Egy iraki fiatal pap mártírhalála és égi segítsége

Ed West, a Catholic Herald újságírója, a második gyermeke születése utáni nehéz pillanatokban egy mártírhalált halt iraki paphoz imádkozott segítségért. Mivel a kisfiú nem lélegzett és semmire nem reagált, riasztották a többi orvost is, és a szülőszobán már mindenki a legrosszabbtól tartott. A tragikus pillanatban az apa letérdelt és Ragheed Ganni közbenjárását kérte: az iraki papét, akit 2007 júniusában gyilkoltak meg Moszulban.

Mint később az orvosok közölték velük, teljes két percig kellett várniuk rá, míg a baba végre felsírt. A gyermek sírásának hallatán túláradó boldogság árasztotta el a szülőket. Az apa köszönetet mond Ragheed Ganninak, és az ő áldozatkész életét állítja példaként elénk. Az alábbiakban részleteket közlünk Ed West írásából.

Ragheed Ganni, a káld szertartású katolikus pap egyike volt azoknak az iraki keresztényeknek, akiket meggyilkoltak a 2003-as koalíciós inváziót követő pogrom során. A keresztényüldözés 2010. október 31-én érte el tetőpontját, amikor 52 hívőt öltek meg egy bagdadi katolikus templomban. Ez az üldöztetés és vérfürdő meglehetősen kevés publicitást kapott a nyugati sajtóban, – leszámítva a keresztény médiát –, és csak a közelmúltban, az Egyiptomban egyre gyakoribb keresztények elleni erőszak és a szíriai polgárháború hatására kezdtek többet foglalkozni a kérdéssel.

A világ egyik legrégebbi keresztény közösségét ért rettenetes megpróbáltatások eredménye, hogy a háború előtti egymilliós lélekszám ma 150 000 körül jár, ennek is jelentős hányada idős ember, és több mint 60 templomot bombáztak le.

Mindezek ellenére, Ragheed atya története inspiráló, lélekemelő: a tökéletes önfeláldozásról, hitről, megbocsátásról és barátságról szól. Ragheed az észak-iraki Moszulból származott, mely évszázadokig a szír kereszténység központjának számított; világvárosnak, ahol asszírok, arabok, kurdok, törökök, zsidók, perzsák, valamint kisebb népcsoportok éltek egymás mellett. Jelentős káld szertartású katolikus közösség élt Moszulban, bár a lélekszámuk egyre apadt a 20. század folyamán az üldöztetés, a diszkrimináció és a kivándorlás következtében.

Ragheed 1972-ben született Moszulban, 1993-ban szerzett mérnöki végzettséget. Három évvel később Rómába ment teológiát tanulni az Angelicumban, ahol végül ökumenikus teológiára specializálódott. 2001 októberében szentelték pappá Rómában. Folyékonyan beszélt arabul, olaszul, franciául és angolul.

Még szeminarista volt a szeptember 11-i terrortámadások idején, melynek következményeként háborút indítottak szülőhazája ellen. A Pápai Ír Kollégiumban lakott Rómában, a nyarakat pedig a Donegal megyei Loch Derg mellett töltötte Írországban.

Nagyon megrázta, amikor kitört a háború, és rendkívül aggódott családjáért, akiket akkor már hét éve nem látott. Úgy érezte, vissza kell térnie Irakba, és ott kell végeznie papi szolgálatát, bármennyire veszélyes is, mert oda tartozik, az az otthona. Akkor még optimistán írt egy szabad társadalom újjáépítéséről: „Szaddam megbukott, új kormányt választottunk, megszavaztuk az alkotmányt!” Teológiakurzusokat szervezett Moszulban, fiatalokat, szegényeket és betegeket gondozott, többek között egy gyermeknek segített, akinek szemműtétre kellett Rómába utaznia.

Az iraki keresztények elleni erőszak 2006 januárjában felerősödött: több templomot ért bombatámadás Moszulban és Bagdadban egyaránt. A szunnita és a síita milícia is támadni kezdte a keresztényeket az amerikai invázió miatti megtorlásként; sőt, néhányan közülük egyenesen a pápát hibáztatták a háborúért, holott II. János Pál mindent megtett, hogy megakadályozza annak kitörését.

Ragheed szülővárosában a helyzet kritikussá vált. 2006. augusztus 4-én, amikor Ragheed plébániájából 80 gyermek lett elsőáldozó, utcai harcok törtek ki a templom előtt, s a gyerekek rettegve hallgatták a gépfegyverek és rakéták hangját. A jó pásztor bátorította őket. Mint Ragheed az Asia News hírügynökségnek elmondta, „bár itt hozzá vannak szokva ehhez az emberek, és viszonylag nyugodtak maradtak, nem voltak biztosak abban, hogy hazajutnak-e az otthonaikba. Tisztában voltam vele, mekkora öröm a 80 gyermeknek, hogy elsőáldozók lehettek, ezért igyekeztem viccesen kezelni a helyzetet, és azt mondtam nekik: 'Ne féljetek, ez csak tűzijáték. A város is velünk ünnepel.' Aztán mondtam nekik, hogy gyorsan és csendben hagyják el a templomot.”

Az azt követő hónapban XVI. Benedek regensburgi beszéde ürügyén támadtak meg keresztényeket, egy moszuli papot lefejeztek. Októberben Ragheed azt írta egy barátjának: „A Ramadán rettenetes volt itt Moszulban. Keresztény családok százai menekültek el a városból, az én családom és a nagybátyáim is. Körülbelül harminc embert megfenyegettek, ők mindent hátrahagyva elmenekültek. Nem könnyű a helyzet, de az Úr kegyelme erőt ad nekünk. Itt minden nap szembe kell néznünk a halállal.”

A barátai később, visszaemlékezve erre az időszakra, megemlítették, hogy egyre fáradtabb és elgyötörtebb lett. Amikor a plébániáját érte támadás 2007 virágvasárnapján, azt írta: „Együttérzünk Krisztussal, aki úgy vonult be Jeruzsálembe, hogy tudta: az emberek iránti szeretetének a következménye a kereszt lesz. Így aztán, miközben golyók csapódtak folyamatosan a templom ablakainak, fölajánlottuk szenvedéseinket Krisztus iránti szeretetünk jeleként.”

2007-ben a bombázások és a túszejtések sűrűsödtek, a víz- és áramellátás egyre gyérebbé vált.

Egyik utolsó emailjében Ragheed atya azt írta: „Minden nap várjuk a végső csapást, de nem hagyjuk abba a misézést, a föld alatt fogjuk folytatni, ott biztonságosabb. Megerősít ebben az elhatározásomban a hívek ereje is. Ez háború, valódi háború, de bízunk benne, hogy a végsőkig tudjuk hordozni a keresztet az isteni kegyelem segítségével.”

Húsvétkor, május 27-én bomba robbant a templomban, két biztonsági őr sebesült meg. Másnapi utolsó, az Asia Newsnak szóló tudósításában azt írta: „Az összeomlás határán állunk... Irakban lesz-e egyáltalán hely a keresztényeknek? Senki sem támogat minket, semmilyen csoport nem harcol az ügyünkért; elhagyatottak vagyunk. Irak megosztott, soha nem lesz már olyan, mint volt. Milyen jövő vár a mi egyházunkra?”

Egy héttel később, 2007. június 3-án, mise után, Ragheed atya épp a templomtól indult el három diakónussal, amikor fegyveresek közeledtek. Az egyik diakónus felesége szintén velük volt az autóban, őt külön állították a férfiaktól. Az asszony később így emlékezett vissza arra a napra: „Az egyik gyilkos rákiáltott Ragheedre: 'Mondtam, hogy zárd be a templomot, miért nem tetted meg? Miért vagy itt még mindig?' Ragheed csak annyit válaszolt: 'Hogy zárhatnám be Isten házát?' Rögtön a földre lökték, csak annyi ideje volt még, hogy intsen nekem a fejével, hogy meneküljek el. Aztán tüzet nyitottak rájuk és mind a négyüket megölték.”

Ragheed Ganni élete a kiengesztelődés és megbocsájtás csodálatos üzenetét hordozza. Muzulmán barátainak egyike, Adnam Mokrani professzor így írt róla a halálát követő napon: „A halál mely istenének nevében gyilkoltak meg téged?  Milyen pogány elképzelés nevében feszítettek keresztre? Tudták egyáltalán, mit tesznek? Testvérem, nem hiába ontották véredet...”

2005-ben, az eukarisztikus kongresszuson Ragheed azt mondta: „Vannak napok, amikor gyengének érzem magam, és tele vagyok félelemmel. De amikor a kezemben tartom az Oltáriszentséget, és azt mondom: Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit – akkor érzem az Ő erejét bennem. Amikor a kezemben tartom Jézust, akkor valójában Ő tart a tenyerén engem és mindnyájunkat, dacolva a terroristákkal, és egységben tart minket az Ő határtalan szeretetében.”

„Az Ő határtalan szeretete” – Ragheed Ganni beszédének ezek a szavai maradtak meg az újszülött gyermek édesapjában, ezeknek a szavaknak tulajdonítja, hogy azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb félelmet élte át, Ragheed Ganni jutott eszébe és hozzá könyörgött. így a kisfiú kapott a James mellé még egy szokatlan keresztnevet is.

Catholic Herald/Magyar Kurír

Játékfilm Márton Áronról közösségi összefogásban

Játékfilm készül Márton Áronról a Mustármag megújulás-szolgálat terve szerint. A 2012 őszén megalkotott, és azóta Erdély különböző településein már tizenkilenc alkalommal bemutatott, Népemért vállalom zenemű nagy sikere ébresztette rá Papp László lelkipásztort és a közösséget arra, hogy Isten szolgájának életpéldája, egyénisége ma is vonzó. Ez a felismerés indította őket arra, hogy egy játékfilmet valósítsanak meg. A Vasárnap című lapt szerkesztőja, Bereczki Silvia beszélgetett a tervről Papp Lászlóval, a marosvásárhelyi Szent Imre Kollégium lelki vezetőjével.

Hogyan született meg a filmforgatás ötlete?
Amikor a zeneművön át tapasztaltuk, hogy Márton Áron alakja ma is megszólítja az embereket, ezt gondoltuk: lépjünk tovább, próbáljunk egy játékfilmet készíteni.  Persze ez meghaladja a képességeinket, az anyagi lehetőségeinket, a szaktudásunkat, mindent-mindent, de mégis azt éreztük, meg kell próbálnunk. Mindig, amikor döntést hozunk, először imádkozunk. És Isten valamilyen formában választ ad.

Játékfilmet mondtál.
Igen, játékfilm lesz, nem életrajz, nem dokumentumfilm. A dokumentumfilm azokat célozza meg, akiket nagyon érdekel a téma, akiknek van türelmük, odafigyelésük. Ez a film pedig azokat is szem előtt tartja, akik soha nem is hallottak Márton püspökről. Úgy is tervezzük, hogy minden mozzanat és minden szereplő a filmen belül „felépül”. A másik szempont pedig, hogy izgalmas legyen, hogy még a tini is, aki türelmetlenül továbbkattintgat, ő is nézze végig a filmet, függetlenül attól, hogy egy pap a főszereplője.

A filmen végigmegy egy küzdelem. Az eseményeket és a szereplőket is összesűrítjük, nincsen benne például csak egy államtitkár, egy püspöki titkár, hogy könnyen lehessen követni a filmet. Az eseményeket is sűrítjük, ami három-négy helyen történt, azt tömörítjük egy helyre, oda, ahol a legerősebb a történelmi mag. De minden kis jelenet történelmi valóságra épül, vagy valaki visszaemlékezésére, vagy leírt forrásra támaszkodunk. Az első részben felépítjük az embert, s utána a püspököt. Visszamegyünk picit a gyerekkorába, hogy megadjuk a családi hátteret, amiből kiderül, hogy a családban szeretet és odafigyelés, de szigor is volt. Van például egy olyan jelenet, hogy a gimnáziumból megszökött és hazament, de az apja visszaküldte. Utána van harctéri jelenet tiszt korából, majd a kétéves keresési időszak Csíkszentdomokoson, ott  próbáljuk a népet bemutatni, a lelkületet, ízelítőt adni abból, hogy mi táplálta őt, miből élt. Bemutatjuk a falut is.

Sajtóanyagotokban az áll, hogy több mint húsz helyszínen szándékoztak forgatni, és mintegy 140 helység lakóit bevonni.
A cél, hogy bemutassuk Márton Áront, de egyben azt is szeretnénk, hogy  a film az erdélyi nép vallomása is legyen önmagáról. Erdély egyik legkritikusabb, legtragikusabb korszakáról van szó, de akkor voltak talán a legszebb erkölcsi győzelmek is. Törekszünk arra, hogy a képek közé bekerüljenek a természeti szépségek, a helyi kultúra és a lelkiség is. Benne lesz például az Egyeskő, a Pásztorbükk is, népdalokat, gyerekjátékot is beépítünk, megjelenik a népviselet.  Úgy választottuk ki a helyeket, hogy az egész egyházmegye le legyen fedve: Kolozsvár, Csík, Háromszék – még a Zsíl-völgyébe is elmegyünk filmezni. Legalább húsz templomot szeretnénk megmutatni, először is a legnagyobbakat, legértékesebbeket, az építészeti ékszereket: a kolozsvári Szent Mihály-templomot, a gyulafehérvári székesegyházat, az Árpád-kori menaságit is, de a legkisebb pottyondi csengettyű is benne lesz egy bérmálási jelenetben. Amikor Márton Áron halálát mutatjuk be, ezek a harangok mind megszólalnak: kezdi a székesegyház nagyharangja, következnek sorrendben a többiek: a kolozsvári, a domokosi, majd legvégül a pottyondi kicsi csengettyű, aminek szintén szerepe van a népi kultúrában. Minden képet pontosan megalkotunk.

Hogyan láttatok hozzá a munkához?
Összeszedtük az irodalmat, majd megírtuk a forrásanyagot, mikor, hol, mit tett Márton püspök, egyfajta biográfiát készítettünk. Megpróbáltuk összegyűjteni a nagyon jellegzetes mozzanatokat. (Miközben ezeket meséli, kézírással betöltött füzeteket lapozgat Papp László.)

Ti írjátok a forgatókönyvet is?
Igen, ez már el is készült. A filmforgató nagy programba most visszük át, 90 oldal már megvan. Az egész munkát a közösségben beszéljük meg, együtt  dolgozunk rajta, együtt írjuk, rendezzük, imádkozunk  – adja magát.

Ki lesz a rendező?
Még nem kötöttük meg a szerződést, de Dér András lesz Magyarországról. Itthon, erdélyi magyar rendező még nem forgatott nagyjátékfilmet, így Magyarországon kerestünk. Az elvünk az, hogy mindent, amit lehet, helyi erőből oldjunk meg, és csak amikor itthon kimerítettük a forrásokat, akkor folyamodunk Magyarországhoz. A rendező közvetlen munkatársait maga hozza, azokra a területekre, amelyekért neki kell vállalnia a felelősséget.

Hogyan választjátok ki a színészeket?
Ők kizárólag erdélyiek lesznek, hivatásos színészek, és meghívásos pályázat alapján választjuk ki őket. A színészeknél a szakmaiság számít: van egy feladat, és aki azt legjobban elvégzi, azt választjuk. Ez még nagy munka.

Ha jól értettem, a tömegjelentekhez a helyszíneken élőket szólítjátok meg. Hogyan teszitek ezt?
Igen, minél több embert akarunk mozgósítani, hogy erdélyi tanúságtétel legyen a film. Semmit sem akarunk digitális trükkel megoldani, ha a filmen 300 személy látszik, akkor azt akarjuk, hogy valóban legyen ott annyi. Most azon dolgozunk, hogy közhírré tegyük, aztán felépítjük az imaszolgálatot, kérjük, hogy minden fajta imacsoport, kezdve a karizmatikus mozgalomtól a klasszikus rózsafüzércsoportokig, vállaljon imát. Állandó, szervezett imaszolgálat lesz, amely védelmet is biztosít a gonosz ellen.

Márton Áron misszió akar ez lenni, aminek a film a segédeszköze. A zeneműnél is így volt: mielőtt kivittük volna a közönség elé, a szereplők magukévá tették az üzenetet, és amíg valaki elől szólót énekelt vagy beszélt, addig a többi a háttérben imádkozott.  A népet tehát először az imán keresztül vonjuk be, utána pedig felépítjük a tömeg alapsejtjét, a keresztaljakat. Egy keresztalj három csoportból, három szakaszból áll, egy szakasz pedig három tízesből, és minden tízesnek lesz egy vezetője. Így könnyebb mozgatni a tömeget, nagy fegyelem és türelem kell hozzá. Minden egyes személlyel szerződést kötünk, amelyben benne lesz az is, hogy részt vesz az előkészületekben. Dolgozunk egy kiadványon is, amelyben benne lesznek a tudnivalók: Márton Áron élete, tanítása, az információk a filmről. Ezt minden szereplő megkapja egy CD-vel együtt, ami segít ráhangolódni érzelmileg, mert így tudja, mibe áll bele. Amikor felkészült ilyen szinten a tömeg, akkor jön a szakember, aki elmondja a gyakorlati tudnivalókat. Ha megvan az előkészület, akkor ez már egy gyümölcs. Amikor majd elkészül a film, akkor mindenütt, ahol részt vettek az emberek, lesz nagyvásznas vetítés, amire meghívjuk a szereplőket. Ők aztán mozgósítanak másokat, és tovább beszélnek róla. Csak akkor tesszük be tévébe a filmet, amikor az már él. Az emberek szívéhez akarunk szólni. Nem kereskedelmi film, és nem is úgy készül. Ott van a szakma benne, de a szolgálatunkban sokszor áttörjük a sablonokat, a műfajokat. Nem engedjük, hogy korlátozzanak a módszerek, szakmai zsákutcák. Azt választjuk, amit az üzenetnek a természete kér, és ami a közösségbe bele tud épülni. Sokan mondták, hogy nem kellene annyit fáradni. De a mi célunk pontosan az, hogy fáradozzunk, hogy minél több embert megmozgassunk. Ez már önmagában gyümölcs.

Mikorra tervezitek, hogy elkészül a film?
Ha a jó Isten megsegít, ez körülbelül két év alatt meglesz. A terv szerint a télen megszervezzük a keresztaljakat, lezajlik a lelki-szellemi előkészület, a próbák, és a nyáron lehetne kezdeni filmezni. De ez pénz függvénye is, hiszen sok százezer euróba kerül.

Miből fedezitek a költségeket?
Itt is arra törekszünk, hogy a nép magából kihozza, amit képes. Ha jelent neki valamit ez az üzenet és annak továbbadása,  akkor áldozatot is hoz. Amikor minden helyi forrás kimerült, akkor megyünk kifelé. 

Nagyszabású terv ez, és rengeteg kihívást tartogat.
Igen, helyenként kétkedéssel találkozunk, amikor hallják, hogy egy katolikus püspökről készül a film. De nem kell félnünk, és  mindent vállalunk,  azt is, ha szégyen ér, mert tudjuk, hogy minden a javunkra válik. Márton Áron is vállalta a rengeteg megaláztatást, börtönt. Isten ott használhatta, ahol akarta.

Aki szeretne közreműködni vagy bármilyen segítséget nyújtani, jelentkezhet a mustarmag2000@yahoo.comEzt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. e-mail címen.

romkat.ro/Magyar Kurír

Haldokló rákos beteg gyógyult a betegek kenete és boldog Jerzy Popiełuszko közbenjárására

Jövő év márciusában szakértői bizottság vizsgálja majd azt a csodás gyógyulást, mely a franciaországi Créteil egyházmegyében következett be 2012-ben, miután a betegek szentsége feladására érkező pap boldog Jerzy Popiełuszko közbenjárását kérte betegéért. Kedvező eredmény esetén a csoda megnyithatja az utat a 2010-ben boldoggá avatott lengyel pap szentté avatása előtt. A történtekről a La Croix tudósít. 

Jean atyát 2012. szeptember 14-én délután hívták el sürgősséggel a créteil-i Albert Chenevier kórházba, hogy adja fel a betegek kenetét egy haldoklónak. Mire a pap odaért, a beteg már eszméletlen volt. Az atya kiszolgáltatta neki a szentséget, és boldog Jerzy Popiełuszko közbenjárását kérte a haldokló férfiért.

A beteg férfi felesége nem ismerte a lengyel ellenállás nagy alakját, akit a kommunisták meggyilkoltak, és akit 2010-ben boldoggá avattak. Jean atya azonban, aki járt Lengyelországban, és elzarándokolt Jerzy Popiełuszko plébániájára, azóta is minden nap imádkozik hozzá, és egy képet is hord róla a tárcájában, amióta felfedezte, hogy egy napon születtek: 1947. szeptember 14-én.

Mivel épp szeptember 14-e volt aznap is, Jean atya kitett a beteg éjjeli asztalára egy gyertyát, II. János Pál keresztjét és a lengyel mártír fényképét, és arra kérte a feleséget, illetve a kórházi lelkészség apácáját, hogy imádkozzanak vele a betegért és Popiełuszko atya szentté avatásáért. „Figyelj rám, Jerzy, ma van a születésnapod, és az enyém is, úgyhogy ha tudsz tenni valamit, ez a nap jó alkalom” – mondta Jean atya, majd távozott.

A haldokló férfi tizenegy éve szenvedett atipikus akut mielogén leukémiában. Ez egy nagyon ritka betegség, eddig mindössze négy ilyen esetet diagnosztizáltak a világon. Marc állapota egyre romlott, 2011-ben csontvelő átültetést végeztek rajta, de mivel a rákos sejtek az egész szervezetét elborították, 2012 augusztusában az orvosok lemondtak róla. A férfihoz szeptember elejétől pszichológus járt, hogy segítsen neki felkészülni a halálra. Felesége papot hívott, és elkezdte intézni a temetést.
Amint azonban a pap elment, Marc kinyitotta a szemét, és azt kérdezte, mi történt. Az éjjel háromszor is megpróbált felkelni, és néhány nappal később a kórház orvosai döbbenten tapasztalták, hogy meggyógyult: a rák teljesen eltűnt a szervezetéből. „Tökéletesen felgyógyult” – erősítette meg doktor Rabah Redjoul, a kórház hematológusa, bár az orvos a visszaesés lehetőségét nem zárta ki.

„Igazolom, hogy megvizsgáltuk Marcot, és hogy a 2012. szeptember 20-ától bekövetkezett, gyors gyógyulása orvosilag nem magyarázható” – áll a 2013. december 7-én kelt tanúsítványban, melyet Marc kezelőorvosa, doktor Jean-Michel Dormont hitelesített.

Csoda történt-e? A házaspár és a pap, akik az eset kapcsán barátokká váltak, több hónapon keresztül titkolták az esetet. „Várnunk kellett – mondta el Jean atya. – A csodához a gyógyulás azonnali és maradéktalan kell legyen, ami így is volt, de tartósnak is kell lennie, és ezt még ki kellett várnunk.”

De a gyógyulás az idő próbáját is kiállta. „Csak akkor fogtam fel igazán, amikor a vérvizsgálatok is kimutatták a teljes gyógyulást – emlékszik vissza Marc. – Meggyőződésem, hogy az Úr gyógyított meg. És azóta is azon töprengek: miért én?”

Michel Santier, Créteil püspöke, akit értesítettek az esetről, támogatásáról biztosította a házaspárt. Egy évvel korábbi, lengyelországi útja során ő maga is boldog Jerzy Popiełuszko közbenjárását kérte egyházmegyéjére. Popiełuszko atya szentté avatási ügyének posztulátora, Tomasz Kaczmarek, akit nagyon érdekelt a franciaországi eset, november végén találkozott Jean atyával, a tanúkkal és a püspökkel.
Santier püspök bizottságot állított fel, mely két független orvost bízott meg a gyógyulás körülményeinek kivizsgálásával. A bizottság, az eredmények kézhezvétele után, 2014 márciusában ül majd össze. Ha a csoda bizonyságot nyer, a dossziét elküldik a varsói egyházmegyének, amely továbbítani fogja az anyagot Rómába.

Magyar Kurír

Szent Charbel Makhlouf - a romolhatatlan szent

Szent Charbel Makhlouf

   

      Ma van az ünnepe.

      Kelet nagy misztikusa és aszkétája. A 90’-es évek elején hallottam először a nevét: egy Bejrútban dolgozó vendégmunkás csodálatos meggyógyult, miután megkenték „Szent Charbel olajjal”, és kérték a Szent közbenjárását. Úgy hallgattam csodálatos életrajzát, csodatételeit, mint az ezeregyéjszaka meséit. Az Oltáriszentség szentje, akárcsak Szent Paszkál ferences misztikus, és igazi Mária-tisztelő, a barátaim lettek.

      Korunkban egy szerzetesnővér súlyosan megbetegedett, és a Szent segítségét kérte: megjelent neki álmában, és azt mondta neki, hogy aki minden hónap 22-én szentmisére megy és imádkozik, annak minden kérését az Úr elé viszi és közbenjár érte.

      Azóta persze az internet is segített a Szent jobb megismerésében. Meglepétesemre, még Bukarestben is jelen vannak:

      http://www.saintcharbel.ro/en

      Bejrúttól 140 km-re (Észak-Libanon) van egy kis falu, BKAAKAFRA (Biqa-Kafra), 1600 m magasan, cédrus erdőkkel övezve. Itt született 1828 május 8-án Youssef Antoun MAKHLOUF (József Antal) a család ötödik gyermekeként, apja Antoun Zaarour MAKHLOUF és anyja Brigitta CHIDIAC. Két fiútestvére volt: John és Beshara, és két nővére: Kawn és Wardeh. Nyolc napos korában keresztelték meg, találtam egy képet is a kis templom keresztelő kútjáról:

      Édesanyja - mint többi maronita – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban.

      Alig 3 éves, amikor az apja meghal. Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához, és felveszi az ELAHAD nevet. A kis Youssef arab és szír elemi iskolába járt, alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált:

      Gyakran felkeresi Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak. Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozik, amikor egy sürgető hangot hall: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”. Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet. 

      Édesanyja kétségbeesetten keresi és keresteti, míg végül rátalál a legkisebb fiára. Az elöljárók és Tanois nagybátyja jelenlétében kérleli: térjen haza. De a fia határozottan kitart a döntése mellett, hogy erre az útra maga Isten hívta meg. Akkor az édesanyja fájdalommal eltelve így szól: „Ha te nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza! De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged! És az elválás miatti fájdalmamban most arra kérem az Úrat: áldjon meg és tegyen szentté téged!”

      Charbel engedelmes és alázatos szerzetes, sokat dolgozik és tanul, 1853-ban leteszi a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldik a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Vezetője Szent Nimatullah Hardini atya, egy nagytudású pap, ki a sémita nyelv és a keleti egyházatyák műveinek jó ismerője, különösen Szent Efrém a kedvence. Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúl a Szentírás, az Oltáriszentség, még inkább elmélyül nagy szeretete a Szűzanya iránt. Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelik. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat tölt ibenső imába merülve, napközben pedig éli a szerzetesek életét, jó gyóntató pap lett belőle, sokan felkeresik, és szentgyónás után hatalmas örömmel térnek haza.

      Tizenhat év után engedélyt kért az elöljárótól, hogy visszavonulhasson a Szent Péter és Szent Pál kolostorba, amely az anyakolostorhoz tartozott. Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt megkapja, és 1875 február 15-én megkezdi a remete életet: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka. 

      Már életében szentként tisztelik és egyszerű imájára csodák történtek.  23 év után súlyosan megbetegszik, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudja folytatni a szentmisét, Makariosz atya látva fájdalmát, segít neki befejezni a szentmisét. Beviszik a cellájába, elkezdődik a nyolc napos agoniája. Ajkán nem szűnik meg a kedvenc fohásza: „Igazság atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem...Fogadd el kezemből az Áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el...”, ugyanakkor gyakran emlegette Jézus és Mária nevét, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898 december 24-én, Karácsony vigíliáján szenderül örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el. Itt volt az első sírja:

      De ezzel nincs vége: a szomszédok figyelmét először néhány furcsa fény vonja magára „Az otthonunkból láthattuk, úgy 10 percnyi távolságra, délen, amint fény világítja meg a sírt, a szokásostól eltérő fény, amely hol megjelent, hol eltűnt.” Az emberek figyelmeztették a monostor a szerzeteseit, de ők nem hitték el. De mivel az emberek kitartottak, együtt mentek arra a helyre, ahol származott a fényjelenség. Charbel Maklouf atya sírja volt az. Az előírt szokás szerint, az elhunyt be volt tekerve a saját szerzetesi ruhájába, egy egyszerű deszkára volt helyezve, koporsó nélkül, mint egy lépcsőfokon, 25 centire a talaj alatt a földben. Mivel ez a sír nyilvánvalóan a talajszint alatt található, ahogy esni kezdett az eső, elöntötte a víz.

      A sírt megnyitották, ellenőrizték, és konstatálták, hogy a test a helyén van, majd újra nagy gonddal lezárták a sírt. Eltelt egy év. 1899 április 15-én a sírt megnyitották az apát, a szerzetesek és több más tanú jelenlétében. Az esővíz ellepte a sírt (akárcsak a többi sírt), mocsárrá változtatta. A jelenlévők elképedve látták, hogy Szent Charbel holtteste a mocsár felszínén lebegett. A holtteste kiemelték, és miután megszabadították a penészgombáktól, a holttestet sértetlennek találták. A bőre friss volt, ízületei rugalmasak, végtagok teljesen behajlíthatok, a haja és a szakálla nem hullt el. Az egyik tanú, Younes József atya így írja le: „Karjai keresztben a mellkason, kezében egy kereszt. A test lágy, friss és ruganyos, az arcán és a kezén fehér penész volt, a gyapothoz hasonló.” A bordájából vörös vér folyt, vízzel elegyedve. Lecserélték a fehérneműjét és a ruháját, és ezúttal a holttestet egy koporsóba zárták, amelynek felső része üvegből volt, hogy a látogatók megtekinthessék. A koporsót a kolostor templomának egyik oratóriumában tartották. Hatalmas zarándoklat kezdődött Charbel atya sírjához, sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. A szerzetesek többször tanulmányozták a testet, de a koporsó mindig tele lett vörös folyadékkal, amely a pórusokból áradt ki. Ez a folyadék átitatta a fehérneműt és ruházatot, olyannyira, hogy hetente kétszer le kellett cserélni.

      Ezt a folyadékot hivatalosan kivizsgálták, laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, de az eredményeket még nem hoztak nyilvánosságra. Két évvel később, 1900-ban, annak érdekében, hogy véget vessenek e szivárgásnak, úgy döntöttek, holttest kiteszik a szabadba, a teraszra. De hiába, a test folyamatosan „izzadt”. Dr. Elias El-Onaissi, 1921-ben írt nyilatkozatában megjegyzi: „Láttam  Charbel  atya holttestét az Annaya kolostorban... Alaposan megvizsgáltam a holttestet, és észrevettem a verejtéket a bőr pórusai verejtékhez hasonló anyagot izzadnak... Megismételtem ugyanezt a vizsgálatot többször, különböző időpontokban. A jelenség mindig ugyanaz volt.” Többször is, mivel a tetemen nem fogott az enyészet, és folyamatosan „verejtékezett” több mint 50 éven át... 1927-ben, a holttest egy fából készült, cinkkel borított koporsóba került, a talajtól elszigetelve, és alaposan bezárva a kripta falába, (a koporsóba bezártak egy fémhengert is, amely a holttest állapotáról szóló jelentést tartalmazta abban az időpontban. A jelentést franciául írta meg a bejrúti Orvostudományi Kar Armand Jouffroy professzora, és a Malkonien Balthazar orvos).

      1950-ben, hogy 23 évvel később, a kripta fala elkezdett rózsaszín és viszkózus folyadékot „izzadni” ... A sírt megnyitották: a folyadék a koporsóból származott. A kánoni vizsgáló bizottság kinevezett három orvost, és szakvéleményük szerint „a vérizzadás, amely megállapítást nyert, hogy 1899-től 1927-ig megszakítás nélkül csepegett, ugyanúgy, mint a korábbi exhumálások során és elterjedt az egész testen, átitatták a papi ruhákat is. A stóla egy része elrothadt, valamint a koporsó fából készült alsó fele, a koporsó cinkje a lábak mellett elhasadt...” Ahogy a folyadék egyre csepegett a már elhasadt koporsóban, telítette a kripta falát is. Ennek a hihetetlen jelenségnek a tanúi is igazolták, hogy Szent Charbel holtteste megőrizte hajlékonyságát. Szintén 1950-ben valaki lefényképezte a Szent sírját, és amikor előhívták a fotót, egy arca rajzolódott ki rajta, néhány már nagyon öreg szerzetes Charbel atyára ismert benne, mert életében nem készült róla se festmény, se rajz. Azóta ez a fótó képviseli a jellegzetes a lesütött szemű, alázatos Szent Charbel arcot, gyönyörű:

      Később egy másik koporsóba tették, és cementből és kőből épült sírba helyezték. Mivel a zarándokok egyre többen kezdtek jönni, hozzájárultak ahhoz, hogy egy olyan koporsóba tegyék, amelyben látható. 1952-ben, mintegy 54 évvel a szent szerzetes halála után, sokan meg tudták állapítani, hogy a test ép és hogy még mindig csöpög a titokzatos folyadék. Dr. Georges Choukrallah, aki több mint 37-szer vizsgálta meg a holttestet 27 év alatt, és azt írja: „Miután több alkalommal felülvizsgáltam ezt az ép holttestet, mindig is lenyűgözött megőrzött állapota, és különösen az a csepegő piros folyadék, csepegő. Ez egy teljesen egyedülálló jelenség, hogy gyakorlatilag egy orvos sem látott ilyet még sohasem...”

      VI. Pál Pápa 1965 december 5-én boldoggá, majd 1977 október 9-én szentté avatta.

Megásatták vele a saját sírját

Ma hatvannyolc éve, 1946. december 10-én végezték ki Sopronkőhidán Kiss Szaléz ferences vértanút, akiről egy hagyatékban eddig ismeretlen fényképre bukkant Fay Zoltán, a ferences levéltár vezetője. A színezett kép a harmincas évek végén készült az Egyesült Államokban, ahol a szerzetes több évig a kivándorolt magyarok lelkipásztora volt.

A háború után a totális hatalom megszerzésére törekvő kommunista vezetők konkurenst láttak a nép által szeretett ferences barátokban. Kiiktatásuk leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt. Így történt Gyöngyösön is, ahol Kiss Szaléz 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe. A kommunista ifjúsági szervezet népszerűség tekintetében nem vetekedhetett Szaléz atya mozgalmával, ezért koholt vádak alapján 1946. április 28-án letartóztatták. Azzal gyanúsították, hogy részt vett szovjet katonák meggyilkolásában, és fegyveres összeesküvést szervezett. A bírósági jegyzőkönyv szerint Szaléz atya előre megígérte, hogy feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve beszámolt arról is, mit gyóntak neki vádlott társai. A per jogi vizsgálata azonban bebizonyította, hogy a vallomás jelentős része nem Szaléz atyától származik. A papot a börtönben több mint kétszáz napon át kínozták és a felismerhetetlenségig verték, de a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette: a jegyzőkönyvet a kínzások hatására írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák megfelelő tolmács nélkül vezették.

A szovjet hadbíróság 1946. december 10-i ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán, de előtte még megásattak vele a saját sírját. Negyvenkét éves volt. Szaléz atya vértanúságának 65. évfordulója alkalmából, 2011-ben emléktáblát avattak a sopronkőhidai börtön homlokzatán.

Halála óta rendtársai a gyónási titok vértanújaként tisztelik. A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet, Szaléz atya szenvedésvállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozat.

http://hirporta.hu/?hir=23275

Kihirdették a kármelita Marcell atya hősies erényeinek elismerését

December 9-én, hétfőn Ferenc pápa személyes kihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja prefektusát, amely keretén belül több határozat közzétételére jogosította fel a kongregációt. Ezek között szerepel az Isten Szolgájáról, a Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Marcell atyáról, világi nevén Marton Boldizsárról szóló határozat is, amely szerint elismerik hősies erényeit.

Marton Boldizsár, a későbbi Marcell atya életrajzából: A Zala megyei Kiskomáromban született (ma Zalakomár), 1887. szeptember 9-én. Gimnáziumi tanulmányait a keszthelyi premontreieknél kezdte, majd a nagyszombati főgimnáziumban folytatta, ahol Jézussal és a Szent Szűzzel bensőséges kapcsolatba kerülve ismerte fel életében először Isten szeretetét.

Miközben egyetemi tanulmányait végezte a budapesti egyetem bölcsészkarán, kora divatos ideológiáinak zsákmányává válva elveszítette hitét, s tizenhat évig nem járult szentségekhez. Megszerezve a magyar-latin-görög szakos tanári diplomát Petrozsényben, majd Zalaegerszegen lett gimnáziumi tanár. Kiváló pedagógus volt, akiért rajongtak diákjai, s aki folyton fejlesztette tudását az olvasás és a különböző európai országokban tett utazásai révén.

Az első világháború alatt önként jelentkezett, hogy egy kétgyermekes, de tőle fiatalabb tanárkollegáját helyettesítve a frontra induljon. Albániába küldték, ahol hadnagyként szolgálva mindenkit, még ellenséget is tisztelve azon igyekezett, hogy minél több katona térhessen vissza vele együtt épségben családjához.

A háborúból visszatérve egy hosszú megtérési folyamatban volt része, aminek következtében megbánta bűneit és szerzetesi hivatását fölismerve, 38 évesen a kármelita rendbe kérte felvételét. A képzési idő elteltével, 1930-ban szentelték pappá. Tizenhárom évig volt Győrben a novíciusok magisztere volt. Saját példaadásával és igazi atyai szeretettel nevelte őket, sok karmelita növendék hivatásához járult hatékonyan hozzá. A 40-es évek második felében országszerte híres prédikátorrá és gyóntatóvá vált. Számos egyházi és világi elöljáró tartozott lelki gyermekei közé, mint például a győri vértanú-püspök, Boldog Apor Vilmos vagy Mindszenty József hercegprímás-bíboros, aki később boldoggáavatási eljárásának megkezdését személyes közbelépésével is sürgette.

1950-től, a szerzetesrendek feloszlatását követően az isteni Gondviselésre való teljes ráhagyatkozással, Isten szeretetének tanújaként élt. Élő hite, megingathatatlan reménye és a Szűzanya iránti határtalan bizalma révén sokakon tudott segíteni azok közül, akik a kommunista diktatúra alatt hitükért üldözést szenvedtek.

1966-ban bekövetkezett halála után a győri Kármelita templom kriptájában temették el. 2007. augusztus 18. óta sírja a budapesti Kármelita templomban látogatható.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Majláth Gusztáv Károly: „a diákok püspöke”, egy szellemi harcos küzdelmei

Ma, amikor napirenden van a Székely Autonómia kérdése. Ma, amikor példamutató magatartást kell eszközölnünk, tanúsítanunk – elvárhatóan minden Magyarnak – és tartást adni harcos testvérnépeinknek, teljes támogatásunk jeléül. Ma ennek fejében állítanék emléket egy feledés homályába taszított jótett léleknek, egy példás plébánosnak, majd a román inkvizició által üldöztetést szenvedett megyéspüspöknek, Majláth Gusztáv Károlynak. Régi nemesi családja mindig nagy fiakat adott a hazának. Felmenői között találhatjuk Majláth Istvánt, aki szerencsésen megmenekült a mohácsi vészből. Szapolyaival az elnyomás miatti elégetlenkedőkből önkéntes sereget toboroztak, annak fővezére lett és sikeres támadást intézett az elnyomó Lodovico Gritti(Medgyes vára) ellen. Majláth Józsefet, aki Zemplén vármegye tiszteletbeli főjegyzője. Elnöke volt a bodrogközi tiszaszabályozási társulatnak és tagja a budapesti tiszai központi bizottságnak, a tiszai társulatok közös nyugdíjintézetének, a felső-tiszai vármegyék szövetségének.. Apja Majláth György főtárnokmester, udvari kancellár, országbíró. Catói jelleme, szigorú rendtartása, tántoríthatatlan igazságszeretete, vezérlő tudása fentartotta nevét a magyar biróság történetében. 1811-ben Tolna vármegye főispánja és királyi személynöki hivatalánál fogva az akkori országgyűlésen az alsó tábla elnöke lett. Beszédei a megyei s országgyűlési Naplókban és irományokban vannak. 

Fia Strassburgban, Budapesten és Bécsben jogot és teológiát hallgat. Esztergomban szentelték pappá, Komáromban plébánosként új iskolát építtett és megalapítja a katolikus legényegyletet.Tagja a Regnum Marianumnak(A Mária, mint védőszent iránti vallásos tisztelet mindig jelentős volt Magyarországon. Elképzelhető, hogy bizonyos ókeresztényi hagyományokból is táplálkozva. Ez a hagyomány lehet a forrása Mária Magyarországon használt különleges elnevezésének, a Boldogasszony-nak. Kölcsey Ferenc műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk egyházi ének volt. Az Üdvözlégy, Mária imádság magyar változatában az Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja szöveg szerepel az eredeti Szent Mária, Isten anyja helyett) is. 1897-ben erdélyi megyéspüspök lett Gyulafehérvárott. Nagy figyelmet szentelt az oktatásnak és nevelésnek. Magánvagyonából és papi jövedelméből tanulmányi segélyeket osztott, támogatta az iskolákat és ifjúsági lapok megjelenését. Magán és püspöki jövedelméből főleg a középiskolákat vette gondjaiba, melyekben a jövő vezető rétege nevelkedett. Majláth püspök a reménytelennek tűnő küzdelem ellenére sem keseredett el. Erdély román megszállása előtt is különös hangsúlyt fektetett az oktatásügyre, az impériumváltás után pedig még inkább előtérbe helyezte a magyar iskolák védelmét, ha kellett, mint látható, magánvagyonát áldozta a célért. Maga is szívesen időzött a fiatalok körében, így érdemelte ki „a diákok püspöke” nevet. Sokat tett a szegénység ellen. 

A románok katonái megkezdték a védelem nélkül maradt Erdély elfoglalását. Az erdélyi románság 1918. december 1-jére népgyűlést szervezett Gyulafehérvárra, ahol kimondták Erdély „örök időkre” való egyesítését Romániával. Másnap megalakult az erdélyi román kormány, a Consiliul Dirigent, amely ezt rövid időn belül törvénybe is iktatta. 1919-ben Majláth püspök mozgási szabadságát korlátozták, fegyveres házőrizet alá vették. 1920. Trianon, Erdélyt hivatalosan is a román haramiabirodalomhoz csatolták. A román kormány olyan követeléseket fogalmazott meg, (holott elméletileg teljes vallásszabadságot biztosítottak minden kissebbség számára) a külhonban rekedt magyarsággal szemben, mint például Székelyföld egy részét a bukaresti egyházmegyéhez akarták rendelni. (Ugye mai síkon szintén hasonló folyik Székelyföld ügyében csak most népességarány illetve a területi arányok manipulálása, ha úgy tetszik elrománosítása történne megbontva az többezeréves összetartozó egységet.) Mind az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatok, mind az 1919-ben aláírt párizsi kisebbségi szerződés, de még az 1923-as román alkotmány is a vallásszabadság biztosítását hangoztatta – ám az új határok létrejöttével ebből semmi sem valósult meg. Már 1919-ben, az első agrártörvény meghozatalakor elkezdte a Consiliul Dirigent az egyházi birtokok kisajátítását. A második agrártörvény már az egyházi intézmények birtokait is elvette, a harmadik pedig ezen intézkedések gyorsítását célozta. 1922-re a Romániához csatolt katolikus egyházmegyék birtokainak 98%-át sajátították ki.Ezért Majláth püspök – Glattfelder Gyula csanádi püspökkel és Raymund Netzhammer bukaresti érsekkel együtt tiltakozást fogalmaztak meg. A román hatóságokkal állandó harcban állt az Erdélyi Római Katolikus Státus (A Szent István által alapított ősi egyházmegye híveit és papságát egyfajta önkormányzat fogta össze, a Státus, mely a 16-17. században született, hogy Erdély katolikusainak védelmet nyújtson a reformáció viharaiban. A Státust, melynek feladata az egyház érdekeinek külső képviselete, illetve az egyházi vagyon fenntartása volt, 1895-ben vette tudomásul a Szentszék, működését pedig 1904-ben hagyta jóvá.) jogaiért és a magyar iskolákért. Majláth 1897. augusztus 10-én találkozott először a Státus legfőbb szerve, a státusgyűlés tagjaival, ahol a Magyarország teljes területére kiterjedő katolikus autonómiáról tárgyaltak. Majláth személyében kiváló támogatóra talált a katolikus autonómiamozgalom, hiszen hasonló eszméket vallott Prohászka Ottokárral, akivel esztergomi szemináriumi nevelőként kötött barátságot. Nagy szerepe volt abban is, hogy Prohászka püspöki kinevezésébe belegyezett a magyar kormány és a Szentszék is. Hosszú szenvedés után az egész életét végigkísérő üldöztetések és kényszervallatások megtették hatásukat. Legyengült szervezete e nehézségek miatt kialakult betegségek alatt, és a Vöröskereszt Szanatóriumában, 1940. március 18-án hunyt el, Budapesten. Tehát Majláth püspök tekinthető szellemi létsíkon az elcsatolt részek első Autonómia törekvések nyílt harcosának és zászlóvivőjének. Neve legyen áldott és legyen aki befejezi majd száz éve tartó küzdelmeit. Kitartó munkát kívánunk a mai zászlósoknak, a Székely Nemzeti Tanácsnak! 

„Szent vallásunk hónapok óta és állandó üldözésben részesül a románok által megszállott területeken a román hatóságok részéről – panaszolta Majláth 1919. október 11-én Apponyi Albertnak – beleszólnak vallási gyakorlatainkba, lelkiismeretünkkel, egyházunk rendelkezéseivel ellenkező istentiszteleteket rendelnek el, papjaimat minden ok nélkül börtönbe zárják… minden kihallgatás nélkül. Az elfogatást sosem követi bírói eljárás, hogy magukat tisztázhassák a vádak ellen. … A nagyra becsült konferencia (a trianoni békediktátum…szerk.) s az egész művelt világ előtt felemelem tiltakozó szavamat ez üldöztetések ellen, s kinyújtom kérő kezem, hogy segítsenek rajtunk. Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek, s paptársaim is örömmel lépnek a vértanúk nyomába, de legyen igazság!” 

Emlékezzetek! Ma emlékezni kell a hősökre!

Szavai a mai bátortalan nemzedékekhez a múlt fogságából is méltón szól:
„Kezem nem reszket, mert sem börtöntől, sem vérpadtól nem félek… legyen igazság!”

Várhegyi Kálmán