A Heti Válaszban (22–23.o.) Rosdy Pál Másokért élt és halt címmel méltatja a szeptember 17-én vasárnap boldoggá avatandó Salkaházi Sárának, a nyilasok által 1944 decemberében Dunába lőtt szociális testvérnek az életútját. A cikkíró kiemeli, hogy a szerzetesnő tudatosan készült az életszentségre. A szerző emlékeztet rá: a „népi demokrácia” évtizedeiben nem volt mód a boldoggá avatás ügyét kezdeményezni, de tisztelete sosem szűnt meg Magyarországon. 1997-ben azután elkezdődött az eljárás. Rosdy Pál arra is rámutat, hogy Salkaházi Sára naplójából kiviláglik: ő sem született szentnek, hanem azzá nevelte magát. „Tavaly – írja 1930-ban – olyan sokat kínlódtam, mert egyeseket oly nehéz volt elviselni. Akkor csináltam azt, valahányszor találkoztam az illetővel, mindig egy fohászt mondtam érte: Jézus, segítsd meg! Áldd meg!” 1935-ben ezt írja: „Nem voltam egészen hűséges. Rájöttem, hogy milyen szörnyű nehéz a lemondás a kávéról. Reggel betartottam. Délben nem. Jó lesz ezzel kapcsolatban folytonos harcot indítani.” Egy évre rá pedig így fogalmaz: „Szeretni akarom a halált! Már most készülök a halálra. Készülök, hogy mindennap keressek alkalmat önmagamnak a meghalásra. Hogy szívesen fogadjam a bírálatokat, ha megsemmisítők, megalázók is.”


A Népszabadság 2006.augusztus 19. Hétvége című mellékletében (2-3.o.) Bokor Péter Hét fejezet a Bokréta utca mártírjáról, címmel felidézi, hogy néhány évvel ezelőtt egy dokumentumfilmjében a vértanúhalált halt és boldoggá avatás előtt álló Salkaházi Sára életéről nyilatkozott Jolsvai Hedvig, a Szociális Testvérek Társaságának tagja. Többek között elmondta, hogy amikor 1967 augusztusában a zuglói nyilasház embereit bíróság elé állították, a tárgyaláson az egyik vádlott beszélt egy apácáról, aki zömök termetű és fekete hajú volt, a leírás ráillett Sára testvérre. De ami még inkább rá vallott, az a vádlott vallomásának következő része volt: „Mielőtt kivégeztük volna, előbb letérdelt, és feltűnően nagy, széles mozdulattal vetett magára keresztet.” Hedvig testvér szerint „Ez annyira Sára testvér volt! Sokszor tanította környezetének: Keresztet ne úgy vessetek, mintha legyet kergetnétek, hanem szépen, összeszedetten, mint aki a hitét vallja meg.”

Szentmise Sándor István és vértanútársai emlékére

„Sándor István tudatosan vértanú akart lenni, áldozat a magyar ifjúságért. Mintha minden tette még ott a börtön poklában is egy bizonyos vágyat takart volna.”

Sándor István szalézi testvérért és üldözött társaiért haláluk évfordulóján P. Havasi József SDB tartományfőnök ünnepi szentmisét mutat be. Szentbeszédet mond P. Szőke János SDB atya, a boldoggá avatás posztulátora.

Helyszín: Clarisseum (Budapest IV. ker., Árpád út 199.)
Időpont: 2006. június 11. 10.30

* * *

Sándor István Rákospalotán volt a Szalézi Művek egyik oszlopos tagja. Többszöri megszakítással, katonai szolgálat miatt, mint nyomdamester és nevelő dolgozott 1940-1948 között. A nyomdán kívül még az oratóriumban is dolgozott és az ún. „kis klérus" szervezője volt. Később, a rendek feloszlatása után (1950) tovább foglalkozott a fiatalok hitoktatásával.

Aki őt ebből az időből ismeri és hajlandó ismeretét közölni, kérjük, jelentkezzen a boldoggá avatás magyarországi megbízottjánál, Szőke János szalézi atyánál.

Cím: 1125 Budapest, Felső Svábhegyi u. 12.
Tel.: 1/201-0979
E-mail: ungmind@vnet.hu

Sándor István vértanúságának történetéről Háttér rovatunkban olvashatnak.

Magyar Kurír

A Magyar Hírlap (9.o.) Nehezebb lesz ezentúl szentté válni címmel közli, hogy szigorítaná a szentté avatás feltételeit XVI. Benedek. A balliberális lap emlékeztet rá: Joseph Ratzinger óvatosabb, mint elődje volt: II. János Pál idejében 482 új szentet avattak, többet mint az előző ötszáz évben összesen. „Az évtizedekig tartó eljárást a lengyel pápa felpörgette, de XVI. Benedek nem követi ezt a gyakorlatot. Egy kivételt tesz majd, méghozzá éppen elődjével. Karol Wojtyla boldoggá avatási eljárását – az első lépés a szentté avatás felé – alig néhány héttel a halála után megindította a Vatikán. Mintegy száz tanút hallgattak meg, illetve hallgatnak meg, köztük Lech Walesa és Aleksander Kwasniewski volt lengyel államfőket.”

A pápa október 23-án avatja szentté Boldog Alberto Hurtado jezsuita szerzetest

Vatikán/Santiago de Chile: Angelo Sodano bíboros-államtitkár a chilei püspöki konferenciához intézett szerdai levelében tájékoztatta a főpásztorokat XVI. Benedek pápa azon döntéséről, hogy Boldog Hurtado jezsuita atya szentté avatására – II. János Pál előzetes tervének megfelelően – ez év október 23-án kerül sor. Ez lesz az első szentté avatás XVI. Benedek pápasága alatt.

Alberto Hurtado Cruchaga 1901-ben született a chilei Viña del Marban. 1923-ban belépett a jezsuita rendbe, ahol főleg a szegények, hajléktalanok apostolaként szolgált 1952-ben bekövetkezett haláláig.

II. János Pál pápa 1994. október 16-án avatta boldoggá, majd a 2005. február 24-én tartott konzisztóriumon jelentette be, hogy ez év október 23-án másik négy boldoggal együtt a szentek közé emeli a chilei jezsuitát. A mostani bejelentés tehát lényegében az eddigi konzisztóriumi döntés megerősítése az új pápa részéről.

A vatikáni döntést Camilo Vial atya, Boldog Hurtado szentté avatási bizottságának elnöke szerdán jelentette be Chilében a következő szavakkal: „Az egy héttel ezelőtti földrengés szomorú időszakában a kanonizációs dekrétum megerősítése a reménység ajándéka számunkra”.

A chilei kormány a katolikus egyház intézményeivel karöltve már számos ünnepi programot készített az alkalomra.

Boldog Alberto Hurtado ünnepét eddig augusztus 18-án tartották, amely Chilében a szolidaritás napja – ezzel is elismerve példaadó munkásságát és tanítását.

Zenit/VR/MK

„Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok”

Paolo Nigro 1940-ben fejezte be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak róla.   

Áprilisban egy szombat este 10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt, időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.       

A két férfi letérdelt, és áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi. Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”   

Hétfőre a beteg sokkal jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba. Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál. Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és – Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”

Másnap Paolo meggyónt a szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja „más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval), hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: 'Santina, Pio atya a fejedre tette a kezét'. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt. Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”   

(Santina Nigro vallomása, San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)

Szintén a Magyar Nemzetben (Munkáslány boldoggá avatás előtt 14.o.) Szécsi Ferenc plébános nyilatkozik abból az alkalomból, hogy Litéren a közeljövőben szobrot kap a 60 éve vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolna. A 24 éves leányt 1945. március 23-án gyilkolta meg egy szovjet katona, amiért a korábban örök szüzességi fogadalmat tevő Magda nem engedett az erőszaknak. Szécsi Ferenc elmondta: a vértanúvá lett litéri munkáslány Fűzfőgyártelepen, a Nitrokémiánál dolgozott. Erős vallásossága kolostorba, valamelyik női rendbe vitte volna, de ezt a családi körülmények lehetetlenné tették. Õ azonban föltalálta magát: gyári munkásnőként szolgálta egyházát. Nehéz sorsú, sokszor durva munkásemberek között kellett megélnie a vallást, segítenie a rászorulóknak. Megszervezte a Katolikus Dolgozó Lányok Szövetségének fűzfői csoportját. Ki akart menni a frontra a sebesült fiúkat ápolni, de a gyár nem engedte, szükség volt rá, ezért otthon segített: a DL-tagokkal eljárt a rászorulókhoz (például beteg asszony helyett főzni, takarítani), maga is tartott lelkigyakorlatot, együtt fordultak imával Istenhez népünkért, vitte a segélyszállítmányt a füredi katonai kórházba. Élete arra is példa, hogy nem vallásos közösségben is lehet vallásos emberhez méltó módon élni – mondta Ferenc atya. Azt is közölte: mivel Bódi Magdolna vértanúságának emléknapja 2005-ben nagyszerdára esik, később tartják a megemlékezést. Április 2-3-án, az évforduló alkalmából Litéren fórumot rendeznek a XX. század boldoggá avatott és boldoggá avatás előtt álló magyarjairól, utcát neveznek el Bódi Magdáról, a vértanúság helyén fölavatják a tiszta és bátor katolikus munkáslány szobrát, a lelövés helyét emlékfával jelölik. Emlékkiállítás is lesz, a templomban fölszentelik a Bódi Mária Magdolna életét ábrázoló festett üvegablakokat.

Magyar Kurír

IV. Károly tiszteletének jelei Magyarországon

A boldoggá vagy szentté avatás minden esetben akkor indul el, ha egy szentéletű embert halála után a hívők közössége kifejezett és tartós tiszteletben részesít, példaképül választja a különböző élethelyzetekben – olvasható Érszegi Márk Aurél történész IV. Károly boldoggá avatására írt jegyzetében. Egyúttal emlékeztet rá: hazánkban több helyen imádkoztak eddig is IV. Károly boldoggá avatásáért, illetve kérték az ő közbenjárását. Így például Cirákon, Zalaegerszegen, vagy a pesti domonkosok templomában. A történész sajnálatosnak tartja, hogy Károly király tisztelete az elmúlt időszakban nem kapott nagyobb nyilvánosságot, és úgy véli, mintha a magyar egyház is zavarban volna vele kapcsolatban. „Hiszen könnyű őt, mint Habsburg-királyt az osztrák elnyomással, uralkodását a trianoni tragédiával azonosítani, magyarországi szerepléseiről pedig keveset és sokszor meglehetősen egyoldalúan adott át az elmúlt évtizedek történetírása. Mára Károly király szerepét a történetírók is kezdik másként megítélni, de a hívők számára az a fontos, amiért az egyház őt most az oltár dicsőségére emeli. A békére való szüntelen törekvése, a rábízottak sorsa iránt érzett felelőssége, hitvesi szeretete és családi életének szentsége, de legfőképpen az Isten iránti mindenekfeletti szeretete és a Gondviselésbe vetett töretlen bizalma az, amely őt a szentatya szándékának megfelelően a magyar katolikusok számára is példaképpé teszi.” Érszegi Márk hangsúlyozza: IV. Károly királynak korai halála után rögtön kialakult tisztelete a hívők körében. Nemcsak Madeirán, ahol eltemették, s ahol a helyi egyház nagy épülésére szolgált rövid ottani jelenléte és szent halála, vagy Ausztriában, amelynek szintén uralkodója volt, de Magyarországon is. Magyarországhoz egy különleges szakrális kötelék is fűzi őt, amelyet a Szent Koronával történt megkoronázása és a koronázási eskü jelent. Ha nyomon követjük Károly király magyarországi tartózkodásának helyszíneit, ma is az iránta megnyilvánuló tisztelet több tárgyi emlékével találkozhatunk. Például emléktáblákkal, mint a soproni Pejachevich-ház falán, ahol gyermekkorában nevelkedett, vagy Baján, ahonnan a végleges száműzetésbe indult, de a budaörsi csatára utaló márványtáblán is egy tőle vett idézet olvasható. A szombathelyi püspöki palotában pedig nemcsak márványtábla hirdeti: „letiport nemzete régi dicsőségét feltámasztani” érkezett oda 1921 nagyszombatján, és később „töviskoronával tért vissza szomorú számkivetésbe”, de megőrizték a szobát is, amelyben megszállt. A Tihanyi Apátságban szintén márványtábla jelöli a királyszobákat, ahol a sikertelen visszatérési kísérlet után fogva tartották. Leginkább persze az egyházi épületek bizonyítják, hogy Károlyban a kortársak és az utókor nemcsak a királyt látták, de a szentet is: Tihanyban a kálváriát 1927-ben azért emelték, hogy emlékeztessen a király tragikus sorsára. Hasonló sors jutott osztályrészül a kálváriának is, hiszen 1960-ban a hatalom leromboltatta, és csak a ‘90-es években sikerült helyreállítani. Dénesfa és Cirák között 1931-ben emeltek kör alakú kápolnát azon a helyen, ahol Károly király gépe 1921 októberében földet ért. Homlokzatára az a szentírási idézet került, amely a király akkori kísérletére is jól illik: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”. Károly repülőgépe egyébként ma is megvan, a budapesti Közlekedési Múzeumban. Az egyházi tisztelet kiemelkedő példája a zalaegerszegi ferences templom, amelyet 1927-ben az akkori plébános, a későbbi Mindszenty bíboros IV. Károly emlékére építtetett, egyik mellékkápolnájában a király képét is elhelyezve. Talán joggal nevezhetjük az egyik legbecsesebb Károly-ereklyének a budavári Mátyás-templomban őrzött trónszéket, amelyet Károly a koronázáskor használt. MK