett a szolgák kegyetlenkedéseitől. Mindennap láthatta feleségét, aki állandóan siratta őt. Istentől előre megtudva halála idejét, Elek leírta életét és békén adta vissza lelkét Istennek. Szerettei csak halála után ismerték fel egy nekik írt levélből. Szent teste egy hétig temetetlen maradt. Jó illatot árasztott és sok gyógyulás történt általa. Az Aventinuson levő Szent Bonifác templomában temették el 411. március 17-én.


SZENT GERTRÚD
+12. század
Sziléziai Szent Hedvignek hét gyermeke született, de közülük hatot eltemetett. Egyedül Gertrúd maradt életben. 1202-ben megalapították a trzebnicai ciszterci apácakolostort, ahova Gertrúd belépett és apátnő lett. Hedvig férje halála, 1238 után ebbe a kolostorba vonult vissza.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Gertrúd Henrik sziléziai fejedelem és Szent Hedvig leánya volt. Édesanyjának, Szent Hedvignek életét ismerve láthatjuk, hogy Gertrúd milyen jámborságban és életszentségben nevelkedett. Felnövekedvén kérte anyjától, hogy elhagyhassa a világot és egészen Istennek szentelhesse magát. Anyja a kérést szívesen hallotta, és bőkezű adománnyal kolostort alapított, hogy leánya hasonló szüzekkel együtt apáca lehessen. Az új kolostor lakói rövid idő alatt az erények és az életszentség nagy reménységeiként ragyogtak. A kolostor apátnőjének Gertrúdot választották, aki úgy kormányzott, hogy semmit nem írt elő addig, míg saját maga azt meg nem tette. Inkább a példájával, mint parancsokkal kormányzott. Édesanyját, Szent Hedviget, aki akkor már 30 éve tartózkodott a húsevéstől, amennyire tudta, utánozta, és nem testi, hanem aszketikus életének anyjaként tisztelte. Vallotta, hogy többel tartozik neki erkölcsös és jámbor életéért, mint azért, hogy a világra hozta. Anyja halála után Gertrúd a legnagyobb kincseként őrizte azt a fátylat, amelyet Hedvig Szent Erzsébettől kapott. Hogy mindkettőjük erényes életét kövesse, Gertrúd az alázatra, önmaga megvetésére a vezeklésre, a szűkölködők megsegítésére törekedett mindaddig, míg bevégezve a halandó élet pályáját, el nem távozott, hogy az égben mindkettőjüknek társnője legyen. Emlékezetét március 17- én üljük.


PÁRMAI BOLDOG JÁNOS (1209-1289)
Pármai nemesi családból származott. Vallásos nevelésben részesült. Belépve a Ferenc-rendbe pappá szentelték. Példaadó életével és tudásával tunt ki. Teológiát tanított Bolognában, Nápolyban és Párizsban. Az I. Lyoni Zsinaton beteg rendfonöke képviseletében vett részt. Kevéssel utána, 1247-ben elodje lemondása (vagy lemondatása) után ot választották miniszter generálissá. Sokan azt remélték, hogy vele szent Ferenc hosi kora elevenedik fel. Rendfonöksége elso három évében gyalog bejárta szinte az összes országot, ahol ferencesek voltak, igyekezett megszuntetni a visszaéléseket és visszaállítani a szerzetesi fegyelmet. IV. Ince 1249-ben Konstantinápolyba küldte az egység elomozdítására - ami a görögökkel meg is történt a II. Lyoni Zsinaton 1274- ben, de csak rövid idore. Az o rendfonöksége alatt kezdett a rendben terjedni a Joachim a Fiore apát (+1202) által hirdetett eretnekség (apokaliptikus eretneksége), mellyel János is rokonszenvezett. Részben emiatt kényszerült lemondani a rendonökségro1 1257-ben. Az általános káptalanon o maga ajánlotta utódjául Szent Bonaventurát erényei és nagy tudása miatt. 1259-ben - valószínuleg IV. Sándor pápa akaratéból egyházi bíróság elé idézték eretnekség vádjával. Aligha kerülte volna el a börtönt, ha egy jóakaró bíboros, Ottoboni (a késobbi V. Adorján pápa) védelmébe nem veszi. Egyesek János testvér meghurcolásáért méltánytalanul Bonaventurát vádolták (lásd Fioretti 48. f.). O csak „hivatalból asszisztált” az eljárásnál. Ezek után János testvér a greccioi remeteségbe vonult, s élete hátralévo részét itt töltötte imában, elvonultságban. Amikor arról értesült, hogy a görögök újra elszakadtak a rámai egyháztól, a 80 éves aggastyán elindult, hogy újra az egységet szolgálja. De nem jutott el Konstantinápolyig; útközben megbetegedett és Camerinonál, Assisitol nem messze bevégezte életét. VI. Piusz (1775-1799) avatta boldoggá. Ottoboni bíboros tanúsága Pármai Jánosról: (Részlet a bírákhoz írt levelébol.) „Kezeskedem Pármai János erényérol és hitérol. Nem ismerek nálánál jámborabb és katolikusabb embert; János testvér hite ugyanaz, mint az enyém. A bánásmód, amelyben részesül, mintha engem érne. Ha ot elítélik, engem is elítélnek.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Jánost lelki erovel és buzgósággal ruháztad fel, hogy rendje és egyháza javára fontos feladatokat lásson el. Közbenjárására segíts bennünket, hogy kötelességeinket a legnagyobb igyekezettel megtegyük s tetszésedet kiérdemeljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


BOLDOG SARKANDER JÁNOS pap, vértanú
*Skoczów, 1576. december 20. +Olmütz, 1620. március 17.
Sarkander János atyja egyszerű ember lehetett, édesanyja azonban a Kornice lovagi családból származott. Házasságukból Jánoson kívül három fiú és egy leány született. 1589-ben az apa meghalt, az özvegy gyermekeivel együtt átköltözött a morvaországi Priborba. János itt kezdte meg tanulmányait. Négy évvel később a bátyja után ő is az olmützi jezsuita kollégium növendéke lett. 1597-ben megkezdett filozófiai tanulmányait az 1599-ben kitört pestisjárvány miatt Prágában fejezte be.

1604 őszén beiratkozott a grazi egyetem teológiai karára. 1606-ban megszakította tanulmányait és a morvaországi Vala?ské Meseríciben feleségül vett egy luteránus leányt. A házasságnak -- valószínűleg felesége halála miatt -- hamarosan vége szakadt. 1607. dec. 21-én János az olmützi főesperes előtt teológiai vizsgát tett, és megkapta a kisebb rendeket, majd a következő év márciusában pappá szentelték.

Lelkipásztori működését a reformáció által erősen érintett olmützi egyházmegye plébániáin kezdte.

Buzgósága láttán püspöke Boskovicébe, a ,,cseh testvérek'' egyik fő fészkébe helyezte, végül 1616-ban megérkezett utolsó állomáshelyére, Hole?ovba. Ebben a városban alakították ki a jezsuiták a rekatolizáció egyik fő erősségét, s itt rendezték be az ünnepélyes fogadalomra készülő rendtagok házát, és arra kérték Dietrichstein bíborost, hogy megfelelően energikus, hithű plébánost helyezzen melléjük. Így esett a választás Jánosra.

A politikai körülmények meghiúsították a szép reményeket. 1618-ban ugyanis a nagyobbrészt protestáns cseh nemesek fellázadtak Ausztria ellen. Lobkowitz Popel Lászlót, Morvaország helytartóját és a katolikusok támaszát megfosztották tisztségétől, Brünnben bebörtönözték, a jezsuitákat pedig május 17-én kiűzték a városból. János, a plébános maradt káplánjával egyedül a hívek támasza és minden gyűlölet célpontja. Különösen azért gyűlölték, mert a helytartó gyóntatója volt, s azt hitték, minden politikai és katonai titok birtokában van. A hívek azt tanácsolták neki, hogy meneküljön el.

1619 júliusában Lobkowitz egyik udvari emberét követve János Krakkóba ment, s nem maradt Hole?ovban más pap, csak a káplánja, Tucek Sámuel. János Krakkóból Czestochowába zarándokolt, majd egy hónap múlva a Lobkowitz család birtokára, Rybníkbe ment. Októberben levelet kapott Lobkowitztól, hogy térjen vissza Hole?ovba. János ekkor felajánlotta, hogy cserél a káplánnal: legyen az a plébános, ő meg a káplánja lesz. Ezt nem fogadták el. November végén érkezett vissza Hole?ovba.

1620 februárjában II. Vaza Zsigmond lengyel király a császár segítségére indult, s amerre elvonult Sziléziában és Morvaországban, minden várost és falut kifosztottak a katonái. Amikor kozákjai Hole?ov közelébe értek, János kezében a monstranciával szentségi körmenetben vonult eléjük, ami annyira megdöbbentette a katonákat, hogy a várost érintetlenül hagyták. Ebből azonban a morva nemesek arra következtettek, hogy János összejátszik ellenük a lengyel királlyal, sőt a császárral is.

Morvaország ekkor új legfelsőbb bírót kapott Bítovský Vencel személyében, aki működését azzal kezdte, hogy a katolikus papokat bebörtönöztette. Jánosnak sikerült titokban elhagynia Hole?ovot, de elfogták. Mint árulót megláncolva vitték Olmützbe és bíróság elé állították. A bíróság egyetlen katolikus tagjától ismerjük az eljárás részleteit. A fő vád János ellen az volt, hogy ő hozta Morvaországra a kozákokat. A vád hátterében és az azt követő bánásmódban azonban a katolikus pap elleni izzó gyűlölet húzódott meg.

A február 13-i kihallgatáson azzal vádolták, hogy mint gyóntatónak és tanácsadónak tudnia kellett Lobkowitz terveiről, s bűnös abban, hogy e terveket nem fedte fel a protestáns elöljáróknak. A harmadik kihallgatáson felelősségre vonták a sérelmekért, amelyek a Hole?ovban folyó rekatolizáció során a protestánsokat érték. A negyedik kihallgatáson számon kérték tőle, miért nem jelentette Lobkowitz terveit, hiszen a gyónásban tudomást kellett szereznie ezekről. János csak annyit válaszolt, hogy először is semmi ilyesmiről nem volt tudomása. Másodszor, ha a gyónásban lett volna is erről szó, neki akkor is őriznie kellett volna a gyónási titok pecsétjét. Ezután három órára kínpadra vonták. Zsoltárokat imádkozva türelmesen állta a gyötrelmeket. A kínzás során olyan sérüléseket szenvedett, melyek következtében egy hónap múlva börtönében meghalt. Életének utolsó hónapjában, amely meghosszabbított haldoklás volt, panasz nélkül tűrt és szüntelenül imádkozva együtt szenvedett a Megfeszítettel.

A kortársak egyértelműen a katolikus hit vértanújának tekintették. 1859. szeptember 11-én avatták boldoggá.


Arimateai Szent József     hitvalló       


Szent Marin vértanú

Marin keresztény ember volt. Amikor látta, hogy a pogányok áldozatot mutatnak be egy ünnep alkalmával a bálványoknak, szétrombolta az oltárokat és a rajtuk levő áldozatokat lábbal taposta. Ezért a pogányok elfogták, ütlegelték és a parancsnok utasítására karddal levágták fejét a III. században.


SZENT PATRIK
*Britannia, 385 körül +Írország, 461. március 17.
Írország már a korai középkor óta mint a ,,szentek szigete'' ismert, mégis Patrik az egyetlen szent, aki az Egyház egyetemes kalendáriumában Írországot képviseli, és ő sem született ír. Ünnepét csak 1200 évvel halála után vették föl az egyetemes naptárba, de mivel mindig a nagyböjtre esik, az Egyház nagy részében alig gondolnak rá.

Szent Patrik életének és tevékenységének képét megrajzolni ma nehezebb, mint bármikor. Már úgy látszott, némi nyugalom áll be az ír katolikusok és protestánsok közt folyó, több szempontból terhelt vitában -- ez utóbbiak gyakran egy Rómától független ír egyház alapítóját látták a Szentben --, amikor a legújabb kutatás megingatta a hagyományos képet, elsősorban kronológiai alapjaiban. Ez a kép különböző életrajzok nyomán alakult ki, amelyek egy része jóval a szent halála után jött létre. Az 1500 éves évforduló egyházi ünneplése alkalmával a legfelsőbb körök a fent közölt dátumokat ismerték el a legmegfelelőbbeknek.

Szerencsére Patrik önvallomásokat hagyott ránk írásaiban, elsősorban Confessiójában. Patrik nem volt tudományosan képzett ember, jóllehet apja diákonus és hivatalnok volt Britannia római fennhatóság alatt álló felében, nagyapja pedig áldozópap volt (az egyház nagy részében a papi nőtlenség akkoriban még nem volt kötelező). Hogy ennek ellenére meglehetősen jól írt latinul, az mutatja, mennyire talpraesett volt az élet dolgaiban. Patrik családja nyilván jómódú volt, hiszen ír tengeri rablók akkor fogták el és hurcolták el rabszolgaként a tizenhat éves fiút, amikor nyári szállásukon tartózkodott vidéken. Patrik később elhurcoltatását jogos büntetésnek tekintette azért, mert ,,elfordult Istentől, parancsait nem tartotta meg, és nem hallgatott a papokra, akik az üdvösségre intették''. Már csak azért sem átkozta elhurcolóit, mert jól tudta, hogy azok a kor -- durva -- szokásai szerint cselekedtek, és ezrek szenvedtek el hasonló sorsot, amint Patrik mondja. Nagy hitének kellett lennie, mert az idegen fogságban ,,bűneire gondolt és teljes szívből megtért'', s kérte Istent, hogy ,,gyakoroljon kegyelmet ifjúságával és tudatlanságával''.

A szülői ház biztonságából és jólétéből kiragadva, a fogolynak birkákat kellett őriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Mindmáig semmi másra nem alkalmasak ezek a terméketlen hegyek, mint birkatartásra. Bár, amint Patrik elmondja, erdő borította akkoriban a hegyeket, az nem sokat védett a szél és az eső ellen, amely végigszáguldott a tájon a nyílt óceán felől. Írország éghajlata viszonylag enyhe, ezért a juhok a szabadban telelnek, úgyhogy a pásztorok esetenként fagyban és hóban kénytelenek a munkájukat végezni. A körülmények és készületlensége ellenére Patrik kitartott a megtérésben. Minden reggel napkelte előtt kelt, hogy imádkozzék. Egészsége nem látta kárát, mert amint mondta, ,,a bennem lévő Lélek fölmelegített''.

Hatévi fogság után Patrik egy éjszaka álmában hangot hallott, amely azt mondta neki: ,,Jól teszed, hogy böjtölsz. Nemsokára visszatérsz hazádba.'' Rövid idő múlva még ezt mondta a hang: ,,Lám, a hajód készen áll!'' A hang indítására Patrik elmenekült, és az ismeretlen, ellenséges földön hosszú menetelés után elérte a tengert, nyilván a sziget keleti partvidékén. Úgy látszik, a fogságban kapott valami kevés pénzt, amit fölkínált egy kapitánynak, ha magával viszi. Ez először elutasította őt, mert valószínűleg észrevette, hogy szökevénnyel áll szemben, végül mégis úgy döntött, hogy magával viszi a fiatalembert. Gyaníthatóan azért változtatta meg elhatározását, mert meglátta, hogy Patrik bánni tud az agarakkal, márpedig a hajó rakományának jelentős részét azok tették ki. Az utazás célja Gallia volt. Ott még egy ideig Patriknak a hajó legénységét kellett szolgálnia. Közben megszerezte megbecsülésüket, amikor hitét férfiasan megvallotta. Végül aztán visszatérhetett Britanniába szüleihez.

Eleven hite most arra ösztönözte, hogy apjának és nagyapjának példáját kövesse és előkészüljön az egyházi pályára. Egy éjszaka álmában az írek hangját hallotta: ,,Kérünk, jöjj és élj közöttünk.'' Józanul nem követte azonban vakon a hangot, hanem várt, amíg további jóváhagyást nem kapott hivatásához. Azután kérte fölvételét az egyházi rendbe, így akarta követni a hívást, amelyet ő úgy értelmezett, hogy missziós munkát kell végeznie az írek között. Először visszautasították, mert egy régi barátja visszaélt bizalmával: kibeszélte egy gyermekkorában elkövetett bűnét, amely alól Patrik már régen föloldozást nyert. Mindez jellemző viszont Patrik igazmondására és lelkiismeretességére.

Az otthoni visszautasítás után Patrik úgy látszik Galliában folytatta tanulmányait. Elöljáróinak Britanniába küldött jelentései kedvezőek voltak. Ezért rá esett a választás, amikor Celesztin pápa tervei szerint egy püspököt kellett Írországba küldeni, hogy az addig szórványosan kezdeményezett térítést elvégezze. Kiképzése alatt Patrik különösen a Szentírásban tett szert jártasságra. A Biblia ismerete később is különleges ismertetőjele lett az ír egyháznak.

Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfőket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részéről szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhető, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik fölfogása a maga feladatáról azon a tényen alapult, hogy a lelkében hallott isteni szó a gyakorlatban és az Egyház által -- bizonyos egyháziak ellenállása ellenére is -- meglepő igazolást és megerősítést nyert. Ebből a tényből eredt személyes felelősségtudata, amely alapjául szolgált -- vezetői jogai gyakorlásához szükséges -- tekintélyének. Természetesen ez nem maradt ellentmondás nélkül, Patrik azonban nyugodt határozottsággal érvényre juttatta akaratát, amint ezt láthatjuk néhány ránk maradt leveléből. Bizonyára még fogsága idejéből emlékezett rá, hogy az élénk ír temperamentumnak szüksége van arra, hogy szilárd keretek közé szorítsák. A papok és a világiak életét világos rendelkezésekkel fékezte meg, és ezzel megvetette alapjait annak a szokatlanul kemény fegyelemnek, amellyel az ír egyház századokon át kitűnt, és amely képessé tette, hogy kiálljon egy rettenetes üldözést.

Amint saját életében kiegészítette egymást a mély, személyes meggyőződés és a közösség megkövetelte rend, Patriknak gondja volt rá, hogy az írek kereszténnyé válása ne maradjon külsőleges. Megkövetelte, hogy a megtérés legyen példaszerűen valódi és gyökérig ható. Azokra az ezrekre gondolva, akiket megkeresztelt, nyugodtan jelenthette ki: ,,Isten a tanúm, hogy közülük egyet sem tévesztettem meg, de nem is volna értelme Isten vagy az Egyház kedvéért félrevezetni valakit, hiszen akkor a hitjelölteket magam ellen ingerelném, magunkat (misszionáriusokat, papokat és keresztényeket) üldözésnek tenném ki és vétkemmel ártanék az Úr nevének.'' Sikere nyilván annak a körülménynek tulajdonítható, hogy bár egykor az írek foglya volt, aki egy püspök teljes hatalmával tért vissza, sohasem viselkedett győzőként. Az íreknek mindig megvolt a finom érzékük az emberi őszinteségre és a természetes hála az iránt, aki a rosszat jóval viszonozza nekik.

Patrik érezte feladatának nehézségeit. Írországot gyakorlatilag nem érte el a római civilizáció. A barátságtalan éghajlatot és a magasabb fejlettségű gazdasági alakulatok hiányát ismerte fogsága idejéből. Biztosan már akkor tapasztalta, milyen nehéz az íreknek egymás mellett élniök a törzsi villongások, az irigység és az időnként előtörő erkölcsi zabolátlanságok következtében. Másrészt Patrik a kereszténység számos tanítását -- különösen a gyengék, a nők és az öregek megbecsülését, valamint a szellemiek értékelését -- ráépítette az ír jellem bizonyos alapvonásaira.

Hogy Patrikot bízták meg Írország misszionálásának befejezésével, azt jórészt annak köszönhette, hogy fogsága alatt megismerte az országot. Hatéves írországi tartózkodása után kétségtelenül kifogástalanul beszélte az ország kelta nyelvét. Írország lett az első ország az Alpoktól északra, amely saját egyházi nyelvet és irodalmat fejlesztett ki. Mindössze néhány alapfogalmat vettek át a latinból, amelyek hiányoztak az írből.

Az elismerés, amelyet munkája aratott, azért is figyelemre méltó, mert Patrik nem volt ír származású. Mind neki, mind az íreknek elismerés jár azért, hogy ennek ellenére el tudta végezni feladatát. A feléje megnyilvánuló ellenérzés időnkénti kitöréseit indulat nélkül vette tudomásul. Még amikor életére törtek, akkor sem fordult el gyűlölettel. Patriknak az a képe, amely saját írásaiból rajzolódik elénk, egyszerűbb azoknál a képeknél, amelyeket a későbbi hagyomány alakított ki róla, de világosabban viseli a történeti és személyes valóság jegyeit is. A halál színe előtt írt Confessiója a világirodalom nagy önéletrajzai közé tartozik.

Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Az Írország anyagi és szellemi javai között feszülő aránytalanság Patrik népszerűségének terjedésében is nyomot hagyott. És ez figyelemre méltó példája annak, hogy a hit győzelme nem mérhető a világ mértékeivel.

Ünnepéről az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl, március 17-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Miután Patrik több éves írországi fogsága után hazaérkezett britanniai otthonába, egy éjjel megjelent neki álmában egy ember, akit ruhája alapján írnek ismert föl. Több levél volt nála, s közülük egyet átadott Patriknak. A levél felirata ez volt: ,,Az írek hangja.'' Amikor el akarta olvasni a levelet, Írország partjai felől ezt a kiáltást hallotta: ,,Jöjj, szent ifjú, jöjj hozzánk, és légy ismét köztünk!'' Erre fölébredt, és az álmot annak jeléül fogta föl, hogy Isten a szomszédos ország megtérítésére választotta ki őt.

Később, amikor Patrik missziós útjait járta Írországban, egyszer egy forrás mellett töltötte az éjszakát. Reggel társaival együtt énekelve végezte a reggeli imát. Akkor odajött egy törzsfő két leánya fürödni. Elcsodálkozva azon, hogy fehér ruhás férfiakat látnak ott kezükben könyvekkel, megkérdezték, hogy a földről vagy az égből jöttek-e? Patrik Istenről kezdett nekik beszélni. A lányok érdeklődtek, hogy ez az Isten hol van, a hegyekben vagy a völgyekben, a tengerben vagy a folyóban? Akkor Patrik Krisztusról és az evangélium üzenetéről beszélt nekik. A két nővér olyan készségesen fogadta, hogy kérték, keresztelje meg őket rögtön ott a forrásnál.

Egy alkalommal Patrik egy király előtt állt és Jézus szenvedéseiről beszélt neki. Közben a szent véletlenül a király lábára tette botját és úgy ránehezedett, hogy a bot hegye átjárta a király lábfejét. Mivel a törzsfő azt vélte, hogy szándékosan sebzi meg a misszionárius, mert csak akkor veheti föl a keresztény hitet, ha fájdalmakat szenved el Krisztusért, ezért csendben maradt türelmesen. Amikor Patrik észrevette, hogy mit tett, nagyon megijedt, és imádságával tüstént meggyógyította a királyt.

Sok hálás megtért akarta elhalmozni őt földi javaiból ajándékaival. Patrik azonban a haszonlesés legcsekélyebb látszatát is kerülni iparkodott, nehogy rossz hírbe keveredjék szent hivatala. A sok embertől, akiket megkeresztelt, a legkisebb ajándékot sem fogadta el. Ha valaki ajándékot hozott neki vagy az oltárra, inkább vállalta, hogy az adományozót megbántsa a visszautasítással, mintsem hogy bárkinek alkalmat adjon a megszólásra. Ő maga annál bőkezűbb volt bárkivel szemben, ha akadt ajándékoznivalója.

Különösnek hat a legenda, amely arról beszél, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. Úgy foghatjuk föl, mint a keresztség, a bűnbánat vagy a halál képét:

Egy bizonyos vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentől, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. És íme, a föld köralakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelődik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Nem mindenki fog azonnal visszajönni. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért.

A Szent Patrik emlékezetére tartott Lough Derg-i kemény bűnbánati zarándoklathoz ma is hozzátartozik, hogy a jámbor zarándokok egész éjszakákat imádságban töltenek. Nem alhatnak, hanem egész éjjel szakadatlanul imádkoznak a bazilikában, akár közösségben, akár egyedül, és ha úrrá akarnak lenni a fáradságon, körüljárják a bazilikát. Így aztán reggel mintegy az üdvösség jeleként üdvözlik a napot, amikor a tengeren túl fölkel. Csak a második éjszakán alhatnak egy keveset.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Patrik püspököt arra rendelted, hogy az írek körében hirdesse dicsőségedet, érdemeiért és közbenjárására add meg kérünk, hogy akik kereszténynek vallhatjuk magunkat, hirdessük csodálatos tetteidet az emberek előtt!