Boldoggá avatták a kínai nyelvű Szentírás első fordítóját

Szentírás vasárnapjának vigíliáján avatták boldoggá a szicíliai Acireale székesegyházában Gabriele Allegra olasz ferencest, akik elsőként fordította kínaira a teljes Bibliát.

Gabriele atyát Kína Szent Jeromosának is nevezték már életében. A boldoggáavatásra tíz évvel azt követően került sor, hogy az 1907-ben Szicíliában született és 1976-ban Hongkongban elhunyt szerzetes közbenjárására történt csodát II. János Pál pápa hitelesnek fogadta el. Azért kellett ilyen sokat várni, mert a Szentszék nem akarta tovább rontani az akkoriban amúgy is feszült viszonyát Kínával, amely a kínai vértanúk 2000-ben történt kanonizációja nyomán alakult ki. Eredetileg Hongkongban zajlott volna a mostani boldoggáavatás, ahol negyven éven át élt és dolgozott a szerzetes, de szintén a kínai kommunista kormány érzékenysége miatt inkább szülőföldjét tisztelték meg a felemelő szertartással.

Allegra atyára a hongkongi katolikusok igen büszkék, és kínainak tartják. Az ottani ferences provinciális mondta, hogy ő az első hongkongi katolikus, akit az egyház oltárra emel, és egyben az első ferences, aki a Hongkong-tajvani Ferences Provincia tagjai közül ebben az elismerésben részesült.

Boldog Gabriele atya 1928-ban, a szintén olasz ferences Montecorvinói János születésének 600. évfordulóján döntötte el, hogy életét a szentírásfordításnak szenteli, ugyanis e nagy előd volt az első, aki megkísérelte a Biblia kínaira fordítását.

Az új boldogot 1930-ban szentelték pappá, és elöljárói azonnal Kínába küldték. Néhány év nyelvtanulás után fogott hozzá a szent könyvek fordításához. Egészségügyi okokból vissza kellett térnie Európába, de itt is tovább dolgozott. A háború alatt sikerült ismét Kínába mennie. Pekingben 1945-ben megalapította a ferences bibliakutató központot, amely a kommunisták 1949-es hatalomátvételéig működhetett a fővárosban. Az intézet ezt követően átköltözött Hongkongba, ahol Gabriele atya haláláig élt és dolgozott.

Élete főműve, az egykötetes teljes bibliafordítás 1968 karácsonyára jelent meg. A szakemberek szerint munkája máig a leghűbb kínai fordítás. Az általa szerkesztett kínai biblikus szótár 1975-ben készült el. Bár élete nagy részét a fordításnak szentelte, sohasem volt szobatudós. Mindig talált időt arra, hogy segítse a szegényeket, a betegeket, a hadirokkantakat és a leprában szenvedőket.

Boldoggáavatási perét halála után nyolc évvel, 1984-ben indította el a Hongkongi Egyházmegye. II. János Pál 1994-ben Isten tiszteletre méltó szolgájának nyilvánította, 2012. szeptember utolsó szombatján pedig az egyház a boldogok közé iktatta a kínaiak Szent Jeromosát.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír

Hamarosan boldoggá avatják a Szalézi Szent Ferenc Oblátusok és Obláták alapítóját

Szeptember 22-én boldoggá avatják Louis Brissont, a Szalézi Szent Ferenc Oblátusok és Obláták alapítóját. Az egyházmegye papjai több mint négyezer embert várnak a franciaországi Troyes-ba egy háromnapos rendezvénysorozatra, mellyel e nem mindennapi ember boldoggá avatását kívánják megünnepelni.

Brisson atya, aki nem csak pap, de egyben tanár és újító is volt, számos iskolát és gyermekvédő egyesületet hozott létre, valamint megalapította Szalézi Szent Ferenc Oblátusainak és Szalézi Szent Ferenc Oblátáinak rendjét. E két tanító és missziós rend szerte a világon jelen van, többek között Dél-Afrikában is, ahol Brisson atya 1882-ben létrehozta a Namakwaland missziót.

A francia püspöki kar párizsi székházában megtartott, augusztus 29-i sajtótájékoztatón Marc Stenger, Troyes püspöke azt mondta, hogy Brisson atya boldoggá avatása elsősorban a papnak, és csak másodsorban a rendalapítónak szól.

A boldoggá avatást megünneplő eseménysorozatot szeptember 21. és 23. között rendezik meg Troyes-ban és Plancy l’Abbaye-ban, melyen a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa, Angelo Amato bíboros elnököl majd, aki XVI. Benedek pápa képviseletében lesz jelen.

Ebből az alkalomból az egyházmegye számos programot szervez, köztük egy virrasztást szeptember 21-én este 20 órai kezdettel a troyes-i katedrálisban, melynek során a közös imádságok között Brisson atya életének részleteit elevenítik fel énekek és élő előadás formájában. Szeptember 22-én ünnepi estet rendeznek „Brisson atya: egy szív, amely Isten órája szerint ver” címmel. Végül, szeptember 23-án gyermekkórus ad koncertet az oblátusok rendjéhez közelálló énekes, zeneszerző, Laurent Grzybowski közreműködésével.

„Több mint négyezer embert várunk erre a háromnapos ünnepre – mondja Stenger atya – jóval többet annál, mint ahányan a katedrálisba beférnek”. A püspök elmondta azt is, hogy megragadja az alkalmat, és a rendezvény során is buzdítani fogja a fiatalokat a 2013-as riói ifjúsági világtalálkozón való részvételre.

Louis Brisson Plancyban született 1817. június 23-án. Mélyen vallásos szülei szilárd keresztény nevelésben részesítették. 1831-ben beiratkozott a troyes-i kisszemináriumba, ahol hamar kitűnt „buzgó vallásosságával és kiemelkedő intelligenciájával” – mondta el Stenger atya.

1836. és 1840. között kiemelkedő eredménnyel végezte tanulmányait a nagyszemináriumban, ahol még 1940. december 9-i pappá szentelése előtt tanárrá nevezték ki. 1841-ben gyóntatói és tanári felkérést kapott a vizitációs apácák troyes-i iskolájába, majd 1843-ban a Közösség lelki vezetője lett. Így történt, hogy a kolostor akkori főnöknője, Chappuis Maria Salesia anya segítő ösztönzése mellett Brisson atya 40 éven keresztül szívta magába Szalézi Szent Ferenc lelkiségét.

1857-ben Pierre-Louis Cœur, Troyes akkori érseke megalapította a Szalézi Szent Ferenc Katolikus Egyesületet. A szervezet célja az elvilágiasodás elleni küzdelem, a hit újjáélesztése és a vallási szertartásokhoz való visszatérés volt, és 1884-ig Brisson atya állt a szervezet élén.

Ebben az időben a város egyre nagyobb mértékű iparosodása az erkölcs hanyatlását idézte elő. Ennek elsőszámú áldozatai a fiatal lányok voltak, akik zömmel a textiliparban kaptak munkát, rendkívül alacsony bérezéssel. Brisson atya, aki odafigyelt a felmerülő társadalmi igényekre, elhatározta, hogy otthonokat és műhelyeket alapít a fiatal munkásnőknek, és így próbálja megóvni őket a lezüllés veszélyétől.

1866-ban ezek irányítását a vizitációs apácák két volt növendékére, Léonie Aviat-ra és Lucie Canuet-ra bízta, és ez volt az első lépés a Szalézi Szent Ferenc Obláták rendjének megalakulása felé. A rend első főnöknője Lucie Aviat, Francisca Salesia nővér lett. 1869-ben, Ravinet püspök kérésére Louis Brisson az Obláták mintájára megalapította a Szalézi Szent Ferenc Oblátusok rendjét.

Troyes püspöke szerint Louis Brisson atya élete példa arra, hogyan élheti meg valaki eredeti módon a papi hivatását: „Brisson atya a papság újító alakja volt, aki messze a Rerum Novarum enciklika kiadása előtt is kiemelkedő érzékenységet mutatott a társadalmi kérdések terén.”

La Croix/Magyar Kurír

Szentek és boldogok Budapesten 1. - Képgaléria

Assisi Szent Fer...

Assisi Szent Fer...

Boldog Apor Vilm...

Boldog II. János...

Borromei Szent K...

Borromei Szent K...

Júdás Taddeus, S...

II. Szilveszter ...

idősebb Szent Ja...

Kapisztrán Szent...

Márton Áron, Bud...

Nepomuki Szent J...

Nepomuki Szent J...

Nepomuki Szent J...

Nepomuki Szent J...

A Magyar Kurír képgaléria sorozata a szentek és boldogok köztéri ábrázolásait mutatja be a fővárosban és környékén.
Képek: Fellner Ákos

Korunk vértanúi: Alexander Meny, a kommunista Szovjetunió üldözöttje

Alexander Meny ortodox papot 1990. szeptember 9-én ölték meg Moszkva egyik külvárosában.  Az ateista Szovjetunióban a keresztény ellenállás egyik vezéralakja volt.

Fél életét vonaton töltötte, mert sürgető vágyat érzett, hogy tanúskodjon Krisztusról. Krisztusról, aki a hit által kerül közel hozzánk és akit elménk ébersége által ismerhetünk meg. Alakjára emlékezett halála évfordulóján az Avvenirében Lorenzo Fazzini.

Moszkvában született 1935-ben, abban az időben, amikor az egyház a legkeményebb üldöztetéseket szenvedte el.  Testvére, Pável vallomása szerint Alexander már 12 évesen megkérdezte anyját, hogyan lehetne belőle pap. Mivel zsidó származású volt, nem járhatott egyetemre, de végül a leningrádi teológiai szemináriumban sikerült diplomát szereznie. 1960-ban szentelték pappá. A szovjetek már diákkorában kémkedtek utána, próbálták ellenőrzésük alatt tartani. Ennek ellenére már első plébániáján létrehozott egy bibliaolvasó csoportot, amelynek létezéséről éveken keresztül nem tudott a KGB. Szolzsenyicin rendszeresen járt hozzá és a híres orosz költő, Oszip Mandelstam is a plébániájához tartozott. Sokakat magával ragadott tanúságtétele, erőteljes, tiszta érvelése, mély gondolkodása és életszeretete: mindig mosolygott, az üldöztetések ellenére boldogság sugárzott belőle.

Képes volt saját korát is tisztán megítélni: „Nem létezik ideális társadalom, legfeljebb igazságosabb társadalom. De ehhez az kell, hogy az embert magát tegyük rendbe. Itt (a Szovjetunióban) éppen ellenkezőképpen gondolják. A testvériséghez azonban az kell, hogy legyen egy Atyánk. Ha elvetjük ez utóbbit, minden összeomlik. Ily módon összeomlik minden civilizáció” – írta. Szilárdan állt saját egyházában, de nagyon nyitott volt az ökumenizmusra. Szóbeli előadásain kívül számos könyvet írt, melyeknek középpontjában a közösségi dimenzió és a szentségi élet áll. 1988-ban, amikor megnyílt számára az út, hogy élete munkáját az emberek elé vigye, két éven belül kétszáz konferenciát tartott.

A hatalom egyre ellenségesebben tekintett Meny munkásságára: ismertségre tett szert nyugaton, vonzotta a fiatalokat, biblikus-teológiai szótárt írt, igaz emberségről tett tanúságot. Moszkvától egyórányi autóútra fekvő házába tömegek érkeztek, hogy hallgassák tanítását. Nem tetszett a rendszernek az általa képviselt értékrend, amelyet ezzel a mondattal foglalhatnánk össze: „lelkiismeret, tisztaság, gondolkodás, érzelmek, reménység, hit, szeretet – ezeket a dolgokat nem temethetjük el”.

1990. szeptember 9-én két ember fejszével támadt rá lakásától néhány méterre. Haláláról nincsenek biztos adatok, támadóit soha nem azonosították. Fia, Mihail szerint már nem sok remény van a gyilkosság felkutatására, mert túl sok idő telt el, a tanúk meghaltak. Meny korábban így írt a halálról: „Krisztus nélkül a halál gyűlöletes dolog, Krisztusban a halál szabadulás a bűntől és átmenet az örök életbe.” A gyilkosság helyszínén egy emléktábla áll a követező felirattal: „Itt kapta meg a vértanúság koszorúját Alexander Meny atya”. Lorenzo Fazzini az Avvenirében megjelent írásában így jellemzi őt: „az állam vallássellenességgel elpusztított, kopár földjein Krisztus jó illatát szórta szét”.

Az interneten két dokumentumfilm mutatja be az ortodoxia e különleges tanúságtevőjének alakját:

Egy félórás, angol nyelvű filmből (a honlapon orosz nyelven is megtalálható) bővebben megismerheti Meny atya életét, idéznek homíliáiból, beszédeiből, a vele készült interjúkból.

A Net for God TV is készített róla filmet, amelyet magyarul is meghallgathatnak az érdeklődők. A honlapon az Alexander Men - Word of a Martyr címet kell kikeresni és a magyar nyelvet kiválasztani.

Magyar Kurír

Pio atya bilokációja Mindszenty bíborosnál - interjú a mozaikkészítő P. Rupnik jezsuitával

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, szeretném megköszönni a magyar hívek nevében is, hogy a Pio atyának tulajdonított 150 bilokáció közül éppen azt választotta, amikor a kapucinus szent Mindszenty bíborosnak jelent meg. Miért ez a választás?

P. Rupnik: Nagyon fiatal voltam, amikor Londonban részt vettem Mindszenty bíboros egy miséjén, ami nagy hatással volt rám. Azt hiszem, hogy a magyar nép, csakúgy, mint Közel-Kelet-Európa minden népe, sokat szenvedett, főleg a keresztények, az elmúlt évszázad utolsó évtizedeiben. Amikor tanulmányoztam Pio atya bilokációit, és közöttük Mindszenty bíborosnál tett jelenését, rögtön gondoltam, hogy talán ez a legrendkívülibb az egész spirituális teológia történetében. A bilokálás teológiailag a Szentlélek ajándéka az egyháznak, néhány szent, néhány spirituális személy által. Célja, hogy megerősítse a híveket a feltámadásba vetett hitükben. A nyolcadik nap, vagyis a Feltámadás napjának elővételezése, amelyben a test megszabadul a tér és idő kötelékeitől, és feloldva ettől a két dimenziótól, valóban pneumatikus, spirituális lesz. Pio atya Mindszenty bíborosnál tett bilokációjakor magával vitte a szentmise minden kellékét. Ez azért rendkívüli, mert általában a bilokáció alkalmával a szentek, a személyek változtatnak helyet. Ő azonban tárgyakat is magával vitt. Mint az előbb mondtam, a nyolcadik nap, vagyis a Feltámadás, Krisztus napjának elővételezéséről van szó. Felmerül a kérdés: a világ melyik anyaga alkotja már most a nyolcadik nap részét? A szentségekkel kapcsolatos matéria. Ezért vitte tehát magával Pio atya a kenyeret és a bort, mert azok olyan anyagok, amelyek az Eucharisztiában Krisztus Testévé válnak. Rendkívüli dolog, hogy Pio atya Mindszenty bíboroshoz megy, segít neki a szentmise bemutatásában, amelyre olyan nagyon vágyott a bíboros. Ezt maga Pio atya mondja el szó szerint a „Positio”-ban. A bíboros nagyon szeretett volna szentmisét bemutatni, de természetesen nem engedték meg neki. Pio atya azt is elmondja, hogy sokáig, hosszasan beszélgettek. Az a személy (Angelo Battisti, a Szenvedés Enyhítése Házának gondnoka, Pio atya egyik legközvetlenebb munkatársa), aki Pio atyát az esettel kapcsolatban faggatta, többek között azt is megkérdezte: „Pio atya, gondolja, hogy a bíboros felismerte Önt?”. És a válasz: „Milyen ostoba kérdés! Sokáig beszélgettünk. Természetes, hogy felismertük egymást!” – mondta Pio atya.
Számomra rendkívüli, hihetetlen tanúságtételről van szó. A jelenetet jobb és baloldalon arany mozaikokból kirakott, négy méter magas keret szegélyezi, mintegy belátunk a bíboros börtöncellájába, amelynek asztalán jelen vannak a szentmise kellékei. Szent Pio atya kapucinus csuhában, glóriával, míg Mindszenty bíboros rabruhában, fején püspöki sapkával látható.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, Mindszenty bíboros kánonilag még nem tartozik a boldogok közé…

P. Rupnik: Meg vagyok győződve róla, hogy szent ember volt, nagy hitvalló, aki tanúságot tett a Krisztushoz és az egyházhoz való hűségéről, valóban nap mint nap megmutatta, hogy számára Krisztus fontosabb az életénél is.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, vasárnap XVI. Benedek pápa megáldotta az Ön által készített hatalmas és csodálatos mozaikokat. A Szentatya megállt a bilokációs epizód előtt.

P.Rupnik: Igen, megállt a jelenet előtt, mert nem tudott erről a tényről. Megálltunk és beszéltünk Pio atya Mindszenty bíborosnál tett jelenéséről. Beszéltünk az Eucharisztiának erről a valóságáról is, arról, hogy az anyag a szentmisében Krisztus Testévé válik, és amelyet Pio atya magával vitt.
Rendkívülinek tartom a Szentatya látogatását. Számunkra, művészek számára kézzelfogható kegyelem volt. Ez a helyes kifejezés: Isten, az Egyház kézzelfogható kegyelme Pio atyának és annak a helynek is, ahol nyugszik, de művészetünknek is, amelyet ismét szeretnénk felfedezni. Ez liturgikus művészet, amely kapcsolódik az egyház nagy hagyományához.

Vatikáni Rádió: Láthatók valamilyen kiadványban, vagy akár interneten ezek a mozaikok? Hozzáférhetők a magyar hívek számára?

P. Rupnik: Nem tudom, a kapucinus atyáktól függ. Nekik készítettem el a művet. Azonban már megjelent egy szerény kiadvány a Lipa kiadó gondozásában. Az a címe, hogy „Az új ember útja”. Megtalálható benne Pio atya és Mindszenty bíboros rendkívüli epizódjának teológiai, spirituális és történelmi magyarázata is.

Vatikáni Rádió: Rupnik atya, nagyon szépen köszönöm egyrészt témaválasztását, másrészt az interjút. Reméljük, hogy talán Magyarországon is láthatjuk hamarosan valamelyik alkotását.

P. Rupnik: Köszönöm szépen, nagyon örülnék neki, mert sokszor átutazom Magyarországon kelet felé haladva, és nagyon otthonosan érzem ott magam. Szeretettel köszöntök minden magyarországi hallgatót.

http://storico.radiovaticana.org/ung/storico/2009-06/297329_pio_atya_bilokacioja_mindszenty_biborosnal_interju_a_mozaikkeszito_p_rupnik_jezsuitaval.html

Bolondok Krisztusban

A Krisztus kedvéért való ostobaság, vagy ahogy az orosz mondja, a „jurodsztvo”, a „keresztig való szeretetnek” egyik kifejeződési formája. Ezt sehol máshol nem tapasztalhatjuk olyan mértékben, mint Oroszországban.

A „jurodsztvo” a legnagyobb önátalakítások egyike, melyet az ember magán végbevihet. Alapja, hogy a lélek átérzi Istennel szemben elkövetett félelmetes hibáit. Ez az érzés gátolja azután, hogy örüljön evilág javainak, kényszeríti, hogy szenvedjen: részt vegyen Krisztus passiójában. Ennek a „podvig”-nak (hőstett) a sajátsága abban áll, hogy az ember önként, szabadon vállalja a megaláztatásokat, hogy növekedjék szelídségben és alázatosságban és hogy szeretete – ellensége és üldözői iránt is – egyre tökéletesebben kibontakozhassék. Ez életre- halálra szóló küzdelem: nemcsak a bűnnel, hanem annak legmélyebb gyökereivel szemben is, melyek nem mások, mint az emberiség.

A „Krisztusban való bolond” a kereszthordozó Krisztust akarja követni és világátformáló életet szeretne élni. De jól tudja, hogy ez szentségre való hivatás, mely önszeretetének hízeleg és bensőjében talán a „kiválasztottság gőgjét” ébreszti fel; és ez a legveszélyesebb szírt az igazi életszentségre vezető úton.

Elkerülendő, hogy szentnek nézzék, a „jurogyivij” elveti a békés méltóságnak azt a külső látszatát, mely az emberek figyelmét keresi. Ezzel szemben csak egy szegény, tökéletlen teremtmény akar lenni, aki csak gúnyolódásra és brutális bánásmódra ad okot. Önsanyargatásai, melyeket magára kiró és önmegtagadásai csak akkor érnek valamit, ha céltalannak, keresetlennek, érdemtelennek tűnnek a tömeg szemében és csak megvetést váltanak ki.

Ez lemondást jelent minden emberi méltóságról, sőt mindenféle lelki értékről is. Az alázatosság hősiességgé válik, megfeledkezik minden mértékről. De a keresztre és a keresztrefeszítettre való emlékezés és az Úr arculütéseire, leköpdösésére és megkorbácsolására való gondolás eleven szívében és kényszeríti, hogy Krisztus kedvéért bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrjön.

Így hitte aztán néhány „jurogyivij”, hogy az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is le kell ráznia magáról, hogy mégjobban provokálhasson. A világról való lemondásukat nemcsak mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is.

A „Krisztusban való bolond” nem keresi az emberek tiszteletét és szeretetét; semmit sem számít neki, hogy személyéről milyen emléket őriznek meg. Ebben az alapmagatartásban van mindannak az erőnek és bátorságnak a forrása, amelyet a „jurogyivij”-ek földi száműzetésük útján tanúsítanak, és melyet mindig bevetettek az igazságtalanság ellen; tekintet nélkül az elkövető méltóságára és rangjára.

Tekintsük át vázlatosan ennek a „podvig”-nak paradox jellemzőit:

1. A lelki gőg megvetése, amely a legnagyobb veszélyt jelentheti a tökéletességre vezető úton. (Ebben az esetben a „Krisztusban való bolondság” látszat-ostobaság és erkölcstelenség, hogy magukra vehessék az emberek „betegségeit”.)

2. Az igazi keresztény igazságosság, az erkölcsi törvények és az általános evilági észjárás közti ellentmondás felfedezése azzal a szándékkal, hogy kinevessék a világot, mint szent Pál is tette (1Kor 1,18-31).

3. Nemcsak szavuk és tettük beszél, hanem a lélek ereje által is szólnak: azaz személyiségük kisugárzása által, melyet gyakran prófétai erők is támogatnak.

Csaknem minden jurogyivijnek valamilyen prófétai adományt tulajdonítanak. A „jövőbe látás” (second signt) adománya, a sugalmazások „mélyebb megértése” kárpótlásnak tűnik az „emberi értelem” megvetéséért. Hasonlóképpen kapcsolható össze a csodatevés adománya a test sanyargatásával: a szent oly fokban uralkodik a világ erőin, mint saját testén.

A „Krisztusban való bolondság” nemcsak az orosz jámborságban fedezhető fel. Csupán a görög egyházban hat ilyen szentet tisztelnek. Az aszkézisnek ez a formája nem is Bizáncon át jutott el Oroszországba, hanem a latin nyugatról egy ritka kerülő úton Novgorodon át. Oroszország első szent „bolondja”, usztjug-i Prokop (+1302), ha hihetünk egy 16. századból való életleírásának, német volt: „egy kereskedő nyugat felől, latin nyelvvel német földről.”

A 14. századtól kezdve a „jurdsztvo” Isten tiszteletének és a társadalom szolgálatának különleges formájává lett. A 16. században érte el csúcspontját. A „Krisztusban való bolondokat” az egyház olyan magas rangra emelte, mint a „szent vezéreket”, akik Krisztus igazságának a győzelméért harcoltak a nyilvános életben. A 16. század után fokozatosan széthullott a „jurodsztvo”, jóllehet a szent bolondok sohasem tűntek el az orosz jámborság krónikáiból. A 18., századtól az egyházi hatóságok többé nem ismerték el a szentségnek ezt a fajtáját.

A „jurodsztvo” mint láttuk, tulajdonképpen nyugatról ered. És miért mégis, hogy pont orosz földön terjedt el ennyire? Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Isten „szolgálatának” ez a módja rezonált az orosz lélekkel és a nép vallásos felfogásával is tökéletes összhangban állt.

Már azok a külföldi utazók, akik a l6. században Oroszország felé mentek, beszélnek leírásaikban olyan „különleges emberekről, akik lobogó hajjal járnak az utcákon, nyakukban vasláncot vonszolnak magukkal és meztelenségüket csak egy csípőjükre tekert vászonlepedő takarja” (Fletcher). Vagy ahogy Herbertsteinnél olvassuk: „Ezeket a bolondokat, mint prófétákat tisztelik. Mindent vásárolhatnak a boltokban, amire csak szükségük van, és a kereskedők lelkendezve hálálkodnak, ahelyett, hogy bármit is fizettetnének velük”.

Ez arra enged következtetni, hogy a 16. század Moszkvájában számos jurogyivij élt, sajátos réteget képezve. A tisztelet, mellyel általában őket körülvették, természetesen nem zárta ki a gúnyolódást, mindenekelőtt a gyerekek részéről. Ez a tisztelet és a láncok, melyeket tüntető látványul hordtak, teljesen megváltoztatták „podvig”-juk sajátos értelmét. Már hiányzott az alázat. A „jurodsztvo” a „prófétai szolgálat” egy fajtájává vált, – hasonlóan mint az ószövetség hivatásos prófétáinak esetében – és szigorú aszkézissel kapcsolódott össze. Ezeket a „szenteket” többé már nem gyalázta a világ; ők voltak azok, akik bolondnak tartották a világot.

A vallásos élet általános hanyatlása a l6. század második felétől a „jurodsztvo”-ra is megtette kellő hatását. E bolondok kozül az utolsó szentekkel a l7. században találkozunk: Vologdában, Kargopolban, Vjatkában és Archangelszkben. Magában Moszkvában az egyházi és állami hatóságok általánosan bizalmatlanokká váltak velük szemben. Felfedeztek köztük „hamis” jurogyivij-eket, közönséges bolondokat és csalókat. Nagy Péter óta felhagyott azzal a Szent Szinodus (172l-1917), hogy kanonizálja ezeket. Elvesztették a papság támogatását is, és a rendőrség csavargásaik, koldulásuk és munkamegtagadásuk miatt üldözte őket. De továbbra is megmaradt az egyszerű nép jóindulata, mely még mindig az Istennek tetsző hősiesség hamisítatlan tanújelét fedezte fel bennük.

A jurogyivij-ek viselkedésében sajátos vonásnak megmaradt abszolút individualiuzmusuk.

Már láttuk, hogy az első „Krisztusban való bolond”, akiről Oroszországban tudunk, bizonyos Prokop volt. A 14. század kezdetén jött Németországból és latinul beszélt. Hogy ténylegesen német származású volt-e, vagy csak a német birodalomból jött, máig sem tudjuk Novgorodon keresztül vándorolt be, és Usztjugban állapodott meg.

Ott „játszotta” a bolondot. Fantasztikus önsanyargatásoknak vetette alá magát. Mezítelenül aludt a templom előtti kövön és egész éjjel imádkozott „a városért és az emberekért”. Csak szegényektől fogadott el táplálékot; a gazdagokat megvetette. Gyalázták és verték, de végülis mindenki becsülését kivívta. Halála után nagy tiszteletnek örvendett. Egy század múlva Usztjug lakói egy kápolnát akartak neki szentelni, de a papság ellenezte és abbamaradt az elkezdődött építkezés.

Ennek ellenére tovább tartott a helyi tisztelete és ezt Moszkvában a Szinodus 1347-ben meg is erősítette.

A „jurodsztvo”-nak ezt az első példáját továbbiak követték. Hosszú ideig úgy tünt, hogy Oroszország északi provinciái és különösen a nagy, félig európai kereskedőváros, Novgorod, mely nyugattal közvetlen kapcsolatban állt, ezeknek az újfajta szenteknek az otthona.

Példaként idézzük itt a „Minea” (szentek életrajzgyűjteménye) szövegét május 14-ről, mely Jurogyivij Izidorról (+1474) szól: „Boldog Izidor római nyelvű nyugati vidékekről származik és ősei németek voltak. Az igaz hitet mindennél jobban szerette, elhagyta házát, levetette ruháit és bolond életet kezdett élni Krisztusért szent András és Simon példája nyomán, akik Istent bolondságukkal szolgálták; ez ugyan az emberek szemében ostobaságnak tűnik, de Isten szemében minden emberi bölcsességet felülmúl. Így hagyta el a boldog otthonát és szülőföldjét és jutott el keletre. Számtalan betegséget és bántalmat állt ki és türelemmel viselte a tél hidegét és a nyári nap izzadását: mezítelenül, testét sanyargatva. És így jutott el Rosztov városáig.” Ezt az életrajzi feljegyzést Izidor jövendöléseiről és csodatetteiről szóló beszámolóhoz kapcsolták.

A 16. századi Moszkvában találjuk bolond Vaszilij Blazsenuijt és Ivánt, akinek a mellékneve: „a Nagy Sapka” (Bolsoj Kolpak). Vaszilij alakját a nép legendái őrízték meg. Ez a hagyomány dagad ugyan a történeti valótlanságoktól, azonban az egyetlen forrás, amelyből megismerhetjük az orosz nép véleményét egy „blazsennij”-ről, egy „boldog bolondról”.

E legenda szerint Vaszilijt gyerekkorában egy suszterhez adták tanulni. Már akkor birtokában volt a „jövőbe látás” adományának. Így gúnyolt ki egyszer egy kereskedőt, aki új csizmát csináltatott. Röviddel rá a kereskedő meghalt. Nemsokkal később Vaszilij elhagyta mesterét és csavargó életet kezdett. Meztelenül járt Moszkva utcáin és éjszakáit egy bojár özvegyének a házában töltötte. A piacon felborította az árukat, ha a tisztességtelen kereskedőket meg akarta büntetni. Bármit tett, mindig volt egy titkos „bölcs értelme”, amint a legenda mondja.

Néha köveket dobált a jómódúak házába vagy megölelte azoknak a házaknak a külső falait, melyekben „istentelen dolgok” történtek. Első esetben azért tette ezt, mert ördögöket pillantott meg a falakon belül, a második esetben pedig, mert angyalokat látott sírni a falakon kívül. Egy napon elajándékozta azt az aranyat, melyet a cártól kapott. De nem a koldusoknak adta, hanem egy jólöltözött kereskedőnek; tudta ugyanis, hogy az illető elvesztette vagyonát és éhezik, azonban koldulni nem mer.

A sátánt mindenütt leleplezte, bárhol is rejtőzött, bármilyen álarcot öltött magára. Szüntelenül üldözte a gonoszt. Nem egy alkalommal még Rettenetes Ivánt is kérdőre vonta, hogy még a templomban is a Verebek- hegyére gondol, ahol egykor palotát építtetett. Vaszilij már 1555-ben meghalt; nem érte meg azokat a rettenetes időket, amikor a cár Moszkvában teljesen megvadult. 1588-ban avatták boldoggá. Az a templom, amelyben eltemették, eredetileg a Szent Szűznek volt szentelve. A nép azonban „Szent Vaszilij katedrálisnak” nevezte el Ez az a híres Vaszilij Blazsennij templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.

A 16. század óta a jurogyivij-ek íratlan joga, hogy a cárt és a birodalom nagyjait kérdőre vonhatják. Ennek egy csattanós példáját hagyta ránk a krónika. Egy drámai párbeszédet őrzött meg, mely Rettenetes Iván és pszkovi szent Nyikoláj között folyt le.

1570-ben Pszkovot ugyanaz a rossz fenyegette, mint Novgorodot: a feldúlás. A helytartóval egyetértésben Nyikoláj asztalokat állíttatott fel az utcákon kenyérrel és sóval megrakva, hogy a cárt orosz szokás szerint üdvözölhesse. Amikor Iván az istentisztelet után a szenthez ment és áldását kérte, Nyikoláj véres húst tálalt és enni hívta a vendéget.

„Én keresztény vagyok és semmilyen húst nem eszem böjti időben!” – ellenkezett a cár.

„De a keresztények vérét, ugye azt jóízűen megiszod?” – válaszolt Nyikoláj.

Nem véletlen, hogy a „jurodsztvo” a 16. században szociális és politikai karaktert vett fel. Az a korszak volt az, amelyben az egyházi hierarchia a politikára való tekintettel eltért kötelessége teljesítésétől, hogy az üldözöttekért közbejárjon és fellépjen az igazság mellett. Most a jurogyivij-ek vették át ezt a feladatot, amelyre korábban szent püspökök és szerzetesek éreztek magukban hivatást.

Moszkva fejedelmei erős és szilárd államot hoztak létre. De ennek az államnak az alapja a hatalomtól való félelem és mindenki szolgálatra kényszerítése volt. Többé már nem kívánta meg az önkéntes áldozat szellemét, mely szentségre vezethetett. Az egyház a világi hatalomra bízta a nemzeti állam létrehozását és megformálását, amelyben korább maga is oly elevenen közreműködött. Azonban az igazságtalanság, mely – mint mindenütt a világban – a moszkvai államban is uralkodott, a keresztény lelkiismeret szerint korrektúrára szorult, hogy a dolgok állása helyrebillenjen. Ez a lelkiismeret annál nagyobb szabadsággal és tekintéllyel tudott ítélni, minél kevésbé volt a világ foglya, minél radikálisabban tagadta azt meg.

A „Krisztusban való bolondokat” úgy fogadta az Egyház, mint Krisztus igazságáért küzdőket a nyilvános életben. Az egyház harminchatot nyilvánított közülük szentnek. Azok száma, akik nem lettek kanonizálva, ennél sokkal több.

Az orosz irodalom is megformázta a „Krisztusban való bolond” típusát. Puskin „Borisz Godunov”-jában a Jurogyivij Ivánt, a „Bolsoj Kolpak”- ot a színpadra is bevezeti. Moszkvában élt Rettenetes Iván fiának, Feodor Ivanovics cár idején.

Mesélik, hogy „szívesen szemlélte a napot és közben az Igazság Napjára (Sol Iustitiae) gondolt”. A gyerekek kigúnyolták, de ő nem büntette meg őket, hanem csak nevetett és előre megmondta nekik jövőjüket. Tolsztoj „Gyermekkor és ifjúság”-ában Jurogyivij Grisával ismerkedhetünk meg. Gyönyörűek az oldalak, melyek a csavargó éjszakai imáját írják le és Dosztojevszkij Szoszima sztarecének bemutatásához hasonlítanak. Tolsztoj vázolja a bolond Vászenyka portréját is. A 19. század első felében élt Tula kormányzóságban és szentség hírében állt.

Mindezekből jogosan következtethetjük, hogy a jurogyivij-ek szentsége jobban elénk tárja az orosz ember nemzeti és lelki sajátságát, mint bármi más. Krisztus és keresztjének szeretete ott él minden orosz szívében, aki valóban hisz Krisztusban. Ezt a szeretetet élték meg ezek a szent bolondok a legvégső határokig.

A szellemi-lelki nomádság és a korlátlan individualizmusnak a szabadsága teljessé vált ezeknek a „bolondoknak” az életében. Minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály, kispolgári szellem elleni gyűlölet mindenféle formája jól nyomon kísérhető a „jurodsztvo”-ban. Épp ez az orosz ember legtitkosabb hajlamainak szintézise és csak így magyarázható a „Krisztusban való bolondok” sikere és emberfeletti önátformálódása.

Csak Oroszországban volt sikerük? Kétségbe vonható. Az első jurogyivij nyugatról jött orosz földre. És amikor sok más lelket lángra lobbantott, elterjedt Oroszország határain túl is. Az újabbakban is hasonló vonzalom támadt Krisztus szeretete és keresztje iránt, ami aztán hasonló tettekre is sarkallta őket. Gondoljunk csak szent Ulfra, aki a 8. században élt vagy Assziszi Szent Ferenc aszkétikus kezdeményezéseire, vagy Istenes Szent Jánosra, vagy Néri Szent Fülöp „ritka ötleteire” a 16. században!

Egy 17. századi gyűjteményben – „Lelki énekek az isteni Szeretetről” – találjuk a következő kis verset:

Dalom egy Nagy Szakadékból kell küldenem, melynek mélyébe belehulltam: Feneketlen és partnélküli állapot; Kevesek értik majd dalom. Ó, szerencsés hajótörés! Ha visszatérek, A Királyi Trón elé akarok majd járulni, Vadul akarok megjelenni a világ előtt: Kinevetem törvényét és megvetem. Semmi mást nem akarok, mint a bolondságot utánozni; Ennek a Jézusnak őrültségét, aki a kereszten Odaadott tisztességet és életet, Aki mindent megengedett: mert szeretett.

Ebben a dalban vannak talán költői hibák, de érezzük benne a Lélek igazi erejét. Aki olvassa, önkéntelenül is a 16. század Moszkvájában érzi magát, egy Vaszilij Blazsennij-i atmoszférában. Ám e dal Bordeauxban keletkezett és megfogalmazója egy jezsuita: Josef Surin (1600 körül). És mégis alig találhatunk máshol hasonlóan világos és kimerítő bemutatást a jurogyivij-ről.

Akármit is mondanak egyes ortodox teológusok: vannak olyan nüanszbeli különbségek a nyugati és keleti vallási magatartás között, amelyek népi karakterből adódnak, de alapvető különbség nincs közöttük. Honnan is lenne? Hisz mindkét áramlatnak egy és ugyanaz a forrása: az Atya, aki magához vont, a Fiú, aki megmutatja az utat és a Szentlélek, aki egyesít!

Forrás: Das andere Russland, MAINZ Verlag - München 1968. (pp 241-248)

Megvan a csoda Boldog II. János Pál szenttéavatásához?

Egy volt kolumbiai polgármesterről Boldog II. János Pál pápa halálának évében állapították meg, hogy megtámadta szervezetét a Parkinson-kór, írta a spanyol katolikus hírügynökség (ACI) és a szintén spanyol Religión en Libertad. A most 68 éves Marco Fidel Rojas történetét a legolvasottabb kolumbiai lap, az El Tiempo foglalta össze. A szenttéavatási eljárás megindításához csak hazájában már 300 tanúságtétel gyűlt össze, de két perdöntő bizonyíték is mellette szól. A hitvalláson kívül az orvosi szakvélemény, amely ékesszólóan igazolja, hogy már valóban nincs nyoma az egyébként gyógyíthatatlan és degeneratív betegségnek. Mint emlékezetes: a francia apáca, Marie Simon-Pierre is ebből a betegségből gyógyult, ki, és az ő tanúságtétele döntően befolyásolta II. János Pál gyors boldoggáavatását. Rojas 2005. december 9-én kapott agyvérzést, és ennek egyik következménye lett a Parkinson-kór. A kezelések közben 2010. december 27-én eszébe jutott, hogy a lengyel pápa is sorstársa volt ezen a téren, és gyakori utazásai során egyszer még rövid ideig beszélt is vele. Azon nyomban kínálkozott a kézenfekvő megoldás: hozzá fohászkodott, és arra kérte, hogy gyógyítsa meg őt. Azon az éjszakán már nyugodtan aludt, másnap frissen ébredt, és legnagyobb örömére már nem kínozta tovább a kór. Attól kezdve nyugdíjának egy részét az utazó pápa népszerűsítésére fordítja, és tavaly szeptemberben már megkapta a tekintélyes neurológus, Antonio Schlesinger Piedrahíta szakvéleményét is, aki megállapította róla, hogy már egészséges.

Magyar Kurír