DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca, rendalapítónő

*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.

Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.

Időközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.

Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.

Emília egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.

Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt.

Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.

A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.

1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.

1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.

BOLDOG BERZOI INCE k:apucinus áldozópap (1844-1890)

Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.

Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:

„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”

Imádság:

Istenünk, te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.

Hallgató Szent János     hitvalló † 558,


SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI

+Puteoli, 300 körül

A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

Példája:

    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,

                de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló

Carvellói Szent Mária szűz † 1290,


Szent Tódor     püspök hitvalló † 690


Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.

A pisidiai Antiochiáhan, a város lakosai e napon nagy ünnepséget rendeztek a pogány Apolló isten tiszteletére. Áldozatokat mutatták be neki, nagy vigasság járt a nyomában és nagy ünneplés. Ekkor érkezett a városba két ismeretlen vándor: a keresztény Trofim és Szabbatiosz. Mivel a helybeliek látták, hogy nem törődnek istenükkel, elfogták és megkötözve a bíró elé vitték őket. Először Trofimot kérdezte ki a bíró. Kereszténynek vallotta magát és nem volt hajlandó hitét megtagadni. A bíró parancsára ruháitól megfosztották, a földön kifeszítették és ütlegelték. Kiomló vérétől piros lett a föld. A verés után börtönbe zárták. A bíró Szabbatioszt is kikérdezte. Ő is állhatatosan kereszténynek vallotta magát. A bíró azzal büntette hitvallásáért, hogy fára függesztették és vassal szaggatták testét. A kínzás után levették a fáról, eközben lelkét visszaadta Istennek.

A bíró újra Trofimot vette elő. Mivel látta, hogy hitében állhatatos, elküldte Szinad városába Dénes kínzóhoz. Lábait hegyes szögekkel kivert vas cipőkbe helyezte, és gyalog kellett neki a lovon ülő katonák mellett menni a kijelölt cél felé. Minden egyes lépésnél új fájdalmat okoztak a cipőkben levő hegyes szegek. Az út három napig tartott. Dénes kínzó, Szinadában. új kínzások alá vetette. Hogy kínjai nagyobbak legyenek, sebeibe ecetet és sót öntöttek, utána, börtönbe zárták.

Élt akkor Szinadé városában egy titkos keresztény szenátor Dorimedon. Gyakran meglátogatta Trofimot a börtönben és gondoskodott róla. Egy napon a városban a pogány Kasztor és Pollux istenek tiszteletére nagy ünnepet rendeztek. Dénes elöljáró, mivel nem látta az ünneplők között Dorimedont, erőszakkal elővezettette, de nem bántotta, csak őrségre bízta. Dénes a kínzó hiába próbálta hittagadásra bírni. Nem volt eredménye. Ruháitól megfosztva verést, fára függesztést szenvedett. Végül Trofimot és Dorimedont arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A rájuk küldött vadállatok szelíden viselkedtek velük szemben. Ezután mindketten lefejezéssel végezték be életüket 276-ban.

Szent Zoszimász remete-vértanú.

Dometián, Cilicia helytartója egy napon vadászni indult. Sok helyen megfordulva, egyik helyen egy embert talált, vadállatoktól környezve és velük beszélgetve. Varázslónak gondolva a férfit, megkötözte és a városba vitte, hogy ítélkezzenek felette. A fejedelem kikérdezte életéről, varázslásairól. Zoszima megmondta a nevét, és azt, hogy ő nem varázsló, hanem a szent atyák életét folytatja a pusztában. Ő keresztény. Amint a fejedelem meghallotta, hogy a „Názáretit” tiszteli, Názáretbe küldte, hogy ott majd megkínoztassa. Názáretben fejjel lefelé felfüggesztették és úgy vallatták. Miután levették a fáról, visszaadta Istennek lelkét. A keresztények tisztelettel temették el holttestét.

   

Szent Ariadna vértanúnő.

A vértanúnő egy Tertil nevű városparancsnok rabszolganője volt Frigiában. Gazdája, gyermekének születésnapján nagy ünnepséget rendezett a bálványtemplomban és áldozatot mutatott be, és együtt örvendezett a meghívottakkal. Ariadna otthon maradt mert nem akart a bálványünnepségen részt venni. Gazdája ezért megverette, felfüggeszttette, és vasakkal tépte. Ezután börtönbe zárta és sokáig éheztette. Gazdája rábeszélésére sem volt hajlandó hitének megtagadására. Ezután szabadon engedte őt. Ariadna eltávozott, majd, látva, hogy gazdája szolgái üldözőbe veszik, egy megnyílt szikla belsejébe távozott. Az üldöző szolgák egymást ölték meg. Így szabadította meg Isten az Ő szolgálólányát üldözőitől.

Szent Eumén gortinai püspök.

A szent főpap ifjúságától kitűnt jámborságával, szerette az alázatosságot, testét böjtökkel sanyargatta. Vagyonát szétosztotta a szegények között, szegénységben járt a Mennyországba vezető keskeny úton. Erényes és szigorú életét mindenki ismerte. Isten előtt is kedves volt, ezért Gortinában, Kréta szigetén püspökké tette. Szellemi nyája előtt, mint a gyertyatartóra helyezett fényességet árasztó világosság volt. Szent életével, tanításaival irányította a reá bízott híveket. Híveinek lelkileg is mindenben támasza volt. Istentől a csodatevés kegyelmét is megkapta. Harcolt a monoteléta tévtanítás ellen, amely Jézus Krisztusban csak egy akaratot ismert el. A tévtanítók mesterkedése miatt Tébába száműzték. Ott halt meg. A VII. században. Szent testét Gortinába szállították, és ott illően eltemették.

COPERTINO*-I SZENT JÓZSEF minorita pap (1603-1663)

*Copertino, 1603. június 17. +Osimo, 1663. szeptember 18.

1663 októberének elején a minoriták rendfőnöke azt a megbízást adta ki, hogy írják meg a rövid idővel azelőtt meghalt József atya életét: ,,Stílusa legyen egyszerű, világos és szerény, hasonló József atya boldog lelkéhez. Nem akarom, hogy frázisok legyenek beleszőve, vagy hogy a kifejezés előkelőségét keressék benne. Azt sem akarom, hogy Isten szolgáját, akiről szó van, dicsőítsék.''

Amikor József meghalt, egész Európában ismerték a nevét, pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdett új lelkipásztori módszereket. Nemcsak képtelen volt arra, hogy politikai és tudományos okossággal belekapcsolódjon az Egyháznak a kezdődő felvilágosodással és az állami abszolutizmussal folytatott vitájába, hanem hiányzott belőle az a gyakorlatiasság is, amelyet egy kolostori tisztség viselése megkíván. Úgy tűnik, hogy József ezen a téren az apjára ütött, aki jó ember volt ugyan, de nem értett sem a pénz, sem a birtok kezeléséhez. Amikor várandós felesége látta, hogy megint jön a végrehajtó, az istállóba menekült; ott hozta a világra Józsefet. Az anyát komoly, kemény nőnek mutatják be. József elsősorban hevességét illetően hasonlított hozzá: egyszer késsel támadt valakire, azért anyja egész éjszakára kizárta a házból, miután összetört rajta egy botot.

Az iskolában alig ért el eredményt. Sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet; egyre jobban megnyilvánult egy sajátsága és adottsága, amely egész életét meghatározta: gyakran -- mintha nem is volna jelen -- teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte játszódott le. Ez aztán csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Meglehetős bizonyossággal tanúsították, hogy hetedik vagy nyolcadik életévében ,,önkívületbe'' esett, s teljesen megragadták belső élményei, mégpedig zenével kapcsolatban. Ezért kapta társaitól a ,,tátott szájú'' gúnynevet.

Hozzájárult mindezekhez, hogy nyolcadik és tizennegyedik életéve között betegségek választották el a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor József végül meggyógyult, nem tudta megtanulni, hogy kapcsolatot teremtsen a mindennapi élet dolgaival; belső élményeinek elhatalmasodása és szemlélődő befeléfordulása nem is engedte meg a normális foglalatosságot és életmódot. Arra gondolt, hogy kolostorba lép; tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ahogy maga elbeszélte, úgy tűnt neki, mintha akkor a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla.

Örömére azonban -- némi nehézségek után -- szolgaként felvette egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s végül becsületessége és jámborsága miatt felvették a rendbe is. 1628-ban pappá szentelték.

Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt; belső világossága, egy teljesen egyszerű és erős lélek fénye azonban nem maradhatott elrejtve. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: ,,Eksztatikus életet élt.'' Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete.

József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30--50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és előrerepült vele a tabernákulumhoz.

A fizikusok keresik a jelenség magyarázatát, és éppen József az, akire bizonyítékul hivatkozhatnak, mert annyi szemtanúja volt lebegéseinek. Magyarázatot mind a mai napig nem találtak.

Ha egy vallásos emberen valami rendkívüliség válik láthatóvá, a jámbor és kíváncsi embereket magához vonja. A nép és a nemesség Maria de Grottellába indult, hogy láthassák az atyát és beszéljenek vele, rendi elöljárója pedig misszionáriusként küldte az egész tartományba. Az általa keltett feltűnés az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott elrejtve. Egy püspöki helynök kételkedve írta róla: ,,Egy harminchárom éves ember a Messiást játssza; egész néptömeget vonz maga után.'' Az ügy ebben az egyébként is felkavart időben nem tűnt jelentéktelennek. Józsefet az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt -- mint később Rómában sem -- semmiféle hamisságot nem sikerült azonban megállapítani, mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. 1639-ben azután rendi atyjának, Assisi Szent Ferencnek a sírtemploma melletti konventbe került. Tizennégy évig maradt Assisiben.

Az inkvizíciónál történt feljelentés, kihallgatásai és áthelyezése mélyen érintették. Ellenszegülés és levertség kísértette; olyan magatartások, amelyeket saját tanúsága szerint azelőtt nem ismert. Két évig ,,olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a parányi ablakon át a cellájába.''

József azonban sohasem kereste a kényelmet. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy az első arcvonalban álljon, és a gonosz támadásait saját magán tapasztalja meg. Megtörtént, hogy szerzetestársai reggel félholtan találták a templomban, ahol éjszakai imádságát végezte és a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz sötét szakadékát azért tapasztalta meg olyan erősen, mert a másik oldalon rendkívül erősen élte át Isten hatalmas világosságát.

A formát, ahogy József Isten közelségére válaszolt, az eksztázisra való egészen különleges képessége és adottsága jellemezte. Benne a testi földhözkötöttség és a lelki szárnyalás, a normális érzékelhető élet és a vallási elragadtatás közti egyensúly olyan ingadozó volt, hogy csak egy kis indíték kellett, és máris ,,önkívület''-be esett. Elég volt számára, ha Jézusról vagy Máriáról, vagy a mennyországról hallott, és hatalmas sóhajtással máris eksztázisba esett. Ezután már nem érzett semmit. Ő maga mondta: ,,A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtője birtokába kerülve nyugszik.''

Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. Jézus halála vagy más esemény, amelyről az olvasmányokban szó esett, annyira hatott rá, mintha akkor történt volna. Egy virágvasárnapon a passió e szavainál: ,,A keresztre vele. -- szinte halottként zuhant a földre, és ezalatt saját szavai szerint valóban közel járt a halálhoz. Hasonlóképpen összeesett egyszer Pál megtérésének ünnepén e szavaknál: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' (ApCsel 9, 4); hátrahanyatlott és karját kereszt alakban széttárva hosszú időn át fekve maradt. Amikor ismét lábra állt, könnyezett, gyengeségében az oltárra kellett támaszkodnia, majd így szólt: ,,Nagy hatalom volt ez, nagy hatalom.''

József számára nem fantáziájának játékáról volt szó, hanem annak közelségéről, Akit szeretett. Ő maga tette fel magának a kérdést: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt? Az Úr maga válaszolt neki lelkében: ,,Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben pedig mindig is az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, a megfeszítettként talál rám; vagy megostorozottként, vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.''

József igazi élete -- mint az összes szenté -- az istenszeretetben állt. A szeretet gyakran annyira megragadta, hogy énekelnie kellett. Belső telítettsége saját maga által kitalált dallamokban áradt ki. Életében általában nagy szerepet játszott a zene: amint már említettük, első gyermekkori eksztázisa zenével kapcsolatban történt; később pedig megtiltották neki, hogy részt vegyen ünnepélyes istentiszteleteken és körmeneteken; mert az énekek hallatára csaknem bizonyosan eksztázisba esett.

Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket az átlagember észre sem vesz. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak készen kellett lennie arra, hogy belelát a lelkébe. Némely embereket, akiknek lelkét bűn csúfította el, József olyan torznak látott, hogy sem jelenlétüket, sem beszédjüket nem tudta elviselni.

Korának nyugtalansága és kuszáltsága közepette világosságot és erőt sugárzott. Nem csoda, hogy a híre egyre jobban elterjedt. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. A protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes herceg a katolikus hitre tért általa. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak, ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Emlékezésül vagy ereklyeként sokan magukkal vitték legalább a kolostor falának egy darabkáját.

Rendi elöljáróinak mindez bizonyos gondokat is jelentett. Az ilyenféle rendkívüli ember, mint József nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és a nép növekvő odaáramlását, és teljesen meglepetésszerűen avatkozott be 1653 júliusában. Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték és a külvilággal minden kapcsolatát megszakították. Ott-tartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték hát Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Végül a minoriták VII. Sándor pápához (1655--1667) fordultak kérésükkel, hogy József visszatérhessen egyik kolostorukba. A pápa hozzájárult, átvitelének azonban titokban kellett végbemennie. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.

Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. ,,A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni'' -- mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halál hatására ezeket mondta: ,,A kéreg nem akar leválni a fáról'' és: ,,Borzalmas ez az átmenet.'' Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: ,,Lelkem, szeress, szeress!'' 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében.

,,A szent atya meghalt'' -- mondogatta a nép, amint ismertté vált halála. 1753-ban boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te csodálatos bölcsességeddel azt akartad, hogy mikor egyszülött Fiad a földről fölmagasztaltatik, mindeneket magához vonzzon. Szent József érdemeiért és példájára add, hogy a földi vágyaktól megszabadulva, tökéletesen hasonlók lehessünk Szent Fiadhoz. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

Szent Metód püspök † 311


Szent Zsófia és Irén vértanúnők és Kasztor vértanú.

Szent Zsófia, és Irén vértanúnőket Hadrián császár uralkodása alatt lefejezték, a szent Kasztor vértanút pedig halálra éheztették.

Assisi Szent Ferenc     stigmatizálásának ünnepe


165 vértanú

A főníciai Tirusban szenvedtek vértanúságot, Maximián császár keresztényüldözése idején, 310-ben és 310 körül, Köztük volt két egyiptomi püspök: Peleus és Nilus.


Szent Agatoklia vértanúnő

A vértanúnő egy Miklós nevű kereszténynek volt rabszolganője. Felesége, az ariánus tévtanítást valló Paulina 8 éven keresztül kínozta Agatokliát, kényszerítve őt, hogy forduljon el igaz hitétől és ő is az ariánus tévtanítást vegye fel. Olykor a nyakát kövekkel ütötte, máskor arra kényszerítette, hogy éles köveken mezítláb járjon, egyszer eltörte oldalát vaskalapáccsal, végül kivágta nyelvét. A szent vértanúnő nem hallgatott asszonya megtévesztő beszédeire, ezért börtönbe került és éhezett. Isten rendeletére madarak hoztak neki kevés gyümölcsöt a fákról. Asszonya végül vasrúddal ölte meg. Szenvedéseinek és halálának ideje teljesen ismeretlen.



BINGENI SZENT HILDEGÁRD bencés apátnő
*Bermersheim, 1098. +Rupertsberg, 1179. szeptember 17.
Az egyháztörténelem viharosan mozgalmas korszaka volt a 12. század: megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között viszálykodás dúlt, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt.

Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna-vidéki Vermersheim családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Közismertté Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében a rupertsbergi bencés apácakolostornak évtizedeken át apátnője volt.

Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux- i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) mellett ő is világossága volt századának, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi.

A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárd nagyon fiatalon került a bencés apácák közé, hogy felneveljék. Első kolostori otthona Disibodenberg volt, ahol édesanyja egy barátnője vagy esetleg rokona, Boldog Jutta (1090 körül--1136) alapított kolostort. Hildegárd, akit szülei jámborul az apácák nevelő gondoskodására bíztak, hamarosan önként Istennek ajánlotta az életét. 1112--1115 között Bambergi Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök kezéből kapta a szerzetesi fátylat.

Amikor 1136-ban meghalt Jutta, a nővérek Hildegárdot akarata ellenére választották apátnőjükké. Gyenge alkata és betegsége miatt is tiltakozott a választás ellen, betegsége még a járásban is akadályozta. De csak a teste volt gyenge, lélekben erős volt, mint a bibliai erős asszony. Később írásaiban is, tevékenységében is férfias elszántságról és tetterőről tett tanúságot.

Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül a legjelentősebb misztikus- látomásos trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja). A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudósnőnek és orvosnőnek is szokták nevezni, de hívják úgy is, hogy ,,a 12. század csodája'' -- nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is.

Ám Hildegárd valójában inkább művész, mint tudós, akit Isten gazdag képzelettel és művészi érzékkel áldott meg. Művészi alkotóerejét a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker (lásd: 192. o.) műveihez hasonlíthatók. A muzsika is a vérében volt. Szép daljátékát, Az erények körtáncát a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban és Bingenben. Különösen a rupertsbergi kolostor építésekor mutatkozott meg, hogy mennyi szellemi energia rejlik benne. Sok cselekedete nemcsak a 12. században, hanem ma is csodálatra méltó, ha meggondoljuk, hogy egy gyenge nőről, sőt, egy apácáról van szó.

Látnoki adottsága miatt ,,a német prófétanő'' nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.

Önmagáról csak így nyilatkozott: ,,egy nyomorult nőszemély'', ,,törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból''. Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: ,,A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme... Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és felépültem a betegségből.''

Hildegárdot egyre többen keresték fel bonyolult, nehéz ügyekben jó tanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz a ránk maradt levelek száma, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak, vagy olyanoknak írt, akiknek Isten általa üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Merészelte, mert tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon.

1147--1148-ban Szent III. Jenő (lásd: 347. o.) pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 körül--1152) püspök a következő jelentést tette: ,,Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.'' A pápa megkérdezte: ,,Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?'' A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: ,,Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne.'' A pápának még egy kérdése volt: ,,Alázatos lélek?'' -- ,,Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát -- felelte Albero --, de biztosíthatjuk Szentségedet arról, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. De az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük!'' És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: ,,Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!''

III. Konrád császárnak, aki tanácsért és imádságért fordult hozzá, mert ,,rég nem úgy élek, ahogyan élnem kellene'' -- írta, ezzel a tömör megjegyzéssel zárja válaszát: ,,Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid felett bánkódnod.'' Barbarossa Frigyes meghívta egy tárgyalásra ingelheimi palotájába, s 1163-ban kiváltságlevelet állított ki kolostora számára, de a császár minden kedveskedése sem akadályozta meg Hildegárdot abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. ,,Vigyázz -- írta neki --, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!''

Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal felcserélték erejüket. ,,Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát'' -- korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett. -- Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: ,,Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok... gőg, dicsőség, szórakozás - - ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, de magatok is romokban hevertek a földön.''

Háromszor vagy négyszer hosszú utakat kellett megtennie, mert hívták, vagy lelkiismerete szava késztette. Járt Svábországban, Franciaországban, a Mosel-folyó mentén egész Lotharingiáig, a Rajna mentén pedig egészen a Ruhr vidékéig. Híres férfi- és női kolostorok káptalantermeiben állt a szerzetesek előtt Hirsauban, Maulbronnban, Kitzingenben, Werdenben és másutt. ,,Az élet igéit'' hirdette a papságnak, a püspököknek és a népnek Würzburgban, Barnbergben, Trierben, Metzben és Kölnben. Vigasztalt, bátorított, keltegette a lelkiismereteket, bűnbánatra indította a lelkeket, és békét közvetített.

A nép köréből férfiak és nők, elsősorban szomorú édesanyák sokan keresték fel kérdéseikkel és bajaikkal. Rupertsberg kolostora távoli vidékek rászorulói számára is menedékhely lett, sőt, a szent apátnő híre az ország határain is túl terjedt. Állandóan élt a kolostorban ,,hét szegény matróna'', azaz hét elhagyott szegény özvegy, akik életük utolsó idejében mégiscsak kaptak valami jót a földi élettől. Különösen a betegek áradtak seregestül a kolostor felé. Tudták, hogy a kolostornak gondosan ápolt gyógynövénykertje van, s hogy a falak között kenetekből, teákból és gyógycseppekből nagyszerű gyógyszertár rejtőzik, és ami ezeknél is fontosabb: anyai kézre találnak és olyan anyára, aki saját tapasztalatából ismeri a gyengeséget és a gyógyítás tudományát.

Minden dicsőítő szónál, amellyel tudományát és tehetségeit magasztalták, többet mond az a megállapítás, amelyet életrajza már az ifjú Hildegárdról elmond: ,,A szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.'' És a másik megállapítás, amely attól a Gembloux-i Wibert szerzetestől származik, aki Hildegárdnak utolsó éveiben titkára volt: ,,Szeretetből mindenki szolgálója lett, állandóan készen arra, hogy a pillanat hívását kövesse... úgyhogy elmondhatta az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem, hogy mindeneket megnyerjek.''

Ugyancsak Wibert így írja le a rupertsbergi kolostor életét: ,,A nővérek és mesternőjük egy szív és egy lélek. Buzgók Isten szolgálatában, fegyelmezettek, éberek, egymás iránt figyelmesek -- minden áhítatot és békét sugároz. Vasárnaponként pihennek a szövőszékek, az orsók, a tollak. Szent hallgatásban figyelik a jámbor olvasmányokat és éneklik a liturgia énekeit. Hétköznapokon azonban serényen dolgoznak: fonnak, szőnek, varrnak pirkadattól alkonyatig. A tétlenséget nem tűrik, s nem esik egy fölösleges szó sem. A kolostor termei nagyon egyszerűek, de szépek. Csővezeték viszi a friss vizet minden munkaterembe. Igen sok vendég jön-megy. Szolgák sürögnek- forognak. Az apátnő pedig teljes egyszerűségben, de méltóságosan irányít. Keresi, hogy mindenkinek mindene lehessen. Soha nem tétlenkedik.''

Ám a bencés szellem, amelyben Hildegárd élt és nevelt, visszatetszést keltett a nemesi származású kisasszonyok némelyikében, akik csak neveltetés céljából tartózkodtak a kolostorban. Hildegárd így ír erről: ,,Haraggal néztek rám, a hátam mögött engem hibáztattak és azt mondták, hogy a kolostori szabályzat fegyelme számukra elviselhetetlen teher.''

Ennek ellenére nem szabad úgy elképzelnünk Hildegárd kolostorát, mint valami örömtelen börtönt. Épp ellenkezőleg: derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át az életüket. A szigorú vezeklésről Hildegárd ezt írta: ,,Az olyan föld, amit az eke össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék.''

Egy évvel a halála előtt Hildegárd nagyon közel került a kereszthez, ahogy ez Isten minden szolgájával megtörténik. Egy ifjú lovag, aki a mainzi érsek ellensége volt, és akit az érsek kiközösített, Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Az apátnő és egy pap színe előtt bűnbánatot tartott, és a szentségeket felvéve halt meg. Hildegárd elrendelte, hogy a kolostor temetőjében temessék el. Akkor az érseki kancellária, ahol az ifjút mint kiközösítettet tartották számon, követelni kezdte, hogy vegyék ki a sírból holttestét és ássák el a temetőn kívül, mert nem méltó arra, hogy megszentelt földben, a hívők között nyugodjék. Hildegárd következetesen tiltakozott a halott háborgatása ellen, és saját kezével egyengette el a sírhalmot, hogy meg ne találják, hová temették. Levelet írt Mainzba, amelyben az egyházi hatósággal szemben tanúsított ,,engedetlenségét'' azzal magyarázta, hogy viselkedésére ,,az igaz Világosságtól'' kapott utasítást. A mainzi prelátusok azonban ezt nem fogadták el, s az ,,engedetlen'' apátnőt nővéreivel és kolostorával együtt interdiktum alá helyezték. Egy szerzetesnek el kellett vinnie a kolostorból az Oltáriszentséget, a harangokat nem húzhatták meg, és elhallgatott a zsolozsma is. Hildegárd személyesen sietett Mainzba, majd újra tollat ragadott, és az Itáliában tartózkodó érsekhez fordult, de hiába, az érsek hajthatatlan maradt. Hildegárd nem hagyta annyiban a dolgot. Végül ezt írta az érseknek. ,,Kaptam egy látomást: jobb nekem, ha emberek kezébe esem, mintha megszegem az én Istenem parancsát.'' Hosszas tárgyalásokra és befolyásos emberek közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy az érsek végül feloldja az interdiktumot.

Nem sokkal ezután Hildegárd a halálra készült. 1179. szeptember 17-én hajnalban költözött át ebből a világból, hogy az örök haza felé vivő hosszú zarándokút fáradalmaitól végre megpihenjen. Nemcsak a rupertsbergi apácák siratták, hanem messzi vidékek népe is, mert valamennyien anyjukat veszítették el benne.

Halála után a renden belül főként az általa alapított kolostorokban tisztelték, sírjához zarándokok jártak, s a 13. századtól a hagiográfiában szentként tartják számon. A hivatalos szentté avatást többször is elindították, de a lezárásig nem jutott el. A 19. század elején a kolostorok feloszlatása után Hildegárd tisztelete Eibingenben élt tovább. Az egész bencés rend 1916. szeptember 17-én vette fel ünnepét a naptárába.


Szent Lambert     püspök vértanú † ~ 706


BELLARMIN SZENT RÓBERT
*Montepulciano (Toszkána), 1542. október 4. +Róma, 1621. szeptember 17.
,,1542. október 4-én született. Szülei jámbor emberek voltak, különösen az édesanyja, akit Cinthiának hívtak és II. Marcellus pápa egyik nővére volt. Cinthia a jezsuita renddel páter Broët Paschasius révén ismerkedett meg. Paschasius atya a rend első tíz tagjának egyike volt, és betegsége miatt gyógyfürdő-kúrára jött Montepulcianóba. Ezt az atyát Cinthia nagyon tisztelte és szerette, s általa a jezsuitákat is, olyannyira, hogy az volt a kívánsága: bárcsak mind az öt fia beléphetne a rendbe.''

Így kezdi Bellarmin Róbert bíboros rövid önéletrajzát, amelyet hetven éves korában vetett papírra. E néhány sor is érzékelteti a légkört, amelyben az öt fiú közül harmadikként fölnőtt. 1560-ban lépett be a jezsuiták közé, akiket a szülővárosában működő jezsuita kollégium növendékeként volt alkalma megismerni. Ragyogó tehetséggel megáldva a tudományos és írói munkásságban találta meg életének értelmét. ,,Felismerte, hogy a tudományokban való előrehaladáshoz elengedhetetlenül szükséges a szüntelen tanulás, és tanítói képességét arra kell használnia, hogy másokat is világossághoz juttasson.'' Nyolcvan évesen elmondhatta, hogy szerzetesi életének első napjától fogva soha nem kereste a kényelmet, és szüntelenül dolgozott.

Már pappá szentelése előtt, 1569-től tanított Löwenben, és minden vasárnap előadásokat tartott az egyetemistáknak. 1570 nagyszombatján Gentben szentelték pappá. Hat évvel később a Római Kollégium professzorának hívták meg. A Római Kollégium a jezsuita rend központi tanulmányi intézete volt, amelyet XIII. Gergely pápa idejében szerveztek meg, és a pápa iránti tiszteletből a ,,Gregoriana Egyetem'' nevet kapta.

A teológia tantárgyai közé Bellarmin professzor emelte a kontroverzteológiát, azaz a reformáció által vitatott teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét. Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű volt az ellenreformáció elméleti-tudományos oldala. Szerkezetében és anyagában a kor igényeit elégítette ki. A sors iróniája, hogy éppen a minden erejével a katolikus tanítás mellett harcba szálló Bellarminnak kellett megérnie, hogy a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést.

A pápai udvarban azonban tovább folytatódott az intrika Bellarmin ellen. 1594-ben, VIII. Kelemen idejében újra kifogásokat emeltek a Kontroverziák ellen. Az sincs kizárva, hogy egyik rendtestvére, a spanyol Toletanus állt az egyébként áttekinthetetlen áskálódások mögött, aki bíboros létére mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Bellarmin is a bíborosi testület tagja lehessen. S való igaz, hogy Bellarmint, aki 1592 óta a Római Kollégium rektora volt, még mielőtt lejárt volna a három évre szóló megbízatása, kétéves szolgálat után provinciálisként Nápolyba küldték, azaz eltávolították Rómából. Kétségtelen, hogy ebben az intézkedésben a rendi vezetőség csak időleges megoldást látott, amit kényszerűségből alkalmaztak. Bellarmin tanári képességei ugyanis annyira nyilvánvalóak voltak, és a kormányzat feladatához annyira nem volt sem tehetsége, sem kedve, hogy ez a munka csak átmeneti jellegű lehetett. Önéletrajzában nem bocsátkozik az eset okainak elemzésébe, de egy jelentőségteljes mondatot mégiscsak leírt: ,,E hivatalában (ti. mint provinciális) sem töltött teljes három esztendőt, mert Toletanus bíboros halála után, 1597 januárjában VIII. Kelemen pápa visszahívta Rómába.'' Ezzel a mindenki által régóta áhított bíbornokság útjából elhárult az utolsó akadály is, és 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett.

Még egy alkalommal részt kellett vennie teológiai küzdelemben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról a domonkos teológusok képviseletében Banez, a jezsuiták képviseletében Molina vitatkozott egymással. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon és eldöntse a vitát.

Őszintesége jutalmaként a pápa Capua érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Ebben az esetben is ezt a jól bevált elvet alkalmazták: Promoveatur, ut amoveatur, azaz: Léptessük elő, hogy megszabaduljunk tőle.

1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin részt vett a konklávén, amely XI. Leó pápát választotta meg. De mindössze négy hét után az épp hogy megkoronázott pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. A nagyon befolyásos spanyol király három jelöltet támogatott: Baroniust, Bellarmint és Borghese bíborost. Baronius mindent megtett, hogy barátját, Bellarmint válasszák meg, de végül is hármuk közül Borghese lett a pápa, és az V. Pál nevet vette föl. Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának: ,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.''

Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust számkivetésébe, hanem ott tartotta maga mellett teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be fontos hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán. Egyik kollégája, a bíboros kollégium dékánja mondta Bellarmin halálakor: ,,Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.''

A leghíresebb ügy, amellyel Bellarmin azokban az években foglalkozott, a Galilei-per első szakasza volt. Mint teológus biztos volt abban, hogy a csillagász pontos megfigyelései és a Szentírás lapjain írásba fektetett kinyilatkoztatás között nem lehet ellentmondás. Csupán azt a téves következtetést vonta le ebből, hogy Galilei véleménye nem lehet igaz, mert bizonyítékait nem tekintette véglegesnek és lezártnak. Az Officium megbízásából 1616. február 26-án Bellarmin közölte Galileivel a végzést, amely a vitatott kérdésben hallgatást parancsolt neki. Nyilvánvaló, hogy Bellarmin minden tehetsége és a matematika és a csillagászat iránti személyes érdeklődése ellenére túlságosan rabja maradt kora közfelfogásának, és nem tudott elfogulatlanul ítéletet alkotni a kérdésben. Mindenesetre hatalmas tekintélye révén lett volna rá módja, hogy a Galilei-pernek az Egyházra nézve oly szerencsétlen kimenetelét megakadályozza.

Az utolsó mű, amely a fáradhatatlan szent tollából kikerült, ezt a címet viseli: A jó halál művészete. Az 1620-ban megjelent könyv lelki végrendeletének tekinthető, hiszen röviddel megjelenése után saját maga is megízlelte a halált, és bizonyította annak hitelességét, amit leírt. 1621. szeptember 1-én látogatta meg a Quirinalon lévő Szent András-novíciátusban a bíborost a fél évvel korábban megválasztott XV. Gergely pápa. Szeptember 17-én halt meg Bellarmin Róbert, majdnem nyolcvan évesen.

Három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1923-ban boldoggá avassák, jóllehet Rómában a halála után sokan remélték, hogy a szentté avatására is igen hamar sor kerül, s a tisztelete is megkezdődött. A Bellarmin-ügy azonban több szempontból problémás volt. Egyházpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, mert Franciaország megneheztelt Bellarminra egy írása miatt, amelyben a pápa tekintélyét védelmezte, s a franciák találva érezték magukat. Az Egyházon belül sok ellensége volt a jezsuita rendnek is, akik úgy érezték, hogy magát a rendet rövidítik meg, ha megakadályozzák a jezsuita biboros szentté avatását. Így érthető az ügy elhúzódása. Annál föltűnőbb volt, hogy már két évvel a boldoggá avatás után, halálának 310. évfordulója napján XI. Pius pápa szentté és egyházdoktorrá avatta.

Nem csoda, hogy Bellarmin Róbert a nép körében nem lett ismert szent. Egész élete és tevékenysége ismeretlen maradt a nép előtt. Ez azonban nem csökkenti az egész Egyházat érintő jelentőségét. Bellarmin ugyanis hosszú időn át meghatározó szerepet játszott az Egyház teológiájában -- éppen ezért kapta az egyháztanító megtisztelő címét. Kimagasló tehetsége egyoldalúságot is jelentett. Az egyik római követ, aki jelentést küldött a pápaválasztás idején az egyes bíborosokról, ezt írta Bellarminról:

,,Bellarmint jósága miatt nagyon kedvelik, de tudós, aki csak a könyvek között él, és nincs jártassága a gyakorlati kérdésekben. Nem volna jó pápa, mert kizárólag az Egyház érdekeit tartaná szem előtt, és nem venné számításba a világi fejedelmek érdekeit. És nagy gondot jelentene neki bármilyen ajándék elfogadása.''

Egyoldalúságának volt természetes következménye az is, hogy részese lett a teológusok közötti vitáknak, s ezzel elég sok ellenséget szerzett, akikben a teológiai véleménykülönbség személyes ellentétté is alakult. Ezért volt szükség oly hosszú időre, hogy a szent bíborossal szemben kialakult előítéletek mind elhalványuljanak.

Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. 1969-ben halála napjára, szeptember 17-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Róbert püspököt csodálatos erővel és tudással ékesítetted, hogy megvédje Egyházad igaz voltát, engedd, kérünk, az ő közbenjárására, hogy néped mindig sértetlenül őrizze a hitét!

Példája:
    Legyél kiváló tudású ember, és csak azután kezdj vitákba!


Szent Szatirus     hitvalló † 377


Szent Teodotia vértanúnő

Alexander Severus római császár uralkodása alatt, Simplicius helytartót Kappadóciába küldték. Jelentették, hogy van a városban egy Teodotia nevű gazdag keresztény asszony. A helytartó sokáig győzködte, hogy tagadja meg Krisztust, de eredménytelenül. Sokféleképpen kínozták, majd börtönbe zárták. Nyolc nap múlva a börtön magától kinyílt, Teodotia sértetlenül jött ki belőle. Ezután tüzes kemencébe dobták, de sértetlenül maradva, két fehér ruhás ifjúval énekelt. Végül Niceába vitték a vértanúnőt. Ott, belépve egy bálványtemplomba, az összes szobor leesett és összetört. Simplicius ezután megparancsolta hogy fejezzék le. Így nyerte el a vértanúi koronát 230 körül.


Szent Zsófia vértanúnő és három lánya Hit, Remény és Szeretet

Hadrián császár uralkodása idején élt Rómában egy keresztény özvegyasszony. A neve Zsófia, ami bölcsességet jelent. Ebben a szellemben élte életét. Volt három lánya, akiknek a legfontosabb keresztény erények neveit adta: Hit, Remény és Szeretet. A leányok, keresztény szellemű nevelést kapva, kitűntek istenfélelemben. Isten ezenkívül testi szépséggel is megáldotta őket. Hírük ismeretes volt egész Rómában. A császár, hallva róluk, látni kívánta őket. Az anyjukkal együtt megjelenő 12, 10 és 9 éves lányok, a keresztény jámborságtól ékeskedtek, anyjuk imái és oktatásai, és Krisztus iránti szeretettől megerősítve készek voltak arra, hogy vértanúságot szenvedjenek. A császár első látásra meglátta rajtuk, hogy keresztények. Mindnyájan bátran megvallották előtte keresztény hitüket. Hitüket megtagadni nem akarták, azért kegyetlen kínzásokat viseltek el. A három leányt anyjuk szemeláttára kínozták meg szörnyű kínokkal. Megtüzesített rostélyra fektették őket, majd forró olajba dobták. Éles vassal metszették, kocsihoz kötötték, vasakkal verték őket, úgy, hogy testük szinte darabokban szakadt szét. Jézus Krisztus a kínzások között bátorította és erősítette őket, hogy élve maradjanak. Végül mindnyájukat lefejezték. Az anya szívének természetesen fájt mindaz, ami gyermekeivel történt. Keresztény hősiességgel nézte őket, és bátorította a kitartásra mindhalálig. Szívesen vállalta volna ő is velük a vértanúi halált. A kínzó azonban még nagyobbra akarta növelni az anya fájdalmát gyermekei elvesztése miatt. Szabadon engedte, de megparancsolta, hogy temesse el gyermekeit. A hős anya, Zsófia ezt is megtette. Három napon át ült imádkozva gyermekei sírjánál, és akkor Isten őt is magához vette. Ez 137-ben történt.

SZENT CIPRIÁN KARTHAGÓI PÜSPÖK

*Karthagó, 200/210. +Karthagó, 258. szeptember 14.

Ciprián püspök, teljes nevén Thascius Caecilius Cyprianus az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Jelentőségét azonban nem szabad csak a külső adatok alapján értékelni. Épp ellenkezőleg! Isten nagyon nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének. Feladatának teljesen átadva magát, nagyon viharos időszakban tartotta kézben hajójának kormányát, és higgadt reménységgel vezette nyugodtabb vizek felé, ahová ő maga ugyan nem érkezett meg, de övéi biztonsággal eljuthattak.

A 3. század első felében az üldözések egy időre szüneteltek, s a beállt nyugalomban a keresztények ellanyhultak, elveszítették a vértanúk halálmegvető bátorságát és lendületes hitét. Ciprián igaz ember volt, alkalmas arra, hogy az elgyengült nyáj mellé álljon, s az újabb üldözésben támasza és bátorítója legyen.

Előkelő karthagói családból származott, s kiváló neveltetésben volt része. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában, nagy sikerrel. Gazdagsága lehetővé tette számára, hogy az élet minden örömét megízlelje, de tapasztalta, hogy minden földi öröm közepette is a szívében valami üresség van. Volt egy Caecilius nevű pap barátja, akivel bensőséges kapcsolatot tartott. Az ő hatására hívő lett, és valószínűleg 246 húsvétján megkeresztelkedett. Ad Donatus című munkájában, amelyet már keresztényként írt, örvendezve beszéli el, hogy a keresztségkor teljesen szakított korábbi életével, hogy Krisztusban új életet kezdjen: ,,Második születésében új emberré változott''.

Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katechumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta az Egyház szegényei között. Ezenkívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig -- minden tiltakozása ellenére -- megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.

Püspökségének tíz esztendeje szüntelen szenvedés és harc volt. Tudta, hogy a béke következtében a hívők és a papok körében egyaránt visszaélések harapóztak el. A bajokkal szemben elsősorban a saját példáját állította a többiek elé. Emellett megfontoltan szervezte a szeretet különféle szolgálatait, és józan ítélőkészséggel találta meg a középutat mindig a kegyetlen szigor és a lazaság között.

Épp hogy átvette azonban a püspökséget, amikor Decius üldözése lecsapott az Egyházra. A császár a keresztényeket a birodalom ellenségeinek tekintette, és eltökélte magában, hogy kiirtja őket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult, abból a megfontolásból, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj könnyen felszámolható. 250-ben Decius rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.

Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a nyájat azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan voltak olyanok, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Végül olyanok is voltak, akiknek sikerült bizonyítványt szerezniük az áldozatbemutatásról, anélkül, hogy azt valóban megtették volna, s így a börtönt és a kínzást elkerülték.

Azok száma, akik valóságosan vagy csak a kiállított bizonyítvány szerint, tehát látszólag megtagadták a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé állította az Egyházat, sőt szakadás oka is lett. Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére.

Vele szemben viszont egy diákonusa, Felicissimus pártot alakított azokból, akik úgy vélték, hogy a püspök nem elég szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is állítottak a városban. E csoport egyik papja, Novatus Rómába utazott, és az ellenpápa, Novatianus pártját erősítette. Akkor a római szakadárok közül néhányan útra keltek, lementek Karthagóba, és egy újabb ellenpüspököt választottak a fanatikus Maximus pap személyében.

Így a karthagói egyháznak egyszerre három püspöke volt: a törvényes Ciprián, valamint Fortunatus és Maximus ellenpüspökök. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek, akkor is megáldozhatnak -- azaz visszatérhetnek az Egyház közösségébe --, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte, amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspökségére.

252--254 között két esztendeig pestis dúlt az egész római birodalomban, és Észak-Afrikában is sokan meghaltak e betegségben. Ciprián oly nagylelkűen és bölcsen szervezte meg a betegápolást és a nyomorba jutottak megsegítését, hogy pogány kortársai is őszinte csodálattal adóztak neki. De olyanok is voltak, akik a járványért a keresztényeket tették felelőssé, mondván: azért sújtják az istenek e csapással a birodalmat, mert ezek az istentelen keresztények megsértették őket. És levonták a következtetést: ,,Cipriánt az oroszlánok elé kell vetni!''

Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy ,,a következő harcra jól fölkészülhessenek'', és ,,erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből''. ,,Mert -- mondta -- hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?'' (57. levél).

Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát. A pápa és a szent ,,Ciprián atya'' -- ahogy a rómaiak nagy tisztelettel emlegették őt -- nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben. Kornél pápa vértanúsága (252) után azonban heves véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthagó, István pápa és Ciprián között.

A vita ezúttal az eretnekségből megtértek keresztségének érvényessége körül lángolt föl. Ciprián és az összes afrikai püspök ugyanis újra megkeresztelte az eretnekségből megtérőket, mert korábbi keresztségük legtöbbször érvénytelen volt. A pápa ezt a gyakorlatot nem helyeselte. Azért nem, mert azok a szakadárok, akikkel neki Rómában volt dolga, érvényesen kereszteltek, mivel nem hitbeli, hanem fegyelmi kérdések miatt váltak külön az Egyháztól. Ciprián azt az álláspontot védte, hogy ebben a kérdésben a helyi egyházak körülményeihez kell igazodni. Végül is sikerült elérnie, hogy a pápa legalább hallgatólagosan tudomásul vette az afrikaiak újrakeresztelő gyakorlatát. Később pedig, mikor körülményeik a rómaihoz hasonlók lettek, az afrikai püspökök is átvették a római gyakorlatot.

De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) c. értekezése mutatja, hogy a püspököt mennyire áthatotta az Egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.

Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost, Curubist jelölte ki számára tartózkodási helyül.

Száműzetése helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie.

258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt, súlyosbított rajta. Az új prokonzul ezért Cipriánt visszavitette Karthagóba, hogy adott alkalommal ismét ítéletet tartson felette. Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el házát és kertjét. Minden percben várta a bíró embereit. Hamarosan le is tartóztatták. Galerius Maximus prokonzul közben megbetegedett, és a város közelében, Sextiben tartózkodott. Ide vitette maga elé a püspököt 258. szeptember 14-én.

A kihallgatást a prokonzul fölényesen kezdte: ,,Te vagy Thascius Cyprianus?'' ,,Én vagyok'' -- hangzott a válasz. ,,Te voltál az atyja (latinul: pápája) ennek az istentelen társaságnak?'' ,,Igen én.'' A helytartó: ,,A legszentebb császár parancsolja neked, hogy mutass be áldozatot!'' Ciprián így felelt: ,,Nem teszem.'' ,,Ajánlom neked'' -- fenyegetőzött a helytartó. A püspök most így válaszolt: ,,Tedd, amit parancsoltak neked. Egy ennyire nyilvánvaló ügyben nincs értelme a töprengésnek!''

Akkor a helytartó tanácsot tartott ülnökeivel, majd reszketeg hangon --pár nap múlva belehalt betegségébe -- kihirdette az ítéletet: ,,Hosszú időn át szentségtörő érzülettel gyűjtötted magad köré pártütő társaidat. Ezért elrettentő például kell szolgálnod azok számára, akik csatlakoztak hozzád. Véreddel fogod helyreállítani a megsértett fegyelmet. Az ítélet formuláját egy írótábláról olvasta föl: ,,Thascius Cyprianusnak kard által kell meghalnia.'' A püspök így felelt rá: ,,Istennek legyen hála!''

A jelenlevő keresztények, akik végighallgatták a pert, mind fölkiáltottak: ,,Vele együtt akarunk meghalni!'' Nagy zűrzavar támadt. Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, és a Sextus mezején lefejezték.

A Depositio Martyrum tanúsága szerint Cipriánt Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Napját IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ra a Szent Kereszt fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.

--------------------------------------------------------------------------------

A karthagói keresztényekkel együtt Ciprián is fájdalommal szemlélte, mily sokan tagadták meg a hitüket. A hatóságok meghatároztak egy napot, amelyen a város fórumán kellett jelentkezniük azoknak, akik nyilatkozatot tesznek, hogy többé nem keresztények. Ciprián szomorúan ír erről a napról: ,,Meg sem várták, hogy elfogják őket. Már a csata előtt vesztesek lettek, és még az összecsapás előtt elterültek a földön. Még csak azt a mentséget sem lehet fölhozni mellettük, hogy kényszerítették őket a bálványok előtti áldozásra, hiszen szabad akaratukból futottak a fórumra. Úgy siettek a lelki halálba, mintha már régóta várták volna ezt a napot, és most nem akarnák elszalasztani a várt lehetőséget. A fórumon oly sokan tolongtak, hogy az est beállta miatt sokuknak másnap újra meg kellett jelenniük, mert nem került rájuk sor.''

Ciprián ekkor rejtekében volt, s a szomorú hírek mellett azt is hallotta, hogy vannak hős hitvallók, sőt vértanúk is. Bátorító leveléből sugárzik az öröm: ,,Vigadozom és örvendek, és szerencsét kívánok nektek, bátor és áldott testvéreim, mert jelentették nekem hiteteket és hősiességteket. Már az is becsületére és dicsőségére vált anyánknak, az Egyháznak, hogy a hitvallók tétovázás nélkül vállalták, hogy ítéletet üljenek felettük. De a ti hitvallástok még ragyogóbb, mert nagyobb a szenvedéstek. Ha hevesebb a harc, nagyobb a győzelem dicsősége... Ó, mily boldog a mi Egyházunk a becsület miatt, amely Isten kegyelméből a vértanúk véréből árad napjainkban! Egyházunk eddig csak fehér ruhát viselt a testvérek jótettei miatt, de most a vértanúk vére bíborba öltözteti. És virágokkal is ékes, melyek közül nem hiányoznak sem a liliomok, sem a rózsák!''

A Valerianus-féle üldözésben Cipriánt is elfogták és Paternus prokonzul elé vitték. Ránk maradt a bírósági jegyzőkönyv, amelyben rögzítették a kihallgatást és az ítéletet. Ezt a hívők akkoriban megszerezték, és terjesztették maguk között.

A prokonzul e szavakkal nyitotta meg a kihallgatást: ,,A szentséges császárok, Valerianus és Gallianus levelet intéztek hozzám, amelyben megparancsolják, hogy mindazokat, akik önként nem vesznek részt az állami kultuszban, kényszeríteni kell a szertartás elvégzésére. Jelentéseket kaptam felőled. Mit válaszolsz?''

Ciprián így felelt: ,,Én keresztény vagyok és püspök. Semmiféle más isteneket nem ismerek, csak az egy, igaz Istent, aki az eget, a földet is a tengert, s mindazt teremtette, ami ezekben van. Ennek az Istennek szolgálunk mi, keresztények, hozzá imádkozunk éjjel és nappal minden emberért, a császár jólétéért is.''

A helytartó megkérdezte: ,,Kitartasz elhatározásodban?''

Ciprián: ,,Az Isten mellett szóló igaz döntésen nincs mit változtatni!''

A helytartó: ,,Kész vagy-e arra, hogy Valerianus és Gallianus parancsa értelmében számkivetésbe menj Curubisba?''

Ciprián: ,,Elmegyek.''

A helytartó: ,,A császárok levele nemcsak a püspökre, hanem a papokra is vonatkozik. Ezért hallani akarom tőled a város papjainak nevét!''

Ciprián: ,,Törvényetek nagyon helyesen tiltja a feljelentgetéseket. Ezért én sem árulhatom el őket. A közösségeikben megtalálhatjátok őket.''

A helytartó: ,,Meg is fogom őket találni!'' -- és hozzáfűzte: ,,A császárok azt is megtiltották, hogy bárhol összejöveteleket tartsatok vagy hogy látogassátok a temetőket!''

Ciprián: ,,Tedd, amit parancsoltak neked!''

Számkivetése helyén álmot látott, amelyet így ír le: ,,Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni. Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.''

Pontosan egy évvel ez álom után halt vértanúhalált Ciprián. A halála pedig így történt: Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Ciprián letette piros palástját és letérdelt imádkozni. Majd levetette dalmatikáját és átadta diákonusának. Vászoningben várta a hóhért. Mikor az megérkezett, a püspök megparancsolta, hogy adjanak neki huszonöt aranyat annak jutalmául, hogy a vértanúság koronájához segíti őt. Saját kezűleg kötötte be a szemét, majd odanyújtotta a kezét, hogy Julianus nevű papja és a szintén Julianus nevet viselő szubdiákonus kösse meg. A hívők egy fehér leplet terítettek a földre, hogy az fogja föl a vérét. Egy pillanat alatt meghalt.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!

Példája:

Tehetségedet úgy bontakoztasd ki, hogy ebben társaid is sikeresek legyenek!

Szent Dorotheosz pusztalakó

Thébából származott. 50 éven keresztül az Alexandria melletti pusztában lakott. Ott kitűnt munkaszeretetével, virrasztásaival és önmaga iránti szigorúságával. Palladiosz elenopoliszi püspök, egykori tanítványa mondta el életéről az őt jellemző dolgokat. Nappal a tenger partján követ gyűjtött, hogy abból cellát építsen. Éjjel pálmalevelekből kosarakat font, alatta ajkaival és szívében imádkozott. A kosarak eladásából szerezte meg egyszer táplálékát. Az V. sz. táján fejezte be életét.

Szent Edit     szűz † 984


Szent Eufémia nagyvértanúnő

Szent Eufémia, Filotron szenátor leánya, Kalcedonban szenvedett vértanúságot 304-ben, Dioklécián császár uralkodása alatt. Egy pogány ünnepen, a város keresztényei nem akarván áldozatot bemutatni Mars pogány istennek, elrejtőztek. A prokonzul kerestette a rejtőzködőket. Megtudta, hogy egy házban 49 keresztény rejtőzködik, és keresztény istentiszteleteket végeznek. Katonákat küldött értük és mindenkit elfogtak. Köztük volt Eufémia is. A prokonzul maga elé idézte őket. A szüzesség erényével ékes Eufémia nem félt az üldöző kegyetlenségétől. Az asszonyi gyöngeséget félretéve, bátran vallotta magát kereszténynek. Mivel ellenállt minden csábításnak és rábeszélésnek, először börtönbe került, majd így kínozták egy kínzó kocsihoz kötötték, amelyen éles kések voltak. Egy idő után a kocsi megállt, Isten angyala pedig meggyógyította Eufémiát minden sebtől. Ezután a prokonzul égő kemencébe dobatta. Viktor és Szosztenész katonáknak kellett volna őt bedobni. Isten angyala megjelent nekik, figyelmeztetve, hogy hozzá ne nyúljanak Eufémiához. Ezért ők a parancsot nem merték végrehajtani. Inkább börtönt vállaltak, majd vadállatok elé dobták őket. A vadak nem tettek bennük kárt, ők pedig Istennek adtak lelküket. Eufámiát két másik katona dobta be a kemencébe, belőle kitörő lángok azonnal hamuvá égették őket. A vértanúnőt Jézus Krisztus oltalmazta meg sértetlenül. Végül a prokonzul arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A vértanúnő, Istennek ajánlva lelkét lépett az arénába. A reá eresztett vadállatok nem bántották, sőt a lábait nyalták. Isten megelégelte hű szolgálójának szenvedéseit és az arénában magához vette lelkét. Rögtön utána nagy földrengés rázta meg az egész várost, és nagy rombolást tett benne. Sokat szenvedett lányuk holttestét szülei vitték el és temették el. Később a szent ereklyék Konstantinápolyba kerültek, majd Lemnosz szigetére, aztán újra Konstantinápolyba.

CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér

*Camporosso, 1804. december 27. +Genova, 1866. szeptember 17.

Giovanni Croese, amint Ferenc testvért hívták családi nevén, 1804-ben született a Ventimiglia melletti Camporossóban. Mivel már nagyon korán segítenie kellett a paraszti munkában apjának és testvérének, nem járhatott iskolába. Húszévesen belépett a kapucinus rendbe, és ekkor kapta a Ferenc Mária nevet. Ezt a szegény, egyszerű pásztort választotta ki Isten, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek. Először a konyhán dolgozott és betegápoló testvér volt, utána pedig koldulóbarátként járta Genova utcáit, hogy a testvérek és sok szegény számára összekoldulja az életük fenntartásához szükségeseket.

Csakhamar megmutatkozott, hogy a szegény koldus voltaképpen nagy ajándékozó. Alig tudott eleget tenni a sok tanács- és segítségkérésnek. Mihelyt reggelente kilépett a kolostor kapuján, máris körülfogták, s déli hazatérésekor is sokan vártak már rá: magas- és alacsonyrangúak, szegények és gazdagok. Az egyszerű testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap és prelátus, köztük a későbbi genovai bíboros, Alimonde és a novarai Gentile püspök is. ,,Tizennégy éven át láttam hazatérni -- tanúsítja egy szerzetestársa --, gyakran szakadt róla az izzadság, bőrig ázott, télen didergett a hidegtől, de Ferenc Mária testvér kimeríthetetlen türelemmel hallgatott meg minden kívánságot.'' Mindehhez járult még annak terhe, hogy számtalan levélre kellett válaszolnia. Nemsokára pedig egyre több rendkívüli kegyelemadomány nyilvánult meg Ferencen: jóslatai beteljesedtek, belelátott az emberek lelkébe, közbenjáró imádsága gyógyulásokat idézett elő. Csakhamar mindenfelé beszéltek róla. Szent életmódja miatt csak Padre Santo-nak, szent atyának nevezték.

Szegények körében végzett apostolkodása során példaképe és serkentője az Úr volt, akit azért küldött Isten, hogy a szegényeknek elhozza az örömhírt (Lk 4, 18), és aki a kereszthalál önkiüresítésével végbevitte a megváltás művét. Ferenc arra törekedett, hogy megfeszített Mestere nyomdokába lépjen. Egy tányér leves és némi kenyérmaradék elegendő volt neki táplálékul. A hús, gyümölcs és édesség fényűzésnek tűnt számára. Mivel az Emberfiának nem volt hová lehajtania fejét, ő is a legszegényesebben rendezte be celláját: kicsi és csupasz volt, csupán egy nagy kereszt függött a falon. Ágyát, amelyben sem matrac, sem szalmazsák nem volt, durva takaró födte, párnaként egy fahasáb szolgált. Szenvedett amiatt, hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért kellett imádkoznia, imádkozott hát koldulás közben, s ezt többször megszakította, hogy valamelyik közeli templom szentségháza előtt imádságban töltsön el egy órát. A csupasz kövezeten térdelt csaknem mozdulatlanul, kezeit összekulcsolva, szemét rezzenéstelenül a tabernákulumra szegezte. Ha megszaporodtak a figyelmébe ajánlott ügyek, éjszakáit is közbenjáró imákra kellett fordítania. Talány marad, hogy volt képes feltört és daganatoktól kínzott lábán és térdein egész éjszakákat is átvirrasztani imádkozva.

Genova pánikba esett, amikor 1866 augusztusának első napjaiban kitört a pestis. A kórházak csakhamar zsúfolásig megteltek, és gazdagon aratott a feketehalál. A város népének szenvedése és aggodalma nagyon a szívére nehezedett a ,,Padre Santo''-nak, mivel huszonnyolc éven át mint koldulóbarát teljesen összeforrott ezzel a néppel. Amikor rendtestvérei átvettek egy nagy járványkórházat, szerette volna a betegeket szolgálni. Felettesei gyenge egészségi állapota miatt elutasították kívánságát, de azt megengedték, hogy a betegeket felkeresse a városban. Ferenc testvér buzgósága sem kíméletet, sem félelmet nem ismert: házról házra, ágytól ágyig sietett, és éppen a legelhagyatottabbakra fordított különleges gondot. Jól ismerte Genova életét, bűnös üzelmeit. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy ez a pestis Isten büntető ítélete. Elhatározta tehát, hogy e szegény emberekért engesztelésül ajánlja életét Istennek. Isten pedig szaván fogta a szentet. Néhány nappal később súlyos betegen vitték a betegek cellájába. ,,Isten hív -- mondta környezetének --, engedjétek, hogy hozzá menjek! Készen vagyok, és ezerszeresen boldognak érzem magam, ha Isten elfogad áldozatul.'' Három nappal ezután hazatért Istenhez Ferenc testvér, halála után pedig a pestis nem szedett több áldozatot.

Halálát követően csakhamar emlékművet állított Genova polgársága ,,Padre Santo''-jának a híres temetőben. Hogy mindenki, még a legszegényebbek is részt vehessenek az emlékmű felállításában, egy-egy embernek csupán négy fillérrel kellett hozzájárulnia. Talapzatának felirata így hangzik: ,,Krisztus kis szegénye, aki egyaránt boldog volt az adakozásban és az elfogadásban, mindenki fájdalmára és ínségére juttatott kenyeret, tanácsot és vigasztalást. Szigorú és szent szerzetesi életét engesztelő halálával koronázta meg az 1866. évi járvány kezdetén.''

A szegények apostolát 1929-ben boldoggá avatták. 1962. december 9-én, a II. Vatikáni zsinat első ülésszakának végén XXIII. János pápa a világ csaknem valamennyi püspökének jelenlétében avatta szentté.

Boldog III. Győző (Viktor)     pápa hitvalló † 1087

SZENT KORNÉL PÁPA

+Centumcellae, 253. szeptember

A 3. század elején mintegy ötven esztendeig a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek, de a váratlanul kitört Decius- féle üldözés ismét nehéz időket hozott az Egyházra. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására: 251-et írtak, amikor Kornélt a római papság köréből megválasztották. Nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus, ez a nagyon tehetséges római pap ellenpápaként lépett föl, és minden befolyását latba vetette Kornéllal szemben. Róma város hívő népe is megoszlott. A különbséget egy gyakorlati kérdés oldása okozta kettőjük között: hogyan kell az Egyháznak viselkednie azokkal szemben, akik az üldözés idején gyengének bizonyultak, megtagadták a hitüket, de most vissza akarnak térni az Egyház közösségébe? Kornél a szelídebb véleményen volt, mely szerint a bűnbánók előtt meg kell nyitni az Egyház kapuját; Novatianus ellenben a szigorú nézetet képviselte, és elutasította e bűnbánókat. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, s amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.

Kornél gyakran váltott levelet Karthagó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az Egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő a rendelkezésére: Gallus császár alatt az ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (a mai Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callistus-katakombába. A 4. sz. közepe óta együtt emlékeztek meg róla Rómában Ciprián püspökkel. Ünnepüket IX. Gergely pápa (1370--1378) szeptember 16-ra tette, mert 14-ét a Szent Kereszt fölmagasztalása, 15-ét Kisboldogasszony oktávája foglalta le.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elmondja, hogy amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!

Példája:

    Lankadatlanul kell dolgoznunk, támogassuk ebben egymást!

Szent Melitina vártanúnő

A vértanúnő a thrákiai Markianopoliszból származott. Antonius Pius római császár idején, Antonin antiochiai elöljáró idején élt és szenvedett. Sok csodát tett. Imáira pl. bálványszobrok törtek össze. Az elöljáró feleségét is az igaz hitre térítette. Ezért fejét vették. Szent teste először temetetlen maradt. Aztán egy Ákos nevű makadon férfi szerezte meg a testet és csónakon elvitte, hogy hazájában eltemesse. Útközben a tengeren meghalt. Amikor a csónak kikötött Lemnosz szigetén, ott temették el a szent vértanúnő testét. Közelében temették el Ákost is.

(BOLDOG) FOLIGNO*-I TAMÁS III. r. (1327-1377)

Születési helye az Assisitol nem messze eso Nocera* vagy annak környéke. A Ferences Martirológium kiemeli: „kitunt önmegtagadó életével, csodatételeivel és prófétáló tehetségével.” Már kiskorában megengedték neki, hogy ferences (III. rendi) ruhában járjon. 24 évesen megismerkedett a szentéletu Gualdi Péter III. rendi remetével, aki mestere volt az életszentségre vezeto úton. 1367- ben a mester a tanítvány karjai közt hunyt el. Tamás ezután beköltözött Péter szuk cellájába. Hétfon és csütörtökön étkezett, a többi napokon böjtölt. A sátán zaklatásait nagy lelki erovel viselte el. A püspöknél bevádolták, hogy különös szokásokat követ s nem engedelmeskedik az egyházi vezetoknek. Tamás elment, térdre vetette magát a püspök elott, aki meggyozodve engedelmességérol, hazabocsátotta. Egyszer látomása volt: Szent Ferenc atyát és a Rendszabály huséges megtartóit látta a szentek dicsoséges seregében. Ez a látomás akkora hatással volt rá, hogy nagy lelkesedéssel nekiindult s a környéken hirdette a bunbánatot. Mint engedelmes férfiú, ezt mindenképpen fölöttesei engedélyével tette. Versbe is szedte mondókáját s szavalva adta elo az embereknek. A szokatlan prédikáció nagy hatást váltott ki mindenütt. Az egyházhoz, a pápához való huséget is hirdette - erre a legenda szerint angyal biztatta - bár ez nem volt hálás feladat abban az idoben, amikor a pápá távol, Avignonban* élt s a pápai államban (Umbria is ide tartozott) idegen kormányzók zsoldos hadseregei garázdálkodtak. Nagy volt az elkeseredés, itt-ott lázadás is felütötte fejét, mint pl. Firenzében. Befejezve küldetését Folignoba tért egy remeteségbe s ott halt meg. (Más változat szerint Folignoban betegek ápolása közben mosolygó arccal fogadta a Halál novért 50 éves korában.) Tamást a nép Tomasuccio*-nak, Tamáskának nevezte. Ez azt jelzi, hogy közkedveltségnek örvendett. Nem viselt rangot, még csak papi méltóságot sem, szavai utat találtak a nép szívéhez. Természete a maga egyszeruségével, vidámságával Szent Ferencre emlékeztetett. S ha az egyház nem is avatta hivatalosan boldoggá, a nép Folignoban boldogként tisztelte és tiszteli máig is.

Ilyen buzdítást tarthatnak a testvértek az Úr áldásával:

Féljétek és dicsoítsétek és áldjátok, adjatok hálát és imádjátok az Urat, mindeneknek Teremtojét. Tartsatok bunbánatot, teremjétek a bunbánat méltó gyümölcseit, mert hamar meghalunk. Boldogok, akik bunbánatot tartva halnak meg, mert a mennyek országába jutnak.”

Meg nem erosített Regula.

Imádság:

Istenünk, te Tamás testvér szent életével, imáival és lelkes szónoklataival Umbria népét a hitben és egyházhuségben megerosítetted, add, hogy erényeit követve eljussunk. az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Szebasztiána vértanúnő

Domicián császár uralkodása alatt élt. Szent Pál apostolnak volt tanítványa. György elöljáró megkötöztette őt Markianopoliszban. Ólmos végül korbáccsal ütötték és megtüzesített kemencébe dobták, de mindezek között sértetlen maradt. Aztán Herakleába vitték. Ott fára függesztették, majd vadállatok elé vetették. A kínzások közt ismét sértetlen maradt. Végül lefejezték. Testéből vér helyett tej folyt ki.