Sándor István, a koncepciós per áldozatává vált szerzetes

Különleges esemény emeli a magyarországi jelenlétük századik évfordulójáról emlékező szalézi rendtartomány ünnepségsorozatát: várhatóan még idén boldoggá avathatják a sztálinista egyházüldözésnek áldozatul esett szalézi laikus testvért, Sándor Istvánt. A boldoggá avatás dekrétumának kihirdetését 2013. március 27-én engedélyezte Ferenc pápa.

Sándor István „bűne” mindössze az volt, hogy szegény munkásfiatalokat karolt fel, még a szerzetesrendek 1950-es betiltása után is hittanórákat, kirándulásokat szervezett nekik. Méltán érezte szívéhez közel ezeket az egyszerű fiatalokat, hiszen ő maga is munkáscsalád fiaként született 1914. október 26.-án Szolnokon. Fémipari technikumot végzett, rövid ideig dolgozott is szakmájában, majd 1936-ban belépett a szalézi rendbe. Lakhelye és működési területe a Rákospalotát Újpesttel összekötő közúti felüljáró mellett épült szalézi központ, a Clarisseum lett, melynek nyomdájában 1940-től dolgozott, közben ellátta az itteni diákotthonban élő nehéz sorsú iskolás fiúk lelki gondozását is. A második világháború alatt híradósként szolgált a honvédségben.

Az újpesti Clarisseum
Az Első Budapesti Gyermekmenhely Egyletet gróf Károlyi Sándorné Korniss Klára alapította 1870-ben. A Rákospalota és Újpest határán fekvő, 134 holdas István-telken 1882 nyarán tették le az alapkövet, két év múlva nyílt meg az Ybl Miklós tervei alapján készült intézet. A növendékek létszáma 150 körül volt, tizenkettedik életévükig elemi iskolába jártak, majd három évig kertészetet vagy hat évig cipész, szabó, lakatos szakmát tanultak. 1904-től a háború kitöréséig lánynevelő intézet működött az épületben polgári iskolával. 1924-ben nyitotta meg újra kapuit, a Szalézi Fiúnevelő Intézet mellett a Don Bosco nyomda üzemelt itt. (Fotó: nikzsig, orszagalbum.hu)

1946-tól munkásfiatalokat vezetett a rákospalotai Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületében. Az állam természetesen nem nézte jó szemmel a Clarisseum működését, s mikor a többi katolikus intézethez hasonlóan az ország vezetése feloszlatta a rákospalotai központot is, az oda járó árva és munkás fiatalokból megbízható kádereket és ávósokat akart nevelni. Sándor István neveltjei közül Zana Albertet és másokat is besoroztak az ÁVH-hoz, a kapcsolat azonban megmaradt lelki vezetőjükkel. 1951 februárjában egy ártatlan diákcsíny volt az, mely a hatóságok tudtára juttatta Sándor István illegális tevékenységét. Volt tartományfőnöke, Ádám László segítségével hamis papírokhoz jutott, melyekkel külföldre menekülhetett volna, de nem akarta magára hagyni fiataljait. Kiss István álnéven a Persil gyár dolgozója lett, s bejelentés nélkül lakott rendtársa, Dániel Tibor lakásában.

Sándor Istvánt, Zana Albertet és Farkas Ferencet 1952. július 8-án „a magyar demokrácia ellen való összeesküvés” vádjával tartóztatták le. Ez volt az utolsó koncepciós perek egyike, mely a „pártőrség pere” néven híresült el. A Budapesti Hadbíróság 1952. október 28-án tárgyalta az ügyet; Sándor Istvánt kötél általi halálra ítélték. A halálos ítéletet 1953. június 8-án 21.10-kor hajtották végre. Sírhelye még ma sem ismert, valószínűleg a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában hantolták el.

Az Egyházmegyei Bíróság 2006. május 24-én kezdte meg Sándor István boldoggá avatási aktáinak összeállítását, majd 2007. december 8-án átadták a per anyagát Rómának. A Budapesti Történeti Múzeumban 2013. január 27-én a szalézi rend magyarországi letelepedésének századik évfordulójának tiszteletére kiállítás nyílt, melyen Sándor István vértanúságáról is megemlékeznek.

Ajánlott a szaleziak.hu oldalról
Úton a vértanúság felé – letartóztatása
Úton a vértanúság felé – Börtön, ítélet

VII. Piusz pápa magyar megmentői

A katolikus egyház május 24-én ünnepli Mária, a keresztények segítsége ünnepét. Kevesen tudják azonban, hogy ennek az ünnepnek magyar vonatkozása is van: május 24-e azoknak a magyar huszároknak állít emléket, akik kiszabadították Napóleon fogságából VII. Piusz pápát, és hazakísérték őt Róma városába.

A francia forradalom nemcsak Franciaország határain belül intézett összehangolt támadást a katolikus egyház ellen, 1798-ban Berthier tábornok csapatai azzal a céllal érkeztek Rómába, hogy véget vessenek a pápaság hatalmának. Az idős és beteges VI. Piuszt fogságba vetették és Franciaországba hurcolták, útja során érte a halál 1799. augusztus 29-én Valence-ban. Rómában eközben köztársasági kormányt alakítottak, az Egyházi Államot pedig kifosztották. A bíborosi kollégium tagjainak zöme az osztrák fennhatóság alatt álló Velencébe menekült, itt értesültek VI. Piusz halálhíréről, s választották utódjául Barnaba Chiaramontit, aki VII. Piusz néven lépett Szent Péter trónjára. Koronázása – mely a velencei Szent György templomban történt – után tért vissza az időközben felszabadult Rómába, ahová magyar huszárok kíséretében 1800. június 3-án érkezett meg. Az egyház helyzete azonban még közel sem fordult szerencsésebbre: Franciaországban 1799. november 9-én egy államcsíny folytán Bonaparte Napóleon első konzul megdöntötte a Direktórium uralmát, és kezébe vette a hatalmat.

Napóleon valójában teljesen közömbös volt a vallással szemben, nem látott más benne, csak eszközt politikai céljainak megvalósítására. Meg volt róla győződve, hogy Franciaország csak akkor lehet igazán nagyhatalom, ha az egyszerű nép katolikus marad. Valláspolitikájának tehát két célkitűzése volt: a vallási béke megteremtése és az egyháznak az állam szolgálatába való állítása. Az egyház és Franciaország viszonyát 17 szakaszban rendező konkordátumot 1801. július 15-én írta alá Ercole Consalvi bíboros-államtitkár, e megegyezés visszaadta a még meglévő egyházi vagyont, a katolikus egyháznak uralkodó jelleget biztosított.

Napóleon 77 ún. organikus cikkellyel egészítette ki a konkordátumot, amelyek a gallikán államegyház rendszerét tartósították – e lépése VII. Piusz tiltakozását váltotta ki. A pápa annak reményében, hogy az organikus cikkelyek életbe léptetéséről lebeszélheti Napóleont, 1804-ben elfogadta az uralkodó meghívását Párizsba, hogy a Notre Dame-ban császárrá koronázza. A ceremónián azonban Napóleon kikapta a pápa kezéből a koronát, és maga helyezte saját fejére, így fejezve ki, hogy a pápát a francia politika szolgálatába állította.

Jacques-Louis David: Le Sacre de Napoléon
(1807, 9,79 m × 6,21 m, Louvre) részlet

1808-ban Napóleon elfoglalta és Franciaországhoz csatolta az egyházi államot. Erre VII. Piusz kiközösítéssel válaszolt, amivel Napóleon nem sokat törődött: letartóztatta és fogságba hurcolta a pápát. Eleinte Savonában tartotta házi őrizetben, majd Fontainebleau-ba vitette. Napóleon eközben elrendelte, hogy a bíborosok Rómából Párizsba helyezzék át lakhelyüket, de közülük tizenhármat megfosztott méltóságától, mert nem voltak hajlandóak második esküvőjén megjelenni.

VII. Piusz törhetetlennek mutatkozott. A császár, hogy a pápára nyomást gyakoroljon, 1811-ben nemzeti zsinatot hívott össze Párizsba, ám sikertelen oroszországi hadjárata után mégis a VII. Piusszal való megegyezés felé hajlott: 1813-ban kicsikarta a pápától az úgynevezett fontainebleau-i konkordátumot. Ám Napóleon kimerült hadereje már nem bírt megbirkózni az orosz–porosz szövetségesekkel, s nemcsak Olaszország, de maga Franciaország is kiszakadt hatalmi köréből. A lavina megindult, s mielőtt elsodorta volna őt és császárságát, kész volt hazaengedni a pápát, és Rómán kívül a trasimenói megyéket is visszaadatta neki. A pápa azonban ragaszkodott teljes függetlenségéhez és állama csorbítatlan birtoklásához. Teljes jogú rehabilitációját Ferenc osztrák császártól kérte, neki írt levelében visszakövetelte mindazon jogait, hatalmát és teljes szuverenitását, melytől négy és fél éven át megfosztották.

Sir Thomas Lawrence: Pope Pius VII
(1819, 1,78 m × 2,69 m, Windsor) részlet

I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata (1809) után nem állhatott ki a pápa mellett, most viszont békeközvetítőként annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piuszt teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek ekkor már nem volt értelme, így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát. Az egyházfő kíséretére a Radetzky-huszárok magyar lovasszázadát rendelték, akik akkor az osztrák–francia határ mentén teljesítettek szolgálatot. Az Alpokon való átkelés nagyon megviselte VII. Piuszt, a hintóban zötykölődő pápát egy tiszt saját köpenyével takarta be. Egyes források szerint e huszártiszt nem volt más, mint a ráckevei Horváth János, akinek alakjáról Petőfi Sándor híres elbeszélő költeménye, a János vitéz főhősét mintázta. Horváth János tettéért a legmagasabb pápai kitüntetésben, a Krisztus-rend gyémánt csillagjában részesült, melyet halála után hozzátartozói a ráckevei templomnak adományoztak. A rendjelet az áldoztató kehelyre forrasztották, amely 1937-ben került a székesfehérvári egyházmegyei gyűjtemény tulajdonába.

VII. Piusz hazatértének napját, május 24-ét Mária, a keresztények segítsége ünnepévé tette, magyar segítőit pedig soha nem feledte el. „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait. Most pedig a magyar fegyverek oltalma alatt vonult be az Örök Városba négyéves rabsága után népének ujjongása közt VII. Pius” – írta Kühár Flóris. Emlékül a pápa zászlót adott a Radetzky-ezrednek. A zászló egyik oldalán a Boldogságos Szűz, a másikon két géniusz; az egyik Rómát jelképezi, ez a magyar címert tartja, a másik, a Magyarországot jelképező géniusz a pápai koronát emeli. A zászlón ez a felirat áll: „Ungariae Patronae Pium comitatis ad Urbem; O felix tanto Roma sub auspicio – Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok Nagyasszonyának oltalmát, ki Piust a Városba kísérte.” A zászlót örök emlékül a bécsi fegyvertárban őrzik.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

Sándor István vértanú – legyen kisközösségeink védőszentje

Talán meglepő a címben foglalt állítás, annak megfogalmazása, de nem véletlen. És annak teljes tudatában írom ezt így, hogy Sándor István tudvalevően szalézi szerzetes volt és mindvégig rendi hivatásához hűségesen élt, következésképp a szalézi rend nyilván joggal tekinti őt saját szentjének (boldogjának). Ugyanakkor - őrá emlékezve - azt is figyelembe kell vennünk, hogy mivel foglalkozott, mi volt az a tevékenysége, ami mártíromságához vezetett.

Tudjuk, hogy fiatalokkal foglalkozott. 1946-tól a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) keretében, majd - a diktatúra kiépülésével, a vallási egyesületek fölszámolása után - intézményes keretek nélkül is. Tudjuk azt is, hogy abban az időben (50-es évek eleje) az államhatalom minden engedély nélküli csoportosulástól, szervezkedéstől félt, és ezeket - valós jellegüktől és céljaiktól függetlenül - államellenesnek minősítette. Ez pedig elég volt a letartóztatáshoz és a koncepciós perhez.

Felmerül a kérdés: miért vállalták akkor egyesek ezt a kockázatot? Miért volt nekik olyan fontos rendszeresen összejönni, összejárni, összetartozni? Sem állam, sem egyház nem kívánta (ekkorra a szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházat megfélemlítették, szinte kivéreztették...), miért volt hát ez egyeseknek olyan fontos?

Erre a megkerülhetetlen kérdésre a válasz ma sem közismert, még az egyházon belül sem mindenki számára. Először - amikor annak idején szembesülnöm kellett ezzel a kérdéssel - én sem nagyon értettem, azután 1979-ben kapcsolatba kerültem egy ilyen "illegális" csoporttal (persze ebben az időben már minimálisak voltak a kockázatok, legalábbis az 50-es évekhez képest), melyet kisközösségnek hívtunk, és szinte azonnal választ kaptam a kérdésemre.

Mi az, hogy kisközösség? Ott és akkor ez egy kb. 5-10 főből álló, valamelyikük lakásán rendszeresen összejáró közösséget jelentett, melyben komoly önképzés folyt az Evangélium alapján, illegálisan sokszorosított kisközösségi írásokat is felhasználva (melyeknek természetesen semmilyen politikai jellege nem volt). Vonzerejét az Evangélium radikalitása adta; annak felfedezése, hogy Jézus személyesen közel jön és meg akarja változtatni az életünket ... csak arra vár, hogy ezt mi elfogadjuk. Személyes hangú imában tettük le a kapott tanítással kapcsolatos gondolatainkat az Úr elé, és kisközösségi társainkkal való kapcsolatunkat ez az egyfelé-törekvés határozta meg. Izgalmas és örömteli dolog volt ennek az új típusú összetartozásnak a megtapasztalása!

Sándor István nevével, vértanúságának hírével először kisközösségi irodalomban találkoztam: "Akik az első 50 évben hazatértek" címmel jelent meg 1997-ben (akkor már legálisan persze) egy kötet kisközösségek elhunytjairól [1], melyben első helyen találjuk az őróla való megemlékezést. Több fontos dolgot tudhatunk meg ebből az írásból S.I. tevékenységéről, az életrajzi adatokon túlmenően is:

• A KIOE-csoportok illegális tovább-működtetéséhez buzdítást, támogatást, vallásos brosúrákat kapott több olyan személytől, akik az 1945 után piarista szerzetesek által elindított lelkigyakorlatos és kisközösség-építő mozgalom [2] tagjai voltak (Balássy Géza, Orth Mihály, Dvorszki Magda).
• A csoportjaihoz tartozó fiatalokkal személyes kapcsolatot tartott fenn (csoport-összejövetelen kívül is fölkereshették; ha távol volt, levelezett velük).
• Bár nem volt pap, ő vigasztalta a börtönben a vele együtt raboskodó papokat is. Még halálos ítélete után is ő vigasztalta zárkatársait. (Honnan volt ez a lelki többlete?)
• Botlik László, aki előadás-sorozattal támogatta a Sándor István vezette csoport-összejöveteleket, megőrzött egy imát, melyet e kisközösség tagjai naponta elmondtak. E közvetlenül Jézushoz szóló, egyszerű szavakkal fogalmazott ima olyan erővel hatott rá, hogy azt fejből megtanulta és évtizedeken keresztül imádkozta - így őrződött meg ez az ima, és bekerült a hivatkozott könyvbe is.

Szőke János szalézi atya, a boldoggá avatás posztulátora Sándor Istvánról kiadott könyvében is [3] találunk további, ebből a szempontból fontos részleteket:

• Amikor Sándor István már álnéven élt és tevékenységére a hatóságok felfigyeltek, - sőt jóakarói figyelmeztették őt a közeli letartóztatás veszélyére -, akkor rendi elöljárói lehetőséget teremtettek számára, hogy külföldre szökjön. Nehéz döntést hozott meg ekkor: úgy gondolta, hogy saját életének mentése helyett fontosabb az, hogy közösségi társait, tanítványait ne hagyja cserben, ne hagyja magukra - azokat, akikkel olyan fontos számára a kapcsolattartás, a keresztény közösségi összetartozás. Ebből a mozzanatból tudhatjuk, hogy tudatosan választotta a vértanúságot, a másokért életét adó Jó Pásztor magatartását; noha ő nem volt felszentelt pap, mégis evangéliumi értelemben a legmagasabb szinten valósította meg életének odaadását barátaiért, közösségi társaiért.
• Az említett könyv idézi Ádám László akkori titkos tartományfőnök [4] külföldi szaléziakhoz kijuttatott írását S.I.-ról, melyben - többek között - ezt írja: "Jó pásztorként maga köré gyűjtötte derék fiataljait, és ahogy lehetett, hol a szabad ég alatt, hol kitört ablakok mögött, megtartották a heti összejöveteleket és szerény tanórákat. Az új idők új problémákat vetettek fel és új módszereket követeltek, de lelkes, fiatal, apostoli lelkületű testvérünk nem hátrált meg." - Igazi kisközösségi lelkület rajzolódik ki e szavak által: maga köré gyűjteni övéit, amint Jézus is tette, akárhol, ahol a körülmények adják; és együtt lenni, Jézustól tanulni, az Istenhez tartozást erősíteni, megalkuvás nélkül.

Összefoglalva: a személyes kapcsolattartásnak és a naponkénti együtt-imádkozásnak ez az erőtere világossá teszi, hogy itt nem egyszerűen hittan-csoportról van szó, hanem valódi közösségről, későbbi kisközösségeink egyik elődjéről. Némely helyen leegyszerűsítve hittan-csoportnak nevezik azt, amit S.I. vezetett, de a fellelt információk egyértelművé teszik, hogy itt ennél sokkal többről van szó. Ahol a személyes kapcsolatok dominálnak, és az egymás iránti odaadottság - Isten iránti odaadottsággal összefonódva - odáig megy el, hogy valaki életét adja társaiért, az tényleg KÖZÖSSÉG, a szó legteljesebb értelmében. Egy olyan magas eszmény, amelynek vállalása az átlagos keresztény közgondolkodásból nem vezethető le, viszont az Evangélium radikalitását tudatosan megélő közösségek lelkületéből - igen.

A magyarországi kisközösségek az 1940-es évek végétől - amikor még csak az említett, piarista atyák által indított mozgalom, valamint a Regnum Marianum létezett - hosszú utat jártak be napjainkig, és erőteljesen gyarapodtak. A kisközösségek papjai és világi vezetőinek, tagjainak egy része a diktatúra idején börtönbüntetéseket szenvedtek. A 70-es évektől kezdve léteznek és működnek nálunk a Katolikus Karizmatikus Megújulás, valamint az Olaszországból származó Fokoláre lelkiség közösségei, immár országszerte. A 80-as, 90-es években további új lelkiségi mozgalmak indultak, illetve külföldön indult mozgalmak is szép számmal megjelentek nálunk. Az OLI 2006. évi kiadványa szerint [5] ekkor már 35 különböző lelkiségi irányzat működött az országban - olyan mozgalmak, melyek döntő többségükben kisközösségekből épülnek fel. Bizonyítva azt, hogy a személyes közösségi kapcsolatokban elköteleződve teljesebben, radikálisabban élhető meg az Isten-kapcsolat, és ennek vonzása van, egyszersmind iránymutató az Egyház jövője szempontjából.

Manapság többnyire LELKISÉGI MOZGALMAK-nak nevezzük azokat a szerveződéseket, melyek a - fentiek szerinti értelemben vett - kisközösségekből állnak (más szóval: imacsoportokból, házi közössé-gekből), de általában ide sorolva az együtt élő közösségeket is (életközösségek, "új közösségek") [6]. Mindegyik ilyen mozgalomnak ill. új közösségnek van egy sajátos lelkisége (ami egyrészt azt jelenti, hogy a keresztény tanítás bőségéből mi az, ami a leghangsúlyosabb náluk, másrészt azt, hogy milyen módon élik ezt meg, pl. ima, ének, tanítás, szolgálatok, evangelizációs programok, stb. által). A sajátos lelkiség erős motivációt ad, ugyanakkor nem jelent szembefordulást a másik lelkiséggel, amelynél máshol van a hangsúly - normális esetben ezt a közösségek, mozgalmak tagjai úgy fogják fel, hogy ők egymást kiegészítik (amint Szt. Pál ezt az 1Kor 12,12-től kezdve kifejti, az ember testrészeinek egymásra utaltságához hasonlítva a különböző keresztények összetartozását). Tehát ők, noha különbözők, mégis együttesen, erőiket összeadva tudják az Egyház megújulását a legerőteljesebben szolgálni.

Mindegyik lelkiségi mozgalomnak vannak saját nagyra becsült személyei (a Szentlélek ajándékaival, karizmákkal megáldott alapítók, vezető-irányító személyek, akiknek sokat köszönhet az illető mozgalom, közösség), de valami mégis hiányzik. Ha komolyan átéljük azt, hogy nekünk, különböző lelkiségekben munkálkodó keresztényeknek, erőinket összeadva kell az Egyház megújulásán munkálkodnunk, fölmerül bennünk az igény egy védőszentre, egy közös mennyei pártfogóra, aki közbenjár értünk, mindnyájunkért. Egy olyan személyre, aki a közösségi életbe, társainak szolgálatába belemerülve különös kitartásról, önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, és most már biztosan ott van az Úrnál, hogy immár színről-színre látva Őt, tud közbenjárni értünk.

Egyszóval: egy olyan személyre, mint Sándor István szalézi testvér. Aki barátait közösségbe gyűjtve és közösségben megőrizve vállalta a veszélyt és adta oda életét.

Boldog István testvér, könyörögj érettünk!

Boldog István testvér, közösségeink védőszentje, könyörögj érettünk!

+

Mihálffy László, Élet Kenyere Közösség, Martonvásár, 2013. május 21.

Jegyzetek:

[1] Akik az első 50 évben hazatértek. Család Alapítvány kiadása, Budapest, 1997.

[2] Ebből a - piarista szerzetesek által elindított - mozgalomból alakultak ki a később "Bokor"-nak elnevezett, Bulányi György piarista személyéhez kötődő közösségek. Az egyházi vezetéssel 1980 körül kialakuló konfliktusaik a 40-es, 50-es években természetesen még nem léteztek, az ez időben induló közösségi élet katolikus irányvonala nem volt kétséges.

[3] Szőke János: Sándor István SDB vértanú. Don Bosco kiadó, Budapest, 2011.

[4] Ádám Lászlóról - személyes ismeretség okán - szabadjon megjegyeznem: erős hite mélyen sugárzott belőle még idős korában is, börtönnel, meghurcoltatással a háta mögött. Gyerekkoromban (50-es évek vége, 60-as évek eleje) gyakran látogatta családunkat és mindig buzdító, Isten melletti elkötelezettséget sugárzó szavai voltak hozzánk. Nem tudtuk, hogy tartományfőnök volt, és Sándor Istvánról, az ő történetéről semmit sem tudtunk - ez egy olyan világ volt.

[5] Lelkiségi mozgalmak a magyar katolikus egyházban - 2006. Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 2006.

[6] E mozgalmak és közösségek megjelölésében a magyar nyelvhasználat eltér a külfölditől. A nyugaton használatos fogalmak szerint léteznek egyrészt MOZGALMAK (ol. movimenti, fr. mouvements, melyek imacsoportokból - gruppi di preghiera, groupes de prière - állnak), másrészt ÚJ KÖZÖSSÉGEK (ol. nuove comunità, fr. communautés nouvelles, melyeknek közösségi házai vannak, ahol a tagok együtt élnek, napirend szerint, szerzetesekhez hasonlóan).

Májustól már Kolumbiának is lesz szentje

Miközben az egész világ más hírekkel foglalkozott, háttérbe szorult a BBC spanyol világszolgálatának hétfői írása, amely hosszabban foglalkozott Laura anyával, aki hivatalosan május 12-én lesz Kolumbia első szentje.

Tavaly december 20-án hozták meg a hivatalos szentszéki döntést, amikor elismerték egy halálos beteg orvoson tett csodáját, aki 2004-ben a már boldoggáavatott Laurától kért segítséget.

Bár a María Laura de Jesús Montoya Upegui néven ismert apácát (1874. május 26. – 1949. október 21.) ezért avatják szentté, hazájában inkább az indián lakosokért végzett missziós munkájáért emlékeznek rá szívesen. Az apját korán elvesztő Laura előbb tanított a szűkebb hazájához, az Antioquía megyéében fekvő faluhoz, Jericóhoz közeli településeken, aztán 1901 és 1914 között Medellín egyik lányiskolájának igazgatóhelyettese lett, ahova főleg a jómódú lányok jártak. A leendő új szent egyik életrajzírója, Claudia Umaña szerint ekkor döntötte el, hogy otthagyja állását, és egészen az Antioquía tartományban élő indiánok missziós tevékenységének áldozza további életét.

Saját egyházi vezetése nem fogadta örömmel Laura anya terveit, ezért magához X. Pius pápához (1903-1914) írt levelet, amelyben részletesen bemutatta a latin-amerikai indiánok akkori politikai, társadalmi, gazdasági és vallásos életét. Szerencséje volt, mert a katolikus egyházfő látványosan, a Lacrimabili statu kezdetű enciklikával adott engedélyt missziós tevékenységére, amelyet így már nem utasítottak el Kolumbiában.

Meg is alapította öt segítőjével két rendjét – a Szeplőtelen Mária, illetve a Sienai Szent Katalin Missziós Testvéreit -, amely már Európa, Amerika és Afrika 21 országában tevékenykedik. Laura anya harminc könyvet írt, többek között önéletrajzát is, és sírja ma már kegyhelynek számít Medellín városában Belencito (Kis Betlehem) kolostorában, amelyet naponta százak keresnek fel.

ST/Magyar Kurír

Vértanúhalált halt szerzetesnővérre emlékeztek Erdélyben

Böjte Csaba szentmisék keretében emlékezett meg az ötven évvel ezelőtt vértanúhalált halt Gabriella orsolyita nővérről. 

A ferences szerzetes a csíksomlyói kegytemplomban, Csíkmadarason (Gabriella nővér szülőfalujában), a masorvásárhelyi minorita templomban és a kolozsvári ferences templomban tartott szentmisét az orsolyita nővér emlékére. 

Az április 12-én Marosvásárhelyen, a Páduai Szent Antal tiszteletére felszentelt minorita templomban tartott szentmiséről tudósította szerkesztőségünket Szabó Antal. 

Annak ellenére, hogy hétköznap volt, a templom teljesen megtelt, és aki részt vett a hit évében tartott szentmisén, lelkiekben feltöltődve és megerősödve távozhatott.

Csaba testvér arról beszélt, hogy Gabriella nővérhez hasonlóan nekünk is bíznunk kell Istenben. 

A mártír szerzetesnővér 1915-ben született a Hargita megyei Csíkmadarason. Születésekor a Hajdú Erzsébet nevet kapta. Érettségi után lépett be a Szent Orsolya Rendbe Nagyváradon. Rendi kiképzésben Magyarországon, majd Franciaországban részesült, ekkor kapta a Gabriella nevet. 

A Merici Szent Angéla által a 16. században alapított rend a fiatal lányokkal való foglalkozást és tanításukat választotta fő feladatául azzal a céllal, hogy neveltjeik hithű, művelt anyákká váljanak. 

Gabriella nővér földrajz és történelem szakos tanárnak tanult Kolozsváron és Budapesten, s képesítésének megszerzése után Nagyváradon tanított a szerzetesrendek II. világháború utáni feloszlatásáig. Ezután visszaköltözött szüleihez Marosvásárhelyre, ahol titokban gyermekek tanításával, hitoktatással és szegénygondozással foglalkozott, és a minorita templom sekrestyése volt. 

A Securitate 1960-ban az oltár előtti imádkozás közben tartóztatta le. Bűne az volt, hogy tiltott vallási könyveket kölcsönzött. Nagyváradon börtönözték be. 1963. április 20-án a börtönben halt vértanúhalált. 

Az erdélyi megemlékezéseken részt vett Mária nővér, Gabriella nővér egykori diákja, aki hajdani tanára és nevelője életszentségéről tett tanúságot. 

Csaba testvér e szavakkal kérte Gabriella nővér közbenjárását: „Gabriella nővér, te, aki a gyermekek, fiatalok neveléséért, oktatásáért életedet áldoztad, könyörögj érettünk!” 

(Magyar Kurír)

A nyolcadik évfordulóján halálának Boldog János Pál pápa

Serédi Jusztinián, akiből majdnem pápa lett

Serédi Jusztinián esztergomi érsekről méltán érdemes megemlékeznünk. Nemcsak világhírű tudós volt, de tevékeny főpap és kitűnő szervező is. Nehéz időkben állt a magyar egyház élén, tudását bőven kamatoztatta, hogy sokat szenvedett egyházát és hazáját talpra állítsa. 1939-ben még a pápaságra is esélyesnek tartották egyes napilapok.

Serédi Jusztinián (1884–1945)

Serédi Jusztinián Szapucsek György néven született a Pozsony vármegyei Deákiban, mélyen vallásos tót család tizedik gyermekeként. A tizenegy testvér közül többen álltak az egyház szolgálatába: a kis Györgyre legnagyobb hatással Mihály bátyja volt, aki szintén bencés lett. A fiatalember tizenhat évesen kérte felvételét a bencés rendbe, középiskolai tanulmányait már Jusztinián novíciusként fejezte be Győrben. Bár Serédi bátyja nyomán matematika–fizika szakos tanár szeretett volna lenni, ám a tehetséges fiatal szerzetest a rend elöljárói Rómába küldték teológiai tanulmányokra. A bencés egyetemen, az Anselmianumban eltöltött évek alatt Serédi érdeklődése az egyházjog felé fordult, melyből doktori címet is szerzett. 1908-ban csak egy kis időre tért haza Pannonhalmára, hogy Kohl Medárd esztergomi segédpüspök pappá szentelhesse, majd ősszel visszatért Rómába, Pietro Gasparri bíboros felkérésére az Egyházi Törvénykönyvet megszövegező nemzetközi tudósbizottság tagja lett.

Az Egyházi Törvénykönyv 1917 májusában készült el, de megjelenéséhez hosszú és fáradságos munka vezetett, mely az első világháború miatt kis híján elakadt. A kutatással és jogalkotással töltött évek alatt Serédi a pápai udvarban számos különleges barátra tett szert, például Achille Rattira, akit XI. Pius néven pápává választottak 1922-ben. Munkatársai csodálták a fiatal bencést, aki nemcsak szorgalmával, de kedvességével és humorérzékével is lenyűgözte a rómaiakat, szellemes mondásaival gyakran kacagtatta meg Gasparri bíborost is. Serédi 1918-ban rövid ideig tábori lelkészként működött Esztergomban, majd a háború után újra visszatért Rómába, ahol többek között a magyar egyházmegyék ügyvivője lett, e munkája mellett egyházjogot tanított az Anselmianumban. Tudományos munkásságát nemzetközi szinten elismerték és méltatták.

1927-ben elhunyt Csernoch János hercegprímás. Utódjának a magyar kormány Szmrecsányi Lajos egri érseket, később Glattfelder Gyula csanádi püspököt kívánta, XI. Pius mégis Serédi Jusztiniánt nevezte ki esztergomi érsekké. Bár nehezen barátkoztak meg a pápa döntésével, Serédi kinevezése csak javára vált a magyar kormánynak, mert a széles körű vatikáni kapcsolatokkal rendelkező főpap tizennyolc évi szolgálata során összeköttetéseit kiválóan aknázta ki egyháza és hazája javára. 1939-ben, XI. Pius halála után Serédi Jusztinián is részt vett a bíborosok pápaválasztó gyűlésén, a konklávén. Bár a magyarokat köztudottan kedvelő Eugenio Pacellit választották pápává, XII. Pius néven, a pápaságra esélyesek között Serédi Jusztinián is szerepelt. Az Új Magyarság 1939. március 1-jén említette Serédi Jusztiniánt az esélyes bíborosok között, a Magyar Nemzet már február 14-én felvetette azt a lehetőséget, hogy valószínűleg nem olasz pápát fognak választani. A Magyar Nemzet 1939. február 16-án a Corrispondenza című olasz napilapra hivatkozva azt írta, hogy amennyiben nem olasz pápát választanak, Serédi Jusztiniánnak kitűnő esélyei vannak. Ehhez február 19-én hosszú cikk kapcsolódott, mely Bakócz Tamás esztergomi érsek 1513-as konklávé-esélyeiről szólt. Talán rejtetten azt hangsúlyozták ezzel a napilapok, hogy a magyarok a hozzájuk közel álló – vagy magyar származású – pápától várták a kivezetést a Trianon miatti nehéz helyzetből.

Pápaválasztás előtt. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás a Vatikánban (1939. március)

Serédi Jusztiniánra komoly megpróbáltatás várt a második világháború alatt. A zsidótörvényeket elítélte, segítette az üldözötteket, felkarolta a Magyarországra érkező lengyel menekülteket. Közben betegsége egyre súlyosbodott, s miután 1944 telén Esztergom a frontvonalba került, megfelelő egészségügyi segítséghez sem juthatott hozzá. Az óvóhelyen érte a halál 1945. március 29-én. Utódjának XII. Pius Apor Vilmos győri püspököt kívánta kinevezni, ám Apor éppen másnap kapta a halálát okozó lövéseket, miközben híveit védte a kegyetlenkedő orosz katonáktól. Az üres esztergomi érseki széket csak október 7-én foglalta el Mindszenty József, aki méltó utóda lett Serédinek.

BJZS