Kaszap István halálának 77. évfordulójára emlékeztek Székesfehérváron

A székesfehérvári Prohászka templomban - a kedvezőtlen időjárás és a közelgő karácsonyi ünnep ellenére is – december 17-én sokan érkeztek hívek a fehérvári plébániákról, az egyházmegye területéről, Budapestről és más városokból, hogy tiszteletüket fejezzék ki Kaszap István iránt halálának évfordulóján.

A templom plébánosa, Tóth Tamás köszöntőjében hangsúlyozta: alig egy héttel karácsony előtt gondoljunk arra, hogy Isten vár ránk, meghív magához minket, hogy találkozzunk vele. A 77 éve elhunyt Kaszap Istvánról elmondta: ő már a Mennyei Atya terített asztalánál ül, ott találkozik vele. A plébános a szentmise elején arra kérte a megyéspüspököt, hogy mint az Atya, hívja meg a megjelent híveket az Eucharisztia asztalához, hogy Krisztussal találkozzanak.

Évről-évre felkerekednek zarándokok, nem törődve a karácsony adta sürgős feladatokkal, hogy Kaszap István ünnepét e falak között tiszteljék, ahol maradványai nyugszanak - emelte ki beszédében Spányi Antal püspök. A szeretetnek és a bizalomnak a csodája, hogy ennyi évtizeden át megmaradt a kötődés a személyéhez. Amikor halálának évfordulóján összejövünk, mindig adventet ünnepeljük, azt az időszakot, amikor Isten keresi az embert, és az ember keresi az Istent. Igaz, ennek a keresésnek nincs időkorlátja, mégis a liturgikus évben ez az időszak az, amikor mélyebben át akarjuk élni az Istennel való találkozást, amikor számba kell vennünk, hányféle módon akarta már Isten megérinteni szívünket, lelkünket – mondta a püspök.

Az eszményeitől megfosztott, erkölcseiben megtépázott emberhez Isten sokszor, sokféleképpen szólt a történelem során. Ma talán a családban, egy rokoni példán, vagy éppen egy szeretve szolgáló papnak a tanúságtétele által szólal meg. Kaszap István olyan hitvalló volt, akiben Isten otthonra talált, a Mindenhatóval járta élete útját. Amikor testileg, lelkileg gyötrődött és megérezte a halál közeledtét, azt nem kudarcként élte meg, hanem beteljesülésként. Megérezte Isten közelségét, akinek készséggel adta oda magát teljesen, mindenestől – emlékezett a hitvallóra a megyéspüspök.

A szentmise végén a résztvevők a püspök és a papság vezetésével Kaszap István sírjához vonultak, hogy imádkozzanak közbenjárásáért és mielőbbi boldoggáavatásáért. A Székesfehérvár díszpolgáráról való megemlékezésen a város vezetői közül is többen részt vettek.

További képek az egyházmegye honlapján találhatóak.

Székesfehérvári Egyházmegye/Magyar Kurír

A vértanúságot szenvedett Brenner Jánosra emlékeztek Szombathelyen

Brenner János rábakethelyi káplán mielőbbi boldoggáavatásáért imádkoztak december 15-én, püspöki szentmise keretében az egyházmegye papjai, tisztelői, a róla elnevezett általános iskola diákjai a szalézi Szent Qvirin-templomban Szombathelyen – tájékoztat az MTI.

Veres András szombathelyi megyéspüspök szentbeszédében így fogalmazott: Brenner János rendkívül jó, a prófétákéhoz hasonló jellemvonásokkal rendelkező pap volt, hívei körében sokan szerették, szavai nagy hatással voltak a fiatalokra, ezért a kommunista hatalom mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítsék, üldözték végül pedig meg is ölték.

Évek óta tart és biztatóan halad előre Brenner János boldoggáavatási eljárása Rómában, ahol a közelmúltban személyesen egyeztetett az eljárást irányító bíborossal – ismertette Veres András püspök. Hozzátette: döntés még nem született, a pontos dátum még nem ismert, de remény van arra, hogy nem sok idő múlva megünnepelhetjük boldoggáavatását.

A szombathelyi Brenner János Általános Iskola diákjait, akik teljes létszámmal részt vettek a névadójuk tiszteletére tartott szentmisén, a főpásztor arra buzdította, hogy szívleljék meg XVI. Benedek pápa a hit évében megfogalmazott kérését: legyenek bátrak hitük megvallásában. „Jól viselkedni, egymáshoz és minden emberhez szeretettel fordulni, másokon önzetlenül segíteni hitünk bátor megvallása” – hangsúlyozta a szombathelyi megyéspüspök.

Brenner János 1957. december 15-én éjszaka ölték meg, a mai Szentgotthárdhoz tartozó Rábakethelyen. A fiatal káplán meggyilkolásával a papokat akarta megfélemlíteni a kommunista rendszer, tevékenységüket, egyházi szolgálatukat a templomok falai közé akarták szorítani.

A vértanúhalált szenvedett fiatal papról évtizedeken át hallgatni kellett, de hívei minden évben gyertyát gyújtottak, virágokat helyeztek el meggyilkolásának helyén; a rendszerváltás után kápolnát emeltek tiszteletére. Brenner Jánost abban a szalézi templomban helyezték örök nyugalomra, ahol most szentmisében emlékeztek rá és boldoggáavatásáért imádkoztak – szerepel az MTI híranyagában.

Magyar Kurír

Füstölgés és katolicizmus: dohányzó szentek és pápák

Hallott már pöfékelő pápákról, tubákos szentekről, dohánytermesztő szerzetesrendekről, valamint a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságáról? S hogy számos szentté avatási perben hozták fel a jelölt ellen, hogy dohányzott, sikertelenül? Volt olyan szent, aki arról értekezett, hogy a dohányzás rossz szokása hogyan segítette hozzá hitélete elmélyítéséhez. A dohányzás és a katolicizmus története.

Az első missziós papok számára, akik Kolumbusz nyomán az Újvilágba érkeztek, a bennszülöttek dohányfüstbe burkolózása valamiképp szentségtöréssel ért fel, azt ugyanis a szentségek kifigurázásáként fogták fel; habár az indiánok a dohányfüstben a láthatatlan lelkekkel való kapcsolatteremtés eszközét látták – írja a dohányzás és a katolicizmus összefonódásának történetét bemutató cikkében a Catholic World Report (a képen XXIII. János pápa cigarettázik, még pápasága előtt).

1575-re már az újvilági szinódusok gyakori témájává vált a probléma, hogy a katolizált bennszülöttek a templomban sem mondtak le a füstölésről, amelyet ráadásul részint incenzálásként és a Szentlélek hívásaként fogtak fel. A mexikói püspökök meg is tiltották a templomban való dohányzás szerte Amerikában.

1583-ban egy limai szinódus az „örök kárhozat” terhe mellett megtiltotta a papoknak, hogy a szentmise bemutatása előtt dohányozzanak – a határozat akkurátusan sorra veszi a dohányzás fajtáit, beleértve a dohány rágicsálását és a dohánypor orron keresztül való felszívását – azaz a tubákolást. 1588-ban a bíborosok kollégiuma megerősítette a spanyol újvilági kolóniára vonatkozó tiltást. (Az 1980-as években egyébként egyes katolikus indiánok újra rituális dohányzásba kezdtek a misék előtt Latin-Amerikában.)

A probléma azonban nem maradt meg az Újvilág határain belül, a dohányzás ugyanis gyorsan terjedt az Óvilágban is, papok és egyszerű hívek közt egyaránt – legyen szó füstölésről, rágcsálásról vagy tubákolásról. Alig volt néhány ember, aki a dohányzás káros hatásait, az egészségrombolást, a függőséget, a büdöset hangsúlyozta volna, sokkal inkább jótékony mivoltára helyezték a hangsúlyt: kellemes mivoltát, azt, hogy megállásra kényszerít, szemlélődésre késztet és közösséget teremt – sőt, a tubákolás esetében pozitív egészségügyi hatásokról beszéltek, minthogy a dohány tisztítja az orrjáratokat.

Kétségtelen, hogy a dohányzás nem csak Új-Spanyolországban, hanem Európán belül is gyorsan terjedt az Egyházban. Olyannyira, hogy liturgikus visszaélésekhez is vezetett, minthogy sok hívő és pap nem volt hajlandó lemondani a dohányzásról a szentmise közben.

Dohányzás a misén

Ez a szélsőséges példa is mutatja, hogy templomi dohányzás egyre súlyosabb problémát okozott, így az egyházi hatóságok egyre többfelé tiltották a liturgia előtti és alatti, néhol pedig a templombeli dohányzást. A papság esetében a szent áldozat bemutatásához szükséges tisztaság miatt is különösen hangsúlyosan merült fel a kérdés: a liturgia közben mind a papnak, a pap kezének és a liturgikus öltözetnek is abszolút tisztának kellett volna lennie.

Így aztán 1642. január 30-án kelt bullájában, a Cum Ecclesiae-ben VIII. Orbán pápa a sevillai katedrális dékánjának kérésére automatikusan beálló kiközösítés (latae sententiae) terhe mellett megtiltotta a sevillai egyházmegye területére vonatkozólag, hogy bárki dohányozzon a templomokban, legyen szó akár pipázásról, akár egész dohánylevelek, vágott dohány vagy pordohány élvezetéről. Az ok a bulla szerint a templomok bekoszolódástól való megvédése volt. A sevillai egyházmegyében olyannyire elterjedt a dohányzás, hogy a hívek, ministránsok, kórustagok, de még a papok is dohányoztak a szentmiseáldozat bemutatása közben is – egyes papok egyenesen az oltár szélére helyezték tubákos dobozukat.

Rómában a bulla magyarázataként terjedt Jób könyvének egyik mondata: „Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni?” (Jób 13,25) Ez aztán több városi legendának adott alapot, például annak, miszerint a pápa úgy, ahogy van, betiltotta a dohányzást, vagy hogy azt hitte volna, hogy a tubákolás fokozott szexuális extázist okoz. Egyesek odáig merészkedtek, hogy azzal vádolták VIII. Orbánt, hogy betiltotta a tüsszentést.

Mindenesetre 1650-ban X. Ince megerősítette elődje rendelését, és újra megtiltotta a dohányzást a templomokban, kápolnákban, a sekrestyében, és külön kitért a Lateráni-bazilika és a Szent Péter-bazilika csarnokára. Ennek részben az volt az oka, hogy igen sok időt és pénzt áldozott ezen csarnokok márvánnyal való díszítésére, s nem szerette volna, ha azt elszínezi a dohány. XI. Ince újfent megerősítette elődjei rendelkezéseit. 1685-ben már arról vitatkoztak a teológusok, hogy a bullák ezen kitételeit vajon implicite az egész Egyházra, illetve minden, a templomhoz kapcsolódó épületre vonatkozólag kell-e értelmezni.

XIII. Benedek, aki egyébként maga is hódolt a tubákolás szokásának, újra megtiltotta az oltárnál és a tabernákulumnál való dohányzást, illetve kiközösítés terhe mellett kitiltotta a dohányt az egész Szent Péter-bazilikából, mivel megfigyelte, hogy a hívek jelentős része ki-kiugrik a miséről egy tubákra, ami igencsak zavarta a liturgiát – az azon való elmélyült részvételről nem is beszélve.

Ekkoriban merült fel az a kérdés is, hogy a dohányzás vajon a böjt megtörésének számít-e. Liguori Szent Alfonz, maga is nagy tubákos, a gyónóknak írt útmutatásában határozottan a nemmel felel a kérdésre a tubákolás esetében, még abban az esetben is, ha a dohány egy kis része a gyomorba jut, de a dohányrágást sem tartotta problémának – más szerzők is egyetértettek vele, bár hozzátették, hogy ha nagyobb mennyiségű dohány jut a gyomorba, akkor az már a böjt megszegése.

Pápai tubák és pápai humidor

XIV. Benedek úgyszintén rendszeres tubákos volt. Egyszer, mikor egy szerzetesrend vezetőjét fogadta, meg is kínálta az illetőt tubákkal. A rendfőnök azonban azzal utasította el, hogy nem szokott ily módon vétkezni. A pápa azzal felelt: „ez nem bűn, ha az volna, önnek is volna” – mármint tubákos doboza.

IX. Piusz megrögzött tubákos volt – olyannyira, hogy naponta többször kellett átvennie fehér pápai reverendáját, hiszen a folyamatosan használt dohány pora könnyen elszínezte azt. A pápai tiarát az egyik leghosszabb ideig viselő főpap látogatóit is megkínálta dohányporából. Pontifikátusa alatt egyébként a pápai állam monopóliumot hirdetett a dohánykereskedelemre, 1863-ban pedig felállították a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságát, melynek a Trasteverén, a Piazza Mastaion húzták fel a központi épületét, és alá rendelték a dohányipar rendbetételét.

Az olasz egység megteremtése idején Viktor Emmanuel király volt, hogy a pápával tárgyalt, s amikor IX. Piusz meghallotta a számára elfogadhatatlan feltételeket, olyan erővel kopogott az asztalon tubákos dobozával, hogy az elrepedt. 1871-ben a pápa felajánlotta arany tubákos dobozát, az oldalán két bárányábrázolással a virágok és lombok közt a lottó főnyereményének, hogy így szerezzen pénzt egyháza számára.

XIII. Leó úgyszintén a tubákolást részesítette előnyben. Pápasága előtt, mikor még Gioacchino Pecciként brüsszeli nuncius volt, gyakran jelent meg a könnyed életet élő fiatal arisztokraták társaságában. Egy vacsorán egy szabadgondolkodó gróf úgy gondolt, megvicceli a nunciust, és odanyújtott neki egy tubákos dobozt, amin egy meztelen Vénusz volt látható. A nuncius tiszteletteljesen azzal a megjegyzéssel adta vissza a dobozkát: „Valóban, gyönyörű! Gondolom, a dobozon a grófné látható!” A társaság nevetésben tört ki. Élete vége felé egyébként XIII. Leó nem szívesen tett eleget orvosai tanácsának, miszerint le kell szoknia a tubákról.

X. Szent Piusz tubákolt és szivarozott, még pápai humidora is volt (sőt, elneveztek róla egy szivarmárkát, a képen pedig egy, az ő arcképével díszített szivarosdoboz látható). Fel is hozta ellene az ördög ügyvédje szentté avatási perében, hogy rossz szokása volt a dohányzás. XV. Benedek nem dohányzott, és azt sem szerette, ha mások dohányoznak a jelenlétében. XI. Piusz alkalmanként szivarozott. XII. Piusz nem dohányzott, XXIII. János pedig már a cigarettát részesítette előnyben. VI. Pál sem dohányzott, ahogy I. János Pál sem – habár hirtelen halála után egyesek azt feltételezték, hogy annak oka talán a súlyos dohányzás volt. II. János Pál a nem dohányzó római püspökök sorát gyarapította, XVI. Benedekről viszont az hírlik, hogy nem veti meg a cigarettát – vagy legalábbis egyszer látták, amint elmélyülten járkál a vatikáni kertekben, és Marlborót szív. 

Szent füst, vagy inkább füstölő szentek

Miután Marie Thérèse de Lamourous megvizsgálta Avilai Nagy Szent Teréz palástját a karmeliták párizsi kolostorában, azt jegyezte fel: még azokat a kis foltokat is tanulmányozta, amelyek spanyol tubák maradványának tűnnek.

A tubákfüggés fontos kérdés volt Bosco Szent János, Cupertinói Szent József (1603-1663, a repülés, a pilóták és a tanulás védőszentje) és Néri Szent Fülöp boldoggá avatási perében. Az első két szent esetében az ördög ügyvédje azzal érvelt, hogy nem gyakorolhatták hősies fokon az erényeket, hiszen tubákoltak. A cupertinói ügyvédje azonban a József életében vele folytatott, fennmaradt beszélgetésekre hivatkozott, amelyekben azt vallotta, hogy a dohány segített neki tovább fennmaradni éjjel imádkozni, valamint meghosszabbítani a böjtjeit. Fülöp esetében egyesek azt hangoztatták, hogy a teste azért maradt fenn, mert konzerválta a dohány.

A lourdes-i Bernadette Soubirous-nak gyermekkorában az orvos tubákot írt fel az asztma ellen (a tubákos doboza ki is van állítva Lourdes-ban). Később úgy emlékezett, hogy mennyire felháborodott egyik tanára, amikor 16 éves korában tubákot fújt szét a teremben egy  óra alatt, és mindenki tüsszögni kezdett. Később, mikor már szerzetesnő volt, egy rekreáció alkalmával elővette tubákos dobozát a nővérek legnagyobb megrökönyödésére. Egyik társa még meg is rótta: „Marie-Bernard nővér, téged sosem fognak kanonizálni!” „Miért?” – kérdezte Bernadette. „Mert tubákolsz. Ez a rossz szokás majdnem kizárta (a szentek sorából – a szerk.) Páli Szent Vincét!” „Te, nővér – válaszolt Bernadette – pedig azért leszel kanonizálva, mert nem személyeskedsz!”

Vianney Szent János gyakran órás gyóntatásai közben tubákolt. Pio atya habitusa egyik zsebében tartotta a tubákját, és rendszerint megkínálta vele a látogatókat. Egyik életrajzírója szerint egy onkológiai konferencián Pio atya egy rákról szóló előadás közben odafordult szomszédjához, és megkérdezte: ön dohányzik? Mikor igenlő választ kapott, a kapucinus szerzetes felemelt ujjal figyelmeztette az illetőt: „ez nagyon rossz!”, majd egy másik doktorhoz fordult, és megkérdezte: „van dohánya?”

Jezsuita dohány

A jezsuiták, a ferencesek, augusztiniánusok és a dominikánusok jelentős dohányérdekeltségekkel rendelkeztek a 16-17. századi Közép- és Dél-Amerikában, ahol nagy dohányültetvényeik voltak. A jezsuitákat a protestánsok és szekuláris ellenfeleik azzal vádolták, hogy mérgezett dohányt hordanak magukkal, és azzal mérgezik meg ellenfeleiket. A CWR cikkírója, John B. Buescher, a vallástudományok doktora gyorsan leszögezi: erre ő nem talált bizonyítékot. De a „jezsuita dohány” fogalommá vált. A jezsuiták Kínában is gyorsan terjesztették a dohányzást, főleg a fővárosban, Pekingben, a Mandzsu-dinasztia alatt, olyannyira, hogy egy idő után a katolikus konvertitákat „dohányzóknak”, „tubákolóknak” hívták a birodalomban.

A 19. század során azonban a tubákolást egyre inkább felváltotta a szivar és a pipa, majd később a cigaretta. Az irodalmi források szerint a tubák a szegények szokása maradt, valamint egyes konzervatív papoké, akik nem voltak hajlandóak átszokni az új módira. William Faber atya, Néri Szent Fülöp papi rendjének tagja 1846-ban azt írta egy levélben, hogy mindenképp látni akarta őt Firenzében a kamalduliak elöljárója, aki épp betegen feküdt dohánnyal teli ágyában.

A The Galaxy magazin egy 1870-es számának egy cikke (a címe: Tíz év Rómában) szerint Róma egyik jellegzetes figurája a dohányos dobozzal mászkáló, barna ruhás kapucinus szerzetes. Egy női szerző, And Maud Howe pedig azt írt a1898-ban a The Outlookba, hogy az olaszoknál a régimódiak és az öregek még mindig tubákolnak, amit a papok is szentesítenek. Rómában pedig még olyat is látott, hogy egy pap az oltárnál belecsippantott a tubákjába. James Joyce pedig, amikor Flynn atyát jellemzi a Dublinersben, azt írja, hogy a tubákolás a XX. századra kiment a klerikusi divatból.

1957 szeptemberében XII. Piusz meglátogatta a jezsuiták általános rendi gyűlését, amin megragadta az alkalmat, hogy számos, a világiak számára legitim, de felszínes szokás elhagyására szólítsa fel a Jézus Társaságának tagjait, többek közt megemlítve a „széleskörben elterjedt dohányzást”.

2002-ben pedig II. János Pál kiadta azt a rendelkezést, miszerint tilos a dohányzás a Vatikán területén a valamint a Vatikán ellenőrzése alatt álló helyeken (ami többek közt a pápai nunciatúrákat jelenti) a sokak által látogatott tereken és a munkahelyeken. A tilalom megszegőjét harminc euróra büntethetik.

Magyar Kurír (szg)

Boldog Anna Schäffer szenttéavatása elé

Október 21-én, a hit éve keretében XVI. Benedek pápa a szentek sorába iktatja a bajor származású Anna Schäffert, aki mélységes krisztusi szeretetéről tett tanúságot. Pákozdi Istvánnak a szenttéavatás elé írt jegyzetét a Vatikáni Rádió ismertette, melyet az alábbiakban olvashatnak.

Vannak mondatok a Szentírásban, amelyek fölött olyan könnyen átsiklunk. Ilyen Szent János levélrészlete is: „Jézus Krisztus, az igaz, engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1Jn 2,2).

Az egész egyháztörténelem folyamán mindig a kicsik és a jelentéktelenek mutatják a hit útját. Október 21-én a hit éve keretében XVI. Benedek pápa másokkal együtt a szentek sorába iktatja a bajor származású világi hívőt: Anna Schäffert, aki mélységes krisztusi szeretetéről tett tanúságot. Hosszú éveken át ágyhoz kötött betegként folytatta misszionáriusi tevékenységét. 1925-ben hunyt el, II. János Pál pápa 1999-ben avatta boldoggá. Teljességgel megértette Szent János levélrészletét. Tudta, hogy az örökkön élő Krisztus benne szenved tovább, ő az engesztelés a bűnökért.

A bajor nép vallásosságában jóval XVI. Benedek pápa megválasztása előtt egyre inkább fókuszba került egy balesetet szenvedett, megbénult, mégis élete értelmét Jézusban megtaláló leány, akinek ágyban fekvő, hálóinges képét terjesztették egymás között az emberek, bajban közbenjárását kérve. Jól ismertem egy idős asszonyt, egy kis község polgármesterének a feleségét, aki a 80-as években már úgy beszélt róla, mint a jövő nagy szentjéről, amikor még híre sem volt annak, hogy boldoggá avatják.

Vajon mit tett Anna, amiért XVI. Benedek pápa ily magasra, nemzetének kiválóságai közé emeli őt? 1882-ben asztalos, kézműves családban született. A mély keresztény lelkületet édesanyjától tanulta. Erős, egészséges gyerek volt, aki már 1893-ban, elsőáldozásakor Istennek ajánlotta életét. Regensburgban, ahová kislányként szolgálni járt, szeretett volna a misszionárius nővérek közé lépni. Apja halálát követően Landshutban dolgozott, ahol Jézus különleges hívását hallotta meg: hamarosan sokat és hosszan kell szenvednie. Annak ellenére, hogy már abban az évben felajánlotta életét Szűz Máriának, mint minden egészséges fiatal, ő is félt ettől a jövőtől. 1901-ben egy mosókonyhában kellett dolgoznia.

Amikor egyszer a mosókazán fölött lévő kályhacső kicsúszott a falból, megpróbálta visszahelyezni, ám megcsúszott, és mindkét lábával a forró mosólúgba zuhant. Az orvosok mindent megtettek érte, de a bénulástól nem tudták megmenteni, teljesen lerokkant. A kicsiny családi lakásban, ahol testvére családja is élt, nem maradhatott. Nagy szegénységben édesanyjával egy szobát béreltek, ahol ágyhoz kötve kellett felismernie Isten akaratát fiatal életében. A keresztre feszített Krisztus hívására élete feladatát látta annak felajánlásában a bűnök bocsánatára.

A helyi plébános jó lelkivezetője volt, naponta áldoztatta. 1910 őszén rendkívüli látomásban – ahogy ő mondta: „álomban” – Anna előbb Szent Ferencet, majd a mennyországot látta, ahol elfogadták áldozatát. Ettől kezdve apostolkodott szavaival és írásaival azok között, akik hozzá fordultak. Kérő levelek nemcsak hazájából, de Ausztriából, Svájcból, sőt Amerikából is érkeztek hozzá. 1923-ban egy eksztázisában átélte a nagypénteki eseményt, és állapota rosszabbra fordult. Mindkét lába teljesen lebénult, szörnyű gerincvelőgörcsöktől és végbélráktól kezdett szenvedni.

Öt héttel halála előtt kiesett az ágyából, és agyrázkódást szenvedett, ami akadályozta a beszéd- és látóképességét. Hatalmas kínjain mindenki csodálkozott, hogy lehet egy embernek ennyit szenvednie? 1925. október 5-én haldokolva vette magához az Eucharisztiát, mely 25 évig tartó szenvedéseiben tápláló forrása volt. Utoljára keresztet vetett, és így fohászkodott: „Jézusom, neked élek!”

Október 8-án tartották temetését, hatalmas tömeg részvételével. Szenvedő emberek serege járult sírjához, közbenjárását kérve. A hivatalosan számon tartott 17 ezer imameghallgatást követően indult meg a boldoggáavatási eljárása 1972-ben.

Testét a mindelstetteni templomba vitték, ahol – különösen július 26-án – zarándoklatokat tartanak, ezrek részvételével. Boldoggáavatására többféle könyv alakban megjelent apró, gyöngybetűkkel írott naplója, feljegyzései, életének sokszoros feldolgozása, bemutatása.

Bajorország új szentjének legismertebb olajfestménye ágyban ülve ábrázolja, lágy, szelíd tekintettel, egyik kezében életírása, a másikban rózsafüzére, feje felett a töviskoronával körülvett Jézus Szíve-kendő. Egyszerűség, mélységes hit, megpróbált élet, 33 év kegyetlen szenvedése volt a sorsa. Erőforrása lehet korunk minden szenvedőjének, aki felfogja az apostol szavainak értelmét: „kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből Testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).

Az új evangelizáció lendületében a hit éve arra is tanít minket, hogy ne szégyelljük hirdetni: a mai embernek is szenvednie kell, és ez nem értelmetlen dolog. A gyógyíthatatlan betegek sorsának is van értelme és értéke, ők is Krisztus sebeit hordozzák, engesztelésül a világ bűneiért – fogalmaz jegyzetében Pákozdi István, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

A hit éve első új boldogjai

Négyszáz évvel ezelőtt, 1611-ben tizennégy ferencest a hit iránti gyűlöletből öltek meg Prágában. Boldoggáavatási dekrétumukat 2012 májusában írta alá XVI. Benedek pápa. A szertartást október 13-án, a hit éve megnyitását követően két nappal a prágai Szent Vitus-székesegyházban Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa végzi.

Az olasz, német, holland és spanyol származású szerzetesek 1604-ben érkeztek Prágába, a II. Rudolf által alapított Havas Boldogasszony ferences kolostorba. Feljegyezték róluk, hogy valamennyien kiválóan megtanultak csehül. Akkoriban nagy feszültségek voltak Európa-szerte, de különösen Csehországban a katolikusok és a protestánsok között, amely a császári családon belüli hatalmi harccal is párosult. A huszita „cseh testvérek” és a kálvinisták régóta vártak az alkalomra, hogy a katolikus vallás képviselőin elégtételt vegyenek az őket ért korábbi sérelmekért. Különösen szálka volt a szemükben a prágai ferences kolostor.

Feldühödött protestáns tömeg támadta meg 1611. február 15-én a város katolikus templomait. A Havas Boldogasszony-templomba és kolostorba is behatoltak. Az egyik spanyol ferences menteni akarta az Oltáriszentséget. Karddal levágták a kezét, mire leesett a cibórium és a szentostyák szétgurultak. Szörnyű káromkodások közt taposták szét a protestánsok a szentostyákat. A szerzetes ezt meg akarta akadályozni, erre leütötték a fejét. Aztán sor került a kolostor többi lakójára is. Három papot szíven szúrtak. Három másik szerzetest felkergettek a templom tetejére, hogy ott lőjék le őket, élvezve, mint esnek le sebesülten a földre. Többeket kardokkal, bárdokkal ízekre szabdaltak. A vértanúk tetemét csak harmadnap merte néhány katolikus összeszedni s egy kápolnába elvinni.

Isten számos csodával dicsőítette meg hű szolgáit. A cseh püspökök a ferences vértanúk boldoggáavatásával kapcsolatban rámutatnak, hogy az 1611-ben történt kegyetlen vérontás figyelmeztetésként szolgálhat a mai ember számára is. Jézus azt tanította, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét áldozza embertársaiért. A tizennégy prágai vértanú erről a szeretetről tett tanúbizonyságot. A püspökök kiemelik továbbá a szolidaritás fontosságát, amelynek valódi értékekre kell épülnie.

A magyar egyház hét ferences vértanújának (Károlyi Bernát, Kiss Szaléz és társaik) boldoggáavatási pere egyházmegyei szakaszban van.  Ők szintén a hit iránti gyűlölet áldozatai, 1944 és 1954 között szenvedtek vértanúhalált.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír

Október 13-án boldoggá avattak Prágában 14 ferences szerzetest, akiket 400 évvel ezelőtt, a XVII. század elején árulónak minősítettek a prágaiak, és emiatt megkínozták, majd meggyilkolták őket.

XVI. Benedek pápa májusban hagyta jóvá azt a dekrétumot, amelynek alapján a hradzsini Szent Vitus-székesegyházban szombaton megtartott egyházi ceremónia keretében felvették a boldogok jegyzékébe az 1611. február 15-én meggyilkolt, döntően nyugat-európai országokból származású ferences szerzeteseket. A boldoggáavatásról szóló pápai dekrétum szerint a meggyilkolt szerzetesek vértanúnak minősülnek.
Az ünnepi szentmisét Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja prefektusa mutatta be. A prágai egyházmegye történetében ez az első boldoggáavatás.
A ferenceseket a prágai Szűz Mária kolostor templomában kínozták halálra.
A külföldi szerzeteseket 1604-ben a katolikus egyház hívta Prágába, hogy a döntően protestáns városban miséket tartsanak, terjesszék a katolikus hitet és életükkel példát mutassanak az embereknek. Prága többnyire protestáns lakosságának – cseheknek és németeknek egyaránt – azonban nem tetszett a szerzetesek tevékenysége, ellenségnek tekintették, gyakran támadták, megalázták őket. Miután 1611 elején Habsburg Leopold zsoldos hadserege megszállta Prágát, az ellenséges viszony tovább mérgesedett. A prágaiak az ellenség embereinek, kollaboránsoknak tartották a ferenceseket. 1611 februárjában a Szűz Mária kolostorban élő szerzeteseket összegyűjtötték, és a rendház templomában halálra kínozták őket.
A múltban már több kísérlet is történt a 14 mártír ferences szerzetes boldoggáavatására, de egyik sem végződött sikerrel. A rendszerváltás után, 1992-ben a Cseh Püspöki Konferencia újra napirendre tűzte az ügyet, és beadvánnyal fordult II. János Pál pápához a boldoggáavatásuk érdekében.
A Cseh Püspöki Konferencia október elején pásztorlevélben arra szólította fel a katolikus hívőket és a lakosságot, hogy a vérontás legyen mementó napjainkban is, amely tanúságot ad a hitről, segít a katolikusok és más felekezetek együttélését érintő történelmi sérelmek megértésében. A püspökök felhívták a figyelmet arra, hogy a világban valódi szolidaritásra van szükség, amely a mélyebb értékekre épül.
MTI/Magyar Kurír

Újabb női egyháztanítóval gazdagodik az Egyház

Október 7-én Benedek pápa egyháztanítóvá nyilvánítja a német misztikus apátnőt, Bingeni Szent Hildegárdot.

Hildegard von Bingen (1098–1197) negyvenéves korában kezdett írni, illetve kezdet tollba mondani azokat a látomásokat, amelyek által Isten eltöltötte bölcsességgel. Így születtek meg különleges miniatúrákkal díszített, híres művei: a Liber Scivias (Tudd az utat) és a Visionum ac Revelationum libri tres (Látomások és kinyilatkoztatások három könyve) és az Erények körtánca című daljátéka.

Törékeny, beteges alkat volt, mégis fáradhatatlanul dolgozott. Sokat utazott, hirdette az örömhírt, csodákat tett, pápák és császárok kérték ki tanácsát, Rupertsbergben kolostort alapított.

Élete vége felé arra kényszerült, hogy a világi hatalommal szemben megvédje az isteni akarat iránti való engedelmességből fakadó tettét: eltemetett egy kiközösített lovagot, aki bűnbánatot tartott előtt. Szembeszállt érte a mainzi prelátusokkal.

Látomásai során soha nem vesztette el öntudatát, mindig tisztán érzékelte az őt körülvevő valóságot, csak éppen lelki szemeivel látott. Így ír erről: „a fény, amelyet látok, nem a térhez kötött fény. Sokkal fényesebb, mint a világító napot rejtő felhő, melyben sem magasságot, sem szélességet, sem hosszúságot nem tudok megkülönböztetni. Az Élő Fény árnyékaként lett számomra megjelölve... De ezeket a dolgokat nem külső szemeimmel látom, vagy amit hallok, nem külső füleimmel hallom, és nem a szív érzésével értem meg, vagy esetleg az öt érzékszerv együttes munkájával, hanem csak és kizárólag a lelkemben... Külső szemeim ugyanakkor nyitottak, sohasem csukódnak le, mialatt érzékeim – mintegy extázisban – felmondanák a szolgálatot, ébren látom mindezt nappal és éjjel..." (Kemenczky Judit fordítása).

Ez a látomásairól hires szerzetesnő erkölcsi tanító, teológus, filozófus volt; természettudományos és orvosi ismeretei egyedülállóak voltak korában; csodálatos költői nyelven tudott szólni, költeményeihez zenét is írt; gyönyörű képeket festett a teremtett világról.

Rosita Copioli az Avvenirében kiemeli azt  a kettősséget, hogy végtelenül nagy dolgokat alkotott, ugyanakkor mindig  a mértékletességet tartotta szem előtt, rendkívül fegyelmezetten élt, megvetette a világi javakat és a megbecsülést.

Magyar Kurír

Két új egyházdoktort avat a pápa a közeljövőben

 

Október 7-én XVI. Benedek egyházdoktorrá avatja Bingeni Szent Hildegardot és Ávilai Szent Jánost. A cím azt jelenti, hogy viselőjük teológiai tanításai a történelmi kortól függetlenül minden katolikus számára időszerűek.

A döntést hivatalosan 2012. május 27-én jelentette be a Szentatya: „Örömmel jelentem be, hogy október 7-én, a püspöki szinódus közgyűlésének kezdetén egyházdoktorrá nyilvánítom Bingeni Szent Hildegardot és Ávilai Szent Jánost.”

Egyházdoktor-avatásra ritkán kerül sor. VI. Pál két szentet, Ávilai Szent Terézt és Sienai Szent Katalint, II. János Pál pedig mindössze egyet, Lisieux-i Szent Terézt emelte egyházdoktori rangra.

Az Egyháznak jelenleg 33 doktora van, számuk néhány nap múlva e kettővel nő. XVI. Benedek szerint életük és üzenetük a mai ember számára is időszerű: „Hildegard középkori bencés apáca volt, a teológia igazi mestere, aki komolyan tanulmányozta a természet- és a zenetudományt. János, a spanyol reneszánsz idején élt egyházmegyés pap pedig az Egyház és a társadalom modernizálásáért, vallási és kulturális megújulásáért tevékenykedett.”   
   
A két új egyháztanító kinevezése jó indítása lesz a néhány nappal később kezdődő, az új evangelizációról szóló szinódusnak, amely hite elmélyítésére és megújítására hív meg minden keresztényt.

Magyar Kurír

Boldoggá avatták a kínai nyelvű Szentírás első fordítóját

Szentírás vasárnapjának vigíliáján avatták boldoggá a szicíliai Acireale székesegyházában Gabriele Allegra olasz ferencest, akik elsőként fordította kínaira a teljes Bibliát.

Gabriele atyát Kína Szent Jeromosának is nevezték már életében. A boldoggáavatásra tíz évvel azt követően került sor, hogy az 1907-ben Szicíliában született és 1976-ban Hongkongban elhunyt szerzetes közbenjárására történt csodát II. János Pál pápa hitelesnek fogadta el. Azért kellett ilyen sokat várni, mert a Szentszék nem akarta tovább rontani az akkoriban amúgy is feszült viszonyát Kínával, amely a kínai vértanúk 2000-ben történt kanonizációja nyomán alakult ki. Eredetileg Hongkongban zajlott volna a mostani boldoggáavatás, ahol negyven éven át élt és dolgozott a szerzetes, de szintén a kínai kommunista kormány érzékenysége miatt inkább szülőföldjét tisztelték meg a felemelő szertartással.

Allegra atyára a hongkongi katolikusok igen büszkék, és kínainak tartják. Az ottani ferences provinciális mondta, hogy ő az első hongkongi katolikus, akit az egyház oltárra emel, és egyben az első ferences, aki a Hongkong-tajvani Ferences Provincia tagjai közül ebben az elismerésben részesült.

Boldog Gabriele atya 1928-ban, a szintén olasz ferences Montecorvinói János születésének 600. évfordulóján döntötte el, hogy életét a szentírásfordításnak szenteli, ugyanis e nagy előd volt az első, aki megkísérelte a Biblia kínaira fordítását.

Az új boldogot 1930-ban szentelték pappá, és elöljárói azonnal Kínába küldték. Néhány év nyelvtanulás után fogott hozzá a szent könyvek fordításához. Egészségügyi okokból vissza kellett térnie Európába, de itt is tovább dolgozott. A háború alatt sikerült ismét Kínába mennie. Pekingben 1945-ben megalapította a ferences bibliakutató központot, amely a kommunisták 1949-es hatalomátvételéig működhetett a fővárosban. Az intézet ezt követően átköltözött Hongkongba, ahol Gabriele atya haláláig élt és dolgozott.

Élete főműve, az egykötetes teljes bibliafordítás 1968 karácsonyára jelent meg. A szakemberek szerint munkája máig a leghűbb kínai fordítás. Az általa szerkesztett kínai biblikus szótár 1975-ben készült el. Bár élete nagy részét a fordításnak szentelte, sohasem volt szobatudós. Mindig talált időt arra, hogy segítse a szegényeket, a betegeket, a hadirokkantakat és a leprában szenvedőket.

Boldoggáavatási perét halála után nyolc évvel, 1984-ben indította el a Hongkongi Egyházmegye. II. János Pál 1994-ben Isten tiszteletre méltó szolgájának nyilvánította, 2012. szeptember utolsó szombatján pedig az egyház a boldogok közé iktatta a kínaiak Szent Jeromosát.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír