Szent Ágota


Szent Higinusz vértanú, pápa, † ~140       


Szent Honoráta     szűz, † ~500       


Szent Melkiás (Melkiádész, Miltiádész)     pápa, vértanú, † 314       


Szent Palemon     apát, † 330       


Szent Szalviusz     vértanú, † ~490       


Szent Szalviusz     püspök, † ~620       


CORI* SZENT TAMÁS (1655-1729)

Coriban, a volt Egyházi Állam területén született szegény, de jámbor szüloktol. Keresztneve Ferenc Antal volt. Már fiatal korában kitunt jámborságával és tiszta életével. Amikor 22 évesen szülovárosa ferences kolostorába felvételt nyert, a Tamás Antal nevet vette fel. 28 éves korában szentelték pappá. Egy évig Orvietoban élt, utána Civitella-ába* került, a várost ma Bellegrának hívják. Itt több éven át újoncmester volt s a kolostori élet megreformálásával megalapította a bellegrai remeteséget. Szentéletu testvéreket nevelt, így Cortei* Szent Teofilt, mások misszióba mentek s vértanúk lettek. A környéket szorgalmasan járta s példájával, szavával a legmegrögzöttebb bunösöket is meg tudta téríteni. Subiaco* apostolának nevezték. Rövid ideig, 1703-1707- ig más helyen muködött, aztán újra visszatért Civitellába. Itt halt meg 74 éves korában agyvérzésben a gyóntatószékben - egyik kezében kereszttel, másikban a Szuzanya képével „mosolyogva, nagy békével és örvendezéssel”. VI. Piusz boldoggá, II. János Pál pedig 1999. nov. 21-én, Krisztus Király ünnepén szentté avatta.
A szentatya szenttéavatási beszédébol:
„A Jó Pásztor élo képmása volt. Mint jóságos lelkivezeto, a rábízottakat ferences lelkesedéssel tudta mindig lelki táplálékkal erosíteni. A kolostorban a szeretet szellemét árasztotta, készen mindenki szolgálatára. Élte a szolgáló szeretetnek azt a valóságát, melyet Krisztus mutatott meg nekünk, aki „a kereszt oltárán a béke szeplotelen áldozatául ajánlotta fel magát, véghezvive az emberek megváltásának szent muvét” (Krisztus Király ünnepe prefációja). Méltón követte Szent-Ferencet alázatban, szegénységben s az imában… Korának evangéliumi ideálját valósította meg, maradéktalanul átadva magát Istennek és testvéreinek.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Tamást kiválasztottad, hogy a szerzetesi élet megújítása

és példája által szentéletu testvérek neveloje legyen. Add, hogy Szent Ferenc

rendje hasonló lelkületu testvérek által Krisztus világossága legyen a világon.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Tasziló     szerzetes           


SZENT TEODÓZIOSZ apát

*Mogarisszosz, 423 körül. +Teodóziosz kolostor, Jeruzsálem mellett, 529. január 11.
A két nagy szerzetesatya, Teodóziosz és Mar Szaba-i Szent Szabbász (lásd: 618. o.) nevéhez fűződik az 5. században Palesztina szerzetességének első nagy virágzása. Baráti kapcsolatuk miatt találóan nevezték őket ,,Péter és János új apostolpárjának''; mindketten a szerzetesi élet más-más változatát képviselik -- Szabbász remete, Teodóziosz a közösségi élet előharcosa --, egyetértésük azonban, amely hosszú, mozgalmas életükben sokféle módon megmutatkozott, minden másnál jobban mutatja, hogy a szerzetesi élet különböző formái között éppoly kevéssé áll fenn kibékíthetetlen ellentmondás, mint a két, olyannyira különböző apostol között.

Teodóziosz egy kis kappadókiai faluban, Mogarisszoszban vagy Garisszoszban nőtt fel elzárva a világ sürgés-forgásától, és már nagyon fiatalon egyházi szolgálatba lépett a közeli Komanában. Mint lektor és zsoltárénekes mindenekelőtt a Szentírást és a zsoltárokat ismerte és szerette meg; ezek ébresztették fel már nagyon korán izzó vágyát a teljesen Istennek szentelt élet után. Vonzotta a Szentföld és az ott felvirágzó szerzetesség. Amint alkalom kínálkozott számára a szentföldi zarándoklatra, elindult. Antióchiába vette az útját, és meglátogatta Oszlopos Szent Simeont (lásd: 25. o.), aki felismerte a fiatal zarándok jövendő jelentőségét, és nagy vonásokban felvázolta számára későbbi életét és kolostoralapítását. Szent Juvenálisz jeruzsálemi püspöksége (422--458) alatt érkezett Teodóziosz Jeruzsálembe. Miután tisztelettel adózott ott a szent helyeknek, felmerült előtte a kérdés: ,,Hogyan tanulhatom meg a bölcsességet -- vagyis a szerzetesi életet: ha egyedül élek teljes csendben, vagy más jámbor férfiakkal együtt?'' Ő maga válaszolt rá:

,,Még gyakorlatlan vagyok a lelki harcban; nem marad tehát számomra más, mint hogy először oktatást szerzek a szent atyáktól, és csak utána szedem le a csend gyümölcseit.'' A közösségben való élet tehát csak előkészület lett igazi céljához: a remeték csendes visszavonultságához. Mihelyt azonban rendelkezett a szükséges felkészültséggel, hogy egyedül élhessen a pusztában, elhagyta mestereit, és visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze, a hegyekben lévő barlangba, amely a legenda szerint egykor a napkeleti bölcseknek szolgált éjszakai menedékül. Azt remélte, hogy élete végéig ott szolgálhat Istennek csendes nyugalomban és szemlélődésben. Aszkézise a legmesszebbmenően szigorú volt: csaknem ,,elfelejtett gondoskodni a testéről''. Böjttel, éjszakai virrasztással és szakadatlan imádsággal harcolt rendetlen hajlamai ellen, fegyelmezte a testét, és fáradozott szívének ama tisztaságáért és belső szabadságáért, amely a szemlélődéshez vezet. Tápláléka ezekben az években alig volt más, mint Isten igéje.

Ám ,,a hegyen épült város el nem rejthető''; nemsokára Teodózioszból is kezdett kisugározni az istenismeret és istenszeretet tiszta fénye, és másokat is kezdett magához vonzani. Titokzatos azoknak az embereknek a vonzóereje, akik sem hatalmat, sem befolyást nem keresnek. A Teodóziosz által támasztott szigorú követelmények ellenére, vagy talán éppen azért egyre többen kérték, hogy nála maradhassanak. Szembe kellett néznie élete döntő kérdésével: elutasíthatja-e az istenkeresőket? ,,Nagyon jól tudta -- mondja róla tanítványa és életrajzírója, Teodorosz petrai püspök --, hogy a szemlélődő nyugalom hozza a legtöbb lelki termést. Nem zárkózhatott el ama belátás elől, hogy emberbaráti cselekedet lenne, ha a kezét nyújtaná mindazoknak, akik meg akarnak menekülni és másoknak is''. Teodóziosz követte lelkiismerete hangját, és feláldozta szívének azt a vágyát, hogy zavartalan csendben éljen, és egyedül Istent kereshesse. Így a legnagyobb és legvirágzóbb szentföldi kolostor alapítója lett. Ez kijelölte további életútját. Minden erejét kolostorára és testvéreire fordította.

460 körül kezdődtek az építkezések. Egy zarándok szerzetesek számára adományokból létesített szállás lett az alapja annak a hatalmas kolostoregyüttesnek, amely a következő évek folyamán fejlődött ki. Cellák a több száz fős testvéri közösségnek, különféle műhelyek, vendégház idegen szerzeteseknek, három betegház: egy-egy szerzeteseknek, világiaknak és a szegényeknek, otthonok az öreg és elgyengült szerzeteseknek, egy ,,kolostor a kolostorban'' a pusztaság sok remetéje számára, akik erre az életre való felkészületlenségük miatt testi-lelki szenvedésekbe és betegségekbe keveredtek, és akiket Teodóziosz mindenhonnan felvett, vigasztalt, gyógyított és a helyes útra vezérelt, valamint több templom; mindezek a sivatag közepén egész kis várost képeztek, amelyben eleven, tevékeny élet bontakozott ki.

Teodóziosz pedig a szó legigazabb értelmében mindenkinek mindene lett. Ámbár maga sem volt valójában képzett, övéinek kegyelemmel elhalmozott tanítója lett, s a szava mélyen hatolt a lelkekbe. Ahogy a Szentírás egész életében kiindulópontja és állandó kísérője volt, úgy lett tanítása tartalmává is. A szerzetesélet Krisztus Evangéliumának kitartó követését jelentette számára. Emellett mélységes szeretet lelkesítette a szent liturgia ünneplésére. Négy templom tartozott a későbbi években a kolostorhoz, így a különféle népcsoportok saját nyelvükön imádkozhatták a hét szent imaóra zsolozsmáját és hallgathatták a szentmise tanításait: görögök, thrákok, örmények és végül a pusztai remeték és más vezeklők, akiket Teodóziosz irgalmas szeretete befogadott. A görög nyelvű szentmisére összejött az egész közösség a főtemplomban. Szigorú fegyelem, mély imádságos szellem, béke és egyetértés uralkodott az egész kolostorban, s mivel a munka is megkapta a megfelelő helyét, a nagy közösség el tudta tartani önmagát.

A szent különleges szeretettel törődött a szegényekkel és betegekkel s általában minden szükséget szenvedővel. ,,Mindenkinek mindene lett a Boldog -- mondja petrai Teodorosz --, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.'' Nap mint nap százával ültek a szegények asztalainál. Kolostora falain is túlnőtt Teodóziosz befolyása, amikor 493-ban a Szentföld összes kolostorának (koinobiumának) archimandritájává nevezték ki. Szabbász, a remetekolostorok archimandritája mellett ilyenképpen egész Palesztina számára a szerzetesi élet legjelentősebb vezetője lett. Növekedett a befolyása azokra a dogmatikus küzdelmekre vonatkozóan, amelyek azokban az évtizedekben megrengették a Szentföldet. A harciasan előrenyomuló monofizitizmussal szemben Szabbásszal együtt az ortodoxia legerősebb védőbástyája és a kalkedoni zsinat szenvedélyes védelmezője volt.

Három alapvető erényt magasztal benne mindkét életrajzírója, petrai Teodorosz és szküthopoliszi Kürillosz: az igaz hitből fakadó legszigorúbb aszkézist, csaknem pazarló nyájasságot és barátságot minden idegen és szegény iránt és a szent liturgia szakadatlan ápolását. Mindezek valóban a krisztusi ember igazi ismertetőjegyei.

Teodóziosz 529. január 11-én hosszú, súlyos szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatal remeteként élt. Szentségét halála után is sok csoda tanúsította. Kolostora a 15. századig a Szentföld ékessége maradt.

Antiochiai Szent Teodóz atya

Teodóz Antiochiában született istenfélő családban. Szüleitől jó nevelést kapott. Fiatal korában elhagyta szülei házát, a gazdagságot, és Jézus szavait követve mindent, ami a világhoz tartozik. Egy erdős helységben a tenger mellett épített magának egy kis cellát és abban élt. Ott szigorú vezeklő életet élt. Ruhája alatt vasláncot hordott állandóan. Közben öldökölte magában a lelki szenvedélyeket, harcolt a tisztátalan gondolatok ellen. Mindezeket imáival és böjtjeivel igyekezett sikerre vinni. Ezenkívül a testi munkákból is kivette részét. Amikor olyan emberek keresték fel, akik a tökéletesség utáni vágyukban az ő vezetését akarták követni, kolostort épített számukra. Teodóz különös figyelmet szentelt az utasoknak. Szent életének hírére messze földön ismeretes lett a neve. Sokan felkeresték. Még a rablók is tisztelték, imádságát kérték. A mohamedán arabok támadásai elpusztították kolostorát, ezért visszatért Antiochiába. Ott egy kis cellát épített, amiben haláláig élt. Békében halt meg hosszú élet után 412 körül.

Szent Agató     pápa, hitvalló, † 681       


Szent Domécián püspök

Szentünk gazdag és istenfélő szülőktől: Teodortól és Eudókiától született. Elérve a felnőtt kort megházasodott. Felesége korai halála után elhagyva a világot szerzetessé lett. 30 éves korában már megválasztották a nagy örményországi Melitiné városa püspökének az Eufrátesznél. Nemcsak jó pásztora volt szellemi nyájának, mint a hitben bölcs és buzgó tanító, hanem mint Mauríciusz császár kedvence gyakran járt követségben is állami ügyekben. Sok részt vállalt uralkodók kibékítésében. A császártól bőséges adományokat kapva, azokat a szegények, és rászorultak segélyezésére fordította. Konstantinápolyban halt meg békében, 601-ben. Isten életében és halála után csodatevő erővel ruházta fel.


Szent Fruzsina     szűz, † 470       


Nisszai Szent Gergely főpap

Gergely, Nagy szent Bazilnak volt édestestvére. Nevelésében részt vett szent Makrina, aki Bazilt is nevelte. Az elemi ismereteket az olvasásban és szónoklattanban atyjától kapta. Fényes tehetsége és éles elméje miatt nagy haladást tett a világi tudományokban és szónoknak készült. Isten azonban egy ünnepség alkalmával megváltoztatta elhatározását. Felhagyva a világi tudományokkal, a Szentírás tanulmányozása felé fordult. Először, mint felolvasó az istentiszteleten, majd, mint áldozópap, ékesszóló hirdetője és magyarázója lett Isten igéjének. Hogy az ariánizmus ellen segítséget szerezzen magának, Nagy szent Bazil Nissza püspökévé szentelte. Részt vett a II. egyetemes zsinaton. Neki tulajdonítják a hitvallás Szentlélekről szóló tanításának kiegészítését. Mint az ariánusok ellen szóval és írásaival harcoló főpap, székétől megfosztva kénytelen volt 8 évet száműzetésben tölteni. Valens császár halála után újra visszatérhetett főpapi székébe. Nagy buzgóság töltötte el az igaz hit iránt, együtt érző volt a szegényekkel szemben, békeszerető, türelmes és egyenes lelkű ember volt. Több hitvédelmi írást hagyva hátra, 394-ben hunyt el.


SZENT X. GERGELY PÁPA, III. r. (1210-1276) 
Családi nevén Visconti* Theobald, Piacenzában* született. Már fiatal korában kitunt erényességével és értelmességével. Foként az egyházjog tudományának szentelte magát elobb Itáliában, majd Párizsban és Liége-ben* (másként Lüttichben). Párizsban több mint két évtizeden keresztül kapcsolatban volt az egyetemmel, az ottani ferencesekkel, Szent Bonaventurával. Ekkoriban lett a ferences III. rend tagja. IV. Kelemen Liége fodiákonusává avatta (még nem volt pap), majd megbízást kapott a Szentföld ügyében keresztes háború meghirdetésére. Theobald maga is felvette a keresztet. Amikor jóbarátja, IX. Lajos király meghalt 1270-ben, a Közel-Keletre sietett, hogy bátorítsa a király fiát és a kereszteseket. Közben látogatta a szent helyeket. Abban az idoben majdnem három évig húzódott a pápaválasztás. Szent Bonaventura véleményét is kikérték, o a liégei fodiákonust ajánlotta. Meg is választották 1271. szept. l0-én. A Szentföldrol Rómába visszatérve elobb pappá, majd püspökké szentelték, s 1272. márc. 27-én koronázták pápává X. Gergely néven. Pápai uralkodása ugyan rövid volt, csak három év és kilenc hónap, de azalatt az ido alatt is sokat tett, különösen mint a béke apostola. A ferencesekre is támaszkodott, mint pl. a Bologna és Velence közötti kibékülésben. O hívta össze 1274-re a Lyoni Egyetemes Zsinatot, amely két hónapig tartott s rövid életu egyesülést hozott létre a Keleti Egyházzal. A megelozo évben Szent Bonaventúrát bíborossá nevezte ki s maga mellett tartotta mint tanácsadót hónapokig. Hivatalos ügyeinek intézése közben buzgó imádságos éltet folytatott, Istennel bensoséges kapcsolatban maradt. Beszédmodorában tartózkodó, a táplálkozásban önmegtagadó volt. Halála 1276. jan. 10-én történt Arezzoban.
XIV. Benedek pápa iktatta nevét a Római Martyrologiumba.
„Nagy muvészet érteni ahhoz, hagy Jézussal elbeszélgessünk, nagy okosság tudni, hogyan tarthatjuk magunknál Jézust. Légy alázatos és békességkedvelo, akkor veled lesz Jézus. Légy befelé élo, nyugodalmas ember, akkor nálad marad Jézus.” (Kempis: Krisztus követése II. 8.)

Imádság:

Istenünk, te Szent X. Gergely pápa által Egyházadat jó pásztorral ajándékoztad
meg. Add, hogy imádságos lelkületét, békeszeretetét s többi erényeit
követve és közbenjárására kegyelmi ajándékaidat elnyerjük. Krisztus, a mi
Urunk által

Szent Markián atya

Markián Rómában született gazdag és jámbor családban. A Család átköltözött Konstantinápolyba. Szentünk ott kapta meg az első ismereteket. Különösen szerette látogatni a templomokat. Szülei halála után vagyonát is a templomok építésére és ékesítésére költötte. A szegényeknek is bőven jutott belőle. Szép keresztény élete miatt a pátriárka az egyházi rendbe fogadta, aztán áldozópappá szentelve a Nagy egyház (Hágia Szofia) ekonomusává, vagyonkezelőjévé nevezte ki. Markián szerette a szegénységet, mindig egyszerű ruhákban járt. Erényes életéért Istentől megkapta a csodatevés adományát. Jézus nevének segítségül hívásával és imádsággal ördögöket űzött ki, betegeket gyógyított meg. Meghalt az V. század II. felében 471 után és Keresztelő szent János kolostorában temették el.


Szent Nikánor     vértanú       


Szent Oringa (Krisztiana)     szűz, † 1310       


Urseolus Szent Péter     hitvalló, † 997       


Szent Teozébia diakonissza

Szentünk Nisszai szent Gergely édestestvére volt. A szűzi életet választva, mint az Egyház diakonisszája tiszta és szent életet élt. Élete miatt általános tiszteletben volt része. Békében hunyt el 385-ben, Naziánzi szent Gergely dicsőítő beszédekkel tisztelte meg.

Szent Vilma


Szent Vilmos     püspök, hitvalló, † 1209

Boldog Alexia

          
Szent Bazilissza     szűz, vértanú, † 303       


Szent Eusztrát atya

Eusztrát atya a kisázsiai Tarzusban született gazdag és istenfélő szülőktől. Ők nevelték gyermeküket a jámbor életre. 20 éves korában otthagyva a szülői házat, az Olimposz hegyére ment‚ ahol két anyai rokona Gergely és Bazil kitűnt erényes életével Két rokona halála után őt választották meg a kolostor főnökének. Örmény Leó Császár mivel újra el akarta indítani a szentképek rombolását, Eusztrát elhagyta a kolostort és elrejtőzött. A császár halála után újra visszatért kolostorába és a testvérekkel folytatta a szigorú életet. 95 éves korában hunyt el 821-ben.


CERTALDOI* Boldog JÚLIA szűz, reklúza III. r. (+ 1367)
A Ferences Martyrologium ezt írja róla: „Certaldoban Boldog Certaldoi Júlia szuz, reklúza a III. rendbol, aki angyali erényekkel, önmegtagadásaival, a mennyeiek szemléletével, életében és halála után sok csodával tündökölt; ünnepét Firenzében és másutt az Apostoli Szentszék jóváhagyásával megünneplik.” A reklúzák életmódja a IV. században kezdodött Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában. Nyugaton az V-VI. században kezdett terjedni, majd a XII-XIII. században élte virágkorát. A XVI. században (hitújítás kora) számuk jelentosen lecsökkent. A Ferencrendben a III. rendi nok közül boldoggá avatott reklúzák: Janka 40 évig (nov. 17); Veridiana 34 évig (febr. 1) és Júlia. Férfi reklúzusokról a kanonizált ferencesek közt nem tudunk, de pl. B. Segni* András a 13. században és B. Gemignanoi* Vivald a 14. sz. elején a reklúzusokhoz hasonló életet éltek, elobbi egy barlangban, utóbbi egy fa odvában mintegy 20 évig. Nyugaton idovel enyhébb formában is éltek reklúzák. Angliában pl. B. Aelred (12. sz.) ciszterci apátnak a reklúzák részére írt Regulája említést tesz arról, hogy ne fogadjanak vendégeket, s szolgálatukra csak megbízható matrónákat vagy szolgálóleányokat fogadjanak fel. Tehát ezek bemehettek cellájukba, nem voltak „befalazattak”, csak bezártak. A 15. Században, Kölnben éltek reklúzák, akik 5-6-an közös életet éltek, ez tulajdonképpen a szerzetesi életnek egy szigorúbb formája volt. Aelred Regulája említést tesz arról is, hogy a reklúzák munkájukkal biztosítsák megélhetésüket. Ilyen munka lehetett: varrás, hímzés, kézimunkázás, másolás, rózsafüzér készítés. Rómában, egy idoben a Kolosszeumban éltek reklúzák, de - feltehetoen a 15 században - egyik pápa - részben egészségügyi okokból - ezeket betiltotta. A szigorú bezártak (befalazottak) életmódja elott mi már értetlenül állunk. Figyelembe kell vennünk a kor szellemét. A legnagyobb fokú önmegtagadásnak ezeket a példáit kortársaik csodálattal vegyes tisztelettel nézték, az egészségügyi körülményeket illetoen pedig nem voltak olyan igényeik, mint nekünk. Ezt az életmódot legalkalmasabbnak látták arra, hogy valaki a bunt elkerülje s üdvösségét biztosítsa.
Boldog Aelred ciszterci apátnak reklúza novére számára írt Regulájából (12.sz.):

„Azt akarom, novérem, hogy sohase érezd magad biztonságban (ti. üdvösséged dolgában), hanem szem elott tartva törékeny voltodat, légy gyanakvó, s mint a félénk galamb, keresd fel a vízforrásokat. Ezek a vízforrások a szentírás tanításai, melyek a bölcsesség legtisztább forrásaiból eredve segítenek elkerülni a gonosz lélek kísértéseit.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Júlia önmegtagadó élete által az életszentség ritka példáját
állítottad elénk. Engedd, hogy a szeretet útján járva ne riadjunk vissza az
önmegtagadás és a vezeklés gyakorlataitól. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Juliánusz (Júlián)     vértanú, † 303       


Szent Marcella (Marcellin)     püspök, † ~550       


Szent Marciána     szűz, vértanú, † 303       


Szent Péter szebasztéi püspök

Péter Nagy szent Bazil testvére volt, tizedik és utolsó a gyermekek között. Nevelésében nagyrészt vállalt nővére, szent Makrina. Elérve a felnőtt kort, bátyja Bazil, mint Kappadócia érseke pappá szentel te. Szent Bazil halála után az örményországi Szebaszté püspöke lett. Részt vett a 381-ben Konstantinápolyban tartott II. egyetemes zsinaton, amit Makedóniosz tévtanítása ellen hívtak össze. Meghalt a IV. század végén.


Szent Polieukt vértanú

Décius és Valerián császárok idején az örményországi Melitinében két katona állt a hadseregben: A keresztény Nearch és a pogány Polieukt. Nagy baráti szeretettel voltak egymás iránt. Bár Polieukt keresztény módra élt és gyakorolta a keresztény erényeket, bajtársa magyarázataira még nem lett keresztény. A keresztényüldözés kezdetekor Polieukt letépte a kifüggesztett császári rendeletet, majd összetört a templomban 12 istenszobrot. Ezért elfogták, száját ütötték, de ő nem foglalkozott vele. Felesége is hiába kérlelte, nem tudta hittagadásra bírni. Sokan hallgatva feleségéhez intézett beszédét, Krisztus hitére tértek. A helyi bírák és hivatalnokok hízelgésekkel is, fenyegetésekkel is próbálták a szentet a bálványok szolgálatára rávenni. Mivel semmi módon nem értek célt, ezért fejvesztésre ítélték. Nagy tömeg kísérte a vesztőhelyre. Meglátva kedves barátját Nearchot, üdvözölte, majd készséggel hajtotta fejét a kard alá 295-ben. A saját vérében megkeresztelkedve lett Melitiné Város első vértanúja.

Szent Semaja próféta

Salamon királynak és fiának Roboámnak idején élt. Amikor Salamon király halála után Izrael népe két részre szakadt, Roboám harccal akarta visszaszerezni a 10 törzs feletti uralmat. Isten embere Semaja megtiltotta, hogy háborúskodjanak. Ez a királyok első könyve 12. fejezetében olvasható.

Szent Apollináris     püspök, † ~180       


Szent Domnika anya

Nagy Teodóz császár uralkodása alatt (379-395) élt a Kartagénából Konstantinápolyba került Domnika 4 más leánnyal együtt. Domnika még pogány volt, de nagyon vágyott arra, hogy keresztény legyen. Szent Nektáriosz pátriarka, különös kinyilatkoztatást kapva, megkeresztelte és diákonisszává tette a leányt. Domnika kolostort alapítva, több jó életű leánnyal élt együtt. Itt, megvetve minden világi dolgot és élvezetet sok önmegtagadás útján jutott el a lelki tökéletesség nagy fokára. Betegeket gyógyított, előre megmondta a jövendőt, és sok csodát tett. Hosszú élet után békében hunyt el 474-ben.

Szent Erhard     püspök, † ~750       


CHOZIBAI SZENT GYÖRGY szerzetes
*Ciprus szigete. +Choziba-kolostor, 625.

Georgiosz, a chozibai Istenanya-kolostor szerzetese nem a nagy alapítók vagy tanítók közé tartozik, akiknek neve belekerült a szerzetesség történetébe. Feltehetően semmit sem tudnánk róla, ha tanítványa, Antal gyermeki szeretettel és hálával nem állított volna neki egyszerű emléket, amennyiben életét megírta, bár gyakorlatlanul és valóságában mégis szokatlanul megragadóan.

György születési éve ismeretlen, a 6. század közepére eshetett. Szülőföldje Ciprus szigete volt. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek, s miattuk sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Amikor nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az igumen. De nem sokáig maradt ott; útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki hosszú idő óta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos ,,kellióta'' tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítője és tanulójaként megkezdte noviciátusát. Ez a testvér tapasztalt aszkéta, de kemény ember volt, aki a szerzetesi élet újonca iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, és Hérakleidész most már magához vette öccsét; az idősebb vezetésével a csendes magábaszállás és istenközelség évei következtek. Külön cellájában élt a két aszkéta a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. Akkor tanulta meg György a testvérétől, hogy milyen az igazi szerzetes, s alázatosan és engedelmesen alávetette magát neki. Miután a csendes vezeklő és nagy imádkozó Hérakleidész meghalt, György örökségének őrzőjeként egy ideig még ott maradt magányos cellájában. A lavrának, melyhez a cella tartozott, szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György, álombeli látomástól vezetve visszatért Chozibába, ahol egykor elkezdte szerzetesi életét.

Álmában a Choziba kolostor úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A látomásban bizonyára visszatükröződött valami e ház egészen különleges sajátosságából, nemhiába hívták ,,a vendégszeretet házá''-nak. Egy tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt akkor éppen a kolostor igumenje. György, aki már nem kezdő, hanem gyakorlott szerzetes volt, egy, a kolostorhoz tartozó hegyi cellát kapott tőle. Így hát Chozibában is folytathatta hivatását, a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy voltaképpeni titka minden külső tekintet elől elrejtőzik. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, hogy mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze az volt, hogy a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette is; néhány dolog, amit tulajdonságairól beszélnek, Assisi Szent Ferencre (lásd A szentek élete, 566. o.) emlékeztet.

A chozibai remeték mindig eleven kapcsolatban maradtak kolostorukkal, amelyben szigorú közös élet folyt. Így a remete György is hétvégeken rendszeresen a kolostorba ment, hogy részt vegyen a szentmisén és a testvéri étkezéseken, ahogy a korai keleti szerzeteseknél szokásos volt. György ott is, mint egykor Kalamonban, diákonusként tevékenykedett. Vasárnapi szabad idejét szívesen használta fel arra, hogy elvezettette magát a testvérekkel munkahelyeikre, és eközben mindenkihez szólt egy jó szót.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak még más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban. Elsősorban a nagy közös munkák voltak ezek, mint az évenkénti tüzelőfavágás, vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés volt György különleges szenvedélye. Ez ugyanis -- különösen az elviselhetetlen nyári hőségben -- fölötte nehéz munkát jelentett. Azt beszélik, hogy György készen volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencébe, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: ,,Ez a szerzetes vasból van!'' Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, a vendégszeretet háza, ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta fel a testvérek szükségletére. A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, és úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlevő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési napot se hagyjon elmúlni az ő segítsége nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak példát mutatott az önzetlen önátadásra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget, bűnbánatra és megtérésre szólított fel. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniok magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a cellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokakat közülük elfogtak, elhurcoltak vagy megöltek a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák. Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is lenyűgözően hatott. Kenyeret és vizet adtak neki, s bántatlanul elengedték. Az idős szerzetes Jerikóba menekült, majd amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, felment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. A szigorú aszkézistől és a kiállott nyomorúságoktól legyengülve a kolostorban töltötte utolsó napjait. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, és megüzente neki, hogy jöjjön, mert elérkezett az ideje. Antal azonban mint gondnok a számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: ,,Ne izgasd magad, gyermekem! Fejezd be a munkádat; megvárom, amíg jössz''. Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, és a fáradt gondnok elgyötörve lépett be haldokló mestere szobájába. Ez még egyszer felemelkedett, utoljára átölelte a fiatal szerzetest, akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített, Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki és arcát kelet felé fordította. Ezután így szólt:

,,Hagyj el hát, lelkem, az Úrban, hagyj el!'' És ,,átadta lelkét az Úrnak, aki benne és vele megharcolta a jó harcot, és a tiszteletre méltó szerzetesi életben vezette őt. Úgy hunyt el, mint ahogy a lábunkat egyik helyről a másikra tesszük, teljes békében és nyugalomban.''

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Olyan szerzetesi élet volt az övé, mint sok más, amelyekből sohasem ismerünk meg semmit. Ezek helyett a névtelenek helyett, akiket csak Isten ismer egyedül, álljon itt emlékezetül. Teljesen betöltötte a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet. Az imádság volt emberi létének belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely elárasztotta még utolsó óráját is.

Szent Illés remete

Kora fiatalságában kezdte meg a szerzetesi életet. 75 évet töltött el a zord pusztában a thébai Antinoé közelében. Teljesen egydül élt egy sziklabarlangban. 110 éves korában halt meg a IV. században.


Szent Julián és vértanútársai

Julián az egyiptomi Antinoéban született nemes és gazdag szülőktől. Megismerte a világi tudományokat is, de jól megtanulta az isteni Írásokat is tanulmányaiban. Fiatal korában megszerette a szűzi tisztaságot és abban akart élni élete végéig. 18 éves korában szülei akaratát követve házasságra lépett a gazdag és erényes leánnyal Bazilisszával. A házasságban mindketten megtartották szüzességüket. Szüleik halála után két kolostort, egy férfi és egy női kolostort alapítottak. Mindketten belépve, szerzetesekké lettek. Julián a férfi kolostor, Bazilissza a női kolostor főnöke lett.

Ebben az időben uralkodott az istentelen Dioklécián és Maximián császár. Mindnyájan ellenségei voltak a keresztény hitnek. Amikor az üldözés városukat is elérte, egyedül Juliánt állították ítélőszék elé. Kolostorát a benne tartózkodókkal együtt felgyújtották, mindnyájan a tűzben vesztek el. Juliánt, akit nagyon megkínoztak hitéért, nem tudták hittagadásra rábírni. Amikor botokkal ütötték, az erős ütéstől egy szilánk 1evált, és a helytartó rokona szemébe kerülve elvette szeme világát. Julián keresztet rajzolva a szemre, visszaadta látását. Ez meggyőzte a meggyógyítottat és Jézust igaz Istennek ismerte el. Büntetése a lefejezés lett. Így saját vérével keresztelkedve meg, lett kereszténnyé. Juliánt vasra verve vezették az utcákon át. Amikor arra a helyre érkeztek, ahol a helytartó egyedüli fia tanult, a fiú Kelzusz, látomást látott. Látomása után Julián után szaladt és a tömeg előtt nyíltan megvallotta az igaz Istent. A helytartó apa mindkettőjüket a börtönbe vetette. Egy Antal nevű pap éjszaka megkeresztelte a fiút Kelzuszt és még 20 megtért katonát. Másnap az ítélőszék elé állítva őket, egy halottat hoztak oda. Julián imádságára Isten feltámasztotta a halottat. A csodára a halott felesége Marionilla is Krisztus híve lett. Mindnyájan börtönbe záratva és kínzásokat elviselve haltak meg Krisztusért, lefejezés által 313-ban.

Szent Karteriosz felszentelt vértanú

Dioklécián császár uralkodása alatt a kappadókiai Cezarea áldózópapja volt. . pogányokat térítő munkáját nagy buzgósággal végezte. Ezért Urbán helytartó előtt bevádolták. Szentünk elmenekült, de éjjeli látomásban az Úr visszaküldte a városba. Először börtönbe vetették, majd kényszerítették, hogy áldozzon Szerapisz istennek. Mivel nem tette meg, fára függesztették, körmeit leszedték, testét vashorgokkal szaggatták. Isten angyala segítségével mindenben sértetlen maradt. Újabb kínzások után egy zsidó ember lándzsával átszúrta oldalát 304-ben.

BOLDOG SCHERVIER MÁRIA FRANCISKA III. r., rendalapító (1819-1876)

Aachenben született hétgyermekes, jómódú német családban. Szigorú nevelésben részesült. Egy konvertita tanítónoje révén megismerkedett a szegények és betegek világával. Szülei halála után néhány ferences III. rendi barátnojével 1845-ben közös életet kezdett s a nagyváros szegénynegyedeit látogatták. Házukat megnyitották 30 szerencsétlen sorsú nonek. A kórházakat járva olyan betegeket ápoltak, akikhez mások még közelíteni sem akartak (vérbaj, kolera). Tehetosebb családoktól kéregettek a betegek részére. Gondjuk volt arra is, hagy a bunösök megtérjenek, felvegyék a szentségeket. Franciskát a „szegények anyjának” kezdték nevezni. 1850-ben életszabályt szerkesztett a már összekovácsolódott közösség számára. 1851-ben elfogadták a ferences reguláris III. rendi szabályzatot, ferences ruhát öltöttek s az elso tagok szerzetesi fogadalmat tettek. A kongregáció a Szent Ferenc Szegény Novérei nevet vette fel. 1858-ban, az USA-ban is letelepedtek, s szinte minden évben új kórházat nyitottak. A Szentszék 1865-ben hagyta végleg jóvá a közösséget. A háborús években (1865-70) a sebesült katonákat is ápolták. A „kultúrharcnak” nevezett, hét évig tartó katolikusellenes mozgalom idején a novérek szorosan felzárkóztak a katolikus Egyház mellett. Franciska változatlanul folytatta szigorú vezeklo életét, de néhány fiatal novér halála miatt enyhítenie kellett a szabályokon, különösen a böjti eloírásokon. 57 éves korában halt meg 1876- ban Ekkor 30 intézményben Európában mintegy 800, Amerikában 170 novér gyászolta rendalapító anyját, akit VI. Pál pápa avatott boldoggá 1974-ben. 1959-ben a két amerikai tartomány különvált az európaitól „A Szegények Ferences Novérei” elnevezéssel.

Szent Klára tanítása az elöljáró novérekrol:

„Igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából fakadó hatalmával, hogy így az o példáján felbuzdulva novérei ne csak hivatalból engedelmeskedjenek, hanem inkább szeretetbol… Legyen olyan jóindulatú és barátságos, hogy nyugodtan feltárhassák elotte szükségleteiket.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Franciskát arra választottad ki, hogy a szegények
és a betegek felkarolására új szerzetesi közösséget alapítson és a bunösökért
vállalt vezeklo élettel sokak javára legyen. Add, hagy mi is hozzá hasonló
lelkülettel segítsünk elesett embertársainkon. A mi Urunk...

Szent Péter     vértanú      


Szent Szeverin     hitvalló, † 482       


Szent Teofil és Hellád vértanúk

Teofil diakónus és Hellád világi ember Líbiában terjesztették a keresztény hitet. Emiatt különféle kínzásokat kellett elszenvedniük: verés, szurkálás, tűzzel való égetés. Mindezek ellenére is állhatatosan kitartottak hitük mellett. Ezért kövekkel agyonverték őket a IV. század elején.

Keresztelő Szent János emléke

A tegnapi nagy ünnep után Egyházunk, szokása szerint megemlékezik arról a szent személyről, aki az előző nagy ünnep eseményénél a legfőbb szolgálatot végezte. Keresztelő szent János ez az ember. Jézusnak távoli rokona volt, de egyben előhirdetője is. Ő készítette fel beszédeivel az embereket, hogy készüljenek a Megváltó fogadására, mert már eljött és közel van. János az az ember, aki lezárja az ószövetségi próféták sorát. Ők csak jövendöltek a Megváltóról, János már megláthatta, sőt megérinthette Őt. Jézus szavai szerint az asszonyok szülöttei között nincs nagyobb ember, mint Keresztelő János. Szent Ágoston szavai szerint „Ő mindenkit megelőz, mindenki fölött elsőbbsége van mindaz, aki csak asszonytól született lentebb áll Jánosnál. ” Egyházunk gondolkozása és megnyilatkozása szerint János angyal és apostol, vértanú és próféta, világító, Krisztus barátja, és a próféták pecsétje, közvetítő az ó és újszövetség kegyelme között, a szülöttek között a legtisztesebb és az Igének fényes hangja.


Szent Aelred     hitvalló, † 1167       


Boldog Artur     vértanú, † 1643       


Szent Bálint     püspök, † 400       


Szent Klérus     vértanú, † ~310       

ANTIOCHIAI SZENT LUKIÁNOSZ (LUCIUS) egyházatya, vértanú

*Szamoszata 250. körül. +Nikomédia, 312. január 7.
Lukiánoszt ma úgy tekintik, mint ,,a 3. évszázad egyháztörténetének rejtélyét''. Antióchiában, működése helyén és a többi egyházban is már röviddel a halála után szentként tisztelték. Tanúsítja ezt egy dicsőítő beszéd, amelyet Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete 516. o.) tartott az ünnepnapján Antióchia templomában. A büthiniai városban, Drepanonban (a későbbi Helénopoliszban), ahol Lukiánoszt eltemették, a sírja fölé épített bazilika hasonlóképpen tanúsította a szent korai kultuszát. Konstantin császár ennek a városnak még örökös adómentességet is biztosított a vértanú tiszteletére.

Lukiánosz Szamoszatából, az Eufrátesz melletti szír Kommagene tartomány fővárosából, tekintélyes szülőktől származott. Szülei korai halála után a szíriai Edesszába ment, és átengedte magát egy Makariosz nevű tanító vezetésének. Makariosz nagyon tisztelte a Szentírást, és ennek a kifejtésére oktatta tanítványát. Tanítója vezetésével szigorú aszketikus életet élt, elmélyedt a szent könyvekben, és megbízható teológiai ismeretekre tett szert. Tanulmányai befejeztével pap lett Antióchiában. Később tanítója példájára teológiai iskolát alapított, az úgynevezett antióchiai exegetikai iskolát, amely csakhamar híressé vált.

Antióchia akkoriban -- hála egyes kiváló férfiak, nem utolsósorban Lukiánosz kezdeményezésének -- a keresztény kultúra otthonává fejlődött. Az antióchiai iskola Lukiánosz hatására, aki a bibliai gondolkodás és a görög bölcselet világában egyaránt otthon volt, különleges jelleget nyert: tudósai azon fáradoztak, hogy a világi tudományok ismereteit és haladását a teológiában is hasznosítsák. Tudományos alaposságukkal az antióchiaiak elsősorban mégis a lelkipásztori jelleg megújítását és elmélyítését érték el. A puszta filozófiai spekulációkkal szemben nagyon bizalmatlanok voltak. Maga Lukiánosz megteremtette iskolájának és az egész Egyháznak a lehetőséget egy jobb, szó szerinti írásértelmezéshez, mégpedig azzal, hogy gondoskodott a Septuaginta felülvizsgálatáról. Ebből a célból a görög szöveget összehasonlította a héber ősszöveggel, és egybevetette az eltérő szövegváltozatokat, hogy lehetőleg világos és értelmes megfogalmazást nyújthasson. Az Ószövetségnek ekként átvizsgált szövege a 4. század folyamán mértékadóvá vált egész Szíriában, Thrákiában és Kisázsiában, egészen Konstantinápolyig; valószínűleg ez képezte a gót bibliafordítás alapját is. Az Újszövetségnek Lukiánosz által újból elkészített, és később tovább tökéletesített szövegét használták azután csaknem kizárólagosan évszázadokon át az egész görög világban.

Lukiánosz nagy tekintélye ellenére -- megmaradt egész magatartásában kiváló papnak, szigorú életmódját tekintve minden szempontból derék embernek. Az említett ún. Lukiánosz-probléma azzal a kérdéssel függ össze, hogyan viselkedett Lukiánosz az akkoriban kezdődő ,,krisztológiai vitákkal'' kapcsolatosan. Lukiánosz Antióchiának az eretnekség felé hajló és azért csakhamar letett püspökét, szamoszatai Pált érintő teológiai cáfolatában valószínűleg túl messzire ment, és egy fenn nem tartható szentháromságtant képviselt; Pál püspök pedig bizonyára alkalmul használta ezt fel arra, hogy terhes ellenfelét rövid úton kizárja a keresztény közösségből. Később azután Arius és követői, akik Lukiánosz egykori tanítványai közé tartoztak, minden valószínűség szerint a saját előnyükre használták ki ezt a szerencsétlen eseményt, amennyiben Lukiánoszt szellemi atyjuknak tekintették. Bár a történeti körülményeket nem ismerjük pontosan, mégis világos, hogy Lukiánosz vértanúsága idején teljes békében élt az Egyházzal. Bizonyságunk erre egy levél, amelyet mint bebörtönzött hitvalló küldött az antióchiai közösségnek. Többek között ezt írja befejezésül: ,,Az üdvösség teljességét kívánja nektek egybehangzóan a vértanúk egész kara.'' Az egyházatyák és egyházi írók, akik alkalmilag említik őt, nevezetesen Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Euszébiosz mindig csak dicsérő szavakkal emlékeznek meg róla. Szent Jeromostól tudjuk, hogy az ő idejében elterjedtek voltak még az Egyházban Lukiánosz hitről szóló írásai, de később ezek az írások elvesztek.

Bár Lukiánosz tévedhetett teológiai kutatásainak eredményeiben, mégis bizonyos, hogy tévedéséhez nem ragaszkodott makacsul, hanem alávetette magát az Egyháznak mint az Isten által megbízott közösségnek és tekintélynek.

303-ban, a diocletianusi keresztényüldözés idején Lukiánoszt keresztény hitvallása miatt feljelentették és letartóztatták. Bizonyára mint vezető keresztény személyiséget akarták kézre keríteni. Kilenc évig kellett a börtönben sínylődnie, mielőtt a vértanúság kegyelme lett volna osztályrésze. A 311. év vége felé ,,Nikomédiába hurcolták, ahol a császár (Maximus Daia) akkor éppen tartózkodott, és miután az uralkodó jelenlétében beszédet tartott az általa hirdetett tanítás elmélyítésére, fogságba vetették és kivégezték'' -- tudósít Euszebiosz Egyháztörténetében.

A vértanúságot hosszú szenvedés után nyerte el. Nikomédiában kihallgatták, de nem ítélték halálra és nem végezték ki azonnal, hanem éheztetéssel akarták hittagadásra kényszeríteni. A börtön kövezetét beszórták éles cseréptörmelékkel, ráfektették, majd kezét-lábát kifeszítve lebilincselték, hogy kifeszített állapotában mozdulni se tudjon. Két hét telt el így, s mikor már majdnem éhen halt, pogány áldozati húsból készített, válogatott ételeket raktak melléje, hogy egyen. Lukiánosz azonban megkapta az erőt, hogy ne nyúljon hozzá, mert tudta, hogy az hittagadást jelentene.

A halála előtti napon még egyszer misézett. Vízkereszt napja volt, s mert más pap nem volt a börtönben, a vele lévők a testét készítették el oltárnak. A mellére terítették a korporálét, arra helyezték a kenyeret és bort, s miután Lukiánosz konszekrált és felajánlotta az áldozatot, a vele lévő diákonus megáldoztatta.

Másnap újra kihallgatásra vitték, de ekkor bármit kérdeztek tőle, már csak annyit felelt: ,,Keresztény vagyok!'' Mielőtt azonban tovább gyötörhették volna, az Úr magához szólította hűséges szolgáját.

Aranyszájú Szent János az ünnepén mondott beszéde végén ezeket a tanulságokat ajánlotta hívei szívébe: ,,A békesség idején kell készülnünk a háborúra, hogy a harcban koszorút nyerhessünk. Lukiánosz legyőzte az éhséget; nekünk a test gyönyöreit és a gyomrunk kívánságait kell legyőznünk, hogy ha elérkezik a nagy küzdelem órája, a kicsi dolgokban szerzett gyakorlat legyen a segítségünkre. Ő bátran szólt a fejedelmek és királyok előtt; nekünk is ezt kell tennünk, amikor gazdag és tekintélyes pogányok gyülekezetében valljuk meg a hitünket és tesszük nevetségessé tévedéseiket... Mint császári koronát, úgy kell hordanunk a hitvallásunkat, mert nem ékesíti annyira a császárt a koronája, mint bennünket a hit és annak megvallása. De hitvallásunk ne csak szó, hanem tett is legyen, és egész életünk legyen méltó a hitünkhöz!''


AGRIGENTOI BOLDOG MÁTÉ PÜSPÖK (kb. 1390-1451)
Szicília déli részén, Agrigentóban (olaszosan: Girgenti*) született jómódú spanyol származású szüloktol. Apja neve: Giumarra*. 18 évesen lépett be a Ferenc- rendbe. A fogadalmak letétele után elöljárói Spanyolországba küldték teológiai tanulmányai végzésére, itt is szentelték pappá. Ebben az idoben (1420 körül) Sienai Szent Bernardin híre és az obszerváns mozgalom terjedése rá is nagy hatással volt: elöljárói engedélyével belépett az obszerváns ferencesek közé s csakhamar jóhíru igehirdeto lett. Egy ideig Szent Bernardin társaként bejárta Itália vidékeit, majd hazájában és Spanyolországban obszerváns rendházakat alapított, s küzdött kora (a reneszánsz kezdete) bunei ellen. Muködéséhez csodás események is fuzodnek. Bernardin példájára Jézus neve tiszteletét terjesztette; Szicíliában is elterjedt az IHS monogram felírása a házak falára. Jézus neve tiszteletét összekötötte a Szuzanya tiszteletével. Sok általa alapított rendház vagy templom ezt a nevet viselte: „Jézus Szuz Máriája”. Közben szülovárosa püspöksége megüresedett. A nép a város szülöttét akarta püspöknek. Máté teljes erejébol ellenállt. Végül azonban a pápa parancsára (és I. Alfonz szicíliai király kérésére) kénytelen volt elvállalni a terhes feladatot 1442-ben. Jó példával járt elo az apostoli szegénység megélésében; az egyházmegye jövedelme nagy részét a szegények javára fordította. Célul tuzte az egyházmegye megreformálását, a visszaélések (a papságnál a simónia, a híveknél a közömbösség) megszuntetését. Törekvése a papság egy részénél heves ellenállást váltott ki. Bevádolták a pápánál, hogy zavart kelt egyházmegyéjében, felforgatja a rendet. Máté kénytelen volt elmenni IV. Jeno pápához és magát a vád alól kimenteni. A pápa elismerte a vádak alaptalanságát. Visszatért egyházmegyéjébe, újra folytatta reform-tevékenységét, de kevés eredménnyel. Ezért elhatározta, hogy lemond a püspökségrol. A pápa eleinte nem fogadta el a lemondást, de Máté ismételt kérésének végül engedett. Kinevezte utódját, o pedig - háromévi püspöksége után - örömmel ment a Palermo közelében általa alapított obszerváns kolostorba, hogy az imának szentelje magát s így segítse azokat, akik az apostoli munkában fáradoznak. Itt azonban nagy megalázás érte. A gvárdián nem fogadta be. „Ambicionáltad a püspökséget, amelyet nem tudtál ellátni, most ide jöttél, hogy itt is megzavard a rendház békéjét? Menj máshová!” Máté védekezés nélkül ment és Palermo egy másik, konventuális kolostorában szíves fogadtatásra talált. Néhány hónapra rá az obszerváns provinciális fölkereste és nagy bocsánatkérések közepette kérte, jöjjön vissza a kolostorba, ahonnét elküldték. Máté lelki nagyságára vall, hogy felejtve a sérelmet, elment a Jézus Máriája kolostorba. Ott élt néhány évig, majd amikor betegsége miatt, hogy jobb orvosi ellátásban részesüljön, Palermóba vitték, ott halt meg 1451. febr. 7-én. Holttestét elvitték a Jézus Máriája kolostorba. Amikor bevitték a templomba, mindenki ámulatára felült koporsójában, imádta az Úr Jézust az Oltáriszentségben, aztán visszafeküdt. XIII. Kelemen pápa (1758-69) megerosítette évszázados tiszteletét, boldoggá avatta.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Máté lelkét Jézus neve és a Szuzanya iránti nagy szeretettel
töltötted el, valamint apostoli buzgósággal a papság és a hívek javára.
Segíts bennünket, hogy mi is hasonló lelkülettel végezzük szolgálatunkat. A mi
Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Melánia
               

Szent Nikétás     püspök, † 414       


PENNAFORTI SZENT RAJMUND

*Pennafort vára (Barcelona mellett), 1175/1180. +Barcelona, 1275. január 6.
Az Ibériai-félsziget a 13. században politikai téren nem volt egységes. Navarra, Kasztília, León, Aragónia és Portugália önálló keresztény királyságaival szemben ott állt a mohamedán Almohádok országa Cordobával és Sevillával. E városok eleste (1236--1248) után pedig létrejött a Granadai királyság.

Rajmund nemesi család sarjaként Aragóniában, egy Barcelona közelében álló várban született. Korán a barcelonai székesegyházi iskolába került. Ott azokat a tárgyakat tanulta, amelyeket a középkor a ,,szabad mesterségek'' névvel fogott egybe, de megismerkedett az egyházi tantárgyakkal is, s végül pappá szentelték. Kezdetben maga Rajmund is a székesegyházi iskolában tanított. 1210-ben azonban lemondott erről a hivataláról, hogy alaposabban képzettséget szerezhessen egyházjogból. E célból Itáliába ment, Bolognába. A híres bolognai jogtudományi iskolát a 11. században alapította a római jog egyik tudósa, Orvietói Graciánusz. A bolognai kamalduli kolostorban dialektikus módszerrel földolgozta az egyházi jogot, és ezzel az ,,egyházi jogtudomány atyja'' lett.

Rajmund Bolognában a római és az egyházi jog jelentős tudósait hallgathatta. Hat évet töltött jogi tanulmányokkal. Részt vett az egyetemi vitákban, megszerezte a ,,dekrétumok doktora'' címet, s ott maradt tanárnak Bolognában. Akkoriban minden doktornak megvolt a joga, hogy előadásokat tartson, ha megfelelő termet és tanítványokat tudott szerezni. A tanár és a tanulók egymás között egyeztek meg a tandíj összegében. Sok tanár csak azért tanított, hogy minél több pénzt keressen, Rajmundnak viszont az volt a véleménye, hogy a tudományt nem szabad pénzért árulni, és tanítványaitól nem kért tandíjat. Ennek következtében sok diák vette körül, Bologna városi vezetősége pedig gondoskodott a megélhetéséről.

Bolognai működésének gyümölcseként tartják számon az 1218-ban írott Summa iuris (A jog Summája) című művét. Az egyetemi város nagy eseménye volt 1218-ban egy dominikánus prédikátor, Orléans-i Reginald szereplése. Reginald eredetileg jogtudós volt Franciaországban, és maga Szent Domonkos küldte Bolognába. Úgy prédikált, hogy ,,tűzbe jött egész Bologna'' és számos ismert tudóst megnyert a domonkos rend számára. Kollégái rendbe lépése bizonyára mélyen érintette Rajmundot is.

Barcelona püspöke Rómában járt akkoriban. Útját Bolognában megszakította, és rávette a fiatal tudóst, hogy térjen vissza spanyol hazájába. Otthon Rajmund egy ideig székesegyházi kanonokként szolgált, és bizonyos egyházkormányzati feladatokat látott el. 1222-ben azonban, miután lemondott minden káptalani méltóságáról és javadalmáról, fölvette a domonkosok rendi ruháját.

Nolaszkói Péter abban az időben alapította a Fogolykiváltó rendet a keresztes hadjáratok folyamán rabul esett keresztények kiváltására. Kérésére Rajmund írta meg a rendi szabályzatot. Akkoriban egy kolostori iskolában tanított. 1227--29-ben tanácsadói minőségben János bíboros kíséretébe tartozott aragóniai vizitációs útján. A legátus szerette volna magával vinni Rómába, de Rajmund sehogyan sem akart kötélnek állni. Végül akkor ment Rómába, amikor IX. Gergely pápa berendelte a kúriába.

A 12. század óta a pápai hivatalok sorába tartozik az apostoli penitenciária. Ez a hivatal dönt azokban a nehéz lelkiismereti ügyekben, amelyekkel a pápához fordulnak mindenfelől. Hivatalnokai a pápai tanácsadók szűk köréhez tartoznak. Rajmundot pápai káplánná és penitenciáriussá nevezték ki, ezenkívül IX. Gergely pápa személyi gyóntatója lett. Valahányszor a pápa elhagyta Rómát, vele kellett tartania. Így például Rietibe, ahol IX. Gergely 1234. július 3-án szentté avatta Caleruegai Domonkost, a rendalapítót.

Az egyházi jog történetében IX. Gergely és Rajmund neve elválaszthatatlan egymástól. Gergely megbízásából Rajmund egybegyűjtötte a12. és 13. század pápáinak dekretálisait (rendelettárait). Ez a mű Liber extra vagy Decretales Gregorii IX. néven ismeretes, öt kötetből áll, s magában foglalja az akkor újabbnak számító jogi forrásokat. A pápa e gyűjteményt megküldte a bolognai és a párizsi egyetemnek. Ilyen módon Rajmund főműve közvetlenül is szolgálta mind az akadémiai egyházi tudományosságot, mind a gyakorlati életet.

Rajmund gondolt a gyóntatókra is. Jogi és gyóntatói esetekből készített egy gyűjteményt. Ez később a Summa Raymundi (Rajmund Summája) címet kapta. Három könyvben az Isten és a felebarát ellen elkövetett bűnöket valamint a papság jogi helyzetét taglalta, egy később hozzáfűzött negyedik könyvben pedig különféle házassági problémákat. 1480-ban Lyonban nyomtatták ki. Freiburgi János dominikánus (aki 1314-ben halt meg) kibővítette Rajmund gyűjteményét Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás műveiből vett teológiai és antropológiai fejtegetésekkel. Így alakult ki a nagy elterjedtségnek örvendő Gyóntatók Summája. Sok ügyben még világi tudósok is szívesen bízták magukat Rajmund gyűjteményének vezetésére.

1236-ban egészségi állapotára hivatkozva kérte, hogy visszatérhessen hazájába. Ismét a barcelonai rendház tagja lett; fölajánlották neki a tarragonai érsekséget, de elhárította magától.

1238. május 24-én Bolognában egybegyűlt a domonkos rend nagykáptalanja. Egyes rendi ügyek szabályozásán kívül az volt a feladata, hogy megválassza az 1237-ben elhunyt általános rendfőnök, Szász János utódját. A választás Rajmundra esett, s ő engedelmességből kénytelen volt elfogadni a hivatalt.

Jogász volt, azért pontosabb fogalmazást adott a rendi szabályzatnak, s azt a rend el is fogadta, de nemsokára fölmentését kérte rendfőnöki tisztsége alól. Végül is engedtek sürgető kérésének.

Rajmund ekkor minden erejével bekapcsolódott abba a keresztény munkába, amely Spanyolország és Észak-Afrika mohamedán uralom alatt álló területein folyt. Egy emlékiratban jobb lelki gondozást követelt a mohamedán szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák számára. A spanyol tartományi káptalanokon 1250-ben és 1257-ben külön iskolák létesítését határozták el arab tanulmányok céljaira, 1259-ben pedig az egész spanyol rendet kötelezték egy Studium Arabicum (Arab Intézet) fölállítására. Állítólag éppen a mohamedánok között végzett misszió ügyével kapcsolatban vette rá Aquinói Szent Tamást, hogy megírja Summa contra gentiles (Summa a pogányok ellen) című munkáját. Ezt mostanában kétségbe vonják, az viszont tény, hogy Tamás e műve jó szolgálatot tett Spanyolországban a mohamedánokkal való viszony kialakításában. A keresztény hit hirdetése és védelme ezen a mohamedánok és zsidók által lakott területen éppen szentünk papi éleslátása nyomán alakult olyan irányba, amelyet a későbbi évtizedekben, sőt évszázadokban is követni lehetett.

Életének maradandó emléke a kánonjogi tudomány fejlődésére gyakorolt hatása. De talán még vonzóbb a példaadása, ahogyan ismételten elhárított magától ragyogó ajánlatokat, csak hogy béklyó nélkül élhessen az apostolkodásnak és annak a keresztény hivatásnak, amelynek leghőbb vágya az egyszerűség és a szeretet.

Amikor Rajmund közel száz éves korában meghalt, a hívek nagy serege rótta le előtte a végső tiszteletet. Köztük volt a király és számos püspök. 1601-ben avatta szentté VIII. Kelemen pápa, de már 1553-ban volt ünnepe. 1647 óta Barcelona városának védőszentje.

A római naptárba 1671-ben vették föl ünnepét, január 23-ra. 1969-ben áthelyezték halálának másnapjára, január 7-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte őt. Az uralkodó híve volt ugyan a vallásnak, de ez nem nagyon látszott meg életén. A szent hiába intette, hogy küzdjön ártalmas szenvedélyei ellen. Szemtől-szembe javulást ígért a király, de egyáltalán nem törte magát érte. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Mint gyóntató sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött hogy otthagyja a királyi udvart, amely akkor éppen Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen Rajmundnak bármiben is segítségére lenni.

Amikor szentünk nehéz helyzetében tengerre akart szállni -- így beszéli a legenda --, éppen útra készen állt egy hajó a kikötőben. A hajós azonban vonakodott őt magával vinni, és fölmutatta a király írásos parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: ,,Egy földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk. Majd az égi Király fog javunkra beavatkozni''. Ezekkel a szavakkal a tengerre terítette köpenyegét, fogta botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre, és hat óra leforgása alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába -- s annak kapuja magától kitárult előtte.

* Irgalmas Istenünk, ki Szent Rajmundot arra választottad, hogy irgalmas szeretettel lehajoljon a bűnösökhöz és a foglyokhoz, kérünk add meg közbenjárására, hogy mi is kiszabaduljunk a bűn szolgaságából, és szabad szívvel megtegyünk mindent, ami előtted kedves!

Szent Tivadar     szerzetes † ~340   

Úrjelenés napja

Amikor Jézus 30 esztendős lett, elhagyta názáreti lakóhelyét. A Jordán folyóhoz ment rokonához, Jánoshoz, aki ott a bűnbánatot és az eljövendő megváltót hirdette, és a folyóban megkeresztelte a bűnüket megbánó embereket. Jézus is beállt a bűnbánók sorába. János előbb ellenszegült, de Jézus szavára mégis megmerítette őt is a Jordán folyóban. Az eseményt a szent Evangéliumok így írják le. A mai ünnepet Úrjelenés, vagy Istenjelenés ünnepének, görögül Theofániánek nevezzük. Szintén az evangéliumokból tudjuk, hogy ekkor meghasadt az ég, a Szentlélek galamb képében rászállt Jézus fejére, a mennyből pedig az Atyaisten hangja tett tanúságot Fia mellett. A teljes Szentháromság megnyilatkozott a Jordán folyónál.

Jézus megkeresztelésének hatását szent énekeink válogatott szavakkal fejezik ki. A. vízszentelési imából ezeket halljuk 5.: Ma az emberi nem vétkeit a Jordán folyó habjai lemossák. 6.: Ma az emberiség számára megnyílik a Paradicsom, s az igazság Napja felragyog nekünk 3.: Ma az Úr keresztségre száll alá, hogy emberi nemünket a magasságba emelje. 7.: Ma megszereztük a mennyek országát és az Úr országának soha nem lesz vége. 4.: Ma a Teremtő fölött saját teremtménye terjeszti ki kezeit. 2.: Ma a vizek állománya vállaira fogadja Alkotójának lépteit. 4.: Ma a lelki ünnepet ünneplőknek, az Anyaszentegyháznak szent és Igaz hite nyilvánul ki.”


URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT)

Manapság január 2. és 9. közötti vasárnapon üljük meg, de a liturgikus reformig január 6-án ünnepeltük. Az ünnep keleti eredetű, valószínüleg Alexandriából terjedt el. A Húsvét utáni második legrégibb ünnepünk, már a 4. században Rómában is ünnepelték. Ekkor az Úr születését nyugaton már december 25-én ünnepelték.

Az ünnep neve (Epiphania) két gondolatot egyesít: - keleten egy király, vagy nagy úr érkezését, nagy ünneplését, vagy kitüntetés osztogatását Theophániának, vagy Epiphániának (Isten megjelenésének) nevezték; - a keleti menyegzőhöz hasonlóan a "mennyek országát" is csak nagy ünnepléshez tudták hasonlítani.

A két gondolat egyesítésével az Epiphánia ünnepén Krisztus, a király, az Isten bevonul városába, megünnepli mennyegzőjét jegyesével és naponta meghív és lakomán lát vendégül az Eucharisztiában. Az ünnep eredetileg háromnapos volt, közben a napkeleti bölcsek látogatásáról, Jézusnak a Jordánban történt megkeresztelkedéséről és a kánai menyegzőről emlékeztek meg, mert ezek a keresztségről, és az Oltáriszentségről szólnak.

Három előkelő és bölcs ember talán Bálám próféta jövendölése nyomán, de isteni sugallatra elindult megkeresni a zsidók megváltóját. A bölcsek számáról és nevükről a szentírás semmit sem mond. Az ajándékok száma alapján következtetik, hogy hárman voltak. Ezt már Szent Leó pápa feltételezte. A 9. században adták nekik a Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevet. Vannak olyan koraközépkori ábrázolások, ahol négyen szerepelnek. 1164-ben Kölnbe kerültek az ereklyéik, a kölni dómban ma is látható művészi, középkori ereklyeszekrényük. A Szentírás bölcseknek nevezi őket, és csak a középkorban feltételezték róluk, hogy királyok, az adományok gazdagsága alapján, valamint a 71. zsoltár jövendölése alapján.

Az ajándékok jelentését különbözőképen értelmezték. Az arany a királyi hatalmat jelképezi. A tömjén a főpapot jelképezte  nyugaton, keleten az anyának és gyermeknek szóló kellemes illatot jelentette. A mirha nyugaton Krisztus szenvedését és eltemetését jelezte, keleten a tejképzést segítő gyógyszernek értelmezték.

Ezen az ünnepen több szentelménnyel is találkozunk:
    A vízszentelés az ősi keresztelési szokásra emlékeztet.
        Ma is megmaradt a szokás, hogy a szentelt vízből hazavisznek a hívek.
    Lakásszentelés szokásos ezekben a napokban.

Ekkor írják fel az ajtó fölé a királyok nevének kezdőbetüit és az évszámot:
        19  G.  M.  B.  98

        Eredetileg a három betü jelentése

Gondolat:
    Jézus, királyunk és testvérünk jelenvaló és vendégségére hív!


Szent Makra     szűz, vértanú, † 304       


Szent Melániusz     püspök, † ~550       


Szent Nilammon     remete, † ~404       

Szent Amáta


Szent Apollinária anya

Arkádiusz görög Császár halála után Antemiosz prokonzul irányította az országot a kiskorú Teodóz Császár helyett. A prokonzul leánya volt Apollinária. Amikor felnőtté vált, szülei férjhez akarták adni, de ő szerzetesnő akart lenni. Szülei találtak egy tapasztalt szerzetesnőt, aki megtanította Apollináriát olvasni a szent könyveket. Ezután azt kérte szüleitől, engedjék el a szent helyekre Jeruzsálembe. Többszörös kérésre szolgákkal együtt elengedték őt erre az utazásra. Visszatérőben, Alexandriában, titkon férfiruhába öltözött és elrejtőzködött egy mocsaras helyen. Ott néhány évig szigorú életet élt. Itt találta meg őt szent Makariosz. Apollinária kérésére befogadta kolostorába Dorotheosz néven. Apollinária szüleinek volt még egy beteg lánya, akit tisztátalan lélek szállt meg. Szülei elküldték Dorotheosz szerzeteshez (azaz saját lányukhoz) aki a gyógyítás ajándékával rendelkezett. A leány meggyógyult, de visszafelé újra beleszállt a gonosz lélek. Megvádolta Dorotheoszt, hogy megrontotta őt. A szülők a szerzetest katonákkal elfogatták, és ítélőszék elé akarták állítani. A szerzetes egy szobában feltárta előttük, hogy ő a saját leányuk Apollinária. Újra meggyógyította leánytestvérét és visszament a remeteségbe. Békében halt meg 470 körül. Társai csak halála után tudták meg Dorotheosz/Apollinária kilétét. Testét szent Makariosz kolostorának templomában temették el.


Szent Emília (Emiliána)     szűz, † ~560       


Szent Fosztériosz remete

Egy magas kopár hegyen élt remete életet. Mint Illés próféta ő is a mennyekből kapott kenyeret étkezésre. Ez éveken keresztül így történt, amíg egyedül élt. Amikor az emberek meghallották hírét, és köréje gyülekeztek, hogy ők is így éljenek, szentünk kolostort alapított számukra. Ettől kezdve már nem kapott az égből kenyeret. Mindenki maga dolgozott meg érte. Abban az időben az Egyházat tévtanítások zavarták. Zsinatot hívtak össze ellenük, Fosztériosz is hivatalos volt rá. A szent ügy érdekében otthagyta a kolostort, és a zsinaton bátran és meggyőzően hirdette az igaz hitet. Sokukat visszavezetett tévelygésükből az igaz hitre Békében halt meg a IX. században.


Szent György atya

Szentünk Kréta szigetén született 760-ban. Szüleitől jó nevelést kapott, a könyvek olvasásában is jártas lett. 12 éves korában elutazott Jeruzsálembe, hogy meglátogassa a szent helyeket. Tizenkét évet élt ott és sokat szenvedett a zsidóktól és araboktól. Innen Rómába távozott és felvette a szerzetességben az angyali öltözetet. Azután Konstaintinápolyba került és a Márvány tenger partján levő Akrita kolostorban élt. Békében halt mg 820 körül.


Szent Ménász atya

Ménász az egyik Sínai hegyi kolostorban élt a VI. században. 50 évi szerzetesi élet után hunyt el. Temetésénél jó illat töltötte be az egész templomot. Feltárva koporsóját, látták, hogy mindkét lábánál jó illatot árasztó myró fakadt.


Mikeás próféta

Nem tartozott a 12 kis próféta közé. Ő Jimla fia, és Illés próféta kortársa volt. Ácháb király uralkodása alatt jövendölt Szamaria pusztulásáról és a király haláláról. Ezért börtönbe vetették, és szegényesen táplálták, amíg Akáb király meg nem halt. Vértanúként halt meg a IX. században Krisztus előtt. A Királyok és Krónikák könyvében olvashatunk történetéről (I. 22, 8-; II. 18, 7-)


BOLDOG ROGÉRIUSZ (kb. 1196-1237)
Az umbriai Todiban született. Az a szerencse érte, hogy maga Szent Ferenc vette fel a rendbe 1216-ban. Nem csoda tehát, hogy igyekezett követni szeráfi atyjának nyomdokait. De eloszeretettel nézett fel azokra a szentéletu testvéreire is, akikben szüloföldje oly gazdag, és szerintük iparkodott élni. Így jutott nemsokára nagy tökéletességre. Szent Ferenc az igehirdetésben kifejtett buzgósága miatt nagyra becsülte. Gyakran magával vitte prédikálni s rábízta a Todi klarisszák lelki vezetését. De külön rábízta a szentéletu Filippa Mareri klarissza novér lelki vezetését is, aki a Rieti völgyben élt novértársaival. Ennek a megbízásnak Rogeriusz híven megfelelt s a rábízott novért a tökéletesség magas fokára vezette. Halálos ágyánál mellette volt, szentáldozásban részesítette és a szent olajjal megkente. O mondta felette a temetési beszédet, majd visszatért szülovárosába, Todiba, ahol a következo évben, 1237. jan. 5-én az igazak halálával halt meg. Halála után sírját sokan keresték fel s tapasztalták csodás segítését. IX. Gergely pápa, aki személyesen ismerte, szentnek nevezte s megengedte, hogy Todiban nyilvánosan tiszteljék. Tiszteletét XIV. Benedek terjesztette ki az egész Ferenc-rendre.
„Virrasszatok kitartással, buzgón fenntartva magatokban az áhítat szellemét, hogy midon a kiáltás hallatszik: „Jön a Volegény!”, huségesen elébe mehessetek lelketeknek a szeretet és öröm olajával teli lámpásaival, miközben a balga szüzek kizáratnak, ti pedig bevonultok az örök örvendezés lakodalmas asztalához, ahol Krisztus az o jegyeseit az angyalok és választottak közé ülteti és körüljárva felszolgál nekik.”
Szent Bonaventúrának az assisi klarisszákhoz írt levelébol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Rogériuszt, Szent Ferenc társát és követojét a szentek példája követése által a tökéletességre vezetted, add, hogy mi is szentjeink nyomdokain haladva, részesei legyünk dicsoségüknek is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

OSZLOPOS SZENT SIMEON szerzetes
*Szisz, Nikopolisz mellett, 390 körül. +Antióchia mellett, 459.

A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal és aszketikus gyakorlataikkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódott vissza, hanem oszlop tetejére költözött. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy 3--5--10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, ezt korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak. A kortársak között is sokan idegenkedtek ettől az életformától, ezért mondta Szent Simeon kortársa, Theodorétosz ciruszi püspök: ,,Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lomhábbakon segítsen.''

A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot.

Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon.

A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét.

A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban -- mindenekelőtt Szíriában -- értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket.

Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták -- de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.

Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.

Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.

Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.

Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben -- még félig gyermekként -- a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt.

Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.

Szent Szinklétika anya

Szinklétika Alexandriából származott gazdag szülőktől, Amikor elérte azt a kort, számtalan fiú szerette volna feleségül elnyerni a szép, erényes és gazdag leányt. Ő azonban tisztán akarta magát megőrizni és mennyei Vőlegényéhez ragaszkodott. Istenhez emelve értelmét, igyekezett győzelmet aratni látható és láthatatlan ellenségei fölött, amelyek bűnre akarták vinni. Szülei halála után minden vagyonát elosztotta a szegények és rászorulók között. Magával víve vak testvérét, elrejteztek egy síremlékben, amely szüleihez tartozott, és ott szerzetesi életet éltek. Szent életüknek híre hamar elterjedt a környéken. Körülötte egész kis közössége gyűlt össze az istenfélő asszonyoknak és lányoknak, akik oktatását várták. Egész további életében szóval és tettel, nagy buzgósággal tanította a körülötte élő nőket. 80 éves korában olyan fájdalmas betegség támadt rá, amelyet az istenfélő Jób is megtapasztalt. Teste szétoszlott és a férgek rágták. Három és fél évig szenvedett ebben, keresztény türelemmel tűrve szenvedéseit. Három nappal előre megmondta halálának idejét, ami valóban úgy következett be 350 körül.

Szent Teopempt és Teona vértanúk

Dioklécián császár, egy utazása alkalmával, Nikomédia városában bálványszobrokat állított fel és imádta azokat. Néhány nap múlva elfogták Teopemt nikomédiai püspököt és a császár elé vitték. Mivel nem tudta hittagadásra bírni, tüzes kemencébe vetette. A vértanú leült a kemencében, majd éjfélkor a kemencéből kijőve, a császár hálószobájába ment, szólt hozzá és újra visszament a kemencébe. Ezután börtönbe került, ahol éheztették.

Teona varázsló volt. Dioklécián azt a megbízatást adta neki, hogy leplezze le Teopempt varázslásait. Teona mérget készített a püspöknek. Látva, hogy semmi kárt nem tesz benne a méregpohár, ő is hitt Krisztusban. A császár őt is börtönbe vetette. Ott Teopempt kioktatta őt a keresztény hitről és megkeresztelte. Dioklécián új kínzásokat talált ki Teopempt püspök számára, de sikertelen maradt ebben is, és nem bírta hittagadásra venni. Kínzások után fejvesztésre ítélte, amit a szent püspök örömmel fogadott. Ezután a császár előhivatta Teonát, de ő sem akart hittagadó lenni. Büntetésül a császár elevenen eltemetésre ítélte. A keresztségben a Szinéziosz nevet kapva a vértanúságot is elszenvedte Krisztusért. Mindezek a 303. évben történtek.