2002. április 16., kedd

Boldogokat avatott a szentatya

Vatikán: II. János Pál pápa vasárnap, április 14-én délelőtt a Szent Péter téren bemutatott szentmisén hat Isten szolgáját avatott boldoggá. A hat új boldog közül négyen – Gaetano Errico, Lodovico Pavoni, Artemide Zatti, Padre Luigi Variara – olasz származásúak, ketten pedig dél-, illetve közép-amerikai születésűek. Maria Romero Meneses nicaraguai, Maria del Transito de Jesus Sacramentado szaléziánus szerzetesnő pedig az első argentin nő, akit az egyház oltár dicsőségére emelt.
Homíliájában a pápa az emmauszi tanítványok és a feltámadt Jézus találkozásáról szóló vasárnapi evangélium keretébe illesztette az új boldogok legfontosabb erényeit. Jézus ugyanis útitársként szegődött az Emmausz felé tartó két tanítványhoz és közben magyarázta nekik az írásokat, majd miután megérkezett, megtörte a kenyeret számukra, miként kereszthalála előtt az apostoloknak. Emmausz húsvéti tapasztalata állandóan megújul az egyházban. „Erről adnak ékesszóló tanúbizonyságot a mában azok, akiket nagy örömmel iktattam a boldogok közé” – mondta a pápa. Mint az emmauszi tanítványok, az új boldogok is képesek voltak felismerni az Úr jelenlétét az egyházban és miközben számos nehézséget és félelmet győztek le, a Föltámadottnak lelkes és bátor tanúságtevői lettek a világ előtt. „Nem romlandó dolgok, hanem Krisztus drágalátos vére árán nyertetek megváltást” – idézte a pápa Péter apostol szavait, melyek Gaetano Erricóra, Jézus és Mária Szeplőtelen Szíveinek Misszionáriusai Kongregáció alapító papjára emlékeztetnek. Korának nagy társadalmi és szociális változásai közepette Isten irgalmának nagyságát hirdette, miközben kiengesztelődésre szólította azokat, akik a bűn és a halál uralma alatt állottak. A gyóntatás valóságos vértanúja volt az új boldog, miközben egész napokat töltött el a gyóntatószékben, hogy saját erőinek legjavával fogadja be és hallgassa meg a bűnbánó lelkeket. Példája bennünket is ösztönöz, hogy újra felfedezzük a gyónás szentségének értékét és jelentőségét, melyet az Atya mutat éppen leggyengébb gyermekei iránt.
„Isten feltámasztotta Jézust és mi ennek tanúi vagyunk” – ez az öntudatos és tüzes hit vezette Lodovico Pavoni lelki és papi tapasztalatát, a Szűz Mária Leányai Kongregáció megalapítóját. Különösen érzékeny lelkületével fogott hozzá a szegény és elhagyott fiatalok, főként a süketnémák gondozásához. Nagy teret foglalt el apostoli tevékenysége, kezdve a neveléstől egészen a különféle kiadványok terjesztéséig menően, méghozzá olyan eredeti megérzésekkel és találékony apostoli módszerekkel, melyek alapjaként egy nagyon szilárd lelkiség szolgált. Tanúságával arra buzdít bennünket, hogy bízzunk Jézusban.
Spanyol nyelven folytatva beszédét a pápa a szalézi család három jeles tagjának követendő vonásaira hívta fel a figyelmet. „Mózestől kezdve a prófétákon át kifejtette az Írásban róla szóló részeket” – idézett ismét a pápa, arra az örömteli tanúságtételre utalva, melyet az Úr kelt az őt követő tanítványaiban. Ez a lelkiség kapcsolja egybe a szalézi család három új boldogát. Padre Luigi Variara az olasz Asti egyházmegyéből érkezett Kolumbiába, az irgalmas Jézus hűséges követőjeként és az első pillanattól kezdve fiatal energiával és képességeinek gazdagságával szentelte magát a leprások szolgálatára. Õ az első Kolumbiában felszentelt szaléziánus atya és sikerült is neki számos hivatást támasztani, gyakran a betegek között. Idővel ez utóbbiakból alakult ki Jézus és Mária Szent Szívei Gyermekeinek virágzó Kongregációja, mely jelenleg is számos országban tevékenykedik.
Artemide Zatti az olaszországi Reggio Emilia tartományából vándorolt ki családjával 12 évesen Argentínába, melyről Don Bosco oly sokat álmodozott. Artemide itt kapta a szalézi hivatást és szenvedélyesen, teljes odaadással fogott a betegek ápolásához. Ötven éven át végzett szolgálata Viedma-ban az elesettek körében ragyogó példája a szerzetesi életnek, segítsen bennünket, hogy tudatában legyünk az Úr jelenlétének és el tudjuk őt fogadni az összes rászoruló testvérünkben.
Maria Romero Meneses, a Segítő Szűzanya Leánya szerzetes, Jézus arcáról elmélkedve felismerte, mi az Úr szándéka vele. Nicaraguában született, majd rendi felkészülését El Salvadorban végezte, hogy végül Costa Ricába érkezzék, ahol élete döntő részét töltötte. A pápa külön megemlítette: „Ez a kedves közép-amerikai nép, amelyet most a boldoggá avatás öröme fog össze, találjon ennek az új boldognak az életében bőséges példákra és tanításra, hogy megújíthassa és megerősíthesse az ezen a földön erősen meggyökerezett keresztény életet.”
„Ugye, lángolt a szívünk, amikor útközben kifejtette az Írásokat” – a két emmauszinak ez a meglepő vallomása nagyban hozzájárult Maria del Transito de Jesus Sacramentado nővér, a Ferences Misszionárius Harmadrend megalapítójának hivatásához. A szívében lángoló hivatás indította őt, hogy a szemlélődő életben keresse a Krisztussal való élet közelségét. Ez még akkor sem aludt ki, amikor megbetegedve el kellett hagynia a kolostort, ám nagy bizalommal hagyatkozott az Isten akaratára, melyet szünet nélkül keresett. A ferences életideál úgy mutatkozott meg számára, mint Isten igaz útja, melyet tőle kívánt és ami – hála a bölcs lelkivezetőnek – áthatotta a szegénységben, alázatban, türelemben, szeretetszolgálatban leélt egész életét, miközben életet adott a ferences család egyik újabb ágának.
„Mutasd meg nekünk az élet útját” – idézett a szentatya homíliája végén a válaszos zsoltárból, majd kérte, hogy a feltámadt Úr jelezze számunkra az élet igaz ösvényét, az egyetlen célba vezetőt, mint ahogyan ez történt az új boldogok életében is. VR/MK  

2001. december 2., vasárnap

„Az az éjszaka a tetőn!”

A következő vallomás elég mulatságos, még az érintett számára is. Nello Masini atya, a Szent József Kongregáció tagja az 1950-es években ismerte meg Pio atyát. Lelki gyermeke lett, rendkívül tisztelte, és sokszor meglátogatta San Giovanni Rotondóban.
Egyik nyáron szerzetestársaival lelkigyakorlatra mentek Venetóba. A testvérek a folyó végén egy távoli szobában szállásolták el a testes, hangosan horkoló Nello atyát, hogy senkit ne zavarjon. Egyik éjjel Nello atya kiment a mosdóba, ám véletlenül úgy magára zárta az ajtót, hogy nem tudott kimenni. Hiába kiabált segítségért, senki nem hallotta, ezért elhatározta, hogy az ablakon át kimászik a tetőre. Neki is gyürkőzött, ám százhúsz kilójával beszorult a szűk ablaknyílásba. Tehetetlenségében Pio atyához fohászkodott. Kisvártatva, maga sem tudta, hogyan, kijutott a tetőre, onnan egy nyitott ablakon át a könyvtárszobába, végül vissza a saját szobájába. Másnap reggel az volt az első gondolata: „De jó, hogy Pio atya megsegített az éjjel!”
Néhány hónappal később meglátogatta lelkiatyját San Giovanni Rotondóban. A verandán imádkozó Pio atya, amint meglátta, nevetve felkiáltott: „Don Nello, Don Nello, az az éjszaka a tetőn!”
(Carla Riceputinak, a pap unokahúgának vallomása, Cesena, 2001. november 29.)

1998. december 27., vasárnap

„Engedjétek előre azt az asszonyt!”

Rachele Ricciardi asszony gyónni szeretett volna Pio atyánál. Nagy családja volt, így rengeteg dolga közepette egy kis időt kiszakítva, sietett fel a kolostorhoz, ahol beállt a sorba a gyóntatószéknél. Akkor még nem osztottak sorszámot; mindenkinek türelemmel ki kellett várnia a sorát. Aznap olyan sokan voltak, hogy bár az asszony türelmesen várakozott, egy idő múlva az ebédfőzésre gondolva úgy döntött, hazamegy. Ekkor Pio atya félrehúzta a gyóntatószék függönyét, és kiszólt az elöl állóknak: „Engedjétek előre azt az asszonyt!” Így még aznap elvégezhette gyónását a sokgyermekes anya.
(Rachele Ricciardi vallomása, Campitello Matese, 1998. december 26.)

1995. július 23., vasárnap

Különleges áldás

Alma De Concini egészen Pio atyára bízta magát az Istenhez vezető úton. Íme a vallomása: „Pio atya éppen nőket gyóntatott. Ott voltam a templomban, három-négy méterre tőle. Aznap nem lett volna esélyem, hogy beszéljek vele, ezért magamban kértem: 'Atyám, küldjön nekem egy áldást, nagy szükségem van rá.' Alighogy végére értem a gondolatnak, az atya elfordult az arcát eltakaró gyóntatórácstól, egyenesen rám nézett, és keresztet rajzolt a levegőbe. Aztán visszahajolt a rácshoz, és folytatta a gyóntatást.”
(Alma De Concini vallomása, Terzolas, 1995. július 23.)

1995. április 22., szombat

„Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”

Antonio Durante kapucinus atya is megfigyelhette, hogyan olvas Pio atya a gondolataiban. Egy alkalommal, mikor a rendház előtt sétált Pio atyával, látta, milyen rajongó szeretettel veszi körül a Padrét a nép. Antonio atya arra gondolt: „Vajon hogyan tud ellenállni a hiúság és az önelégültség kísértésének?” Szinte a végére sem ért a gondolatnak, amikor a szent odafordult hozzá, és mosolyogva, gyengéden annyit mondott: „Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”
(Antonio Durante atya 1912. augusztus 7-én született és 1970. június 11-én halt meg. Riccardo Geminiani kapucinus atya vallomása, Genova, 1995. április 20.)

1994. december 11., vasárnap

„Szóval csak álom volt, mi?”

Egy házaspár, akinek nem lehetett gyermeke, Pio atya közbenjáró imáit kérte. Az asszony rövidesen várandós lett, és nagyon félt, hogy elveszíti a babát. Már a szülés ideje közeledett, amikor egy éjjel azt álmodta, hogy a szülészeti műtőben van, és mielőtt az orvos bejött volna, meglátott egy szakállas embert, aki a műtő egyik sarkából mosolyogva tekintett rá. Ekkor felébredt. Az ismert fényképek alapján úgy gondolta, az álmában látott férfi Pio atyához hasonlított. Ezt sokaknak elmesélte; szinte rögeszméjévé vált. Néhány nap múlva fia született, és minden a legnagyobb rendben zajlott.
Néhány hónap múlva a boldog anya tervezni kezdte, hogy elmegy San Giovanni Rotondóba, hogy saját szemével lássa, csakugyan hasonlít-e Pio atya az álmában látott emberhez, s ha igen, köszönetet mondjon neki. Férje próbálta lehűteni: „Nyugodj meg – mondogatta –, csak álom volt, semmi más.” Végül mégis elutaztak. Amikor megérkeztek, a kolostorban olyan helyre álltak, ahol Pio atyának el kellett haladnia. Mikor a szent odaért, megállt a férj mellett, kedvesen ránézett, gyengéden megveregette a vállát, és széles mosollyal, csipkelődve így szólt: „Szóval csak álom volt, mi?”
(Anna Baroni vallomása, Chiavari, 1994. december 8.)

1992. április 12., vasárnap

„Hányszor hívtál tegnap éjjel!”

Pio atya a távolból is meghallgatta lelki gyermekeit. Valentino kapucinus atya Pio atya lelki gyermeke volt, aki rajongott lelkiatyjáért. A második világháborúban a német hadseregnek az Appenninekben állomásozó szárnya kettéosztotta a térséget, elválasztva Valentino atyát délen élő családjától. Sokáig nem hallott róluk, mígnem elhatározta, hogy átvág a fronton és hazamegy. Rendkívül kockázatos vállalkozás volt, különösen télen. Néhány hasonló helyzetben lévő társával együtt vágtak neki az útnak, Isten segítségéért és Pio atya közbenjárásáért fohászkodva. Egy meredek lejtőn Valentino atya rosszul lépett a szűk úton, és a hóban csúszni kezdett lefelé. Pio atyához kiáltozott segítségért, és egyszer csak egy bokor állította meg. A többiek visszasegítették az útra, és végül sikerült észrevétlenül átjutniuk a fronton. San Marco in Lamisba érve Valentino testvér megpihent, és a közeli San Giovanni Rotondóban meglátogatta Pio atyát. Lelkiatyja, amint meglátta, így szólt: „Hányszor hívtál tegnap éjjel, de hányszor!” Aztán megölelte, és azt mondta: „Köszönjük meg együtt az Úrnak!”
(San Marco in Lamis-i Valentino atya vallomása, San Severo, 1992. április 8.)